Láthatóan óriási a zavar. Először az online híroldalak regisztrációja körül alakult ki pánik, újabban meg a hozzászólások miatti felelősség kérdése borzolja a kedélyeket. 





Nem szabadna megfeledkezni róla, hogy a vitaindító és a házigazda  a cikk/blogbejegyzés szerzője. Nagy luxus lenne azonban, ha a szerzőre bíznánk a cikkel semmiféle kapcsolatot nem hordozó mocsok eltávolítását. A hazai médiában azonban (pénz híján) nincs efféle segédszemélyzet, az egyébként is túlterhelt újságírók pedig nem hajlandók a szemétben turkálni, inkább lemondanak az "igazi" kommentelőkkel folytatott beszélgetésről is.

A héten a Facebookon búcsúzott olvasóitól Simon Ernő, a Figyelő főszerkesztője. 10 évig dolgozott a lapnál. (Az új tulajdonost minősíti, hogy nem engedte a lapban megjelenni a teljesen semleges, ártalmatlan üzenetet.)

Hogyan, mennyi, milyen hírt fogyasztok naponta? Fontos ez? Érdekel valakit? Önmagában legfeljebb csak szűkebb környezetemet. Amikor azonban nemrég elgondolkodtam azon, hogyan is változtak meg az elmúlt években hírfogyasztási szokásaim, felmerült bennem, hogy ennek esetleg lehetnek általánosabb tanulságai is.
6.00 - Brrr. Teafőzés, reggeli közben a rádiót hallgatom. Korábban az MR1 Krónikáját (180 perc), a Klubot és az Infot váltogattam, de mióta az MR1-ből csak a kormánypárti sikerpropaganda dől, azt inkább kihagyom. Mindegyik hírműsor elég gyenge, sok a konzerv, szinte nincs élő (helyszíni) anyag, de hát nincs jobb.

6.45 - Sétáltatjuk egymást a kutyával, közben a telefonról a frissen letöltött BBC Global Newst hallgatom. (Az összeállítást éjjel 3-kor publikálják, de mégis sokkal frissebb aktuálisabb, mint a hazai rádiók "élő" adása. A BBC híreinek egyike-másika néhány nap múlva köszön vissza a hazai médiában. Többségük soha.)

8.00 körül - Megveszem a friss Népszabadságot valamelyik standon. (Előfizetéssel már régóta nem próbálkozom, mert nem akarok bosszankodni a késve, vagy egyáltalán nem kézbesített lapszámok miatt.)

A történelemben járatosak (vagy a széles körben elterjedt közhely?) szerint a forradalom megeszi gyermekeit. Az internetes (digitális) forradalom valahogy kivételnek tűnik. A digitális (webkettes, közösségimédiás, okostelefonos) forradalom nem hogy nem eszi meg, hanem éppen rágósnak, ehetetlennek minősíti és kiköpi (leköpi) saját, immár kissé öregecske gyerekeit.



Valner Szabolcsot, Vaszily Miklóst, vagy Weiler Pétert és a többieket nem Aczél György nevezte ki, nem Politikai Bizottság titkos határozata helyezi őket egyik fontos pozícióból a másikba. (György Péter külön kategória, az ő gyalázása mára már afféle magyar népszokássá vált.)


Kicsi a pálya, kevés a játékos. A '90-es évek második felében még nem volt túl nagy tolongás az internet körül. Aki akart, odafért. Nem tudom, ki volt az akkori kezdőcsapatban akkora lángész, hogy előre látta volna a későbbi nagy lehetőségeket. (Én nem találkoztam velük.) 

A médiának nem voltak esélyei. Hiába jelentek meg az első hírek alig egy órával az események után, a hagyományos média (a hivatásos online média) már nem volt képes kézben tartani az információk terjedését. A West-Balkánban történtekről olyan gyorsan és olyan tömegesen jelentek meg információk a közösségi médiában, hogy a hivatásos médiának leginkább már csak követő, kommentáló szerep jutott.

 Eredetileg ma már nem akartam blogolni, de egy olyan témába futottam bele, amit muszáj megosztanom.

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság december 13-án hivatalos levélben fordult a Tilos Rádióhoz. Ebben egy 2010. szeptember 2-én 17:51-kor a rádióban elhangzott Ice-T szám szövegét kifogásolta. A hatóság 8 oldalas "tanulmánya" azt ecseteli, miként alkalmas a Tilos felelőtlen magatartásával a 16 év alatti ifjúság megrontására.



(A Tilos webhelyén az eset ismertetése mellett néhány Ice-T klipet is találsz! (FIGYELEM! Ha nem vagy még 16 éves és szleng-szaknyelvvel kiegészített felsőfokú angol nyelvvizsgával rendelkezel, akkor mindenképpen csak felnőtt társaságában ajánlatos a videók megtekintése.)

Szalay Dani hozzászólásában hívta fel a figyelmemet a Belga Nemzeti Hip-hop című számára. A Kelj fel babám, ne aludjál! című film (rendezte: Jancsó Miklós) "betétdala" messze megelőzte korát és az NMHH-t, ezért ide is bekötöm.

Tegnap meghívót kaptam az Y. ügynökségtől. Kivételesen nem "Tisztelt Szerkesztőség" kezdetűt, hanem névre szólót, amiben mint bloggert hívnak meg, hogy bepillantsak az X-Faktor és a Való Világ kulisszái mögé.

A Guardianban olvastam, hogy néhány napja komoly felzúdulást váltott ki, amikor a felsőoktatás "liberális bástyájának" tartott Columbia Egyetem egyik feljegyzése. Ebben az intézmény arra hívta fel diákjai figyelmét, hogy jövőbeli elhelyezkedési esélyeiket kockáztatják a WikiLeaks dokumentumainak letöltésével. Különösen veszélyesnek minősítették a dokumentumokra való hivatkozást (linkelést), illetve azok közösségi oldalakon (Facebook, Twitter) történő megosztását, mivel "ezzel kétségbe vonnák, hogy alkalmasak-e bizalmas dokumentumok kezelésére."


Ha ez effajta ajánlások, tiltások jól működnek, akkor teljesen felesleges a médiát regulázó szájkosártörvénnyel vacakolni.  Írjanak azt a firkászok, amit akarnak. Pazarolják csak a drága papírt, az értékes műsoridőt. A lapok, műsorok cenzúrázása helyett elég megmondani az embereknek, hogy mi az ajánlott és mi a "későbbi pályafutás (vagy akár a jelenlegi munkakör megtartása) szempontjából káros" tartalom. Aztán pedig jöhet a gondolatrendőrség.

Az Országos Széchényi Könyvtár felmérése szerint a magyarok 49 százaléka nem olvas könyvet. (Meg is látszik rajtuk.) A szakemberek örülnek ennek az értéknek, mert 2005-ben ez az arány még 60 százalék volt. 


"A felmérés szerint a magyarok kevésbé nyitottak az új könyvformátumokra" - olvasom. Vicces. Hogy lehetnek a hagyományos könyveket is csak nehezen megfizető emberek "fogékonyak" egy több tízezer forintos e-olvasóra, vagy egy több százezer forintos táblagépre?

A nemzeti hírügynökség a többi közszolgálati médiaszolgáltató számára kizárólagos joggal hírműsorokat gyárt, továbbá működteti a közszolgálati médiaszolgáltatók egységes hírportálját, a közszolgálati médiaszolgáltatók más internetes sajtótermékeit, továbbá az internetről elérhető, lekérhető médiaszolgáltatásait" - olvashatjuk a november 22-én az (természetesen önálló képviselői indítványként) a parlamentnek benyújtott médiatörvény-javaslatról készült (MTI) közleményben.(Ez persze csak az egyszerűen megragadható lényeg. Ha a részletekre is kíváncsi vagy, rágd át magad az egész, 174 oldalas anyagon.)

Azt kérdezed, hogy most mi is a bajunk? Miért is kell ugyanarról az érdektelen sajtótájékoztatóról öt kamerával, öt mikrofonnal, öt riporterrel tudósítani? Különösen akkor, amikor "felülről" úgyis előre megmondják, hogy mi a lényeg?

A múlt héten kinevezték az állami médiacégek vezetőit, azokat a bábokat, akiket Orbán Viktor Szalai Annamária közvetítésével mozgat. Innentől már lényegében mindegy, hogy formailag külön szerkesztőségben, vagy egyetlen helyen készülnek a hírműsorok.

Mi persze továbbra is korszerűtlen lények maradunk, két szemünk van, mindegyikkel kicsit mást és másképp látunk, ebből áll össze a teljes(ebb) kép. Még az ú.n. szocializmus éveiben, az agitprop-vezérelte sajtó idején is gyakran megvettük a Népszabadságot és a Magyar Nemzetet is, hogy a kettő közti különbségből próbáljuk megérteni, merre mennek a dolgok. De szükség van erre most is? Van, aki az MR1 és az M1 híreinek összehasonlításával akar képbe kerülni?

A hírszerkesztőségek összevonása leginkább annak az elismerése, hogy Magyarországon már régen szó sincs egy valódi közszolgálati média létrehozásáról és működtetéséről, csak annak valamilyen látszatát, egy média-szegényházat kell a lehető legolcsóbban, kényelmesen kézben tarthatóan üzemeltetni.

Valóban indokolatlan volt tehát az év elejei hiszti, a Fidesz nem az MTI-t szünteti meg, hanem az önálló hírműhelyeket, azokat, amelyek többé-kevésbé alkalmasak voltak rá, hogy életet leheljenek az MTI híreibe.

Számomra sokáig  leginkább csak egy óriási információbánya volt az internet. Idővel ugyan kiderült, hogy alkalmas még néhány más dologra is, de továbbra is rengeteg időt töltök online guberálással.
 
Mint minden gyűjtögetőnek, nekem is a talált dolgok tárolása okozza a legnagyobb gondot. Óriási előrelépés volt, amikor 5 éve megismertem a Delicioust. (Biztos vannak már ennél többet tudó, szebb könyvjelző-programok, de én hűséges típusa vagyok.)

Már hetek óta nem sikerül összehozni egy találkozót egy régi ismerősömmel. Hosszas egyeztetés után abban maradtunk, hogy a SzEK.org klubestje után tudom a legbiztosabban elcsípni.

A Szövetség az Elektronikus Kereskedelemért ugyan szimpatikus társaság, évekkel ezelőtt vendégként egy rendezvényükön is részt vettem, de mostanában nem sok közünk van egymáshoz. A klubest témája - Webáruház vagyonvédelem - pedig olyan távol  áll tőlem, mint a nagyüzemi gyomirtás. Véleményem azután percek alatt megváltozott.

A 10 perces bevezetőt tartó Békés Gergely, a Magyar Szerzői Jogi Fórum titkárhelyettese villámgyorsan eloszlatta félelmeimet. Előadásában és az azt követő másfél órás vitában nem száraz jogi szövegek értelmezéséről, hanem nagyon is gyakorlatias kérdésekről volt szó. A meghívott vendégek, Dr. Balogh Virág, a GVH Fogyasztóvédelmi Irodájának vezetője, Dr. László Áron ügyvéd (SBGK Ügyvédi Iroda) és Dr. Ormós Zoltán ügyvéd, a SzEK jogi szakértője óriási türelemmel és  humorral fogadták a résztvevők kérdéseit, észrevételeit.

Az online újságírásnak látszólag nem sok köze van a webáruházak működtetéséhez. Valójában azonban sokkal több a közös pont, mint gondolnánk. Mindkét szakma speciális szoftvereket igényel (áruházi szoftver/CMS),  tartalmakat gyűjt (termékinformációk/hírek), azokat adatbázisokba rendezi. Emellett mindkét területen alapvető fontosságú, hogy minden, ami a weben megjelenik "tiszta", jogilag támadhatatlan legyen. És ami talán a legtöbbeket izgat: mindenki szeretné, ha drágán megszerzett, sok munkával elkészített szoftverét, a terméket, aminek a megjelentetéséért ő rengeteget áldozott senki sem nyúlhatná le.

A vita tartalmát meg sem próbálom összefoglalni, mert egészen biztosan szakszerűtlen lennék. Csak annyit írok meg, hogy a közönség  -  nagyjából negyvenen lehettünk - imponálóan aktív volt. Néhány témában igazi vita alakult ki - néha a szakértők között is.

Bevallom irigykedem. Nem értem, hogy az online újságírók, vagy más tartalomgyártók miért nem képesek ilyen vitákat összehozni? Biztos vagyok benne, hogy komoly igény lenne rá. Nyilván kell hozzá egy olyan agilis vezető-szervező, mint a SzEK elnöke, Kis Ervin Egon. Aki egyébként korábban újságíró volt.

"Minden kritika mögött hátsó szándék van. Ha kritikát kapsz, az nem Rólad szól, hanem arról, aki kritizál." - írta minap Wolf Gábor a Twitteren.

Egy véleményvezér sok ember gondolkodását befolyásolja, ezért fontosnak tartom, hogy kicsit részletesebben is kifejtsem, miért káros ez a fajta kritikaellenes hozzáállás. (Közben remélem, hogy csak a Twitter-bejegyzés korlátozott terjedelme torzította el Gábor mondandóját.)

Gáborral ellentétben én úgy gondolom, hogy a kritika nem más, mint nyilvánosan megfogalmazott vélemény. Ez természetesen sokféle lehet, a szakmai véleménytől a rosszindulat beszólásig minden véleménynyilvánítást ide sorolhatunk.

A kritika természeténél fogva szubjektív. (Ezért sem tévesztjük össze az objektív műszaki leírással.) Ezt gyerekkorunkban megtanuljuk, ezért a kritikákat olvasva/hallgatva tudomásul vesszük. hogy a kritikus személyiségén, szűrőjén keresztül látjuk a kritika tárgyát. Ennyiben a kritika valamennyire mindig a kritikusról szól. Általában megköveteljük, hogy a kritikus személyisége ne takarja el a kritika tárgyát, de bizonyos esetekben kivételeket teszünk. (Akad néhány kritikus, akiknek a véleményét akkor is elolvassuk, meghallgatjuk, ha a kritika tárgya távolról sem érdekel bennünket.)

Természetesen az internet a kritika helyzetét is alaposan megváltoztatta. Míg korábban csak a hivatalosan "felkent" kritikusok véleménye juthatott el a szélesebb nyilvánossághoz, ma hozzászólás, önálló blog, Facebook oldal és még sok más lehetőség révén bárki bírálhat bárkit, bármit. A kritizálás szabadságával visszaélve nyilván akadnak, akik a kritika (beszólás, "fikázás") mögé bújva irigységüket, frusztrációjukat próbálják enyhíteni, de kritikát azonosítani ezekkel a megnyilvánulásokkal komoly tévedés.

Mindig is szánakozva hallgatom azokat a művészeket, akik büszkén állítják: "Én soha nem olvasom el a rólam szóló kritikákat." Nehéz eldönteni. hogy buták, vagy őszintétlenek. Tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, tévedhetetlenek. Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy szembesüljön mások véleményével. Kritikák nélkül légüres térbe kerülnénk. Csak köszönet illeti azokat, akik szánnak rá időt, energiát, hogy elmondják véleményüket. Hogy mit tudunk leszűrni belőle, az már a mi dolgunk.

Az Economist "hamisított" címlapja kapcsán sok érdekes hozzászólás született. Ahogy várható volt, kétfajta markáns vélemény fogalmazódott meg és ezek egyáltalán nem közelednek egymáshoz. Arra gondoltam, talán segít a felmerült kérdések továbbgondolásában egy egész más területről hozott példa.

"Előző életemben" 15 évig a zeneiparban dolgoztam, ahol komolyzenei CD-felvételek hangmérnöke, zenei rendezője és vágója voltam.
A komolyzenei felvételek készítése egy kívülálló számára egyszerű dolognak tűnhet: a zenész bemegy a stúdióba, ahol a személyzet a megfelelő eszközökkel rögzíti a produkciót. Kész. Már csak le kell gyártani a CD-ket és lehet is őket kiszállítani a boltokba. A valóságban persze nem így történnek a dolgok.

A zenészek közt lényegében három csoportot különíthetünk el:
A. A legjobbak, akik hibátlanul játszanak. Csak azért vesznek fel több változatot, hogy legyen miből válogatni. Ez a csoport is két részere oszlik. A többség valami olyasmit keres a felvételekben, amit csak nagyon kevesen képesek meghallani. Ők akkor elégedettek, ha az elkészült verziók között megtalálják az "ideálisat", ami megközelíti a fejükben létező mintát. A másik, a komolyzenészek között ritkább "kreatív" típus képes több,  egyébként hibátlan eljátszásokból egy teljesen új változatot összerakni. (Ilyen volt Glenn Gould, aki már a hatvanas évek közepén felfedezte és ki is aknázta a hangfelvételi eszközökben rejlő zenei lehetőségeket.)

B. A többség: Itt-ott becsúsznak hibák, amiket egy másik eljátszásból, vagy a külön felvett pótlásokból foltoznak be. A hanglemezek, CD-k miatt az emberek megszokták, hogy a zenei előadások technikailag mindig tökéletesek. Mivel azonban a technika segítségével bárki lehet tökéletes, ez ma már önmagában semmiféle különös értéket nem hordoz. Ebbe a kategóriába tartozik a zenészek 60 százaléka.

C. A felvételt készítő zenészek 30-40 százaléka eleve a "mindent össze lehet vágni" tudattal megy be a stúdióba. Általában "araszolva" dolgoznak, vagyis nem hosszabb részeket játszanak fel, hanem néhány ütemre koncentrálnak, azt feltornázzák egy elfogadható színvonalra, majd haladnak tovább. A rengeteg utómunkával (vágás) összerakott darab a CD-n úgy szólal meg, ahogy azt a zenész élőben soha nem lenne képes eljátszani. (Mindig gyanús egy olyan felvétel, ahol a vágásra fordított idő meghaladja a felvétel készítésének időtartamát.)

Egy külön kategóriába (D.) tartoznak az úgynevezett élő, koncertfelvételek. Természetesen akadnak egyszeri, különleges, megismételhetetlen koncertekről készült élő felvételek, de  a koncertfelvételek többsége nem ilyen. Jó esetben a CD alapját valóban egy nyilvános előadás adja, de ennek problematikus részeit általában a próbán, a koncert utáni pótlásokon, vagy koncertsorozatok esetében további koncerteken készülő felvételekkel foltozzák ki. (Előfordult például, hogy Haendel oratórium koncertfelvétele a németországi Göttingenben készült, a koncert másnapján (közönség nélkül) néhány pótlást is készítettek hozzá, de a többi pótfelvételt csak a turné következő állomásán, Liszabonban sikerült elkészíteni. Az egyik világcégénél - természetesen Live! felirattal - megjelent felvétel egyébként nagyszerű kritikákat kapott.)

Akkor tehát mi is az igazi interpretáció és mi a hamisítvány? Ha maga a művész is részt vesz a felvétel "manipulálásában" akkor az igazi? Akkor is, ha olyan  produkció születik, ami  a koncertpódiumon soha nem jöhetett volna létre? Csalásnak számít egy-két mellément hang kijavítása? Igazságos-e ha a borítón egy olyan művész neve szerepel, aki valójában nem képes élvezhető módon, egyben eljátszani az adott darabot?

A kérdés, amire szerintem igen nehéz válaszolni tehát az, hogy csak az végeredmény számít - legyen az az Economist címlapja, vagy egy Mozart szonáta - vagy tudnunk kell azt is, milyen volt a hozzá vezető út?

Nick Hornby Meztelen Juliet című könyve (sok egyéb mellett) egy olyan rockzenészről szól, aki 20 éve váratlanul abbahagyta a zenélést. Rajongói az interneten tartják életben  "karrierjét", mikroszkóp alatt vizsgálják hajdani lemezeinek minden hangját, szövegeinek minden betűjét, karrierje emlékezetesebb helyeit látogatva próbálják megérteni hallgatását.

Miközben a Long tail hatásban az a fantasztikus, hogy az interneten, a "végtelen virtuális polcon" a legszűkebb réteget (akár egyetlen embert) érintő tartalom is kényelmesen elfér, be kell látnunk, hogy afféle mesterséges lélegeztetőgépként is működik a web. Ha egyszer már megjelentél a weben, nem tudod magad kitörölni. Miközben egyeseknek az a baja, hogy nem foglalkoznak velük eleget, mások éppen azt szeretnék, ha elfelejtenék őket. Vannak azonban, akik mindenképpen ragaszkodnak ahhoz, hogy (virtuális) életben tartsák kedvenceiket.

Írás közben Baksa-Soós János jutott az eszembe. 1971. óta képzőművészként működik. Előtte 2 évig volt a Kex frontembere. Mindössze egyetlen kislemezük jelent meg. Akik hallották, látták fellépni mind 50 felett járnak. Ennek ellenére a weben sokkal erősebben van jelen a saját maga által megtagadott, fiatalkori hülyéskedésnek minősített kexes Baksa-Soós, mint a képzőművész.

"Állítsátok meg a webet, ki akarok szállni!"

Miközben én itt Tihanyban Füreden médiahungaryzek, a HVG megvette a Hírszerzőt. A hír nem lepettt meg különösebben. Ennek oka egyszerű: Már a múlt héten meglepődtem, amikor megtudtam. (Korábban már írtam,milyen nehéz is a dolgom amikor ilyen "bennfentes információkat" kapok: jó képben lenni, de nehéz tartani a számat.)

Bevallom, az üzleti kérdéseknél engem jobban izgat most, milyen lesz a munkamegosztás a hvg.hu és a Hírszerző között. (Nyilván nem azért vették meg a Hírszerzőt, hogy legyen kivel rivalizálni házon belül.) Izgalmas időszak következik. Remélem, nem csak a két szerkesztőség, hanem az olvasók számára is!

A Generál Média (a Juj.hu, a Cotcot.hu, az Anyuci.hu és sok más méltán híres szolgáltatás tulajdonosa) egy tetszetős spamben tudatta velem (mint "a szaksajtó képviselőjével"), hogy Blogger.hu címen új blogszolgáltatást indít.

Persze, lehet próbálkozni, de csak annak tudatában, hogy ma Magyarországon a Blog.hu az első, második, harmadik .... helyezett a mezőnyben és valahol sokára következnek csak a többiek. Nem feltétlenül azért, mert nem lehet jobbat, szebbet, használhatóbbat csinálni, hanem mert 1) nagyon beépültek az Indexben 2) "ha már úgyis ott van mindenki, én is ott indítok blogot".

Nehezen tudom elképzelni, hogy a Generál Média szakemberei ezzel ne lennének tisztában.
Akkor hol is a működő üzleti modell? Nagyon remélem, hogy nem a szolgáltatás nevében rejlik. Abban, hogy a Google ( a Blogger.com tulajdonosa) megveszi a nevet. Nem mintha kellene neki, hanem mert nem akarja blamálni magát.

Az idehaza megszokott koreográfia szerint a politikusok akkor írják át / vonják vissza a velük készült, éppen "nem aktuális" mondanivalót tartalmazó interjúkat, amikor eszükbe jut. Az Index a sajtótörvény vonatkozó passzusainak tanulmányozása után úgy döntött, hogy leközli a fideszes Balog Zoltánnal készült, majd visszaszívott interjút. Csak remélhetjük, hogy ettől más, a visszavonásba eddig lehajtott fejjel belenyugvó szerkesztők is felbátorodnak!

Nem a politikai vesztesekről akarok írni. Ők csak nyalogassák sebeiket, velük egyébként is éppen elegen foglalkoznak. Inkább az a lehetetlen helyzet foglalkoztat, amibe a média (és annak közönsége) szorult.

A körkapcsolásos élő választási műsor a tévék egyik nagy attrakciója. Több hónap rákészülés, jelentős figyelem - és óriási politikai nyomás. Este héttől csörgedező, egyre pontosodó adatok, a stúdióban okoskodó politológusok, időnként kapcsolás a helyszínre, megint okoskodás, újabb adatok, majd a győztesek/vesztesek sajtótájékoztatója. Jól működő dramaturgia, kidolgozott koreográfia, garantált nézettség.

Ebbe rondított bele tegnap este a kampánycsend váratlan meghosszabbítása. Lehetetlen helyzetbe kerültek az online hírszolgáltatók és a rádiók is, de a legnehezebb órákat kétség kívül a tévék élték át. (Mellesleg rendesen kiszúrtak a ma reggel megjelenő napilapokkal is, hiszen a lapzárta miatt lemaradtak a részletekről.)  

A tévék a  kapcsolható helyszínekről sokáig csak a dögunalomról számolhattak be. A stúdióban ülő szakértők idővel kifogytak az általános okoskodásból, a szakéréshez nem álltak rendelkezésre adatok. (A közösségi médiából kinyerhető információkról nem beszélhettek.) Egy ilyen este nyilván a műsorvezetők rémálma, ami egyeseken látszott is, mások profin leplezték.

Az eredményeket végül 1/2 11 körül megkaptuk. Akkor mi is a baj? Nagyjából ugyanaz, mint amikor egy sportesemény közvetítése helyett csak az eredményt tudjuk meg. (Vagy írjam azt, hogy a hosszas előjáték és a késleltetett beteljesülés helyett csak hosszas erőlködésre és egy gyors numerára került sor?)

 Az egyetlen különleges csemege az OVB ülésének közvetítése volt. (Erről a legtöbben nyilván örömmel lemondtak volna.) Ritka alkalom, amikor élőben követhetjük, hogyan "vitatkoznak" nagyon eltérő felkészültségű és verbális képességű emberek egy olyan döntésről, amire nincs is jogosultságuk. (A kép és a hang minősége miatt egészen olyan volt ez az adás, mintha "kandi kamerával" készült volna.)

Azt gondolom, hogy a pártok idén csak elvétve nyújtanak be óvást az eredmények miatt. Talán most a médiának (és a választási valóság reality show elmaradása miatt csalódott közönségnek) kellene követelnie a választások megismétlését.

Adalékok:

"... a tévék az internettel végeztették el a piszkos munkát." (Hírszerző)
Garfield nyerte a választásokat (Kreatív)

Az elmúlt években a hozzászólók néhányszor a szememre vetették, hogy nem járok utána eléggé a dolgoknak, nem ellenőrzöm a leírtakat, sőt, időnként egyoldalúan interpretálok híreket, eseményeket.

Nem tagadom, mindez előfordul. Ha ugyanis mindezt megtenném nem blogger, hanem "igazi" újságíró lennék. Másképpen fogalmazva, független bloggerként megengedhetem magamnak a luxust, hogy olyan találgatásokba bonyolódjak, amiket egy szerkesztőség szigorúbb rendjében nem engedhetnék meg magamnak. (Független bloggernek tartom magam, mivel a Médiablognak helyet biztosító hvg.hu az elmúlt 4,5 évben még soha nem szólt bele, mit, hogyan írjak.)

Paradox módon időnként nem az információhiány, inkább a túl sok, pontosabban a túl közeli információk okoznak gondot. Néha összefutok ismerős újságírókkal, máskor egy bejegyzés hatására keresnek meg egy szerkesztőségtől. Ilyenkor elmondják, hogy "nincs igazad, mert...", vagy "jól látod, mert tényleg...", de rendszerint gyorsan hozzáteszik, hogy "ezt persze csak neked mondom, kérlek ne írd meg!"

Ha tehát nincsenek információim megírhatom, ha vannak nem írhatom meg. Ha szerencsém van, bennfentes információk nélkül is rátapintok a lényegre. Ha pechem van, alaposan mellé trafálok.

Ki állítja, hogy egyszerű a független médiablogger élete?

Az MTI / Kreatív híre szerint az Axel Springer hazai vállalatánál bevezetett új kollektív szerződés rögzíti, hogy az újságíróknak havi 75 flekk anyagot kell termelniük.

A hagyományos (nyomdai) számítás szerint egy flekk= 30 sor, soronként 60 leütés. A "modern flekk" 1500 karakter szóközökkel számolva. A még modernebb flekk = füles, pofon.  Valóban komoly arculcsapása a szakmának ez a fajta teljesítménymérés.

75 flekk az 112500. Tulajdonképpen nem is olyan rettenetes mennyiség. Rettenetes viszont belegondolni, hogy az AS-nél a "tervteljesítés" vált az újságírás elsődleges szempontjává. Érdemes lesz interjúkat készíteni, ráfizetéses lesz a "publi". Éljen a kopipészt, az jó szapora!

Ottlik jut az eszembe, meg Kardos G. György. És persze Kertész Imre. Szar teljesítmény, kevés betű.

Egyébként ez a bejegyzés 819 karakter hosszú volt. Szóközökkel.

A cím nem egy régi édesbús sláger kezdősora, hanem a HVG történetének az eleje. Legalábbis így emlékszik 30 év elmúltával Vince Mátyás, a lap alapító-főszerkesztője. Azonnal adódik 2 fontos tanulság: 1) Lényegében a HVG is ázsiából jött. ("Erről is a vietnámiak tehetnek.") 2) Ha Vince Mátyásnak akkor több olvasnivalója lett volna, akkor ez a történet is rövidebb lett volna. És nem készült volna film a lap 30 évéről. Vince Mátyás azonban csak spekulált, a többit pedig már tudjuk. Vagy ha nem tudjuk (vagy nem úgy tudjuk), most megtudhatjuk Török Ferenc filmjéből.

Az előzetest valamikor egy hónappal ezelőtt megcsodálhattuk. Most itt a részletes történet első felvonása, teljes öt és fél perces terjedelmében.
Bírd ki, ne rágd tövid a körmöd, a következő rész 1 hét múlva jön!

Frissítés a bejegyzés végén!

"A Stop.hu internetes portált üzemeltető céghez kerül a Népszava online verziójának (nepszava.hu) üzemeltetési joga" - olvashattuk a hétvégi Népszabadságban.

Napok óta próbálom értelmezni ezt a mondatot. Ha a Népszava kiadja online változatának üzemeltetését a Stop.hu-nak, tiszta ügy. Egy kis kiadvány miért is vacakolna szerverrel, szoftverfrissítésekkel, vírusvédelemmel és ilyesmivel. De mintha ennél többről lenne szó.
 
Az outsorcing a feladatok kihelyezését jelenti, amiért fizetni szokás, itt meg "üzemeltetési jog" átadásáról van szó. Mit takar ez a kifejezés?

A Népszava Online a harmadik vonal jellegzetes harcosa. Működtetésére, fejlesztésére kevés pénz jut, ennek megfelelően tartalma leginkább a vállaltan balos napilapra épül. Napi látogatóinak száma általában nem éri el a tízezret, finoman fogalmazva nem tartozik a fiatalok kedvenc webhelyei közé.

A Stop.hu a hazai tartalomszolgáltatás egyik sajátos képződménye. Első virágkorát a '90-es évek második felében élte, majd hosszas "takarék" üzemmód után az utóbbi időben feltámadt. Tartalma leginkább a Metropol újságéhoz hasonló: Sok MTI-anyag + bulvár, gasztro, jósda stb. Hivatalos nézettségi adatait nem ismerem, de médiaajánlatuk szerint napi 180.000 egyedi látogató fölött járnak. Megjelenésében, működésében sokkal korszerűbb, mint az erősen naftalinszagú Népszava Online

Megérné a Népszavának egy igazi fúzió a Stop.hu-val? Hátrány: Ha az említett üzemeltetési jog a tartalmi üzemeltetésre, vagyis a szerkesztésre is kiterjed, a Népszava ezzel feladja az ellenőrzést a tartalom felett. Előny: A Stop.hu némi pénzért mint búzakorpát a müzlibe, belekeveri a Népszava cikkeit anyagaiba. A napi 180.000+ látogatóból talán a mainál többen olvassák el a Népszava cikkeit. Néhányan közülük az olvasott cikkek hatására előfizetnek a lapra is. (Azt nem hinném, hogy a cégért is lecserélik, hiszen akkor nem üzemeltetési jog átadásáról, hanem akvizícióról beszélnénk.

Mi lehet a buli a Stop.hu számára? Valamennyi pénz áll a házhoz. (Vajon mennyi?) "Igazi" cikkeket adhat a túlnyomó részt mti-s anyagaihoz.
Mi lehet az együttműködés veszélye? Erős rózsaszín árnyalatot kap az eddig semlegesnek tűnő hírszolgáltató. Kérdése, hogyan alakul majd a kapott és az elveszített látogatók egyenlege?

Ha valósak a Stop.hu-nak a médiaajánlatban megadott látogatottsági adatai, a  "Stopszava" balról próbálhatja előzni a legutóbbi átalakítása óta sem szárnyaló Népszabadság Online-t. Vajon felrázhatja ez a NOL-t. (Tippem: Aligha.)

Kevés információ - sok spekuláció. Kíváncsian várom a folytatást!

Frissítés (2009.10.27.) :

Nem is kellett sokat várnom. Egyrészt már a bejegyzés megjelenése napján kaptam egy hivatalos hangú emailt Horváth Évától, a Stop.hu-t kiadó Opt Ügynöki Kft. ügyvezetőjétől, másrészt az eMaSa is részletesebben is foglalkozott a témával.
Megtudtam, hogy szó sincs fúzióról, A Népszava a Népszava Online kiadási jogát engedte át az Opt Ügynöki Kft.-nek.
Vajon Horváth Éva, Hagyó Miklós és a BKV korábbi sajtószóvívője kivel iratta ezt  a homályos, sok félreértésre okot adó sajtóközleményt?

A Népszabadság három tulajdonos kezében van. A Ringier 67,65, az MSZP (vagyis az "MSZP-hez közel álló Szabad Sajtó Alapítvány" 26,5, a Népszabadság Egyesület (vagyis a lap munkatársai) 5,44 százalék tulajdonnal rendelkezik. Vagyis rendelkeztek. A hétfőn megtartott közgyűlés 340 millióról 1 milliárdra emelte a részvénytársaság alaptőkéjét.
Az eMaSa beszámolója szerint a Népszabadság Egyesület bedobta a törölközőt, nem vesznek részt a tőkeemelésben. A "csóró firkászok" nem tudták összedobni a rájuk eső 36 milliót. (Vagy összekaparhatták volna, de nem látták értelmét?)

Ismerős játék? Persze, így szokták kiszorítani a kártyapartiból is a kevés pénzzel bíró játékosokat. Jó magasra kell tenni a licitet - egyből bedobják a lapokat. (Persze akadnak olyan kártyapartik, ahol eleve szabályozzák a lehetséges emelés mértékét, de hát a Népszabadság Zrt. közgyűlése nem kártyaparti, ilyen korlátozásokról szó sem lehet.)

A szerkesztőségi népek tehát nem sokat zavarkodhatnak a jövőben. (Jó, persze, a náluk maradt "aranyrészvénnyel" befolyásolhatják a főszerkesztő személyét, de hát egy lap stratégiája nem kizárólag a főszereplő kiválasztásáról szól.)

Kicsit nőtt tehát a Ringier tulajdoni része és ugyanennyivel csökkent az MSZP-é. (Persze nem csak százalékokról van szó,  a Szabad Sajtó Alapítvány különleges jogokkal rendelkezik. Kérdés, hogy mi lesz a legközelebbi tőkeemeléskor? A 2010 után nehezebb gazdasági helyzetbe kerülő MSZP továbbra is képes lesz zsebből fizetni? Egyáltalán, megérni-e? Továbbra is stratégiai fegyver a folyamatosan csökkenő példányszámú újság és a gyengén muzsikáló honlap?

És mit akarhat a Ringier a tőkeemeléssel? Nagyobb önállóságot? Esetleg távolodást a "szocialista napilap" korszaktól?

Akár bevallják, akár nem, minden bloggerben van egy kis(?) exhibicionizmus. Vagyis nem csak a bloggerekben, hanem mindenkiben, aki a nyilvános webre tesz ki anyagokat.

Nem is tagadom, én is örülnék, ha a legismertebb szakmai bloggerek hivatkoznának egyik-másik magvas (vagy annak vélt) bejegyzésemre. Erre persze nem sok az esély. (Nem csak azért, mert Vin Crosbie, Steve Rubel, vagy Jeremiath Owyang nem olvasnak magyarul.) Most egy pillanatra mégis felbukkant a nevem az egyik legismertebb "tech" blog, a ReadWriteWeb egyik bejegyzésében. Egyelőre csak statiszta szerephez jutottam, de hát valahol el kell kezdeni :)

Tegnap a Twitten @doransky írta: "Pollner híres lett! http://bit.ly/126Hcd A link a ReadWriteWeb bejegyzésére vezet, ahol...


A történet egyszerű. @marshallk, vagyis Marshall Kirkpatrick, az RWW egyik vezetője arról írt a Twitteren, hogy  éppen a Tweetdeck nevű eszköz új változatát próbálgatja és tapasztalatairól hamarosan beszámol majd. A TweetDeck népszerű holmi, itthon is elég sokan használják, ezért az információt változatlan formában, a forrásra való hivatkozással én is továbbpasszoltam követőimnek. (Ez a retweet, vagyis az RT).

A Tweetdeck afféle Twitter-böngésző, aminek segítségével az is folyamatosan követhető, ki emlegeti az embert. Miközben tehát Kirkpatrick a TweetDecket tesztelte, felbukkant benne az én tweetem is, hiszen abban szerepelt a @marhallk név. Éppen ekkor készült az illusztrációhoz a képernyőkép. Nos, így lettem "híres".

El kell árulnom, hogy nem ez az első eset, hogy ilyesmi történt velem. Évekkel ezelőtt már belekeveredtem a művészettörténetbe is. Akkor Ausztráliából írt egy ismerősöm, hogy látott Korniss Péter fotóművész Budapestről készült albumában. (Nyilván nem azért, mert felvettek a védett műemlékek közé.). Bementem egy könyvesboltba végiglapoztam az albumot.. A Parlamentet Buda felől ábrázoló képen valóban ott vagyok. A kép szélén, a budai korzón egy piros, műanyag tűzoltóautóban húzom a fiamat...

Természetesen fogalmam sincs. (Ha lenne sem csinálnék konkurenciát Bede Márton rovatának.) Sőt, azt sem tudom, hogy a "menő" menő-e. (Talán menőbb a "trendi", esetleg a "cool", vagy már ezek is kínosak, mint  napilapban a tegnapi hírek?

A címben feltett kérdés tehát kizárólag csak a Médiablog bejegyzéseire vonatkozik. Meglepett ugyanis, hogy az utóbbi idők legolvasottabb bejegyzése a Pannon portáljával, a Havas Henrik blogjával és a TV2 átszervezésével foglalkozók voltak.

Ezek igen egyszerű szövegek voltak, ahol a hazai médiában fellelt történetekhez fűztem rövid megjegyzést. Őszintén leírtam, amit gondoltam, de nem hinném, hogy véleményem akkora hozzáadott értéket képezett volna, ami megduplázhatta a bejegyzések átlagos nézettségét.

Talán inkább az a nagyobb látogatottság oka, hogy ezeknél a bejegyzéseknél híraggregátorként működött a Médiablog. Sokan innen tudták meg, hogy bezár az Infosarok, megszűnik a Digitális Média Igazgatóság és az MVM villanyozza fel Havas Henriket.

Persze az is lehet, hogy a Médiablogot mégsem a média jövőjét fürkésző a médiavezérek és médiastratégák olvassák, hanem földi halandók, akik sokkal inkább kíváncsiak arra, ami errefelé történik és kevésbé fogékonyak az amerikai és  a brit média kínjaira. Inkább izgatják őket Liptai Claudia bájai, mint Ariana Huffington agymenései.

Mi ebből a tanulság?  Muszáj lennie? Írom tovább a bejegyzéseket, mint eddig.

Újságíróknak szervez "infokommunikációs szakmai továbbképzési programot" a Független Médiaközpont.
A szervezet szimpatikus (voltam már több rendezvényükön), a cél fontos.

" A 13 hetes program célja, hogy lehetőséget adjon az újságíróknak szaktudásuk elmélyítésére, hogy a gyorsan fejlődő és változó, egymással egyre több ponton érintkező hírközlési és médiapiac nemzetközi és hazai fejleményeit, összefüggéseit napi munkájukban könnyebben áttekinthessék és értelmezhessék."

Csak akkor bizonytalanodtam el, amikor megnyitottam a részletes programot ismertető csatolt (Word) dokumentumot. (Azon már régen nem csodálkozom, hogy a Független Médiaközpont friss programjai nincsenek fenn a honlapjukon.)

• hírközlési és médiapolitika, szabályozás az Európai Unióban és Magyarországon
• az infokommunikációs értéklánc és szereplői Magyarországon
• nemzetközi és hazai piaci folyamatok és trendek a médiagazdaságban
• az infokommunikációs technológia fejlődési irányai
• az iparági konvergencia
• mobil kommunikáció
• változások a televíziózásban - a digitális átállás
• internet - szélessávú fejlesztések
• lakossági infokommunikációs várakozások és attitűdök
• fogyasztói tudatosság és üzleti etikai kérdések a telekommunikációs piacon
• tartalom és szabályozás - a médiahatóság tevékenysége, önszabályozás
• az infokommunikációs piac versenyjogi szempontból
• az infokommunikációs piac pénzügyi folyamatai
• hírelemzések, szakmaiság és közérthetőség, a vállalati hírek, piaci fejlemények értékelése vállalati és újságírói szemmel   
  

Kit érdekelnek ezek a témák? Leginkább azokat az újságírókat, akik a különböző lapok informatika-távközlés rovatába ilyesmiről írnak hosszú és kevesek által olvasott cikkeket, de ők már eddig is képben voltak. A legtöbb újságírónak nem erre lenne szüksége, hanem arra, hogy végre megértse, hogyan is működik az online tartalom, hogyan használhatja hatékonyan az internetet, mit kezdjen a közösségi médiával stb. Minden tiszteletem a meghívott előadóké, de attól tartok, hogy a résztvevők ezt Pataki Dánieltől (NHH), Kárpáti Rudolftól (Antenna Hungária), vagy Grósz Judittól (UPC) nem fogják megtudni. Kár. A többség számára egyelőre tehát marad az önképzés, vagy a digitális (fél)analfabétizmus.

A politikusok előszeretettel emlegetik a tömegek bölcsességét - különösen akkor, amikor az valamilyen,  számukra kedvező szavazásban nyilvánul meg. Feltehető, hogy most nem lesznek olyan boldogok. A brit képviselők költségtérítési botrányának újabb fejezeteként nyilvánosságra került több százezer oldalnyi eredeti dokumentum. A Guardian szerkesztői úgy döntöttek, hogy bevonják olvasóikat is ezek feldolgozásába.

Egyszerű regisztráció után mindenki átrághatja magát saját képviselője nyugtáin és elmondhatja véleményét azok jogosságáról. Persze az olvasók sem győznek mindent. A 21.151 elszánt olvasó  a 457.153 dokumentumból eddig "csak" 279.046-on rágta át magát.

Nem tudom, itthon hogy működne a dolog. Tapasztalatom szerin a lakosság jelentős része saját gázszámláját sem képes megfejteni. Névtelen feljelentésben viszont a világ élmezőnyébe tartozunk.

--------------
Két bejegyzés között kövess a Twitteren (is)
Linkek, hírek, ajánlatok.
442 ember nem tévedhet! (nagyot)

Ne gondold, hogy az olvasóknak a címekkel való manipulálása kizárólag a keresőoptimalizálás mellékterméke.
A Magyar Nemzetet átfutva tegnap a következő gyöngyszemre akadtam: "Pénzért toborzott nézők Bajnaiéknak?"  - kérdezi a "tényfeltáró" cikk címe. Az egyébként teljesen érdektelen, normálisan csak a "kis színesek" közé beférő anyag az OÉT Top Kupával foglalkozik. Egyetlen "érdekessége", hogy a vendég kormánycsapatban Bajnai Gordon miniszterelnök is játszott. A korrekt cikkből hamar kiderül, hogy nem voltak semmiféle fizetett nézők, ezekre a meccsekre évek óta csak a résztvevők rokonait és ismerőseit hívják meg és engedik be.

A Magyar Nemzet tehát önmagával vitatkozik. A címben gyanúsít, a cikkben pedig cáfol. Nem egyedi jelenségről van szó, ezt a technikát rendszeresen alkalmazzák. A bulvármédiából kölcsönzött módszerrel ugyanis ott is lehet "szenzációt" gyártani, ahol egyébként nincs más, csak a dögunalom.

A Magyar Nemzet cikkét több tucat online kiadvány is átvette. Többségük nyilván nem a cikk témájára, hanem a címre harapott rá. Ez talán még szánalmasabb, mint a Magyar Nemzet manipulatív címadása.

Az elmúlt napokban tevés-vevés és utazás közben elég sokszor hallgattam különböző rádiókban a híreket. Feltűnt, hogy megszűnt a sertésinfluenza. Nem a betegség, hanem az elnevezés. Újabban már "új típusú influenzaként" emlegetik.

Korábban azt olvastam (sajnos a forrásra nem emlékszem), hogy a swine flu (sertésinfluenza) és a bird flu (madárinfluenza) elnevezések tudományos szempontból ugyan vitathatóak, viszont maximálisan médiabarátok. Mindegyik két szótagból áll (angolul), egyszerűen megjegyezhető, könnyen kiejthető. (A H1N1, meg minden hasonló tudományos képlet egyszer-egyszer jól néz ki, hitelesebbé teszi a tudósítást, de a főcímben jobban mutat az egyszerűbben elképzelhető undorító, betegséget terjesztő madár, vagy disznó.)

Nem akarom elvenni a tényfeltáró újságírók kenyerét, csak egy villámellenőrzést tartottam (CNN.com, BBC News, Google News) és gyorsan megállapítottam, hogy a világban továbbra is tartja magát a "swine flu" elnevezés, vagyis szó sincs a disznók világméretű rehabilitálásáról.

Akkor mi lehet tehát az oka az "új típusú influenza" elnevezés hirtelen hazai megjelenésének és gyors elterjedésének? Vajon a disznólobby, vagy a politika áll a dolog mögött?

A madárinfluenza miatti aggodalom nem járt a hazai baromfifogyasztás látványos visszaesésével, mivel a lakosság jelentős része nem gondolja, hogy a szárnyasok és a boltokban kapható fóliázott csirkealkatrészek között valamilyen szorosabb összefüggés állna fenn. A disznóhúshoz való viszonyunk viszont egészen más. A moslék > disznó > karaj > rántott hús tengely továbbra is meghatározó szerepet játszik sok magyar ember életében. A disznók gyanúba keverése tehát nem csak a disznóbizniszt veszélyezteti, de jelentősen ronthatja a válságtól már amúgy is borongós hazai hangulatot. Kell ez nekünk? Éppen most?

Vajon ezért alakult át a sertésinfluenza "új típusú influenzává"? Kik döntöttek erről? Hogyan sikerült ilyen gyorsan ilyen látványos eredményeket elérni? Csupa égető kérdés.

Ma reggel fedeztem fel, hogy a bejegyzéseket megnyitva,  szövegem felett és alatt is hirdetés jelenik meg. Először bannerek voltak, idővel szöveges Google hirdetések váltották fel őket.

Abból, hogy számomra is meglepetést okozott a reklámok felbukkanása talán kiderült, hogy nem én tettem ki őket. Ez itt nem a Blog.hu, nincsen Kétpúpú Teve, csak Egypúpú Blogger, aki semmiféle befolyással nem rendelkezik a felület hasznosítását illetően.

Ez van, mostantól nem csak én szórakoztatom a T. Olvasókat, de vidám perceket szerezhet nekik a Google is, ahogy megpróbálja a bejegyzésekből kimazsolázott kulcsszavakhoz illeszteni hirdetéseit. Mindent bele!

Gyakran szó esik arról, hogy az online médiának köszönhetően megszűnik az árukapcsolás, nem kell többé előre csomagolt információkat venni. (Ha belegondolok, teljesen abszurd, hogy napilap-dózisomat vásárolva évek óta fizetek olyasmiért (sporthírek, tévéműsor, időjárás), amit eszembe sem jut elolvasni.)

Az online világban minden másképp van. Részben, mert nem fizetek semmiért, részben pedig mert nem kiadványokat olvasok, nézegetek, hanem kimazsolázom, az engem érdeklő cikkeket.

A NY Times publicistája, Nicholas D. Kristof szerint az újfajta tartalomfogyasztás veszélyes, mert a legtöbb ember nyilván olyasmit akar olvasni, amivel egyetért, ami megerősíti véleményét. Kevesebbet szembesül tehát más nézetekkel, érvrendszerekkel, nem alakul ki párbeszéd a különböző csoportok között, erősödik az elkülönülés.

Nicholas D. Kristof nyilván az objektív, (vagy legalább objektivitásra törekvő) sajtón nőtt fel. Nem a Magyar Nemzetre, vagy a Népszavára fizet elő, esténként nem, a HírTV, vagy az ATV előtt bóbiskol.  Ezért újdonság számára a "megerősítő média" iráni vonzalom és ezért hiszi azt, hogy ez az online média sajátossága..

A hazai médiafogyasztók ezek szerint felkészültebbek az újfajta médiafogyasztásra, őket már nem érheti meglepetés. Szegény amerikaiak.

Arról, hogy az álláshirdetéseket akkor is böngészni kell, amikor éppen nem keresel állást, már korábban is írtam. Most, válságos időkben még több értékes információ rejlik abban, ki kit keres, illetve nem keres. (Sokat elárul például a reklám- és kommunikációs szakma állapotáról, mennyire visszaesett az álláshirdetések száma a Kreatív Online-on.)

Most,  válságos időkben különösen szembeötlő az a hirdetés , ami a Profession.hu-n jelent meg: "A Magyar Pékszövetség főszerkesztői posztra munkatársat keres"

Péklap. Elsőre viccesnek tűnik. Nyilván azért keresnek főszerkesztőt, mert az előd (pék)lapátra került...

Azért az mindenképpen biztató, hogy a pékeknek van még működő szakmai szervezetük, van szakmai kiadványuk, és annak az élére nem mutyiban szereznek valakit, hanem nyilvánosan meghirdetik a pozíciót.

Rétegpiacok és rétespiacok. Ezeké a jövő!

Frissítés a bejegyzés végén

Most, hogy a napilapok (főleg az amerikaiak) minden korábbi jövendölésnél hamarabb a kihalás szélére kerültek, sokan aggódnak amiatt, hogy a nyomtatott lapokkal az újságírás is eltűnik. Pontosabban a ma ismert újságírás egy része. Death of the news (A hírek halála) címen a Slate.com-on megjelent cikkében Gary Kamiya éppen azt vázolja fel, milyen következményekkel járhat a helyszíni tudósítások, élő riportok megszűnése. ("Egy riport elkészítése sok időbe telik, sok pénzbe kerül, speciális képességeket igényel és általában nem generál akkora forgalmat, mint egy publicisztika.")

Ahogy ezt már sokan, sokfelé megírták, legalább ilyen veszélyeztetett helyzetben vannak a tényfeltáró írások is. Drágák, időigényesek, hosszúságuk miatt a weben nehezen olvashatók. Számtalan kutatás bizonyította már, hogy az internet inkább a rövidebb, gyorsan frissülő anyagoknak kedvez.

Az Index egy friss anyaga most alaposan rácáfolt minden elméletre. A hírportál szerkesztői folyamatosan követik, milyen témák foglalkoztatják olvasóikat. Nem elégszenek meg a hagyományos média pásztázásával,  nem félnek  lemerülni a közösségi média mélyebb rétegeibe sem. Így juthattak nyomára annak az esetnek is, ami hónapok óta foglalkoztatja az internetezőket.

Igen, a Süsü-ügyről van szó, arról a gyanúról, hogy a Bergendy István nem (jog)tiszta forrásból merített ihletet a népszerű bábfilm népszerű főcímzenéjéhez.

Az Index szerzői, Araki és Földes András időt és fáradságot nem kímélve tárták fel a páratlan ügy hátterét. Beszéltek a plagizálással vádolt szerzővel, György Péterrel (nem az igazival, csak az EMI kiadó igazgatójával), egy neve elhallgatását kérő szakjogásszal (ha szakjogász lennék, én is titkosítanám magam), illetve Binder Károly zongoraművész-zeneszerzővel, aki ugyan lopni nem szokott, viszont ismeri a kottát. Nyilván az idő rövidsége, vagy tartósabb külföldi útja miatt kimarad Babarczy Eszter és nem szólalt meg a károsult, Willie Mitchell sem. (Nyilván magas kora miatt nem akarták felizgatni az üggyel.)

Alapos és fontos írással ajándékozott meg minket az Index. Egyrészt, mert a Süsü közügy, szinte hungarikum, nem hagyhatjuk, hogy elvegyék tőlünk. Másrészt ez a cikk is bizonyíthatja, hogy megfelelő témaválasztás és odafigyelés mellett igenis, van az interneten is létjogosultsága a tényfeltáró újságírásnak

Frissítés:

A bejegyzés közzététele után derült ki, hogy ahogy Bergendy, úgy az Index szerzői is külső forrásból merítettek ihletet. Ez ugyan valamennyit levon az írás értékéből, a neve elhallgatását kérő szakjogász megszólaltatását továbbra is értékeljük.

Az irodaház éttermében tegnap ügyfélszolgálatosok ültek a szomszéd asztalnál. Hangosan beszéltek, nem lehetett nem hallani őket. Természetesen az idióta ügyfelekről folyt a szó. Nem először hallottam ilyesmit. Az ügyfélszolgálaton (call centerben stb.) dolgozók idővel elfelejtik, hogy eredetileg azért alkalmazták őket, hogy eligazítsák a hozzájuk segítségért fordulókat. Úgy gondolják, hogy mindenki hülye, aki olyasmiért zaklatja őket, ami (számukra) a napnál is világosabb.

Wolf Gábor, a kisvállalkozói marketing hazai pápája nemrég arról írt , hogy a direkt marketing kampányok hatékonysága azért alacsony, mert "az emberiség valójában egy nagy, buta birkanyáj [...], amely csak álldogál egész nap a mezőn, lassan rágja a füvet, és amelyet abszolút nem érdekel a marketing üzeneted! Teljesen hidegen hagyja őket."  Persze Gábor nem hagyja válasz nélkül a problémát: "Szerencsére van megoldás, hogy a birkanyájat a pszichológia segítségével felpezsdítsd, gondolkodásra kényszerítsd, és utána az egész nyáj meginduljon vásárolni." (Wolf Gábor tevékenységének sajátos paradoxona hogy a birkáknak ad el karikás ostort és terelőkutyát.)

Persze van, aki lázad. Berényi  Konrád szerint például létezik etikus marketing, bár egyelőre csak a savanyú szőlőre valót lehet vele megkeresni.  Az emberiség jelentős része ugyanis továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy hülyének nézzék.

Tulajdonképpen a hagyományos média egy része is a "legkisebb közös nevező" elvéből indul ki.
"Nem kell igényeskedni, ezt vidéken is nézik" - döbbentett meg már a '80-as évek közepén A., a Magyar Televízió (akkori) sztárrendezője. Mára a kereskedelmi tévék általánossá tették ezt az elvet, megvalósult a "globális falu " (ha pontosan nem is úgy, ahogy McLuhan képzelte).

A hagyományos sajtó alapállása szerint az újságíróknak kell eldönteniük, mi tartozik a közönségre és mi nem (az a sokat emlegetett "kapuőr" szerep lényege). Az olvasó korlátozott felfogóképességű, ezért lehetőleg rövid szövegekkel (benne rövid mondatokkal) szabad csak terhelni. Az olvasó beszűkült érdeklődése miatt jobb csak módjával adagolni a politikát, a gazdasági témákat, viszont bőven lehet önteni a bulvárt és a sportot. Ismerős? (Mostanában éppen az effajta lapok vannak a legnagyobb bajban.)

Be kell látnunk, hogy a hagyományos struktúrában dolgozó újságírók gyakran nagyon hasonlóan gondolnak olvasóikra, mint  az ügyfélszolgálatosok, vagy a direkt marketingesek. A szükséges rossz. A massza. A birkák, akik (jó esetben) veszik a lapot.

Az online média (és a közösségi média) olyan új helyzetet teremtett, amiben az újságíró már nem játszhatja el korábbi szerepeit. Már nem ő a "szerkesztő úr", akit különleges információk birtoklása emel ki a "birkanyájból". Már nem bűvész, aki ősrégi trükkökkel képes manipulálni közönségét. A közönség, a hozzászólók, a témát egy másik blogban, közösségi oldalon feldolgozók között mindig felbukkanhatnak az adott témához jobban értők, a bűvésztrükköket jól ismerők. A legkisebb közös nevező elvét alkalmazó tömegmédia ideje lassan lejár. Egyre nő a szűkebb, jól körülhatárolt csoportokat (közös érdeklődés, azonos lakóhely stb.) célzó csatornák jelentősége. Te döntheted el, ki lesz a közönséged. Választhatod akár a birkákat is.

(A címet R.Z. zenésztől kölcsönöztem.)

Nem akartam írni róla. Írtak eleget mások. Én magam a Magyar Hírlapot már a Szombathy-csapat kirúgása óta bojkottálom - önként, minden felszólítás nélkül. Bayer Zsoltot nem bojkottálom, egyszerűen nem olvasom. Nem bírja a gyomrom. Egyébként sem tartozom a célcsoportjába. Ezt elsősorban azok képzik, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Nem új gondolatokat, érveket várnak tőle, hanem érzelmi megerősítést, amit rendszeresen meg is kapnak. A másodlagos célcsoportot a ballib írástudók képezik, akik Bayer minden böffenésére hangos hörgésbe kezdenek. Ezzel ugyan jelentősen felerősítik Bayer hangját, viszont megkímélik saját közönségüket attól, hogy rendszeresen olvassák a szélesített Hírlapot. (Bayer nézeteit a leghatékonyabban a miniszterelnök terjeszti. Az ő megszólalásainak köszönhető, hogy a Széles Gábor hobbilapjában megjelent írás most tömegekhez juthatott el.)

Az olvasók többsége persze pontosan tudja, mit is vesz. Nem keveri össze a Magyar Hírlapot a Népszavával, vagy a Demokratát a 168 Órával. (Kivételt képez Sólyom László köztársasági elnök, aki néhány éve lezserül egy kategóriába sorolta a balos hetilapot a kurucokkal.)

Más a helyzet a bojkottra felszólított állami vállalatokkal és intézményekkel. Ezek egy múlt századi hagyomány szerint több példányban is előfizetnek néhány (vagy akár néhány tucat) lapra. A hagyomány nyilván onnan ered, hogy valamikor régen az emberek az újságokból értesültek a friss hírekről. A kádárizmusban minden Fontos Elvtárs asztalán ott volt a Népszabadság és kiguvadó szemekkel próbálta kiolvasni a sorok közül az Aktuális Irányvonalat.

A nagy cégek, intézmények, hivatalok Fontos Emberei manapság is megkapják saját újság-paksamétájukat. Ennek jelentősége nem annyira annak tartalmában, mint inkább létezésében rejlik. A "jogosultságban." Aki ilyen paksamétát kap, az Fontos Ember. A lapokhoz tehát ragaszkodni kell. Az érdeklődőbb fajta esetleg átfut egy-két napilapos címen, majd a kötegből kimazsolázza és hazaviszi a hetilapokat. A nagyvonalúbb főnök a reszlit továbbpasszolják a hierarchia alsóbb szintjeire, odaadják a papírgyűjtő gyerekeknek, vagy aszalják a titkárság valamelyik  szekrényében.

"Felülről" nézve lapok "járatása" ma nem a Fontos Emberek informálását szolgálja, inkább a kiválasztott orgánumok támogatásának egyik formája. (A másik, a hirdetések elhelyezése a "baráti" lapokban.). Az előfizetések lemondása, a hirdetések visszavonása és az egyes kiadványokkal szembeni "nyilatkozási bojkott" a hazai politika szánalmas próbálkozásai a sajtó befolyásolására - függetlenül attól, ki van éppen kormányon.

Az újság-előfizetés eredeti célja, hogy a vállalati/intézményi vezetők megfelelő hírekhez jussanak. Ennek ma számtalan hatékonyabb (és olcsóbb) módja van. Tanulják meg használni az internetet. Kezdjék a Napot a Mitrötént.hu, a Hírstart, vagy a Propeller átnézésével. Kérjenek a számukra fontos kulcsszavakról Google figyelmeztetést (Google Alert). Ha ezek a módszerek túl komplikáltnak tűnnek, rendeljenek meg valamilyen sajtófigyelést. (Ha van, saját kommunikációs szakembereiktől, ha nincs, külső szolgáltatótól.)

Egy biztos: Ha egy Fontos Embernek dologidőben telik az idejéből arra, hogy hosszas publicisztikákat (Bayerét, vagy másét) olvasgasson, akkor valami ott nagyon nincs rendben .

Az utóbbi időben több olyan tudósításba is beleütköztem, ami szinte szóról szóra az előző esti CNN-anyag magyar nyelvű összefoglalója volt. (Becsszó, nem lógok egész nap a CNN-en - talán jobb is, mert így nem bosszantom magam minden onnan "kölcsönzött" tudósítással.)

Tényleg, van értelme, hogy a (hazai) lapok / rádiók / tévék tudósítókat küldjenek ki távoli országokba?
Valamikor réges-régen nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be az "utazók". Az ő leírásaik révén az emberek rengeteg dolgot tudhattak meg távoli világokról (mi meg a régmúlt korokról.) De mi szükség van most a korlátozott helyi ismeretekkel, korlátozott kapcsolatrendszerrel rendelkező tudósítókra akkor, amikor számtalan egyéb információforrás áll a rendelkezésünkre?

Tudom, ilyenkor azt szokták mondani, hogy "a sajátos magyar nézőpont képviselete..." Ugyan már! Egy kis ország kis szerkesztőségének tudósítójának igen korlátozottak a lehetőségei.

Nem volna értelmesebb a tudósítókra fordított pénzből inkább olyan szerkesztőket fizetni, akik a mainál alaposabban, a CNN-en és a Times-on túlnyúlva is szűrnék, feldolgoznák a hiteles, megbízható forrásból származó híreket?

Nem, szerencsére nem a gépemet kapta el, csak engem.
Az online média most valahogy ellesz 1-2 napig nélkülem is.

Nádori Péter Mentőcsomag újságoknak jó kis cikket írt "odahaza", a Komment.hu-n
Szerettem volna egy kis hozzászólást biggyeszteni a cikkhez, tehát megpróbáltam regisztrálni.
Nem ment elsőre, másodikra, harmadikra...nagyjából 20 perc után feladtam. (Nem vagyok teljesen kezdő, 1996. óta használom rendszeresen az internetet. Önként, vagy "kényszerből" - letölthető információk - rengeteg helyre regisztráltam. 99 százalékban sikerrel.)

Kitartó ember vagyok, írtam "T" ügyfélszolgálatának. Eddig még egy "levelét megkaptuk" automatikus visszajelzést sem kaptam.

Ha téged nem riaszt el ez a regisztrációs tortúra és megpróbálkozol a behatolással, jól  VIGYÁZZ! A regisztráció során elkérnek egy sor - részben felesleges -adatot, ezzel elaltatják éberségedet. Nem veszed észre, hogy felhasználói nevet nem kértek. Ha nálam szerencsésebb vagy, és fél órácska próbálkozás után sikerül belépned előfordulhat, hogy nem veszed észre azt az  ablakocskát, ahol nevet kell választanod. Itt műár nem finnyás a rendszer, gond nélkül beenged, csak éppen a szupertitkos  jelszavadat írja ki felhasználói névként!

Ne csodálkozz tehát, a Komment.hu-n (és nyilván másutt is az Origo regisztrációhoz kötött felületein is GwZ3453Me és más, hasonlóan frappáns nevű felhasználókat találsz.

Hogy mit akartam a hozzászólásba írni? Mindegy, kár is vele foglalkozni!

Még a nyári kánikula és a média-uborkaszezon közepén robbant a hír: A Quart és vele Nádori Péter átigazol az Origóra. Ahogy akkor megírtam, engem nem annyira a Quart sorsa, mint a Kreatív Online értesülése hozott izgalomba, mivel azt állították, hogy Nádori még az ősz folyamán egy véleményoldalt indít az Origón.

Elmúlt az ősz, közelednek a téli ünnepek, mi meg itt állunk véleményoldal nélkül...

Vajon mi lehet a késlekedés oka? (Rakhatnék ide egy szavazógépet is, de minek? Inkább írja meg a véleményét hozzászólásban, akinek van.)

Néhány tipp:

1. Sokáig tart a legszínvonalasabb hozzászólók levadászása.
2. A Quart csak csali volt, az Origo inkább csak Nádorit akarta megszerezni vezető szerkesztőnek.
3. Nádori új pozíciója csak csali volt és az Origo csak a Quartra vágyott.
4. Szó sem volt semmilyen véleményoldalról, a Kreatív Online rosszul hallott valamit.
5. Az Origo helyett Magyar Hírlap és a Népszava indít közös véleményoldalt.
6. Lesz véleményoldal, de ennek indításával megvárják az Origo és az Index tervezett egyesülését.

Frissítés:

Ez a bejegyzés nem a Komment.hu bevezető kampányának a része. Megdöbbentő, de éppen tegnap (akkor írtam a bejegyzést) jutott eszembe, vajon mi lehet a véleményoldallal. Becsszó, a júliusi bejegyzés óta nem ezen tépelődtem, tegnap viszont még sehol semmi nyomot nem találtam. (Köszönet Tschöppynek, hogy felhívta a Komment.hu-ra a figyelmemet.)

- Jössz?
- Hova?
- Mit tudom én?
(Tihanyi párbeszédtöredék a múlt századból)

Minél többet olvasok, hallok róla, annál rejtélyesebbnek tűnik a FriendConnect , a Google új ... izéje. Szakértők elemzik, használatát bemutató diasorok, videók készülnek, de a legismertebb social media szakértők is elbizonytalanodnak, amikor meg kellene mondani mivégre is az egész?

A '70-es évek elején Lengyelországban szinte semmit sem lehetett kapni. Ha mégis érkezett áru valahová, pillanatok alatt komoly sor alakult a bolt előtt. (A tolakodós, nyomulós magyarokkal szemben a lengyel fejlett sorállás-kultúrával rendelkező nép.) A LEMP (az ottani MPSZP) vezetése úgy döntött, hogy egy szocialista országhoz méltatlan a hiánygazdaság, ezért...betiltották a boltok előtti sorban állást. A lengyelek persze leleményesek: Innetől kezdve a boltok előtt legfeljebb 2-3 állt, az igazi sor pedig a legközelebbi kapualjban alakult meg.

Erre a speciális helyzetre építette fel akcióját az Akademia Ruchu művészeti csoport. Négy sorállónak öltözött emberük sorkezdemlényt alkotott egy forgalmas varsói utca egyik kapualjában. Perceken belül újabb, már "civil" sorállók csatlakoztak hozzájuk. Fél órán belül komoly, 20-30 emberből áll sor alakult ki. Közben szép lassan elszivárogtak a sor elejéről az Akademia Ruchu emberei. Egy darabig szép türelmesen álldogáltak az emberek és vártak a sorukra. Csak elég sokára kezdek el az első embereke nyugtalankodni amiatt, hogy nincs mozgás a sor élén. Ekkor kezdtek el egyesek érdeklődni, hogy tulajdonképpen melyik bolthoz is állnak, mit is lehet kapni? Nagyjából egy óra kellett hozzá, hogy végleg felbomoljon a sor. (Az akcióról rejtett kamerás filmfelvétel készült.)

Lehet, hogy a Barátkonnektor (copyright by tsabeeka) is hasonló elven működik?

Soha nem titkoltam, hogy nem szoktam tévézni, ugyanakkor tudomásul veszem, hogy kisebbségben vagyok
Sem plazma, sem LCD, sem kivetítő. Minek: Dolby 5.1. helyett Fantasy 1.0 (mono hang fantáziával kiegészítve).
Szerintem egyébként teljesen abszurd, hogy egy olyan tohonya készülék uralja a nappalit, amit szinte soha sem használ az ember.

Most végre találtam egy tévét, ami tetszik nekem:

Tegnap az egyik napilapban olvastam, hogy "40 évvel ezelőtt a Beatles tagjai stúdióba vonultak, hogy..." Felesleges leírnom, melyik lapban volt ez, hiszen ha zenészekről és lemezfelvételről esik szó, a legtöbb újságírónak azonnal ez a fordulat ugrik be. Bizonyíték, hogy "stúdióba vonul", "stúdióba vonult" vagy a "stúdióba vonultak" stb. keresőkifejezésekre a Google több ezer találatot ad.

Miért nem lehet azt írni, hogy
    - X a jövő héten kezdi meg új albuma (DVD-ja, CD-je, pen drive-ja bármije ) felvételeit/stúdiómunkáit
    - X csütörtöktől dolgozik dolgozik 2016-ban megjelenő albumán
   - 2009. januárjától az Y stúdióban B és D közreműködésével készül X úk albuma...

Attól tartok, sok újságíró agyába nagyon erősen beégett a "stúdióba vonul" klisé. Vajon hol vannak a szerkesztők, akik megakadályoznák, hogy ugyanez történjen az olvasókkal is?

15 évet dolgoztam a zeneiparban, ismerem a legtöbb hazai stúdiót és jártam néhányban külföldiben is. A stúdiókban dolgozva láttam, ahogy beesnek, berobbannak, besomfordálnak, bekukkantanak, bejönnek, benéznek, betántorognak a zenészek. Bevonulni egyet sem láttam. Sem rockert, sem népzenészt, sem Kossuth díjas karmestert, sem a Metropolitan Operából érkező énekest.

Azt hiszem hamarabb valósul meg Magyarország parlagfűmentesítése, mint a "stúdióba vonult " klisé kiirtása

2006-ban még morogtam egy sort,
2007-ben már csak sóhajtottam egyet
idén csak legyintek.
Ha érdekel, nézegesd magadban az Év Honlapjait, ha akarod, olvasd el a diadalmas közleményeket is, de kérlek, engem hagyj ki a dologból!

Szerda este a vezető amerikai tévéhálózatok többsége főműsoridőben adta le Barack Obama demokrata elnökjelölt 30 perces kampányanyagát. A hírek szerint az Obama kampány 4 millió dollárt fizetett ki az infomercial leadásáért. (Az "infomercial" kifejezés a infomation és a commercial (reklám) szavakból alkotott öszfér).

Bár a szervezők a CNN-t is megkeresték, a hírtévé elzárkózott a kéréstől. Ezt azzal indokolták, hogy nem kívánják felborítani az előre tervezett műsorstruktúrát. A 30 perces műsort tehár nem adták le, viszont műsoraikban korrekt módon, részletes bejátszásokkal foglalkoztak azzal. Ingyen.

Párhuzamokat vonni nem lehet. A CNN-nek nincs magyar megfelelője, nincs mindenek fölött álló, felrúghatatlan műsorstruktúra, a HírTV, vagy az ATV saját oldalának vezető politikusa kedvéért bármikor, bármit felrúg. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy reagálna a Nép, ha a Hal a tortán, vagy a Barátok közt helyett váratlanul fél órás kampányfilmet kellene néznie. Kész politikai öngyilkosság. Obamának viszont jól bejött.

Szily László, az Index főmunkatársa egy hete címlapra kiemelt publicisztikában reagált a miniszterelnök "sírós" fellépésére. Az írás elég gyengére sikeredett, amit nyilván a szerző is érzett, ezért felturbózta azt néhány (kis)polgárpukkasztó effektussal.

A számítás bevált: A (balos) polgárok valóban pukkadtak, a kevésbé balosok fanyalogtak, az indexes B-közép pedig oda volt a gyönyörűségtől.  Mint köztudott, az Index fél saját közönsége hangosabb részétől, ezért az "igazi" cikkeket nemlehet kommentálni. Szily, az Index blog-specialistája nem tudott lemondani a hozzászólásokról, ezért saját blogjában buzdította válaszra célközönségét. Nem is eredménytelenül: Eddig 2358 hozzászólás született, az Index fórumaiból ismert színvonalon.

Szilynek ez láthatóan nem elég. Egész bejegyzés-sorozatot zúdított Andrassew Ivánra, Föld S. Péterre és minden más balos frontharcosra, aki volt olyan naiv és azonnal reagált Szily pamfletjére. Új vitakultúra van születőben? Ezentúl mindenki saját blogjában gyalázza a vele egyet nem értőket?

Szerintem angelday (Plastik.hu) látja helyesen a dolgot, amikor egyebek közt ezt írja:
"Szily László [...] úgy döntött, hogy felveszi a műköcsög álarcot és azon szórakozik, hogy belelógatja a kakit a ventilátorba, aztán röhög, milyen vicces, ahogy szóródik."
Rendben csinálja, valóban vicces, de miért kell erre még blogbejegyzésekkel újabb réteget pakolni? Erre a kérdésemre is angelday adja meg a választ: "Szily meg unatkozik, adjatok neki valami rendes munkát, amit meg kell becsülettel írni."

Lehet persze, hogy az Indexnek nem érdeke főmunkatársát rendes munkával ellátni. Egy ilyen  "Ágybavizelős" írás szépen pörgeti a számlálót....

Az elmúlt 25 évben drámaian megváltoztak a hírfogyasztási szokások. Ma nagyságrendekkel több információforrás áll az emberek rendelkezésére, mint a kábeltévék, vagy az internet megjelenése előtt. A Pew Research Center kutatásai szerint azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy átlagos  amerikai polgár bármivel is tájékozottabbak lennének, mint elődeik. 

Egy 2007-ben készült felmérés során kevesebb amerikai volt képes megnevezni saját kormányzóját, az amerikai alelnököt, vagy az orosz elnököt, mint 1980-ban egy hasonló felmérés során.

Az egyes információforrások és tudásszintek viszonyát vizsgálva a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a legtöbb ismerettel rendelkező emberek a Daily Show és a Colbert Report nézői.

Érdekes lenne megnézni egy hasonló hazai vizsgálat eredményeit. Szerintem nálunk az elmúlt években romlott a helyzet, sokan vannak, akik kizárólag csak a bulvárhíradókból tájékozódnak, a mi esti show-műsoraink inkább süllyesztik, mint emelik a nézők tudásszintjét.
Vigasztalásul: Néhány év múlva már azt lehet kutatni, miként hatott a magyarok tájékozottságára a Daily Show és a Colbert Report hazai megjelenése.

(Nyilván csak a hozzám hasonló, kutatási módszertanban járatlanok gondolják úgy, hogy az emberek tudásszintje nem a Daily Showtól és Colbert Reporttól növekszik, hanem az átlagosnál tájékozottabbak nézik ezeket a műsorokat.)

Hónapokkal ezelőtt olvastam arról, hogy az Egyesült Államokban egyre népszerűbbek azok az emlékoldalak. Ezeken a rokonok,  ismerősök búcsúzhatnak elhunyt szeretteiktől. Első pillantásra elég morbidnak tűnt a dolog,. de azután beláttam, hogy tévedtem. Jó, ha van egy olyan hely, ahol az emberek elmondhatják (leírhatják), amik beléjük szorult, amit nyilvánosan (hagyományos nyilvánosság előtt) talán eszükbe sem jutna elmondani. Talán könnyít valamit bánatukon, ha láthatják, hogy nincsenek egyedül, elolvashatják mások üzeneteit, "találkozhatnak" olyan emberekkel, akiket talán soha nem is ismertek de most mégis valami közös van az életükben: a gyász.

Nem tudom, itthon eddig létezett-e ilyen oldal. Most - spontán módon - keletkezett egy: Albert Györgyi blogján.  Maga a blog csak néhány hónapig működött, másfél tucat bejegyzés, néha kevesebb, néha több hozzászólással. Az utolsó bejegyzés egy évvel ezelőtt született.

Most, az újságíró halála után hirtelen feléledt a blog, pontosabban a blogon működő üzenőfal. Itt írják ki magukból érzéseiket azok a rajongók, akik úgy érzik, meg kell szólalniuk. Igény tehát van, várom mikor jelenik meg az első online gyász-szolgáltató...

(Egy beszélgetésben éppen tegnap merül fel: Mi lesz halottak online közösségi profiloldalaival?)

URL-t rövidíteni nem kunszt. Mindenki ismeri a TinyURL.com-ot és a hasonló szolgáltatásokat, ahova csak beírod a kezelhetetlen, hosszú webes címet és máris gyárt belőle egy kicsi, aranyosat. A HugeURL.com viszont olyat kínál, mint senki más: Beírsz egy normál URL-t - gyárt belőle egy rettenetes hosszú és zagyva képződnényt...

Tökéletesen értelmetlen - mindenki imádja. (Kíváncsi lennék, mekkora a forgalma!)

Konrádnak beszóltak az olvasók. Pontosabban reklamáltak bizonyos helyesírási lazaságok miatt. Szerintem egyébként igazságtalan éppen Konrádon leverni valamennyi bűnt, amit a hazai bloggerek (természetesen beleértve engem is) követnek el a magyar nyelv ellen. Szerintem  az Onlinemarketing blog messze a jobbak közé tartozik, általában rendben vannak a szövegei, csak ritkán siklik féke egy-egy mondat. Egyébként meggyőződésem, hogy a bloggerek általában nem rosszabbak a "profi" újságíróknál, csak éppen az utóbbiak szövegeit többen javítgatják, mielőtt az olvasók elé kerülnének.

Nagy tisztelettel figyelem azokat, akik fejből fújják az összes helyesírási szabályt. Én nem tartozom közéjük. Mi a gimnáziumban a nyelvtanórák helyett is irodalmat tanultunk, de nem is bánom. Egyébként is  azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy az iskolai oktatásnak nem a nyelvtani szabályok sulykolására, hanem a nyelv megszerettetésére kellene koncentrálnia.

Konrád hozzászólói közül igazából nem a hibák miatt reklamálók leptek meg, hanem azok - többen is-, akik elutasították a "nyelvtanleckét". Az az érzésem, hogy egyre többen vannak, akik megszokták a javítatlan internetes szövegeket, akik nem botránkoznak meg néhány kisebb hibán, örülnek annak, amit kapnak. Torzítja az internet a nyelvet? Rongálja a nyelvérzéket? Vagy esetleg közelíti egymáshoz a beszélt és az írott nyelvet? Attól tartok, erre mostanában a Tudományos Akadémia illetékeseitől nem kapunk választ.

Egy újságírónak ugyan nem okozhat gondot ez a műfaj sem, mégis jól jöhet a segítség.
A Tell Zell blog nemrég egy olyan eszközzel rukkolt ki, aminek segítségéve másodpercek alatt előállíthatunk egy ízlésünknek, vérmérsékletünknek és távozásunk körülményeinek tökéletesen megfelelő felmondólevelet.

Ahogy más a bullshit generátorokkal kapcsolatban is már megírtam, a magyar nyelv sajátosságai miatt nálunk nehézkesebb az automatizált szövegírás alkalmazása. Néha mégis az az érzésem, hogy egyes kiadványoknál sikerült megoldani a problémát és újságírók helyett ilyen programokkal állítják elő cikkeiket.

Az igazi  bennfentesek számára már régóta nem újdonság, hogy az irodai szemét és a céges  álláshirdetések valójában információs aranybányák. (Egyelőre) nem tervezem, hogy feltúrjam a szerkesztőségek szemétkosarait, viszont rendszeresen nézegetem az újságírókat kereső álláshirdetéseket. (Ezzel a szokásommal láthatóan nem vagyok egyedül. )

Elég bekukkantani például az eMaSa megfelelő oldalára, vagy az iwiw Apró > Állást kínál > Média felületére és máris látszik, hogy mostanában (szinte) mindenki újságíró-gyakornokot keres.

Hm, mi lehet ennek az oka? Talán nálunk is áttértek az angoloknál annyira elterjedt gyakorlatra, hogy először mindenkit "tee boynak" (ez még a kézbesítőnél is lejjebb van) vesznek fel, hogy majd idővel innen íveljen fel a karrier, ami egyszer, sok év múlva az elnöki székben érhet véget. A házon belüli karrier, az összes lépcsőfok végigjárása szép dolog, de nehezen igazodik a mai tempóhoz és főleg az amerikai sikermodellhez. (Állítólag már az angoloknál sem működik úgy, mint régen.)

A házon belüli képzés a hazai médiában sem ismeretlen gondolat. A '90-es években a Magyar Hírlap (Széles Gábor lapjának névrokona) működtetett újságíró-stúdiót, majd a Népszabadság kezdett hasonló vállalkozásba. (Ennek utóda  a ma is működő Népszabadság Ringier Oktatási és Továbbképzési Intézet. ) Nemrég a Sanoma jelentette be, hogy ősztől elindul a Sanoma Médiaakadémia. Lehet, hogy ezeknek az iskoláknak eredetileg az utánpótlás házon belüli képzése volt a céljuk, a gyakorlatban azonban egy új üzletággá váltak. A jelentkező befizeti a tandíjat, végigül rengeteg előadást, a végén meg kap egy szép oklevelet. Ezek a tanfolyamok inkább elméleti tudást, mint a napi munkában használható készségeket nyújtanak.(Persze egyszerűbb médiatörténetet és műfajelméletet tanítani, érdekes közéleti embereket előadónak meghívni, mint a hallgatókból írásokat kipréselni és azokkal bajlódni.) Előnyük viszont, hogy az oktatók egy része a Lapnál dolgozik, felfigyelhetnek a tehetségesebb tanítványokra...

Attól tartok azonban, hogy a mostani gyakornokéhség nem az új tehetségek felfedezéséről szól. Inkább arról, hogy a gyakornok olcsó, olyan munkát is rá lehet bízni, amit egy "igazi" újságíró nem hajlandó elvégezni, bizonytalan helyzete miatt általában nincs nagy pofája és ha nem kell már, könnyen ki lehet rúgni. Remélem, nincs igazam, de lehet, hogy a gyakornokok iránti megnövekedett igény a hazai média hanyatló helyzetét jelzi.

A cím megtévesztő. A Médiablog nem keres gyakornokokat. Még nem.

Gyűjtöd az új kifejezéseket? Tessék, itt van egy: Refrigerator Journalism, vagyis fridzsiderújságírás.
Hűvös távolságtartás?
Lefagyasztott, bármikor felolvasztható cikkek?
Nem, dehogy!

Először arra gondoltam, hogy a hozzászólásokban gyűjtöm majd a megfejtéseket, de rájöttem, hogy semmi értelme: A Médiablog olvasói  pillanatok alatt megtalálnák a megoldást - a Google segítségével.

Elárulom tehát, hogy a Refrigerator Journalism a "hiper-mikro-lokális" hírszolgáltatás új neve. Egyesek szerint ugyanis a helyi médiának olyan szintre kell lemennie, mint a hűtőszekrényre mágnesezett üzenőcetlik.(Hozzájuk képest a Twitter csiripelései kifejezetten szószátyár szövegeknek tűnnek.)
Akkor most mi is a jövő? Az újságírók belopakodnak a lakásodba és cetliket tűznek a hűtőszekrényedre?

Talán azért is tetszik annyira ez a "fridzsiderújságírás", mert ifjúkorom egyik kulcskifejezésére, a fridzsiderszocializmusra emlékeztet. Mai fejjel nehéz elképzelni de akkoriban még arról folytak a viták, hogy veszélyeztetik-e a szocializmust a hétvégi telkek!

(Utószó: Az eredeti bejegyzésben következetesen minden fridzsiderből következetesen kihagytam a "d"-t és fridzsiderkommunizmusnak tituláltam  a fridzsiderszocializmust. Fogalmam sincs miért. Köszönöm azoknak, akik villámgyorsan figyelmeztettek a nyilvánvaló hibákra!)

Nemrégiben merengtem azon, mennyire kellenének a jó szűrők, ajánlók, megbízható katalógusok ahhoz, hogy az ember megtalálja az igazgyöngyöket a .....hm...az átlagos blogok között.

Ilyen, alkalmi szűrőként működik a Golden Blog is. A két hete lezárult Gasztroblog és a ma végződött Kulturális blog verseny élmezőnyében rengeteg olyan blog szerepel, amikről még csak nem is hallottam. (Ennyit a mutyizós-bratyizós vádakról...)

Örülök, hogy nem kellett részt vennem a gaszto-zsűriben. Számomra ezek a recept-blogok mind nagyon hasonlóak. Rövid leírások - szép fotók, többségük nyugodtan lehetne könyv is. Szeretek enni és főzni is, de valahogy eszembe sem jutna ilyen blogokat olvasgatni. (Célzottan viszont gyakran keresek, vagy ellenőrzök recepteket a weben.  - Olyan ez, mint a desktop újságírás. Ahogy sok újságíró 3 cikkből gyárt egy negyediket, én 3 recept eredőjéből főzök egy ebédet.)
Sokan vannak viszont, akik máshogy gondolják. Lehet, hogy a tartalom, a forma és a megjelenés összehasonlítása helyett a zsűritagoknak inkább meg kellene főzni a recepteket? Tapasztalatom szerint a drága könyvekben és magazinokban sok az olvasásra, ámuldozásra, gyönyörködésre szánt, de megfőzhetetlen recept. Vajon a blogok esetében más a helyzet?

A Kulturális blogok között akad néhány ismerős, viszont az első helyezettről, Webisztán szerint "újságírókörökben is legendáriummá vált" Ingyenpia blogról eddig nem is hallottam. (Ebből is látszik, hogy nem forgok "újságírókörökben", vagy ha néha forgok is, ezek a körök nem egyeznek HH köreivel...) Az Ingyenpia szerzője kiállítások megnyitójára jár enni-inni, aztán beszámol, értékel, pontoz. (Szerencsére a kiállítási gasztronómiára és a "társasági életre" koncentrál, a kiállított művekkel nem sokat vacakol. Épeszű ember egyébként sem a megnyitóra megy el, ha képeket - szobrokat akar nézegetni.) Én viszonylag jól kezelt, de a korral romló szociofóbiám miatt gyűlölök efféle "verniszázsokra" járni, viszont nagyon át tudom élni az Ingyenpia tudósításait.Máris nyertem az idei GB-n!

(A neheze majd csak most jön, közeledik a tanácsadói és a hírblogok versenye, ahol élvezkedés helyett már zsűriznem kell.)

"Megerőszakolta és meggyilkolta áldozatait a szenzációra hajtó újságíró?" - kérdezi cikke címében a "szenzációra hajtó" Hírszerző.

Miután kiborzongtuk magunkat a cikkből felsejlő részleteken, tovább is léphetünk. Például a cikk alján felbukkanó társkereső űrlapjára...

(Persze a Hírszerző még nem alkalmaz olyan fejlett kontextusfüggő ajánlási rendszert, ami összehozná a kéjgyilkost az áldozatokkal, az egybeesés csak a puszta véletlen műve. De így is morbid.)

A héten elindult a Goldenblog verseny (idén ez látszik a hivatalos írásmódnak) és azonnal rázendített a kritikusok kórusa is. Az átalakított versenyszabályokba beépültek a korábbi évek legfontosabb javaslatai, a bírálók most leginkább a zsűri összetételére és hasonlókra koncentrálnak.

Nyilván lehet ezekről és más részletekről is vitatkozni, lehet tovább finomítani a kiválasztás és az elbírálás szabályait, de közben érdemes tisztában lenni vele, hogy az alapvető problémák nem a játékszabályokból, hanem a játékból magából adódnak.

Versenyezni, sorrendet felállítani ott lehet, ahol létezik egy közös, mérhető dimenzió és a méréshez egy közös mérce. Egyértelműen megállapítható a sorrend futók, vagy úszók között. Egyértelmű a verseny ott is, ahol azonos pályán, azonos sportágban egymás ellen játszanak a csapatok . Némileg bonyolultabb a helyzet azoknál a sportoknál, ahol a versenyzők nem egymás ellen küzdenek és a bíróknak pontozással kell megállapítaniuk a sorrendet (korcsolya, torna)

Minél kevesebb a közös paraméter, a mérhető teljesítmény, annál nehezebben értelmezhető egy verseny. A hangszeres- és énekversenyek sportteljesítményé degradálják a zenét, de a kötelező versenyszámok legalább még az összehasonlíthatóság illúzióját adják. A filmes, színházi, könyves "seregszemlék" érthető módon nem is próbálkoznak pontokban mérhető rangsor felállításával, a díjat az adott fesztivál / verseny rangja és a zsűribe meghívott nevek nagysága legitimálja.

A blogok esetében még ennél is zűrösebb a helyzet. A blog nem műfaj (finomítok: szerintem nem műfaj), nem kötik műfaji szabályok, így hiányoznak azok az alapvető szempontok is, amik alapján csoportosítani, vagy rangsorolni lehetne őket. A versenyhez felállított kategóriákat lehet bővíteni, a besorolást finomítani, de be kell látni, hogy ez a kategorizálás mindig pontatlan marad.

A blog alapvetően a hivatalos struktúrákon kívül keletkező tartalom. (Ez akkor is igaz, ha a legolvasottabb blogok többségét világszerte profik írják.) Szervezhet-e a hagyományos média versenyt a rajta kívülállók számára? Lenyúlási kísérletnek minősül-e ez? Az elmúlt években itthon egyetlen komolyabb kísérlet sem történ arra, hogy a blogoszféra megszervezze saját versenyét. (A jelek szerint nincs rá igény.)

Nem azért van szükség a blogversenyre, hogy egyértelműen, megfellebezhetetlenül kiderüljön melyik a legjobb blog. A verseny leginkább arra jó, hogy egy új közönség figyelmét is felhívja a blogokra, kicsit felkavarja a bloggerek világát, kevéssé ismert blogokat is a felszínre hozzon. Az, hogy vannak valamilyen helyezések, szinte mellékes. Egyébként pedig csak ismételni tudom magam: A blogverseny nem valami egyetemleges sorrendet állít fel, sokkal inkább csak egy játék.

A Sanománál megelégelték a népes és gyenge felhozatalt, ezért úgy döntöttek, hogy saját maguk gondoskodnak az előnevelt újságíró-palántákról. Az ősszel induló kurzus neve szerényen Sanoma Média Akadémia (SMA), ami valóban jobban cseng, mint például a "firkász gyorstalpaló".

Ne bosszankodj! A cikk természetesen "kulcsos", nehogy véletlenül is felfigyeljen valaki illetéktelen a tanfolyamra.

Nem ér a nevem! Arra jöttem haza koraszülött nyaralásomból, hogy a Kreatív megjelentetett egy "A 12 legfontosabb hazai blogger a Neo Interactive szerint" című listát. (Mindezt Konrádtól tudtam meg.)

Természetesen mindenkinek, így a Neo Interactive ügynökségnek is joga van mindenféle listákat gyártani és általában "öröm és megtiszteltetés" (+ egy kis marketing-hátszél) az ilyesfajta felsorolásokba bekerülni, de ez most kissé kínos. Nem a felsorolt nevek miatt - valamennyiük munkásságát többé-kevésbé (el)ismerem, némelyikükkel itt-ott találkozni, beszélgetni is szoktam - , hanem azért, mert többen közülük nehezen nevezhetők bloggernek. Miskolczy Csaba ugyan az egyik blogszolgáltató vezetője, itt-ott hozzászólásokat is ír, de nincs saját blogja. Tóth Benedek úgy része a hazai blogközösségnek, hogy hosszabb ideje nem vezet saját blogot. Szántó Balázs (sajnos) annyira ritkán ír, hogy online felületét nehéz blogként értelmezni...

Nem akarok (újra) belecsúszni a definíciós ingoványba, ezért csak csendben kérdem: Lehet, hogy egy új fogalom van születőben, az "elméleti bloggeré"? A kitűnő Pólos László (számomra) már klasszikusnak számító "elméleti barlangász" fogalmának újabb kiterjesztése az olyan bloggerekre lehetne érvényes, akik a hagyományos (klasszikus) blogger fogalom minden kritériumával bírnak - eltekintve attól az apróságtól, hogy nem bajlódnak holmi blogbejegyzésekkel.

Bimbódzó elméleti munkásságomat a Kreatív közleménye döntötte romba:

"Az előző lapszámunk pr-rovatában megjelent Lassú ébredés című cikkéhez melléklet táblázat címe, amely szerint a Neo Interactive által legfontosabbnak tartott tíz hazai bloggert soroltuk fel, pontatlan volt. A helyzet ezzel szemben az, hogy a táblázatban a Brandfestival Digital konferencia szervezői grémiumának tagja, Miskolczy Csaba, a Blogter vezetője által javasolt azon bloggerek listáját tartalmazta, akik a rendezvény szempontjából a leginkább mértékadónak számíthattak, és akiknek az előzetes véleményére a szervezők kíváncsiak voltak. A pontatlanságért elnézést kérünk!"

Ah, a repülősót!

Biztosan sokan emlékeznek arra a levélkére, amit egy reklámszűrő programocska "terjesztése" miatt írt az Index Ügyvédje egy bloggernek. A levélnek gyorsan híre ment, nem öregbítette a sem a hírportál, sem a Nobilis-birodalom hírnevét. (Mielőtt bárki megkérdezné: nem tartom valószínűnek, hogy az ügyvédet Uj Péter, vagy Bodoky Tamás kérte volna fel.). Akkor az Index hosszas magyarázkodásra, " a_mi-kurva _anyánkat" jópofizásra kényszerült.

Most az Index Ügyvédje egy újabb levelet gyártott, amiben versenytársát (?) a Zoomot azzal vádolja, hogy lenyúlta az Index szerkezetét, tördelését, betűit és navigációját. (Tóta szerencsére maradt.)

Nagyon örülnék, ha perre kerülne a sor. Kíváncsi lennék, hogyan védte le az Index ezeket a "szellemi tulajdonait", hogyan bizonyítja be az Index Ügyvédje, hogy ők találtak fel az egész webet!

Az akció megint visszafele sül le. Az egykoron az elnyomó Nagy Médiával küzdő Index most maga próbálkozik erőfölényét kihasználva nyomást gyakorolni a konkurenciára. Ez a levél nem más, mint ingyenreklám a Zoomnak és felesleges tökön szúrás az Indexnek.

Kedves Index, lehet, hogy itt az ideje új, a médiaügyekben is tájékozott ügyvédek után nézni?

Kedves újságírók, szerkesztők! Ezúton szeretnélek megkérni benneteket, hogy a jövőben tekintsetek el az eddig általatok oly szívesen használt "a Tomcat néven ismert blogger" fordulattól!

Polgár Tamás valóban hosszabb ideje ír blogot, valóban a Tomcat becenevet használja, de a média kitüntető figyelmét mégsem blogbejegyzéseivel, hanem provokatív akcióival sikerült kivívnia. Ezért javaslom, hogy ha már mindenképpen rendszeresen foglalkozni akartok vele - belátom, reményem sincs rá, hogy erről lebeszéljelek benneteket - hivatalos nevét és blogger helyett a provokátor, vagy a szélsőjobbos  "radikális" aktivista megnevezést használjátok.

Majdnem fél éve írtam a Klikkhír nevű, sajátos vállalkozásról. Akkor Kárpáti György tulajdonos igyekezett eloszlatni kétségeimet és töretlen bizalommal tekintett a jövőbe.

Aki viszont most próbál a Klikkhír.hu oldalra tekinteni ezt látja:

A Seattle Times meghívta olvasóit, hogy ötleteikkel segítsenek a Seattle Center nevű terület átalakításában.
A Seattle Center az 1962-es Világkiállításra épült fel és a hasonló rendeltetésű együttesekhez hasonlóan kiállítási csarnokokat, előadótereket, kiszolgáló helyiségeket, parkokat foglal magába. Mára kicsit elavult, kicsit lepukkant. A város vezetése most a terület értékeinek megőrzése mellett szeretné megújítani a Seattle Centert.

A Seattle Times rendesen körüljárja a kérdést. A témával foglalkozó cikkek mellett megnézte, mit kezdtek más városok hasonló területeikkel és online fórumot is szervezett, ahol a központ igazgatójának lehetett kérdéseket feltenni. A terület bemutatásához korrekt - természetesen interaktív - alaprajz készült, a pályázni kívánók pedig pdf-alapú "súgót" kaptak...
(A pályázati felhívás és a nagy méretű, a tervezéshez (ábrándozáshoz) is használható alaprajz természetesen a nyomtatott lapban is megjelent.)

Az eddig megjelent tervek jól mutatják, hogy a lap olvasóit érdekli a Seattle Center sorsa, hajlandók komoly energiát fordítani ötleteik bemutatására. (Az egymástól erősen eltérő ötleteket akkor is érdemes végignézni, ha számodra Seattle ugyanolyan megfoghatatlan fikció, mint a Mars.)

Mindezt olvasva nekem óhatatlanul a balsorsú Kormányzati Negyed jutott az eszembe. Nálunk miért nem jutott senkinek sem az eszébe, hogy hasonló módon kikérje a "lakosság" (polgárok, emberek, nép...) véleményét?. Miért nem kényeztették hasonló interaktív bemutatókkal olvasóikat a mi online lapjaink? Nem elég nagy szenzáció az ilyesmi, nem hoz elég kattintást? Itt most nem lehet a kicsiségre hivatkozni - Budapest főváros, méretét, lakossága számát tekintve is sokkal nagyobb, mint Seattle.

A héten meghívtak egy fiatal újságíróknak kiírt verseny zsűrijébe. Bár szívesebben lennék én is Fiatal Újságíró, ha már így adódott, gondoltam terjesztem a dolgot itt is, hátha akad, aki szívesen pályázna.

A versenyen 17-35 közötti újságírók indulhatnak, akik az európai értékekről, a csatlakozás konzekvenciáiról és hasonló témákról írtak/írnak. (A részletek a verseny weboldalán olvashatók.

Eddig a reklám. A kiírást nézegetve az a hülye érzésem támadt, hogy ez az egész kínosan hasonlít a hajdani "Ki tud többet a Szovjetunióról" versenyekhez. Meg az is az eszembe jutott - ez nem először, hanem bármilyen EU-s honlapon járva, - hogyha az EU "feje" ott tart a digitális fejlődésben, amit ezek a honlapok mutatnak, akkor mit várhatunk távoli "faroktól"?

Nem panaszkodom, voltak (és időnként vannak) sikereim. Mindenféle munkáimért díjakat, dicséreteket söpörhettem be (számos "Az év hanglemeze díjam" a garázsban megtekinthető), szerepeltem rádióban-tévében, időnként cikkeben is szoktak rám hivatkozni, sok kedvező visszajelzést kapok az olvasóktól, meghívnak ilyen-olyan szakmai rendezvényekre...

Amire most mégis a legbüszkébb vagyok az valami más:


Minden előzetes ismeret és külső segítség nélkül saját kezűleg kicseréltem noteszgépem halódó ventilátorát!

Az elmúlt hetekben többször is beszélgettünk itt arról, hogy vajon milyen készségekre, ismeretekre van szüksége egy online újságírónak?
Szerintem a ventilátor házi cseréjét nyugodtam felvehetjük a listára. "Rohanó világunkban" melyik újságíró engedheti meg magának, hogy hetekig a szervízben aszalja a gépét?

A napokban a Harvard Business Review IdeaCast sorozatában Marshall Goldsmith vezetői tanácsadó (business coaching) guruval hallgattam egy beszélgetést (Goldsmith blogot is vezet, de annyira átütő előadó, hogy hallgatva még sokkal élvezetesebb a mondanivalója.)

A beszélgetés (természetesen) a vezetői értékekről szólt. Goldsmith egy felmérés kapcsán arról beszélt, hogy ezek többsége hosszú ideje változatlan, és úgy tűnik, hogy a jövőben sem változik. Ami új dolog, az a globális gondolkodás, a kulturális sokszínűség befogadásának  képessége, és a kellő fogékonyság a technológiák iránt (technological savvy - mondja az angol.) A korszerű vezetőnek nem kell szakértőnek lennie az új technológiákban, de meg kell értenie, hogyan befolyásolják azok az általa irányított cég alaptevékenységét. Kell konyítani a technikai dolgokhoz annyira, hogy képes legyen felvenni megfelelő szakemebereket és kellőképpen kompetensnek kell lennie ahhoz, hogy elnavigálja a rábízott céget, intézményt, vagy részleget az "új világban."

Hogy mi köze ennek a médiához? Nagyon is sok. A hazai médiában számos olyan vezetővel találkozhatsz, aki nem tudja használni a számítógépet, a digitális eszközöktől való rettegését az egész digitális kultúra "elvi" elutasításával kompenzálja. Ismersz olyan médiavezért, akihez a titkárnő viszi be a kinyomtatott bejövő e-maileket? Gondolod, hogy egy ilyen vezető azért nem érinti maga a klaviatúrát, mert éppen a világmédia digitális ütőerén tartja az ujját?

Hogyan várhatod egy digitálisan analfabéta, vagy akár egy félanalfabéta (az emailig és az Index behívásáig eljutó, de ott megrekedt) főszerkesztőtől, hogy a digitális világra is kiterjedő stratégiát dolgozzon ki, bátorítsa a szerkesztőségen belül innovációt és megvívjon a sokszor fafejű tulajdonosokkal?

Persze az is lehet, hogy a médiára nem érvényesek az üzleti élet szabályai. A kinevezésekkor továbbra is a "megbízhatósági szempontok" a legfontosabbak, ezek pedig nem feltétlenül esnek egybe holmi harvardi felmérések eredményeivel.

Nahát, már megint feltámasztják az Esti Hírlapot!

Alig több, mint három hónappal az előző nekiveselkedés után most megint jönnek, próbálkoznak...
Az eMaSa hirdetései között - ugye mondtam, hogy infobánya - olvastam:

Én bizony kiegészíteném: "rutinos lapalapító, a helyesírás szabályait ismerő, kudarctűrő sportújságírókat keres"

A webergonómia megmondóemberei már sokat írtak arról, milyen betűtípusok érvényesülnek jól a weben is milyenektől érdemes óvakodni. Most azonban egy svájci egyetemista Phil Renauld olyan új összefüggésekre bukkant, amik teljesen új dimenziókat adhatnak a webes tipográfiának (is).

Renauld már egyetemi tanulmányai végéhez közeledve szerette volna megérteni milyen összefüggés is áll fenn dolgozatai minősége és a kapott érdemjegyek között. Mivel a dolgozatok terjedelme, minősége vagy a befektetett munka és a kapott minősítések között semmiféle korelláció nem volt felfedezhető, a kutató végső kétségbeesésében a dolgozatok külalakját vette nagyító alá. És lőn! 5 év dolgozatainak elemzése révén hősünk megértette, hogy nem elég okosnak lenni, annak is kell látszani! Bizonyos betűtípusok "tudományosabban" hatnak, vagyis maga a látvány óhatatlanul befolyásolja a dolgozatokat értékelő tanárokat.

Hogy lehetne mindezt kiterjeszteni az újságírásra? Egyes fontok jobban működnek a sportrovatban, mint a kulturális ajánlóban? És vannak kifejezetten baloldali és jobboldali írásokhoz ajánlott betűfajták?

Valamikor, még a múlt században / évezredben én is küldözgettem karácsonyi és újévi üdvözlőlapokat. Nem annyira belső késztetésből tettem, inkább csak igazodtam a társadalmi konvenciókhoz. Aztán az egyik évben megvettem ugyan a lapokat, de elfelejtettem őket elküldeni. Nem történt semmi, nem dőlt össze a világ, még meg sem sértődött senki.

Wolf Gábor szerint az ünnepi marketingüzenetek (+ ajándékborok) hatékonysága nagyon alacsony, mert elvesznek a többi, hasonló üzenet miatt keletkező "zajban". Szerintem mindez fokozottan érvényes az e-mailben küldött ünnepi üzenetekre és a mobilod SMS-tárát eldugaszoló vicces versikékre is. (Te talán emlékszel rá ki küldött, és féleg, ki nem küldött idén ilyen üdvözletet?)

Én most, a tömeges üdvözletek napjait elkerülve kívánok a Médiablog valamennyi olvasójának Boldog, Eredményekben Gazdag, Sikerek és Boldog Január Másodikát!

ÉLJEN ÉS VIRÁGOZZÉK A PRINT ÉS AZ ONLINE NÉPEK MEGBONTHATATLAN BARÁTSÁGA!

Nem akartam róla írni, de végül rábeszélődtem...

Ahhoz, hogy a hírt értékelni tudjuk, tisztáznunk kellene, kit is nevezünk informatikai újságírónak, illetve ismernünk kellene az "üzletemberekből, szakemberekből és közéleti szereplőkből álló bíráló bizottság" összetételét, az elbírálás szempontjait.

A feladat első része tűnik könnyebbnek, ott a visszafejtés (reverse engineering) módszere alkalmazható:
Fülöp Hajnalka a Népszabadság ismeretterjesztő mellékletébe (Infovilág) ír. Sági Gyöngyi gazdasági újságíró, aki ezen belül a IT /telekom témákra szakosodott. Sziebig Andrea mostanság az IT-Business B2B reklámújságot szaklapot főszerkeszti. Dezső András a hvg.hu munkatársa, aki ugyan néha cikkeket is elkövet a HVG Háló mellékletébe, de nem ezért szeretjük. Összemérhető a munkájuk? Szerintem nem.

Évekkel ezelőtt a MÚOSZ online tagozatában kemény viták folytak arról, ki is nevezhtő online újságírónak. Aki az internetről ír? Aki munkája során internetet használ? Aki online kiadványnak dolgozik? Aki távolról látott már internetre kötött számítógépet? A megfejtés számomra soha nem derült ki, mert idővel kiléptema gittegyletté alakult levelezőlistáról. A vita talán még ma is tart... Legalább ilyen nehéz meghatározni az "informatikai újságíró" fogalmát. Az informatika (és az internet) annyira beépült az élet különböző területeibe, hogy a valóban az informatikusokra tartozó szakkérdéseken kívül teljesen értelmetlen és felesleges elkülönítve foglalkozni vele. Ma már a belpolitikai, gazdasági, kulturális, vagy sportújságírónak is értenie kell, hogyan épül be az informatika szakterületébe.

A különböző díjak lényege a figyelemfelhívás. Egyes díjaknál ez a díjazottakra, másoknál az adományozókra irányul ez a figyelem. A díj rangja erősen függ a zsűri összetételétől. Egy meg nem nevezett "üzletemberekből, szakemberekből és közéleti szereplőkből álló bíráló bizottság" súlya csekély, a díj ilyenkor az adományozók fényezéséről szól. A díjazottak itt csak statiszták.

Nem állhatom meg, hogy röviden szót ne ejtsek a közlemény szövegéről. Lehet, hogy a szerző nagyon frappánsnak tartotta a "az idén három nő és egy férfi nyerte el..." indítást, valójában azonban gyengén leplezett szexizmusról van szó. A végeredmény szempontjából (ú.n. informatikai cikkek) közömbös a szerző neme. Ennek kiemelése tehát azt sugallja: "lám-lám, nő létükre milyen helyre kis informatikai cikkeket írtak".

Szeretném hangsúlyozni, hogy valamennyi díjazott munkásságát (a maga műfajában) nagyra becsülöm, nem sajnálom tőlük a díjat. Az nem tetszik csak, ahogy a "nagylelkű adományozók" egy jól hangzó (de semmit sem jelentő) díj és néhány bejáratott nevű újságíró mögé bújva próbálja próbálnak manipulálni minket.

A Subba már megint a HVG blikkfangos címein köszörüli a nyelvét.

Flesbek: A múlt században, amikor időnként még én is elsóztam egy-egy írást a nyomtatott lapba megszakadtam, hogy jó hávégés címeket adjak cikkeimnek. Felesleges volt. Általában három címből így is kettőt átírt a „címadó”. (Néha ugyan a gutaütés kerülgetett, de mint látható túléltem.)

Költői izék: Van értelme a blikkfangos címeknek?
A HVG törzsolvasói ugyanúgy elvárják ezeket, mint poénos címlapokat?
Tényleg irritálja ez azokat az olvasókat, akik nem a 70-es években szocializálódtak? (Egyáltalán, vannak ilyen olvasói a HVG-nek?.)
Hol a határ a stílus és a modorosság között?
Húsz éve múlva a mai óvodások az akkor „középkorú” indexesek avittas fordulatain röhögnek majd ?

Rögvalóság: A fenti kérdésekre választ keresve rávetettem magamat a 384 hozzászólásra (november.16 13:20), de hamar kiderült, hogy ezek 99 százalékának semmi köze a blikkfangos címekhez. Egyesek egyszerűen itt csetelnek itt mindenféle ide nem tartozó dolgokról. Senki sem háborgatja őket Hígul a blog? Semmi gond, pörög a számláló!

(Megjegyzés: A HVG nekem nem anyukám, apukám, de meg csak főbérlőm sem. Néha olvasgatom.)

Imént az InfoRádióban hallottam, hogy a  gyerekeknek szóló Garfield újságocskában olyan keresztrejtvény jelent meg, amiben az egyik sor megfejtése valamilyen kábítószerrel összefüggő fogalom volt. A felháborodott riporter először a lap főszerkesztőjét állította falhoz, azután egy pszichológust próbáltak szörnyűlködése késztetni.

Mi is a gond? Hogy gyermekünk a megfelelő ismeretek hiányában nem tudja megfejteni a keresztrejtvényt és nem nyerheti meg a cuki ajándékokat? Vagy az, hogy a többi kérdést megfejtve kirajzolódik egy kábítószer neve? Ettől majd azonnal függővé is válik?

Nem álszent dolog egy külső szerző álta írt, elbénázott keresztrejtvény miatt sírni, miközben a gyerekek esténként olyan műsorokat néznek a tévében, amilyenek semmiféle keresztrejtvénnyel nem írhatók le?

Most már csak azt nem tudom, hogy iylen naiv, vagy ennyire cinikus az InfoRádió szerkesztője?

Ismét Eötvös Pált választották MÚOSZ elnökének. Egyetlen jelöltként indulva fölényes szavazattöbbséggel győzhette le saját magát.

Lehet persze, hogy azért nem találkoztam izgatott drukkerekkel, mert legtöbb ismerősöm nem tagja a szervezetnek (vagy ha tag is, nem dicsekszik vele), az a néhány „tapasztaltabb” kolléga, aki „benne van”, maga is részese az elnök-titkár-jegyző játék néven ismert kavarásnak.

Nagyon nagy szükség lenne egy erős szakmai kamarára, egy hatékony érdekvédelmi szervezetre, de jól látszik, hogy a MÚOSZ nem képes ellátni ezeket a feladatokat. Elöregedett tagság, a fiatal(abb) vezető újságírók feltűnő hiánya, pénztelenség, érdektelenség, döghalál...

Egyáltalán, létezhet egy politikailag végletesen megosztott országban egységes, működőképes újságíró-szervezet?

(Ha azok közé a csodabogarak közé tartozol, aki még ennél is többet akar olvasni a MÚOSZ közgyűléséről, akkor sürgősen látogass el Domokos Lajos blogjára!)

Csak hápogtam, amikor D. azt mondta, hogy érdemes lenne Z.-t, a tehetséges zenészt befizetni a népszerű televíziós műsorba. Elképedésemet látva aztán ő lepődött meg tájékozatlanságomon. Rajtam kívül ugyanis mindenki tudta, melyik szerkesztőnél mekkora a tarifa Mindez valamikor a '80-es évek végén történt, az egypártrendszer és a  tévémonopólium idején, amikor a kereskedelmi televíziózásról idehaza hírből is csak kevesen ismerték.

A rendszerváltás után aztán megszűntek ezek a piti zsebbizniszek és teljesen elfogadottá vált, hogy az MTV munkatársai az MTV helyiségeiben, az MTV eszközeivel saját produkciós cégeket működtessenek, hogy aztán piaci áron értékesítsék produkcióikat – az MTV-nek.

Ismerős történetek?Akkor most mit tátod a szád, amikor azt olvasod, hogy a fővárosi közműcégek  csak úgy kerülhettek be a Napkletébe (igen, a „közszolgálati” tévében sugárzott műsorba), hogy előtte tejeltek Gyárfás Tamás producernek.   A hvg.hu most még csak a közműcégekről írt, de elég nehéz elhinni, hogy csupán nekik kellett leszurkolniuk a „helypénzt”.

Köztudott, hogy sokkal értékesebb a médiában„igazi tartalomként”, mint hirdetésként, vagy fizetett „rekláminterjúként” megjelenni. Normális országok normális médiájában nagyon szigorúan elválik a szerkesztett tartalom és a reklám.  A hazai média pedig készségesen kiszolgálja ezeket az igényeket. Sok szerkesztőségeben ez a  napi gyakorlat része. Tőlük az önszabályzó etikai kódex nagyjából ugyanolyan távolságra van, mint a rekláminterjúkat készítő riporter bére a CNN sztárriporterének a gázsijától.
 
A Napkelte esetében a hazai médiában tehát kirívónak nem nevezhető etikátlan magatartást  az teszi cifrábbá, hogy az erősen összefonódott a politikai elittel. A műsor lényege a politikusok szerepeltetése, úgy kell tehát viselkedni velük, hogy legközelebb is eljöjjenek – tudjuk, a magyar politikus sértődős fajta – a politikusoknak meg érdekük, hogy fenntartsanak egy műsort, ahonnan „fennforgás” esetén „üzenhetnek”. Innentől aztán nem lehet tudni, hogy a szegény közműcégek pumpolása  valóba az-e, aminek első pillantásra látszik.

Ez az egész a médiadagonya része, nem lehet úgy foglalkozni vele, hogy be ne sározódjon az ember. Rohanás vissza az angolszász online médiához!

„Pártoktól független, de nem semleges lesz a régi-új Esti Hírlap” – nyilatkozta a sokadszorra újrainduló lap főszerkesztője. „A lap a szó klasszikus értelmében a polgári értékekre helyezi a hangsúlyt, politikai irányultság nélkül” – olvasom tovább és nagyot ásítok.

Kit érdekel ma Magyarországon egy olyan „politikai irányultság nélküli lap”, amiben sem zaftos bulvárpletykák, sem meztelen csajok nincsenek? (Vagy ezek esetleg szerepelnek a „klasszikus polgári értékek” között?)  Nem értem, hogy komoly emberek hogyan gondolják, hogy felébreszthető az Esti Hírlap? Olyan jó lett volna az a lap? Frászt. Gyengécske félig-meddig bulvár újságocska volt. Annyira erős lenne a márka? Dehogy.  A 45 évesnél fiatalabbaknak legfeljebb csak valamilyen homályos emlékeik lehetnek róla. „Sikerét” annak köszönhette, hogy nem volt más. A rendszerváltás óta t többször próbálták már feléleszteni – valamennyien gyorsan és biztosan belebuktak.. Az Esti Hírlap sikeres kiadására csak akkor lenne esély, ha előtte feltámadna az egész Kádár-rendszert.

A  '90-es évek "legendás Full Frontal" kabaréja  Ausztráliában olyasmi lehet, mint nálunk a(z eredeti) Laár pour Laár társulat. De lehet, hogy valami más. Az itt következőő videó egyesek szerint vicces. (Az amerikaiak szerint minden vicces, amit a "szegény vidéki rokonok, az Aussie-k művelnek.)  Lehet persze, hogy az egész kevésbé lenne érdekes, ha a jelenetet Gálvölgyi János és Bajor Imre adnák elő...

Én nemértem, mi ebben a vicc. Ilyesmi bénázás nálunk minden nap látható - kabarén kívül is.

A napokban összefoglalót írtam egy egy cikkről, ami a NY Timesnál a népszerűségi listák kapcsán támadt feszültségekről tudósított. A forrás ugyan egy című szatirikus lap (The Onion) volt, de arra gondoltam, hogy talán léteznek a világnak olyan részei is, ahol nem csak a Fábry-féle bunkó humorra (meg a még annál is rosszabbra) vevők a népek. Nyilván megvan annak is a szépsége, hogy a népszerűségi listák még a Times Pulitzer díjas veteránjaiból is féltékenységi rohamot váltanak ki.

Minden jel arra mutat, hogy tévedtem. A cikk „képzelt tudósítás”. Mentségemre szolgáljon, hogy előttem már számos hitelesnek tekintett forrás (Cyberjournalist,net,  Romenesko ,  Mediabistro ) is bedőlt a cikknek.

Most (miután a Médiablog állandó levelezője, Dr. Minorka felhívta a figyelmemet tévedésemre) alaposabban körülnézve látom, hogy más gondok is vannak ezzel a „friss” tudósítással. Forrásom, a Cyberjournalist szeptember 22-i dátummal hívja fel a figyelmet az április elején megjelent „friss cikkre”. (Nekem meg eszembe sem jutott hogy a The Onion oldalán ellenőrizzem a dátumot.

Ha jól értem a dolgot,  a The Onion csak egy paródiát akart készíteni, de véletlenül egy jól sikerül médiahack lett belőle. Bár némi vigaszul szolgálhat, hogy jó társaságban voltam palimadár, most mégis csípi a szememet a hagyma.

Gyurcsány Ferenc utasítására az IRM üldözni kezdte a Kuruc.infot (Most éppen botokkal ütögetik a nyomaikat.) Az Index írja, hogy a német Zentralrats der Juden (központi zsidó tanács) a YouTube-on hónapok óta elérhető náci videók miatt pert fontolgat a Google ellen. Szintén a YouTube-on látható a Zsidófigyelő című klip, amin számos magyar zenész, színész, író...zsidó származását képekkel illusztrált hard rock dalocskában „leplezik le”.

Mégis csak be kéne tiltani az internetet?

kellene zökkennem valahogy!

Ma kellene leadnom a szavazatom a GoldenBlokk „abszolút győztesére” Nem fogom.

Valamikor a múlt század '60-as éveiben – nem, Mátyás király néhány száz évvel korábban uralkodott, ez a történet a kádári konszolidáció éveiben játszódik – az egész országot lázban tartotta a Ki mit tud?. Afféle tehetségkutató vetélkedő volt, amiben az volt a különleges, hogy

 - az egyetlen tévé egyetlen (hétfőn és csütörtökön szünetelő) csatornáján, főműsoridőben volt látható
 - itt nem csak négyévente és nem csak a Hazafias Népfront egyetlen jelöltjére lehetett szavazni.

A néptánctól a versmondáson át a "könnyűzenéig" volt mindenféle kategória, akik egyikbe sem fértek bele (bűvészek, akrobaták, madárimitátorok) az 'egyébben” versenyezhettek. A győztesek kijutottak a VIT-re, ami a Béketábor rendszeresen megrendezett nemzetközi ifjúsági találkozója volt. A Ki mit tud? révén futott e Koncz Zsuzsa, Kern András (meg még rengeteg más tegnapi híresség, de őket most nem sorolnám fel. A játék népszerűségére jellemző, hogy még a zsűritag zenetörténész Pernye András is országos népszerűségre tett szert. (Bocs, de ne gyere Somával, vagy Pély Barnával. A 27 éve halott Pernye Andrásra még ma is sokan emlékeznek olyanok is, akik soha nem olvasták egyetlen cikkét, vagy könyvét sem.)

Ebben a versenyben is kategóriák voltak, de a VIT-re vivő vonatban valahogy kevesebb hely volt, mint ahány kategóriagyőztes. A különböző kategóriák győzteseit gyakran „ütköztették” egymással. (A pontos részletekre már nem emlékszem. Egyébként innen a szállóigévé vált fordulat: „A népdalénekes cseréljen helyet a hasbeszélővel.”.)

A GoldenBlog nem Ki mi tud?. A zsűritagok nem nyilvánosan ítélkeznek. Én legjobb tudásom szerint végignézem az üzleti és a közéleti kategória blogjait, szavaztam, indokoltam. Fogalmam sincs viszont a többi kategóriáról. Mi alapján hasonlíthatnám össze őket?

Sajnálom, nem megy.
Passz. 

A San Francisco Chronicle-tól takarékossági okokból nagyjából 100 embert rúgtak ki.
A lap internetes változata, a SFGate.com Colleagues Remembered címen önálló  rovatot indított, ahol bemutatják a távozókat, méltatják eddigi tevékenységüket. A búcsúzkodáson túl általában arról is szó esik, milyen további tervei vannak a volt. Az írásokhoz hozzászólásokat is lehet fűzni - ebben nincs túl nagy tolakodás.

Először talán kicsit furcsa érzés  ezeket a „nekrológokat” olvasni, de ha alaposabban belegondolunk be kell látnunk, hogy sokkal furcsább a „normális”, a mindennapjainkból ismert gyakorlat: Az egyik nap még együtt dolgozunk valakivel, együtt isszuk a kávét, együtt járunk ebédelni, aztán hirtelen kilép az életünkből. Küld egy "jó volt veletek dolgozni" e-mailt, vagy csak a folyosói pletykákból tudjuk meg, hogy elmegy. Felmondási ideje alatt már zavarban vagyunk, kínosan érezzük magunkat, mint egy ravatalozóban, aztán ahogy a halottakat szokás, próbáljuk elásni az emlékét. Jó mélyre.

Milyen jó lenne, ha a Magyar Rádióból kirúgottaknak is készülne egy ilyen emlékhely! Farkasházy Tivadar sérelmeivel most ugyan végigturnézza a hazai médiát, néhány név miatt tiltakozggatnak itt-ott, de a kevésbé ismert, nem a frontvonalon dolgozó rádiósokról kevés szó esik. Talán ilyen módon meg lehetne emlékezni róluk.

A hazai újságírás egyre jobban hasonlít a közétkeztetéshez. A tegnapi hátszínszeletből megmaradt „anyag” holnap pörköltként kerül fel a menüre, aminek maradéka holnapután a rakott kelkáposzta töltelékében kel új életre, hogy aztán a következő napon...

Tegnap a Népszabadságban olvastam egy cikket  Dezső András médiahuncutságairól, ami nem is lett volna nagy baj, ha nem emlékeztem volna Friderikusz néhány nappal ezelőtti műsorára. (Csak azért emlékeztem, mert én is írtam róla pár sort. ) Fridi persze szintén nem az ujjából szopta a dolgot, saját stábja van a témák felhajtásához, akik ha nem is az utcán, de az Indexben találták a sztorit. (Na jó, Friderikusznak van némi jogosultsága a témára, mert az afrikai magyar törzs történetét  korábbanő is simán beszopta...)

Néha az az érzésem, hogy a hazai média legfőbb forrása maga a hazai média. Mivel energiaveszteség nélkül működő örökmozgó még a médiában sem létezik, az önmérgező rendszer csak úgy tud működni, hogy néhány igazi szakember / végletekig elszánt / szerencsétlen balek (nevezze mindenki úgy őket, ahogy akarja) néha új témákat visz a rendszerbe, amire aztán a többiek gyorsan átugranak.

Nem volna takarékosabb megoldás, ha az egész hazai média csak egyetlen szerkesztőséget működtetne?

A napokban írtam a Journalism 2.0 túlélőkészletről , ami biztosan hasznos lenne – ha működne. Az imént a következő levelet kaptam:

I am working on getting the book on the Web, unfortunately we found some
errors in the latest copy and it is taking longer to get a clean version
than we expected. Sorry for the inconvenience. I hope to have the content up
soon.

Best,
Craig Stone
Web Editor

Vagyis: Dolgozom rajra, hogy a könyv kikerüljön a webre, de sajnos az utolsó változatban néhány hibát találtunk. A hibátlan verzió elkészítése több időt vesz igénybe, mint feltételeztük. Elnézést a kényelmetlenségért....

Továbbra sem értem persze, hogy miért van kinn a weben egy olyan tartalomjegyzék, amiben minden link rossz. Afféle csali („teaser”), ami felkelti az emberek érdeklődését. (Valószínűbb, hogy béna a rendszer és a szerző csak a kelletlen webmester segítségével tudja az oldalak tartalmát változtatni...

Olvasom, hogy újabban Dávid Ibolyának is a Manager Magazin a kedvenc olvasmánya. (Az MM júniusi száma nélkül ki sem mozdul hazulról.) Ott olvasott arról a politikusról is, aki titkárával, zsebből, áfa nélkül fizettette ki a buliszámlát.

Az Manager Magazin bősz lengetése és sűrű emlegetése hatására még a leggyanútlanabbakban is felmerül a kétség: A szerkesztőség gyors lecserélése mögött valóban a korábban emlegetett gazdaságossági érvek állnak? Nem inkább politika sugallta káderpolitikáról van szó?

Visszasírom a múlt hét elejét. Akkor még olyan jó szívvel lehetett szidni a minőségi újságírást tönkretevő, haszonleső tulajdonosokat.

Frissítés:  (06.19.)

Mong Attila (egykori főszerkesztő) a Manager Magazinról (Népszabadság)

Sokszor írtam már arról, hányan és hányféle módon próbálják integrálni az online (és újabban a nyomtatott) lapok a „civilek” által készített (UGC) anyagokat. Most itt egy hazai példa is. A Figyelő most megjelent számának 3. oldalán „Civil újságírás” cím alatt részletesen idézik azt az itteni bejegyzésemet, amiben Rényi Pál Dániel Riportálok címmel a Figyelőben megjelent írásával (is) foglalkoztam.

Ők írtak egy cikket – én írtam róla pár sort – ők idézik, amit írtam – én megemlítem, hogy megemlítettek...  Szépen szaporodnak a betűk.

Szigeti Péter, a Kreatív főszerkesztője meghívott egy szerkesztőségi beszélgetésre, hogy ott „külső szemlélőként” mondjam el véleményemet a két lapról (Kreatív, Intern). Új próbálkozásról van szó, én voltam a harmadik ilyen „vendégolvasó.”

A megtiszteltetésen kívül persze komoly feladat is az ilyesmi. Normál esetbe csak át szoktam lapozni a két magazint, most azonban mindent alaposan végig kellett néznem, jegyzeteket kellett készítenem. (Kézírásos jegyzetek? Úgy hogy később le is tudjam azokat olvasni? Ez mindig komoly kihívást jelent számomra.)

Érdekes, mennyire máshogy néz végig az ember egy lapot akkor, ha tudja, hogy később beszélnie kell róla. (A honlapoknál ez természetes, hiszen 10 éve írok már honlapkritikákat, elemzéseket.) Ennél még jobban meglepett, hogy mennyire webes szemmel vagyok már csak képes egy nyomtatott magazint is nézni. Mi értelme a havonta frissülő híreknek? Miért nincs link a további részletekhez? Miért a print kiadásban jelennek meg azok az információk, amik inkább a webre kívánkoznak?

Persze, a válaszok egy részét magam is tudom. A többi lehetséges válaszról meg jót beszélgettünk. (Most jöttem vissza a szerkesztőségből, még friss az élmény.) Nem tudom a Kreatív csapata mit profitált a beszélgetésből, számomra tanulságos volt félkészülés, érdekes a beszélgetés és örültem, hogy személyesen is találkozhattam a lapból már régóta ismert szerzőkkel.

"Elektromos rovarcsapdák, ultrahangos rágcsáló-, kisragadozó-,
és vakondriasztó készülékek széles választékát kínáljuk Önnek."

www.trendmarketing.hu

Kűzdjünk a média erejével is a kártevők ellen!

Igen, megfogadtam, hogy soha többé, de hát…
Szóval megyek, leszek, próbálok valami értelmeset kinyögni.  Ma este 9-től a Kultúrházban, az  m2-n .

Több, mint 2 éve hívtak először a műsorba. Elmentem, megbántam. A blogokról szóló  6-7 perces blokk harmadában a két műsorvezető próbálta jópofizással leplezni, hogy fogalma sincs a témáról, másik harmadában idióta bejátszásokkal kísérelték meg látványossá tenni a dolgot, a maradék 2 perc állt rendelkezésünkre, hogy Doranskyval – ott találkoztunk először személyesen – helyre tegyük a dolgokat. Mit mondjak?: Csak sajnálni tudom azokat, akik ebből a műsorból próbálták megérteni, mik is azok a blogok...

A következő alkalmakkal tehát „határozott udvariassággal” elutasítottam, a Kultúrház felkéréseit. Kivételt csak egyszer tettem, amikor a konferenciablogokról esett szó, de ez a szereplés is tévedésnek bizonyult. (A Kultúrház nézői és a konferenciaszervezők között láthatóan minimális az átfedés.)

Seres Szilvia szerkesztő felvilágosított, hogy a  mostani műsor nem a vegyesvágott, hanem a „tematikus” kategóriába tartozik, vagyis végig a blogokról, illetve a civil médiáról lesz szó. Miután kiderült, hogy Dobó Matyi (Doransky) már elfogadta a meghívást, úgy éreztem, szolidaritást kell vállalnom vele (meg legalább a szokásos tévés „rituális totoja” közben tudunk kicsit dumálni). Vendég lesz még Meskó Bertalan wikipedista,  a http://mediq.blog.hu/  szerzője, akivel eddig még nem találkoztam. A műsort Galamb vezeti,  akiről eddigi (csekély) tapasztalataim alapján az a benyomásom alakult ki, hogy „szereti a kihívásokat” (vagyis felkészülés helyett inkább improvizál), de bízom benne, hogy az általam nem látott műsorokban (ez teszi ki a 99,998 százalékot) nem így szokott lenni.

Na, majd mehlátjuk!

Úgy adódott, hogy ma ott voltam a Bossányi Katalin Emlékalapítvány rendezvényén, ahol az ez évi díjakat adták át.
Mester Ákos életműdíjat kapott, ami persze egy aktív újságíró esetében majdnem olyan, mintha élve eltemetnék. (A MÚOSZ ravatalozójában dísztermében tartott eseménynek egyébként is erősen temetés jellege volt, azzal az apró különbséggel, hogy itt az érintettek végighallgathatták, milyen szépen beszélnek róluk.)

Kálmán Olga Kéri László laudációja szerint kivételes szereplője a hazai televíziózásnak, mert felkészül műsoraira, tudja kivel és miről beszél és még arra is képes, hogy szükség esetén eltérjen az előre leírt puskától. Kéri László, minden politikai beszélgetések egyik kötelező vendége nyilván tapasztalatból tudja, hogy a felsorolt, minimális követelményeknek (felkészültség, tájékozottság, rugalmasság, ritmusérzék) a hazai mezőnyben nagyon kevesen tesznek csak eleget. Mindez csak értékesebbé teszi Kálnán Olga teljesítményét, mivel nehéz olyan versenyben rekorderedményt elérni, ahol nincsenek komoly versenytársak.

Az Emlékalapítvány megfelelő teljesítmény híján nem tudta díjazni az év gazdasági újságíróját.

A hazai sajtónak nem az online médiától, hanem a teljes elmocsarasodától kellene tartania.

Adalék:

További részletek az eMasa tudósításában

Családom, barátaim és üzletfeleim nevében ezúton  is köszönetet mondok az Euroweb Rt-nek, amiért szolgáltatásuk 14 órás szüneteltetésével külön kérés nélkül is lehetővé tették az Internetmentes Nap megtartását. Bár az akció egy része most északára esett, bízom benne, hogy azt legközelebb sikerül kiterjeszsteniük a nappali órákra is. Külön köszönöm, hogy ezért, illetve kitűnően működő, viccesen ügyfélszolgálatnak nevezett elhárításukért az "üzleti ADSL" szolgáltatás 9488 forintos havidíján felül semmit sem számítanak fel.

Hálás ügyfelük:

Pécsi Ferenc

„Farkas György váltja Szombathy Pált a Magyar Hírlap élén”
eMaSa, 2006. november 7

„Farkas György rádiós, televíziós újságíró lesz januártól a Petőfi Rádió főszerkesztője - közölte a Magyar Rádió elnöke.
A rádiós szakember a Magyar Rádió Kossuth, illetve Petőfi adóin több mint egy évtizedig dolgozott, több műsort szerkesztett, vezetett, és több televíziós hírműsor szerkesztője is volt. Az elmúlt öt évben a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyetteseként tevékenykedett.”
 Magyar Rádió Online, 2006. december 19.

"A Magyar Rádió elnöke felkérte Farkas Györgyöt az MR Online szerkesztőség vezetésére, közölte a Magyar Rádió Zrt. Kommunikációs Osztálya szerdán. A közlemény szerint Farkas György az elmúlt időszakban a Petőfi Rádió adófőszerkesztői posztját töltötte be. A rádiós szakember a Magyar Rádió Kossuth, illetve Petőfi adóin több mint egy évtizedes munkája során számos műsort szerkesztett, vezetett, és több televíziós hírműsor szerkesztője is volt. 'Az MR Online teljes tartalmi és formai megújulás előtt áll, és a jövőben az eddigieknél hangsúlyosabb szerepet kap a megújuló Magyar Rádióban. Ehhez találtuk meg a megfelelő embert'", jegyezte meg Such György, a Magyar Rádió elnöke a közleményben.
MTI (hvg.hu) 2007. március 7.

Nem ismerem Farkas Györgyöt. Nem vonom kétségbe, hogy a nyomtatott sajtóban és a rádiózásban komoly tapasztalatokat szerzett szakember. Sehol sem találom viszont nyomát az online média iránti érdeklődésnek, az ezen a területen szerzett tapasztalatainak. Rosszul keresek? Vagy esetleg az online szerkesztőség vezetése egy olyan pozíció, mint valamelyik banánköztársaság nagyköveti helye?

Nem is gondoltam, hogy ennyire pontos ez a kutya-hasonlat. 

A múlt héten elutaztam néhány napra. Gondos pót-gazdára bíztam kutyámat és alaposna feltöltve, automata tüzelésre állítottam a Médiablogot.

A kutya távollétemben normálisan evett – ivott – aludt – ugatott, vagyis az alapvető kutya-funkciók rendesen működtek.  Emellett azonban alaposan lelassult, az egyébként rendkívül mozgékony eb, nem akart futni, labdázni.

A Médiablog is normálisan működött, az előre programozott időben megjelentek a bejegyzések, még néhány hozzászólás is akadt, csak valahogy élettelenné vált az egész. (Ezt persze az olvasók is azonnal észrevették – láthatóan visszaeset a forgalom.)

Most tehát vakargatnom kell a Médiablog nyakát is?

"39 üveg bor, 8 üveg pezsgő, 6 üveg tömény szeszesital, 3 üveg parfüm, 1 db rózsafa boroskészlet, 17 db könyv, 2 db kiállításbelépő, 2 db doboz tea, 3 db fitneszbérlet, 1 db parkolóbérlet, 3 db darts-készlet, 2 db bögre, 2 sorozat bélyeg, 1 db 1956-os emlékérme, 4 db falinaptár, 10 db határidőnapló, 4 db egérpad, 1 db konyhai óra, 1 készlet dominó, 2 db pendrive, 2 db mp3 diktafon, 3 db rádió, 3 db forrócsokoládékészítő-készlet, 2 üveg lekvár, 1 üveg méz, 5 db díszgyertya, 1 db gyertyatartó, 2 pohárkészlet, 1 koktélkészlet, 4 db névjegytartó, 3 db toll, 3 db kulcstartó, 6 db táska, 3 db DVD-lemez, 6 db CD-lemez, 1 db nyaklánc, 1 db autótöltős kávémelegítő, 4 db plüssoroszlán, 1 db széf, 1 db műanyagpalack-tömörítő berendezés, 4 db hajóduda, 3 db csiszolt gránittömb, továbbá nagyobb mennyiségű, különféle édesség."

Ezekkel az  ajándékokkal "halmozták el a cégek, civil szervezetek és pártok" a Kreatív, a Kreatív Online, a Manager Magazin, az Origo, a Pesti Est, a Homegarden és az Élelmiszer című lapok szerkesztőségeit.

Mint a Kreativ Online-on, fizetett hirdetésként megjelentetett szövegben olvasható, "újságíróként azonban nem fogadhatunk el ajándékot, hiszen a küldőkről munkánk során írunk, és a sokszor nagy értéket képviselő ajándékok azt a látszatot alakítanák ki, hogy nem kezeljük őket pártatlanul" Ezért az ajándékokat elárverezték, a befolyt pénzt a Menhely Alapítványnak adták.

Szép gesztus. Külön díjazom azt a szerénységet, hogy a január elején megtartott árverésről csak február közepén tudósítottak. És nagyra értékelem a cégek, civil szervezetek és pártok visszafogottságát, hogy 7 szerkesztőséget mindössze ennyi, többségében apró ajándékkal próbáltak "megvesztegetni".

A főszerkesztők most nyilván hálásak, amiért Orbán Viktor péntek reggelre időzítette a kordonbontást. Az elmúlt hónapokban a média szempontjaira érzéketlen politikusok néhányszor alaposan kibabráltak velük.

A kordonbontók jól választották meg az időpontot. A a péntek esti híradók, politikai vitaműsorok és a  szombati lapok már az összes médiapolitológus és mobilizálható alkotmányjogász bevetésével elemezhették az eseményeket, a hetilapok még kényelemesen átszerkeszthetik a következő számot, a tévék, a rádiók, internetes hírportálok megerősíthették a hétvégi ügyeletet.

Így kell csinálni. Kedd este, a hetilapos lapzárta, a tévéhíradó esti kiadása után, a napilapos lapzárta kellős közepén tévéostromolni dilettáns dolog.

Amikor  blogolni (és a blogokkal foglalkozni) kezdtem, azt hittem, hogy a bejegyzések és a hozzászólások között valamilyen szoros, tartalmi és/vagy logikai alapon levezethető, ok-okozati összefüggés áll fenn. Idővel be kellett látnom, hogy ilyen nincs, vagy legalábbis nem bizonyítható. Sőt. Egyes blogok hozzászólói jól megvannak érdemi bejegyzések nélkül is. Már éppen arra készültem, hogy tudományos publikációban adjam közre felfedezésemet, amikor kiderült, hogy a tartalommentes (vagy inkább a tisztán a hozzászólók generálta tartalomból épülő blogokat) mások is jól ismerik.

Én a konzervatív bloggerek közé tartozom, rögeszmésen gyártok bejegyzéseket, hogy azután azokhoz kapcsolódóan lehessen beszélgetni. 2,5 év blogolás után sem tudok rájönni, hogy egy vitára nagyon is alkalmas bejegyzés után miért van csend, egy épp hogy csak odavetett, nem túl izgalmas szöveg után meg miért özönlenek a hozzászólások...

Ritkán járok úgynevezett Társasági Eseményekre (bankett, fogadás, party stb.) Talán éppen azért, mert a legtöbb ilyen rendezvény úgy működik, mint a csak hozzászólásokból álló blogok. Azt talán említeni is felesleges, hogy az effajta  party-kommunikáció hatásfoka alacsony, hiszen a fontos tartalmi elemeket nem lehet linkelni (vagyis mindent újra és újra el kell mondani), az elhangzó tárolásra érdemes mondatokat nem lehet bukmárkolni (és persze másokkal is csak primitív módon, egyenként oszthatók meg), illetve frusztráló, hogy csak a sajt csoportocskám / asztaltársaságom beszélgetését tudod követni (azt is csak akkor, ha a zeneszolgáltatás könyörületessége révén elég jó a jel/zaj viszony), a szomszéd asztaloktól még egy nyomorult RSS fídet sem kapsz. További fogyatékosság, hogy az ismeretlen, vagy épp csak frissen megismert emberekre nem lehet egyetlen kattintással azonnal rákeresni a Google-ban...

Fenntartásaim ellenére úgy alakult, hogy nem tudtam ellenállni a kedves invitálásnak és tegnap elmentem az egyik ismert blogszolgáltató (könnyítés: a neve „ter”-re végződik) esti rendezvényére. „Bejegyzés”, vagyis apropó itt sem volt, még amolyan alibi-poszt (ünnepi beszéd, pohárköszöntő, bejelentés) sem. Ennek ellenére, meglepő módon a beszélgetések (kommentek) nem lógtak a levegőben. A jelenlevők egy részét ugyan egyáltalán nem ismertem (ők feltehetően a „biznisz” oldalt képvisellték), a többiekkel viszont – annak ellenére, hogy többen voltak, akikkel személyesen még soha nem találkoztunk – sajátos „blogviszonyban” vagyunk. (Ilyenkor derül ki, hogy mennyire képes elmosódni a  bloggerek és a hozzászólók közti határ.)

Persze a beszélgetések irányát a sokfelől jött emberek érdeklődésének közös metszéspontjai (blog, web 2.0., média, kommunikáció) határozták meg. Ennek ellenére volt valami szokatlan (vagy inkább nagyon is ismerős) az egészben. Ma reggel jöttem rá:  A tegnap esti beszélgetések többsége afféle „élő kommentelés” volt, állandó hivatkozással blogokra, bejegyzésekre, hozzászólásokra. Tessék mondani, ez most a „globális kommunikáció”, a blogkultúra kiterjesztése a weben túlra (innenre), vagy csak egyszerű belterjesség?

A Médiablog által megkérdezett szakértők egybehangzó véleménye szerint szabóZ, az Index (comment:com)  szerzője rendszeresen a Wired.com-ból másol. Elemzőink megállpították, hogy a példaképhez hasonlóan az indexes újságíró is sorokba szervezett betűket alkalmaz, a szavakat szóközzel választja el egymástól és rendszeresen használja a Wiredről is jól ismert „r” és „e” betűket is.

Mindez a szabóZ megsemmisítő és leleplező írásáról  jutott az eszembe.

Szakíts a hagyományokkal! Ne várd meg, hogy Gyurcsány Ferenc, vagy Orbán Viktor értékelje az előző évet, készítsd el saját verziódat.

Az önkiszolgálás örömére és kényelmességére még évtizedekkel ezelőtt ZZ ébresztett rá. Lengyelországi útja előtt a Lengyel Kultúra boltjában (Népköztársaság útja) gondosan megvásárolta, majd  minden barátjával, ismerősével megíratta a képeslapokat. (Mindenkivel a magáét.) Ezzel nemcsak megkímélte magát a felesleges strapától, de biztos lehetett benne, hogy mindenki olyan lapot kap, aminek örülni fog.

Nincs ez máshogy az évértékelő beszéddel sem. Írd meg magad, nagyobb az esélyed, hogy ne üssön meg tőle a guta. A Cyberjournalist.net szerint a módszert már évekkel ezelőtt feltalálta a Christian Science Monitor (sajnálom, hogy nem tudtunk róla), most a CNN az új időknek megfelelően videóra vett évértékelések küldésére is biztatja a közönséget.

Figyelem, itthon van még néhány nap a hivatalos évértékelésekig, addig szabad a pálya!

Ma reggel, miközben a Mini ABC-ben a Bulvár Métely közül próbáltam kiguberálni a Minőségi Sajtót tanúja voltam, amint az Eladó (28) azt próbálta elmagyarázni a Pincsikutyás Vevőnek (32), hogyan vehet az részt az  iWiW-en.  E feladata nem volt könnyű, mivel a PV állandóan azt bizonygatta, hogy „ő már regisztrálva van”. E hiába mondta, hogy sem a Randivonal, sem PV bétéjének online banki regisztrációja nem jó az iWiW-hez, PV csak értetléenkedett. Végül, mire megtaláltam az újságot, közös nevezőre jutottak abban, hogy „majd a Betty küld meghívót, annak biztosan van az is…”

A rövid jelenettel kapcsolatban több dolog is az eszembe jutott:

1. Azt hiszem, a közértes (fodrász, benzinkutas) jó mérce. Ha valami már náluk is téma, akkor az biztosan a „mainstream” része
2. Kár, hogy 2000-ben próbáltunk sok pénz és energia bevetésével internetes tanácsadó céget   játszani. Akkor  legtöbb ügyfelünket még arról kellett meggyőzni, hogy az internet nem harap.
3. Kíváncsi vagyok PV-nek miért vált hirtelen olyan fontossá az iWiW. Csak nem Fodor Gábor hozta meg a kedvét?

…nem kapsz tőlem képeslapot, jópofa ünnepi videót, de még sms-t sem!

Én már nagyon régen leszoktam, a protokolláris képeslap-küldözgetésről. Régebben ugyan vettem még lapokat, de általában megírni is elfelejtettem őket. Aztán lassan rájöttem, hogy az ünnepi üdvözlőlap-áradatban senkinek sem tűnt fel, hogy én kimaradtam.

Wolf Gábor most tudományosan is megerősített tapasztalati úton szerzett tudásomban. (Így alakulhat át a lustasággal vegyes feledékenység tudatos stratégiává.)

Az elektronikus képeslapokat mindig is snassznak tartottam. A legrosszabbak talán mégis az ünnepi sms-ek. Nem a személyesek, hanem azok a rettenetes csasztuskák. (Nyilván a mobilszolgáltatók tartalomfejlesztési szakemberei ötlik ki őket.)

Én egyébként úgy gondolom, hogy az idő folyamatos valami, semmi különös nem történik december 31. és január 1. között, folyik tovább, ahogy szokott. A Szilveszter leginkább csak az ürügy egy kis legális petárdázásra és bulizásra.

Nem küldök tehát semmit, aki igényt tart rá, annak ezúton kívánok olvasmányokban és irományokban gazdag, valós és virtuális 2007-es évet!

pollner

Vera (IMA blog) szabadította rá a mém-lavinát a hazai bloggerekre, ami aztán elég hamar utolért engem is. Mivel úgy érzem, hogy itt már ötnél jóval több dolgot elmondtam magamról, inkább a BizBlogon leplezem le magam, illetve görgetem tovább a lavinát.

Már megint fáziskésésben vagyunk. Ilyenkor színes magazinműsorokban szokás hüledezni azon, mennyire hülyék ezek az aggályos angolok, németek és más népek, amikor állandóan azon aggódnak, hogy a karácsonyi ünnepléssel belegyalogolnak mások szabadságába.

Elképedve olvassuk, hogy egyes angol városokban annyira tapintatosak, hogy lemondanak a karácsonyi díszkivilágításról, sok cég nem szervez karácsonyi bulit, mert sérthetni egyes dolgozóit, a világ egyik legnagyobb kereskedelmi láncánál megtiltották, hogy az alkalmazottak Merry Christmas köszöntéssel üdvözöljék vásárlóikat...

Minálunk éppen fordított folyamat megy éppen végbe. Az egyházak – erős állami ministrálással   -  visszakapták a karácsonyt. Télapó? Fenyőünnep? Csak óvatosan, nehogy a gyerek elkotyogja  az iskolában, hogy nálatok nem a Jézuska hozta az ajándékot és az éjféli misére sem mentetek el!

 Az, hogy vallási szimbólumok közterületen történő felállítására minden további nélkül engedélyt lehet kapni mifelénk természetes. Sérti a más vallásúak, vagy a nem vallásosok érzékenységét? „Mária országában” kit érdekel ilyen apróság?

Megfigyelted, hogy a bemondók, műsorvezetők mennyire próbálnak megfelelni az új időknek? Ma már meg sem üti a füledet, amikor „áldott karácsonyt” kívánnak,

A közszolgálatinak nevezett Kossuth Rádió mintha a Mária Rádióval fuzionált volna. Az egy műsorórára eső papok, apácák, egyházi és világ ájtatoskodók száma ilyenkor az egyáltalán nem alacsony hétköznapi érték sokszorosára ugrik. Ha nem tetszik, választhatsz: Más adóra tekersz, vagy kikapcsolod a készüléket. Látod, nem kényszerítenek rád semmit. Világi állam, világi média.

Adalékok

Az Independent cikke
A Yahoo News cikke
A BBC cikke

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az Indexnél tervezetlenül, össze-vissza történnek a dolgok
Egy éve írtam arról az interjúról, amiben Uj Péter (az Index főszerksztője) kifejti: „...pontosan tudjuk, melyik az a tíz hívószó  amire biztos, hogy rákattintanak...” Az egyik listavezető a Tesco. Ez a Tékozló Homár igazi hajtóereje. A másikra több jelölt is van, a lista pontosítása és kiaknázása Tóta blogján mosatnában zajlik.
Kár, Tóta szerencsés pillanataiban más szókészlettel is képes hatást gyakorolni olvasóira.

(Szerinted melyik a Médiablog egyik legerősebb hívószava?)

Nem elég, hogy a Azurák Csaba & a Napló és Tóta W. Árpádon élősködik, úgy látszik, hogy már a New York Times is az ő ötleteire szorul...

Lehet, hogy egyeseket sokkolni fogok a vallomással, de az az igazság, hogy viszonylag rendszeresen olvasom az eMasa-t. Az ok egyszerű: Szinte mindig akad benne olvasható anyag.

A napokban például Lausek Esther egy a német újságírók helyzetével foglalkozó kutatást foglalt össze. 

„A német újságíró statisztikai átlagban: 41 éves férfi, aki a társadalom középső rétegéből származik, felsőfokú végzettsége van, és egy újságnál dolgozik alkalmazottként. Tartós kapcsolatban él, de nincs gyereke; havonta kb. 2.500 eurót keres. A tanulmány szerint Németországban 48.381 ember dolgozik főállásban a médiumokban; az adatok azt mutatják, hogy számuk az utóbbi 12 évben több mint ötezerrel csökkent, miközben a lapok, a rovatok és a műsorok száma emelkedett.”

Fogadást mernék kötni rá, hogy a legtöbb olvasó hasonlóan először  a te figyelmedet is a  2500 euró ragadta meg. (Az a cikkből nem derül ki, hogy nettó vagy bruttó). Nekem inkább az szúrt szemet, hogy a Német Átlagújságírónak nincsen gyereke. Anyagilag ugyan megengedhetné magának, de nincsen. Talán szakmájából következően olyan mélységekbe lát, amik elveszik a kedvét a szaporodástól?A hazai statisztikákat nem ismerem, de gyakorlati tapasztalataim azt mutatják, hogy nálunk az újságírói pálya (is) elnőiesedik.

A folyamat elsősorban anyagi okokra vezethető vissza: A Magyar Átlagújságíró(nő) olyan keveset keres, hogy feltétlenül szüksége van egy szponzorra.. Például egy normálisan kereső férjre/élettársra.

„A válaszok összegzéséből az derül ki, hogy feszítettebb lett a munkatempó. Az újságírók kevesebb időt töltenek el anyaggyűjtéssel, ami többek között a létszámleépítésekkel és a munkaösszevonásokkal is magyarázható. Ma átlagban napi 117 percet töltenek kutatással, szemben a kilencvenes években erre fordított 140 perccel. Gyorsabban és hatékonyabban kell termelni, mint valaha, ennek pedig a minőség látja kárát. Nem meglepő az sem, hogy a technikai és a szervezői munka aránya növekedett: átlagban napi 162 percet kell ezzel töltenie a sajtó munkatársának.”

Nem tudom, itthon mennyire stopperolják a kollégák az anyaggyűjtésre fordított időt, az viszont biztos, hogy itt is a leépítések és összevonások korát éljük. Minket még nem ért igazán utol a médiakonvergencia, de már csak idő kérdése, hogy egy fényképezőgépet, vagy videókamerát nyomjanak az újságírók kezébe. Nem karácsonyi ajándékba kapják.

Napok óta hallom a „megújult Metro.hu” rádióhirdetéseit.
Bevallom, elég régen nem olvastam a Metrot az interneten (sem). Nincs miért.

Egyébként a lap internetes változata régebben nem is volt rossz. A viszonylag szerény tartalmat nem próbálták meg feltupírozni, ezért az egész könnyen áttekinthető, egyszerűen használható volt.

Talán ez az egyszerűség szúrt szemet az „illetékeseknek”. A régi Metro.hu nagyon elütött a hazai online lapok hirdetésekkel telezsúfolt, csiricsáré megjelenésétől. Most sikerül pótolni a lemaradást.

Miközben a korszerű internetes lapok egyre inkább elszakadnak a merev, táblázatos szerkezettől, az új  Metro.hu tördelésében annyi a kreativitás, mint egy békásmegyeri panelházban. Interaktivitásnak nyoma sincs, van viszont hirdetés (banner és Google AdSense) minden mennyiségben. Média 1.0, de nem a javából. Pontosabban van egy morzsányi web 1,5: Egy cikk a most megjelent Nagy Blogkönyvről.

Az előbb nézegettem, honnan is jönnek a Médiablog olvasói. (Ne tagadd, biztos Te is szoktál kíváncsiskodni.) Jött például 1 olvasó, vagy talán inkább érdeklődő a http://tojou.blogspot.com/ címről.

Hoppá! Ez a  Teaching Online Journalism címe! Mindy McAdams blogja a webes újságírás egyik aranybányája. Kizárólag trehányságom az oka, hogy nem szerepel már régen a „napi betevő” linkek listáján. (Azért persze írtam már róla . Többször is. Nyilán így kerülhetett a Médiablog a TOJU látókörébe, és így kerülhetett fel  a blog nemzetközi linkgyűjteményébe (international blogroll) is. Jó kis társaság jött itt össze: Egy portugál, egy macedón, egy német, egy perzsa és egy.....hát ezt nem tudom. „In Bahasa.” Szóljon, aki tudja, milyen nyelv ez!

(Egyébként hasonló gondban lehetett B. L. Ochman blogstratégiai főguru is, aki nyilván egy rá mutató linket követve esett be a Médiablog Bemutatkozom oldalára. Első kétségbeesésében csak ennyi kérdezett: „dumb questions: what language is this?” /buta kérdés, de milyen nyelv ez?/)

Talán stílszerűbb lenne egy rekviem, én mégis Joseph Haydn fisz-moll szimfóniáját (Hob:1:45) dúdolgatom. (Emlékeztetőül: Ez az a Búcsúszimfóniaként is emlegetett zenemű, aminek utolsó tételét a mester a ki nem fizetett bérekre célozva úgy írta meg, hogy a zenészek egymás után szép csendben távoznak.

Persze, a Magyar Hírlapról van szó. Most  Para-Kovács Imre dobta be a törölközőt.

Olvasom, hogy a több mint 100 éves múlttal rendelkező Christian Herald 10.000 példány alá süllyedve kénytelen volt bezárni a boltot. A Magyar Hírlap folyamatos zuhanórepülésében most ennél a bűvös számnál tart. Valószínű, hogy most Parával együtt távozik lelkes híveinek népes tábora is. Mi lesz most? A Magyar Hírlap az ima erejében sem bízhat...

"Odakint" napok óta csámcsognak rajta, most itthon is foglalkoztak vele néhányan : Calacanis, a blogbiznisz fenegyereke távozik az AOL-tól. Az első reakció innen nézve, hogy "ki nem ***ja le?" A második reakció: Calacanis távozásának a  hazai belterjekre gyakorolt hatása minimális, mégis pontosan tudjuk ki, mikor, hol, hogy reagált és persze ismerjük az érintett valamennyi megnyilvánulását, reakcióját is.

Két hete jelentették be, hogy "elhagyja a cégcsoportot Nagy Bálint, a Magyar Telekom Kommunikációs igazgatója". . Néhány híroldal udvariasan visszaböfögte a MT hivatalos közleményét, más semmi. A bejelenés nem okozott bejegyzés- és hozzászólás-hullámot a hazai blogtérben sem.

Mindez csak csendes tűnődés, nem hibáztatok senkit, csak megállapítom, hogy így van ez. Tulajdonképpen megszokott, hogy több ezer kilóméterrel odébb történő dolgokról sokkal többet tudunk, mint arról, ami itt zajlik a szomszéd épületben.

Mintha már szólt volna valaki korábban is, de persze engem is akkor kezdett e érdekelni a Webcsatorna, amikor Stöckert Gábor cikkében ügyesen összekapcsolta azt Hajós Andrással.

Hajós pályájának ívét izgalommal követem. Miután többszörösen si bebizonyította, hogy tevékenysége még komolyabb kompromisszumok árán sem illeszthető a hazai kereskedelmi televíziózásba, most a föld alá egy másik dimenzióba, a  (Web)csatornába menekült.

Tovább >>

Ma különösebb felhajtás nélkül megnyílt a Netpresszo.hu.  Furcsa, de a hosszas készülődés után mintha elfeledkeztek volna a reklámról. Én a Webizen „netvajbszklónokról”írt  igen alapos bejegyzéséből szereztem tudomást az eseményről. Bártházi András részletesen elemzi a vállalkozás bénaságit így én csak csendesen megállapítom, hogy a szerencsétlen névválasztás  csak a kisebbik baj. Komoly erőfeszítéssel sikerül létrehozni valamit, ami leginkább csak arra való, hogy a tájékozatlanok megállapíthassák: Úgy hülyeség ez az egész, ahogy van. (A tájékozottak persze tudják, hogy nem hülyeség és ahogy eddig, továbbra is az eredeti Netvibes.com-ot használják.)

Annyira kínos ez az egész, hogy nincs is kedvem a részleteken rágódni, inkább elmesélek egy újabb történetet előző életemből:

A '80-as évek elején a Hungarotonnál, a piacvezető hazai hanglemezstúdióban dogoztam. (Akkoriban persze még nem volt piac és a Hungartoné volt az egyetlen profi hangstúdió.) A vállalat a Neoton együttes világsikerét elősegítendő akkoriban vett egy 150.000 dolláros 24 sávos Ampex stúdiómagnót, egy olyan darabot, ami bármelyik amerikai sztár-stúdióban megállta volna a helyét. Az egyik nap átjött három mérnök a magyar Mechlabor cégtől. Egy „konkurens” termék fejlesztésének végső fázisában jártak, szerettek volna néhány dolgot megnézni az új gépen. Éppen én voltam ott, segítettem nekik. Fél óráig méricskéltek, nézegettek, próbálgattak... Közben gyakran hallottam, hogy „ez sem kell”, meg hogy „ez a funkció is felesleges” Ők ugyanis egy hangtechnikai Trabantot fejlesztettek, de ehhez egy Ferrariról próbáltak ötleteket szerezni...

Frissítés: Amíg én nézelődtem, a szorgalmas Konrád is írt néhány sort a Netpresszoról.
"...nem csúnya, de kb. annyi ötlet van benne, mint a TV2 műsorstruktúrájában" - ezt a hasonlatot őszintén irígylem tőle.

Tévedtem. Sajnálom, hogy hülyeséget írtam, de örülök, hogy nem volt igazam.
Gillmor című bejegyzésemben egy olyan profi "előadógépnek" tűntettem fel DG-t, aki talán nincs is tisztában vele, éppen melyik fejlődő országban tart előadást a bennszülötteknek. Persze ha még így is lenne, semmit sem csökkentene életműve, különösen az azt összegző We Media értékén.

De nem így van.

Nagyon sűrű programja ellenére fontosnak tartotta, hogy szinte azonnal írjon a Magyarországról. Nem az IH-ról, nem saját fellépéséről, hanem Magyar Hírességekről - az általa Hungarian Greatness Quotientnek nevezett jelenségről. (Hozzátenném, hogy a listán szereplők többsége elment Mo-ról.)

Igen, DG nemcsak udvariasan érdeklődik Magyarország irán, hanem komolyan foglalkoztatja az itteni szürkeállomány-felhozatal.

Nem fásult, inkább fáradt. Talán kicsit zárkózott. Tévedtem.

Sorry Dan!

Figyelem, ez a bejegyzésem csak a Bocs Dan című bejegyzésemmel együtt érvényes!

Néha illúzióromboló lehet, mikor virtuális ismerősünk megtestesül.
Dan Gillmor számomra a We Media, a Civil Média Élharcosa, nem pedig az a szürke ruhás, szürke hajú, szürke arcú, kissé megtört, (de még csillogó szemű ) ember, akivel egy órája teljes 10 percig együtt reggeliztem.

Gillmor persze profi. Másfél órával előadása előtt elnézést kér, készülne kell. Megkérdezi, hogy vajon át kell-e öltöznie. (Természetesen nem pizsamában van, már a reggelinél is rendben az ing-nyakkendő-zakó.)

Leírni is felesleges, hogy a hivatalos (virtuális) kezdés előtt már a pulpituson áll (a másnapos közönség viszont sehol)). 'Basic” előadását már számtalan elmaradott (de fejlődni próbáló) országban előadta. (Persze a rutin nem azonos a porossággal, a diákat és a szöveget folyamatosan frissíti.) Egyszerű szöveg, nincsenek benne nehéz szavak, kellemes tempó, tiszta artikuláció, a rendelkezésre álló időt pontosan kitölti, de még véletlenül sem lépi át.

A kisebbik teremben alig néhány ember hallgatja a civil média és persze a webkettő világhírő előadóját. A tegnap webkettes témákról zavarosan hablatyoló médiaszakemberek  közül senkit sem látok.

Mivel a  Webisztán már kétszer is foglalkozott a Ringier készülő közös fedőlapjával, az ott leírtakat nem ismétlem meg. Inkább onnan folytatom, ahol HH abbahagyta.

A „Netpresszo” névnek nemcsak az a baja, hogy a hosszú „ssz” rövid „o” miatt sem nem magyar, sem a felénk népszerű hungrish nyelven nem értelmezhető.  Amellett, hogy túl hosszú, nem jók a hozzá tapadó asszociációk sem: A presszó a hatvanas évek jellemző köztere, a kávéház végletekig lebutított szocialista változata. Félig zaccból főzött, felgőzölt dupla, presszós üvegpohár, csővázas, szkájbevonatú ülőkék, harapható sűrűségű cigarettafüst... A presszó a  hetvenes évekre a szocialista társadalomban szégyellnivalónak tekintett kocsma álcázott formájává vált. Erről szólna az új oldal?

Kétséges maga a funkció is. A közös főoldalról nekem valahogy a Pesti Vigadó jut az eszembe. A Vígadó tér felől nézve tetszetős műemlék-homlokzat, de az épületen belül egyszer csak átjutottál a nép által csak Elizélt Palota néven emlegetett modern részbe. Korszerűtlen terek, apró, használhatatlan irodák, rettenetes áthallás, nyomasztó folyosók… (Az épületet nemrég lebontották.)

Ezek persze csak amolyan laza asszociációk, az új ernyő-oldalról pedig majd akkor írok, ha már láttam, kipróbáltam.

Már előre féltem. Aztán persze minden úgy történt ahogy történni szokott: Tegnap megint számtalanszor  hangzott el, hol, hányan járultak az urnákhoz.
Persze én is votam szavazni, de az én szavazókörömben senki sem járult. Egyszerűen csak bementek, felvették a szavazólapot, ikszeltek és bedobták a lapokat az urnába. Vagyis szavazták. (Esetleg voksoltak.)  Semmi járulás.

Tegnap írtam egy rövidke bejegyzést arról, hogy mennyi információt (érzelmet) hordozhat egy érdektelen videóhoz szinte véletlenül rögzített hang. („Előző életemben” hangmérnök voltam, nyilván onnan maradt vissza a „zajkulisszák”, „atmoszférák” iránti érdeklődésem.)

Rövid idő múlva, amikor a következő bejegyzést tettem ki, meglepve láttam hogy a „hangos”  bejegyzést több, mint 2000 látogató nézte meg. Először valami zavarra gyanakodtam, de amikor megnéztem a forgalmi adatokat minden világossá vált:

Főbérlőm valamelyik szerkesztőjének (számomra ismeretlen okból) megtetszett  a bejegyzés és betette a hírportál Itthon rovatába 

Az ügyes szerkesztő kicsit megtoldotta a címet és lehagyta a bejegyzés második, magyarázó részét. Úgy látzik, ez éppen elég volt ahhoz, hogy a horrorisztikus élményekre vágyó olvasók tömegesen kattintsanak át a Médiablogra.

Ezúton is elnézést kérek attól az eddig közel 11.000 (!) csalódott olvasótól, akik nyilván valami egészen másra, nem az online újságírás problémáin való rágódásra számítottak. (És persze szeretettel köszöntök mindenkit, aki ha már ide vetette a linkek szeszélye, itt is marad egy kicsit.)

A "Mobil tartalom..." c. bejegyzést sikerült valahogy számos példányban (ráadásul már a címben is elütésekkel) kitenni.
(aki látta, RSS-ben megkapta, hozzászólást írt valamelyikhez, attól ezúton is elnézést kérek). Elég gyorsan észrevettem, kitöröltem a fölöslegeseket.  Meg ugyanazzal a lendülettel a még délelőtt közzétett "Times Reader - szülési fájdalmakkal" c. bejegyzést is.
Kicsit ideges lettem. Idegesítenek az elveszett szövegek. Gyűlölök újra írni valamit akkor, amikor már egészen más jár a fejemben. Ekkor jutott az eszembe, hogy az RSS olvasómban még megtalálhatom a szöveget. (Így is lett + a hozzászólás RSS-ből rekonstruáltam a beszólásokat hozzászólásokat is.

(Hogy miért kapok RSS értesítőt a saját bejegyzéseimből? A blog indulásakor szokásos buherálás közben ki akartam próbálni, hogy rendesen működik-e,  aztán pedig elfelejtettem törölni. Pedig éppen a napokban írtam arról, hogy időnként tisztogatni kell az RSS olvasót...)

A Society of News Designers zsűrije szerint a brit Guardian és a lengyel (!) Rzeczpospolita a világ két legjobban tervezett (nyomtatott)lapja). (Az SND szépen végig is kalauzol a két újságon. - To ne jest problemem ze ne rozumjesz po posku.)
(Érdemes elolvasni Giner véleményét a SND értékelési módszereiről – igen, jó hallani, hogy nem csak a hazai versenyeket bírálják.)

A hírportáloknál tudtommal ilyen „hivatalos” díj nincs, viszont az egyik az egyik legbefolyásosabb médiablogger, Mindy McAdams megnevezte jelöltjeit:

The Austin American Statesman (Texas)
Clarin (Buenos Aires)
A fent említett Juan Antonio Giner( Innovationsinnewspapers.com) további jelöltje a New York Observer 

Na, ezeken érdemes rágódni, nem azon, ki a blogoszféra legjobb pasija/csaja!

Igen, ott voltam én is. (Úgy látszik, elkerültük egymást.)  
Idén úgy tűnt, hogy sokak számára inkább kipipálandó feladat volt, mint Társadalmi Esemény volt a díjkiosztó.
Volt ingyen enni- és innivaló, Hajós András, a már hagyományosnak nevezhető Eatme koncert (valaki naygon szeretheti), karikatúrista, kártyavető – mellesleg a díjak is átadásra kerültek, de ez nem sok embert érdekelt. (Érdekes viszont, hogy idén az ingyenpia hírére még késő estére sem lepték el az ismerősök SMS-ben riasztott ismerősei a helyszínt. Igaz, hűvös volt, gáz-hűsugárzók alatt pirultunk, mint a gyros.)

Belenéztem a tavalyi élménybeszámolómba.  Nem sokat tudok hozzátenni.
Azt hiszem, nemcsak maga a GB verseny, de a díjkiosztó is alapos újragondolást igényel.

Miközben mi itt azon rágódunk, hogy sportszerűen nyerte-e meg Wolf Gábor az idei Golden Blog verseny fődíját, Stephen Colbert amerikai komukus (sómen) műsorával 17 millió szavazót mozgósítva első helyre került a Gazdasági Minisztérium névkereső pályázatán. 
Na, tessék "rehabilitálni" a Marketing Commandot.

Ha innen nézzük, akkor a komikus hülyét csinált az emnullásból, a Gazdasági Minisztérimból, az egész magyar népből. Ha amonnan nézzük, Colbert többet tett a Magyarország ismertségéért, mint az elmúlt 16 év összes hivatásos országimázs-varázslója együttvéve. Nem tudom, hogy a jelenlegi megszorításos időkben a Gazdasági Minisztériumnak lenne-e esélye bekerülnie a Fábry Showba, de hogy a Colbert Reportban nem tudna drága műsorperceket venni, az egészen biztos. (És akkor még nem beszéltünk az olyan másodlagos megjelenésekről, mint a Slashdot, a Digg, vagy a CNET News.com.

A Médiablog olvasói tudják, hogy általában nem vagyok oda a videókért, de kivételesen most melegen ajánlom a Colbert Report két emnullás epizódját:

A téma bedobása, első kör (türelem, a videó kissé lassan indul)
Második roham

(via Slashdot - Most látom, hogy a témával több magyar nyelvű cikk és blogbejegyzés is foglalkozott, de talán sikerült valamit nekem is hozzátennem a témához - ha már nem szavaztam.)

10 nap tökéletesen internetmentes nyaralásból hazatérve szinte azonnal rávetettem magam a gépre. Messzire nem jutottam, mert valamilyen műszaki hiba miatt nem működött az ADSL. Hívtam volna a szolgáltatót, de kiderült, hogy számlázási vitánk hathatósabb megoldása érdekében mobilszolgáltatóm „egyirányúsította” a telefonomat…

Nyaralás alatt sokan rádöbbenünk, hogy létezik (valamilyen) élet a cybertéren kívül is. Most ezt másfél napig itthon is sikerült ezt megvalósítani.

A Médiablog médiablogger is ember, néha kitör rajta a nyaralhatnék.
Az olyan nyaralást, ahol internetezni is lehet, távmunkénak hívják. Ez nem olyan lesz.
Most 10 napig a szorgos RSS olvasóm gyűjtögeti nekem a híreket, a szorgos olvasók pedig végre nyugadtan elolvashatják elolvashatják a korábban kihagyott bejegyzéseket.

Egyébként meg az Egyszeri Ember jut eszembe, aki ezt vésette felesége sírkövére:

"Te itt nyugszol,
én meg otthon."

Én most 10 napig a tengerparton nyugszom...

Néhány napja arról írtam,  hogy a többi médiamunkás stagnáló jövedelméhez képest (kicsit) meglódult az "online ágazatban" dolgozók fizetése.

Nem üldözöm különösképpen ezt a témát, de már megint beleakadtam egy táblázatba.  
A múltkori bejegyzés hozzászólóival teljesen egyetértek: Láthatóan Amerikában sem az online  média az terület, ahol kevés munkával gyorsan meg lehet gazdagodni. És persze megint el kell gondolkodnunk arról is, hogy „globalizálódó világunkban” könnyebben szerzünk információkat az amerikai fizetési viszonyokról, mint a médiamunkások hazai helyzetéről...
,

Valahol olvastam, hogy az elmúlt 5 évben 5 évet öregedett  nőtt az amerikai internetezők átlagéletkora. 
Most 41 évnél tartanak. Lassan semmiben sem különbözik az internetezők és neminternetezők összetétele.

Úgy tűnik, hogy sok médiaszakember erről nem hajlandó tudomást venni, még mindi úgy gondolják, hogy az interneten keresztül a fiatalokat lehet kitűnően megszólítani.

Nálunk még szó sincs ilyen mértékű öregedésről, szabad a vásár, lehet célozni.

(Kiegészítő tanulság, hogy néhány perc után lehetetlenség visszatalálni a megjelöletlen cikkekhez.)

Néhány napja írtam egy (szerintem) jó kis hazai blogszemlét. 5-6 bejegyzésre hívtam fel az olvasók figyelmét, ráadásul sikerült kicsit túllépnem a rendszeresen bejárt körökön is. Már éppen élesíteni akartam, amikor rájöttem, hogy miután részvételt vállaltam a  Golden Blog  idei zsűrijében, átmenetileg nem írhatok hazai blogokról. (Vannak persze kivételek.)

Nem értem egyébként, hogy bármilyen „felülről” szervezett esemény, rendezvény (Golden Blog, Web 2.0. szimpózium, Internet Hungary) miért vált ki egyesekből kontrollálatlan indulatkitöréseket. Nem a kritikákra gondolok, hanem a reflexből való elutasításra, a szervezés jogának kétségbe vonására.

Nem tudok róla, hogy Magyarországon bárki is próbálkozott volna „alulról” konferenciát, versenyt, vagy bármi hasonlót szervezni. Akkor most ki elől is szívják el a levegőt a „hivatalos szervezők”?

Jól emlékszem, a '90-es évek elején mennyire irritált, hogy a Bodoky Tamás cikkei (Magyar Narancs) végén, az aláírás alatt ott állt egy betűkből és számokból álló krikszkraksz. Tudtam, hogy ez egy „számítógépes levélcím”, de azt is éreztem, hogy ugyanakkor egy kevesek számára elérhető elitklub jelvénye.

Azóta persze megszokottá vált, hogy az újságírók ilyen módon ajánlják fel a közvetlen kapcsolatfelvétel lehetőségét olvasóiknak

Nagyjából 15 év kellett ahhoz, hogy ez a gyakorlat elérjen a Népszabadságig. A mai (2006. június 24.) szám harmadik oldalán a két (fél)vezércikk szerzőjének neve alatt ott az e-mail címük.

Most már csak azt kellene tudni, hogy a nekik küldött levelek valóban a szerzők gépén landolnak-e, vagy esetleg egy központi ügyelet / titkárság gyűjti be őket, hogy aztán kinyomtatva a belső kézbesítővel küldje át őket az „illetékeseknek”.

Nagyot szólt, amikor a T-Online néhány hete 1 milliárd forintért megvette az iWiW közösségi hálózatot.
Szinte éppen csak hallani lehetett, amikor a Magyar Telekom csaknem 10 milliárdért megvette e KFKI-t, pontosabban azt a 3 vállalatot, ami a néhány éve még számos vállalatból álló cégcsoportból megmaradt.

Hát igen, az iWiW az olyan szexi dolog. Nem tudni pontosan, mire is jó, de divatos.  Lehet írni róla, hogy rajta van Csonka Pici, Vágó, meg Kóka, lehet kicsit lúdbőrözni a „nemzetbiztonsági kockázatok" miatt, szóval biztos téma.

A KFKI nagy, csúnya, gusztustalan - „Nem megmondtam, hogy  ne nyúlj hozzá, piszkos lesz a kezed!”

(Nyilván engem sem érdekelne, ha nem dolgoztam volna ott néhány évig. Rég volt. Most már a szemem sem rebben, amikor látom, hogy a honlapon nyoma sincs a friss hírnek. Láthatóan Bőgel Gyuri sem tartotta fontosnak kommentálni, mi történik főbérlőjével . „Az élet megy tovább...”)

Kiegészítés (06.21.)

A tarnzakcióról szóló hírek többsége a jól bevált kopipészt módszerrel történt. Komolyabb munkát csak a Portfolio.hu anyaga mögött  véltem felfedezni.

Hétfőn 83 korában meghalt Ligeti György, az egyik legjelentősebb kortárs zeneszerző..
Sok darabot írt, többségüket nem szokás az utcán fütyörészni.

Atmospheres című kompozícióját 1968-ban megkérdezése és engedélye nélkül felhasználták Stanly Kubrick 2001:  Űrodüsszeia című filmjében. Ligetinek a film sikere ugyan váratlan, széleskörű ismertséget hozott, de évekig nem tudta lemosni magáról a „filmzeneszerző, aki a koncerttermekben is próbálkozik” címkét. Jó néhány éve azt hitte már, hogy sikerült. Tévedett.

Véletlenül vettem észre, hogy a világsajtúban megjelent nekrológok jelentős része már címében hivatkozik Kubrick filmjére. Az újságíróktól (a szaklapokat kivéve) talán nem is várható el, hogy otthonosan mozogjanak Ligeti egyszerűen emésztetőnek egyáltalán nem nevezhető zenei világában. Valószínűleg a napilapok olvasói közül is csak kevesen vannak, akik munka után a Ligeti projekt valamelyik CD-jét hallgatva kapcsolódnak ki. Marad az egyszerű címkézés: "Az Űrodüsszeia zeneszerzője."

Utóhang:

Szép nekrológot írt a Washington Post
Tájékozottnak bizonyult az Index

Frissítés (06.16)

Pocakos szokásosan alapos összeállítása elkerülte a figylememet. Ezúton pótlom a múlasztást.

Neil Buddle, a Yahoo News főnöke a napokban  azt mondta, hogy az interneten szabadon fellelhető hírek olyanok, mint a közönséges, bárhol kapható vanília fagyi. Ezzel szemben a Yahoo News (és a konkurens Google News) hírei inkább a fagylaltkehelyre kerülő minőségi csokiöntethez hasonlíthatók (Ezt persze a másoktól összeszedett alapanyagokból kevernek ki). Az egész fagylaltkehely tetején meg ott a hab: a civil újságírás és a „social media”.

Ha ott lettem volna, azért megkérdeztem volna néhány dolgot: Először is, hogy főzött, vagy porból készül fagyiról van-e szó. (Továbbgondolva: a porból készült fagyi a hírügynökségi anyagból gyártott cikk...) És mi a fagylaltkehely, ami összefogja az egészet? Talán a pénz? Esetleg a politika?

Itt most jöhetnék mindenféle történetekkel olyan emberekről, akik nem tudnak elszakadni az e-mailektől – mobiltól – iWiWtől – Skypetól, elhanyagolják  offline kapcsolataikat (u.n. család, barátok...) De nem jövök, mert felesleges. A Médiablog olvasói számára ez nem újdonság, hiszen köztük is szép számmal vannak információ- és médiafüggők.

Én évekig ellenálltam, mobilom is csak akkor lett, amikor már túlságosan sokat kellett magyarázkodnom a  mobiltalanság miatt. Hosszú ideig (szándékoan) nem interneteztem itthon, de mióta magam sem tudom, hogy a hálószobámban, vagy a Médiablog szerkesztőségében ülök, megszűnt minden korábbi (önkéntes) korlátozás.

Tulajdonképpen nem is lepődtem meg nagyon, hogy Mark Glaser, aki igen komoly szerző egy teljes bejegyzést szentel a „hogyan szakadjunk ki az információáramból” (We Need to Learn How to Unplug) témának.

Egész bejegyzést? Glaser szövegéből kiderül, hogy egy bizonyos Gil Gordon már évekkel ezelőtt könyvet írt  a témából. (Biztos vagyok benne, hogy nem ez az "unplugging" szakirodalom egyetlen darabja.)

Eredetileg nem is erről akatam írni, de most kénytelen vagyok megosztani szorongató érzéseimet olvasóimmal. Este ¾ 10-kor a gép előtt ülök. A Skype partnerlitájából látom, hogy nem vagyok egyedül.
SEGÍTSÉG, ki akarok kapcsolódni!

Nem szeretek konferenciákra járni. Ehhez képest a jövő héten kettőre is megyek.

Hétfőn a kissé fellengzős  című Web 2.0. Symposium „A blog hatása az újságírásra” című beszélgetésének egyik részvevője leszek, kedden pedig a III. Elektronikus Kereskedelem Konferencia  „Bizalom és média”címen vitatkozom.

Ami a webkettest illeti, itt a legnagyobb kérdés számomra az, hogy kinek is szól? A  bloggereknek? Nem, köszönik szépen, ők jól elvannak a weben (hiszen az a természetes közegük.). A tájékozatlan (értetlen, bunkós, rosszindulatú) sajtónak – hogy végre megtudják, miről is írogatnak? Esetleg tudományos konferencia? Ahhoz nem elég „tudományos” az előadók névsora. Akkor tehát „szakmai” rendezvény? Milyen szakmának? Webkettes vállalkozásokhoz keresnek befektetőket?  Láthatóan nem, erről van szó.

Mindezek helyett van egy vegyes menü, aminek elfogyasztása után legfeljebb egy émelygéssel vegyes éhségérzet marad. Nem szeretném, ha bárki félreértene: Nem a konferencia lelkes szervezőjét támadom, hanem a magát a műfajt. Csak üzleti vállakozásként értelmezhetőek ugyanis azok a rendezvények, ahol előbb van meg a keret, a szponzorok, aztán próbálják valahogy feltölteni programokkal. (Igen, tudom, én is ilyen vatta vagyok.)

Más kategóriába tartozik az elektronikus kereskedelmi konferencia. Azt ugyanis egy létező, működő, konkrét célkitűzésekkel rendelkező szakmai szervezet rendezi. Világos a cél is: Segíteni a ma még igen zsenge hazai elektronikus kereskedelmet. Miért? Egyrészt, mert jó, másrészt, mert a szövetség tagjai ezzel szeretnének pénzt keresni. Ez nyílt titok, vagyis minden rendben.

Írni azért fogok mindkettőről.

A Szerkeszt.hu sokakat lealázó helyesírási tesztje felbukkant az Index szerkesztőségében is. (Ne keseredjetek el gyerekek, a Médiablog szerzője - és olvasói is - leszerepltek...) 

Egyébként én is "örököltem" a témát. Még januárban írtam róla , de úgy látszik az Indexnél nem olvassák elég szorgalmasan a  Médiablogot, ezért csak most jutott el hozzájuk a teszt. További lehetőség, hogy a jó "munkához idő kell" elv alapján eddig tartott, amíg  - valóban igen alaposan - körüljárták a témát (De vajon miért a politika / belpolitika szekcióban? Valami rejtett üzenet?)   Vagy inkább csak arról van szó, hogy máris kezdódik a médiában az uborkaszezon?

Akárhogy is, megkönnyebültem!

A napokban valaki valahol (itt?, egy másik blog hozzászólójaként?) kérdezte, hogy tulajdonképpen miért éri meg látszólag normális embereknek azzal tölteniük drága idejüket, hogy ingyen, homályos céllal, nehezen definiálható közönségnek blogot írjnak?

Általános, tudományos értékű választ sajnos nem tudok adni. Elmondhatom viszont saját tapasztalataimat.

Amikor 2004. júliusában belevágtam, csak arra gondoltam, hogy elég sok szakmai cikket, tanulmányt futok át, ezekből ritkán tudok valamicskét cikként is „eladni”, közben pedig biztosan vannak mások is, akiket érdekelnek ezek a dolgok. (Próbálkoztam korábban több szakmai levelezőlistán is „beszélgetni” az online újságírásról, az internetes tartalomról, de ott ez sehogy sem jött ez össze.)

Az e-média blog (a mostani Médiablog előde) lassan elindult, olvasgatták, néhányan hozzá is szólogattak, hivatkoztak rá, vagyis elkezdett működni.

Blogom másfél évig a Freeblogon futott. Sok-sok órát töltöttem „anyaggyűjtéssel”  - a „blogolási kényszer" miatt rendszeresebben, mint korábban - , írással, levelezéssel… Ingyen.

Pontosabban: Pénzt nem kaptam a blogolásért, viszont megismertem sok új embert (amiből logikusan következik, hogy ők is megismertek engem), egyre gyakrabban hivatkoztak a blogomra, többször meghívtak a „régi médiába”, rendezvényekre, beszélgetésekre – vagyis szinte észrevétlenül, szépen gyarapodott a "kapcsolati tőkém".

Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy csupa olyan munkám van, amikhez közvetlenül, vagy közvetve a blogomnak, a blognak köszönhetőnek megismert új ismerősöknek, a bloggal szerzett (el)ismertségnek köszönhetően jutottam hozzá.

Azt hiszem, azt itt felvázolt történet nem egyedi, sok hasonlót olvastam a weben. Blogokban.

(Létezik persze a blogolás hasznosságának egy általánosabb megközelítése is: „Kelly [a Wired főszerkesztője] szerint miközben mindenfélét beadunk a „közösbe” egy óriási méretű számítógépet építünk. Impozáns méretei mellett ma még elég kezdetleges, de szépen fejlődik a kicsike. Mi minden esetre minden linkkel, minden kereséssel a Gép mesterséges intelligenciáját tanítjuk.” – írtam valamikor az e-média blogban.)

Seséknél olvastam, hogy kész, befejezik. Aztán  gyorsan megnéztem náluk is (azért még nem törölték a blogot). Igen, tényleg.

Kettős veszteség. Megszűnik a Tilos műsora és a blog is.

„Lehangoló” - írják. Persze, nekem is ez az első reakcióm. A veszteség érzése. Aztán rádöbbenek, hogy talán inkább mégis „felemelő”. A Schrödinger macskája nem politikai okok miatt szűnik meg, nincs a háttérben fúrás-faragás, nem adták el valamelyik macskatáp-multinak. Egyszerűen csak elegük lett. Kifulladtak. Kiégtek. Elfáradtak. Megengedhetik maguknak, hogy abbahagyják.

Talán éppen ez a különbség a „civil” és a hivatásos média között. Ha minden elfáradt, kiégett, új mondandóval már nem rendelkező „profi” kiszállna, kiürülnének a szerkesztőségek...

Éjszaka zavaros álmomban a miniszterelnök-jelöltek Sztahanovval vitáztak a Web 2.0-ról. (Talán leírnom is felesleges, hogy Sztahanov mindenkit leiskolázott.)

Az előzmények megértéséhez tudni kell, hogy tegnap részt vettem a Hírközlési és Informatikai Tudományos Egyesület  a  Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanács és a  Neumann János Számítógép-tudományi Társaság szervezte „Technológiai távlatok” konferencián, pontosabban résztvevője voltam az egyik panel-beszélgetésnek.

Ha valaki az olvasásban idáig jutva  - joggal -  megkérdezi, hogyan kerülök én a technológiai távlatokba, akkor csak azt válaszolhatom, hogy pontosan úgy, mint Sztahanov a miniszterelnökök tévévitájába (= rossz álom)

A mi panelünk címe: Web2.0: A blogoktól a wikikig és tovább volt, programban olvasható figyelemfelkeltő szöveg pedig szigorúan ezt kérdezte:  Csendes forradalom, vagy újabb dotkom lufi? Hova vezet az internetes tartalom-előállítás radikális megújulása?

Az első, kissé provokatív kérdést elengedem a fülem mellett, a második viszont valóban foglalkoztat. (Ha valakinek esetleg nem tűnt volna még fel, erről szól ez a blog).

A panelt szervező és vezető Pintér Robesz  jó kis asztaltársaságot hozott össze. Vele, az indexes Bodoky Tamással, Schneider Henrikkel, illetve a már emlegetett Sztahanovval jól elbeszélgettünk volna, ha nem feszélyezett volna a teremben ülő közönség.

A beszélgetésben ugyanis  - ahogy erről tartani lehetett – nem sok szó esett a technológiai távlatokról, inkább a tartalom előállításának demokratizálódása, a média szerepének átalakulása és hasonló témák jöttek elő. Az hiszem, nehezen sikerült volna még egy olyan témát találni, amitől ennyire elbágyad az ebéd után egyébként is az emésztésre koncentráló közönség.

Nem akarok én semmi rosszat írni a konferencia házigazdáiról. Ezekben a szervezetekben általában nagy tudású, de általában a szakma csúcsán már túljutott szakemberek dolgoznak, akik aktivitásukat mindenféle távlati tervek, stratégiai anyagok és hasonlók előállításában, illetve ezeknek különböző rendezvényeken való előadásában élik ki. Ezek az emberek – tisztelet a kivételnek – képtelenek felfogni, hogy létezik, folyamatosan alakul, fejlődik valami, aminek a létrehozásáról nem bizottságok, a szakmai szervezetekkel konzultáló főhatóságok döntöttek.

Hát innen a zavaros álmok. 

Szalay Dani (a közismert száguldó riporter) a kellemest a hasznossal összekötve egy főiskolai dolgozatához felmérést készít a hazai bloghasználatról.

Ha van 2 perced, Te is kitölthetnéd a kérdőívet! (Innen tölthető le: http://web.interware.hu/dszalay/blog_kutatas_dszalay.doc és (levél melékleteként) ide küldendő: dszalay@interware.hu )

Sürgős, töltsd ki még ma!

Dani nevében is kösz! 

Hogyan lehet elmondani 2 perc 14 másodperc alatt mindazt, amit évek alatt megtudtál, magtanultál, megértettél és fontosnak gondolsz valamiről?  Én tegnap  ismét megpróbáltam.

/Ha valaki tud egy (veszteségmentes), hatékony gondolattömörítő programot, feltétlenül szóljon!/

Frissítés: A tegnapi műsor ugyan online nem elérhető, viszont  teljes szövege elolvasható a Friderikusz most! weboldalán. (Kicsit olyan ez, mint amikor valaki a zenei antikváriumban nem találta meg a vágyott partitúrát, de H.P., a legendás antikvárius felajánlotta, hogy elfütyüli...)

Most itt ülök a gép előtt és az offline hétvége után lassan akklimatizálódom, este viszont az ATV Friderikusz MOST című műsorában próbálok majd intelligensen nézni és valami okosat mondani  - igen, már megint / még mindig – a polblogokról. 
Eddigi információim szerint egy rövid filmbejátszás után Babarczy Eszterrel és magával „Fridivel”  a blogolás „veszélyeiről”  a politikusok (online) hitelességről és hasonlókról fogunk csevegni.
Majd meglátjuk. (Vagyis én nem, viszont akinél nem fogható a Magyar ATV, az nézheti az interneten. A műsor este 9-kor kezdődik.)

Adalék: Friderikusz-interjú a hvg.hu-n

Csepeli György felbukkanása a hazai blogtérben számos érdekes témát kínál.
Egyáltalán, "melyik Csepeli" írja a blogol?  A lapokban is gyakran publikáló független értelmiségi? Az évtizedek alatt felépített tekintélyét az államapparátusban erodáló h. államtitkár? A váratlanul, pótjátékosként bevetett képviselőjelölt?

Érdekes megfigyelni, hogyan bénázik a máshol otthonosan mozgó tudós-politikus a számára ismeretlen és (egyelőre) átláthatatlan blogtérben. Jó lenne elemezni, hogyan válik itt a „tanár úr” saját tanítványai tanítványaivá.

Ezeknek a témáknak egy része persze jóval túllóg a Médiablog határain, másik részükről pedig azért nem írok, mert a blogról szóló első bejegyzésem óta alaposan megváltoztak a körülmények.
Csepeli György blogját megszállta a csőcselék. Hozzászólások helyett beszólások, mocskolódások, személyeskedések sorakoznak Csepeli bejegyzései alatt. Ismerős világ, sokan e miatt a hangnem miatt kerülik el nagy ívben a politikai fórumokat.

Nem tudom, hogy a bunkóság spontán megnyilvánulásai-e ezek, vagy a blogokat is elérték a politikai gyűléseken már mindennaposnak számító füttyös rohamosztagok?

Egy darabig mos nem írok Csepeli György blogjáról, mert még a legtávolabbi érintkezést is szeretném elkerülni a minden vitát és párbeszédet, vagyis a blogolás lényegét lehetetlenné tevő, sunyi módon, a névtelenség fedezéke mögül köpködő csürhével.

(Kíváncsi vagyok, hogy a Blogteren – ahol nem Csepeli blogja az egyetlen, ahol nem csak „a vélemény számít” -  mikor „fedezik fel” a moderálást!)

A gép pihen, az alkotó forog  - (bocs, kedves Madách kolléga! - a forog helyett meg egyébként is jobb lenne a mostanában divatos pörög.)

Ne dőljetek be a rémhíreknek, Főbérlőm weboldalainak átmeneti eltűnését nem terrortámadás, emberi mulasztás, vagy természeti csapás okozta. Egy új módszer bevezetésére történ kísérlet, aminek segítségével az emberek megóvhatók az információ-túlterheléstől. (Az idősebbek vagy tájékozottabbak persze jól tudják, hogy mindez nem új. A Magyar Televízió hosszú évekig heti két, /hétfő-csütörtök/, majd újabb évekig heti egy szünnapot tartott.)
A kísérlet nem vált be, a Médiablog olvasóinak nyomására Főbérlőm kénytelen volt újraindítani a gépeket...

Máris jönnek a reggeli (de még egyáltalán nem fonnyadt) bejegyzések!

„A felvételi tájékoztató szerint szeptembertől a kommunikációs és médiatudomány szakon akár 3200 tanuló is megkezdheti alapfokozatú (BA) tanulmányait” - írja a Napi Online

A cikkben megszólaló Eötvös Pál szerint nincs szükség ennyi médiaszakemberre, a főiskolák illetékesei viszont állítják, hogy  a végzősüket felszippantja a helyi sajtó. (Egyébként senki sem tudja pontosan, hány újságíró is dolgozik Magyarországon.)

Persze, akik nincsenek nagyon elszakadva a valóságtól jól tudják, hogy a kommunikáció szakokra jelentkezők között nagyon sokan csak  pályaválasztási  döntésüket halogatják ezekkel a tanulmányokkal. Ennek megfelelően működnek a kommunikációs szakok is -  többségük afféle diplomagyár, ahol azért az illendőség kedvéért tanítgatnak ezt-azt. A papír sokat ugyan nem ér, mégis rizikómentesebb, mint a józsefvárosi piacon szerzett diploma.

Címkék: média oktatás

"Úgy látom, hogy a sajtó jelentős része egyszerűen bemutatja az egymással homlokegyenesen ellentétes politikai véleményeket, és ezzel befejezettnek tekinti a dolgát. A néző meg döntse el, hogy kinek van igaza. De hát honnan tudna a laikus néző dönteni bonyolult szakmapolitikai kérdésekben!? Nem egyszer az az igény, hogy az egymással egyébként versengő pártok minősítsék, értékeljék egymás javaslatait. De hát ez eleve nem lehet független, megbízható értékelés. Napnál is világosabb, hogy itt elfogult felek nyilatkoznak egymás javaslatairól. Szóval a néző és/vagy választó, egyrészt nem tud kiigazodni a bonyolult szakmai javaslatok tengerében, másrészt olyanok minősítik ezeket a javaslatokat, akik maguk is valamelyik oldalon érdekelt felek. Hát ember legyen a talpán aki ebben el tud igazodni. Azt hiszem, részben a bátor, független demokratikus nyilvánosság hiánya okozza, hogy ma a politikusoknak szinte bármit lehet mondani, de annak ellenkezőjét is. Bár sokszor ostoroznak bennünket, politikusokat, hogy sekélyes amit mondunk és büntetlenül lehet bármit mondani, mégis azt kell mondjam, hogy ezt más okok mellett azért tehetjük meg, mert ilyen a demokratikus nyilvánosság teljesítménye."

Az "objektív" sajtót bíráló hasonló szövegeket gyakran olvasni amerikai cikkekben, blogokban. Az itt idézettt szöveg érdekességét az adja, hogy ezt Gy. F. blogger írja, aki, mint tudjuk, Magyarország miniszterelnöke.

Nálunk szinte minden újságíróról szinte mindenki tudja melyik oldalhoz is húz, így eleve reménytelen dolog a véleménymentes újságírás.

Alkoholmentes sör, koffeinmentes kávé, véleménymentes újságírás...

Laza kapocs:

Szavazatokért blogolnak a politikusok (Színes Bulvár Lap)

Címkék: objektív_újságírás  vélemény  politika

Tegnap idéztem  a MÚOSZ Online Szakosztályának kimúlásáról szóló közleményt. Az erős érzelmektől fűtött reakciókat olvasva szükségesnek érzem, hogy írjak néhány szót az előzményekről.
(Nem a belháborúkról és a piti pozícióharcokról, hanem a mégelőzményebbekről.)

A szakmai csoportot (szervezetet, partizánbrigádot, mittudoménmit) Vince Matyi Mátyás és Nyírő András alakították, valamikor '98 körül. Nyírő az akkor legismertebb hazai online kiadvány, az Internetto főszerkesztője volt, Vince pedig a még hamvas HVG Online szerkesztőségét szerkesztőségecskéjét vezette. Visszanézve mondhatjuk, hogy hiba volt mindezt a MÚOSZ keretei között elkezdeni, mentségként azért elmondanám, hogy a „tagozat” nem utasított el senkit sem azért, mert nem volt MÚOSZ-tagkönyve.

A bajokat nem is a tagok-, hanem a szervezet elutasítása okozta. Az Internetto, majd  később az Index, az Origo és a többi abban az idpben, majd később induló online kiadvány újságírói nem tartották fontosnak, hogy részt vegyenek a tagozat munkájában. Hogy ebben mekkora része volt a MÚOSZ elutasításának, nem tudom, viszont erősen érvényesült a „ha X. ott van, akkor én nem megyek oda” effektus.

Az Online Szakosztály működésképtelenségét  -  HH indulatkitöréseivel   ellentétben – nem a tagság aggkori végelgyengülése okozta. Steve Outing, Jeff Jarvis, Glenn Reynolds, Dan Gillmor, Jay Rosen  (és még sorolhatnám), az online újságírás ismert alakjai valamennyien 50 körüliek, mégsem állítja senki, hogy elszívnák a bájtokat a fiatalabbak elől.

A MÚOSZ Online Szakosztály szakmai értelemben már évekkel ezelőtt meghalt. A hazai on-line újságírás meghatározó alakjainak (Uj Péter, Bodoky, Weyer, …) távolmaradása miatt a tagság „érdeklődő” része csak céltalanul lötyögött, az online újságírással semmiféle kapcsolatban nem levők pedig addig játszották az „elnök-titkár-jegyző” játékot, amíg el nem fogyott a maradék tagág is.

Az Online Szakosztály önfelszámolása persze semmit sem oldott meg. Az őszi Internet Hungary szakmai vitáin ugyan elhangzott  , hogy „feltétlenül folytatni kellene azt itt elkezdett vitát”, azóta mintha minden résztvevőnek elment volna a kedve az egésztől.

Címkék: MÚOSZ szakmai_szervezetek

Az újságírók állítólag be vannak oltva matematika ellen. (Sokan még büszkék is erre.)
A Wall Street Journal  egy olyan újságíróról ír, aki 10 éve már szemináriumokon próbálja felhívni gyarló kollégái figyelmét a legelemibb hibákra.

Richard Holden  szerint általában nem magukkal a számokkal, hanem azok értelmezésével van a baj. Jellemző, hogy a hallgatók többsége a  szemináriumokon bemutatott, a Való Életből vett hibákat sem ismeri fel. Demográfiai adatok? Szavazatarányok? GDP növekedés? Csupa hibaforrás.

Hoden szerint a gazdasági- és sportújságírókat kivéve a sajtómunkásoknak nem sok fogalma van az elemi matematikáról sem.(Bocs, de nem pontosan értem, hogy a sportújságíróknak milyen magasabb szintű matematikára van szükségük.)  Ennek szerinete jórészt az amerikai oktatási rendszer az oka: Könnyen szerezhet valaki úgy újságíró diplomát, hogy közben egyetlen óra matematikát sem tanul.

Na, nálunk ilyen elő sem fordulhat. Egyrészt híresen jó a matekoktatásunk, másrészt folyamatosan formában tart minket a politika: „Ha 10 százalékkal csökkentjük a TB kulcsot, hány munkahelyet kell teremteni ahhoz, hogy...”

"A következő feladatsor helyes kitöltésével összesen 100 pontot gyűjthet. Ha Önnek 80 pontnál kevesebbet sikerül szereznie, szüksége van ránk." - olvasom a Szerkeszt.hu weboldalon.

Ügyes ötlet, máshol is alkalmazható lenne. Egy gyors teszt segítségével mérd fel a helyzetet, keseredj el kellőképpen, majd rendeld meg a szolgáltatást!  (Persze vigyázni kell, hogy a teszt elég nehéz legyen. - Kérem, jelentkezzen, aki segédeszköz nélkül 80 százaléknál többet ért el! Nyelvészek kíméljenek.)

Erről jut az eszembe: Egy barátom mesélte, hogy gimnazista korában tornaórán mindig egy közeli tóra jártak le úszni. Elvileg 16 foknál hidegebb vízben nem lehetett tornaórát tartani, de valahogy a tornatanár "hivatalos" hőmérője mindig legalább 16,5 fokot mutatott. 

(A tesztre Wolf Gábor hívta fel a figyelmemet.)

reklám eleje >>> Ahogy írtam már, én itt afféle albérlő vagyok. A Médiablogban elég szabadon garázdálkodok (nőket felhozni és este 10 után hangoskodni azért nem szabad), de a többi szobába csak akkor mehetek be, ha hívnak. Persze előbb-utóbb minden albérlő terjeszkedni kezd. Én most a dolgozószobában próbálok egy kis sarkot megszerezni:

A napokban indul a hvg.hu új rovata, a Vállalkozó Szellem. Itt fogok majd tanácsot adni azoknak a vállalkozóknak, akik úgy érzik, hogy valami nem stimmel a honlapjukkal.
A rovat még nem működik, de a rovathoz tartozó fórum már él. Jelentkezni lehet a kkv@dotkommentar.hu mailcímen is.
Megragadom az alkalmat és ezúton közlöm az érdeklődőkkel: Nem igaz a hír, a Médiablog nem tervezi, hogy további intenzív terjeszkedéssel kitúrja a Főbérlőt << reklám vége

"Friderikusz Sándor februárban induló új közéleti-politikai tévéműsorához legalább 2-3 éves televíziós gyakorlattal rendelkező szerkesztő-riportereket keres, mindennapos elfoglaltsággal (egyéb munka nem fér bele). Korhatár nincs. Jelentkezni szakmai önéletrajzzal és fotóval lehet. A szakmai önéletrajzban a jelentkező részletezze, hogy korábban milyen tévéműsoroknál, milyen műfajban, milyen terjedelmű riportfilmeket készített! Mivel a műsor februárban már indul, fontos, hogy mielőbb jelentkezzen!"

(Forrás: www.kreativ.hu )

Ki megy be szívesen olyan éttermebe, aminek az ajtajára cédula van kitűzve: "Szakácsot, mosogatót azonnal felveszünk!"

A szex és az erőszak 2006-ban is a Nagy Média vezető témája marad, de egyre többen látnak üzletet a vallásos húrok pengetésében is.

Paul R. La Monica, a CNN Mony szerzője számos kutatási anyaggal is alátámasztott cikkében arról ír, hogy a nézők, olvasók egyre nagyobb érdeklődéssel fogyasztják a különböző szinten és színvonalon adagolt vallásos, vagy vallási színezetű tartalmat.

Kérdés persze, hogy a vallás, vagy inkább a misztikum iráni fokozott érdeklődésről van-e szó?  A cikkben említett sikerművek ugyanis a vallásos témák megjelenésének igen eltérő példái.  Mel Gibson  keresztény egyházak által is kitörő örömmel üdvözölt propagandafilmje nehezen említhető egy kategóriában a katolikus egyház évszázados bűneit „leleplező” Da Vinci-kóddal. Ami közös bennük, hogy mindkettőre rengetegen voltak kíváncsiak. (Vajon mennyien vannak, akik mindkettőre befizettek?)

A cikk szerint sokak számára meglepetése Wall Disney friss családi mozija, a Narnia krónikái is. Tartottak tőle, hogy sokakat elriasztanak majd a C.S. Lewis műveiben  szereplő, alig leplezett keresztény allegóriák.

Be kell vallanom, én a filmben semmiféle keresztény allegóriát nem fedeztem fel. (Sőt, most, így utólag is nehezemre esne bármit belemagyaráznom) Persze, mindig vannak éberek. A ’60-as években egyes „ magas beosztású elvtársakban” az is felmerült, hogy esetleg nem politikai provokáció-e, hogy a tévémaci (a fogmosás végén) köp.

Az Mfor ezt írja: "A Ringier üzletfejlesztési igazgatójaként dolgozik februártól a kiadónál Gyapay Péter, aki négy évig volt a Ringier napilap-divíziójának marketingigazgatója (...) A napilapok marketingosztályán megszűnik a marketingigazgatói pozíció, így Gyapay Péter teendőit a marketingosztály munkatársai veszik át."

A Kreatív Online-on viszont ezt olvasom: "Tóthmátyás Tibor lett a T-Online új portáligazgatója. Az elmúlt időszakban Weyer Balázs - a főszerkesztői feladatok ellátása mellett - töltötte be ezt a pozíciót."

Ha jól értelmezem, akkor a Ringiernél úgy döntöttek, hogy a marketing részleg vezetéséhez nincs szükség önálló igazgatóra.
(Pesszimistább interpretáció szerit a kiadónál visszaminősítették az egész marketing tevékenyéget.)

A másik hír interpretálható úgy, hogy Weyert megszabadították adminisztratív-cégvezetési teendőktől, most már koncentrálhat az Origo tartalmának megújítására, de az is lehetséges, hogy megkezdődött a portál "bedarálása" a Magyar Telekom alá.

Nagyon szűkszavúak ezek a nagy cégek. Ennyi információ azonban a semminél ugyan több, de a valaminél kevesebb.

A Médiablog valamennyi Olvasójának, Hozzászólójának és Vitapartnerének,
bejegyzésekben és hozzászólásokban gazdag
2006-os évet kívánok!

pollner

Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke.
Dan Gillmor a San Jose Mercury korábbi „tech”-publicistája, a civil újságírás egyik legismertebb propagátora.

Dan Gillmor röpiratában 2005. januárjában hirdette meg az „objektivitás végét”.

„Gyurcsány  (2005. decemberében az MTV Este Extra c. műsorában) jól ki is fejti, mit tart a média rákfenéjének. Az orgánumok pusztán közreadják a két politikai oldal mondandóját - kárhoztatja a sajtópiac szereplőit -, ahelyett, hogy az információk tükrében konkrétan kinyilvánítanák, kinek is van igaza.” (Forrás: Népszabadság)

Nem is tagadom, örülök, ha olvassák írásaimat, hivatkoznak rájuk.
Azt viszont nem szeretem, ha teljes szövegeket engedély és megfelelő hivatkozás nélkül vesznek át.

Most például a számomra eddig ismeretlen Orienter Internet Consulting és a Rendelek.hu webhely duzzasztja tartalmát cikkeimmel, blogbejegyzéseimmel. Ha már olvasgatnak, ezúton ajánlom figyelmükbe két  korábbi, e tárgykörbe tartozó írásomat:

Hivatkozás, átvétel, plágium

Gondolattolvajok

(Ennek a két anyagnak az átvételét ezúton engedélyezem.)

Röviden: Nincs nekik.
Valamivel hosszabban: Tegnap a Főbérlőmnél járva megbeszéltük, hogy írok erről egy hosszabb cikket. (A témában megjelent tengernyi publikációt figyelembe véve nem lesz könnyű.)

Egyelőre csak egyik kedvenc viccem ugrott be:

A szülőszoba előtt idegesen járkál fel-alá az „apuka”. Végre kinyílik az ajtó és kilép egy nővér. A pasas letámadja:

- Kisfiú?
- Nem, kérem!
- Akkor tehát kislány?
- Nem, kérem!
- De legalább kalimpál a kis kezecskéivel?
- Nem, kérem, nincs neki.
- De legalább rugdos a kis lábacskáival?
- Nem, kérem, nincs neki.
- Akkor legalább gőgicsél a kis hangocskájával?
- Nem, kérem, nincs neki.

A pasas nem bírja tovább, beront a szülőszobába. Ott a kiságyban egy Óriási Fül fekszik…

- Nem baj, azért Apuka így is szeret Téged…
- Hagyja kérem, süket szegényke!

...mondhatta Kapolyi László, miután magánvagyonával (bocs, az abból létrehozott alapítványon keresztül) meg nem nevezett összeggel megtámogatta a fejlécében is szocdemmé alakuló Népszavát.

"Körülbelül fél év múlva szeretnénk látni, sikerül-e a fiatalok körében az olvasottságát és a lap példányszámát növelni." - nyilatkozta Kapolyi.

Megjegyzéseim:

Lehet, hogy tévedek, de mintha a Szociáldemokrata Eszme mostanában nem lenne ott a fiatalok Top .....(írd ide a számot!) listáján...

Ha tényleg a fiatalság a "célcsoport", talán inkább a Népszava Online-t kellene alaposan felturbózni.

Egy  lap felfuttatásához fél év kevés. Hazavágásához bőven elég. (Utóbbira számos hazai példa hozható.)

Szép dolog Kapolyitól, hogy megpróbálja fellendíteni a Népszavát, hiszen el is lóversenyezhette volna ezt a pénzt. (Végüli is a két játék hasonló: Mindkettőnél az a lényeg, ki lesz a befutó.)

Frissítés: (12.20.) A Hírszerző helyszíni tudósítása

Ahogy ígértem, tegnap elmentem az ITTK beszélgetésére. Családias légkör, összesen kilencen voltunk, a jelenlevők többségével már találkoztam itt-ott. ( A blogoszféra többszörösen is képviselve volt, hiszen vitaindító eladó Schneider Henriken, illetve a ritkán, de blogoló házigazdákon kívül  teljesen önszántából ott volt Pocakos is.

A beszélgetés hivatalos témája az volt, miként lehet alkalmazni a vállalati tudásmenedzsmentben az utóbbi években felbukkant új eszközöket, technológiákat (blog, wiki, RSS, címkézés podcasting).

Henrik igen nehéz helyzetben volt, mert röviden és egyszerűen kellett beszélnie arról a témáról, amivel évek óta, igen alaposan foglalkozik. (Aki próbkozott hasonlóval, tanusíthatja a zanzásítás kínjait.)

Az előadás és a vita (vagy inkább beszégetés) részletekre nem térnék ki, remélem, hogy a jelenlévők közül valaki majd szorgalmasabb lesz.  Csak néhány (szubjektíven kiemelt) téma:

A blog, és a wiki alkalmazhatósága vállalati környezetben elég könnyen elképzelhető. A podcasting vitatható (akarjam-e, hogy a vállalati értekezletek anyagait utazás közben – munkaidőn kívül – kelljen hallgatnom). Talán a legizgalmasabb az információk szabad, utólagos címkézése, ami az információk sokkal pontosabb, használhatóbb leírásához vezethet, mint a hagyományos tudásmenedzsmentben használt kulcsszavazás. Henrik lelkesen és igen optimistán beszélt a még fiatal, de nagyon gyorsan fejődő OPML  formátumról, ami az információk minden eddiginél sokoldalúbb megosztását teszik lehetősé. (Bevallom, ebben a témában elég sűrű bennem a homály.)

A beszélgetés várható módon hamar elkanyarodott a „hazai realitások” irányába: Van-e valós igény a hazai vállalatokban az információk megosztására? Mekkora a kulturális örökség (nemzeti karakter?) szerepe az információk birtoklása/megosztása iránti igényben?

Itt persze megint kitérőt tettünk a hazai szakmai blogok felé. Miért van olyan kevés belőlük? Miért olyan kevés a hozzászóló? Miért csap át nálunk pillanatok alatt személyeskedésbe minden szakmainak induló vita? (Bocs, megnyugtató válaszokat itt nem adhatok, nem világmegváltásra, csak egy kis beszélgetésre jöttünk össze.)

Jó kis este volt. Megnyugtató dolog olyan okos emberekkel beszélgetni, akik telejesen normálisan viselkednek, nem próbálnak nyomasztani tudásukkal.
Kicsit olyan érzés, mintha a blogszférában lenne az ember :-)

Frissítés: Most derült ki, hogy a "Berkman" kitűnő időzítéssel éppen tegnap tette közzé Henrik friss, a témával foglalkozó  írását. A lustábbaknak ott a blogbejegyzésnyi összefoglaló, a kíváncsibbak pedig elolvashatják a 45 oldalas tanulmányt.

(A frissen jötteknek: A "Berkman" teljese nevén a Berkman Center for Internet & Society at Harvard Law School az internet társadalmi hatásaival  - és még sok mással - foglalkozó kutatók Mekkája. ((Vagyis olyan, mint az ITTK, csak valamivel nagyobb, anyagilag jobban eleresztett és nem a Stoczek utcában, hanem a Harvardon található:-))  

Hetek óta írogatok itt, de még be sem mutatkoztam. Nem bunkóságból. Úgy gondoltam, hogy aki már korábbról ismer, annak felesleges, az „újonnan érkezetteknek” meg túl formális ez rögtön a legelején, jobb azt későbbre hagyni, amikor már kicsit beleolvashattak a Médiablogba. Akkor tehát most:

A nevem Pécsi Ferenc. Először azt akartam írni: „az igazi nevem”, de be kell látnom, hogy az évek során a pollner is  „igazi” nevemmé vált. Vagyis: Az irataimban tehát a Pécsi Ferenc név olvasható, ez szerepel cikkeim alatt, hanglemez és CD felvételeim borítóján (korábban hangrendező, úgynevezett Tonmeister voltam). A pollner név nem az interneten gyakori álca, nem valamilyen virtuális személyiséget rejt. Valamikor ’97 tájékán kezdtem használni, hogy elválasszam egymástól a „ismeretterjesztő-” és a „vélemény" műfajba tartozó írásaimat. Nem rejtőzködöm, nem bújok a „nick” mögé. A Médiablog előzményében, az e-média blogban kísérletet tettem rá, hogy hivatalos nevemet használjam, de meglepetésemre inkább negatív visszhangja volt ennek a gesztusnak. Néhány hónap próbálkozás után beláttam, hogy „különcködésemmel” sértem a hazai blogtér hallgatólagosan elfogadott szabályait, visszaváltottam a már elfogadott pollner név használatára.

Az elmúlt hu években komolyzenei hangfelvételek készítésével, újságírással, online médiával, internetes tartalomfejlesztéssel, tanácsadó cég gründolásával, vállalati online kommunikációval... foglalkoztam.  
Látszólag sokféle tevékenység, valójában  mindegyik ugyanarról szól: Hogyan lehet egy „üzenetet” egy erre alkalmatlannak tűnő közegen (bakelit lemez, CD, internet, vállalati kultúra) keresztül úgy eljuttatni a „címzetthez”, hogy közben az a lehető legkisebb mértékben sérüljön?

A blog kicsit más. Itt nem annyira az információk megfelelő, az esetleges sérüléseket kivédő csomagolása, mint inkább a beérkező, beáradó, kibányászott stb. információk szűrése és továbbadása a lényeg. Persze a blogger nem gép, a továbbított információkhoz hozzáadja saját véleményét is. (Már maga az információk szűrése is egyfajta véleményalkotás.).

Blog nagyon sokféle létezik. Engem ebből leginkább az az irány érdekel, amit civil újságírásnak (citizen journalism, participative journalism) szokás nevezni. Ennek alapállása, hogy mindig vannak olyanok az olvasók között, akik az adott témáról többet tudnak, mint az újságíró. Az újságíró dolga tehát nem a kinyilatkoztatás, a minden témában tévedhetetlen cikkek írása, hanem olyan „beszélgetés” kezdeményezése, amiben ugyanúgy részt vesznek a téma iránt érdeklődő „olvasók” és a „szakértők”.

Hát, nagyjából ezért vagyok itt.

Állítólag  hajunk és körmünk egy ideig halálunk után is tovább nő.

Úgy tűnik, ehhez hasonló a blogok utóélete is. Előző blogom, az e-média látogatottsága az elmúlt 2 hétben alíg csökkent. Meglepett, hiszen a Médiablog indulása óta nem került ki rá semmi friss anyag, megszűnését is bejelentettem.

A régi bejegyzéseket böngészik a látogatók? (Eddig azt hittem, hogy a blogolvasók 90 százaléka csak a "friss árura" vevő). Ennyire nem számít a rendszeres frissítés? Ilyen nagy a megszokás szerepe?  Nem értem.

Tudom, akad belőlük még rengeteg, nem is akarom elvenni a nyelvőrök kenyerét, de már nem bírom tovább!

Nem tudok úgy (könnyű)zenével foglalkozó cikket olvasni úgy, hogy fel ne bukkana a két fordulat:

"stúdióba vonul"
"szólókarrierbe kezdett"

STOP! Ezúton kérek minden érző szívű újságírót, aki önként, vagy kényszerből zenészekről ír, hogy találjon ki valami jobbat!Korábban sokat, sokféle stúdióban dolgoztam, de tanúsíthatom, hogy azokba vonulni nem, inkább berontani, beesni, bezuhanni, besettenkedni, bekéredzkedni, bepofátlankodni, beugrani... szokás.

A szólóizével meg az a helyzet, hogy a karrierbe nem kezd az ember, az idővel kialakul (vagy sem). Ha a harmadosztályú zenekar negyedosztályú gitárosa kiválik és énekesként, egyedül próbálkozik, abból ritkán lesz valódi szólista pályafutás, gyakrabban közönséges hakni.

Kissé tudathasadásos állapot: Írom egy (terveink szerint) másél hét múlva induló blog "múltját".
Szó sincs hamisításról. Egyszerűen csak szeretném elkerülni az induló blogok lehangoló "egybejegyzéses" állapotát.
Blogolok tehát, ahogy szoktam, de olvasótáborom igen picike...