Február második hetében tört ki a botrány: Zachery Kouwe, a NYTimes.com-on megjelenő DealBook blog egyik szerzője szép nagy darabokat nyúlt le mások cikkeiből. (A botrány akkor robbant ki, amikor a legngyobb rivális, a WSJ.com szerkesztője nyílt levélben tiltakozott egyik anyaguk "átvétele" ellen.

Ejnye-ejnye, lopni csúnya dolog. A tolvaj büntetést érdemel. (A Times belső szabályzatát megszegő újságírót azonnal felfüggesztették, majd az ügy gyors kivizsgálása után ki is rúgták.) Nem árt azonban tudni, hogy a Kouwe nem a nálunk oly divatos kopipészt (betű szerinti másolós) újságírást űzte. A New York Observernek adott interjúból kiderül, hogy az újságíró árgus szemekkel figyelte a konkurenciát és ha valami érdekeset talált, általában visszafejtette a híreket azok forrásáig, ellenőrizte az információkat, újta feldolgozta a témát. (Hát igen, néha nem homogenizálta eléggé az anyagot, nagyobb darabok is benne maradtak az eredeti írásból - néha a krémtúróval is előfordul.)

Korábban már többször is említettem azokat a felméréseket (és személyes tapasztalataimat), melyek szerint a média legfőbb információforrása maga a média. (Ha találsz olyan szerkesztőséget, ahol nem repülnek rá a versenytársak híreire, feltétlenül szólj!)

Egy ilyen botrány kiváló alkalom arra, hogy mindenki elmondja a véleményét. A Times ellenfelei "elegánsan" felemlegették az utóbbi évek összes plágium-botrányát (egy ekkora lapnál óhatatlanul összejön néhány), a Times védelmezői dicsérték a gyors és határozott lépéseket, az egyértelmű elhatárolódást. Számomra az egyik legemlékezetesebb vélemény mégis Felix Salmoné (Reuters), aki szerint a probléma gyökere abban van, hogy a nagy lapok, így a Times és a WSJ.com is a blogkonjunktúrát kihasználandó olyan újságírókat vetettek be blogolni, akiknek fogalmuk sincs a blogkultúráról, ezen belül a pontos idézés és a linkelés bevett normáiról. Ühüm.

Engem is rettenetesen idegesít, az innen-onnan átvett (nem feltétlenül lopott, gyakran csak "szindikált"), kontextus nélkül publikált, kizárólag kattintások  generálására szolgáló hírvatta, viszont óvatosabban kezelném a plágium kérdését. Egy olyan korban, ahol egyre meghatározóbb szerepet játszik a máshonnan vett, kész elemekkel dolgozó remix kultúra, abszurd dolog a szerzőség 19. századi fogalmait használni. (Ez a gondolat is plágium? Alan D. Mutter bejegyzése ihlette.)

Tegnap a Figyelő főszerkesztőjének váratlan leléptetése (a leléptetés bejelentése) után a hozzászólásokban érdekes beszélgetés alakult ki. Néhány olyan téma merült fel, melyek fontosságuk miatt megérnek egy önálló bejegyzést.

Igaz, nem tűnik túl hihetőnek, hogy egy főszerkesztő nyolc hónappal kinevezése után  "egyéni terveinek megvalósítása" mellett döntve felmond és még aznap ki is lép munkahelyéről, de hát ne legyünk igazságtalanok. Mikor volt szokás nálunk őszintén beszélni a médián belüli vezetőváltásokról? (És a médián kívüliekről? Például hol olvashattunk arról, miért hagyta ott másfél év után Nagy Bálint kommunikációs igazgató a Vodafone-t?)

A múlt rendszerben természetes volt a  "szemérmes káderpolitika". Aki azonban megtanulta a kádárista kommunikátorok kódrendszerét, jó eséllyel tippelhetett arra, mi lehet a standardizált  "érdemei elismerése mellett", "más fontos pozícióba történő kinevezése miatt" , "tekintettel megromlott egészségi állapotára" fordulatok mögött. (Nagyon hasonlít ez a gyászjelentések kódolására. A legtöbben tudják, hogy a "tragikus hirtelenséggel" az infarktus, a "hosszú szenvedés után" a rák, a "tragikus körülmények között" pedig az öngyilkosság beceneve, de fel sem merül, hogy nevükön nevezzék meg az elhalálozás okát.)

Maradjunk a médiánál. A lapok, tévék, rádiók a pénzünkre, illetve a figyelmünkre pályáznak. Nem egyszerűen csak egy kereskedelmi tranzakcióra próbálnak minket rávenni. hanem azt akarják, hogy bízzunk bennük, higgyünk nekik. Rendben, próbáljuk meg, de ehhez tudni szeretnénk ezt-azt. Kíváncsiak lehetünk például arra, kik a médiacég tulajdonosai (esetleg milyen politikai, üzleti körök állnak a tulajdonosok mögött), kik a tartalomkészítésért felelős, azt meghatározóan befolyásoló vezetők, érdekelhet bennünket ha változik a háttér, vagy cserélődnek a kulcsszereplők.

Ehhez képest továbbra is folytatódik a médiamonopólium idején megszokott gyakorlat : közös megegyezés, semmitmondó közlemény,  csikorgó mosoly a "közös megegyezéssel" eltávolított vezető összeszorított szája. (E mögött lehet a hallgatást garantáló szigorú szerződés, a az azt megvásároló bánatpénz, vagy a messze elérő kezeket is figyelembe vevő szakmai megfontolás.)

Ha olvasod a Guardian Media rovatát, a New York Times Media & Advertising szekcióját, esetleg figyeled a Mediabistro, a paidContent, vagy az Editors Weblog híreit, elég pontosan követheted, hogy a médiában (az ő médiájukban) ki, honnan, mikor, merre, miért... És persze ott van Romenesko blogja, az a központi "faliújság", ahova sok médiacég belső hírei hamarabb jutnak el, mint saját székházuk egyik részlegéből a másikba.

Nem zaftos részletekre, a belső konfliktusok kiteregetésére vágyom, csak az alapvető, korrekt tájékoztatásra. Megoldhatatlan? Nálunk egyelőre igen.

Tudatában vagyok, hogy viszonylag kevesen vagyunk, akiket izgatnak ezek a kérdések. Az emberiség jelentős része természetesen magasról tesz rá, ki X lap főszerkesztője, vagy Y tévé online vezetője. Nem éppen a jelenleg a médiacégek sajtóközleményeit szolgaian közlő (kopipészt) szaksajtó dolga lenne a kíváncsi kisebbség igényeit kielégíteni?

Utóirat:

Hoppá, kimaradt a látványkonyha.
Egy étterem sokban hasonlít egy médiacéghez. Általában nincs lehetőségünk arra, hogy benézzünk a konyhára, csak ez elkészült étel alapján következtethetünk arra, mi is folyik ott. Fontos a bizalom. A túl nagy ételválaszték gyanús,  valószínű, hogy a mikrohullámú virtuózok fagyasztott ételekkel dolgoznak. (A médiában ennek a hírügynökségi konzervanyagok felelnek meg.)
Ha semmit nem tudok egy helyről, oldhatja bizalmatlanságomat a látványkonyha. Ha látom, hogy ki, mit, hogyan főz, könnyebben döntök, hogy megyek, vagy maradok.

Ma egyre több médiacég próbálja afféle szerkesztőségi látványkonyhával megszerezni a közönség bizalmát. Szerkesztőségi blog, élő közvetítés a szerkesztőségi ülésekről, szerkesztői csirip (twít)...
Lehet, hogy ezek egy része béna, ügyetlen, de bármi jobb az olvasókat teljesen hülyének néző, mellébeszélő sajtóközleményeknél, nyilatkozatoknál.

A napokban a BBC oldalán  olvastam egy a Journal of the American Medical Association-ban ismertetett kutatásról. Ebből az derül ki, hogy az orvostanhallgatóknak a közösségi médiába publikált anyagainak tizede nem igazán a leendő orvosokhoz méltó. Profán, a betegekkel szemben tiszteletlen nyelvhasználat, erős szexuális töltésű képek, illetve részegeket és bedrogozottakat ábrázoló fotók. Sok olyan tartalom, aminek alapján a páciensek könnyen azonosíthatók....

Tegnap Barry Graubart előadásában olvastam, hogy legalább ennyi gond van a jogászok csiripelésével is: A gyorsaság ára, hogy félkész vélemények, a nyilvánosságra nem tartozó részletek kerülnek közszemlére. (

Szintén tegnap a Népszabadság sportrovatában (!) olvastam, hogy egyre több fejfájást okoz a sportvezetőknek és a sportfogadási cégeknek az élsportolók bennfentes csiripelése.

Alíg néhány napja írtam róla, hogy sok szerkesztőségben legalább a belső megbeszélésekről szóló élő tweetelést próbálják korlátozni.

Vajon világszerte hány millió ember használja úgy a közösségi médiát, hogy közben fogalma sincs ténykedése következményeiről?

Egyre több újságíró kap rá a twitterezlésre, ami előre nem látható (?) bonyodalmakhoz vezet. A kisebbik gond a kiszivárogtatás. Eddig a szerkesztőségi vezetőknek csak attól kellett tartaniuk, hogy belső használatra szánt feljegyzéseik Romenesko kezei közé (vagyis a szélesebb szakmai nyilvánosság elé ) kerülnek, ma viszont már nem ritkaság, hogy szorgalmas kollégák a belső megbeszéléseket is "közvetítik" a Twitteren.

A fegyelmezetlen újságírók persze megregulázhatók. Állítólag több szerkesztőségben megszokott, hogy az értekezletek előtt begyűjtik az iPhone-okat és a Blackberry-ket.

A súlyosabb kérdés az újságírók szakmai munkájának és szabadidős tevékenységének a szétválasztása. Sok újságíró gondolja úgy, hogy magánemberként a közösségi hálózatokon keresztül csak szűkebb közönséghez -barátokhoz, családtagokhoz szól -, vagyis markánsabb véleményeket is megengedhet magának. A gondok akkor kezdődnek, ha ez a közönség egyáltalán nem is olyan szűk és felbukkannak benne az újságíró főnökei is.

A probléma nem teljesen új, hiszen a szabályozás szükségessége felmerült már a blogokkal, majd a Facebookkal kapcsolatban is  Az év elején komoly visszhangot váltott ki, amikor a New York Times megfegyelmezte néhány "elszabadult" újságíróját. (Sajátos helyzet, hogy az információszabadságért legkövetkezetesebben kiálló lap éppen saját munkatársai szabadságát kívánja korlátozni.) Most a Washington Post belső iránymutatása váltott ki újabb vitát.

Az amerikai sajtó továbbra is ragaszkodik az "objektív újságíráshoz". Egyes újságírókban komoly feszültséget kelt, hogy vissza kell tartani véleményüket. A közösségi hálózatok kiváló alkalmat teremthetnek arra, hogy enyhíthessék ezt a feszültséget. A közönség egy részének elpártolásától tartó szerkesztők viszont azt állítják, nem választható el a lapban / honlapon leírt (tévében, rádióban elmondott) és a közösségi hálózatokban hangoztatott vélemény.

Mi többszörösen is szerencsés helyzetben vagyunk. Egyrészt kevés hazai újságíró használja csak a közösségi médiát (többségük messze elkerüli a szakmai témákat), másrészt nálunk senkinek sem kell eltitkolnia politikai hovatartozását. A közösségi média nélkül is pontosan tudjuk, ki melyik táborba tartozik.

Néhány órája már az egész világ tudja, hogy a tudósok nagy mennyiségű vizet találtak a holdon. A szenzációs hírt eredetileg egy nagyszabású sajtótájékoztatón  akarta bejelenteni a NASA, csak közben kiszivárgott a víz  hír.

David Gregory, a BBC tudományos tudósítója részletesen elmeséli, hogyan történhetett ez meg. Tanulságos.

A hírembargó régi trükk. A cégek, kommunikációs ügynökségek egyszerre adnak (információkat) és kérnek (az információk visszatartását). Részben azért, mert egyszerre nagyobbat robban egy hír, részben pedig azért, mert senki sem szeret második (harmadik, negyedik...sokadik) lenni.

A hírembargóval csak egy baj van: Az, hogy egyre kevésbé működik. A blogok és a Twitter ugyanúgy értelmezhetetlenné teszi a hírek visszatartását, mint az online híroldalak a friss információknak másnapi lapba való tartogatását.

Érdekes egybeesés, hogy a Techcrunch éppen tegnap írt bejegyzést The Last Has Fallen. The Embargo Is Dead (Az utolsó is elesett. Az embargó halott) címmel. Michael Arrington már egy évvel ezelőtt belecsapott a PR-lecsóba mikor bejelentette, hogy a Techcrunch nem tartja magát semmiféle embargóhoz. Tehetik, hiszen már jó ideje megkerülhetetlenek.

Most nagyon hülye helyzetbe kerültek az embargó elrendelői és a hírzárlatot betartó újságírók is.
Lehet, hogy a sajtótájékoztató pogácsáit is a nép közé kellene szórni?

Első pillantásra csak szánalmasnak tűnt. Azt gondoltam, elegendő belinkelni a BrandTrenden látott közleményt. Később meglepve olvastam, hogy Konrádot is csak hangnem, a Ringier sértettsége zavarta. (A bejegyzéshez hozzászólók pedig általában azon rágódtak, miért olvassák ennyien a Blikket.) Ehhez a bejegyzéshez a végső lökést az adta, amikor megláttam, hogy a Ringier a Népszabadságban hirdetésben bizonygatja az igazát. (A hirdetés a nyomtatott Napi Gazdaságban is megjelent - a Szívlapát blogban megcsodálható.)

A történet azzal kezdődött, hogy az új nyitóoldal örömére az [origo] kiadott egy közleményt, amiben ezt írta:

"A piacvezető [origo] napi olvasottsága immár messze meghaladja nemcsak a politikai napilapok, hanem a bulvárlapok napi példányszámát is. ...az [origo] ma Magyarország legnagyobb újságja"

Elég érdekes ezt így olvasni, hiszen évekig úgy tűnt, hogy az [origo] egyáltalán nem arra gyúr, hogy "újság" legyen. Az utóbbi időben kétségkívül elmozdultak a korábbi "színtelen-szagtalan" alapállásból, időnként vannak jó cikkeik, de nem hiszem, hogy sokan gondolnának úgy az [origo]-ra, mint "újságra". (Az más kérdés, hogy az Origónál egyre inkább szeretnének, ha így lenne - ezt tükrözi az új nyitóoldal is.)

"Az [origo] közleménye szakmai nonszensz, olvasottságot csak olvasottsággal, példányszámot csak példányszámmal lehet összevetni. Az idézett szövegrészlet nem a valós adatokon alapszik, a benne lévő információ hamis, így alkalmas az olvasók, fogyasztók megtévesztésére." - olvashatjuk a Ringier válasz-közleményében, majd kirukkolnak az "igazi" számokkal.

Blikk  1 043 000 fő*
[origo]  408 544 fő**

* Szonda Ipsos Nemzeti Média Analízis, napi átlagos Blikk olvasottság 2009. I. félév
** Online Publishers? Audit, Szonda Ipsos-Gemius, napi UV átlag [origo], 2009 II. negyedév

Hát, sajnos ezek a számok is megtévesztőek.
A MATESZ adatai szerint a Blikk napi 200.000 körüli példányban jelenik meg és kel el. Az emberek nyilván azért veszik meg, hogy elolvassák, vagy legalább nézegessék benne a képeket. Általában az összes oldalt. A Szonda Ipsos Nemzeti Média Analízis milliós száma nyilván úgy jön ki, hogy a vizsgálatok szerint egy lapot nagyjából öten olvasnak. (Érdekes, hogy erre mindig büszkék a kiadók, ilyenkor nem sírnak a potyázás, a lopás miatt.)

Az [origo] a Webaudit szerint naponta átlagosan 1.500.000 körüli látogatóval dicsekedhet. Szép szám, de mint tudjuk, ez az érték nem mond el semmit arról, hogy a látogató mennyi ideig volt ott és mit csinált ez idő alatt. Azt is tudjuk, hogy a látogatók csaknem harmada a nyitólapot kereste fel.

A Ringier tehát egy bulvárlap becsült olvasóinak számát veti össze egy "portál" nyitóoldal egyedi látogatóinak számával. Ez így, ebben a formában elég nagy marhaságnak tűnik. Ha tartalmat akarunk tartalommal szembeállítani, a Blikket az [origo] bulváros tartamával kellene szembesíteni. Ha azt szeretnénk látni, mennyi embert érnek el a Blikken és mennyit az [origo]-n elhelyezett reklámok, egyaránt figyelembe kellene venni a Blikk és az [origo] belső oldalait is és valamiféle átszámítást kellene alkalmazni a kétféle reklám hatása között is. És persze össze kellene hasonlítani az árakat is. Mindezt nagyon jól - nálam sokkal jobban -  tudják a két kiadó szakemberei is, de hát ez a mostani számháború nem erről szól.

Miért is fontosak ezek a számok? Az emberek nyilván nem azért veszik a Blikket, látogatják az [origo] nyitóoldalát, mert meggyőzik őket a szép számok. A látogatottsági, olvasottsági adatok a hirdetőket, médiavásárlókat érdeklik. Vajon ők nincsenek tisztában azzal, hogy a nyomtatott és az online média másképpen működik, a számok közvetlenül nem konvertálhatók ide-oda?

A számháború nyilván üzenet. A látszat ellenére azonban nem a közönségnek, a  partnereknek, vagy a ellenfeleknek szólnak.

"Ringasd el magad, Ringasd el magad.
Ha senki nincs ki elringasson, ringasd el magad"

A napokban tanultam egy új angol kifejezést: "ghostwriter". Szó szerinti fordítása szellemíró. (Nem szellemirtó!) Az olyan írót nevezik így, akinek a műve más neve alatt jelenik meg. Magyarul leginkább a "néger" , vagy a "stróman" kifejezések használatosak, de az előbbi manapság rosszul hangzik, az utóbbi meg nem annyira a szövegipari szakmunkást, mint inkább valami más balhéját átvállaló gazdasági bűnözőt jelent. Jobb híján maradjunk a szellemírónál.

Kitűnő művészek és tisztes iparosok már régóta készítenek mások nevében cikkeket, könyveket, zeneműveket és képzőművészeti alkotásokat. (A Wikipedia szócikke részletesen taglalja a témát.) A ghostwriting téma most azért bukkant fel, mert ez a fajta bedolgozói modell egyre inkább elterjedni látszik a közösségi médiában is. Egyre több ugyanis az olyan kommunikációval, közösségi médiával, marketinggel foglalkozó szakember, guru, véleményvezér, aki nem bírja egymaga napi 24 órában működtetni egyre újabb és újabb oldalait (természetesen mindenhol "kötelező" jelen lenni), ezért alvállalkozók bevonására kényszerülnek. Miközben tehát éppen azért olvassuk X. blogját, követjük Y csiripelését, mert kíváncsiak vagyunk személyes véleményére, valójában nem X-et, Y-t hanem  háttérembereiket követjük, olvassuk. (A helyzet persze még messze nem olyan rossz, mint amilyennek az elsős pillanatban látszhat. A véleményvezérség még Amerikában sem akkora üzlet, hogy telne belőle Indiába kihelyezett tartalomgyárra.)

Mielőtt túlságosan felháborodnánk, nem árt belegondolni, hogy vannak területek, ahol a háttérben dolgozó "szellemek" alkalmazása természetes és elfogadott. Melyik az a politikus, aki saját maga írja előadásait? Természetes, hogy névtelen (vagyis nagyon is jó nevű, de a háttrében maradó) beszédírókat alkalmaznak. Hasonló a helyzet a nagyobb vállalatok vezetőivel. Normális, hogy a kommunikációs osztály készíti beszédeiket, előadásaikat. (Jó esetben a politikusok, az üzletemberek szolgáltatják a vezérgondolatokat.) "Szellemi munkásként" működnek a "pr cikkeket" író újságírók is, és azok is, aki a riportalany esetlen mondatait gördülékeny gondolatokká írják át, majd azt annak a "szájába adják".

Felháborodni tehát nem érdemes, elkeseredni viszont lehet. Ha eddig úgy érezted, hogy (szinte) személyes kapcsolatban állsz egyik, vagy másik véleményvezérrel, most könnyen áteshetsz a ló túlsó oldalára. Minden blogbejegyzést, tweetet gyanakodva olvasol, mert nem tudod, hogy kedvelt szerződ, vagy valamelyik segédje írta. A tisztességesebbje ugyan feltünteti segédei nevét is, az áruvédjegy mégis a legnagyobb betűkkel szereplő Mester neve.

Évekkel ezelőtt akkor ábrándultam ki a komolyzenei CD-kből, amikor rájöttem, hogy F. zongoraművész karakteres billentését a mikrofon, dallamformálását a zenei rendező instrukciói, hibátlan futamait pedig a sziszifuszi vágói munka adják. A CD borítóján természetesen F neve olvasható, a zenei rendezőt és a hangmérnököt csak az apró betűs szöveg említi, a vágót diszkréten elhallgatják. Azóta inkább csak jazzt hallgatok, vagy koncertekre járok.

Világszerte lopják a híreket. Többször idéztem azokat a kutatásokat, melyek szerint a média legfontosabb információforrása maga a média. Itthon annyival rosszabb a helyzet, hogy szűk a piac, kevés az eredeti információk beszerzésére és feldolgozására fordítható pénz, ráadásul a törvények is szinte bátorítanak mások anyagainak az újrahasznosítására. Nem is vettem volna újra elő a témát, ha nem alakult volna ki egy érdekes "beszélgetés" a Magyar Narancs és az Index között.

A dolog úgy kezdődött, hogy Bajnai Zsolt írt egy cikket a Magyar Narancsba. (Lopás a sajtóban - Átvenni, amíg van mit)  Korrekt írás, követ néhány otromba esetet, megszólaltat érintett (meglopott) újságírókat, szakmai szervezetek képviselőit, jogászt, idézi a megfelelő jogi passzusokat. Ennyi.

Csend. Majd egy hét után az Indexben Tevan Imre reagált a cikkre. Tevan az Index főszerkesztő-helyettese, veterán újságíró, annak idején a sajtóetika élharcosaként ismert HVG-től igazolt át az Indexhez. Ritkán ír, most nyilván nyomós oka van rá, hogy megszólalt. Ki lop? címmel megjelent cikkéből hamar kiderül, hogy ők ártatlanok. Ne tévesszen meg senkit, hogy az Index tele van máshonnan átvett - természetesen a forrást megjelölő - anyagokkal. Ez mindig "tartalmi együttműködés" alapján történik. Persze akkor sincs gond, ha valamelyik kiadvánnyal nincs ilyen megegyezés:

Az Szjtv. 36. § (2) bekezdése kimondja: "napi eseményekhez kapcsolódó, időszerű gazdasági vagy politikai témákról megjelentetett cikkek vagy e témákról sugárzott művek a sajtóban szabadon többszörözhetők, nyilvánossághoz közvetíthetők (...) feltéve, hogy a szerző nem tett az ilyen felhasználást megtiltó nyilatkozatot. Ilyen felhasználás esetén a forrást - a szerző nevével együtt - fel kell tüntetni." (Bővebben olvashatsz erről  a Wikipedián)

Az Index ártatlanságának rövid, de határozott bizonygatása után Tevan hirtelen irányt vált és azt sorolja, ki, hányszor, milyen módon lopja az Index anyagait.
Vitathatatlan, hogy a korábbi régi média > online média híráramlás után már évekkel ezelőtt megindult és egyre erősebb a visszirányú mozgás. Nemrég írtam róla, milyen irritáló a naponta hallható  "internetes források szerint" kezdetű szöveg és milyen szégyenletes, hogy a nyomtatott lapok ha még hivatkoznak is egy online forrásra, képtelenek egy URL-beilleszteni. Tevan Imre azonban nem err panaszkodik.

"És akkor most nyissuk ki a mai Népszabadságot! A 2-3. oldalon négy hírcikk van. A négyből három olyan, amely az Indexben tegnap (vezetőben is szereplő) egy-egy cikkel azonos témáról szól"

Hát igen, a Népszabadság napilap. Rég elavult képződmény, hiszen csak a tegnapi híreket képes hozni. A vezető hazai hírek halmaza véges. A Népszabadság és az Index tudósítói ugyanazokon a "sajtóeseményeken" vesznek részt, ugyanazok a nevek vannak a telefonjaikban. Az Index és a Népszabadság között nincs hírverseny. (A Népszabadság Online "megújulása" óta sem próbálja felvenni a versenyt.) A Népszabadság friss (tegnapi) hírei azoknak szólnak, akik nem interneteznek, vagy csak heti 1-2 alkalommal kapcsolják be a számítógépet. Tőlük nem kell félnie az Indexnek.

Talán jobb lett volna, ha egyáltalán nem reagál semmit az Index a Narancs cikkére. Szerencsésebb lett volna, ha Tevan Imre továbbra is megmarad a Kötött pályánál. A Ki lop? című cikkhez írt hozzászólások is ezt a véleményemet erősítik meg.

Évek óta rágódunk azon, hogyan lehet egyértelmű, átlátható, etikus módon szétválasztani a reklámokat  és a  "szerkesztett tartalmat". Közben a marketingesek (nevezzük őket ezen a gyűjtőnéven) folyamatosan azon mesterkednek, hogyan lehetne javítani a reklámok hatásfokát. Világosan kiderült, hogy ennek egyik legjobb módja, ha nem különítjük el őket a tartalomtól.

Konrád az Onlinemarketing blogban most megont előszedte ezt a témát. Az újságíró és a reklám című bejegyzésében ezt írja:

Az ötlet nem új.  A linkek, kukcsszavak "szponzorálásának" gondolata a blogoszférában is rendszeresen felmerül. Eddig szerencsére csak a periférián található kiadványokban. Veszélyes dolog.   A kisebb veszély az, hogy nem fog működni. Az újságírók szabotálni fogják a "nem szeretem" feladatot. (Emlékezhetünk, hogy bevezetésekor hogyan hülyéskedték el  néhányan a címkézést is az Indexnél.) A nagyobbik veszély, hogy ráharapnak. Az lesz a jó téma, vagyis csak az lesz a jó téma, amihez jól fizető reklámok kapcsolhatók. Az újságírók ellenérdekeltté válnak, hogy a rosszul, vagy egyáltalán nem reklámozható témákról írjanak.

A médiában megjelenő témák eloszlása most is nagyon sajátos képet mutat. Van néhány téma, amivel rengetegen foglalkoznak, van egy viszonylag feldolgozott középmezőny és létezik egy óriási fehér folt. A tartalom és a reklámok összekutyulásával tovább romlana ez az arány.

Néhány napja a  Népszabadságban olvastam: "Huszonegy liberális politikus, köztük négy parlamenti képviselő írta alá azt az egyik liberális blogon olvasható nyilatkozatot, amelyben aggodalmukat fejezik ki..." (kiemelés tőlem - pollner)

Tulajdonképpen semmi különös,  az egész hazai sajtóban bevált gyakorlat úgy hivatkozni valamire, hogy igazából nem is hivatkoznak semmire.

Jóindulatúan feltételezhetjük, hogy a burkolt reklámok tilalma zavarta meg az újságírókat. A leglátványosabban a tévékben jelentkezik, de az egész hazai médiában megfigyelhetjük, ahogy az újságírók görcsösen próbálják megkerülni a márkanevek, terméknevek kimondását. Úgy gondolják ugyanis - ezt tanították nekik - hogy ez az alapja az újságírás és a reklámtevékenység egyértelmű szétválasztásának. Ha fizetnek kimondjuk / leírjuk (akár percenként többször is), ha nem fizetnek, elhallgatjuk.

Lehet azonban, hogy sok elhallgatott hivatkozás esetében nem arról van szó. Valószínűtlen például, hogy a Népszabadság arra számítana, hogy liberális blog nevének, elérhetőségének (URL) elhallgatása arra késztetné a blogírókat, hogy több millió forintért hirdessenek a Népszabadságban.

Közismert tény, hogy a médiában kevés új információ bukkan fel, a többi az "információmegmaradás törvénye" alapján az egyik kiadványról a másikra terjed. Az információkkal való csencselés (syndication), a "háromból egyet" átírás, vagy az egyszerű lopás nélkül elviselhetetlenül drága lenne a média megtöltése tartalommal. Lehet, de a közönség sem (teljesen) hülye. Ennek belátása lehet amögött, hogy ma már egyre több online tartalomszolgáltató látja be, hogy teljesen felesleges olyasmit leírni, amire elegendő linkkel hivatkozni. A vezető (külföldi) online lapoknál ma már az  természetes, hogy versenytársaikra is hivatkoznak.

A múlt héten olvastam az örvendetes hírt, ami szerint "hírlevéllel és publikus RSS-sel újít a NOL" Örülök, hogy 2009-re sikerült idáig eljutniuk, de még ennél is nagyobb öröm lenne, ha hivatkozási gyakorlatukat is megújítanák.

(A Twitteren  egyébként percek alatt kiderült, hogy a Szabadság és szolidaritás blogról van szó.)

Nem értem az Indexet.
Az előbb olvastam Bodoky Tamás Wififalu Baranyában és Indiában című cikkét. Ehhez hozzászólást írni - ahogy az Indexnél már megszokhattuk - nem lehet, viszont a cikk alján található egy "itt lehet kommentálni" link, ami Bodoky blogjára, annak is a megfelelő bejegyzéséhez vezet. Itt megtalálható az indexes cikk bevezetője, a bejegyzéshez tartozó videó és lehet "kommentelni" is. (Bodoky egyébként nem csapja be olvasóit, a "blog" alcíme is "Itt tessenek kommentelni", a felület kizárólag az Indexben megjelent cikkei "meghosszabbításaként" működik.)

Ilyen-olyan kerekasztal beszélgetésekben többször is vitatkoztunk arról, helyes-e, hogy az Index nem teszi lehetővé a cikkekhez való hozzászólást. (Azt szokták mondani, hogy "a hírekhez nincs mit hozzászólni, vitatkozzanak az emberke a blogokban". Számos külföldi példa bizonyítja, hogy nem így van, szerintem az olvasóknak kellene eldönteniük, hol akarnak hozzászólni, de elfogadom, hogy ez az Index belügye. (Az indexes törzshozzászólók "kemány magját" ismerve azt is belátom, hogy erős 7/24 moderáció nélkül rettenetes lenne a dolog, erre meg nyilván nem szánnak pénzt.)  Furcsa viszont, hogy éppen Bodoky, az index főmunkatársa az, aki sajátos megoldásával megkerüli saját kiadványa hozzászólás-ügyben hozott döntését, azt, aminek meghozatalában nyilván maga is részt vett.

Egyébként is sajátos az Index és a blogok viszonya. Egyrészt nagyon ügyesen játszanak saját tartalmaik blogokba való "kihelyezésével" (Homár, Comment:com,stb.), hatékonyan gereblyéznek be bejegyzéseket a blog.hu "civil" blogjaiból, másrészt éppen a blog.hu a zavarok oka is. Mivel az "belsősök" és a "külsősök" is ugyanazt a blogszolgáltatót használják, egyes belső blogok szerzői is névtelenek maradnak (ilyen például a Képviselői funky), ráadásul az Index címlapján ezeknek a blogoknak a legfrissebb bejegyzései sokszor egymás mellé kerülnek, sokszor nehéz eldönteni, mit ki is mond. (A zavar a címlapon túl is folytatódik. Az Index egyes menüpontjai alatt is felbukkannak független (vagy annak hitt) blogok címei.

Valószínűleg most majd jön valaki, és elmagyarázza, hogy minden így van jól,. én vagyok a hülye. Nekem viszont továbbra is az a véleményem, hogy az Index saját magának árt azzal, hogy fenntartja ezt a zavaros állapotot. A viszonyok tisztázása, a dolgok átláthatóvá tétele, a közönségével való viszonyának rendezése elkerülhetetlen. Hosszú távon csak így lehetnek hitelesek.

A kádárizmusban szocializálódtam, egy olyan rendszerben, ahol bűnös dolognak számított üzletelni, ahol a Kék Fényben tették közszemlére azokat, akiket ma innovatív vállalkozónak neveznénk. Úgy neveltek, hogy nem kell nyomulni, az igazi értékek úgyis a felszínre kerülnek.

Manapság máshogy működnek a dolgok, megváltoztak a normák. Ennek ellenére igen eltérő az ingerküszöbünk, máshogy reagálunk a reklámokra, az erőszakos BUY NOW felszólításokra.

A múlt hét végén Dobó Matyi (Doransky) is részt vett a Marketing Commando konferenciáján. Beszámolójából kiderül, hogy részben másképp látta a dolgokat, mint én. (Nem feltétlenül azért, mert néhány sorral odébb ült.)

Míg én elfogadtam, hogy az előadások végén minden előadó megteszi (a tudásátadástól kellően elkülönítve) a maga üzleti ajánlatát, Matyi ezt erőszakosnak, bántónak találta. A bejegyzéshez fűzött hozzászólásokban nagyon érdekes beszélgetés bontakozott ki a témáról.

Szabad-e, kell-e üzleti értékké alakítanod a weben kialakított "személyes márkádat"? Tulajdonképpen erről szól ez a vita, és az is, ami Jeff Jarvis tevékenysége körül bontakozott ki.

Jarvis az online újságírás egyik legismertebb szakértője, egyetemi tanár, a Buzz Machine blog szerzője, a Guardian publicistája... Az elmúlt években számtalan fórumon propagálta nézeteit arról, hogy az internetes tartalomnak szabadnak kell lennie. Nemrég jelent meg Jarvis legújabb könvye a What Would Google Do? A könyvet, az abból készült hangoskönyvet (ezen maga Jarvis olvassa fel a szöveget), a könyv Kindle olvasóra igazított változatát, de még a könyv promóciós videóját is pénzért árulják. Alan Mutter, a Reflections of a Newsosaur blog szerzője fel is tette a kérdést, hogyan lehetséges, hogy az ingyenes tartalom propagálásával nevet szerzett blogger most pénzért kínálja anyagait, ismertségét most saját fizetős kiadványai propagálására használja fel? (Mutter fellépése persze nem mentes némi demagógiától. Jarvis bejegyzéseiben viszont az elmúlt hónapokban valóban nagyon sokszor bukkant fel a könyv, a WWGD.)

Akkor most mi van? Jarvisnak szerényebbnek kellene lennie és nem kellene ilyen sokat foglalkoznia saját könyvével? Csináljon úgy, mintha az író és a blogger Jarvis két külön személy személy volna? Rongálja az újságíró-blogger hiteleségét a könyvvel való "házalás"?

Bevallom, nem tudom a válaszokat. Azt viszont látom, hogy mindezt alaposan végig kell gondolnia mindenkinek, aki üzleti sikerré próbálja konvertálni webes ismertségét.

A digitális média elterjedésével át kellett értékelnünk a másolás, az átvétel, az idézés és a hivatkozás fogalmát (is). Soha nem volt ilyen könnyű máshonnan szövegrészeket átemelni és soha nem volt ilyen egyszerű másolás nélkül más tartalmakra hivatkozni.

A korábbi féltékenykedés, például a "belső oldalakra" (nem a nyitóoldalra) mutató linkek ("deep linking") elleni hadakozás, a hírgyűjtők (főleg a  Google News) elleni (reménytelen) lázadozás után az elmúlt 1-2 évben mintha megnyugodtak volna a kedélyek. A legtöbb tartalomszolgáltató rájött, hogy jó, ha mások hivatkoznak rá és őt is erősíti, ha hiteles információkat ajánl közönségének.

Elképzelhető azonban, hogy ami békeidőnek tűnt, valóban vihar előtti csend volt.

A kisebb-nagyobb szövegrészeket átvevő kiadványok általában arra hivatkoznak, hogy ők csak a figyelmet hívják fel az adott írásra, az adott szöveghez átlinkelnek az eredeti forrásra. Az eredmény azonban kétséges.

Az egyik legprofibb "kölcsönző" a Huffington Post saját összefoglalót ír a cikkekre mutató linkek mellé és hozzászólásokat is gyűjt. A kiadvány igen erős  keresőoptimalizálásban, így gyakran előfordul, hogy egy adott témára a keresők előbbre sorolják őket, mint az eredeti cikket. Nem örül mindenki az ügyességüknek.

Ahogy napról napra sanyarúbb a média helyzete, úgy kezdenek számolgatni az online hírszolgáltatók szakemberei. "Biztos, hogy akkora nagy forgalmat kapunk a 'kölcsönzött' anyagok linkjei révén? Pontosan mennyit is érnek ezek a linkek? Nem járnánk jobban, ha közvetlenül minket keresnének fel az emberek?"

Attól tartok, szigorúbb idők következnek most. A kiadók megpróbálnak majd keményebb szerzői jogi törvényeket kilobbizni. Ott - és talán itt is. Nem hiszem, hogy a  hírlopást, a hírvándorlás, a kopipészt újságírást meg lehetne állítani, viszont elképzelhető, hogy az internetes tartalmak használatában visszalépünk egy-két lépéssel.

Kevesebb ingyenes tartalom, szigorúbb szerzői jogi szabályozás - valóban ettől támad majd fel kap majd új erőre az online média?

Előző bejegyzésem utolsó tanácsa az volt, hogy csínján kell bánni a közösségi médiából származó információkkal. Percekkel a bejegyzés közzététele után Tewe hívta fel a figyelmemet a Hírszerző cikkére , amiben a az közzéteszi a veszprémi gyilkossággal gyanúsított, szökésben levő férfi iWiW-es adatlapjának linkjét.

A cikk részletesen beszámol róla, milyen képek is láthatók az adatlapon, de magukat a fotókat nem közölte. (Majd megteszi  helyette valamelyik bulvárlap.) Nyilván érzik (tudják?), hogy a közösségi hálózaton közzétett adatok nem teljesen nyilvánosak.

Az iWiW profiloldalai csak a regisztrált felhasználók számára láthatók. Joga van a saját jelszavával belépett újságírónak munkájához felhasználnia a "bent" szerzett információkat? Más a helyzet, ha esetleg a szerkesztőség (szervezet) is rendelkzik saját profiloldallal és jelszóval? Hogyan védhetők meg a gyanúsított iwiwes ismerősi a zaklatástól? Ki a felelős, ha Sz. Iván lerohanja őket a bulvármédia?

Jó lenne azt hinni, hogy a hazai "minőségi" hírportálok szerkesztői ismerik ezekre a kérdésekre a helyes választ!

Egyesek szerint leginkább a bankok, mások szerint a pénzügyi döntéshozók a felelősek a gazdasági válságért. Dan Gillmor (akit ez elmúlt időkben igazságtalanul elhanyagoltam) viszont azt mondja, érdemes megvizsgálni, mennyire jelezte előre a bajokat a sajtó. (Elárulom a megfejtést: Szinte semennyire sem.) Gillmot mindösze fél tucat olyan gazdasági cikket tudott összekotorni, ami komoly figyelmeztetéseket tartalmazott.

A hagyományos média ilyen gyenge teljesítménye nem egyedi jelenség. Legalább ennyire meglepte a médiát az iraki háború kimenetele, vagy a dotcom válság is.
A kormányok most szinte mindenütt irdatlan pénzekkel segítik ki a megroggyant bankokat. Az adófizetők nyilván tudni szeretnék, mi történik ezzel a pénzzel  Kétséges, hogy a hagyományos média képes-e segíteni ezt a  társadalmi kontrollt. Gillmor szerint természetesen az "aktivista" (civil) újságírás képes csak erre. Attól tartok, Gillmor javíthatatlan idealista, sokkal többet feltételez az "aktivista" újságírástól ,mint amire az vajában képes.  Lehet, hogy helyi ügyekben hatékonyak a "civilek", de a legmagasabb szinteken továbbra is csak a "hagyományos" média vezető munkatársait tekintik partnernek.

Úgy tudom, még a Manager Magazin egykori, az etikus újságírói magatartásról nem csak beszélő, de azt gyakorló vezetői, Mong Attila és Vajda Éva kezdeményezték az egészet. Arra gondoltak, nem etikus dolog ajándékot elfogadni azoktól, akikről írnak. (Hol jót, hol rosszat.) Logikus gondolat, meglepő, hogy korábban ez az összeférhetetlenség senkit sem zavart. Nagyon.

Mongék, majd a hozzájuk csatlakozók (Origo, Figyelő,  Pesti Est,  Kreatív és még néhány kisebb szerkesztőség) azt találták ki, hogy a repiajándékokat összegyűjtik, egy közös bulin elárverezik, a befolyt pénzt meg odaadják a rászorulóknak. (Idén a Menhely Alapítványnak.) Szép, jó, hasznos elképzelés.

Az árverésből tavaly szűk fél millió forint folyt be. Ha 150 újságíró dobta be ajándékát a közösbe, 3000 Ft/ajándék körüli ár jön ki. Egy könyv, egy üveg bor, vagy egy naptár ára.

Vajon csak ilyen piti ártatlan apróságokkal próbálják "megvesztegetni" az újságírókat? (Ennyire olcsók az újságírók?)
A drágább holmik - köztük a külföldi "szakmai" utak - nem kerültek a kalapba?
Esetleg voltak drágább holmik is, de a filléres ajándékok miatt ez az átlag jött ki?
Többet érnek az árverezésre vitt dolgok, de az újságírók szegények, nem verték fel az árakat,nem tudtak többet fizetni?
Vajon a többi, az árveréshez nem csatlakozó szerkesztőség szerint összeegyeztethető az elfogulatlan újságírás és az ajándékok elfogadása? (Vagy ők mind mostohagyermekek, akik nem kapnak semmit karácsonyra / erkölcsi szilárdságukat ismerve nem is próbálkoznak velük a cégek?)

Nekem egyébként szimpatikusak azok a cégek is, amelyek az ajándékok és a karácsonyi pofavizit-buli helyett csak egy lapot küldenek, amiben közlik, hogy melyik alapítványnak utalták a pénzt.

Napokkal ezelőtt olvastam, hogy a Gazdasági Versenyhivatal 3 millió forintra bírságolta a MÚOSZ-t, mert az közzétette a minimális újságírói honoráriumokra vonatkozó ajánlását. (Linket nem tudok adni, az oldal jelenleg nincs ott, ahol lennie kellene.)

Mióta olvastam, azóta próbálom értelmezni a hírt. Most az a baj, hogy közzétették a honoráriumokat? Nem az, hogy most nincsenek kinn? Mire ez a sunnyogás?
Egyes, a mienknél szerencsésebb országokban léteznek szakmai kamarák, a kamaráknak pedig ajánlásaik. A kamara garantálja a tagok által nyújtott munka minőségét, viszont nem engedi, hogy tagjait az ajánlott minimális bér alatt dolgoztassák. Ha a dolgozó alávállal a kamarai árnak, kigolyózzák. Ha  munkaadó a kamarai ár alatt vesz fel embert, bojkottálják. Ezekre a szankciókra ritkán kerül sor, mert (általában) senki sem ellensége önmagának.

Szóval mi baj van a MÚOSZ honortáblájával?

A múlt héten egy hírlopással foglalkozó bejegyzésem volt a legolvasottabb, ehhez fűztek a legtöbben megjegyzést.

Az ügy annyiban volt különleges, hogy 1) a hírlopáson (vagy csak a megfelelő hivatkozás elmulasztásán?) kapott újságíró visszaszólt a leleplezőnek 2) a visszaszólástól magát felhúzó leleplező elküldte egy blognak a levélváltást 3) a blog megjelentette azt 4) a feledékeny újságírót (feleselő hírtolvajt) kirúgták állásából.

Én a bejegyzésben és az ahhoz kapcsolódó vitában is azt az álláspontot képviseltem, hogy nem a híreket innen-onnan "gyűjtögető" az igazi bűnös, hanem az a kiadó, amelyik szégyenletes 2 Ft/karakteres (vagy még ennél is alacsonyabb) honoráriumért foglalkoztatja. Ilyen díjazásért komoly munkával járó, önálló anyag nem készíthető.

Utólag, több, egymástól független forrásból is megtudtam, hogy az IT-Busisess ennél lényegesen többet fizet munkatársainak. Prekoncepcióm tehát téves volt. Sok kiadvány dolgoztatnak éhbérért cikkírókat, de éppen az IT-Businessnél nem. Összemostam az össze nem mosandót. Sajnálom.

Azt még ennél is jobban sajnálom, hogy kerülő utakon, offline csatornákon át kaptam a pontosítást. Miért nem tette a helyére a dolgokat az IT-Business egyik vezetője? Miért nem szól hozzá már a levélváltást közlő blogban? Miért rangon aluli ma egy főszerkesztőnek, vezető szerkesztőnek, vagy rovatvezetőnek megírni, miről is szól ez az egész történet?

"Jól értesült források" szerint "magas szinten" sor kerüt már egy tisztázó beszélgetésre az IT-Business és a HWSW "illetékesei" között. Ez mindenképpen üdvözlendő. De ha már a Dojcsák - Kenczler levélváltás nyilvánosságra került, nem lett volna tisztább dolog a közönséget is bevonni a tisztázásba. Nagyon erősen élnek a régi reflexek...

Soha nem foglalkoztam informatikai újságírással, de egy időben elég jó betekintést nyerhettem ebbe a világba, megismerhettem néhány az informatika vizein vadászó médiacápát is. Most viszont már évek óta nem olvasom, figyelem, követem a hazai informatikai sajtót. Tudom, nehéz pálya, kicsi az ország, jól körülhatárolható a fizetőképes hirdetői kör, egyre szűkül a piac, több nyomtatott lap már bedőlt... Amikor szóba hoztam a hírlopási történetet, az ügy etikai oldala érdekelt, eszembe sem jutott, hogy egyik, vagy másik informatikai kiadvány ellen, vagy mellet harcba szálljak. Egyesek szerint a bejegyzéshez írt hozzászólások így is jól, vagy kevésbé jól álcázott csatatérré tették a blogot.

Továbbra is médiablogot írok, elsősorban a print-olnline átalakulással, annak szépségeivel, lehetőségeivel és kínjaival foglalkozom. A hazai informatikai média belvilágával foglalkozzanak mások, másutt.

"Kirúgtak" - tudatja frissen indult blogjában Kenczler Mihály, az IT Business Today nemrég hírlopáson kapott szerkesztője.

Hírt lopni egyébként nem könnyű. Az 1996. óta hatályban lévő médiatörvény szerint a híreket senki sem birtokolhatja, viszont azokat bárki felhasználhatja. Ennek egyetlen feltétele a forrás megnevezése. (Innen ered a hazai médiában annyira népszerű "lánchírek" hagyománya és ez az eredete annak is, hogy az MTI pénzért árult hírei között is szép számmal akadnak a napilapokból származó  - természetesen forrásmegjelöléssel ellátott - "értesülések".) Legálisan átvenni könnyű, lopni valamivel nehezebb...

Kenczler úgy vett át hírt, hogy nem jelölte meg annak forrását, így hirtelen szerkesztőből hírtolvajjá lett. Persze megtehette volna, hogy Dojcsák Dániel (a HWSW újságírója) számon kérő levelére reagálva elnézést kér feledékenységéért, de nem ezt tette, hanem beismerte, hogy előre megfontolt szándékkal, aljas indokból, folytatólagosan, több forrásból is csórja a híreket.

Dojcsák nyilván még fiatal ember, nem kurvult még el eléggé ahhoz, hogy Kenczler válaszaitól ne menjen fel a vérnyomása. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a levélváltás minden diszkréciót, személyiségi jogot és hasonlókat sértve a nyilvánosságra került. Kenczlert kirúgták, a hírlevél október 21-e óte nem jelent meg... (Az IT-Business ezzel kifejezte, hogy neki semmi köze az ügyhöz.)

Kenczler Mihály csúnyán viselkedett. Nem csak azért, mert lopott, hanem mert levelében olyan dologról írt, ami ugyan köztudott, de amiről nem illik beszélni. A másod-harmad-negyedvonalbeli újságokat, "hírportálokat" nem lehet minőségi anyagokkal megtölteni, erre nem telik. Olcsó, máshonnan "átvett", esetleg kicsit "kipofozott" cikkekre van szükség. Ebben a világban az igényesség netovábbja a 2-3 cikkből összeollózott "eredeti" anyag. Mindezt kimondani - és főleg leírni - nem szokás. Nem láttam még olyan szerződést, amiben az állt volna, hogy az újságíró feladata "kopipészt" hírlopás. Nyilván Kenczlert sem biztatták ilyesmire. Írhatott volna eredeti tudósításokat, elemzéseket is 2 Ft / karakter honoráriumért.

Nincsenek illúzióim. A 2 forintos "cikkírókat" foglalkoztató kiadók nem fogják hirtelen elszégyellni magukat. Lehet, hogy válságban van a média, de a szinte ingyen készült tartalommal még mindig lehet egy kis profitot termelni.

Frissítés (2008.10.30.): Semmi sem örök, akkor miért lennének a linkek azok? Ha Kenczler Mihály - vélhetőleg az első felindulásból indított - blogja helyén csak egy 404-es üzenetet találsz, nem a gépedben a hiba.

Az IT-Business hírlevelébe "átmentettek" egy olyan anyagot, ami nem az övék.  (Eredetileg a HWSW-ben jelent meg.) Eddig semmi rendkívüli.
A HWSW újságírója véletlenül észrevette a dolgot és udvarias levélben kérte, hogy a jövőben a forrás feltüntetésével használják cikkeiket. Ilyen is előfordul néha.
Innen következik a drámai fordulat: A hírlevél szerkesztője ügyesen csavart a dolgon és a cikklopást tüntette fel normális magatartásként. Szerinte aki ilyesmi miatt reklamál, nem ismeri a hazai IT-sajtót.


A hírlevél szerkesztője nem pályakezdő fiatal, hanem az IT-újságírás egyik hazai "veteránja".
Nem gonosz ember, nem cinikusabb, mint bármelyik kollégája. Egy normális világban az ő szakmai múltjával egy újságíró már nem szorulna arra, hogy piti cikklopásokkal keresse kenyerét.
Egy normális világban a szakma kigolyózná azt a kiadványt, amelyik ilyesmire kényszeríti munkatársait.
Persze a mi világunk nem normális, a kigolyózókat és a kigolyózandókat pedig gyakran lehetetlen megkülönböztetni.

(Az OMFG blogban megjelent levélváltásra Kelt volt szíves felhíni figyelmemet.)

Ígéretemnek megfelelően, a kalandtúrának is beillő, vonatpótlóval is nehezített, 3,5 órás vonatos kéjutazást is vállalva elutaztam Tihanyba, hogy ott kiváló újságírók társaságában diskuráljak a címben olvasható kérdésről. Vagyis kérdés nem is volt, inkább csak kulcsszavak, tehát igyekeztünk úgy beszélgetni, hogy mondatainkban szerepeljenek ezek a szavak. (Rutinos újságíróknak ez nem jelenthet nehézséget.)

Mivel nagyjából minden résztvevő azt gondolta, hogy az internet nagyszerű, demokratikus dolog, egy ideig úgy látszott, hogy igazából nincs is miről vitáznunk. Én azért megpróbáltam egy (kisebb) követ bedobni az állóvízbe és felvetettem, hogy az újságírók a sok, és nehezen kontrollálható internetes tartalom miatt minden korábbinál jobban ki vannak téve a rosszindulatú manipulációknak.

Példaként azt a kampányt említettem, ami Barack Obama "muzulmán gyökereit" hivatott "leleplezni". Bár a híresztelésnek semmi alapja nincs, az négy év alatt olyan mély gyökeret tudott ereszteni hogy egy néhány hónappal ezelőtti felméréskor már a regisztrált választók 10 százaléka hitt benne.

Most, írás közben jutott az eszembe, hogy van sokkal közelebbi példa is: Dezső András médiahacker (mellesleg a hvg.hu újságírója) kitalált és felépített egy történetet egy Afrikában talált "magyar törzsről". Kidolgozott egy képtelen elméletet a két nép rokonságáról, mindezt alátámasztotta egy (nem létező) svájci tudományos intézet publikációjával, a kitalált intézet honlapjával. Az egész akció kijött 15.000 forintból. A hazai média úgy nyelte a történetet, mint kacsa a nokedlit. A kereskedelmi televíziók csak azért nem indítottak expedíciót Afrikába, mert Dezső néhány nap után elunta a játékot és olyan egyértelmű, árulkodó nyomokat hagyott, hogy az Index egyik, az átlagosnál éberebb újságírója végre leipiapacsolta. (Dezső András akciójáról Németh Viktor Hackni címmel filmet készített.)

A kérdésem: Ha Dezső András ilyen könnyen megvezette a hazai médiát, mi lenne, ha felkészült "médiaterroristák" politikai, vagy gazdasági céllal profi megtévesztő akciót szerveznének. Felkészül a hazai média az ilyen támadások kivédésére? A vitában résztvevő újságírók, Dévényi István (Heti Válasz), Gavra Gábor (Hírszerző) és Magyari Péter (Index) szerint igen. Az elmúlt évek néhány látványos botránya azt bizonyította, hogy még a New York Times vagy a Newsweek a tények ellenőrzését rendkívül szigorúan végző szerkesztőit is meg lehet téveszteni.

A média sebezhetőségét növeli az erős hírverseny, a gyors online publikálás igénye (és kényszere), ugyanakkor a tények ellenőrzésében, az esetleges tévedések korrigálásában nagy szerepet játszhat az olvasóközönség felkészül, aktív része. Aki a netes "csőcseléktől" való félelem miatt nem nem engedi a cikkekhez való hozzászólást, erről a segítségről mond le. (Sem az Indexen, sem pedig a Hírszerzőn nem lehet hozzászólni a cikkekhez. Az Indexen a blogok, a Hírszerzőn a publicisztikák kínálnak ilyen lehetőséget.)

Úgy gondolom, hogy a média kivételes esetektől eltekintve nem célja, inkább eszköze lehet eseteges "terrortámadásoknak". Leginkább az elsődleges  célpontoknak: vállalatoknak, intézményeknek, közszereplőknek kellene felkészülniük a védekezésre. Attól tartok, ez a felkészülés itthon még nagyon kezdetleges. Az újságírók talán úgy erősíthetik legjobban "immunrendszerüket", ha megpróbálnak "alámerülni", aktívan részt venni a közösségi médiában..

Azt hiszem, a néha eltérő megfogalmazások ellenére ma tegnap beszélgetőtársaimmal egyetértettünk ezekben a dolgokban. (Azért jó lett volna, ha van köztünk egy profi válságkommunikátor is.) Tudom, vannak újságírók, akik bagatellizálják ezeket a problémákat. Talán majd akkor ébrednek fel, amikor a legnagyobb jóindulattal továbbadnak egy gondosan elkészített álhírt.

(A terroristákkal szemben a leginkább a fórumokon fellelhető paranoidok elég könnyen felismerhetők, sok türelemmel kezelhetők. A velük való foglalkozás leginkább a moderálás témakörébe esik, amire inkább máskor térnék ki.)

 Képzeld el, hogy Te, aki eddig Egyszerű Ismeretlen Magánember voltál, hirtelen érdekessé válsz a média számára. (2 milliárdot nyersz a lottón, részese vagy egy súlyos balesetnek, vagy legközelebbi barátod/barátnőd politikai botrányba keveredik...). Még fel sem ocsúdsz az első megrökönyödésből, amikor a tévékben, a lapokban és a weboldalakon ismerős fotók, videók jelennek meg. Igen, azok, amiket te magad raktál fel az iWiW-re, a Flickr-re, vagy a Videára. Nem tudom, idehaza fordult-e már elő hasonló eset, de az Egyesült államokban, vagy Nagy Britanniában általánossá vált, hogy az újságírók a váratlanul (és ismeretlenül) a hírek középpontjába került emberekről a közösségi hálózatokból gyűjtenek információkat.

Alfred Hermida, a BBC szakembere, az University of British Columbia professzora szerint a hivatásos média és a közösségi hálózatok közötti határok elmosódása olyan probléma, amivel feltétlenül foglalkozni kell. A MySpace, a Facebook, a Flickr a Revver és megszámlálhatatlan kisebb közösségi hálózat mára a fiatalok legfontosabb találkozóhelyeivé váltak. Azok a jellemzően tizen-, vagy huszonévesek, akik ide személyes anyagokat töltenek fel úgy gondolják, hogy privát szférájukat leginkább az ismeretlenség, a személyük iránti érdektelenség védi majd meg. Amint azonban valamiért érdekessé válnak a média számára, a Google segítségével pillanatok alatt előkerül minden...

A pszichológiában régóta ismert a "személyes én" fogalma, ami gyökeresen eltérhet a kifele mutatatott "nyilvános én" képtől. A közösségi oldalakon megjelenő, közeli barátoknak szánt tartalom a személyes én része, ennek erőszakos, engedély nélküli áttétele a nyilvános énbe a legfinomabban szólva is etikátlan eljárás.

Hermida előadásából úgy tűnik, hogy a BBC-nél már foglalkoznak a megfelelő ajánlások kidolgozásával. Nem hiszem, hogy ez egycsapásra megoldaná a problémát és egy percig sem gondolom, hogy például  a bulvárhiénák önként lemondanának az új információs aranybányákról. Szerintem ne várj a szabályzásra, inkább minden fotó és videó teljesen nyilvános oldalra való feltöltése előtt gondold meg, szeretnéd-e azt viszontlátni valamelyik bulvárlap címoldalán, vagy a keresekedelmi tévék esti híradójában.

Egy angol keresőmarketing cég (The SEO Company) kitűnő összeállítást készített a vezető online hírszolgáltatók linkelési gyakorlatáról. (Ha nem is vagy erős angolból, érdemes megnézni a lényeget összefoglaló táblázatot.)

Különösebb tudományos vizsgálatok nélkül is jól látszik, hogy az elmúlt években általában oldódott a korábbi görcsös befelé (saját anyagokra) linkelési gyakorlat, ugyanakkor kiadványonként erősen eltérő a helyzet. Divatos az a felemás megoldás, hogy az online lapok blogjai linkelnek kifelé, a hagyományos cikkek viszont nem linkelnek.

További gondot okoz, hogy a nagy kiadványoknak gyakran túl okos publikációs rendszerük (CMS) van, ami maga rakja be a linkeket a cikkekbe - sokszor rosszul. (Ez főleg olyankor fordul elő, amikor nevekre, helyekre, eseményekre hivatkoznak.)

Rossz döntésekhez vezethet az is, ha a szerkesztői szempontokat háttérbe szorítva, a keresőmarketingesek határozzák meg, hova, milyen szavakra  kerüljenek linkek.

A hivatkozott anyag a tartalom része. Nem ugyanolyan része, mint az előző, vagy a következő mondat, más dimenzióba tartozik, de mindenképpen összefügg a leírt szöveggel. A linkelés (vagy a nem linkelés) tehát szerkesztői döntés.
(Annak okát, hogy a hazai nyomtatott lapokból a webre "beforgatott" cikkekben miért csak elvétve találhatók linkek jobb nem is firtatni.)

Egy minapi bejegyzés alatti vitában merült fel a kérdés, hogy vajon mennyiben felelős egy kiadvány a linkelt tartalomért. A SEO Company bejegyzésében a Financial Times egyik szerkesztője is megszólal, aki azt mondja, hogy náluk azért kevés a kifele mutató link, mert csak ellenőrzött, megbízható forrásokra hivatkoznak, a webes források többségénél viszont nem áll módjukban ellenőrizni az információkat. A "hivatalos" hazai média szereplői ugyan linkelni nem igazán szeretnek, viszont készséggel vesznek át egymástól akár egész bekezdéseket. Sok oldal üresen maradnak, ha a hazai lapok is olyan finnyásak lennének, mit az FT..

Adalékok:

Robert Niles (OJR) tanácsai a helyes hivatkozási gyakorlatról
Jakob Nielsen klasszikus írása a linkek elkészítésének módjáról

A hazai média hetek óta foglalkozik egy betiltott náci propagandafilm hazai "premier-kísérleteivel". Az Index egyik lelkes ügyeletese úgy gondolta, hogy lekörözi a jórészt az MTI csecsein lógó konkurenciát és 20-án (vasárnap) este címlapjukra bekötött egy náci blogot. (Innen a szemérmesebb, náci vetítésekre egyébként nem járó érdeklődők is letölthették a filmet.)

Hétfő reggelre előkerültek az Index "felelős" szerkesztői is és sietve lekapták a címlapról a blogot. Addig is kb. 2600 látogatót sikerült szerezniük az egyébként valószínűleg csak szűkebb körben olvasott blognak.

Tegnap a Klubrádióban Szily László (az Index blogokért felelős főmunkatársa) először az ismert "liberális" szöveget nyomta, ami szerint az emberek elég felnőttek ahhoz, hogy eldöntsék, mit akarnak megnézni. Közben azért az is elhangzott, hogy vasárnap csak csökkentett üzemmódban dolgoznak az Indexnél, azért is kerülhetett ki a címlapra ez a blog (és azért maradhatott kinn reggelig). Szily elmondása szerint egyébként a szerkesztőségen belül is komoly vita alakult ki, egyesek nem örültek a nagy "liberalizmusnak", mások meg nyilván a blog eltávolítását kifogásolták.

Az eset mindenképpen tanulságos azok számára, aki a felhasználói tartalmak bevonásában spekulálnak. Már a fórumdivat idején is kiderült, hogy a megnövekedett forgalomnak ára van. Hiába írja ki a "házigazda", hogy a fórumban / blogfarmon megjelenő véleményekért nem vállalnak felelősséget, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az olvasók nem képesek ilyen éles határt húzni. (Ez az oka, hogy a napi 24 órás moderálást vállalni nem tudó tartalomszolgáltatók idővel kénytelenek szabadulni fórumaiktól.)

Nehezebb a helyzet akkor, ha egy tartalomszolgáltató nem csak jól elkerített blogfarmot tart, de mazsolázgat is onnan.
Az Index esetében még ennél is bonyolultabb a helyzet, hiszen blogszolgáltatást üzemeltet (Blog.hu), saját blogjai vannak, de akadnak olyan "indexközeli" blogok is, amik elvileg ugyan nem tartoznak hozzájuk, a gyakorlatban mégis "összenő, ami összetartozik".

Az Index igen engedékeny a felhasználók által termelt tartalmakkal kapcsolatban. Egyes fórumait sok érzékenyebb lelkű látogató ugyanúgy kerüli, mint a focimeccseket. A fórumozók rendszeresen megjelennek a blogok hozzászólásai között is. Innen sem távolítják el őket. Nem tudni azért, mert jóra jön az a kis plusz forgalom, vagy azért, mert nincs rá energia. (Akárhogy is, a sok "offolás" rengeteg blogbejegyzés hozzászólásait teszi olvashatatlanná.)

 A Blog.hu népszerű, az elmúlt években sokféle blog bukkant fel rajta - több náci blog is. Szilynek és munkatársainak tudniuk kell róluk. Az Index kimagyarázhatja, hogy blogszolgáltatója náci propagandának biztosít helyet - ilyenkor következik a végtelen vita a náciság meghatározásáról és a vélemények szabadságáról - de nincs rá magyarázat, hogyan kerülhet egy náci blog a címlapra. Szily a rádióban valami olyasmit is mondott, hogy ez nem az Index tartalma, csak a blogsáv volt. Természetesen ő is tudja, hogy szánalmas ez a védekezés, hiszen a címlapra kiemelt blog azonnal a szerkesztett tartalom részévé válik.

A hazai (hivatalos) online médiában egyértelműen az Index használja a legügyesebben a blogokat. Most becsúszott egy komoly hiba. Szép lett volna, ha magyarázkodás helyett levonják a konzekvenciákat, rendezik soraikat és bocsánatot érnek olvasóiktól.

(Sajnos a Klubrádió adásához nincs link.)

Sok üzleti alapon működő tartalomszolgáltató fúj a BBC News -ra, mert miközben már megint 35 millió fonttal túlköltötte magát ("az adófizetők pénzéből...", rendszeresen "elfelejt" hivatkozni más - üzleti alapon működő - hírszolgáltatók anyagaira.

Elvileg a BBC News rendelkezésére áll a Moreover Newstracker nevű eszköze, ami 4000 forrás elemzésével automatikusan választja ki külső forrásokat. de ez az illetékes nyilatkozata szerint valamiért nincs még integrálva a BBC News szerkesztőségi rendszerébe, az újságírók meg a nagy sietség közepette gyakran megfeledkeznek használatáról.

De szép is lenne, ha a hírügynökségi anyagok szajkózása, és egymás anyagainak az "átvétele" helyett a hazai online média is átállna a külső anyagok linkelésére. Szerintem mindenki csak nyerne vele. A linkelő kiadvány hitelesebbé válna, egy újabb értékes szolgáltatást nyújtana, az olvasó pedig maga dönthetné el, akar-e másutt újabb részletek után kutatni. Mindez persze csak vágyálom, sok hazai híroldal még a legalapvetőbb linkekkel sem képes ellátni anyagait. (Aki több forrás között akar válogatni, annak ott vannak a "csomagolva gyűjtő" szolgáltatások, a MI történt, vagy a Mit mondanak.

Ha már a linkeknél tartunk, érdemes megemlíteni az egyik legirritálóbb szokást, az intenzív befelé linkelést. Az nem baj (sőt!), ha egy cikk végén megtaláljuk az előzményekhez vezető linkeket, de nagyon zavaró, ha egy cikkhez egyetlen kifelé mutató lin sem tartozik, minden hivatkozás a saját archívumban landol. (Ejnye-bejnye, én is szoktam befele linkelni, leginkább akkor, ha nem akarok Ádámnál és Évánál elkezdeni egy már korábban elkezdett történetet).

A helyes linkelési gyakorlat az online kultúra egyik legfontosabb megnyilvánulása. Hiába beszél valaki nyitottságról, párbeszédről ha közben az elavult linkelési gyakorlattal is éppen ennek ellenkezőjét fejezi ki.

Nagyon irigyelem az briteket. Most éppen azt olvasom, hogy feddést kapott a BBC News, mert (állítólag) félreérthető hírt tett közzé.
Persze szó sincs arról, hogy hamisított levelet hoztak volna le, vagy egy élő politikus halálhírét keltették volna. Egyszerűen csak erősen tömörítve írtak arról, hogy a Vatikán betartott Joseph P. Kennedy ex-képviselő második házasságának. Emiatt a BBC színvonala fölött őrködő testület, az Editorial Standards Committee felhívta a figyelmüket a források pontosabb elemzésére és a cikkekben közölt tények alaposabb ellenőrzésére.  (Tulajdonképpen nem is a pontatlanság miatt kapott a BBC News fekete pontot, hanem mert a pontatlanságaikat felfedő reklamáció után nem javították elég gyorsan a cikket.)
Egyébként az egész cirkuszra nem kerülhetett volna sor, ha lehetne a BBC News híreihez hozzászóást írni. Ebben az esetben Tájékozott Olvasó a Hatósághoz írt feljelentése helyet nyilván beérte volna egy pontosítással.

Tőlünk nézve ez az egész eset értelmezhetetlen. Először is, a külpolitikai cikkek a legritkább esetben születnek saját forrásokból, másrészt - ahogy például  Pocakos kollága erre gyakorta rámutat - azok számos alkalommal hemzsegnek a hibáktól, de ha esetleg akad valaki - megint Pocakos kolléga - aki ezekre felhívja a figyelmet, az szerkesztőségek magasról szarnak rá.  Másodszor,  Joseph P. Kennedy nem politikai tevékenysége, hanem egy újabb egyházi esküvői ceremónia iránti olthatatlan vágya miatt került be BBC News hírei közé, ez pedig egyértelműen a bulvár kategóriába esik. Hihetetlen dolog, hogy a boldog BBC-nél egy bulvárhír kapcsán kérik számon a források és a leírt tények ellenőrzését! (Attól tartok, hogy a hazai bulvár szerkesztőségekből két lábbal rúgnák ki azt a sajtómunkást/munkásnőt, aki nekiállna ilyesmivel vacakolni. Tények? (Pontosság? Olvasottság, Nyuszika!)

"Valamikor az újságírók aktív hírgyűjtők voltak, mára viszont az ellenőrizetlen, másodkézből származó anyagok feldolgozóivá váltak....Egy szakma, aminek elsődleges célja a hamisságok kiszűrése, most annyira kiszolgáltatott a manipulációknak, hogy maga is részt vesz a hazugságok, torzítások és a propaganda tömeges előállításában."

A fenti idézet természetesen nem a hazai sajtóról szól.. Az erős mondatok Nick Davis The Flat Earth News című könyvéből valók, ahol ír ugyan cifrábbakat is, de talán ez a részlet foglalja össze  legjobban a lényeget. Igen, a brit sajtóról van szó, példaképünkről, ami elérhetetlen messzeségben lebeg valahol előttünk. (Persze gyakran azzal áltatjuk magunkat, hogy csökken a távolság.) Davis egyébként azt állítja, hogy a sajtó manapság annyit emlegetett aranykora is csak kitaláció, viszont most a helyzet rosszabb, mint bármikor korábban. Ennek véleménye szerint az az oka, hogy a média a szakma iránt elkötelezett (vagy legalább érdeklődő) tulajdonosok kezéből a nagy pénzgyárak kezébe került. Őket egyetlen dolog érdekli csak: tulajdonuk pénztermelő képessége.

Davis nem valami lelkes ifjonc, 1976. óta nyomja az ipart. Tényfeltáró újságíróként begyűjtötte a begyűjthető díjakat, írt néhány sikeres könyvet is. Eddig senki sem kérdőjelezte meg munkásságát. Most, hogy tényfeltáró apparátusát "saját szakmája ellen" vetette be, hirtelen rengetegen vitatják hitelességét. A baj csak az -amennyire én innen látom, - hogy a tiltakozóknak eddig nem sikerült cáfolniuk a könyvben sorakozó tényeket.

A könyvet nem olvastam, nem is fogom, mert a brit sajtó olyan belügyeivel foglalkozik, amit kívülállóként nehezen értenék meg. A könyvnek természetesen blogja is, onnan, vagy a weben elérhető csali-fejezetből fogalmat alkothatsz róla, hogyan osztja Nick Davis a népet.

(Ha akarsz kicsit csámcsogni az újságírók reakcióin, a szerző nevére, vagy a könyv címére keresve rengeteg olvasnivalót találsz.)

A Marketing & Média interjút kért Kovács Györgytől, az ORTT hamarosan lelépő elnökétől. KGY sokáig halogatta a dolgot (hitegette az interjút kérő újságírót), majd "váratlanul és indoklás nélkül" lemondta a beszélgetést. A Marketing & Média az előzmények rövid ismertetése után lehozta a kérdéseket.

Felesleges lenne most arról írnom, hogy a politikusoknak, köztisztviselőknek kötelességük lenne (a médián keresztül) beszámolni tevékenységükről azoknak, akik őket posztjukra delegálták. Ezt mindenki tudja, Csak éppen a magukat hatalmi helyzetben érzők egy része magasról szarik rá. Ránk.

A nagyhatalmú kérdezettek jogot formálnak arra, hogy
- "sajtósuk" útján üzenjenek a "baráti médiának", ha nyilatkozni óhajtanak
- írásban, előre "bekérjék" a kérdéseket
- előre kikössék, hogy ki legyen a kérdező
- a rögzített szövegből bármit, bármikor kihúzzanak
- hosszas emésztés után átírják saját, korábban vállalt (tehát nem "off record") gondolataikat - néha még a kérdéseket is
- bármikor visszavonják már elkészült, aláírt nyilatkozatukat (akár még a lapzárta előtti perceknem is)

Persze lehet erre azt mondani, hogy az a hibás, aki belemegy ezekbe a megalázó játszmákba. De mi mást lehetne tenni? Szép dolog az egyéni hősiesség, a mártíromság, de itt csak a teljes szakma összefogása segítene. Erre viszont elég csekély az esély. (Hol is tart az önszabályozó etikai kódex ügye?)

Dr. Murke (Heinrich Böll hőse) azokat a csöndeket gyűjtötte össze, amik az interjúkban a politikusok hazugságait jelezték. (Sok órányi magnószalag gyűlt így össze.) Javaslom, hogy mi meg kezdjük el gyűjteni a meg nem született (eleve el sem vállalt, visszavont, vagy a felismerhetetlenségig kiherélt) interjúkat! Szerintem pillanatok alatt leköröznénk Dr. Murkét.

Röviden: Nehezen. És persze megint nem a hazai helyzetről van szó, hiszen nálunk előbb a politika hitelét kellene helyreállítani, leválasztani a médiát a pártokról (és viszont), azután lehetne kérdezni...

A Poynter Online aktuális vezető anyaga arról szól, miképpen próbálja erősíteni hitelességét a Spokesman-Review. A lapot mifelénk kevesen olvassák, de ez Washington állam egyik legnagyobb lapja - elég elavult megjelenésű, tartalmában viszont igen ambiciózus online kiadással.

A Spokesman olyasmivel próbálkozik, mint ami a vendéglátásban a látványkonyha. Nem valahol hátul, a vendégektől jól elzárt konyhában kotyvasztanak, hanem próbálnak minél nyíltabban, átláthatóbban működni.

• A "Transparent Newsroom (Átlátható szerkesztőség) program keretében a lap egy sereg "rendes" és egy videoblogot működtet, nyilvános helyeken (például a városi könyvtárban) tart nyilvános, kihelyezett szerkesztőségi értekezletet, találkozókat szervez, ahol a közönséggel a lap új etikai kódexét vitatják meg.
  
  
• Steven A. Smith szerkesztő 2005. óta nyomja napi frissítésű blogját, aminek már a címe is sokat elárul: News is conversation (A újság párbeszéd)
  
  
• A Daily Briefing blog a szerkesztőségi értekezletekről, a napi anyagok sorsáról számol be.
  
  
• Ask the Editor - A lap munkatársai a szerkesztői döntésekkel, a lap munkájával kapcsolatos kérdésekre válaszolnak. (Az átláthatóság elvének eléggé ellentmond, hogy csak e-mailben lehet kérdéseket feltenni,
  
  
• News Diary - Gary Graham vezető szerkesztő egyes hírek hátterét és az ezekhez kapcsolódó szerkesztői munkát elemzi.
  
  
• Live Webcast - A szerkesztőségi értekezletek élő közvetítése napi két alkalommal.(A korábban már megénekelt szerkesztőségi "kukkolós" kezdeményezésekkel szemben a Spokesman értekezlete vágások nélkül látható.) Az értekezletek egyébként is nyitottak, bárki az utcáról is beülhet rájuk.
  

Tulajdonképpen logikus, hogy a szerkesztőségeknek nem kellene elzárkózni, elbújni azok elől, akiknek a lapot (műsort, hírportált) készítik. Nehéz azonban elképzelni, hogy az egyre szigorúbb takarékosság, a komoly leépítések mellett hogyan lehet megteremteni ezt a nyilvánosságot? Kik élnek vele? (Feltételezem, hogy ugyanazok, akiknek van idejük beülni az önkormányzat nyilvános üléseire és eljárni a politikusok lakossági fórumaira is.)

Az igazság az, hogy amikor étterembe megyek nem a látványkonyha, vagy a hagyományos, zárt konyha a legfontosabb kiválasztási kritérium. Inkább a korábbi tapasztalatok, az ételek és az italok választéka minősége, a kiszolgálás színvonala, a barátok, ismerősök ajánlásai (és persze az "árfekvés") döntenek. Miért lenne ez máshogy a lapokkal?

A napokban mesélte X., hogy a "szerkesztője" visszaadta a hazai médiával foglalkozó anyagát, mert az "nem téma".
Nem egyedi esetről van szó. Jól emlékszem, hogy az újságíróiskolában is az egyik legfontosabb szabályként tanították nekünk ezt. Akkor úgy gondoltam, hogy természetes szakmai szolidaritásról van szó: "Én sem piszkállak téged - te sem szólsz bele az én dolgaimba." Ma inkább egyezményes hazugságnak tartom az efféle paktumot.

Ki foglalkozzon a média helyzetével, ki elemezze szakszerűen a "szomszéd" kiadványt, a konkurens szerkesztőség munkáját, ha nem azok, akik a legközelebbről, a legalaposabban ismerik azt? Miközben büszkén hirdetjük, hogy a média a "harmadik hatalmi ág", ami képes ellenőrizni a politikát és a gazdaságot, miért akarjuk éppen a médiát kivonni ez alól az ellenőrzés alól?

Ki kellene kiterjeszteni a másoktól gyakran követelt átláthatóságot a médiára is. Romenesko blogjában rendszeresen felbukkannak a különböző szerkesztőségek belső feljegyzései. Romenesko blogja persze szakmai kiadvány, de a "nagy" lapok szerkesztői is szívesen csemegéznek innen. Lehet, hogy egyes médiavezérek nem szeretik Romeneskot, de nem tudok róla, hogy bárki is perelte, vagy fenyegette volna.

A Media Guardian nem kevesek által olvasott blog, hanem a legolvasottabb brit online lap melléklete. Keresője a "Telegraph" névre az imént 7506 találatot adott. A Media Guardian állandóan figyeli, elemzi, értékeli legnagyobb vetélytársa tevékenységét. (Természetesen közben a Telegraph is árgus szemekkel figyeli, mit művel a Guardian.)

Mikor alakulhatott ki nálunk az "egymással nem foglalkozunk" szabály? Talán még a szocializmusban, amikor még az APO dolga volt a sajtó bírálata?
Vagy abból adódik ez a diszkréció, hogy olyan a hazai média, mint egy zsúfolt strand: Mindenkinek átlóg valamije a szomszéd törülközőjére...
És persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk a média a politika hűséges csatlósa. Én gyalázom a te politikusodat, te anyázod az én politikusomat... Hol férne ebbe bele a szakmai kontroll?

A tegnapi Népszabadság címoldalán közölt egy helyreigazítást. Ebből megtudhattuk, hogy egy fél évvel ezelőtti, a Gyermekrák Alapítvánnyal foglalkozó cikkükben ismertetett tények közül számos "nem felel meg a valóságnak".

Most itt állunk kétségek között. Nem tudjuk, mit kell gondolnunk. Lehetséges, hogy a lap munkatársai megalapozatlan információk alapján gyanúsították meg az alapítványt? Vagy lehet, hogy a cikkben megírt esetek igazak, csak éppen bizonyítani nem tudta ezeket a lap? Nem is tudom, melyik a rosszabb. Ha tájékozatlanok, vagy ha balekok az újságírók?

A feltörekvő "amatőrökkel" szemben a "szakmát" védő hagyományos média legerősebb aduja a "fact checking", a szerkesztőségi munkának az a része, aminek során a publikálás előtt részletekbe menően ellenőrzik a legapróbb adatokat is. Vajon hogyan jut át egy ilyen cikk ezen a szűrőn? Hogyan hihetünk egy olyan lapnak, amelyik egy címlapsztorijának 4 alapvető állítását volt kénytelen visszavonni?

A helyreigazításokat a lapok valahol középen, alul szokták elrejteni. A címlapos megjelenés oka most nyilván az, hogy erre kötelezte őket az ítélet. Nagyon kínos. Ilyen esetben két út áll a lapvezetés előtt: Vagy erőteljesen fenéken billentik a cikk számunkra névtelen, de számukra nyilván ismert szerzőit, illetve a cikket átvevő szerkesztőt, vagy sürgősen jobb ügyvédek után néznek.

Korábbi ígéretének híven ma ítélete hirdetett Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője.
Nagy Csaba főszerkesztő-helyettes halálhír ellenőrzésének elmulasztásában vétkesnek találtatott, ezért kirúgásra ítéltetett.

A hvg.hu értesülése * szerint Horn (később tévesnek bizonyult halálhírét a jól értesült Tamás Ervin főszerk-helyettes dobta be.. Ő maradt. Nagy Csaba nem ellenőrizte hírt, ezért leléptették.

Tulajdonképpen rendben is volna ez a történet, ha máskor is ilyen kérlelhetetlen szigorral működne a Népszabadság. Tartok azonban tőle, hogy itt most az MSZP kiengesztelésére kellett emberáldozatot bemutatni.

Nagy Csabát, aki Eötvös Pál főszerkesztősége alatt a külpolitikai rovatot vezette az emlékezetes Teller-ügyben elmarasztalta a MÚOSZ etikai bizottsága. Eötvös lemondása után az egyik esélyes jelölt volt a főszerkesztői pozícióra, de a titkos szavazáson Vörös T. Károly lekörözte. Tudomásom szerint Nagy Csaba a lapnál a modern(ebb) gondolkodásúak közé tartozott.

* Igen, sasszemű olvasó, jól emlékszel. Eredetileg az Indexre hivatkoztam, de közben a célfotókból kiderült, hogy az információt elsőként a a hvg.hu (főbérlőm) közölte le, majd ezután vált az egész hazai média szabad prédájává.

Tegnap este a NOL bejelentette, hogy meghalt Horn Gyula. Horn hetek óta kórházban van, a mindig, mindenben  jól értesültek szerint súlyos beteg. Miközben meglepő módon még a média is elismeri a volt miniszterelnök betegséghez való jogát, természetesnek veszi, hogy esetleges halála már nem magánügy, azt a lehető leggyorsabban világgá kell kürtölni

Errefelé  sajátos módon zajlik a hírverseny. Míg „odaát” arról szól a történet, ki tudja a megfelelő forrást megtalálva a lehető leggyorsabban közzétenni a híreket, nálunk, a takarékos változatban az a cél, hogy minél gyorsabban lenyúlják az első játékos által (még valódi újságírói módszerekkel) megszerzett információkat. (Így esett most pofára a NOL téves hírét azonnal átvevő Echo TV)

Biztos vagyok benne, hogy Horn valós állapotától függetlenül - valamennyi szerkesztőség betárazta már a maga Horn-nekrológját. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az illetékesek idejében észbe kaptak és a  NOL-nak már nem volt ideje kirakni a nekrológot is. Ezzel is kisebb a veszteség.

A halálhír bejelentése olyan, mint egy rövidtávú futóverseny. A NOL túl gyors volt, kiugrott a start előtt, büntetést kap. Az MTI nyomán több internetes hírszolgáltató is megírta, hogy a Népszabadságnál az ügyet kivizsgálják, két főszerkesztő-helyettes máris kérte felmentését.
(Ehhez képest a Stopnak nyilatkozó Tamás Ervin főszerkesztő-helyettes szerint semmi ilyesmiről szó nincs.).

A magam részéről borzasztó képmutatónak tartom, ahogy most példát akarnak statuálni. A hírszolgáltatás nem működhet úgy, mint az orosz rulett. Ha eltalálja, dícséretet kap, a elrontja ki kell rúgni. A felelős nem a betelefonáló vezető, vagy a hírt kirakó ügyeletes, hanem  az internet miatt felgyorsult hírverseny. Javaslom az internet megkorbácsolását.

„A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy az önszabályozó etikai kódex elfogadása az első lépés lehet egy olyan országos önszabályozó testület megteremtése felé, amely politikai és gazdasági befolyástól függetlenül őrködik a média szakmai minőségén, etikus és felelős magatartásán. A kódex elfogadásához remélhetőleg csatlakoznak a média kulcsszereplői – újságírói és médiaszervezetek, egyesületek, tulajdonosok, érdekképviseletek, szakszervezetek, civil szervezetek”

(Részlet a tegnapi rendezvény meghívójából.)

Ott voltam,  terveztem, hogy írok is róla, végül arra jutottam, hogy inkább megadom a vitára bocsátott tervezet elérhetőségét: http://www.cij.hu/index.php/articles/c320/

Azt hiszem, nem elég követni a brit médiát, de alaposan ismerni kell az angol társadalmat is ahhoz, hogy megérthessük az elmúlt hónapok egyik legnagyobb nyilvánosságot kapott drámáját és a közönségnek az ahhoz való viszonyát.

Nyilván akad majd ilyen szakértő, aki mélyrehatóan elemzi, hogyan jelent meg a gyerekét (eddig tisztázatlan módon) elvesztő McCann család története a médiában, én most csak a BBC blogjának egyik bejegyzéséről  szeretnék írni. Ebben Peter Horrock, a TV News vezetője próbálja magyarázni a BBC bizonyítványét. Vagyis azt, hogy közszolgálati televízióként miért foglalkoznak annyit az üggyel (mert érdekli az embereket), miért nem közölnek több részletet (mert szándékosan csak a tényekkel foglalkoznak, a spekulációkkal, kiszivárogtatásokkal nem), miért elfogultak a házaspár javára (nem is azok, az ügyhöz való hozzáállásukat egyáltalán nem befolyásolja a házaspár társadalmi helyzete) stb.

A dilemma ismert: A tömegek vért akarnak és könnyeket, miközben a nézők (hallgatók, olvasók) egy józanabb része úgy gondolja, hogy a média  túl sokat foglalkozik a témával.

A BBC számára nem újdonság az ilyen helyzet, Horrock magyarázkodásából és a hozzászólásokból mégis úgy tűnik, hogy még ők sem ismerik a biztos receptet.

A Futottak még „portálra” kikerül egy politikust „támadó” ízléstelen montázs. Az illetékesek gyorsan észreveszik, 20 perc alatt leveszik. Az esetből országos politikai botrány keveredik, a kirúgandókat gyorsan kirúgják, mindenki elmondja a magáét. (A részleteket mindenki ismeri.)

Az üggyel persze minden nyomtatott és online lap is foglalkozik. „Természetesen” illusztrálják is mondandójukat. Mi mással, mint a felháborító montázzsal. A noname portálon legfeljebb néhány százan láthatták a képet. A média aktív közreműködésével sikerült százezrekhez eljuttatni.

Nagyon képmutatónak tartom ilyenkor a tájékoztatási kötelezettségre való hivatkozást. Hírverseny: Ha te leadod, én is leadom.
Szerintem aki leadja, az egyben lemond az undorodás jogáról.

Szánalmas a hazai média, ahogy magát objektívnek álcázva ráugrik a piti „szenzációkra”. Most megint Polgár Tamás (Tomcat) szélsőjobbos provokátor a téma. Korábban a média csak az  Polgár nyilvános szereplésinek volt lelkes közönsége, egy ideje a TV2  szívesen szórakoztatja vele reggeli műsorának közönségét.

Polgár szövegeiben semmi új nincs, a szélsőjobbos, rasszista, antiszemita kiadványok jól ismert szövegeit ismételgeti. Különlegessége legfeljebb az, hogy nem bujkál, nézeteit büszkén vállalja. Kincs az ilyen ember a média számára, nem kell keresni, kutatni, igény esetén bármikor előszedhető és ő már mondja is...

Polgár Tamás pedig ügyes, tökéletesen kihasznál minden lehetőséget. Nem „internetes blogger”  - a nevén nevezni nem merő, szemérmes média következetesen így titulálja -, hanem igazi exhibicionista, aki a szereplésért mindenre képes.

Polgár legutóbb a Talmudból vett „idézetekkel” szórakoztatta közönségét. Az „objektív média” ezek után nem azzal foglalkozik, miért, hogyan kerül Polgár ezzel a produkciójával a képernyőre, hanem vallástörténészeket, rabbikat felvonultatva próbálják bizonygatni, hogy a zsidók nem is esznek gój gyerekeket reggelire. Nehéz eldönteni, hogy ilyen cinikusak, vagy ilyen hülyék azok, akik ezt képzelik a „kiegyensúlyozott vélemények megjelenítésének”.

Kár, hogy a Kuruc.info szerkesztői, vagy a napokban a YouTube-on megjelent (azóta leszedett) Zsidófigyelő klip készítői illegalitásban működnek. Őket is behívhatná valamelyik kereskedelmi tévé egy kis reggeli csevegésre.

Adalékok:

A  TV2 illetékesei néhány vallástörténész és rabbi szerepeltetésével és  a nyilatkozattal, miszerint  „ajövőben sokkal körültekintőbben fogják kezelni az 'ilyen típusú személyek szerepeltetését'” úgy gondolják, hogy minden rendeben van.

A Lánchíd Rádió honlapjáról leszedett  a Szetey Gábort ruháján ruháján rózsaszín háromszöggel, a háttérben az auschwitzi haláltáborral ábrázoló fotómontázst és azonnal kirúgta a felelősöket.

A leglátogatottabb hazai portál, az Origo az objektív újságírás hazai úttörője fontosnak tartotta, hogy kitegye a képet.

Két nappal ezelőtt kaptam (Pocakostól) az Ajnász - Index sztorira mutató linket.
(Szerintem már az egész világ ismeri, de azért röviden összefoglalom a történetet: Az Index ügyvéde perrel fenyegeti azokat, akik saját gépükön, saját böngészőjükön kiszűrik a hirdetéseket.)

Akkor úgy gondoltam, hogy nem, foglalkozom a kérdéssel, mert ennyire ökör alapból sem egy ügyvéd, sem a megbízója nem lehet, talán nem is eredeti a levél, akkor pedig a kriminalisztikai kérdésről van szó.

 Persze megint más a helyzet, ha az Index mégis ilyesmire vetemedett.  Akkor a blogoszféra hamarosan össztüzet zúdít rájuk, vagyis felesleges, hogy még én is erről írjak - akad más fontos téma bőven.  (Ez lényegében be is jött, tegnap még az Index saját blogszolgáltatója, a blog.hu is ezt a témát választotta  címlapsztorinak.) Ha így alakulnak a dolgok, akkor igazából az az érdekes, hogyan reagál minderre az Index. Ez azonban inkább egy  pr blog -  válságkezelésről van szó - mint a Médiablog témája lehetne. (Egyébként ha a levél valódi, feltétlenül érdemes megvizsgálni, rendesen működik-e az ügyvédi irodában a klíma, nem enyhébb hőguta következtében keletkezett-e  a levél.)

Most mégis azért veszem elő a dolgot, mert a mai Népszabadságban cikk jelent meg  a témáról. Már az is figyelemreméltó, hogy a szerző, Hargitai Miklós egyértelműen a reklámszűrők pártjára állt, de az igazi szenzáció mégis az, hogy egy téma két nap alatt „feljutott” a magyar blogoszférából a mainstream sajtó „fellegvárába”. Igen, nálunk is működik a más országokban már többször megtapasztalt "csoda"!

Nem tudom, korábban mennyire volt ismert az Ajnász site, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok pénzbe került volna néhány nap alatt ennyire felfuttatni ismertségét, látogatottságát. Tulajdonképpen köszönettel tartoznak az Indexnek.

(Linkeket most nem adok, akik nem talál 5 perc alatt legalább 50, a témával foglalkozó bejegyzést, az meg sem érdemli…)

Frissítés (10 perc múlva): Máris meggondoltam magam, a "Meghülyült az Index, de elnézést kér érte" c. ópusz linkjét mégis közkincsé teszem.

Július 26-án az Uránia moziban mutatják be a Hackni című filmet.
Visszafelé haladunk az időben, a „folyomány”  korábban itt már látható / olvasható volt.

A film arról szól hogyan lehet néhány ezer forint és egy nagy adag kreativitás befektetésével könnyedén bejuttatni egy teljesen komolytalan álhírt a források ellenőrzésére annyira büszke hagyományos médiagépezetbe.

A feszültség fokozása végett a filmben néhány megmondóember is okoskodik – köztük én is. A lényeg persze nem ez, hanem Dezső András minden elméleti okoskodástól mentes, gyermeki lelkesedéssel elkövetett csínytevése.
Azok közül, akik percnyi habozás nélkül beszopták az afrikai magyar törzs történetét eddig (tudtommal) csak Friderikusz gyakorolt önkritikát (és – feltételezem – billentette fenéken az őt jégre vivő szerkesztőt) Kíváncsi lennék a többiek magyarázkodására is.
(Majd a film második részében?)

Elvesztése? Eladása.

A napokban a Wallywag írta meg, hogy a Microsoft fizet néhány sztár-bloggernek, hogy azok dolgozzák bele bejegyzéseikbe az általuk kreált („people-ready”) kifejezést. Jó néhányan megtették (a nevek – igazán ismeretk – kiguberálhatod a Wallywag bejegyzéséből.

A hagyományos média egyik legfontosabb szabálya, hogy áthatolhatatlan falat építenek a szerkesztett tartalom és a reklámok közé. (Ez persze csak a média tisztességes részére vonatkozik, egyébként pedig tudjuk, hogy nincs olyan fal, ami ne lenne megfúrható, megmászható, vagy megkerülhető.)

A blogoknál nincs szerkesztőség, hirdetési osztály, minden blogger saját maga kell hogy eldöntse, hol a fal hely, mi a vállalható és mi a vállalhatatlan. Általában kicsi a kísértés - egy napi 50 látogatót  vonzó egóblogot nem fog megkörnyékezni a Microsoft. Most viszont néhányan a legolvasottabb blogok közül egy béna kampány és egy meg nem nevezett összeg kedvéért alaposan megrongálták saját hitelességüket.

Mellesleg mos számos vezető blogról kiderült hirtelen, hogy egy Federated Media nevű hirdetési hálózat tagja. (Az FM alapító-elnöke John Battele, akit a hazai olvasók a Google-ról írt Keress c. könyv révén ismerhetnek.)  Az FM valahogy nem tartozik a web 2.0. közé, pedig tagjai között  ott a nemzetközi blogoszféra szinte teljes krémje. Nagyon diszkrétek ezek az A-listás bloggerek… (Persze csak egy részük vett részt a Microsoft kampányban.)

Tanulság? Talán az, hogy szép dolog az információk ingyenes csereberéje, de Rejtő Jenővel ellentétben - a bloggerek sem fizethetnek betűkkel a kávéházban.

Készül egy dokumentumfilm a médiahackről. (Készültek velem is felvételek, feltehetően én is makogok majd pár mondatot a kész filmben a hitelességről és a hiteltelenségről.)

A napokban Friderikusz műsorában szerepelt Dezső András, a film „főszereplője” (mellesleg a hvg.hu munkatársa)  és Németh Viktor, a film szerkesztő-riportere. Könnyen bejutottak a műsorba. Nem kellett hozzá más, mint hogy az „Afrikában felfedezett magyar törzs”, aminek történetét Fridrerikusz és stábja (is) beszopta.

Számomra a tanulság az, hogy miközben a hagyományos média állandóan a tények profi ellenőrzésének képességével (fact checking) indokolja létjogosultságát, Dezső András és társai 15.000 forintos költséggel olyan – szándékosan meglehetősen átlátszó -  álhírt tudott előállítani, ami simán átment ezeen a "megbízható hálón". Nem csak itthon

A műsor linkjéért summr törzsolvasónkat illeti a köszönet. A téma az adás elejétől 41 percre kerül sorra.

Ezt az „igazi”, ajánlott levelet kaptam:

„Kedves Kolléga,

„Bizonyára örömmel tapasztalta, hogy a Hamu és Gyémánt Kft gondozásában megjelent TALLÓZÓ című hetilap időnként szemlézi a magyar sajtóban megjelent írásait. Az utánközlésért általunk felajánlott honorárium flekkdíja: 300 Ft.

A Hamu és Gyémánt Kft lehetőséget biztosít arra is, higy ezt az összeget Ön közérdekű, humanista célra fordíthassa. A Kiadó elképzelése az, hogy az utánközlés díjazásáért járó pénzt negyedévente, az ön nevében átutalja az újságíró szövetségeknek azzal a megkötéssel, hogy azok kizárólag a nyugdíjas kollégák évi egyszeri megsegítésére használják fel….”

Először is meglepődtem, hogy még él (vagy feléledt) a Tallózó. Valamikor, 25-30 éve szívesen olvasgattam, mert segítségével olyan írásokhoz is hozzájutottam, amik egyébként elkerültek volna. Ma elég ellentmondásos tevékenységnek tűnik nyomtatott lapban, pénzért ilyen összeállítást kínálni, de nyilván vannak, akik veszik, különben nem élne meg a kiadvány.

Meglepett az is, hogy a Tallózó (Hamus és Gyémánt) pénzt kínál az utánközlésért. Szép gesztus, sokan még az engedélykéréssel sem strapálják magukat, gátlástalanul lenyúlnak minden lenyúlható szöveget.  Nem értem viszont, hogyan jött ki a felajánlott flekkdíj. Ha a Hamu és Gyémánt Kft. ilyen jó kapcsolatot tart fenn az újságíró szervezetekkel, bizonyára ismeri a MÚOSZ honorárium táblázatát. Ez az ajánlás a legkisebb forgalmú (< 10.000 példány) lapokban, utánközlésben megjelenő írásokra is 2000 Ft / flekk honoráriumot javasol.

Furcsa nekem ez a jótékonykodás.

Az ABC News cikkében arról olvasok, hogy egyes sztárok (bocs, celebritások) fotóit annyira manipulálják, hogy azok nehezen ismernek saját magukra. Ugyanakkor mások azt érzik elképzelhetetlennek, hogy természetes valójukban kerüljenek a címlapra.

A „kinek mije manipulált” téma az utóbbi években vált divatossá (vajon a legismertebb fotószerkesztő-manipuláló program, a Photoshop gyártója áll mögötte?), pedig egyáltalán nem új jelenségről van szó. Aki megfordult már valamelyik szerkesztőségeben jól tudja, hogy a nyilatkozatokat, interjúlat a Photoshopnál jóval egyszerűbb módon is lehet manipulálni. Nem mondta, de mondhatta volna? „Adjuk a szájába”. Rettenetes stílusban beszél? Egy kis stilizálás nem árt. És persze kevés az olyan nyilatkozó akinek a szövegéből ne kellene húzni. Mi ez, ha nem a szöveg retusálása? Etikus? Etikátlan? Ki lenne hajlandó elolvasni a nyers szöveget?

A manipulátorok nem mindig az újságírók. A politikusok (és sajtósaik) előszeretettel próbálják szépíteni, retusálni a kész, magnófelvétel alapján szerkesztett szöveget. Etikus utólag belenyúlni egy kész nyilatkozatba? Időutazás vagy manipuláció? Érdekes, hogy az emberek ezen nem, csak a celebritások manipulált mellein-lábain szoktak kiakadni...

Nem vagyok az a megveszekedett Kreatív-rajongó, de kifejezetten tetszett az áprilisi számban a McCann Erickson helyzetével foglalkozó Újraindítás  - A Menedzsment átalakítása előtt a McCann Erickson című cikke. (Sajnos  ez is „kulcsos” cikk.)

A hazai szaksajtóban ritkaságszámba menő tényfeltáró anyag meglepően őszintén szól az ismert ügynökségnek hányattatásairól, amik a legújabb átszervezésekhez és személyi cserékhez vezettek. A nyilatkozók többsége érezhetően bennfentes, de „ természetesen” csak név nélkül voltak hajlandók nyilatkozni.

A következő, még csak nyomtatott formában elérhető lapszámban azután Serényi János ( a hazai McCann alapító-ügyvezetője) keményen támadja a lapot, kétségbe vonja annak szavahihetőségét, amiért meg nem nevezett forrásokra építtet cikket jelentetett meg.

Etikus magatartás? Várhatjuk bárkitől, hogy jelenlegi, vagy korábbi cégéről nevét vállalva őszintén közzétegye véleményét? Elvárható ez egy olyan szakmában, ahol mindenki mindenkit ismer? (Ez nyilván nem csak a reklámszakmában van így.) Elvárható-e a témát legjobban ismerő Serényitől, hogy „púdermentesen” informálja a szakmai közönséget?

Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy valaki azt mondta nekem: „Elmesélnék valamit, de kérlek, ne írd meg!”  Általában olyan történeteket meséltek el, amik egy normális közegben nyugodtan megjelenhetnének. De normális közeg a mienk? Nem hinném.

Döntenünk kell, hogy elfogadjuk az anonim írásokat, vagy belenyugszunk, hogy reklámújságként működnek a szakmai lapok.

Van otthon egy tucat szakácskönyvünk, de ha hirtelen meg akarom tudni, hogyan kell kapormártást készíteni, akkor mégis az interneten keresem a választ. Egyszerűen gyorsabb. Persze tudom, hogy az internetes receptek megbízhatatlanok, ezért legalább ötöt átnézek és ezek alapján készítem el a hatodik, saját változatomat.

Elvárható az Átlagos Internetezőtől is, hogy többszörösen leellenőrizze forrásait? Nem hiszem..
Széky János az ÉS-ben legfrissebb Méd levelében egy olyan történetről ír , amiben egyesek saját politikai előítéleteiket a Wikipedia előítéletes szócikkeivel próbálják igazolni. (Széky írása szerint nem is sikertelenül).

Paul Conley, mint afféle magányos média-Rambo harcol  a számos informatikai magazint kiadó Ziff Davis ellen.

A Ziff Davis rendre átlépi azt a határt, ami a hirdetéseket a szerkesztett tartalomtól hivatott elválasztani.
Egyeseknek talán már fel sem tűnik az ilyesmi, mások – köztük Conley is  - éberen figyelnek és azonnal szólnak, ha a határsértés gyanúja merül fel.

Conley bejegyzéseiből egyértelműen kiderül, hogy nem egyedi, véletlen esetekről van szó. A Zipp Davis különböző kiadványaiban egyre gyakrabban fordul elő, hogy a szerkesztett tartalomban olyan linkek szerepelnek, amik nem valamilyen háttérinformációkra, hanem az ezért fizető hirdetőkre mutatnak.

Conley leveleire, telefonjaira a kiadó nem szokott válaszolni, időnként eltüntetik azonban a kifogásolt linkeket.

Az újságíró – médiaszakértő Conley bejegyzéseiből az is kiderül, hogy mindenféle általában 'A” betűvel kezdődő szervezetek etikai kódexei tiltják a tartalom közé kevert, jelöletlen, sunyi reklámozást, a tiltakozó blogbejegyzéseken túl mégsem történik túl sok minden.

A bloggernek nagyon nem kell alapanyag után kutatnia, bőven ellátják azzal a Ziff Davis elégedetlen, de közvetlenül lázadni nem merő munkatársai.

Ide kapcsolódó hír, hogy  tartalom-hirdetés konfliktusok miatt lemondott az PC World főszerkesztője.   (via Kobaljov)

(Mellesleg, hogyan töltheted meg pozitív tartalommal a kiürült „átláthatóság” (trasparency) kifejezést)?)

1. Készíts hibajegyzéket, ahol feltünteted az összes utólagos javítást, illetve linkelsz az eredeti szövegre. (Nem ábrándozásról van szó, ilyesmit csinál a Washington Post, az Albany Times-Union, a  Raleigh News-Observer, a Rocky Mountain News,  a Wall Street Journal,  a Seattle Times, a Seattle Post-Intelligencer, a Reuters, és a Christian Science Monitor is.

2. Kezdj szerkesztői -, vagy ombudsman-blogot. Hogy egy tekintélyes, a szerkesztőség munkájára rálátással bíró személy blogban tájékoztassa az olvasókat a kiadvány életének, jövőjének alakulásáról? Nagyon élénk fantázia kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen blogot a hazai viszonyok között el tudjon képzelni.

3. Kalauz a saját tartalmakhoz. (Online és offline.) Az olvasók nem ismerik annyira és úgy a „terméket” mint te magad. Segíts nekik.

4. Alakíts ki egy helyet, ahol az olvasók kérdéseket tehetnek fel a hírekkel, szerkesztői döntésekkel kapcsolatban. (Ez nem helyettesíti a cikkekhez való hozzászólás lehetőségét.) Természetesen válaszolni is kell a feltett kérdésekre.

5. Mutasd be megfelelő módon a megjelentetett cikkek szerzőit. Fontos az esetleges etikai konfliktusok tisztázása is. (pl. ne próbáljon független szakértőként szerepelni az, akit erős gazdasági érdekek fűznek az egyik vitás félhez)

Szép elvek. A Nagy Átláthatóságról hirtelen az Index jutott az eszembe, ahol mintha egyre kevesebb lenne e névvel vállat cikk. Ennyire kínos oda íri? A Index nem vállalja fel a szerzőit? Vagy minden „név” már kiszerveződött a blogokba?

(A bejegyzéshez Joe Murphy 5 pontja adta az ihletet:

Hülye helyzetbe került az NBC. Cso Szjung Huj, a virginiai ámokfutó videofelvételeket tartalmazó csomagot juttatott el hozzájuk.
Nagy nyomás nehezedett rájuk, hogy NE MUTASSÁKbe teljes terjedelmükben a felvételeket.
Nagy nyomás nehezedett rájuk, hogy MUTASSÁK be teljes terjedelmükben a felvételeket.

A dilemma nem új. Lényegében ugyanez a vita ismétlődik most meg, ami a lefejezéseket mutató kazetták, vagy  Szaddam Husszein kivégzéséről készült felvételek kapcsán éleződött ki, de az érvek és az ellenérvek felsorakoztatásán kívül sehova sem vezetett. Nem is vezethetett.

A hagyományos média elvesztette a sokáig gyakorolt kapuőri szerepet. Ezt részben hajlandó is lenne tudomásul venni, de kiélezett helyzetekben egyesek mégis újra és újra számon kérik tőle. Nehéz azonban eleget tenni sokszor hangosan ki sem mondott etikai elvárásoknak úgy, hogy közben erős a verseny és az alternatív médiaként működő közösségi hálózatokat semmi sem korlátozza.

Egyes vélemények szerint Cso Szjung Huj „sírból küldött” videója pszichopaták millióinak szolgálhat például. Lehetséges.
Akik látták Robert Altman Oliver Stone  Született gyilkosok című filmjét, azoknak nem új ez az egész.

Kapcsolódó linkek:

http://www.buzzmachine.com/2007/04/19/2701/
http://www.pbs.org/mediashift/2007/04/should_nbc_release_the_full_vi.html

http://english.ohmynews.com/articleview/article_view.asp?no=356836&rel_no=1
http://www.wtvm.com/Global/story.asp?S=6401062&nav=8fap

http://www.mti.hu/cikk/200756/
http://www.hirszerzo.hu/cikk.php?id=33749

Megmásítom korábbi elhatározásomat, mégis leírom a nevét.  Tomcat már megkerülhetelen, médiasztár. Egy újabb említés, ráadásul egy néhány ember által olvasott szakblogban nem oszt - nem szoroz .

Most másról van szó, mint korábban. Nem emlegetik, nem idézik.  Tomcat most főszereplőként jelent meg a Mokkában, ahol produkciójával meghódította Havas Henrik szívét. Miközben Havasnak néhány bágyadt kérdésre és végszóra is alig futotta, Tomcat profi módon kihasználta a rendelkezésre álló műsoridőt.

Tudták a TV2 szerkesztői, kit hívnak meg műsorukba? Tudják, mire számítjatnak? Feltételezem, igen.

Új tévésztár született. Talán a TV2 csapatai máris dolgoznak egy önálló sorozaton, Tomcat-shown.
Ezúton is gratulálunk!

Legjobb gyerekkori barátom igazi „úri gyerek” volt (vasárnap csokornyakkendős, fehér kesztyűs rokonlátogatás). Otthon nyilván mondták neki, hogy csak akkor fogadhat el bármit, ha nagyon kínálják. Ezért aztán hiába lógott nálunk naponta, csak akkor fogadott el egy szelet zsíros kenyeret, vagy egy almát, ha „százszor kínálták” Így aztán gyakran előfordult, hogy az egész családnak össze kellett fognia („egyél-egyél-egyél-egyél...”) , ha gyorsan el akartuk érni a megfelelő értéket.

Megboldogult tanácsadó cégünk (Dotkom) igen jó kapcsolatokat ápolt a sajtóval. Az „igazi sajtóesemények” s(ajttáj, sajtóreggeli, tematikus klub) mellett rendszeresen ebédeltünk újságírókkal. Nem akartunk senkit sem „megvenni” egy ebéddel, a desszert mellé semmiféle kötelező témát nem próbáltunk lenyomni a torkukon, inkább afféle „élő blogolás”, kétirányú információ-áramoltatás volt ez. Egyedül az HVG munkatársai nem akartak velünk ebédelni. Nem volt időnk százszor invitálni őket, közben megszűnt a cégünk...

A hazai visszhangviszonyokhoz képest komoly visszhangot váltott ki nemrégiben, hogy a Manager Magazin szerkesztősége nem vette át a Budapesti Értéktőzsde díját. Most Mong Attila (főszerk.) szép, hosszú cikkben  magyarázza meg az elutasítás okait. (via eMaSa)

Persze a „másik oldal” (pr-szakma) nehezen emészti meg az ilyesmit. (Biztos vagyok benne, hogy sok újságírói is nehezményezi, amiért a MM beleköpött a langyos, de viszonylag rendszeresen feltálalt levesbe.)

A napokban indult PR Guruk blogban Nagy Tamás ezt írja az ajándékozásról:

„A marketingkommunikáció egyik eszköze: megjeleníti, például vizualizálja a kommunikációs tartalmat. Ugyanolyan kreatív eszköz, mint mondjuk egy esemény helyszínválasztása, vagy a helyszíni dekoráció. Én ebben a szemléletben látom a helyes irányt.”

Vedd el – vidd el – vedd e – vidd el  – vedd e – vidd el – vedd e – vidd el – vedd e – vidd el...

A hagyományos média előszeretettel vallja legnagyobb értékeként a „fact checking” néven emlegetett többlépcsős ellenőrző mechanizmust. Innen ered, hogy az újságban olvasottakat, tévében látottakat sokan tényként kezelik. Igaz, mert „megírta az újság”.

A média 2.0. (We Media) alapállása merőben más. Nem szerkesztőségi ellenőrző mechanizmusban hisz, hanem abban, hogy az olvasók között mindig akad valaki, aki az újságírónál járatosabb az adott témában.

A napokban én is belefutottam egy olyan cikkbe, aminek témájában eléggé otthon vagyok.
Serfőző Melinda A bakelit fénykora című cikkében a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatról, mint a kádári kultúrpolitika kiszolgálójáról ír.  A szerző információit Csatári Bence történész-tanártól szerezte be, aki Kádár-rendszer kultúrpolitikájáról írja doktori disszertációját.
Aggasztó. A cikk hemzseg a pontatlanságoktól.

Feltételezem, hogy Csatári ilyen-olyan írásos anyagokból szerezte információit, én viszont évekig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál dolgoztam, sok olyan embert megismerhettem, akik évtizedek óta voltak az MHV munkatársai.

„A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat már 1951-ben megalakult, mégis csak 1976 végére (vagyis harminc éve) települt ki Dorogra, és ekkor kezdett el nagyobb kapacitással, valódi gyárként működni.”

Ez nyilvánvalóan hülyeség. Dorogra csak a hanglemezeket gyártó üzem költözött. A cikk végig összekeveri az MHV-t, mint felvételeket készítő céget, kiadót és a lemezgyárat.

„1962-ben váltotta fel a már zenei műveltséggel is rendelkező Bors Jenő, aki saját bevallása szerint partitúrából „

Egy hanglemezkiadó vezetőjének nem az a dolga, hogy a partitúrákat böngéssze. Bors Jenő azért lehetett sikeres, mert egyaránt otthonosan mozgott a szocialista és a kapitalista gazdaságban. Kitalált egy olyan „vetésforgót”, aminek köszönhetően a könnyűzenéből termelt (sok) pénzből finanszírozta a komolyzenei kiadványokat, az azokból kitermelt bevételből meg „nyugati” alapanyagot és berendezéseket tudott behozni. Bors kapcsolatain is múlott, hogy az MHV a világon az elsők közt volt a digitális átállásban, stb, stb. (Kottát soha nem láttam a kezében.)

"a stúdiót pedig egy régi személyzeti WC helyén építették fel a Rottenbiller utcai épületben”

A stúdió – ma is működik – egy mozi helyén épült. (Kodály Zoltán bulizta ki a „hatóságoknál”)
Kb. 300 nm, ha szűken is, de befér egy szimfonikus zenekar. Csatéri valamit nagyon félreértett.

„hatékonyságára jellemző, hogy még évek múlva is csupán 64 másodpercnyi hasznos felvétel készült egy óra alatt „

A komolyzenei (stúdió) felvételek az egész világon 15-25 óra alatt készülnek. Manapság inkább az alábbi érték és a 70 perc felett műsoridő a jellemző. A '70-es években még 50 perc volt a műsoridő és több idő jutott a felvételekre. Sok zenész (és zenehallgató) visszasírja ezt a korszakot. A cikkírónak minderről nyilván fogalma sincs. (Állítólag Zsdanov - Sztálin kultúrpolitikusa - részt vett a Leningrádi Filarmónikusok próbáján, majd az ezt követő pártaktíván élesen bírálta a zenekart pazarlása miatt. Megfigyelte ugyanis, hogy "egyes szólamokban az elvtársak többen is ugyanazt játszák. Hatékonyabb munkával ezt kevesebben is elvégezhetnék".)

Nem is folytatom, hiszen nem a magyar zeneipar múltját akarom feltárni. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy ebben, a tudományos szaktekintéllyel is alátámasztott írásban szinte semmi sem stimmel. Ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik az ember: Mi lehet a többi cikkben?

A minap Kerítés címmel  beszámoltam róla, hogy Videobomb egy mobillal készült felvétele  itthon szokatlan villámkarriert futott be: Rövid idő alatt átvette az Index és az Origo is. Sok primer információ nincs a felvételen, a két portál szerkesztői talán bizonyítani akarták, mennyire jó fejek, nyitottak a civilektől érkező anyagokra.

Sokfelé megforduló kollégám nemrég szólt, hogy a videón meglepő rutinnal beszélő, feltűnően tájékozott „biciklista srác” Réz „Betyár” Gábor, a Klubrádió műsorvezetője…Most, visszanézve a videót, az alatta sorakozó hozzászólásokból látom, hogy az „amatőr” nyilatkozó kilétéről a Blogter munkatársai is tudtak.

Na, tehát ki is az amatőr?

Pay-per-performance (pay-per-view) journalism. Ez a fogalom borzolja napok óta a szakmai blogokat (is) olvasó újságírók idegeit. Steve Rubel dobta be a témát, miszerint a ZDNet blogger-újságírói olvasottság alapú honorálásával próbálkozik.

Rubel óvatos. Azt írja, hogy a ZDNet bloggerei valamennyien öreg rókák, akik nyilván nem fogják feláldozni a minőséget egy kis plusz forgalom érdekében.

Lehet. De nem biztos, hogy így lesz (van) más kiadványoknál is. Scott Karp szerint a szenzációhajhász témaválasztás és címadás csak rövid időre dobja meg a forgalmat, később eltompulnak az olvasók. Lehet, hogy vannak színvonalas cikkek / bejegyzések, amik nem generálnak nagy forgalmat, de mégis ezek alapozzák meg a szerző szakmai tekintélyét, hitelességét.  (Kösz Scott, ettől kicsit megnyugodtam.)

Úgy tűnik, hogy igazából csak Nick Carr lelkesedik a pay-per-peformance modellért. Szerinte ennek bevezetése fontos, hiszen így kerül egyensúlyba a tartalom előállításának és értékesítésének a modellje.

Én magam azokkal értek egyet, akik szerint az átkattintás-alapú honorárium olyan kisértés , aminek nehéz ellenállni. Nagyon meg kell(ene) gondolni, milyen területeken vezetik be. Egyáltalán, el kell gondolkodni azon is, hogy vajon a forgalom-e az egyetlen, kizárólagos kifejeződése a tartalom értékének?

Persze azon is érdemes eltűnődni, hogy a jelenleg elterjedt, terjedelem (karater) alapú honorálás bármilyen korrelációban van-e a minőséggel. (Ismerek olyan szerkesztőt, aki nem hajlandó figyelembe venni a Szent Karakterszámot.)

Attól tartok, hogy sírhatnak-ríhatnak az újságírók, az online szerkesztőségek előbb-utóbb mindenütt bevezetik ezt az elszámolási módot. Kivételesen örülnék, ha hamisnak bizonyulna ez a jóslatom.

További blogbejegyzések a témával kapcsolatban:

David Cohn (New Assignment) 
Dan Gillmor (Citmedia) 

Az elmúlt év legvégén váratlan médiaeseménnyel ajándékozta meg a világot a nagypolitika. Takaros kis valóságsót rittyentettek  Szaddam Huszein kivégzéséből. Az eseményt természetesen a világ számos tévécsatornája élőben közvetítette, Az akasztról készített képeket a világ valamennyi vezető tévétársasága leadta, de akik éppen mással szórakoztak, a weben utólag is mindent megnézhettek. (Még a web iránt általában különösebb affinitást nem mutató rádiós hírekben is többször elmondták, hogy az élő adásból kimaradt részek is láthatók a weben.)

Az akasztás közvetítésének fogadtatását nyilván majd alaposabban is feldolgozza a szakirodalom. Egyelőre a Visualeditors.com gyűjtögeti a világból  az ide vágó címlapokat. (Itt az esély, küldj nekik hazai címlapokat!)

Már alig várom, hogy a Verbális Numerák  elemezze Szaddam életének utolsó (és halálának eső) hazai médiaszereplését. Vajon kellő nézettség esetén rendszeressé válnak majd az élőben közvetített kivégzések?

Frissítés:

Szaddam Huszein kivégzése kapcsán megint feltámadt a vita: Szüksége van-e a közönségnek arra, hogy "apuka" (vagyis a hagyományos média szerkesztői)) eldöntse előre, mi való nekik és mi nem?
 
A tévétársaságok ugyan beszámoltak a kivégzésről, de „szemérmesen” kihagyták a (szerintük) nem elég szalonképes pillanatokat. Van-e értelme az ilyen cenzúrának, amikor a weben, vagy akár mobil videón is pillanatok alatt elérhetők az eredeti, vágatlan felvételek? Nem kellene-e a nézőkre bízni, hogy eldöntsék, mit akarnak látni?  (A videómegosztók és a keresők statisztikái azt mutatják, hogy nagyon sokan kíváncsiak a nyers valóságra.)

A Greenslade blog egyik hozzászólója szerint a hagyományos médiától éppen azt várják a nézők, hogy előzetesen szűrt anyagot adjanak a közönségnek. (Éppen ez különbözteti meg őket a bulvármédiától.) Valóban így lenne?

A dilemma nem teljesen új. Korábban a lefejezett túszokról készült felvételeket is vágott állapotban mutatta be a hagyományos média, miközben teljes terjedelmükben eérhetők voltak a weben. Míg azonban azok a videók csak kisebb, nehezebben (?) elérhető oldalakon bukkantak fel, Szaddám akasztásának teljes felvétele a legnagyobb webhelyeken is megjelent. A szerkesztők azzal védekeznek, hogy jobb „ellenőrzött körülmények” között, magyarázatokkal ellátva megjelentetni ezeket a videókat, mint hagyni, hogy a „kontextusból kiragadva” videómegosztókon nézegessék azokat az emberek. Valóban elvi kérdésekről folyik a vita, vagy csak a nagyobb látogatottságért folyik a harc?

Nehéz döntések. Talán a legjobb volna a nagyvárosok főterén újra bevezetni a nyilvános kivégzéseket. Úgy tűnik, igény volna rá.

Adalék:

A Wordbog bejegyzése.

A napokban írt a Népszabadság egy "felháborító esetről", amikor egy vidéki lap újsághirdetésben keresett olyan újságíró kollégát  aki egyben hirdetésszervezési feladatokat is ellát. A cikk is megírja, hogy az eset nem egyedi, kisebb lapoknál máshol is előfordul. Persze, etikátlan.

Hozzátenném: Nem csak vidéki lapoknál ajánlják fel ezt a keresetkiegészítési lehetőséget a munkatársaknak. Találkoztam olyan online informatikai portállal, ahol elvárták az újságíróktól, hogy ha már riportalanyként úgyis  becserkészték az ügyfeleket, rábeszélhetnék őket néhány hirdetésre is.

És persze kinek nem ismerős az a beszélgetés, amikor a szerkesztő megemlíti riportalanyának, hogy természetesen a cikk és a reklám független egymástól, de azért örülnének ha a cég még ebben az évben elhelyezne 2-3 hirdetés a lapban...

Naivitás, hit, hitel, hiteleltörlesztés...

Joga van-e az egyik blogszolgáltatónak címlapján szerepeltetnie a másik blogszolgáltató blogjait? Kell-e ehhez külön engedélyt kérnie? Letiltható-e az ilyen megjelenés? Korrekt-e ha valaki a címlapról nem közvetlenül linkeli a forrást, hanem először egy saját aloldalra küldi el az érdeklődőt? Az ütősebb címlap érdekében megváltoztathatja-e blogszolgáltató a bejegyzések címét?

Nagyjából ezek a kérdések merültek fel az elmúlt hétvégén a Blogter igazgató Doransky „magánblogján", egy ártatlannak tűnő heti összefoglaló hatására kirobbant vitában.

A blogbejegyzésben szereplő linkek nem az eredeti „külső” (vagyis nem a Blogterhez tartozó) blogokra, hanem a Blogter Alternatív Címlapjára (AC) mutatnak. Úgy tűnik ez már sok volt HH-nak, aki hozzászólásban kérte, hogy ezentúl ne szerepeltessék a Webisztánt az AC-n.

Doransky kicsit értetlenkedik – HH nem akar részletes vitába bonyolódni – végül a kívülálló hozzászólók teszi nagyjából helyre a dolgokat.

Szerintem legalább 3 részre kell bontani a problémát:
1. A múlt héten én is örömmel üdvözöltem, hogy a Blogter „külső” blogokat is megjelentet címlapján. Bevallom, csak most tűnt fel nekem, hogy a címlapon látható címekre kattintva nem az eredeti cikkre, hanem az AC-ra jutok. Ráadásul sem az „igazi” címlapon, sem az AC-n nem szerepel az eredeti forrás címe, vagy a szerző neve. A legfinomabban fogalmazva is furcsa… (Hasonló koncepció alapján Doranky blogszemléje sem az eredeti forrásokra, hanem az AC-re mutat.)

Nem véletlen ügyetlenségről van szó. Bloggerként korábban Doranky pontosan tudta, hogy vagy az eredeti forrásra kell hivatkozni, ha meg a „lelőhelyet” kívánja megnevezni, ahol a linket találta, akkor a „via” szócskát illik a „közvetett link” elé helyezni. Ilyen egyszerű.  Persze előfordulhat az is, hogy a blogger egy korábbi, saját bejegyzésén keresztül hivatkozik egy külső linkre. Ez olyankor indokolt, ha a korábbi bejegyzés a téma szempontjából releváns információkat tartalmazott. (Bocs, ez a bekezdés elég tudományoskodó, de a téma megértése szempontjából fontos.)

2. A blogszolgáltatók legértékesebb felülete a címlap. Ha az egymással versenyző blogszolgáltatók egymás blogjaival próbálják azt vonzóbbá (tehát eladhatóbbá) tenni azt, akkor mindenképpen érdemes előtt tisztázni egymással a játékszabályokat. Véleményem szerint itt nehezen értelmezhetők a hagyományos média, vagy a linkgyűjtő szolgáltatások szabályai.

3. Ha egy blogszolgáltató felhasználási feltételeiben kiköti a címek (vagy akár a blogbejegyzések) átírásának a jogát, akkor átírhatja a azokat. Nincs viszont joga megváltoztatni a „külső” blogok címét, tartalmát. Lehet, hogy a Blogter eljárása jogi úton nem támadhó, de mindenképpen etikátlan. Szerintem az ilyen magatartás több kárt okozhat egy szolgáltatónak egy esetleges bírósági elmarasztalás. 

1. Hol volt, hol nem volt...szóval egy blogszolgáltató saját „gépházblogjában” bemutatta egy készülő (még messze nem kész) szolgáltatása látványtervét.

2. Néhány nap múlva egy szemfüles programozónak feltűnt, hogy a bemutatott logót ő már látta.
Egy külföldi szolgáltató oldalán, 90 fokkal elforgatva...

3. Felfedezését saját (személyes) blogjában közzé is tette.

4. (A programozó mellesleg a „talált” logót használó szolgáltató legnagyobb konkurensének a vezetője.)

5. A „leleplezett” blogszolgáltató szintén személyes blogjában etikátlannak nevezte az eljárást. (Nem a sajátjukat, más munkájának a „kreatív”felhasználását, hanem a versenytársét, aki ezt nagydobra verte.) Az egyik vezető ezt szintén magánblogjában írta meg. Szerinte azért etikátlan a leleplezés, mert közben ők megváltoztatták a logót, amiről szintén látványtervet "szivárogtattak" ki.

6. Virtuális tömegverekedés. Az egyik fél harmincvalahány, a másik százegynéhány hozzászólás (és beszólás) rekesztette be a vitát.

Szándékosan nem írtam neveket, linkeket. Aki akarja, úgyis megtalálja a gócpontokat.
Fontosabb a tanulság: A weben – és különösen a blogoszférában -  nagyon-nagyon hamar nyilvánosságra kerülnek a „böszmeségek”. Bár a veszekedés végére kiderült, hogy a főbb kérdésekben (más tollával nem illik ékeskedni, illetve hogy vannak etikus és etikátlan lopások) a érintett „felek” lényegében egyetértettek, ugyanakkor a helyenként erősen eldurvuló vitában többen is 8 napon túl gyógyuló üzleti sérüléseket szenvedtek. Ahogy az hírekben írják: „Az anyagi veszteség jelentős”. Annyira, hogy ebből kijönne több profi grafikus honoráriuma is...

Muhammad Saleem, elismert blogger arról írt egy bejegyzést, mennyire kiszolgáltatottak a közösség-vezérelte híroldalak. Példaként kreált egy ál-Reuters hírt, ami szerint a Sonynak vissza kellett vonnia 650.000 vadonatúj PlayStationt.

Az írás felkerült a Diggre, hamar felbukkant a címlapon is, de akkorra már a szenzációs „Reuters” hír volt a középpontban. Idővel a címlapról ugyan lekerült, de egy ilyen „szenzációs” hír ha elindul, egy ideig lehetetlen megállítani.

Persze – véletlenül, vagy szándékosan -  a hagyományos média is szokott téves híreket terjeszteni, de ott (elvileg) létezik egy olyan összetett mechanizmus, ami ezek kiszűrésére hivatott. A közösségi média teljesen védtelen.

A bloggerek többsége nem elsődleges forrásokból dolgozik (nyilván nem az egobloggerekre gondolok), hanem „visszhangblogger”. Vajon hányan ellenőrzik azokat a forrásokat, amikből ők dolgoznak? Hogyan állítható meg a blogoszférába bekerült hamisított információk terjedése?

Steve Ruber szerint  egy az eBay-en  már régóta működő, jól bevált közösségi minősítési módszerhez hasonló valamit kellene bevezetni. (Ott a tranzakciók résztvevői pontozzák egymás, ami a következő tranzakciókban segít eldönteni, hogy valaki „megbízható-e”). Megvalósítható egy ilyen a sokkal lazább, kölcsönös érdekeltségek (adok-veszek) nélküli blogtérben? Kétlem. Legalábbis nálunk nem.  Ha a linkajánlás, a bejegyzések minősítése iránti érdeklődés is ilyen lanyha, miért törnék magukat az emberek, hogy egymást minősítsék, hitelesítsék.

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy itthon nem keringenek hamis hírek. Az egyik legújabb példány az Energiamezők, ami rövid idő alatt igen komoly karriert futott be. Az eredeti gyökerétől elszakított, e-mailben és fórumokon is terjesztett anyag nemcsak amatőröket, de komoly sajtómunkásokat is megtévesztett!

Mit érdemel az a bűnös (a „sötétben bujkáló, rémhírterjesztő...”)?  Egy friss bírósági állásfoglalás szerint a tartalmat közreadó webhely nem felelős a harmadik féltől származó tartalomért. Megnyugtató. Vagyis megnyugtató lenne, ha Kaliforniában élnénk.(Több okból is.) Azért, ha valaki a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete  fele jár, megkérdezhetné mi a helyzet idehaza!

Mármint a farok a kutyát. Előbbi szerepében Semjén Zsolt, egy bábpárt parlamenti párt elnöke, utóbbiban a közszolgálati, pontosabban az adófizetők pénzén fenntartott televízió gebinben működtetett politikai haknija.

Semjén irtózik Aczél Endrétől és Orosz Józseftől, mint az ördög a tömjénfüsttől (vagy fordítva?), ezért az ő kirúgásukat szabja tárgyalási feltételül. Ezt ki is mondja, szerinte nyilván ezt jelenti a politikai befolyásolás nélküli közmédia.

 „Az SZDSZ nem jön a mi tévénkbe, mi nem megyünk a ti műsorotokba. Tiszta sor, helyreáll a médiaegyensúly.

Talán mégis van valami jó abban a sokat gúnyolt objektív újságírásban, ahol nem lehet előre tudni, melyik műsorban melyik újságíró melyik politikusnak fog benyalni, melyikkel fog kekeckedni.

Adalék:

Aczél és Orosz kirúgása a KDNP feltétele [origo] 
Fidesz-bojkott a Nap-kelte ellen (Hírszerző)

Hétfőn még azt írtam, hogy a bloggerek legfeljebb csak kommentálhatják az eseményeket, hiszen (a kiszivárogtatott Gyurcsány-beszéddel kapcsolatban) primer információkhoz nem jutnak hozzá. Azóta az „utcára került a politika”, pontosabban az utcáról próbálnak politikát csinálni.

Pohly Ferenc a T-Online portálon megjelent cikkében foglalta össze  hogyan jelentek meg a blogoszférában az elmúlt napok történései. (Mielőtt elkezdenéd darabjaira szedni a cikket: Igen, nekem is feláll a szőr a hátamon, amikor az „internetes naplókról” és hasonlókról olvasok, de tudomásul kell venni, hogy a T-Online portál olvasóinak többsége valószínűleg nem tartozik a digitális kultúra mélyrétegeinek avatott szakértői közé.) Fontos és jó dolognak tartom, hogy Pohly egy kis ablakot nyit olvasói számára a blogoszféra felé.

A T-Online egyébként  amolyan szórakoztatva informáló portál. Ennek megfelelően  egy Madonna-klip és a heti filmelőzetesek között egy „népszerű” videó linkje: Csata a kőrúton 11 perces, profi felvétel. Döbbenetes. Nem a csőcseléken döbbentem meg - azon már nem tudok - , hanem a sok bámészkodón, azokon a normálisnak tűnő embereken, akik azért el-el dobtak egy üveget, követ. És azok a katasztrófa-túristák is megdöbbentettek, akik a legnagyobb nyugalommal fényképezgetik akár a földön fekvő sebesülteket is.

A haditudósítás az egyik legbonyolultabb újságírói feladat. Nemcsak veszélyessége, hanem a felmerülő számos etikai probléma miatt is. (Ezekkel könyvtárnyi irodalom foglalkozik.) Az éjszakai ütközetekről tudósító újságíró lényegében haditudósító. Beavatkozási,segítségnyújtási kötelezettsége alól (egy szintig) felmenti feladata, a „köz” tájékoztatása. A zavargások körül bóklászó,  szuvenír-képeket készítő amatőrt nem illeti meg ez az erkölcsi felmentés. A zavargásokat sporteseményként néző kukkolók akkor is osztoznak a rendbontás felelősségégben, ha kamera van a kezkben.

„A horizontális médiakörnyezetben a sajtómárkák hitelessége még jelent valamit. A hagyományos média számára kétség kívül maradt még fontos szerep, de a közösségi értékek fölötti őrködés nyilván nem tartozik ezek közé.

A hagyományos hírszolgáltatóknak meg kell kérdőjelezniük azoknak a nagyra értékelt standardoknak a fenntartását, amiket semmi más nem indokol, mint a putitán olvasók panaszaitól való félelem.”

Magyarán szólva Robert Cox szerint a hagyományos média saját etikai töketlenkedése az „új jövevények” malmára hajtja a vizet. Emlékeztet rá, hogy ugyanez egyszer már lejátszódott az apróhirdetések piacán. Miközben a napilapok nem voltak képesek engedni a hirdetések árából, állandóan szabályozni akarták a hirdetések szövegét, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy a hirdetők áttették székhelyüket a Craigslistre.

Jó írás, de azért nehéz elfogadni, hogy az újságírás és az apróhirdetések közzététele között lényegében nincs is olyan nagy különbség…

A CNET tanulságos gyűjteménye (via Buzzmachine)

(Függelék a néhány nappal ezelőtti "Manipulált hírek" c. bejegyzéshez.)

Blama. A Reuters hírügynökségtől származó, hamisított fotó jelent meg a New York Times címlapján. A Bejrút bombázásáról tudósító képen a hatás fokozása érdekében kicsit sűrűbbé tették a füstöt. A manipulációt az a Charles Johnson blogger leplezte le, aki évekkel ezelőtt a Rathergate néven elhíresült hamisítási botrány kirobbantója is volt.

Johnson (a névtelen tippadótól kapott füles alapján) leleplezett, a Reuters visszavonta a képet (és a szabadúszó fotós csaknem ezer korábbi fotóját), „bocs, gyerekek, 2000 kép ment keresztül rajtunk aznap, ráadásul a nyári szabadságolások miatt rossz a junior/senior arány a szerkesztők között”, látszólag minden rendben.

A történetről ugyan részletesebben is beszámolt a Washington Post, Johnson kétszer is szerepelt a CNN műsorában, természetesen írt róla sok blogger is, a Los Angeles Times  szerint a média mégis igen visszafogottan foglalkozott a témával.

Kellemetlen következményekkel járhat ugyanis, ha elkezdjük nagyítóval nézegetni az elmúlt évek sajtófotóit. A durva digitális  (Photoshop) „feljavítások” mellett számos „riportképnél”felmerül a beállítottság, a  hatást fokozó kellékek ( pl. gyerekjáték a romok tetején), vagy  fizetett statiszták alkalmazásának a  gyanúja is. (Természetesen nem csak a háborús tudósításokkal van baj, a teljesen politikamentes természetfotók "élethűbbé tétele" körül is folyamatosak a botrányok).

A lapok és a hírügynökségek sok szabadúszó fotóstól vesznek képeket, most tehát mindent próbálnak rájuk kenni. Nehéz persze elhinni, hogy a vezető lapok képszerkesztői pozíciójában csupa dilettáns hülye ül, akik nem képesek észrevenni azt, amit a korábbi zenész Johnson könnyedén kiszúrt. Inkább arról van szó, hogy a kiélezett hírversenyben nagy menniységben van szükség azokra a hatásos, jó minőségű képekre, amik eladják a lapot. Ezek azonban "természetes körülmények között" nem mindig jönnek össze.
Az "illetékesek" nyilván tisztában vannak vele, hogy a képek egy része manipulált, de úgy gondolják, hogy egy kicsivel több füst, egy kicsit  hatásosabban zokogó gyászoló anya nem változtat a tényeken, viszont eladhatóbbá teszi a lapot. Amikor pedig lebuknak, akkor legfeljebb kirúgnak néhány szabadúszót, bocsánatot kérnek az olvasóktól – aztán minden megy tovább.

Zalán Eszter Bunkerbloggerek című cikkében a Reutersgate mellett arról is ír, hogyan próbálják a harcoló felek az újságírók manipulálásával befolyásolni a róluk a médiában kialakított képet.

Frissítés:

• Hatásos (flash) összeállítás a hatásvadász képmanipulciókról (via Világfalu)
• A vajszínű árnyalat arról ír, hogyan próbálják az esetet politikailag kiaknázni egyes jobboldali blogger-csoportosulások
• További képmanipuláással foglalkozó oldalak érhetők el Pocakos bejegyzéséből.

A WSJ ingyen is elérhető részén hosszú cikk foglalkozik azokkal a volt katonákkal, akik úgy látják, hogy a mainstream média nem megfelelően foglalkozik a különböző háborús eseményekkel. Sok obsitos katona blogolásba kezdett, hogy alaposabban bemutassa a „civil sajtó” által csak felületesen megírt tényeket.  A „military blog” lassan önálló műfajjá válik, már országos kongresszusuk is volt.

Nem is tudom, miért is várnánk, hogy a haditudósítások pontosak és szakszerűek legyenek? Bárki tapasztalhatja, mennyire ingoványossá válik a talaj, ha az újságírók valamilyen szűkebb szakmai kérdéssel kezdenek el foglalkozni. A háborúcsinálás vajon nem ilyen? (Kérdés persze, hogy a katonai szakfolyóiratok olvasóin kívül kik kíváncsiak egy-egy sikeres hadművelet elemzésére? )

Állítólag a Pentagon is felfigyelt a katonai blogokra; külön részleget alapítottak azok figyelésére. Részben érdekes információkra, ötletekre vadásznak, részben pedig azt figyelik, nem szivárogtat-e ki valaki hadititkokat...

A cikken megszólaló katonai bloggerek szerint a média torz képet közöl. A szenzációk kerülnek a középpontba, fontos események fölött elsikkad a sajtó. Ismert probléma: Sokan a szenzációk miatt veszik a lapokat, sokan pedig a szenzációhajhászás miatt utasítják el azokat.

Az iWiW tulajdonosváltásával kapcsolatban sokakban felmerült, hogy „milyen jogon adnak el a tudtomon kívül egy olyan szolgáltatást, ami lényegében rólam, az én kapcsolataimról szól”?

Néhány napja egy szakmai beszélgetésen Bőgel "tanár úr" arra hívta fel a  résztvevők figyelmét, hogy a jelenség nem új, jó ideje már  a cégek értékének jelentős résztét  éppen az ügyfél- és partneri kör adja.  A cégek adás-vételekor természetes, hogy az ügyfélkör is a tranzakció tárgyát képezi. (A napokban erre nagyon is kézzel fogható példát kaptam:  „Bankom”  örömmel értesített, hogy (ismét) felszámolja lakossági üzletágát és engem hitelemmel együtt átpakolnak egy másik bankhoz…)

Az „emberkereskedelem” természetesen közelebbről is érinti a média-bizniszt. Ahogy növekszik a „user generated content” mennyisége és jelentősége a médiában, érlelődik a kérdés: Kinek a tulajdona az online hírszolgáltatónál megjelent „civil” tartalom? Mi történik akkor, ha a egy tulajdonosváltással együtt megváltozik az adott kiadvány jellege, politikai irányvonala is? Mit tehet a „civil újságíró”, ha akaratán kívül olyan cégér alá kerül, ahová egyáltalán nem kívánkozott.?

Sokan csak egy-egy kínos ügy kapcsán döbbennek rá, hogy az internetről tulajdonképpen semmit nem lehet radírozni.

Azt hiszem, nem az iWiW eladásával kezdődtek a gondok.

Nemrég egy előadásában Weyer Balázs, az [origo] főszerkesztője arról beszélt, hogy sajtóban a Nagy Brendek (szerintem már nyugodtan írhatom magyarosan) eleve hitelesek (attól nagyok), a bloggereknek meg esélyük sincs elérni a hitelességnek ezt a szintjét.

A dolog szerintem ennél sokkal bonyolultabb. Épp a napokban írtam a Daily Kos blogról.  Alapítója  nem „kintről” hozta a hitelességét, korábban sem a NY Timesnál, sem a CNN-nél nem volt sztárújságíró. A Daily Kos négy év alatt hitelessé vált, mert az olvasók hitelesnek találták a benne leírtakat. Ez a hitelesítési folyamat sokkal gyorsabb volt, mint amit korábban megszokhattunk: Egy hasonló profilú politikai lap felfuttatására több idő és rengeteg pénz kell. A „gyorsított hitelesítés” mögött az olvasók / bloggerek / civil újságírók aktív részvétele, a gyors és hatékony visszacsatolás sejthető. (A Daily Kos esete nem egyedi, említhetném például Robert Scoble  történetét is, aki sok informatikus szerint is sokkal hitelesebb, mint a hirdetőknek kiszolgáltatott „hivatalból hiteles” informatikai sajtó jelentős hányada. A felsorolás folytatható...)

Az elmúlt évek hírhamisítási-manipulálási botrányai (NY Times, Newsweek, CBS stb.) jól mutatják, hogy a Nagy Brendek által  nyújtott „biankó hitelességgel” könnyen vissza is lehet élni. A „sajtón élősködő” blogoszféra egyik fontos szerepe, hogy állandóan teszteli a „hivatalból hiteleseket”. (Mellékhatásként persze ott vannak a dicsőségre vágyó, önjelölt Robin Hood-bloggerek mellétrafálása is.)
A brendek tévedhetetlenségébe vetett hit megrendülése mellett jól látszik, hogy az offline brendek ismertsége ( és a részben ebből következő hitelesége) nem vihető közvetlenül át a webre.

Tegnap, az IT-Business klubjában sok szó esett a weben egyre nagyobb szerephez jutó kollektív intelligenciáról. ( Például arról, ahogy a Google az oda-vissza linkelés alapján rangsorol, vagyis kiszámítja a PageRank értékedet, vagyis a hiteleségedet.) A Google az ismert okok miatt igen előnyösen sorolja be a blogokat, hamar hitelesebb lehetsz, mint némelyik „ismert brand”. Most akkor melyik hitelesség számít?

A Magyar Nemzet a hazai sajtó egyik legrégebbi brendje. A hányatott sorsú lap az elmúlt években többször is élesen irányt váltott. A hitelesség a név megtartásával automatikusan tovább öröklődik? Nem hiszem. Míg korábban a MN hitelességét az ott dolgozó szerzők, a lapban publikált cikkek alakították ki, a mai, "korlátozott hitelesség" egyértelműen politikai indíttatású.  

Az Index megalakulásakor lényegében a korábbi Internetto teljes gárdája átigazolt az új kiadványhoz. Az IDG  (az Internetto kiadója) egy darabig még próbálkozott, de hamar egyértelművé vált, hogy hiába maradt a név, csapat mellett a közönség jelentős része és a hitelesség is átigazolt az új kiadványhoz. A korábbi erős brend kiürült, a többszöri újraélesztési kísérlet ellenére is gyorsan elsorvad.

Úgy tűnik, hogy a  hitelességnek nem csak a brand, de még az egyértelműen meghatározható szerző sem a feltétele. A Hírbehozó blog szerzője „közismert rejtőzködő”, nem szerepel konferenciákon, nem nyilatkozik a sajtóban, szinte semmit sem tudni róla, blogja mégis a legnépszerűbb hazai tematikus blogok között szerepel.

Ezekkel a példákkal nyilván csak a felszínt kapargattam. Örülnék, ha valaki mélyebbre ásna!

Most tart a 118. hozzászólásnál a Sesblog Az Index és a blogok c. bejegyzése. Nem kell megijedni, nem a kiinduló témáról – írtam róla eleget - , hanem az attól elkanyarodó hozzászólásokról lesz most szó.

Ezekből a hozzászólásokból szép lassan felsejlik, hogy a hazai blogoszféra krémje nappal reklámügynökségeknél, tanácsadóknál, esetleg TOM („tradicionális online média”  - eszpee)-nál húzzák az igát, hogy aztán éjjel  ugyanezek az emberek mindent eltakaró nickbe bújva szívják munkaadóik vérét, vagyis inkább egymás munkaadóinak a vérét.

Nem is volna persze ez a történet olyan izgalmas, ha mindez nem nem nálunk (nem, nem „kis hazánkban” - ezért már évekkel ezelőtt is súlyos büntetés járt) történne. Az egész szépségét ugyanis az adja mag, hogy a játékban részt vevők egy (nagyobbik?) része pontosan tudja melyik álarc kit takar. Időnként, amikor kissé eldurvul az adok-kapok bedobnak tehát egy-egy biztosan elhelyezett utalást. Bővül a kör, ilyenkor a félinformáltak is hozzájutnak egy-egy laphoz a Ki kicsodából.

Közmegegyezéssel szentesített, hangosan soha ki nem mondott hazugságon alapul a hazai blogoszféra egy szép szelete.
"Én  (ügynökég tanácsadó, TOM) nyilvánosan leszarom, mi is történik  a te blogoszférádban, te viszont ott nem az én drága pénzen bejáratott, nap közben üzletfeleimnek jó pénzért eladott  neveden játszadozol. Ja, és persze ha olyan béna vagy, hogy lebuksz, nem ismerjük egymást..."

A Sesblog vitájának másik nagy tanulásága, hogy az emberiség alapvetően három nagy csoportra osztható: Azokra, akik már dolgoztak az Indexnek, azokra, akik éppen ott dolgoznak, illetve azokra, akik …. (na, nem, találd ki magad!)

Innen nézve talán nehéz megérteni, de egyre sérülékenyebbnek tűnik az amerikai újságírás alappillére, az objektivitás alapelve.

Az objektív újságírás kialakulásának, megszilárdulásának története elolvasható Doug McGill gyakran idézett esszéjében. A sokáig örök érévnyűnek hitt újságírói megközelítésbe vetett hit a legutóbbi amerikai elnökválasztás, de még inkább a megváltozott hírfogyasztási szokások miatt rendült meg.

Michael Kinsley most a Slate-ben megjelent publicisztikájában  indított rohamot az objektivitás-elv ellen.

Az objektív és a tévedhetetlen sajtó eszméje szorosan összefügg egymással. Kinsley  szerint nem az a  baj, hogy az újságírók képtelenek lennének leplezni politikai elfogultságukat. Nem is az, hogy a tökéletes objektivitás legfeljebb filozófiai eszmeként létezik. Az alapprobléma az, hogy az újságírói objektivitás eszméje eleve zavaros dolog. Azok az újságírók, akik azt állítják, hogy nincs véleményük írásuk, műsoruk tárgyáról vagy hazudnak, vagy alkalmatlanok erre a munkára.

„A véleményen alapuló újságírás (opinion journalism) őszintébb lehet az objektív-stílusú újságírásnál, hiszen nem kell elrejtenie a szerző nézőpontját (…).”Az objektivitás tettetésétől való megszabadulás nem jelenti, hogy az újságíró elhagyná legfontosabb fogadalmát, a tényekhez való pontos ragaszkodás követelményét. Mindez két szóban összegezhető: intellektuális őszinteség. Azt írod, vagy mondod, amit valóban gondolsz?  Figyelembe vetted a rendelkezésedre álló ellenérveket? (…)”

(Ez itt csak néhány kiragadott gondolat a cikkből. A legjobb, ha elolvasod az egészet.)

Adalékok:

Dan Gillmor nagy visszhangot kiváltott „kiáltványa” az objektivitás haláláról
Chris Anderson (Long Tail) válasza
Jay Rosen válasza, rengeteg további hivatkozással
Az objektivitás-doktrína nyomában. Bajomi-Lázár Péter tanulmánya (a hazai helyzet elemzésével)
 

„Civil újságírás”, „állampolgári zsurnalizmus”...Mi itt bőszen keressük a „citizen journalism” kifejezés  legpontosabb fordítását, Kelly McBridge és mások  közben arról írnak, hogy más „címkét”kellene találni az „olvasók generálta tartalomra”, mert ez a mostani megtévesztő.

Az újságírás lényege az  információk megszerzése és összeállítása során tanúsított függetlenség.
(A gyakorlatban ez a definíció nem mindig állja meg a helyét, de nyíltan elutasítani nem illik.)

Az újságokban ugyan megjelennek olyan információk is, amik eleve nem felelnek meg a fenti kritériumoknak (reklámok), azokat egyértelműen jelölni szokás.

A civil tartalmak megjelenése az internetes tartalomszolgáltatásban megtévesztő lehet. A bárki által, minden külső kontroll nélkül publikálható anyagok gyakran formailag semmiben sem különböznek a szerkesztőség által publikált cikkektől, ezért alkalmasak lehetnek az olvasók megtévesztésére.

Steve Yelvington szerint egyes helyi politikusok is felfedezték az online napilapok működtette „civil” médiafelületeket és ott (ingyen) intenzív propagandamunkába kezdtek.

A nagyobb, fejlettebb online közösségek képesek megvédeni magukat az erőszakos politikai és üzleti nyomulástól, de a kisebb, fejletlenebb közösségek védtelenek.

Miközben tehát az online média számára nagy lehetőségének tűnik a  korábban passzív közönség bevonása, a szerkesztett és a „civil” tartalmak összekeverésével, az egyértelműen valamilyen érdekcsoporthoz fűződő információk beengedésével saját hitelességét veszélyeztetheti.

Stumpf István politológusnak álcázott pártpolitikus, Orbán egykori kancellárminisztere nyilván a „másik oldal” beépített embere. Másképpen nem tudom megmagyarázni, miért kezdett éppen most nyilatkozni a „média demokratikus kontrolljának hiányáról”.
(A MNO nyilván jól  átgondolt online stratégiája következtében az internten csak az interjú eleje olvasható, ezért az eMaSa összefoglalóját  csatoltam ide.)

Stumpf szerint a hazai médiát egy 10-12 emberből álló „agytröszt” irányítja. Abból lesz hír, amit ők diktálnak. A Magyar Nemzet cikkében az „agytröszt” névsora nem szerepel. (Rajtam kívül nyilván mindenki tudja. Hálás lennék, ha valaki beavatna!)

Stumpf sajnos rosszkor, rossz helyen próbálkozott, Mikola és Semjén urak sorozatos megnyilvánulásai sokkal alkalmasabbak az érzékenyebb idegzetűek riogatására.

Adalék:

Néhány „bértollnok” a reagálása a  Népszabadságban

Ismert történet: A Washingtonpost.com a „csúnyán viselkedő” hozzászólók miatt bezárta a kaput, „átmenetileg szünetelteti” blogján a hozzászólásokat.

Úgy kell nekik, miért nem voltak óvatosabbak!  Mint például az Index, ahol eleve nem lehet hozzászólni a Pufajkás Turul  választási bloghoz. 

Vin Crosbie szerint igen különös úgy átlátható sajtót követelni, hogy közben teljesen ellenőrizetlen anonim, vagy tetszőleges álnevet használó „szerzőket” vonunk be. (Igen, álnevet írtam. A „nickname” ugyan becenevet  jelent, de lehet-e becézni valakit, akit nem is ismerünk?)

Crosbie szerint techno-utópista félreértés azt képzeni, hogy néhány egyszerű, új média-technológiának (hozzászólás, fórum, blog) köszönhetően megváltozik majd az emberek viselkedése is. Miért hisszük, hogy a spontán és teljesen anonim megnyilvánulások majd decensek, udvariasak, és jogi szempontból is tökéletesen kielégítők lesznek.

Mennyire máshogy nyilvánulnak meg a nevüket vállalók és a névtelenek? (Itt, a Médiablog hozzászólói között is jól látni, hogy az élesebben kritizálók rendszerint névtelenek.)

Részben persze érthető a bizalmatlanság. Kis erőfeszítéssel felgöngyölíthetők kapcsolataink, igazi (hivatalos) nevünk, vagy állandó fedőnevünk alapján pillanatok alatt „lenyomozhatók” vagyunk a Google-on.

Nekem továbbra is az a véleményem, hogy aki párbeszédet kíván folytatni olvasóival, annak fel kell vállalnia a beérkező levelek szűrését, moderálását. Akkor is, ha csak napi öt hozzászólást kap, de akkor is, ha napi ötszázat.

Címkék: online_újságírás sajtóetika Crosbie anonimitás civil_újságírás

„Miért mindig csak külföldi példákkal jössz?” - szokták feltenni a kérdést a (valamilyen rejtélyes okból általában névtelen) hozzászólók, levélírók. Nyilván azért, mert a hazai médiára nem jellemző hogy valaki hazugságai nyilvános leleplezése után lemondjon. És persze az sem tipikus, hogy ezeket a hazugságokat bloggerek leplezzék le.

Most se várjon senki valami, a hazai médiát megrengető  Dan Rather-ügyet. Az alábbi történet arról szól, hogyan indul be szinte automatikusan a hazai blogszférácskában is az olvasói kontroll.

A Sesblog „vendégmunkásnak”(vendégbloggernek) hívta meg Para-Kovács Imrét.
PKI  saját blogjában  megszokhatta, hogy minden megnyilvánulását kitörő lelkesedés és hozzászólás-áradat fogadja. A Sesblog tözsolvasói-hozzászólói már  PKI felbukkanását is vegyes érzelmekkel fogadták, egy későbbi, a politikai és az „egyéb” bejegyzések szétválasztásáról szóló szöveg kapcsán pedig többen felvetették, vajon számos ordas hakniban való részvétel után megmaradhat-e a publicista hamvas szüzessége? (PKI a helyzetet felismerve nem is próbálta nagyon magyarázni a bizonyítványát.)

A Sesblog – az egyik legrégebbi, és talán legstabilabb törzsközönséggel rendelkező blog – persze sajátos közeg. Ez az eset ugyan csak laboratóriumi szinten,de jól példázza, hogy a blogoszférában a gyors és gyakran intenzív visszajelzések miatt sokkal átláthatóbbak, sebezhetőbbek a médiaszereplők.

Címkék: etika hitelesség visszajelzések

„Megálljt kellene parancsolni a magyar média morális mélyrepülésének – fejtette ki véleményét Szikora József, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének elnöke, többek között a Népszabadság hamis Teller-levelére és a Tilos Rádióban elhangzott keresztény-gyilkolásra utalva.”

Szerintem a magyar média nagyon jól áll, ha csak ezt a két, évekkel ezelőtti, akkor is mesterségesen felfújt ügyet lehet előrángatni.

A Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége(  MAKÚSZ)   700 tagot tömörít, többségük a katolikus médiában fejti ki áldásos tevékenységét, de azért jut belőlük a "világi médiába" is.

Kíváncsi lettem volna rá, hogy Szikora József a gyakorlatban hogyan is képzeli ezt a "megállj parancsolást", de sajnos erre a gondola.hu munkatársa nem kérdezett rá.

Címkék: sajtóetika cenzúra politika

Változások az európai médiaetikában. Az eMaSa oldalán bukkantam a ma kezdődő rendezvény honlapjára vezető linkre.
A programot böngészve úgy tűnik, hogy a nemzetköziséget Ukrajna, illetve a rendezvényt támogató  Nagy Britannia képviseli. Bevallom, az előzetes programnál sokkal inkább izgatja a fantáziámat a honlapon beígért blog.

Undorító, ahogy a média kezelte /kezeli a „Rebeka-ügyet”.
Az egész tudományos hírként indult: Magyarországon első alkalommal hajtottak végre „élődonoros májátültetést”. A hír még a megfelelő helyen startolt.
Beteg gyerek, saját májának egy részét feláldozó apa – a bulvármédia azonnal megérezte, hogy itt a legújabb nyáladzásra alkalmas téma. Nincs is ebben semmi rendkívüli.A baj az, hogy a versenybe beszállt a közszolgálati (vagy inkább közpénzekből eltartott ) média is.

Nekem is van gyerekem, valamennyire át tudom érezni a család tragédiáját. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy kisgyerek súlyos  betegségéből nem szabadna kukkolós reality show-t csinálni!

A gyerek túlélési esélyeinek latolgatása az orvosi konzílium dolga. Az orvosi etika körébe tartozik, mit és hogyan osztanak meg ebből a családdal.  Ennek a vezető hírekben való szerepletetése nem más, mint a Matthäus-ügy szintjére vinni egy gyerek  élet-halál harcát.

Rebeka tegnap délután meghalt. Ma reggel 7-kor még mindig ez volt a Krónika vezető híre! Mivel az orvosokból csámcsogásra alkalmas információkat nem sikerül kihúzni, a közszolgálati hírműsor (minden más hírt megelőzve) összefoglalta Rebeka betegségének történetét. (Itt kapcsoltam ki a rádiót.)

A politikusok betegsége, halála közügy. II. János Pál haldoklása és halála jó példa arra, hogyan alakítható át ez hetekig elhúzódó médiaeseménnyé. (Ennek az emberi méltóságot sértő ízléstelenségéről hosszasan lehetne írni.)
Ariel Saron politikus. Izrael miniszterelnöke. Élet-halál harca nem (csak) magánügy. A bulvármédia természetesen Saron válságos állapotát is alaposan kihasználja, de ezzel nincs mit tenni.

Rebeka nem volt közszereplő, betegsége, kezelése orvosi szakkérdés, halála a család belügye. Nincs itt mit kukkolnunk, legalább most, halála után le kellene szállni a témáról.

Tegnap Doransky és Tornado beszélt volt a Kossuth Digitális című műsorában.
Személyesen nem vettem részt az adásban, viszont a felvételt  hallgatva időnként úgy éreztem, mintha ott lebegne a szellemem…
Doransky a tőle megszokott, „több mint korrekt módon” többször is emlegetett, de nála ez normális. (Azért megjegyezném, hogy Doransky dícséretes nagyvonalúsággal hivatkozott a Blogter versenytársaira is.)

Sokkal inkább meglepett, hogy a műsorvezető Sípos Júlia  igen sokat merített a Médiablogból. Örülök, hogy hasznosnak találta bejegyzéseimet, szívesen használta egyes fordulataimat is, de talán legalább egyszer illett volna megneveznie tudásának forrását is.
(Nem a hiúság beszél belőle, hanem a médiaetika iránti elkötelezettség :-) 

Sajnos azonban a gyorsan összeszedegetett tudás nem bizonyult elégségesnek a műsor vezetéséhez. A riporter nem csak eljátszotta a Tájékozatlan Rádióhallgató szerepét, hanem át is élte....

Rosszul feltett, néha érthetetlen kérdésekre válaszolni hálátlan szerep. Doransky és Tornádó ennek ellenére igen jól állták a sarat. (Persze azért voltak feszült csendek, zavart heherészések.)

A felvételt ajánlom mindeninek, aki szeretne „találkozni” a két ismert bloggerrel, illetve aki a más hibájából kíván tanulni a rádiós újságírásról!

(Köszönet Keltnek  , a linkért!)

Adalék:

A Cloneshit bejegyzése rengeteg hozzászólással

Ne keresd a műfajelméleti szakkönyvekben, vagy a szótárakban enne a kifejezésnek az angol megfelelőjét, nincs bennük. Úgy látszik, ott ez értelmezhetetlen. Ugyanúgy mint a péercikk. (PR-cikk). A média ugyanis addig maradhat hiteles, amíg a szerkesztett tartalom (editorial content) világosan elkülönül a hirdetésektől.

A vezető lapok legnagyobb értéke a hitelesség, ezért minden áron erős tűzfalat próbálnak felhúzni (és fenntartani) a kétféle tartalom között. Néha persze ez nagyon nehéz.

A „mértékadó média” szigorú etikai kódexben rögzíti, hol húzódik az átléphetetlen határ.
(Nálunk szokás a BBC etikai kódexét emlegetni. Betartani kevésbé.)

Nálunk a rádiókban és tévékben tilos kimondani a cégek nevét. Nem etikai okokból, hanem azért, mert attól félnek, hogy az ingyenes nyilvánosság miatt elesnek a hirdetési bevételektől.

Rekláminterjú, péercikk, kilóra megvett újságírók.

Akik azt hiszik, hogy ez a Financial Timesnál is így megy, hülyék.
Akik tudják, hogy nem így megy, de úgy tesznek, mintha így lenne. ... A Médiablog nem politizál, ez a bejegyzés a sajtóetikáról szólt.

A linkeket követhetően elérhető a  Financial Times etikai kódexe és kódexét nem találtam a weben, kárpótlásul néhány "közeli rokona”:

• Los Angeles Times
• New Yorrk Times Company
• BBC

Frissítés (12.23): HH megtalálta az FT etikai kódexét! (Ezúton is köszönet a segítségért!)

"Nem érdekes tehát, tudok-e arról, hogy amit leírok, államtitok, ha pedig az, nem fontosabb érdek-e, hogy nyilvánosságra kerüljön. Az is közömbös, hogyan jutottam az információhoz - ha a leírtakról bebizonyítják, hogy valahol valaki államtitokká minősítette, rács mögé kerülhetek. Csak a hatóságok józan önuralmának köszönhető, hogy egészen a legutóbbi időkig nem került újságíró államtitoksértés vádjával bíróság elé...."

Réti Pál írása a HVG friss számában.

Emlékeztetőül: A néhány napja eslő fokon felmentett Csík Rita után hamarsan Rádi Antóniának kell bíróság elé állnia. A HVG újságíróját egy 2003-ban  a "székesfehérvári maffiaügyről" megjelent cikke miatt vádolják államtitoksértéssel.

"Jellemző a 'titok' súlyára, hogy annak kiszivárogtatója után immár nem is kutakodnak. Annál inkább vegzálják Rádi Antóniát, aki - nem mellesleg - nem először merészelte gyakorolni a sajtó közérdekű ellenőrző funkcióját éppen az ügyészség esetében." - írja Réti

A történetet mindenki ismeri (és unja) már.

1. Kovács Zoltán az ÉS főszerkesztője nemtetszésének adott hangot, amiért „a bíróság  ítélethirdetés előtt a döntés érdemi részéről tájékoztatja a sajtót” (pontosabban a Magyar Nemzetet)

2. Az LB elnöke szerint Kovács „alkotmányos alapintézményt támadó” nyilatkozott tett

3. A MÚOSZ Etikai Bizottsága elvi állásfoglalást  tett közzé

..."Ha az OIT vizsgálata szerint nem onnan származott a Magyar Nemzet információja – hiszen a megkérdezett munkatárs nyilatkozata így szólt: „a hírt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja” – az OIT erre vonatkozó nyilatkozata nem hagyható figyelmen kívül. További vizsgálatokat követelni megalapozatlan igény.

Csak a szakma szabályainak és a szakmai etika szabályainak betartása kötelezhetné ilyen esetben a Magyar Nemzet munkatársát, hogy ne hivatkozzék a „megbízható forrásra”, ha esetleg konkrét információ hiányában, csak a két lehetőség egyikének választásával közölték a felülvizsgálati kérelem elutasítását. Természetesen azt sem vonhatja tényszerűen kétségbe senki, hogy volt informátora a Magyar Nemzetnek.”

4. Állásfoglalást adott ki  a Nyilvánosság Klub is. Ebben többek közt ez áll: „A Nyilvánosság Klub szerint az OIT és a MÚOSZ Etikai Bizottsága támadást intézett a vélemény- és sajtószabadság alkotmányos intézménye ellen. Közben a lényeg lassan teljesen elsikkad: a közvélemény mindmáig nem tudja, hogyan eshetett meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntéséről előbb értesült a jobboldali politikai napilap, mint maguk a peres felek.”

Lehet, hogy túlterheltem az agyamat, de hirtelen Mrozek Rendőrség című abszurd drámája ugrott be. A darab egyik csúcspontján mindenki mindenkit letartóztat…

Egyébként pedig feltétlenül ajánlom az idáig elvergődő olvasók figyelmébe Szále László ide vonatkozó (nem a Mrozek darabra!) Hír az ablakban című írsását.

Első fokon felmentették Csík Ritát (pontosabban: a Népszava Csík Rita néven publikáló újságíróját), akit államtitok sértéssel vádoltak meg. Haraszti Miklós, az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) sajtószabadság-biztosa   szerint „az ügyészség [az ügybíróság elé vitelével] a nemzetközi gyakorlattal ellentétes döntést hozott, figyelmen kívül hagyta az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) korábbi állásfoglalását, és ezzel hazánkat az újságírókat bebörtönző országok sorába viszi be.”

Tovább >>