Bár egyesek úgy gondolják, hogy "a fák nem nőnek az égig" mondás a Facebookra nem érvényes, a józanabbak jól tudják, hogy az elmúlt évek elképesztő ütemű növekedése nem tarthat örökké. A következő években valószínűleg nem az újabb százmilliók elérése, bekapcsolása, hanem a 700 milliót meghaladó számú felhasználó megtartása, a Facebook iránti elkötelezettség kiaknázása lesz a cél. (Az elmúlt hetekben láthattuk, hogy a  Facebook-lojalitás nem garantálja az élethossziglani hűséget. Google Plus egyik pillanatról a másikra képes 10 millió felhasználót tudott begyűjteni - többségüket a Facebookról csábította át. - Csábításnak számít az is, ha valaki a korábban a Facebookon töltött idejének egy részét ezentúl a Google Plus bizgetésével tölti.)


Jeff Bercovici, a Forbes bloggere szerint a Facebook néhány nagy médiatulajdonost önálló "Facebook kiadás" létrehozására próbálja rávenni. Lényegében olyan alkalmazásokról lenne szó, amiknek segítségével a Facebookon belül lehetne bizonyos médiatartalmakat fogyasztani.


Az együttműködés üzleti részértől még kevesebbet lehet tudni, de minden valószínűség szerint valamilyen olyan bevételmegosztásról lehet szó, amilyen már néhány tévével és filmstúdióval egy ideje már működik.

A hírmédia alapvető ellentmondása egyelőre feloldhatatlannak látszik: Miközben az olvasók számát, illetve a hírfogyasztással töltött időt tekintve a digitális média már legyőzte a nyomtatott médiát, a bevételek nagyobbik része még mindig a "printből" származik.



Frédéric Filloux (Monday Note) a Havas Media egy friss felmérését ismerteti, amiből megtudhatjuk, hogy egy európai átlagolvasó napi 37 percet olvasgatja a digitális médiát és csak 22 percet a nyomtatott lapokat. (Fontos észrevenni, hogy már nem online olvasókról, hanem digitális tartalomfogyasztókról beszélünk.)

Ne higgy a látszatnak. Ha körülnézel egy belvárosi kávéházban, megállapíthatod, hogy Magyarországon a Mac penetrációja legalább 90%-os. Ha egy reklámkonferencián látottak alapján alkotsz ítéletet, azt hiheted, hogy a hazai lakosság 86 százalékának iPhone-ja van.


A két szám önmagában nehezen összemérhető. Egy  e-olvasót tulajdonosa nyilván olvasásra használja. A táblagépeken böngésznek, emaileznek, fészbukolnak, játszanak...az olvasás valahol az "egyéb tevékenység" 20 százalékában rejtőzködik. A korrigált (és jóindulatúan felfelé kerekített) arány ezek szerint 9:1 az e-olvasók javára. Ennek ellenére ma minden kiadó a táblagépekre koncentrál és szinte senki sem törődik az e-olvasókkal.

Június 16-án Alan Rusbridger, a Guardian főszerkesztője és a Andrew Miller, a Guardian Media Group (GMG) vezérigazgatója bejelentették az új világ kezdetét. Többé nem a nyomtatott lapra, hanem a Guardian.co.uk-ra és a köré épülő digitális termékekre épül a kiadó stratégiája. A döntés érthető, a változás elkerülhetetlen, hiszen a kiadó csak az elmúlt évben 34,4 millió font veszteséget termelt, vagyis könnyen kiszámítható, hogy az üzleti modell jelentős átalakítása nélkül néhány év alatt felélnék tartalékaikat.

A "multitaskinkg" eredetileg számítógépes fogalom, lényege az, hogy egyes számítógépek (processzorok) képesek egyszerre több feladatot is ellátni. Egy ideig úgy gondoltuk, hogy az emberi agy is tud így működni, de sajnos csalódnunk kellett.  Az elmúlt években számtalan kutatás foglalkozott a témával és egyértelműen (van ilyen a tudományban?) bebizonyosodott, hogy agyunk a  valódi, párhuzamos működés helyett inkább csak több dolog között, nagy sebességgel "kapcsolgat". Ennek következménye, hogy az "emberi multitasking" komoly információveszteséggel és gyors kifáradással jár együtt, de egyes vélemények szerint még hosszútávú, káros következményei is vannak.

Bár a tegnap befejeződött Média Hungary konferencián nem vettem részt, a tudósításokból Budatétényből is egyértelműen érzékelhető volt, hogy idén szinte minden a mobilokról szól. (Persze a pénzről és a politikáról/befolyásról is, de hát a média ezektől elválaszthatatlan.)
A hazai médiacégek aktivitását látva, a témában járatos ismerőseimmel beszélgetve egyfajta csodaváró hangulatot érzékelek.

"A print-online átmenetet ugyan elszúrtuk, de most idejében ébredtünk és már csak a zsákokat kell előkészítenünk, amikbe majd dől a pénz."

Ne aggódj, ha nem tudtál minden adatot felfogni a Google videójából - nem biztos, hogy benned van a hiba. (Nekem tetszik a videó, ez a közzétételi forma arra jó, hogy felkeltse az érdeklődők figyelmét. Lassú, alapos emésztésre ott a felmérésről készül prezentáció és a PDF-összefoglaló.)

• az emberek a mobilon elsősorban a helyi, őket közvetlenül érintő információkat keresik,
• az okostelefonosok készüléküket információszerzésre leginkább otthon (!) használják (vagyis munkába menet nem a mobilon olvasgatják a hírportálok cikkeit),
• az újság- és magazinolvasás a mobilos tartalomfogyasztásnak mindössze csak 22 százalékát teszi ki. (Valószínű, hogy a válaszadók az "ön hány alkalommal él szexuális életet hetente" kérdésre adott válaszhoz hasonlóan itt is a valóságosnál valamivel nagyobbra értékelték saját teljesítményüket.)

A hír ismert. A 2010. januári bejelentés és 14 hónapnyi előkészület (+ intenzív lélektani felkészítés) után március 28-tól működésbe lép a NYTimes.com lyukacsos  fizetős fala:

• havi húsz anyagig (cikk - több oldalas is, diasor, videó stb.) továbbra is szabad a pálya, de aki ennél többet akar, annak 4 hétre
• 15 dollárt kell fizetnie a webes elérésér + a mobil appért
• 20 dollárt a webes elérésért + iPad appért
• 35 dollárért a "tutti frutti" (web +mobil+iPad) elérésért.

Az azért nem telejen tiszta, ki és mit is kozmál most? A NY Times az elmúlt 15 évben már két alkalommal és megpróbálkozott webes kiadás fizetőssé tételével, de mindkétszer visszakozni kényszerült. (A második próbálkozás, a TimesSelect tulajdonképpen nem volt egyértelmű kudarc, de sikernek sem nevezhető.) Az sem világos, hogy Murdoch lapjai mennyire kozmáltak oda (vagy odakozmáltak-e egyáltalán)? A kényesebb orrúak ugyan érzik már a jól ismert bűzt, de ez a bizonyossághoz még kevés. 

Röviden: zavaros, de nem reménytelen.



Kellenek a hírek



Javuló gazdasági mutatók



Hát ennyit előzetesként, emésztem a jelentést és később még írok a legfontosabb tanulságokról.

Az online szerkesztőségek továbbra is a Forgalom Istenének hódolnak. Érthető, hiszen mindenki a profitért/fennmaradásért küzd, a nagyobb pénzt továbbra is a nagyobb forgalom hozza.
Az elmúlt években a Forgalom Istenének földi helytartója  a Google, papjai pedig a keresőoptimalizátorok (ismertebb nevükön SEO-guruk) voltak.





Egyesek - leginkább az SEO-bizniszben erősen érdekeltek  - ma váltig állítják, hogy a közösségimédia-optimalizálás (social media optimization - SMO) közönséges humbug. Vitathatatlan, hogy erre a területre is rászabadultak már a sarlatánok. A "Facebookon minden eladható" első lelkesedése után azonban sok cégnél - köztük a médiacégeknél is - kénytelenek lesznek belátni, hogy közösségi médiában elért siker sem feltétlenül csak a véletlenek műve.

 A régi dicsőség ugyan már a múlté, a 118 dolláros részvényár (2010. december) már inkább csak nosztalgikus emlék, mint reálisan elérhető cél, a Yahoo-t azonban még korai lenne leírni. Ugyan kevesebbet beszélünk róla, mint a Facebookról, vagy a Google-ról, de a Yahoo még mostani, megkopott állapotában is a világ egyik leglátogatottabb webhelye.



A részletekről korai lenne bármit is írni, azt boncolgatni ráérünk akkor, amikor már valóban elérhető lesz. Maga a koncepció azonban mindenképpen figyelmet érdemel. 

A magazinpiac egyre több darabra osztódik. Minden magazin igyekszik a maga jól körülhatárolható, szűk területére (és ezzel) saját rétegpiacára koncentrálni. A baj csak az, hogy ezek a szakosodott magazinok a közeljövőben nem lesznek képesek önálló, színvonalas, a nyomtatott kiadványtól elszakadni képes tábla-változatot megjelentetni. A Yahoo Livestand egyebek mellett az ő számukra lehet ideális platform. Megfelelő megvalósítás esetén lehetővé teszi azt is, hogy a web szabadsága után ne kelljen megint visszatérnünk az árukapcsolás, az "előrecsomagolt tartalom" világába. (Ne kelljen a horoszkópot is megvennem, miközben engem csak a kritikai rovat és az irodalmi melléklet érdekel.) A kérdés már csak az, hogy milyen partnereket tud begyűjteni a Yahoo, milyen bevételmegosztási modellt tud velük kialakítani, és hogy mindez kell-e majd a közönségnek.

A tények ismertek: Az AOL, a még megroggyant állapotában is óriási internet- és médiavállalat 315 millió dollárért megvásárolta az online újságírás üdvöskéjét, a feltörekvő Huffington Postot.

Nem gondoltam volna, hogy részletesen írnom kellene erről az üzletről. A HuffPost erőszakos nyomulásával, sikereivel, egyéni megoldásaival korábban már többször is foglalkoztam, a mostani (érdek)házasság részleteiről pedig számtalan helyen lehet olvasni. Miután azonban elolvastam az Indexen Szily László ex-"blogminiszter" írását, megváltoztattam korábbi elhatározásomat. Ha ugyanis Szily, a hazai online média egyik veteránja sem érti ezt a történetet, akkor talán mégis érdemes megmagyarázni néhány dolgot.

"Megkötötték tehát a blogbiznisz valaha volt legnagyobb üzletét, megszületett a világ első nő médiacárja, és azonnal indulhat is az élet-halál harc a blogtrónért Godzilla és Mechagodzilla, vagyis Ariana Huffington és a Gawker-birodalom császára, Nick Denton között." - írja Szily.

Az AOL-HuffPost üzlet nem "blogbiznisz". Arianna Huffington "lapja" éppen azért tudott olyan sikeres lenni, mert nem (csak) az olcsó tartalomgyártása épített. Kezdetben valószínűleg a pénzhiány miatt állt rá a másoktól "kölcsönzött" anyagok feldo lgozására, blogok "behúzására", azóta viszont ezt a "content curation", váltotta el, ez vált egyik legerősebb oldalukká. A HuffPost az "objektív újságíráshoz" ragaszkodó kiadványokhoz fűzött kommentárjaival sajátos vélemény-újságírást valósít meg. A Huffington Post komolyan veszi a linkelés erejét, rendkívül ügyesen használja az új technológiákat, él a közösségi médiában rejlő lehetőségekkel. Közben a "másik" oldalról is erősít, az elmúlt években jó néhány "nagy nevet" igazolt le. Persze továbbra is szép számmal szerepeltet blogokat, de ez már csak annyira "blogbiznisz", amennyire a véreshurka "rízsbiznisz".

Nick Denton vállalkozása, a Gawker Media más alapokon nyugszik. A rendkívül jó szimatú Denton bloggerket fedez fel, őket nagyon alacsony díjazásért addig dolgoztatja, amíg azok teljesen ki nem égnek, vagy tovább nem lépnek egy "igazi" médiacéghez. A modell sokáig sikeresnek tűnt, de mára kifulladt. A korábbi, látványos növekedés megállt, új irányok indítása helyett Denton kénytelen volt redukálta kiadványai számát.

A Gawker-birodalom ugyan továbbra is rendelkezik néhány erős kiadvánnyal, de senkinek sem jutna eszébe 315 millió dollárt ajánlani érte. A Huffington Post magasabb értékét sem a hagyományos tartalomgyártási potenciál adja. Az AOL valószínűleg egy olyan szemléletet, stratégiát, működésmódot kívánt megszerezni, amivel új irányt, erős karaktert, újra vezető szerepet szerezhet a jelenleg teljesen arctalan cégének. Hogy valójában mit nyer az AOL az üzlettel, azt még nem tudni. Azt viszont igen, hogy a végtelen ambícióval bíró Arianna Huffington számára még a mostani, igen erős pozíció sem a végső állomás. "Élet-halál harc a blogtrónért"? Ugyan már! Arianna asszony már egy egész másik pályán játszik.

Előrejelzések szerint az okostelefonok száma 2011-ben Magyarországon eléri az 500 ezret. Szép. Kevésbé mutatós viszont ez a szám, ha figyelembe vesszük, hogy a hazai aktív mobilfelhasználók száma 2010. decemberében meghaladta a 11 milliót.
Az okostelefonokkal rengeteget foglalkozik a média, ami könnyen hamis képet alakíthat ki. Az okostelefonok aránya még az Egyesült Államokban is csak valahol 25% körül mozog.


A Facebook január 19-én jelentette be hogy Facebook for Feature Phones néven olyan kisalkalmazást (app) jelentet meg, ami a 2500 népszerű félokos/félbuta Nokia, Sony Ericcson és LG telefont tesz Facebook-képessé. A "fészbukosított" telefonok természetesen nem tudják a közösségi hálózat valamennyi funkcióját kezelni, használatuk nem oylan kényelmes, mint okos társaiké, de az alapfunkciók (telefon- Facebook szinkronizálás, fotók nézegetése, frissítések olvasása) elérhetősége révén újabb tömegeket kapcsolnak be a mobil fészbukolásba. A Facebook új alkalmazásával természetesen leginkább azokat az országokat veszi célba, ahol még nem általános követelmény iPhonnal (Nexus S-sel) a kézben rohangálni. (A Facebook az alkalmazás terjesztésében együttműködő szolgáltatóknál azt is kibulizta, hogy a beetetési időszakra - első 90 nap - ne kelljen adatforgalmi díjat fizetni.)

A Mashable 10 pontja ugyan jól összefoglalja a médiában 2011-re várható legfontosabb trendeket - néhány kommentárral kiegészített sűrítményt is írtam belőle -, de úgy gondolom, mindenképpen érdemes mások előrejelzéseit is átnézni. 


Carr szerint felesleges már a régi média hanyatlásának okain keseregni, a feltámasztás módszereit keresni.  A jövőről viszont mindent elmond, hogy egyes, mindössze 2-3 éves webhelyek többet érnek, mint a tekintélyes, 50 éves magazinok... 

El kell felejteni az eddigi platformokat ("verticals" - mondják arrafelé). Nincs értelme többé nyomtatott médiában, tévében, rádióban gondolkodni. Az iPad (és a minket hamarosan elárasztó többi táblagép) világosan mutatja, merre tart a média. Webkapcsolatra képes, képernyővel rendelkező eszközök vannak, a Washington Post, a BBC, vagy az ABC News közti különbség viszont egyre csökken. Mindenhol mozgóképből, hangból, szövegből, képekből és természetesen közösségi médiából összegyúrt tartalmat találunk. A web az íróasztalról beköltözik a nappaliba és egyre jobban elfoglalja az eddig (hagyományos) tévézéssel agyonütött időt.



Felejtsd el a kábeltévét! Ma még inkább csak kuriózum, de pillanatokon belül itt lesz az internetes tévé. Végtelen csatornaválaszték. Wow! (Feltéve, ha beszélsz legalább fél tucat világnyelvet.) Én már most szólok, hogy rám ne számítsanak! A Télapó ma szállította le a karácsonyra szánt Kindle olvasót. Irány a világirodalom!

Kíváncsiak vagyunk, tudni szeretnénk, mi lesz a médiával 2011-ben, ezért lázasan olvassuk az ilyenkor nagy számban felbukkanó előrejelzéseket, jövendöléseket. Mindent azért nem hiszünk el, ráadásul a szemlézett írások tőlünk messze születtek, más piacokra érvényesek. (Ha nem tévednek.)


3. Kizárólag táblagépre, illetve a mobilra koncentráló ("mobile first") kiadványok indulnak - Itthon ehhez még nagyon kicsike a piac. Nyilván folytatódik a tábla- és mobilalkalmazásokkal való kísérletezgetés. Ebből 2011-ben még senki sem fog meggazdagodni. (Pontosabban: Egyes, ügyes fejlesztők az átmeneti szakemberhiányt kihasználva jól kereshetnek.)

A napokban a kereskedelmi internet 15. születésnapja ürügyén megrendezett veterántalálkozón többen is beismerték, hogy nem csak 1995-ben, de 2005-ben sem volt fogalmuk arról, merre tart az internet. Ezek után mit várhatunk az internet mélyrétegeit kevésbé ismerő médiavezérektől? (Nagyjából azt, ami van.)
Henry Bloget és Jay Jarow, a Business Insider szerkesztői ennél világosabban szeretnének látni. A média jövőjéről szóló konferenciájukon Here's the truth about the media industry...  (Itt az igazság a médiaiparról...) című előadásukban "csak" számokat tettek egymás mellé, de azok önmagukért beszélnek.


Igazán sokkoló ez az ábra, ami Google és a többi médiaóriás piaci értékét ábrázolja. Miközben a médiavezérek sokáig azzal áltatták magukat, hogy "a Google nem média- hanem internetes technológiákkal foglalkozó cég", szép nagyra nőtt a kicsike. Ma már a kisgyerekek is tudják, hogy a Google tartalmat készít és közvetít, hirdetéseket ad el...vagyis médiacég.



A jövőt illetően Bloget ls Jarow sem mondanak semmi meglepőt: 

• a mobil internet elképesztő sebességgel  növekszik további gyors fejlődése várható
• minden menő, ami app (lehet, hogy a letölthető alkalmazások divatja múlandó, de ma még messze nem érte el a csúcspontot)
• most jön csak el az elektronikus kereskedelem ideje (nem feltétlenül az eddig ismert formákban, ahogy ezt a Groupon sikere is bizonyítja.
• a helyfüggő szolgáltatások ideje majd csak most jön el (a jelenlegi, egyszerű bejelentkezésnél többet nyújtó szolgáltatások jönnek)
• természetesen továbbra is a közösségi média a legnagyobb erő.

(A Here is the truth... diasorát sajnos nem tudtam ide beépíteni, de mindenkinek ajánlom, hogy fussa át az ábrákat.)

A nyomtatott lapok eladásai folyamatosan csökkennek. Az "ingyenes" (tisztán hirdetésekkel finanszírozott) kiadványok nem termelnek elég pénzt. A fizetős falak felhúzása még a mienknél sokkal nagyobb piacokon is nehezen megjósolható eredményekkel jár. Érthető tehát a folyamatos érdeklődés az alternatív terjesztési módszerek iránt.
A digitális terjesztés maga nem új dolog. Lényegében a bevált  hagyományos megjelenést (formátum, tördelés) próbálja az olcsó internetes terjesztéssel és a kényelmes online fizetéssel keresztezni. Az ötlet jó, különösebb költsége nincs (a tartalom a nyomtatott lapéval azonos, a digitális terjesztést erre szakosodott cégek általában jutalékért végzik). A módszer a világ számos kiadványánál jól működik, a piac szépen bővül. Nálunk viszont a legtöbb kiadó évek óta csak kivár, görcsöl; a legtöbben attól félnek, hogy a digitális kiadás tovább erodálja a print eladásokat. (Sokan a digitális kiadás egyszerű másolhatósága, továbbadhatósága miatt aggónak.)

"A Times online olvasóinak kevesebb, mint 90 százalékát vesztette el"  - tudatta diadalmas címében november 2-án a Reuters.

Figyelemre méltó téma, figyelemre méltó megfogalmazás. Ráadásul nem igaz.

A Times és a Sunday Times fizetőssé tétele óta várjuk, hogy valamilyen értelmezhető adatot kapjunk az ámokfutás a kísérlet eredményeiről. Ki azért, hogy a példán felbuzdulva maga is hasonló falat húzzon fel kiadványa és olvasói közé, ki pedig azért, hogy végre bebizonyosodjék a Murdoch-féle fizetős modell értelmetlensége.

A most közreadott számokat a "nesze semmi, fogd meg jól" módszerrel állították össze. Az eladások, az előfizetések és a bevételek ügyes keverésével sikerül olyan számokat produkálni, melyek értelmezhetetlenek.

A két fal mögé zárt kiadvány a 24 órás, 1 hetes, 1 hónapos alkalmi fizetéssel, havi "tisztán digitális" előfizetéssel, fizetős iPad alkalmazással egyaránt elérhető, de hozzáférnek a nyomtatott lap előfizetői is. Ebből következik, hogy az egy "lappéldányra" eső előállítási költség nagyon különbözik egy átlátogató print olvasó és egy iPad-felhasználó esetében.

Hamis megszerzett olvasóként beállítani minden új vásárlót. Bizonyára sokan vannak, akik a kipróbálás után úgy döntenek, hogy nem éri meg fizetni ezekért a lapokért. Például azért, mert a brit Telegraph a Timesnál használhatóbb ipados alkalmazást ad, a webes konkurencia pedig végtelen...

A lényeg mégsem ez. Üzleti oldalról indokolt, hogy egy vállalkozás nyereségesen kíván működni. Innen nézve az is megoldás lenne, ha a lapoknak csak egyetlen előfizetője maradna, aki kifizetné a teljes cechet. A média dolga azonban (elvileg) az lenne, hogy sok emberhez juttasson el fontos üzeneteket. Murdoch mindezt jól tudja. Azt azonban képtelen elfogadni, hogy a világ megváltozott, az információelosztó-közvetítő bizniszben már nem csak néhány nagy, a piac felosztására rávehető, vagy lenyelhető médiavállalat működik.

A News Corp (a Times és a Sunday Times kiadója) egy olyan modellt szeretne feléleszteni, ami ma már elfogadhatatlan. Áthatolhatatlan fizetős falukkal az információk kizárólagos birtoklásához szeretnének visszatérni. Murdoch és követői képtelenek belátni, hogy ez a modell már csak kivételes szegmensekben (pl. pénzügyi információk) működik.

Rupert Murdoch hosszú pályafutása során gyakran ment szembe mások akaratával és általában elérte, amit akart. Azt gondolom, hogy az egész internet 180 fokkal való visszafordítása még számára is túl nagy falat. Ugyanakkor a fizetős falak erőltetésével máris lefékezte az online média fejlődését.

Adalékok:

A Greenslade blog összefoglalója önmagában is jó, ráadásul onna több fontos forrás is elérhető.

"Egy újságnak nem szabad többé médiumként meghatároznia önmagát. Erősségei, értékei többé nem a tartalom és a terjesztés ellenőrzésében rejlenek, így energiáit sem az ezekből fakadó, egyre inkább elillanó előnyöknek a fenntartására kellene fordítania. Az effajta stratégia nem szolgálja a túlélést. Az újságírást a jövőben nem úgy kell tekinteni, mint olyas valamit, aminek az eredménye egy termék (az újság). Sokkal inkább szolgáltatás, folyamat, szervezési elv. - Jeff Jarvis újságíró-blogger, a City University of New York's Graduate School of Journalism professzora az IPI Brave News World jelentésében.

"A régi média vezetői még mindig ugyanazon a kérdésen rágódnak: 'Mit tudok kezdeni a tartalmammal?' Valójában ma egyetlen jogos kérdés létezik: 'Mit tehetek a közönségemért?' A keresés, a térképezés, a hírgyűjtés, a nyitott párbeszéd, a helymeghatározáson alapuló szolgáltatások, a közösségi hálózatok mintha nem is léteznének azoknak az embereknek a számára, akik az analóg üzleti modellel a fejükben még mindig egy, a tartalom birtoklásán alapuló digitális világot képzelnek el." - Jean-François Fogel újságíró-tanácsadó  az IPI Brave News World jelentésében.

"...egy médiavállalat tartalmakat és szolgáltatásokat közvetít, juttat el az olvasókhoz, akiknek erre szükségük van, és akik ezért hajlandók fizetni. Ezzel túlhaladták azt a korábban túlhaladott olvasatot, amely szerint a média csak a tartalom előállítására vonatkozik." - Szabó György, a Sanoma elnöke a Lapkiadás és médiapiac 2010/10. számában.

Most akkor mi van? Az Jarvis, Fogel (és társaik) a valóságtól elszakadt fantaszták, idehaza nem érvényesek az IPI jelentésben felvázolt trendek, vagy Szabó György, a digitális médiára egyik legfogékonyabb hazai médiavezér van lemaradva fél (?) lépéssel?

Nagy szerencsém, hogy annak idején nem fogadtam arra, ki veszi meg a Hírszerzőt. Egészen biztosan vesztettem volna. Legfeljebb az vigasztalhat, hogy a HVG-n belül is sokakat ért váratlanul az "anyukát is meglepjük" beszerzés...

Persze ha már ott van a kisöcsi, akkorkezdeni is kell vele valamit.

A Hírszerző esetében nem is volt ez olyan egyszerű feladat. A kiadvány profilja, célközönsége ugyanis lényegében ugyanaz, mint a hvg.hu-é.

A vásárlás miatti első meglepetés után, a szereposztásról elgondolkodva számomra az tűnt a legésszerűbb lépésnek, ha a hvg.hu-t a folyamatos, gyors hírszolgáltatás felé, a Hírszerzőt pedig egy online véleményújság felé mozdítják el. (Persze, persze, de milyen mértékben?) De hogyan valósítható meg a profiltisztítás, a testvéri osztoszkodás úgy, hogy egyik szerkesztőség sem érezze magát kisemmizve (és a vásárlásra fordított - ismeretlen - összeg is megtérüljön)?

A tegnap debütált új Hírszerző óvatos egyensúlyozás egy jól bevezetett márka (és a célközönség) megtartása, valamint a profilok világos elkülönítése között. Korszerűbb megjelenés - 2+1 hasáb (bocs, nem Index-koppintás, ezt az elrendezést nem az index találta fel), több kép, de ami a lényeg a jelentősen kibővített publicisztikai rovat.

A Hírszerzőben láthatóan továbbra is kiemelt szerepet kapnak a "tényfeltáró-jellegű" cikkek. Ezek most házon belüli versenyt jelentenek a hvg.hu hasonló anyagainak. (Szó szerint házon belülit, mivel a Hírszerző szerkesztősége is a Montevideo utcába költözött.)

A szokásos hirdetési zónákon kívül az új Hírszerzőn is erőteljesen jelen vannak a HVG Online saját szolgáltatásai, a Jobline és az Apronet. Üzleti szempontból nyilván ez a lényeg: az eddiginél több pénzt kell termelnie a Hírszerzőnek.

A HVG most ugyanazt a játékot játssza, mint az ismert közgazdaságtani tanmesében az egyszeri tehénpásztor. Arra a legelőre, ahová eddig egyetlen tehenet vitt legelni, most két tehenet hajt ki. Vajon lesz elég fű? Fognak eleget tejelni?

Kőkemény üzletemberek, okostojás szakértők és a szakma napszámosai évek óta keresik, de egyelőre nem találják, mi az?

Igen, eltaláltad (remélem), az online újságok üzleti modelljéről van szó!

2009. elején felcsillant egy reménysugár, illetve többen is a reménysugár csillogását vélték felfedezni a Kachingle nevű szolgáltatásban.

Emlékeztetőül egy korabeli bejegyzésemből: "A Kachingle lényegében egy becsületkassza, amibe havonta befizethetünk valamekkora összeget. Bármekkorát. A beszedett pénzt a rendszer azután szétosztja azok között a tartalomszolgáltatók között, akiknek az oldalait látogatjuk. A felosztás alapja nem az ismertség, a nagyság, csak a látogatások száma. Lehet, hogy kedvenc blogod, amit napjában csak ötvenen látogatnak több pénzt kap (tőled), mint a hetente csak egyszer látogatott Index. (Persze, ennek feltétele, hogy mindketten csatlakozzanak a Kachingle hálózatához.)".

Az elv érdekes, a megvalósítás lényegesen rögösebb. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen rendszer működjön rengeteg apró befizetésre, vagyis rengeteg felhasználóra van szükség. Ahhoz viszont, hogy az emberek nagyobb számban használják a rendszert az szükséges, hogy a valóban nagy forgalmú online lapok is címoldalukon hirdessék ezt a fizetési lehetőséget. A CJR cikke szerint a "nagyok" szkeptikusak, kivárnak, illetve inkább a fizetős falak építgetését tervezik.

A Katchingle egyelőre a kisebb lapok és blogok homokozója. A legnépszerűbbek bevételei is legfeljebb havi 50 dollárig kúsznak fel, de a Katchingle lelkes  szervezői bizakodóak, szerintük 4-5 év múlva jön el az ő idejük. (Szerinted is?)

A Katchingle "sikerei" ugyan nem győzték meg (eddig) a legnagyobb online lapok kiadóit, viszont megihlettek egy svéd csapatot. A közösségi mikrofizetés új játékosa, a Flattr (a név máris jobb), mintha eleve nem az online médiát, hanem a kisebb tartalomszolgáltatókat venné célba. Lehet, hogy ez a jó irány?

Korábban ugyan már közreadtam a turkálóban és említettem a Twitteren is, de úgy gondolom, hogy érdemes kicsit részletesebben is foglalkoznom Steve Rubel és David Armano 6 Digital Trends to Watch című prezentációjáról.

Rubelt nem kell bemutatnom, az elmúlt években gyakran emlegettem. Armano  Rubelhez hasonlóan szintén az Edelman ügynökségnél dolgozik, digitális marketinggel és vizuális kommunikációval foglalkozik. (Kitűnő Logic + Emotion blogját ezúton is figyelmedbe ajánlom!)  Egyik fontos feladatuk, hogy kihámozzák  a rendelkezésre álló tengernyi információ közül a fontos trendeket. A most bemutatott anyag, ami nem a közelebbi, vagy távolabbi jövőről, hanem a pillanatnyi helyzetről szól, ennek a hámozásnak az egyik eredménye.

1. Marketing a folyamatos információáramlás (stream) korában

Közönséged (ügyfeleid, alkalmazottaid) már nem statikus weboldalaidra látogatnak el, hanem egyre inkább olyan "beszélgetésekben" vesznek részt, melyek "külső helyszíneken" (Facebook, Twitter, alkalmazások stb.) zajlanak. Ha meg akarod ragadni a figyelmüket, neked is nagyon ott kell lenned ezeken a helyeken. (A 6. dia arról szól, hogy az emebrek leginkább azt képesek megemészteni, amiről 3-5 alkalommal hallottak. Egyáltalán nem felesleges tehát a több csatornán keresztül történő sulykolás.)

2. A média googlosodása (Googleization).

A hagyományos kulcsszavak mellett a minőségi tartalom és a közösségi kapcsolatok határozzák meg mennyire vagy látható a keresők számára. Ma már mindenki a  média része. (Ennek megfelelően a hagyományosan értelmezett médiának nem csak a többi médiacég, hanem minden tartalom-előállító a versenytársa.)

3. Az adatok évtizede

Egyre több adat válik elérhetővé. Bárkinek, bármiről. (Ez a megállapítás nem feltétlenül a hazai állapotokra vonatkozik.) Ezekből nagyon fontos dolgokat (például viselkedési mintákat) ismerhetünk meg, de ehhez először igazi adatmániássá kell válni. (Igaz, hogy az adatokhoz (kormányzat, helyi közigazgatás stb,) való hozzáférésben meg sem közelítjük a legfejlettebb országokat, mégis bőben van mit csinálnunk. Nagyon sokan még a saját honlapjuk forgalmát sem elemzik.)

4. Az üzlet is közösségivé lesz

A kijelölt szóvivő tevékenységétől a munkavállalók elkötelezettségének erősítéséig a hagyományos módszerek helyére mindenhol benyomulnak a közösségi megoldások. (A közösségi kommunikáció eredményeinek alkalmazása a vállalaton belüli kommunikációban az a terület, amiről nagyon szép, okos dolgokat lehet leírni, de - idehaza - egyelőre kevés eredményt lehet felmutatni. Mit is akarhatunk egy olyan közegben, ahol az intranet még 2010-ben is csak a vállalati telefonkönyv szinonímája?)

5. Location, location, location

Nemrég még a "mit csinálsz", most pedog a "hol vagy" a Nagy Kérdés. Egyre több platformon frissítheted pillanatnyi helyzetedet, amiből persze újabb adatfolyam keletketik. (Néhány, valóban hasznos kivételtől eltekintve hülyeségnek tartom ezt at új divatot, ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet beéőle üzletet csinálni.)

6. A privát is nyilvánossá válik

A személyiségvédelmi aggályok ellenére a közösségi megoldáson alapuló alkalmazások és maga a megosztás, mint tevékenység egyre népszerűbb. A hálózatokhoz kapcoslódva át kell értelmeznünk a privát fogalmát.

Talán még mindig  túl erős a szellemi immunrendszerem, egyszerűen nem bírom (soha nem  bírtam) ha hatalmi pozícióból kioktatnak.  Szalai Annamária, 9 évre frissen bebetonozott NMHH-vezér kinyilatkoztatásának (interjúnak nem nevezném)  harmadik bekezdése után sikítva dobtam el tegnap a Népszabadságot. Így nem juthattam el a következő szövegrészig:

 
Vince Mátyás  közleményben reagált Szalai kijelentéseire.
Az MTI elnöke hónapok óta folytatja "szabadságharcát". Próbálja megvédeni az MTI-t. Lényegében esélytelenül. A mostani üzenetváltásból egyértelműen kiderül, hogy véleménycseréről szó sem lehetett, a hírügynökség vezetője még a döntéshozók előszobájába sem jutott be.

Vince elkulloghatott volna szépen, csendben, de fontosnak tartotta, hogy megvédje az MTI-t, pontosabban azokat az embereket, akik ott az elmúlt években, folyamatosan romló körülmények között dolgoztak. Szép gesztus ez tőle, aminek minden bizonnyal kamatostul kell megfizetnie az árát.

Az ingyenes információmegosztás (gyakorló) híveként viszont ezúton is üdvözöm a kormányzat (és annak ökle, az MNHH) ez irányú törekvéseit. A fenti idézetből azonban valami mást hámoztam ki:

"Az ingyenesség azért lenne jó, mert ha már az állam egyszer pénzt fektet a nemzeti hírügynökség fenntartására, akkor a híreket el is kell juttatni az emberekhez."

Ha az állam (köz)pénzt fektet egy hírügynökség fenntartásába, akkor nem beszélhetünk ingyenes információmegosztásról. Ebben az esetben az állam adó formájában előre,  közvetlen tőlünk szedi be az előfizetési díjat. De mire is? Nyilván nem kormányzati kommunikációs csatornának kívánják használni a nemzeti hírügynökséget. Lehet, hogy az MTI amolyan hírgyűjtő-hírelosztó központ lesz, ahova mindenki beküldheti a (szerinte) fontos információkat? Rendben, de kinek mi a fontos?

Ha ingyenes lesz az MTI, nyilván nem csak a hírszolgáltatók, hanem az egyes emberek (polgárok) is közvetlenül hozzáférhetnek az ott felhalmozott információkhoz. A túl sok hír persze csak ártalmas túlterheléshez vezetne. A legegyszerűbb az lenne, ha mindenki megjelölhetné, milyen információforrásokat kíván követni. Nevezhetné ezeket akár "barátoknak" is. A neki tetsző híreket megjelölhetné ("Tetszik"), vagy megoszthatná az őt követőkkel.

Ha az előző bekezdésben leírtak ismerősek, az nem a véletlen műve! Természetesen a Facebook-modellről van szó. De minek egy új Facebookot csinálni, ha van már egy? Javaslom, hogy a Hatóság a nemzeti hírügynökségre szánt pénzt inkább költse a Facebook támogatására. Kevesebb macera,  jobb hatékonyság, biztosabb megtérülés!

Az elmúlt napok egyik érdekes és szomorú híre, hogy Rupert Murdoch cége, a News Corp megveszi a Skiff e-olvasó platformot fejlesztő céget. Érdekes, ahogy Murdoch minden lehetséges irányból próbálja becserkészni a fizetős online médiát és szomorú, mert ezzel véget is ér az ígéretes Skiff olvasó - róla korábban részletsen írtam - története.  Murdochot ugyanis nem az olvasó, hanem az ahhoz tartozó digitális tartalom-előállítási platform érdekli. Ennek segítségével az újságok és a magazinok táblagépekre, okostelefonokra, e-olvasókra és netbookokra tudnak publikálni.


Murdoch másik húzása, hogy befektetett a Journalism Online-ba. Ez a vállalkozás afféle központi online újságos stand: a fizetős lapok számára végez előfizetési és terjesztési szolgáltatásokat. Elemzők szerint a Skiff és a Journalism Online adják majd Murdoch fizetős stratégiájának a gerincét.

A web fizetőssé tétele persze még odébb lesz - őszintén szólva én nem is hiszek benne -, viszont szomorúan látom, hogy sorra dőlnek be a fél éve még ígéretesnek hitt e-olvasót fejlesztő vállalkozások. Az ok egyszerű: A még a vártnál is sikeresebb iPad letarolta a piacot. Annak ellenére, hogy az Apple táblagépe nem a legjobb e-olvasó, a vásárlók többsége számára sokkal vonzóbb, mint a kevesebb dologra használható, kevésbé látványos éleszközök. Ebben a helyzetben nem csoda, hogy a befektetők kihátrálnak a fejlesztések mögül, a tervezett új (alternatív) olvasók nem kerülnek a piacra. Maradnak a már jól bevezetett holmik, a Kindle, a Sony Reader - ki tudja meddig?

Vírusvideó, véleményvezér bloggerek meghívása, trendi, de nem puccos helyszín. Az Origo mindent megtett, hogy nagyot szóljanak a tegnapi sajtóreggeli bejelentései, de a nagy durranás valahogy elmaradt.

Én magam sajnos a kedves, személyes invitálás ellenére sem tudtam elmenni a tájékoztatóra, ezért a Twitteren próbáltam követni az eseményeket. A @KreativMag ugyan már néhány perccel a 9 órás kezdés után bejelentkezett, de sokáig nem történt semmi. Végül a kissé késve érkező (de semmi fontosról le nem maradó) @hh tudósításából tudtuk meg, amit már egyébként is tudtunk: valami blogféle készül. Nem tudtuk, viszont sejtettük, hogy ez integrálva lesz az iWiW-vel, az iWiW a Freemaillel, a Freemail... A még tesztelés alatt álló új szolgáltatás, a Postr.hu egyébként átmenet lesz egy "igazi" blogszolgáltatás és a mikroblog (Tumblr) között. ("Vagyis egy újabb, lebutított klón" - mondanám, de gyorsan visszanyelem. Majd akkor minősítem, ha már láttam, kipróbáltam.)

Próbálom megfejteni, miért is volt eddig számomra az Origo legtöbb dolga érdektelen. Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy talán a túl sok pénz lustította el őket. A Matáv (Matávnet, Axelero, T) apanázsa lehetővé tette, hogy megvegyék maguknak az éppen kapható legdrágább játékszereket (Freemail, iWiW stb.), de soha nem sarkallta őket új ötletek kitalálására. Innováció helyett kész megoldásokat vettek, amik azután nem mindig váltották be az ígéreteket.

Egy olyan nagy szervezet, mint az Origo csak késve képes reagálni a változásokra. (Meggyőződésem, hogy erről nem az ott dolgozó emberek, hanem a nagy cégekre jellemző,  bonyolult döntési mechanizmusok tehetnek.) A korábban megvásárolt, mára elavult, nehezen továbbfejleszthető, máshoz nem illeszkedő drága szerzemények is megkötik a kezüket. A fejlesztések, az innováció a cégen kívül marad, az újító szellem az Origót ez érezhetően nem hatja át.

Az Origo az elmúlt években sokat változott, tagadhatatlanul felbukkannak benne értékes, izgalmas tartalmak, szolgáltatások, ennek ellenére egy nagy, tohonya, önálló egyéniség nélküli, nehezen szerethető monstrum maradt.

Az új (és a magmaradó régi) vezetőknek ezen kellene változtatniuk. És mellesleg végre nyereségessé tenni az egyelőre komoly veszteséget termelő céget.

Adalékok:

A Médiainfo alapos beszámolója az Origo tájékoztatójáról
A Postr szolgáltatásról az Origo Post-it (szerkesztőségi) blogjában
A Webisztán bejegyzése

"Hol kommentezzünk? - kérdi blogjában Konrad. 5 éve meg az volt a kérdés, hol lehet egyáltalán hozzászólni (Néhány blogban.) Ma meg leginkább a Facebookon, a Twitteren, egyes online hírszolgáltatóknál, a Google Readeren... Ki itt szól hozzá - ki ott és ezzel széttöredeznek  a beszélgetések, elkerülik egymást az érvek és az ellenérvek, érdemi vita helyett csak a levegőben lóg néhány gondolatfoszlány.

Gyorsan hozzáteszem, hogy nem a hozzászólások, hanem a megszólalási helyek szaporodtával alakult ki ez a káosz. Ma sokan (főleg az üzleti megfontolásból kommunikálók) görcsösen igyekeznek minden lehetséges publikációs csatornát kihasználni. Egyesek a párhuzamos publikálásban (pl. hagyományos blog + Posterous) hisznek, mások egyetlen központi helyről szórják ugyanazokat a rövid üzeneteket a Facebookra, a Twitterre, a Linkedinre és még ki tudja hova. A párhuzamos publikálók esetben  - ahogy ezt Konrad is írja - elbizonytalanodik az ember, nem tudja hol "illik" hozzászólni, a mindenhova publikálók meg azokat büntetik, akikkel több hálózatban is "barátkoznak".

A helyzet tehát elég frusztráló. Ha valóban követni akarod a főbb témákat, áramlatokat, beszélgetéseket, rengeteg időt kell  a közösségi hálózatokon töltened. (Megéri? Ezt neked magadnak kell mérlegelned.)

Ne legyenek illúzióid. Soha nem jön vissza az az idő, amikor könnyedén átláttad az összes "fontos" hazai blogot. (2004-2005.), mindenkit ismertél a Facebookon és a Twitteren (2008.)
Akkoriban azt panaszoltuk fel, hogy belterjes a közösségi média, most meg az a baj, hogy átláthatatlan, kiismerhetetlen, kaotikus.

Természetesen van megoldás: a kiszervezés (outsourcing). Persze nem arra gondolok, hogy szellemíróknak kell kiadni a blogok, a Facebook, a Twitter (stb.) művelését, hanem arra, hogy profikra kell bízni a közösségi hálózatok figyelését, szűrését, szemlézését. Persze nem egy, hanem sok profira. Ami ugyanis neked érdekes, az lehet, hogy a másik számára dögunalom (és fordítva.) Az ilyen tartalomfigyelő-tartalomszűrő-ajánló profik dolgozhatnának valamilyen szervezetben. Például egy online hírszolgáltatónál. Ha pedig már ott dolgoznak, hívhatnánk őket nyugodtan szerkesztőnek .

Igen,már megint"feltaláltuk" a tartalomgondozó újságírót (angolul curator-journalist). "Minden online újságíró foglalkozik ilyesmivel" - hallom lelki füleimmel az ellenérveket. Persze, de ez a fajta tevékenység csak akkor lehet igazán hatékony, ha közben nem kell másféle, hagyományos újságírói munkát (írás, interjúalany utáni kajtatás, szerkesztés) végezni.

A hagyományos, olcsó, könnyen megszerezhető információk (hírügynökség, sajtóközlemények, más kiadványok anyagainak a feldolgozása) száma véges. A közösségi tartalmak mennyisége exponenciálisan nő. Idővel akkor is bele kell vágni a tartalomgondozó újságírásba, ha a kezdetekben ez némi plusz kiadással is jár.

5 évvel ezelőtt még nagyon kevesen értették, minek is kellene az online újságoknak blogokkal vacakolniuk. Végül az Index ráérzett a dologra...és ezzel mára szinte behozhatatlan előnyre tett szert. (Kíváncsi vagyok, hogy az Origo most induló blogszolgáltatásával mire jut.) Ma láthatóan hasonló az értetlenség a "mások anyagaiban turkáló" tartalomgondozó újságírással szemben. Vajon ki mer elsőként lépni?

A múlt héten két olyan személyi változás is történt a hazai médiában, ami komoly hatással lehet a következő időszakra: Mihók Attila, a Ringier Kiadó Kft. ügyvezetője került a Népszabadság Zrt elnök-vezérigazgatói székébe (előde, Kovács Tibor egy kifejezetten neki kreált tanácsadói poszttal vigasztalódhat), illetve 11 év után megválik a Sanoma kiadótól Ruszkai Nóra vezérigazgató-helyettes.

A híreket az MTI nyomán sok kiadvány közölte (kopipészt), de senki sem vette a fáradságot, hogy utána is járjon a változások okainak. Talán azért nem, mert eleve sejtették, hogy elutasító, vagy kitérő válaszokat kapnak. Mi ugyanis diszkrét nép vagyunk, nem turkálunk a média dolgaiban - kivéve persze, ha a médiacelebek magánügyeiről van szó.

Tőlünk nyugatra nagyon máshogy mennek a dolgok. Friss példa a május elején lemondott Will Lewis a Telegraph főszerkesztője esete. A brit sajtó részletesen foglalkozott a témával, Roy Greenslade, a konkurens Guardian médiabloggere több bejegyzésben is részletesen elemezte az okokat. (Természetesen nem az egyéni sorsokról, hanem a Telegraph helyzetéről, kilátásairól szóltak ezek az írások.)

Az információk visszatartásának nálunk szép hagyománya van. Ugyanúgy, mint az információhiányból eredő találgatásnak, kombinálásnak és pletykálkodásnak. Pontos értesülések híján gondolhatjuk például azt, hogy a Ringier élén igen sikeres Mihók azért vehette át a Népszabadság Zrt vezetését, mert az utóbbi nem hozta az előirányzott számokat, de felmerülhet az a lehetőség is, hogy az új, kettős ügyvezető hamarosan átadja egyik székét a velük egyesülő Axel Springer emberének.

Ruszkai Nóra esetében nehezebb tippelni. Nehéz azonban nem észrevenni,  hogy egy ideje sokan hagyják el a Sanomát. Olyanok is, akiknek nincs új, biztos helyük. Lehet, hogy a Sanomának is szükséges lenne egy jó szervezetfejlesztési szakemberre. Esetleg átcsábíthatnák az ezen a téren komoly tapasztalattal rendelékező Kovács Tibort...

U.i. Ruszkai távozását május 20-án jelentették be. A döntés nyilván nem aznap született meg. Ehhez képest elég furcsa, hogy előző nap még ő képviselte a Média Hungary konferencián a Sanoma kiadót.

Néhány napja olvashattuk, hogy "digitális átállás igazgatót" nevezett ki a Sanoma Budapest.
A titulus kissé megtévesztő. Digitális átállásnak eddig a televíziós műsorsugárzás átalakulásának folyamatát neveztük. Szép célkitűzések - göröngyös út, ha érdekel, találsz róla bőven olvasnivalót, de most nem erről szeretnék írni.

A Sanoma digitális átállása egészen másról szól:


Gerentsér Imre, a Sanoma Újmédia-divíziójának igazgatója tehát nem csak egy újabb titulust kapott, hanem a kinevezéssel afféle "digitalizációs kormánybiztos" lett. A pozícióhalmozó igazgató 1996. óta dolgozik a kiadónál (illetve elődeinél), 2000. óta az online terület felelőse, néhány napja a kiadó csehországi online tevékenységét is irányítja. A feladat tehát "erős ember" kezébe került, a Sanoma elkezdte a magazin-üzletág evakuálását.

A nyomtatott médiából jövő kiadók közül a Sanoma az egyik legerősebb a weben. Nem azt kell most kitalálniuk, hogyan működik az internet, hanem eddig önálló magazinkiadást kezdik el közelíteni az internethez. Jókor? Túl későn? Majd kiderül.

A Sanoma gyorsít, de mi lesz a leszakadókkal? A Ringier eddig "nem szerette" az internetet, Az Axel Springer is még  csak a web 1.0. felé közelít. (Az AS-kiadványok többségénél valamivel jobban áll a Vg.hu). Vajon rákapcsolnak most ők is, vagy a következő években saját egyesülésükkel lesznek elfoglalva?

Az elmúlt napokban legalább két tucat cikk foglalkozott a Hírszerző körül kialakult helyzettel. Valójában azonban ezek csak a Kreatív cikkének, az MTI hírének, vagy az Index értesüléseinek a másolatai, összefoglalói.  Összeállításában az Mfor próbálta csak meg a Zoom és a Zóna kudarcával közös nevezőre hozva megmutatni, miért is került nehéz helyzetbe a Hírszerző. Véleményem szerint azonban az Mfor cikke csak a felszínt kapargatja.

A Zónát eleve kihagyhatjuk. Szimpatikus, de üzletileg tökéletesen életképtelen vállalkozás volt. Tulajdonképpen a véletlen szerencsén múlt, hogy találtak egy olyan balekot befektetőt, aki egy ideig finanszírozta Szombathy és csapata álmait. Idővel a pénz elfogyott, a Zóna csapata pedig nem tudta, nem akarta hobbiból folytatni.

Egész más a Zoom  története. A befektető Tarjányi Péter és a Nagy József vezette csapat itt egy "második Indexet" kívánt létrehozni. Olyat,  ami idővel első is lehet. A hírportál egyediségét,  különlegességét a saját stúdióban és  külső helyszíneken készülő videókban látták. (Nem így a piac.) A Zoom vezetősége nem rendelkezett komoly internetes tapasztalattal. Álmaikat üzleti modellnek hitték. A viszonylag nagy szerkesztőség, az indulás után néhány hónappal újratervezett portál, a  munkaigényes és drága videózás gyorsan vitte a pénzt. A Zoom megszüntetésekor a tulajdonos 44 millió forintos adósságot hagyott hátra.

Saját értesülések alapján írt cikkek, elemzések, háttéranyagok. A Hírszerző által kínált tartalomnak volt (van, lenne) helye a hazai online médiatérben. A kérdés, hogy ez a fajta tartalom hogyan finanszírozható? "A Hírszerzőt annak idején azért találtuk ki, hogy legyen egy média, amit mi, alapítók szeretünk olvasni. Magunknak csináltuk, hobbiként." - írta Szabados Krisztián, a Hírszerzőt alapító Political Capital ügyvezetője egy korábbi bejegyzéshez írt hozzászólásában. Hobbioldal? Akkor semmiféle üzleti modell nem kérhető számon. De vajon Szabados és társai miért választottak ilyen költséges hobbit? Vajon a Political Capital tökéletes, átjárhatatlan falat épített megbízói (többek közt az Nemzetbiztonsági Hivatal és az MDF), és a Hírszerző közé?  Kizárólag megtakarításaikból, illetve a csordogáló reklámbevételekből kívánták fenntartani a hírportált? Az utóbbi időben mintha egyre inkább az utóbbiról lett volna szó - erre utal a januárban a Ringierrel létrejött értékesítési együttműködés is.

Akármilyen szándék is állt a Hírszerző alapítása és eddigi működtetése mögött, egy biztos: Ahogy most "eladósorba" került, azonnal áruvá vált, aminek piaci értéke van. Ezt pedig - többek között - piaci pozíciója és üzleti modellje határozza meg. A Hírszerző színvonalas, elismert, gyakran hivatkozott kiadvány. A "minőségi tartalom" erősítésével növelheti szerepét - és anyagi veszteségét. A kattintásszám növelését célzó anyagok szaporításával növelheti bevételeit, de csökkenti tekintélyét. Kérdés az is, hogy a Hírszerző (saját) tartalma életképes-e önmagban, vagy jobban érvényesülne egy más kiadvánnyal egyesülve?

Évek óta beszélünk róla, hogy lejárt a "tartalom alapú szolgáltatások" ideje, hogy át kell térni a "tranzakció alapú szolgáltatásokra". Hát igen. Beszélni róla könnyű, megtalálni a megfelelő szolgáltatásokat,  átalakulni úgy, hogy közben megmaradjanak az eddigi értékek, ne vesszen el a nehezen megszerzett közönség, hát ez nagyon nehéz.

Régóta nem újdonság, hogy minden sikeres terméket pillanatok alatt klónoznak, másolnak, utánoznak. Az már cifrább dolog, amikor  még nem is kapható holmik "javított változatai" jelennek meg a piacon.

A január végi hivatalos bejelentés óta körmünket rágva várjuk, hogy végre a közönséges halandók is a kezükbe vehessék az Apple várva vár táblagépét, az iPadot.  Még nálunk is jobban várják a vasárnapi (április 2. ) premiert a lapkiadók. Közben egyesek azt állítják, hogy szó sincs premierről, hiszen az iPad - természetesen más (??) néven - már hónapok óta kapható Kínában.

A kínai készülékről többet nem tudni, annál többet hallani mostanában a berlini Neofonie cég készülékéről, a WePadról. Az elmúlt napokban írt róla a Techcrunch, a Gizmodo, az Engadget... Kívánhat ennél többet egy fiatalka cég?

Persze szó sincs róla, hogy a német üzletek polcain ott tornyosulnának a WePad-dobozok. A cég a premiert április 12-re ígéri. Addig nézegethetjük a specifikációt. Nem meglepő, hogy szinte mindenben többet ígér, mint az iPad.

Ilyen csábításnak a német kiadók sem tudnak ellenállni. Európa legnagyobb kiadója, a Grunar+Jahr amellett, hogy szerződött a német gyártóval, mindent elkövet, hogy további kiadókat is megnyerjen WePadnak. Nem véletlenül.

Az iPad egyelőre csak ez Egyesült Államokban lesz kapható, jelentős késéssel kerül csak a legnagyobb európai piacokra. Egyes német kiadók nem akarnak ennyit várni, illetve szeretnék a saját javukra kihasználni ezt a késleltetést.

A "házi megoldás" keresésének másik motiváló tényezője az eddig is sokat bírált bevételmegosztás. Az Apple az erőpozíciót kihasználva eddig elképesztő árakat szabott a kiadóknak az iPhone-on való megjelenésért. (A sajátos árazásnak köszönhetően a népszerű Spiegel magazin iPhone-változata drágább, mint a nyomtatott lap!) A hírek szerint ezen nem szándékszik változtatni az iPad esetében sem. 

A hírek szerint a kis Neofonie sokkal készségesebb partnere a kiadóknak, mint a nagy Apple.  Mindent megtesz, hogy a Grunar+Jahr mellett - annak aktív támogatásával -  a többi német kiadó kegyeit is elnyerje. Nem is eredménytelenül.  A Strategy Eye szerint a Burda és az Axel Springer is érdeklődik a WePadon való megjelenés iránt.

Itt persze a magyar olvasó is felkaphatja a fejét. Ha az Axel Springer is felsorakozna a WePad mögött. akkor idővel a régiónkban éppen most egyesülő Springier - Ringer lapok is megjelenhetnek a WePadon, akkor pedig...

Adalékok:

Végre megjelentek az első iPad tesztek.  A NYTimes.com sztár-szakírója David Pouge rögtön kettőt is készített. (Egyet a tech-olvasóknak, egyet pedig a civileknek.) Walt Mossberg (All Things Digital) szöveges-képes beszámolója mellett videó-bemutatót is készített, amiben Mossberg feje mellett néha felbukkan maga a készülék is.

 A hír ismert, ha az illetékes hatóságok is úgy akarják, egyesítheti k-európai erőit a két nagy lapkiadó, az Axel Springer és a Ringier.
1. Pesszimista változat

• Az egyesülés után feleslegessé válik a kiszolgáló funkciókban dolgozók fele (a bérszámfejtéstől az informatikán át a büféig sokakat érint ez)
• Az újságírók számát 15 százalékkal csökkentik, a normát 30 százalékkal növelik
• A Ringier székházából mindenkit átköltöztetnek a Maros utcába. Az irodák jobb kihasználtsága érdekében galériákat építenek, ezért a jövőben csak 150 cm-nél alacsonyabb dolgozókat foglalkoztatnak
• A Népszabadságot összevonják a Buci Macival
  

2. Optimista változat

• A bulvár már sínen van, ezért a 300 millió eurós fejlesztési pénz harmadát a  minőségi sajtó fejlesztésére költik
• A Népszabadság és a Világgazdaság használható részeiből egy erős minőségi lapot gyúrnak össze
  
• K-európai hírportált hoznak létre közös háttérrel, erős helyi (nemzeti) szerkesztőségekkel
• Havi 500 forintos előfizetési díjért iPadot bocsátanak az olvasók részére, hogy ezen is olvashassák kiadványaikat.
  
• 10 százalékra szorítják vissza a helyi lapokban/online híroldalakon a "központi" tartalmat

Hú, nagyon elszaladt a fantáziám, gyorsan meg is állok.
Ti melyik változatban hisztek?

Nem lepett meg, hogy komoly visszhangot váltott ki a Techcruch Marc Andeessennel készített interjúja, amiben a webes vállalkozó azt mondta, hogy nincs visszaút: a  Dél-Amerikát meghódító Cortes példáját követve el kell égetni az átkeléshez használt hajókat. Magyarul: felesleges bajlódni az egyre nehezebb helyzetbe kerülő  nyomtatott lapokkal, inkább az online médiára kell koncentrálni.

Az mindenképpen igaz, hogy nem érdemes hosszú ideig lélegeztetőgépen tartani egy egyébként életképtelen lapot. Abban már senki józanul gondolkodó nem hisz, hogy néhány nehéz év után a régi formájában feltámad a lappiac. A súlyosabb kérdés az, mi legyen a még tejelő, gazdaságosan fejhető lapokkal?

Paul Gillin veterán újságíró, a Newspapers Death Watch blog szerzője szerint nem kell semmit sem elégetni.  Az átmenetet szerinte 3 lépésben kell végrehajtani:

• Növelni kell az előfizetésből származó bevételt. (Így részben kompenzálható a kieső hirdetési bevétel.) Leölése előtt az utolsó (gazdaságosan) kifejhető csepp tejet is ki kell préselni az újság-fejőstehénből
• Csökkenteni kell a költségeket, de közben nem szabad elidegeníteni a hűséges olvasókat. (Magyarul: Létezik egy szint, ami alá nem szabad zülleszteni a nyomtatott lapokat.)
• Keményen invesztálni kell a feljövő piacokba. Csak ez biztosítja a márka fennmaradását és a jövőbeli nyereségességet.

Egy online lapnak a 90 százalékkal alacsonyabb működési költségek miatt nagyjából a nyomtatott lap bevételeinek 20 százalékát kell kitermelnie ahhoz, hogy gazdaságos legyen. A legfrissebb adatok szerint a legnagyobb (amerikai) lapok már 12-16 százalék körül tartanak és még messze nem használták ki az összes pénztermelési lehetőséget.

A hazai jövedelem/ár viszonyok ismeretében nem hiszem, hogy a lapárak agresszív növelése járható út lenne. (Növekedtek azok eddig is, Gillin biztatása nélkül is.)

Ha a költségek csökkentése a szerkesztőségek létszámának kurtítását és a fizetések befagyasztását / csökkentését jelenti, akkor ebben jól állunk. (Ahogy ezt már többször is kifejtettem, az ebből származó színvonalcsökkenést az olvasók nem díjazzák.)

A legnehezebb mégis a harmadik lépés megtétele.  A médiacégek vezetőit ugyanis mindig is arra trenírozták, hogy működtessék a már felépített, beüzemelt hírgyárat. A technológiai iparágakban szokásos hirtelen irányváltások, új lábak növesztése (és a régiek gyors elsorvasztása) itt eddig szinte ismeretlen volt.

Még ha akadnak is egyes kiadóknál az újítások iránt fogékony, kockáztatni merő vezetők, képesek-e meggyőzni egy számukra merőben új, ismeretlen stratégia bevezetésének szükségességéről a tulajdonosokat? Azokat, akik sokszor csak azt érzékelik, hogy rosszabbul tejel a néhány éve drága pénzen beszerzett tehenük, mint korábban.

Pontos számokat nem ismerek, de tudtommal idehaza a nyomtatott médiához kapcsolódó weboldalak többségének  bevételei messze nem érik el a 10 százalékot. A jövőbe mutató, innovatív befektetésekről pedig kár is beszélni - örülhetünk, ha egy lap képes egy 2-3 évente tatarozott, legalább 1/3 részben saját anyaggal feltöltött hagyományos honlap fenntartására.

Nem csodálkoznék, ha a közeljövőben néhány napilap mögül kihátrálnának az eddigi tulajdonosok. Hogy ez eddig nem történt meg, annak a legfőbb oka, hogy nem tolonganak a vevőjelöltek. Lejjebb kell menni az árral.  Egy márka értékében ma már benne van az online elérhető közönség is. A hazai nyomtatott médiának - különösen a napilapoknak - ezen a területen nincs mit dicsekedniük.

Csak nézegetem a Sanoma új "hírportálját", a Hír24-et, de sehogy nem tudok rájönni, hol a trükk.

Ránézésre egy egyszerű, másodosztályú híroldal, amihez valamiért egy, az "uraktól levetett" (nyilván olcsó), 800 képpont széles sablont használtak. Nyilván van, akinek tetszik, van akinek nem, mindenképpen nagyon magányosan lötyög az oldal a széles monitor közepén. (Más híroldalakkal ellentétben viszont itt fel sem merülhet a vád, hogy az Indexet másolták.)


A Hír24 azzal is szembe megy a nemzetközi trendekkel, hogy nagyon rossz az információ / kép arány. (A képek többsége csak illusztráció.) A nyitóoldalon csupán címekkel találkozunk, rövid ajánlók is csak a rovatoldalakon bukkannak fel. A hírek 90 százaléka külső forrásból (MTI, más kiadvány) származik.

Mi is ez az egész? A Hír24 a Sanoma saját kiadványaival, az FN.hu-val és a Hírstarttal kíván versenyezni? Vagy inkább egy, a hírek iránt csak felszínesebben érdeklődő réteg kiszolgálása a cél? Esetleg egy olyan akciós termékhez jutottak, amit nem volt szívük veszni hagyni? (Ha jól látom, a sablon és a hosting is hollandus.)

Hol a dupla csavar? Hol az üzlet? Itt ugyanis nem egy startup vállalkozásról, hanem a hazai online tartalomszolgáltatás egyik legnagyobb játékosáról van szó. Mi az, amit ők már tudnak, én meg képtelen vagyok megérteni? Mert így, direkt a Hír24 annyira gyenge, korszerűtlen, hogy már szinte fáj.

Frissítés: Tulajdonképpen egész jól eltaláltam: A nálam tájékozottabb hozzászólóktól megtudtam, hogy egy jól bevált  holland  site, a nu.nl   klónja a Hír24.hu. Egyetértek abban, hogy kár újra feltalálni a spanyolviaszt. Vannak viszont termékek, amik vészes gyorsasággal vesztik el szavatosságukat. Ilyen egy 10 éves online hírszolgáltató is. Elhiszem, hogy ez a forma 10 éve még működött, azt is elhiszem, hogy a hollandok ragaszkodnak hozzá, de nem hiszem, hogy 2010-ben  a magyar piacon erre lenne igény. A Sanoma (pontoabban előde, a VNU) egyszer már sikeresen átvett egy holland modellt (Startpagina.nl), ez azonban nem garancia mostani sikerre.

Bocs a lopott címért, de ez jellemzi a legjobban a helyzetet: Nem mentem el a BarCamp Budapest konferenciára, mégis írok róla.

A BarCamp érdekes rendezvény, ahol bárki előadhat. Ez egyszerre az előnye és a hátránya is. Elvileg nem lehet céges bullshitet nyomni - az az üzleti konferenciák legnagyobb rákfenéje -, de ez önmagában még nem garantálja a színvonalat. Ez is olyan rendezvény tehát, ahol elég rossz a jel/zaj viszony. (Az előadások hallgatása persze ürügy. Ha sok "geek arcot" akarsz egy helyen látni, akkor mindenképpen érdemes részt venni a rendezvényen - egy év múlva.)

A BarCamp alapvetően web 2.0-ás (szocmédiás) "tech" rendezvény, az "igazi" (nem- vagy csak részben szoc) média csak afféle színező adalék. (Jellemző, hogy miközben a fellépők és a közönség jelentős részét az induló (startup) vállalkozók teszik ki, a médiás beszélgetések résztvevői rendszerint a régi média jól ismert figurái.

Az idei rendezvényt több csatornán is követhettük. A Twitteren a #barcamp és a #barcampbp keresőcímkékre (hashtag) sok csirip bejött. A Trendlabor saját  oldalán tudósított (a Scribblelive.com-ot használták.). Hagyományos (140 karakternél hosszabb) összefoglalókat közölt a digibizz.hu (bevallom, róluk eddig még nem hallottam).  Követte az eseményeket az Index is, de ők láthatóan a Startup-versenyre koncentráltak. (Joggal.) (Nyilván sok blog is beszámolt a konferenciáról, de ezeket a bejegyzéseket - tudtommal - senki nem aggregálta.)

Én persze a médiás eseményeket figyeltem. Például azt, ahol Uj Péter (az Index főszerkesztője) a blogolást magasztalta. Joggal, hiszen az Indexnek az elmúlt években a legnagyobb húzása a blogok integrálása volt. Tehetségbánya, a megkopott újságírók újracsomagolása, vérfrissítés...csak (az elmondottak szerint) pénz még nincs benne. Kérdés persze, hogyan kell számolni a blogok jövedelmezőségét. Szerintem egészen biztosan nem a közvetlen hirdetési bevételek alapján. (Erről bővebb információt nem találtam.)

A blogolás önmagában ma már nem valami forradalmi tett, egyre inkább a mainstream online média része. Tulajdonképpen nincs helye egy újdonságokkal foglalkozó rendezvényen. Azt viszont szívesen megkérdeztem volna, milyen stratégiai megfontolások állnak a mögött, hogy az Index lassan (?) teljes árnyékszerkesztőséget működtet a Tumblren?

Érdekeseket mondott Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője is. Egyik percben azt : "1996-ban felajánlották a Népszabadságnak, hogy vegye meg az Internettót". (@KreativMag). 1996-ban az Internetto-n nem sok megvásárolni való volt. Szerintem  a Népszabadsághoz még az internet sem volt bekötve. 1999-ben viszont tényleg tárgyaltak Nyirőékkel - az eredményt ismerjük. (Később, a már sikeresen működő Index megvásárlását is elpuskázták.)

"Csak remélni tudom, hogy nem későn kezdtünk bele az online-ba". Nem tudom, hogy VTK a közönséget nézi ennyire hülyének, vagy tényleg ennyire nem ismeri ki magát az online médiában?
Hagyjuk az Indexet, vagy az Origot. Kukkancsunk csak rá a lengyel Gazeta Wyborcza online kiadására! (Ja, van egy nemzetközi kiadásuk is.) Utána nézzünk rá a nol.hu-ra. Hát ekkora a késés. (Példálózhatnék cseh, vagy szlovák lappal is.) A Népszabadság úgy kezdte lebontani saját magát (újságírók kirúgása, a terjedelem "megújulásnak" álcázott csökkentése), hogy nincs hova menekülniük.

A tudósítások alapján unalmaska lehetett az "Offline újságok online megjelenése" című beszélgetés is. Először is, ez a téma már régen lefutott. Mit lehet erről most "vitatkozni". Ha mégis, mi értelme összeültetni egy politikai-közéleti, egy gazdasági(?) és egy sportkiadvány szerkesztőit? Egyébként is, várhatjuk, hogy az újságírók őszintén beszéljenek kiadványuk gondjairól, kibontakozási stratégiájáról? Aligha. (Kár, engem érdekelne, miért hagyta a Sanoma ennyire elfonnyadni egykori büszkeségét, a FigyelőNetet?

Miért érdekeljen engem, mit mond a komoly tévés és csekély online múlttal rendelkező Orosz Györgyi a fizetős tartalomról, amikor az Fn.hu még az ingyenes látogatókat is nehezen tudja becsalogatni? Dévényi István erőfeszítéseit nagyra tartom, szinte a semmiből, lényegében szólistaként futtatta fel a hetivalasz.hu-t, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy a fizetős olvasók helyett inkább az 1%-os adófelajánlásokra kellene hajtaniuk.)

Értem én, hogy Orosz Györgyit érdekli, hogyan tudnak az újságírók "átállni az online-ra." Semmiképpen sem erőszakkal. Bár a beszélgetés résztvevői szerint az idősebbek vannak nehezebb helyzetben, én inkább azt állítom, hogy azok, akik - életkoruktól függetlenül - nem elég nyitottak. A sztereotípiákban (35 fölött mindenki begyepesedett agyú hülye) gondolkodókat szeretném emlékeztetni, hogy Jeff Jarvis, Steve Outing, Vin Crosbie, Alan D. Mutter..., vagyis az online média legismertebb szakemberei szinte valamennyien "túlkorosak", itthon egyik kiadó sem foglalkoztatná őket.
 

Az idézet egy Haraszti Miklóssal készült minapi interjúból származik. Elég riasztó, mert ha szabad sajtóért évekig harcoló, majd a rendszerváltás után az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadságot felügyelő főemberévé lett, modern gondolkodóként ismert Haraszti is ezt mondja, mit várhatunk a többiektől?

Számomra meggyőzőbb Marc Andreessen álláspontja, aki a Techcrunchnak adott interjúban aki szerint a  Dél-Amerikát meghódító Cortes példáját kellene követni.  (Cortes a partraszállás után elégettette hajóit, hogy ne lehessen visszafelé, csak előre menni.)

Hogy jön ez ide? A hajók elégetése a lapkiadók számára nem más, mint a nyomtatott média idő (teljes leépülés) előtti felszámolása. Mindenki tudja, hogy "a jövő az interneté", de (majdnem) mindenki görcsösen próbálja az utolsó centet (fillért) is kipréselni a nyomtatott lapokból. A tények viszont azt mutatják, hogy a "többfrontos harc" egyre rosszabbul megy.

Csodálkozom, hogy Haraszti a fizetős médiában látja a sajtószabadság kibontakozásának útját. Az interneten ma (elvileg) 2 milliárd ember érhető el. (A szám napról napra növekszik.) vajon hányan hajlandók / képesek fizetni az online tartalomért?

Nem hiszem, hogy nyomtatott sajtónak az információk korlátozott elérhetőségének idejében kialakult modelljét kellene átvinni a webre.

 "A hirdetők eddig kitartottak a lapok mellett, mert nem létezett más alternatíva. Ahogy a hirdetők az internet és más új, alternatív hirdetési lehetőségek hatására elkezdtek kihátrálni a napilapok mögül, úgy váltak finanszírozhatatlanná a gigantikus szerkesztőségek. A legtöbb lap komoly leépítésekbe kezdett, ez viszont elkerülhetetlen hatással lesz a lapok büszkeségére, az egyedi tartalomra. Ha viszont a saját tartalmat hírügynökségi anyagokkal, vagy olcsó töltelékekkel kezdik el pótolni, lemorzsolódnak a korábbi előfizetők..."

Az idézet egy 2007. januári  bejegyzésből származik, amiben a napilapok agóniájának egyik legismertebb szakértője,  Paul Gillin gondolatait foglaltam össze.

Napra pontosan három éve, egy tíz éves adatgyűjtésen alapuló amerikai kutatásra hivatkozva arról írtam,, hogy "a hírek (cikkek) minősége erősebben befolyásolja a profitot, mint bármi más. (Magyarán: Hiába állítasz elő és terjesztesz hatékonyan egy gyenge lapot, hosszú távon az nem lesz jövedelmező.)"

Az elmúlt napokban arról olvashattunk, hogy "a hatékony működés és optimalizálás érdekében" elbocsátások kezdődtek a Népszabadságnál.

Más lapokhoz hasonlóan évek óta olvadozik a Népszabadság olvasótábora.
Egyre kevesebb a hirdető. (Feltételezem, hogy a hirdetési árak is visszaestek.)
A lap ára egye nő.

Lehet, hogy már nincs min takarékoskodni. Elképzelhető, hogy már minden második neoncsövet kicsavartak a székház folyosóján, olcsóbbra cserélték a vécépapírt, szigorúan ellenőrzik a másolópapír használatot...

Még hátra lenne a lapméret, az oldalszám csökkentése, egyes gyengébb napok (például a hétfő) kihagyása.

Egy "szerkesztőségi integrációnak" becézett kirúgási hullámon már átesett a Népszabadság.  A szerkesztőség újabb megtizedelése már egyenes út a halálspirálhoz. Talán ideje lenne elgondolkodni valamilyen valódi reformról.

Egy villámháború csak sikeres lehet. A sikertelen lerohanási kísérlet kínos, esetleg nevetséges. Ha pedig egy villámháború állóháborúnak sikeredik, óriási veszteségeket okozhat.

Mióta igazán beindult a Facebook, majd a semmiből repülőstartot vett a Twitter, állandó téma, hogy a Google-nak is lépnie kellene. Valamit lépett is (Orkut, Google Reader fejlesztések, Google Profile stb.), csak nem elég nagyot. Vagy csak nem akart idegen pályán megmérkőzni az újonnan jöttekkel? Egyáltalán, biztos, hogy a Google-nek ott kell lennie minden pályán?

Akárhogy is, a hosszas előkészítés és hangos kampány után, óvatosan (meghívással) bevezetett Wave hamar a megunt játékszerek közé került, a váratlanul bedobott (nyilván a versenytársakat sokkolni akaró) Buzz/Zümm pedig azonnal támadások össztüzébe került.

A legtöbben most arról cikkeznek, hogy a Google néhány nagyon durva hibát követett el: Rendes tesztelés nélkül kibocsátott egy szolgáltatást. Minden engedély nélkül nyilvánossá tette Gmail és Gtalk partnereinket.  (Most legalább megmutathatják a Google péeresei, milyen jók a válságkommunikációban.) Ez a botrány azonban a lényegről tereli el a figyelmet, arról, hogy a Buzz egy olyan termék (szolgáltatás), amire semmi szükségünk.

Ha egy hét használat után válaszolnom kellene arra a kérdésre, mivel lettem gazdagabb a Buzz révén, azonnal rávágnám, hogy semmivel. Semmi olyat nem kínál nekem, amit ne ismernék máshonnan. (A jazzben jó egy téma variálása, egy internetes szolgáltatásban kevésbé.)  És szegényebb? Nagyjából 5 órával. (Becslésem szerint ennyi időt töltöttem a Buzz próbálgatásával és magával zümmögéssel.) Számomra a Buzz egyetlen haszna (két bejegyzésnyi témán kívül), hogy rajta (pontosabban Uj Péteren) keresztül jutott el hozzám Daniel Lyons a Newsweekben éppen egy hete megjelent kitűnő cikke.

"A legnagyobb probléma az a Buzzal, hogy nem nekünk, hanem a Google-nak találták ki. Azért, mert a Google fenyegetve érzi magát, nekünk meg kell tanulnunk egy újabb cucc használatát[..] A  Google-nek a Microsoft majmolása helyett inkább az Apple példáját kellene követnie.[...] Az Apple még emlékszik rá, hogy a számítógépeket eredetileg azért találták ki, hogy könnyebbé tegyék az életünket - nem pedig azért hogy még újabb értelmetlen házimunkát szabadítson ránk."

A Buzznál most sokkal jobban érdekel, hogyan (és mennyiért) hátrál ki ebből a kalandból a Google.

Néhány cikk a témáról:

Gigaom
NYTimes.com
WSJ.com
Guardian
Webisztán

Philip Meyer professzor komoly vihart kavart, amikor The Vanishing Newspaper című könyvében 2045-re prognosztizálta az utolsó nyomtatott lap megjelenését.

Alan D. Mutter, a média és a technológia területén egyaránt elismert szakértő, a Reflections of a Newsosaur szerzője egy néhány hete a 2009-ben nyilvánosságra került adatok alapján elvégzett számítások alapján megállapította, hogy a nyomtatott lapok olvasótábora 15 éven belül a harmadával csökken, míg 2040-re a mostani szám felére süllyed.  

Látszólag Mutter optimistább mint Meyer, aki úgy kalkulált, hogy 2045. első negyedévében jön el az idő, amikor az Utolsó Újságolvasó majd undorral tolja el maga elől a nyomtatott lapot. A "Newososaur" szerint erre nem lesz szükség, mert az újságolvasók számának csökkenésével eljön az a pillanat, amikor már nem lesz érdemes nyomtatott lapot kiadni.

Meyer könyve 2004-ben jelent meg.  Nyomtatott lapok reklámbevétele ebben az évben soha nem látott magasságokat, 49 milliárd dollárt ért el.  Innen következett be az elmúlt évek 40 százalékos zuhanása.

A jövőt illetően Mutter három lehetséges forgatókönyvet vázol fel.

• Az optimista változat szerint idén és jövőre még évi 10 százalékos visszaesés lesz, de utána minden évben 2 százalékos növekedés várható (hisz ebben komolyan valaki?)
• A középső változat szerint idén 15, jövőre 5, után pedig évi 2 százalék lesz a hirdetési bevételek visszaesése.
  
• A pesszimista forgatókönyv szerint idén 20, jövőre 15, a következő években pedig 5 százalékos lesz a visszaesés.

Egy átlagos lapkiadó bevételeinek 95 százaléka a nyomtatott lapokból származik. Arról, hogy ezt a pénzt honnan lehetne pótolni ma még csak nagyon halvány elképzelések léteznek.

(Mutter természetesen az amerikai piaccal foglalkozik. Európában és idehaza valamivel jobb a helyzet, kevésbé drámai a hirdetési bevételek visszaesése és az olvasók számának  csökkenése. Ha valaki megrajzolná, a fentitől némileg eltérne az ábra. A lényegen azonban ez semmit sem változtat.)

 "Bár az online piac folyamatosan nő, és jelentős potenciál van benne, a nyomtatott sajtó továbbra is a legnagyobb bevételi forrás marad a kiadók számára még jó néhány éven át. A legfontosabb, hogy a szakma éljen azzal a vitathatatlan versenyelőnyével, hogy az olvasók megbízható információforrásként tartják számon a nyomtatott sajtótermékeket." - olvasom a Magyar Lapkiadók Egyesülete (MLE) közleményében. Furcsa, de nekem erről Kádár János jut az eszembe, aki Japánból visszatérve úgy nyilatkozott,  hogy az MSZMP nem ellenzi a Japán Császárságot. (Hirohito császár fellélegezhetett.)

"Mindenesetre az olvasottsági adatok ma Magyarországon bíztatóak. 7,8 millió ember olvas lapot, majd ugyanannyian, mint a válság előtti évben. A naponta internetezők 85 százaléka ma is rendszeres sajtótermék-olvasó. Nem a megszűnésről kell tehát vizionálni, hanem az elkerülhetetlen változásokhoz való okos alkalmazkodással megújulni." – zárul az MLE közleménye.

Nem akarom kétségbe vonni az MLE adatait, csak csendben jegyzem meg, hogy a minőséginek nevezett lapok példányszáma évek óta vészesen csökken és ez a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. Ennek sok oka van, de kiemelkedik közülük a tartalom rovására történő erőltetett takarékosság és a valós megújulási törekvések hiánya. (Magyarul: A legtöbb lap fantáziátlan, unalmas.)

Az MLE közleménye csak az olvasók szinte változatlan számát említi, de nem szól arról, hogy az elmúlt években a hirdetők jelentős része kihátrált a nyomtatott médiából. A maradék kevéske hirdetéssel csak csillagászati eladási ár mellett lehetne változatlan formában fenntartani a lapokat.

Ahogy erről mostanában gyakran szó esik, járhatatlan útnak tűnik az ingyenes, tisztán hirdetési bevételeken alapuló online lapkiadás is. A legnagyobb lapok most leginkább az ingyenes/fizetős modell kombinálásával próbálkoznak. (Erről majd holnap írok részletesebben.)  Itthon viszont fél tucat olyan online lapot sem tudok felsorolni, amelyik eséllyel vághatna bele egy ilyen kísérletbe.

Nem mindenki látja olyan optimistán a média jövőjét, mint az MLE. Greg Hadfileld, a brit Telegraph  egy éve kinevezett, digitális ügyekért felelős vezetője a napokban éppen a hírmédia megújulásáról tartott New Rewired konferencián látta elérkezettnek az időt, hogy bejelentse távozását. (Nemcsak a britek vezető médiacégétől, hanem úgy általában a médiából.) Hadfield azzal indokolta döntését, hogy "a médiának nincs jövője". Szerinte az újságírás egyre inkább az egyes újságírókról, nem pedig a nagy médiacégekről szól. (A sikeres online vállalkozói múlttal rendelkező Hadfileld egy kreatív ügynökségnél folytatja pályafutását.)

Igazából nem csodálkozom az MLE és a hozzájuk tartozó kiadók viselkedésén. Valljuk be, az újságírás megmentését leginkább a jelenlegi (vagy inkább a néhány évvel ezelőtti) állapotok fenntartásában érdekeltek szorgalmazzák. Az (igazi) innováció és a status quo fenntartása ugyanis nem egyeztethetők össze. Az olvasókra mindig lehet hivatkozni, hiszen többségük ahhoz ragaszkodik, amit már korábban megszokott. Ugyanakkor naiv dolog volna arra várni, hogy ők majd megmentik a hagyományos médiát. Az elmúlt 15 év megmutatta hogy a weben gyorsan elillan az offline világban megszokott lojalitás.

A világ legnagyobb kiadói évek óta képtelenek egy gazdaságosan működtethető, a közönség számára vonzó modellel előállni. Egyre valószínűtlenebb, hogy egyik napról a másikra, a Münchausen-módszert alkalmazva saját magukat rántsák ki a...slamasztikából.

Január 2-i számában a Népszabadság egy teljes oldalt szentelt a napilapok jövőjének. Meglepően nagyvonalú gesztus ez még akkor is, ha tudjuk, hogy a szilveszter utáni első, "kijózanító" lapszámban általában nem friss cikkek, inkább a korábban félre tett ("jó lesz még valamikor") anyagok jelennek meg.

Elég éppen csak átfutni a két cikket, hogy megállapíthassuk: a Ringier (és a Népszabadság) kapitulált. Szó sincs már az "újságolvasásra szoktatási mozgalmakról" és hasonlókról, tudomásul veszik, hogy az online média nyert. Vagy inkább a nyomtatott média vesztett. Azt ugyanis senki sem tudja, hogy az online média hogyan is tudná pénzre váltani "győzelmét".

"Csak hirdetési bevételekből hosszú távon nem lehet jövedelmezően minőségi tartalmat szolgáltatni a világhálóra. Ha a társadalomnak szüksége van igényes tartalomra az interneten, akkor el kell rajta gondolkodni, hogyan fizeti azt meg" - olvashatjuk Mihók Attila, a Népszabadságot is kiadó Ringier ügyvezető igazgatójának véleményét.

Arról, hogy a társadalomnak milyen tartalomra van igénye egyszerű, tudománytalan módon is meggyőződhetünk, ha például összehasonlítjuk a Story és az ÉS olvasóinak számát. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a társadalom egy része igényli a minőségi tartalmat.  Kérdés persze, hogy ez a réteg hajlandó és képes-e finanszírozni egy alapjában véve elavult, rossz hatásfokkal működő, drága médiagépezetet? Kétlem. Hiú ábránd tehát abban bízni, hogy a jelenlegi kiadók továbbélését biztosítaná az online tartalom egy részének fizetőssé tétele.

Nyilván Mihók Attila is jól tudja, hogy nagyon kevés az olyan tartalom, amiért komoly eséllyel lehetne közvetlenül (előfizetés, cikkenkénti vásárlás) pénzt kérni.  Ezért is húzza elő az internetszolgáltatókkal kötendő bevételmegosztás ötletét.  Maga az elgondolás nem új,  első pillantásra még logikusnak is tűnhet, de be kell látni, hogy kivihetetlen. (Ez az oka annak, hogy inkább csak elméleti tanulmányokban, nem pedig cselekvési programokban bukkan fel.) Talán a legelején, amikor az internet terjedésének a legfőbb akadálya  még a vonzó tartalom hiánya volt, lett volna esély az osztozkodás bevezetésre, de most már késő. Miért osztoznának az internetszolgáltatók azon, ami eddig teljesen az övék volt, Hogyan lehetne őket erre rávenni? El tudsz képzeni olyan helyzetet, amikor a legnagyobb tartalomszolgáltatók egymással összefogva, akár bojkottal kényszerítenék ki a bevételmegosztást? Ugyan már! (Ha már a fantáziálásnál tartunk: Milyen alapon osztanák el az internetszolgáltatóktól kapott pénzt a tartalomszolgáltatók? Ha a forgalom alapján, akkor éppen a "minőségi tartalmat" szolgáltatók álla kopna fel a leghamarabb.)

A kábeltévés modell átültetése az online médiára nem csak ezért nem megy. A hírmédia számára az internet nem egyszerűen csak terjesztési csatorna. Az interneten felbomlott a nyomtatott médiában kialakult csomagolási gyakorlat. A webes közönség az őt érdeklő tartalmakat keresi és esze ágában sincs, hogy ezért egész tartalmi csomagokat (kiadványokat) vegyen meg.

A Népszabadság cikkeiből látszik, hogy a Ringier vezetése már látja, hogy lépni kellene, de még nem tudják merre. Tanácstalanságukkal egyáltalán nincsenek egyedül.

A World Association of Newspaperd Word Newspapers Congress /World Editors Forum múlt héten befejeződött rendezvényéről szóló tudósításokat olvasva látom, hogy igen gyakran bukkan fel az outsourcing (tevékenységkihelyezés) fogalma.

A téma nem új. Az elmúlt 10 évben sok cégvezető vélte az outsourcingban felfedezni a mindenre megoldásra kínáló csodaszert. A szakértők mindig sietnek elmondani, hogy a kihelyezés általában akkor működik, ha az alaptevékenységet nem érintő munkafolyamatokat érinti. A bérszámfejtés, az informatikai rendszerek üzemeltetése, jogi tanácsadás kiszervezése a fejlett országokban nem számít ritkaságnak. ( Az elmúlt évek lelkesedésében sok más terület kihelyezésével is megpróbálkoztak - kétes eredménnyel.)

A nagy kiadók szívesen eljátszanak a gondolattal, milyen jó is lenne, ha a drága helyi újságírókat olcsóbb indiai (esetleg ausztrál) kollégákkal lehetne kiváltani. A bökkenő csak az, hogy miközben az outsourcing lényege, hogy a cég a háttértevékenységektől megszabadulva az alaptevékenységére koncentrálhat, az újságírók kiszervezésében spekulálók éppen a lényegi munkát raknák ki a cégen kívülre.

A szerkesztőségi outsourcing hívei szerint a kiadó egy jól működő pénzgyár, aminek a működését
leginkább a túlfizetett, nyughatatlan, a termelést minduntalan zavaró újságírók akadályozzák. Rövid távon  engedelmesebb, olcsóbb indiai munkaerőre, hosszabb távon ipari robotokra kell őket cserélni.

Indiában rengeteg a jól képzett, magas színvonalon dolgozó újságíró, de az "outsourcing gyárakban" nem ők dolgoznak. A WAN kongresszusán felszólaló szakértők is elismerték, hogy az az újságírás-outsourcing legnagyobb problémája a minőség és a szerkesztőségi kontroll csökkenése.

Az újságírói munka kihelyezésében spekulálók lényegében azt sugallják, hogy a jelenlegi struktúra jó, csak olcsóbban, hatékonyabban kellene azt működtetni. A valóság viszont az, hogy nem csak a drága működés a gond. A korábbitól alapvetően eltérő médiatér alakult ki, amihez csak újfajta, rugalmasabb szervezetek képesek alkalmazkodni. Az egyszerű kihelyezés helyett az egymáshoz lazábban kapcsolódó, de mégis szorosan együttműködő újságírókból álló szervezetre lenne szükség. Szerintem leginkább erről a témáról kellene többet beszélni.

A WEF résztvevői többnyire a jelenlegi rendszer fenntartásában érdekeltek közül kerülnek ki. Mellesleg az említett kongresszust éppen Indiában rendezték meg. Állítólag ott ilyenkor nagyon kellemes a klíma.

Az amerikai Federal Trade Commission a sajtó jövőjével foglalkozó "műhelyfoglalkozást" tartott, ami újabb lehetőséget kínált Rupert Murdochnak arra, hogy előadja a "tolvaj Google"-áriát.
Vicces, hogy közben a Google News felől továbbra is szabadon elérhetőek a WSJ.com  "kulcsos" cikkei. (Még szép, hiszen ezt csak az indexelés megtiltásával akadályozhatnák meg, ami azonnal 25 százalékkal vetné vissza a lap forgalmát.)

Közben persze a Google is lépett. A most bejelentett (módosított) First Click Free programhoz csatlakozó kiadványoknál az olvasók a Google News-ról továbbra is regisztráció nélkül átléphetnek a védett oldalakra, de ezt az átjárást kiadványonként napi 5 átkattintás / felhasználó mennyiségben korlátozzák. (Az engedélyezett oldalak számát a kiadók növelhetik.)

Ügyes húzás. A legtöbb épelméjű ember nem úgy olvas a weben, hogy a Google News-ról  végig kattintgatja a WSJ.com cikkeit, hanem a friss hírek között tallóz (kiadványtól függetlenül), vagy téma / kulcsszó szerint keres. A First Click Free ad valamit az elégedetlenkedő újságoknak, ami ugyan jól mutat, de nem sokat ér. A legtöbb internetező pedig észre sem veszi, hogy történt valami. Még szerencse.

December 1-től a Bloombergé a Business Week. Gyorsan ment.
Nyáron még csak találgatásokat olvashattunk a BW lehetséges eladásáról, október 13-án már bejelentették, hogy a Bloomberg a vevő, holnaptól pedig már az új tulajdonos által kinevezett főszerkesztő, Josh Tyrangiel irányítja a munkát.

A Business Week már évek óta gyengélkedett. Nem szakmailag, hanem üzletileg. A nyomtatott lap hirdetési bevételei katasztrofálisan visszaestek. Miközben a Businessweek.com jó ideje az egyik legprogresszívebb online magazin, bevételei túl lassan nőttek, nem kompenzálták a nyomtatott magazin kieső bevételeit. A McGraw-Hill (a BW kiadója) akkora veszteséget halmozott fel, hogy a 3-5 millióra becsült vételárból most nem sokat lát.

A Bloomberg reményei szerint új szerzeményével olyan üzletembereket is elér, akikhez pénzügyi szolgáltatásaival eddig nem jutott el. Mellesleg "szélesíti" a BW eddigi profilját. (Ezzel magyarázható, hogy nem valamelyik pénzügyi laptól, hanem a Time-tól hoztak új főszerkesztőt.)

A tulajdonos- és irányváltás természetesen további változásokkal jár. A kezdeti ígérgetés ellenére nagyjából száz embert  - a korábbi szerkesztőség negyedét - küldtek el. És vannak persze, akik nem tudnak azonosulni az új iránnyal, az új vezetéssel, ezért önként távoznak. Ehhez a csoporthoz tartozik John Byrne, a Businessweek.com főszerkesztője is. (Az 1985. óta a BW-nél dolgozó, a magazin legtöbb címlapsztoriját jegyző újságíró az utóbbi években annyira beleszeretett az online médiába, hogy most saját kiadvány indítását tervezi.)

Hogy milyen lesz az új Business Week, hogy beválik-e a témakörök szélesítése akkor, amikor sok stratéga éppen nagyon szűk célcsoportokra való célzásra esküszik, hamarosan meglátjuk.

Számomra a történet talán legizgalmasabb része vásárlás és az átvétel kommunikációja. Idehaza megszokhattuk, hogy a tulajdonos- vagy főszerkesztőváltások részleteit nem kötik az orrunkra, legfeljebb szemérmesen csak egy eldugott, apró hírben számolnak be a változásokról. Ezzel szemben a Businessweek.com On Media blogja már az eladás bejelentésének napján részletesen foglalkozott a témával, hivatalos kinevezése előtt bemutatta az új főszerkesztőt és az online főszerkesztő távozását bejelentő hír alatt közzétette Byrne a szerkesztőséghez írt belső emlékeztetőjét is. (Igazi belső emlékeztetők a médiában már régen nincsenek. Ma már talán a egyszerűbb az lenne, ha azonnal a Twitterre kötnének be minden "memot".)

Talán leírni is felesleges, hogy a szaksajtó az Editors Weblogtól a paidContentig rendszeresen foglalkozik a BW sorsával, de a téma sok más kiadványt is foglalkoztat. A Gawker például közreadta azt a feljegyzést, amit a Bloomberg tartalomért és integrációért felelős vezetői írtak a BW munkatársainak. ("Nem kell félni, nem bánt a bácsi, csak szeretne mindenkivel elbeszélgetni". - Imádom az ilyen beszélgetéseket.)

A hazai viszonyok között nehezen elképzelhető olyan írás, mint amilyenben Stephen Baker, a Blogspotting blog jelentette be (kényszerű) távozását. Nem saját jövője miatt aggódik, hanem amiatt, hogy mi lesz a Blogspotting archívumával. Baker és társszerzője, Heather Green a BusinessWeek első bloggerei között voltak. Az utóbbi időben ritkán látogattam ide, pedig nagyon jó kis blog. Nem írom, hogy "volt", hiszen Baker és Green csak elsején távoznak a BW-től. Baker tegnap még kitett egy friss bejegyzést.

Rupert Murdoch szereti a látványos fellépéseket, a hangzatos kijelentéseket, a sajtó pedig szereti a neki témát szolgáltató  Murdochot.

Murdoch néhány hete megfenyegette a "tolvaj Google-t", hogy kitiltja keresőjét online lapjairól. Ezt eddig is megtehette volna, de nem tette meg. Most sokan úgy gondolják, hogy a sajtómágnás és követői a Microsoft felé kacsingatnak és annak Bing keresőjét akarják használni.

A hazai médiában olvasott, főképp hírügynökségi anyagokra támaszkodó cikkek azt a hamis illúziót próbálják kelteni, hogy 1) a Google kitiltása és a  Bing beengedése valós alternatíva a lapok számára 2) a keresőktől kapott "támogatás" jelentheti azt az új üzleti modellt, amivel a kiadók kihúzhatók jelenlegi nehéz helyzetükből.

A valóság azonban nagyon más. Az amerikai lapok forgalmuk 30-50 százalékát kapják a keresőkből. Miközben a Google 71% körüli részesedéssel rendelkezik a keresésekben, a Bing a 7 %-otsem éri el.

Ha egy lap átigazol a Bing-hez (és kitiltja a Google-t), nem csak a keresőtől kapott forgalma, hanem a hirdetésekből származó forgalma is tizedére csökken. Vajon kompenzálja ezt az átigazoló lapoknak a Microsoft? Kétlem. De ha mégis, mit csinálna a Microsoft a napilapos forgalommal, ha közben a normális keresőforgalom a Google-nál maradna?

Ha még nem is izgatod magad a kiadók és a Microsoft üzletén, képzelj el egy olyan világot, ahol egyik keresőn csak a világ egyik szelete, a másikon egy másik szelete érhető el. Ezt akarjuk?

A sok zavaros cikk helyett olvasd el, mit ír a témáról a Times, a Guardian, vagy a Alan D. Mutter blogja.

A Boston Consulting Group októberben 9 ország 5083 internetezőjét kérdezte arról, hajlandók lennének-e fizetni a tartalomért. Az eredmények a BCG összefoglalójában olvashatók.

"Jó hír, hogy a közvélekedéssel ellentétben az emberek hajlandók fizetni az értelmes tartalmakért," - állítja a cég egyik vezető kutatója. (Kérdés persze, hogy mi tekinthető értelmes tartalomnak? A jelenleg legjobban prosperáló online tartalom, a pornó például ide tartozik? )

A felmérés további megállapítása, hogy főképp a különleges, máshol el nem érhető tartalmakért (helyi hírek), egyes szolgáltatásokért és a speciális eszközökkel elérhető tartalmakért fizetnének az emberek. A speciális tartalmakért a BGC szerint átlagosan 67%, az Egyesült Államokban 72% fizetne.

A számokról a kérdések ismerete nélkül nehéz mit mondani. Az pedig, hogy a rétegtartalmakat jobban el lehet adni, mint az általános híreket már régóta tudott.

A BCG sajtóközleményével egy napon jelent meg a Forrrester Research a témával foglalkozó kutatási jelentése. Az ezt összefoglaló blogbejegyzés szerint az Egyesült Államokban az internetezők 80 százaléka akkor sem lenne hajlandó fizetni, ha a most ingyen olvasott online napilapja/magazinja nem lenne többet ingyen elérhető. A válaszadók 8 %-a fizetne az online hozzáférésért, 8% a kombinált (print+online) hozzáférést részesítené előnyben, 3 % pedig cikkenként fizetne.

A Forrester konklúziója igen egyszerű:
1 ) A közönség 80 %-át továbbra is ingyenes (hirdetésekből fenntartott) hírekkel kell ellátni.
2 ) A fizetni hajlandó olvasóknak többféle lehetőséget (online, print+online, mikrofizetés) kell felajánlani.

"Ha az Ön által  most olvasott kiadvány nem lenne többet nyomtatásban elérhető, milyen hozzáférést preferálna?" - szólt a Forrester következő kérdése. A válaszadó amerikaiak 37 %-a hagyományos weboldalhoz ragaszkodik, 14% szavazott a mobil hozzáférése és csak 3% az e-olvasóra (Kindle). Figyelemre méltó, hogy a válaszadók 10% voksolt a Forrester által finoman anakronisztikusnak minősített, emailben küldött PDF-re.

Képzed el, hogy egy lapkiadót vezetsz. Előtted a Boston Consulting Group és a Forrester Research jelentése. Az egyik azt írja, hogy az emberek 72%-a hajlandó fizetni, a másik, hogy az emberek 80%-a nem hajlandó fizetni az online tartalomért. Melyik alapján döntenél kiadványod jövőjéről?

Jeff Jarvis kijelentése első pillantásra talán meglepő, de kicsit végiggondolva logikus. A jövőben az újságírás egyre kevésbé kötődik majd az egyes  intézményekhez. Miért is kötődne? A hírgyártás és terjesztés hagyományos intézményi struktúrájára addig volt szükség, amíg az információmonopólium kezelése, illetve a kiadványok, műsorok előállításának és terjesztésének magas költsége ezt szükségessé tette. A körülmények megváltoztak, a régi intézmlények megmaradtak. Ma jól láthatjuk, hogy a magas költségekkel működő szervezetek saját maguk a hatékony működés legnagyobb akadályai. Mivel saját magukat ( a működtető szervezetet) nem képesek átalakítani, megpróbálnak egyre kevesebb újságíróval működni. Ez elkerülhetetlenül saját maguk megsemmisítéséhez vezet.

Nagyon valószínű, hogy a jövőben a hírgazdaságot nem néhány domináns nagyvállalati szereplő tevékenysége határozza majd meg, sokkal inkább fiatal (startup) vállalkozások hálózatából áll majd össze. Ezek a kis létszámú vállalkozások képesek gyorsan felismerni és kihasználni a piaci lehetőségeket.

Természetesen ebben az új médiavilágban az újságíróknak a  maitól lényegesen különböző felkészültségre lesz szükségük. Ma még nem tudhatjuk, hogy mit vár majd a piac az újságíróktól, milyen tevékenységet támogat majd. Várható, hogy a hírek világa rendezetlen és zavaros lesz. A közeljövőben több kudarc és kevesebb siker várható...

Optimista, vagy pesszimista Jarvis jövendölése? Nézőpont kérdése. Rossz hír, hogy a sajtó mai formájában nem tartható fenn, a lapok többsége megszűnik. Jó hír, hogy az újságok kihalásával nem hal ki (teljesen) az újságírás. A többit majd meglátjuk.

(Ha képben akarsz lenni a témában, feltétlenül érdemes követni a CUNY New Business Model for News oldalát.)

Rupert Murdoch beszólt a Google-nak. Murdochot nem annyira a kereső, mint inkább a Google News irritálja. Tekintsünk el attól, hogy a "főnök" szélsőséges megnyilvánulásai képezik a News Corp pr-stratégiájának gerincét, inkább koncentráljunk a lényegre.

Ma alapvetően kétféle online újság létezik. Az egyik azután ácsingózik, hogy bekerüljön a Google News merítésébe, a másik - ide tartozik a Murdoch-birodalom is - azért sír, hogy a Google "ellopja a forgalmát."

Ez utóbbi elég nehezen értelmezhető. A forgalmi adatok szerint ugyanis a látogatók többsége nem közvetlenül a Goole News-ról átkattintva, hanem az emailben kapott "Google Alert" értesítőkből érkezik a híroldalakra.

A Google News alapvetően a legnagyobbaknak kedvez. A CNN, a New York Times és a többiek rengeteg látogatót kapnak a Google News-ról. A kisebbeknek, a helyi-, vagy rétegtartalmakat szolgáltatóknak nem akkora buli a jelenlét. A nagyoknak értelmetlen lenne lemondaniuk erről a forgalomról, a kisebbek ugrálhatnának, de minek? (Kíváncsi lennék, hogy a hazai online hírszolgáltatók mekkora forgalmat kapnak a Google News-ról, de erre vonatkozó nyilvános adattal eddig nem találkoztam.

A Nielsen Onlien szeptermberi adatai szerint a leglátogatottabb 30 híroldalra átlagosan havi 9 perc 22 perc figyelem jut. Napi 19 másodperc. Vajon mire elég ez?

Itthon is találkoztam olyan lapigazgatóval, akinek egyetlen vágy az volt, hogy kiadványa felkerüljön a Hírkereső címlapjára. Időt, energiát nem kímélve "bulvárosította" lagymatag címeit, majd leste az eredményt. A címek idővel fel is bukkantak, átkattintások is voltak...a visszafordulási arány viszont 90% felett volt. (Ez nagyjából azt jelenti, hogy Hírkeresőből érkező látogatók többsége 3 másodpercen belül elmenekült a lap weboldaláról.)

A nemzetközi tapasztalatok szerint a legtöbb látogató a barátoktól, kollégáktól emailben kapott linkekről, az adott kiadvány nevére történő keresésből, könyvjelzőkből, hírlevélben kapott linkekről, illetve a közösségi médiából (Facebook, Twitter), közösségi linkmegosztóból érkezik.

Nem mondom, hogy el kell felejteni a hírgyűjtőket, de kegyeik kétségbeesett keresése helyett érdemesebb lenne erősebben koncentrálni a felsorolt eszközökre, lehetőségekre. Többet érnek a kínált tartalom iránt valóban érdeklődő látogatók, mint a hangzatos címekkel megtévesztett átkattintók. Persze csak akkor, ha a kitűzött cél a tartalom "eladása", nem pedig a kattintáson alapulós statisztikák látványos javítása.

Aki ma Magyarországon "hírportált" (news site) akar indítani, az elképesztően naiv, vagy hátborzongatóan elvetemült.

Nem vitatom, nyilván lenne helye ilyen-olyan híroldalnak a hazai webes médiapalettán (elférne a weben). A tapasztalatok egyébként is azt mutatják, hogy idővel minden tartalomhoz összeáll valamilyen olvasótábor,  inkább csak a dolog üzleti részével nem stimmel valami.

Tulajdonképpen a "Kék Indexről" a napokban indult Zipp.hu ról kellene írnom, de nincs kedvem.
Sokakkal ellentétben nekem nem az indexes dizájn lenyúlása fáj, inkább az, hogy a generációváltást ígérő kiadvány már indulásakor is egy lejárt, elkopott médiaformátumot másol. Hosszú, unalmas, többé-kevésbé "korrekt" cikkek. Kinek? Minek?

Az elmúlt években tucatnyi "hírportál" alapítója jelentette be, hogy kiadványa két éven belül lenyomja az Indexet. Eddig talán a Zoom volt az egyetlen közülük, ami egyáltalán megpróbált versenyezni. ("Az esélytelenek nyugalmával" - írhatnám, de tudom, hogy a Zoom több munkatársa valóban teljes erőbedobással hajtott.)

Felejtsük el azokat a híroldalakta, amik valójában valami cuslágolási szándékkal alakultak. (Pályázati, alapítványi, befektetői pénzek lenyúlása, átmozgatása.) Koncentráljunk inkább a naivakra. (Akadnak persze olyan vállalkozások is, ahol simlis lehúzóemberek csillogó szemű, balek újságírókkal álcázták magukat.)

Az Index külseje könnyen lemásolható. A mögötte működő szerkesztőségi rendszernél (CMS) bizonyára akadnak jobbak is. Cikkeket minden hülye tud írni. Sok anyagra sok hirdetést lehet szervezni. Akkor miért ne lehetne lenyomni?

Logikusnak tűnő, csak teljesen dilettáns gondolatmenet. Az Index ilyen-olyan-amolyan. (ide behelyettesítheted a véleményedet). Tulajdonképpen megragadhatatlan, bárhonnan nézed, mindenhonnan másmilyen.  Az Index beágyazottsága elképesztő. Ez ma szinte másolhatatlan. Amikor indult, lényegében nem volt más. (Az akkoriban "se hús, se hal" [origo] "objektív" tartalmával csak erősítette az Indexet.) Együtt nőtt fel a hazai internettel. Legnépszerűbb szerzői több generáció "személyes ismerősei". Ma komoly pénz és ennek megfelelő érdekcsoportok állnak mögötte. Nem az utcán kell fogdosniuk a hirdetőket.

Ki az a hülye, aki azt hiszi,. hogy néhány tucat lelkes, de kevesek által ismert újságíróval, pár alsó-középkategóriás befektetővel néhány év alatt le lehet nyomni egy ilyen médiaszereplőt? Vagy legalább fel lehet sorakozni mellé/mögé?

Legyünk realisták! Akinek annyi pénze van, hogy néhány év alatt a legnagyobbakkal versenyképes online médiavállalkozást építhetne fel,  az manapság nem ilyesmire költ. Ha mégis, nem egy Index-klón felépítésébe fog, hanem megvesz valami működőt, vagy részesedést vásárol az egyik portálban. Tudtommal mostanában nem tolonganak a vevőjelöltek, kínálati bőség van. Nem nehéz megmondani, miért.

Mindezzel nem kívánom azt állítani, hogy soha többé nem szabad Magyarországon semmiféle online tartalomszolgáltatással próbálkozni, hiszen beteltek már a helyek. Csak azt javaslom, hogy abba kellene hagyni az Index másolgatását. Nem kell a zöld, vagy a piros Index! Valami teljesen új dolgot kellene csinálni!


Itt olvashatsz a Zipp.hu-ról:

tsabeeka
Mediainfo
Kreatív
eMaSa

Nincs tovább. Végleg szertefoszlottak az álmok, hogy majd a válság elmúltával visszatérnek a hirdetők a nyomtatott médiához és minden megy tovább, ugyanúgy, mint régen. A nyomtatott média válsága persze még évtizedekkel ezelőtt kezdődött el, a gazdasági válság csak felgyorsította a folyamatot, de erről az apróságról egyesek hajlamosak elfeledkezni.

A múlt csütörtökön a Google bejelentette, hogy a hirdetési piac (mármint az övéké) magához tért, az utolsó negyedévben nettó árbevételük 27 százalékkal növekedett, vége a válságnak. A lapkiadóknak egyáltalán nincs ilyen érzésük. (A New York Times például tegnap írta meg, hogy az év végéig 100 munkatársát  - a teljes állomány 8 százalékát -  rakja lapátra.) Tévedtek, akik a folyamatok ciklikusságát emlegették - a régi médiavilág nem jön vissza többé. (Az eMaSa-nak adott interjú szerint erre a következtetésre jutott Vass Péter, a HVG nemrég kinevezett főszerkesztője is.)

Mi lesz a nyomtatott lapokkal? Vannak, akiknek meggyőződésük, hogy biztosan kell valamilyen megoldásnak lennie. Erről Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című filmje jut az eszembe, ahol a tánciskola ruhatárából eltűnik az Igazgató úr (Major Tamás) kabátja. Ő váltig hajtogatja, hogy nézzék meg a "belső ruhatárban", mert "kell, hogy legyen egy belső ruhatár", mindenhol szokott ilyen lenni. Belső ruhatár persze nincs, a kabát nem kerül elő.

Egyelőre tehát folyik a nyomtatott lapok "belső ruhatárának" keresése. Ennek legújabb állomása a
The Reconstruction of American Journalism című, tanulmány, amit két tekintélyes szerző, Leonard Downie, Jr. a Washingon Post elnökhelyettese és  Michael Schudson a Columbia Egyetem újságírás professzora jegyeznek.

A 100 oldalas dolgozat mintegy 3/4-e a jelenlegi sanyarú helyzet felvázolásával foglalkozik. A kibontakozási javaslatok lényege, hogy állami, illetve a távközlési vállalatoktól és az internetszolgáltatóktól bevasalt pénzekből olyan alapot kell létrehozni, ahol a lapok támogatásért pályázhatnak. Ezen kívül az eddiginél jobban kell támaszkodni a magánadományokra (nem perselyezésre, hanem a gazdagok megfejésére gondolnak), a tartalom előállításába pedig be kell vonni az egyetemeket is. (Downie és Schudson  persze mindezt részletesen kifejtik, de röviden ez a lényeg. A Twitteren a  downie névre keresve láthatod, hogy máris beindult a dolgozaton való rágódás.)

Ne essünk hasra a tudós amerikaiak előtt. A sajtóalap gondolatát idehaza már 2005-ben felvetette Bajomi-Lázár Péter, a Médiakutató főszerkesztője. A gondolattól már akkor is sokakat kivert a víz. A médiakuratóriumok és az NKA működését ismerve nem kell hozzá különösebb fantázia, hogy elképzeljük hogyan működne nálunk egy ilyen pénzosztó szervezet.

Egyébként biztos, hogy mindenképpen szükség van ezekre a lapokra? Miért kell őket a társadalom (ők ugyanis a fizetni nem hajlandó vevők) ellenére megmenteni?

Nem is olyan régen a hazai lapkiadók vezetői nagyon csúnyán néztek még, ha valaki a nyomtatott sajtó válságát emlegette. Feltételezem, hogy a rémisztő külföldi híreket ismerték, de talán úgy gondolták, hogy "ide ez nem gyűrüzik be." Vagy tudták, hogy ide is elér a válság, de attól tartottak, hogy annak sűrű emlegetése esetleg idejekorán elriasztja a hirdetőket?

Akár hogy is volt eddig, most gyökeres fordulat állt be. Október elején a Népszabadság kiemelt helyen, a Hétvége melléklet címlapján jelentette meg Szőcs László (washingtoni tudósító) Gabort Steingart utolsó lehelete című terjedelmes írását. A cikk korrekt módon foglalja össze a nyomtatott média vergődését.

Nem szólhatnánk egy szót sem, ha a Népszabadság ezzel jó időre kipipálná a témát, de ellenkezőleg, a Hétvége következő, október 10-i számában már teljes két oldalt szenteltek a nyomtatott média válságának. Bányászok, szövőnők, újságírók című írásában Miklós Gábor a sajtó válságának taglalása után előjön a jól ismert "mi lesz, ha mi - minőségi újságírók - nem leszünk" témával, de magát a válság tényét és annak megállíthatatlanságát nem tagadja. Riporterből keresőmotor-optimalizáló címmel Szőcs László is temeti az újságírást. A Németországból tudósító Inotai Edit szerint A németek még hisznek a papírban, ami persze csak azt jelenti, hogy Európában nem olyan gyors a nyomtatott média hanyatlása, mint az Egyesült Államokban.

Eléggé meglepett, hogy a Népszabadságot most ennyire elkezdte érdekelni ez a téma. Évekig szinte semmi, most meg itt a cikkdömping? Mi lehet az oka? (Az a verzió, hogy most fedezték fel a sztorit szóba sem jöhet, hiszen a "nyugati" sajtó évek óta tele van a válsággal foglalkozó írásokkal.)

A választ a napokban lezajlott Internet Hungary konferenciáról szóló összefoglalóban vélem megtalálni:

"...Mihók [a Népszabadságot is kiadó Ringier vezérigazgatója] szerint legkésőbb 2011-re elfogy a nyomtatott sajtó nyeresége, és a későn ébredő kiadók egyszerűen csődbe mennek."

Lehet, hogy Mihóknak nincs igaza, lehet, hogy egyes kiadványok kihúzzák még 2012-ig, vagy akár 2013-ig is. A lényeg, hogy az újságírók rendelkezésére álló idő véges. Vagy új szakmát kell választaniuk, vagy meg kell érteniük a nyomtatott médián kívüli világot. Ennek első lépése, hogy felfogják: A nyomtatott média nem azért válik életképtelenné, mert mindenki rajta élősködik, hanem mert egy olyan (korábban sokáig sikeres) modell alapján működtek, ami az információk birtoklásán alapult. Ma, az információbőség idején ez nem működik többé, valami, mást kell kitalálni. Egyelőre nem lehet pontosan tudni, hogy mit, viszont tudni lehet, hogy sokan elvesztik majd jelenlegi állásukat. Aki nem készül erre, struccpolitikát folytat.

Mi kell egy lapkiadónak? Közönség.
A Facebooknak van. Jelenleg 300.000.000. (300 millió).
Mi kell még? Pénz. A Facebooknak az is van.
Ahhoz képest, hogy nemrég még azon keseregtek az okosok, hogy a Facebooknak nincs üzleti modellje, a tervezettnél egy évvel hamarabb nyereséges lett. (Vásárolgat is ezt-azt. Próbálkozott a Twitterrel is, végül megvette a FriendFeedet. )
Fontos még a kellő figyelem. Júliusban  mind a 300 millió Facebook-felhasználóra 5 óra 12 perc hálózaton töltött idő esett. (Sok online újság bezetői boldogok lennének ilyen adatoktól.)
Kell még a hirdetőket vonzó célcsoport: A Facebook felhasználóinak 66 százaléka a legvonzóbb (18-34 év) korcsoportba tartozik.

A Facebook az elmúlt években a MySpace-szel versengő egyszerű közösségi hálózatból összetett  platformmá alakult át. Most csak csak Mark Zuckerbergtől függ, hogy "igazi" tartalomszolgáltatóvá váljon.

A hagyományos média szemfülesebb tagjai bárhova képesek elmenni, ahol közönséget sejtenek. Próbálkoztak a Second Life játékkal, kísérleteznek a Twitterrel és természetesen a Facebookkal is. Nyilván mindegyik helyről begyűjtenek valamennyi érdeklődőt, ahogy a Szigeten próbálkozó kiadóknak is szereznek néhány olvasót, de ezek a próbálkozások eddig nem vezettek áttöréshez. Valószínűleg a jövőben sem fognak.

Egész más lenne a helyzet, ha a Facebook saját maga szervezne "újságot". Természetesen nem a hagyományos módon, hanem a hálózat, a közösség erejét kihasználva. Egy megfelelő felület megnyitása után a Facebook önkénteseket toborozhatna, akik saját környezetünkből gyűjtött információkat dolgoznának fel. Az elkészült cikkeket a közönség "szavazhatná fel" a címlapra. Elsősorban újságíró szakos diákokra lehetne koncentrálni, de rengeteg (és egyre több) az állás nélküli újságíró is, akik számára szintén vonzó lehetne egy ilyen megjelenési lehetőség. Az egész vállalkozást néhány profi szerkesztő foghatná össze.

A tartalomszolgáltatók és a Facebook szorosabb összekapcsolásával már eddig is többen próbálkoztak. Több médiacég használja sikeresen a Facebook Connect szolgáltatást. Miért ne használhatná ki ezt az előnyt a Facebook saját javára?

Tudom, az önkéntesek által írt újság koncepciója nem újdonság. Évek óta vannak ilyen próbálkozások - egyik sem ért el átütő sikert. Ezek a vállalkozások azonban a semmiből indulva próbáltak nagyobb közönséget elérni. A Facebook fordítva csinálhatná. Egy már létező, jól működő kis közösségekből összeálló hálózatba lehetne tartalmat bedobni.

Meggyőző koncepció. Kérdés, hogy Zuckerberg is így gondolja-e?

(A bejegyzést az Econsultancy írása ihlette. Érdemes nézegetni többi bejegyzésüket is!)

Előrejelzések az Online News Associaton konferenciáról

(Jacqui Banaszynski írása nagyjából egy hete jelent meg, de azóta még nem vesztette el aktualitását.)

1. A GoogleWave lesz a következő hónapokban az igazi nagy szám. (Azóta a szerencsések már megkapták jelszavukat, de valahogy túl nagy a csend. Csalódtak a rendkívüli várakozások után, vagy csak elmerültek a próbálkozásban?) A Wave-vel kapcsolatos nagy kérdések közé tartozik, hogy vajon mitől veszi majd el az időt? Twitter, IM - őket tartják az esélyesnek. És hogyan érinti majd megjelenése  a Google többi szolgáltatását?

2. Facebook Connect. Még kevesen használják, de nagy lehetőségek rejlenek benne. (Korábban már írtam róla, hogyan használja a Facebook Connectet a Huffington Post. ) Magyarul: Sokkal egyszerűbb, ha már létező profiloldallal rendelkező embereket kötsz be saját szolgáltatásodba, mint ha magad állsz neki ilyesmit barkácsolni. (Persze ha nem közösséget építesz, csak címeket akarsz begyűjteni, akkor ez nem a te utad.)


3. Twitter - Ezt most nem is részletezném. (Rengetegen írtak mostanában róla.) Hamarosan elmesélem viszont, hogy állok én most a Twitterrel.

4. A közönség további bevonása. Példa erre a nytimes.com dokumentumolvasója, ami hozzáférést és hozzászólási lehetőséget biztosít a cikkek forrásaihoz. Ehhez persze az is szükséges, hogy valamennyi cikk valamennyi forrása elérhető legyen. Ez szerintem számunkra olyan távoli, mint a holdutazás.

5. A podcasting haldoklik. Ahhoz képest, hogy egyesek már évekkel ezelőtt temették, nem is rossz diagnózis. "Nehezen használható, ezért növekedése leállt". Valóban kell hozzá némi elszántság, ha az ember nem a számítógépén akarja hallgatni a podcast adásokat, de én akkor is hiszek abban, hogy kellenek csak hangos (kép nélküli) műsorok. Talán kitalál majd valaki egy rugalmasabb, használhatóbb formátumot.

6. 2012-re a webes tartalmak 95 százaléka videó lesz. (J.D. Lasica). Tartok tőle, hogy ezeknek a tartalmaknak a jelentős része értéktelen, használhatatlan lesz. Videófelvétel készítésére alkalmas eszközt bárki vehet, de a használati utasítás és az elem mellé nem jár szakértelem is. Fogyasztásra alkalmas, szórakoztató és/vagy informatív videót készíteni NEHÉZ:

 

7.Jönnek a nők. Vagyis már itt vannak. A számítógépbuzi pasik ideje lejárt. Az internetező nők már többen vannak, mint az internetező férfiak. (A nők dominálnak már a közösségi médiában is.) A hivatalos tartalomgyártók mintha még nem vették volna ezt észre és továbbra is a férfiakra koncentrálnak. Ébresztő!

Hát ennyi, hozzászólni lehet, de a jövendölések meg nem valósulása esetén reklamációkat nem fogadok el!

Jó ideje sejtjük, de egy ideje már hivatalosan is tudjuk, hogy hosszú tökölés után mégsem indítja el vasárnapi magazinját a Népszabadság. Megértem döntésüket, a lapindításnál még az is kisebb kockázat lenne, ha a lóversenyre vinnék a magazinra szánt pénzt.

Egy meg nem valósult magazinhoz szerkesztőségre sincs szükség. A megbízott főszerkesztő Martin József Péter csak két embert szerződtetett (nyilván ez sem véletlen): belülről Várkonyi Ivánt, kívülről (a HVG-től) pedig Lőke Andrást.  A Népszabadság egy korábbi közleményében még azt írta, hogy tárgyalnak az érintettekkel és keresik számukra a megfelelő helyet a Népszabadságon belül. Most Kovács Tibor vezérigazgató bejelentette, hogy "távozik a Népszabadság Zrt.-től a vasárnapi lap kiszemelt vezérkara".

Kíváncsi vagyok, mi lesz a Népszabadság következő Nagy Ötlete.

(Nagy Ötletnek nem nevezném, de mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a Népszabadság szerzői között felbukkant Nagy József, a tavasszal bezárt Zoom.hu egykori főszerkesztője. Jobbikos csapat a női kézilabda NB I-ben című riportja az utóbbi hetek egyik legjobb  - és legnagyobb visszhangot kiváltó - írása.)

Az utóbbi időben gyorsan továbbkattintok, ha az újságírás jövőjéről búsongó cikkbe botlom.
Michael Nielsen blogjáról viszont soha korábban nem hallottam,  Is scientific publishing about to be disrupted? című bejegyzését eszembe sem jutott volna elolvasni, ha nem ajánlotta volna a NOL blogról ismert hettie a Twitteren.

Az írás címe megtévesztő, annak csak második fele foglalkozik a tudományos publikációkkal. Első fele viszont nagyon logikusan vezeti le, miért menthetetlenek a hagyományos lapkiadók.

Nielsen szerint a korábbi évtizedeiben számos iparág élte át ugyanazt, mint most a média. Elég felidézni a mikroszámítógépeket gyártó cégek, vagy az egész CD-ipar drámáját. A séma ugyanaz: A piacon megjelenik egy új szereplő, aki hasonló funkcionalitással bíró terméket képes sokkal kisebb költséggel előállítani. A régi, a piacot uraló szereplő nem képes alkalmazkodni az új helyzethez.

Nielsen a Techcruch blog példáját hozza fel, ami a New York Times Technology rovatával összemérhető minőségű anyagokat állít elő, annál sokkal alacsonyabb áron. A Times tehetetlen, mivel cikkeit egy olyan szervezet állítja elő, ami a hagyományos médiaipar keretein belül optimálisan működik, viszont minden változás csak rontana ezen.. Átalakítása egy teljesen új, a blogokkal versenyezni képes modellre azt követelné, hogy először teljesen rombolják le a jelenlegi struktúrát, amire természetesen belülről senki sem vállalkozik. (Hasonló csapdahelyzetet figyelhettünk meg a zeneiparban, ami az internetes terjesztésre való átállás helyett az utolsó pillanatig próbálta védeni a menthetetlen CD-piacot.)

Michael Nilesen szerint létezik egy bizonyos szervezeti immunrendszer, ami "békeidőben" a nagy és bonyolult struktúra fenntartását segíti. Ugyanez az immunrendszer azonban megakadályozza a változásokat még olyankor is, amikor a túlélés érdekében lenne erre szükség.

Az eredeti bejegyzés sokkal érdekesebb, élvezetesebb összefoglalómnál. Feltétlenül olvasd el!

A CoPress szerint csak a címben felsoroltak teremthetnek esélyt a szerkesztőségeknek a túlélésre. Az alábbi videóban meg is indokolják, miért.

A Case for Innovation from CoPress on Vimeo.

Szép, látványos anyag, de tartok tőle, hogy egyesek nehezen követik ezt a sebességet. Pedig a felpörgetett tempó jól mutatja, hogy nincs idő a hossza álmodozásra!

Az American Journalism Review egyik friss cikkében olvastam, hogy a Rhode Islanden megjelenő  Newport Daily News kiadója forradalmian új stratégiát talált ki:  évi 345 dollárt kér az újság honlapjának korlátlan látogatásáért. Az összeg éppen 138 százaléka a nyomtatott, a megrendelő címére kézbesített lap áránál. A családi kiadásban megjelenő lap kiadója, Albert K. "Buck" Sherman szerint a cél nem az online előfizetők számának növelése, hanem az emberek visszaterelése a nyomtatott laphoz.

Sherman logikája világos. A kiadók bevételeinek túlnyomó része továbbra is a nyomtatott médiából származik (általában a 10:1 arányt szokás emlegetni). Sherman logikája szerint elég egy jó nagy falat emelni az online információk elé és a korábban a webre tévedt báránykák máris engedelmes birkaként fizetnek elő a nyomtatott lapra, ami továbbra is termeli a korábbi szép bevételt.

Ha esetleg akad az olvasók között, akinek erre felcsillant a szeme, gyorsan figyelmeztetem, hogy a módszer nem fog működni. A régi szép médiavilág nem egy újabb csatorna megjelenése miatt változott meg, hanem az internetnek köszönhetően megszűnt az információhiányon, az információk birtoklásán alapuló világ. A valódi választás ma már nem a Newport Daily News nyomtatott vagy online változata, hanem a Newport Daily News és az egész web, az összes online (ingyen) elérhető tartalom között van.

Sherman stratégiája arra jó, hogy a korábbi 12.000-ről rövid idő alatt tizedére apassza online olvasói számát, kiírtsa a kiadványára mutató linkeket, elkergesse a web felől érkező újságolvasókat. "Frappáns" megoldása révén bekerült az AJR-be (és a Médiablogba), viszont a nyomtatott média megmentőjeként valószínűleg nem vonul be a médiatörténelembe.

Neked is feltűnt, hogy az utóbbi időben alig esik szó a "print" és az online szerkesztőségek összevonásáról? Pedig alig 2-3 éve még ez volt a szakmai konferenciák egyik kedvenc témája (persze nem itthon).

Az integráció mellett számos logikus érv szól:

• a pazarló (gyakran redundáns) tartalom-előállítás megszüntetése
• a rendelkezésre álló szürkeállomány jobb kihasználása
• újfajta munkafolyamatok (folyamatos publikálás, "web first" kialakítása)
• témákban, nem pedig platformokban való gondolkodás
• terjeszkedés új platformok (mobil, videó, multimédia) felé

Mindez szép, de nehezen megvalósítható. Az integráción már átesett szerkesztőségek példája azt mutatja, hogy a szép elvek megvalósulásának legnagyobb gyakorlati akadálya kulturális gyökerű: A hagyományos médiában (nyomtatott sajtó, tévé) dolgozó újságírók többsége makacsul ragaszkodik korábbi szerepéhez. Számukra a birtoklás a tartalomhoz való viszony egyetlen elfogadható formája, ezen egy néhány hetes tanfolyam elvégzésével változtatni nem lehet.

Az eddigi tapasztalatok szerint a legtöbb összevonási folyamatban az "erősebb kutya b***ik" elve érvényesül, az erőt pedig a bevétel határozza meg. Miután a legtöbb kiadónál a nyomtatott lapból származik ennek túlnyomó része, "természetes", hogy ez a szerkesztőség kerül erősebb pozícióba. (Még a sok látogatót vonzó, szakmailag is igen elismert Washingtonpost.com autonómiája is csorbult az integráció során - ezért is mondott le Jim Brady főszerkesztő.)

Itthon persze nem volt különösebb összeolvasztási hullám. Leginkább persze azért, mert nem léteztek/léteznek óriási, fél irodaházat elfoglaló, több száz fős online szerkesztőségek. Néhány helyi és megyei lapnál összevonták a feladatokat ("holnaptól ezt is te csinálod"), valami történt a Világgazdaság/VG.hu körül is (de a részleteket nem kötötték az orrunkra), végül 2008. őszén a Népszabadság nagy csinnadrattával kirukkolt egy új (félig kész) honlappal és bejelentette, hogy integrálta szerkesztőségeit.

Valójában annyi történt, hogy megszüntették a NOL viszonylagos önállóságát (a nyomtatott lap főszerkesztője, az online média iránt korábban különösebb affinitást nem mutató Vörös T. Károly közvetlen irányítása alá került ez a terület is), kirúgták az online kiadásnál dolgozók egy részét és  integrált newsroomnak nevezték ki az egyik szerkesztőségi helyiséget.

Ma semmi jele nincs annak, hogy a (nyomtatott) lap munkatársai máshogy dolgoznának, mint korábban. Nem a webre születnek és a publikálás után nem frissülnek az anyagok, az újságírók továbbra sem érintkeznek semmilyen módon közönségükkel. A Népszabadság Online címlapján ugyanazokat az anyagokat láthatod, amiket reggel elolvashattál a lapban. A tegnapi híreket.

Adalék:

A bejegyzés írása közben bukkantam egy korábbi, a témával foglalkozó szövegemre.

A McGraw-Hill kiadó szabadulna a  Business Week-től, de csak jelképes árat várhat a vevőtől. Annak ugyanis óriási - a Financial Times szerint legalább évi 10-20 millió dollárra rúgó kötelezettségeket kellene átvállalnia a következő évekre.

Az elszánt új tulajdonosnak ki kell találnia, hogyan alakítsa át a BW-t, hogyan építse le a nyomatott kiadványt és hogyan fejlessze tovább az online hírszolgáltatást, közben fizetni kell a számlákat, takarékossági programon agyalhat és meg kell birkóznia a szakszervezetekkel is...

A Business Week mostani helyzete nemcsak a kiadó, hanem sok médiastratégiai megmondóember számára is kudarc. Két okból is. 1. Évek óta azt hallani, hogy a napilapok ugyan megroggyantak, de a magazinok helyzete távolról sem olyan rossz. 2. A válság kitörése óta számtalanszor elhangzott, hogy a recesszió haszonélvezői a gazdasági napi- és hetilapok, hiszen most azt is a gazdaság helyzete izgatja, akinek az érdeklődése korábban sportra összpontosult.

A helyzet ezzel szemben ez:

Az ábrából világosan leolvasható, hogy nem a Business Week vezetői voltak a pancserek. A 10 évvel ezelőtti, a dotcom-láz időszakában beállított csúcs óta a konkurenciával teljesen szinkronban, folyamatosan csökkent a hirdetési oldalak száma. Az előfizetőiket a gazdasági magazinok ugyan nagyobb arányban tartották meg, mint a napilapok, de ez nem elég, hiszen megfelelő hirdetési bevételek híján csak veszteséggel képesek működni.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy ha ennyire pocsék a helyzet, melyik lesz az az öngyilkos kiadó, amelyik átveszi a BW-t, illetve a többi, gyászosan teljesítő üzletzi magazint?

Egészen máshogy látja a Business Week helyzetét Alan M. Webber, a Harvard Business Review egykori főszerkesztője, a Fast Company (társ)alapítója. A Huffington Postban megjelent cikkében azt állítja, hogy akik 1 dollárban állapítják meg a lap és a webehly árát, nincsenek tisztában azok értékével.

Először is, a Business Weeknek csaknem 1 millió előfizetője van. (Igazi előfizető, aki pénzt ad a magazinért.) Korszerű, sokféle tartalmat kínáló honlapjuk van. Sok lelkes követőjük van, több területen véleméynvezér szerepet töltenek be. Ez a dolgok jobbik oldala.

Tagadhatatlan viszont, hogy legtöbb másik nyopmtatott kiadványhoz hasonlóan a BW is elfáradt, megkopott. A többi bajban levő kiadványhoz hasonlóan a BW is egy olyan pozíciót foglal el a piacon, aminek ma már nincs túl osk értelme. Ki kíváncsi még a heti hírek összefoglalására, amikor a többség már a napi összefoglalókat is túl lassúnak tartja?

Webber szerint ma "cool" dolog elveszíteni az ellenőrzést a dolgok felett. Menő hülyének lenni. Teljesen elfogadott üzleti magatartás, ha valaki nem képes alkalmazkodni a változó üzleti követelményekhez. Ez az oka az 1 dolláros árnak.

Az igazság azonban az, hogy a BW valamennyi problémája megoldható. Nem a nyomtatott sajtó, hanem az unalmas nyomtatott sajtó a halott. (Ráadásul a BW nem egy magában álló nyomtatott termék, hanem egy erős print/online páros.) A közönségét elvesztett sajtó a halott. Az üzleti közösség azonban továbbra is vevő az okos, informatív elemzésekre, az átgondolt véleményekre. A Financial Times és az Economist a bizonyíték erre.

Az amerikai Economist megteremtése és egy erős franchise hálózat kiépítése. röviden így foglalható tehát össze Alan M. Webber receptje. Jól hangzik, de azonnal felmerül néhány kérdés:
 - Szüksége van a világnak egy második Economistra? (Az Economist előfizetői tábora folyamatosan bővül az Egyesült Államokban is.
 - Vajon mennyivel magasabbak egy Economist szerkesztőségi költségei, mint a BW-é?
 - Vajon vállalná-e Webber az átalakítás vezetését?

 Azt hiszem, már senkit sem sokkoltak a Nielsen Online friss adatai. Az online hírbizniszben érdekeltek fásultan vették tudomásul, hogy a 30 leglátogatottabb (amerikai) online újság olvasásával (nézésével) eltöltött idő idén májusban az egy évvel ezelőtt értékhez képes a legtöbb kiadványesetében legfeljebb minimálisan nőtt, de sok esetben csökkent.

Magyarázkodni persze sokféleképpen lehet. (Az egy évvel ezelőtti nagyobb olvasási kedvre például nyilván hatott az elnökválasztási kampány) Arról viszont még sehol sem olvastam kimerítő magyarázatot, hogy az éves ingadozástól függetlenül miért ilyen alacsonyak ezek az értékek?

Ha hagyományos újságírásban, blogolásban, a "szövegen túli" megoldásokban (videó, multimédia, adatbázis feldolgozás, infografika stb.) etalonnak tekintett NYTimes.com átlagolvasója is havi 30 percnél kevesebbet tölt az "újság" oldalain, mire számíthatnak a többiek? (A listában nyilván vannak olyan kiadványok, amik tetszetős grafikával, az információk jobb szervezésével jobb eredményeket érhetnének el, de a lényegen ez alíg változtat.)

Aki nézegette már egy online újság, vagy blog forgalmi statisztikáit jól tudja, hogy a tetszetős számok mögött gyakran elkeserítő számok állnak. Nem ritka, hogy a nehezen megszerzett látogatók 70-80 százaléka néhány másodperc után "lepattan", tovább lép.

Azt már régóta tudjuk, hogy a weben nem számíthatunk a nyomtatott lapoknál megismert elkötelezettségre. (Ha már megvettem a lapot, legalább 10 percet szánok az olvasására. Hetilapok, magazinok esetében akár fél órát, vagy még többet is.)

A különböző kutatások szerint az "öregek", a '75 után előtt születettek, akik már felnőtt korukban ismerték meg az internetet általában valamivel türelmesebbek. A "született internetezők", vagyis akik már gyerekkorukban belenőttek az internetezésbe, akiknek az SMS, a chat "anyanyelvük és akinek a "multitasking" internetezés a természetes azok általában már egy hosszabb blogbejegyzés, vagy egy 2000 karakternyi cikk elolvasásához sem tudnak lelassulni.

Néhány éven belül nem csak azok tűnnek el, akiknek a nyomtatott lap jelentette az "igazi" újságot, hanem azok is, akiknek eladható a, cikkeken, blognak álcázott publicisztikákon és "beszélő fej" videókon alapuló hagyományos online tartalom. Úgy látom miközben a médiabiznisz a nyomtatott lapok nyavalyáival és az online média üzleti modelljének keresésével van elfoglalva, nem hajlandó tudomásul venni a generációváltás következményeit.
A számok ez persze nem érdekli.


Newspaper Web site -- May '09 (hour:minute:second) -- May '08

NYTimes.com -- 0:27:34 -- 0:28:52
USATODAY.com -- 0:12:11 -- 0:13:00
Washingtonpost.com -- 0:10:58 -- 0:16:04
LA Times -- 0:07:37 -- 0:07:13
Wall Street Journal Online -- 0:08:54 -- 0:08:27

Daily News Online Edition -- 0:05:47 -- 0:06:16
Chicago Tribune -- 0:09:13 -- 0:08:20
New York Post -- 0:10:57 -- 0:08:02
Boston.com -- 0:10:06 -- 0:09:40
Newsday -- 0:03:30 -- 0:03:35

SFGate.com/San Francisco Chronicle -- 0:21:00 -- 0:12:01
Politico -- 0:06:22 -- 0:10:21
NJ.com -- 0:02:28 -- 0:08:25
Chicago Sun-Times -- 0:05:47 -- 0:08:09
Atlanta Journal-Constitution -- 0:16:13 -- 0:11:11

Baltimore Sun -- 0:07:06 -- 0:06:51
DallasNews.com - The Dallas Morning News -- 0:04:43 -- 0:04:51
The Houston Chronicle -- 0:24:42 -- 0:21:43
Philly.com -- 0:04:46 -- 0:08:03
KansasCity.com -- 0:04:29 -- 0:08:20

The Washington Times -- 0:05:44 -- 0:05:14
Star Tribune -- 0:47:25 -- 0:27:18
MercuryNews.com -- 0:04:51 -- 0:05:08
tampabay.com -- 0:05:41 -- 0:07:59
The Seattle Times -- 0:07:17 -- 0:07:45

Orlando Sentinel -- 0:08:34 -- 0:07:38
MiamiHerald.com -- 0:02:38 -- 0:03:41
Seattle Post-Intelligencer -- 0:07:44 -- 0:15:24
Detroit Free Press -- 0:17:33 -- 0:12:48
Pittsburgh Post-Gazette -- 0:12:23 -- 0:14:31

(Forrás: Nielsen Online / Editor & Publisher)

Hónapok óta másról sem szólnak az online újságírással foglalkozó cikkek, mint hogy "ez így nem mehet tovább", a pénzért írt - ingyen olvasható cikkeken alapuló modellnek nincs jövője.

Június elején Wolf Gábor hivatalosan is bejelentette, hogy eddigi formájában nem működteti tovább blogját. "Azt akarom, hogy az ügyfeleimnek egyre több EXKLUZÍV tudást, újdonságot tudjak leszállítani, mert egyre nagyobb az igény az olyan tudásra, ami csak a Tiéd, és nincs szétszórva az éterbe, boldog-boldogtalannak" - írta.

Június 25-én az online kommunikáció egyik legfontosabb "elosztóközpontja", Steve Rubel bezárta eddigi blogját - láthatóan nem bír már annyi energiát beleölni az ingyenes publikálásba, mint eddig.

Június 29-én Brian Clark, akit ezen a néven kevesen, Copyblogger néven viszont rengetegen ismernek The Future of Copyblogger című bejegyzésében arról írt, hogy nem akarja az eddigi módon folytatni a Copyblogger blogot.. (Ha nem ismernéd, a Copybloggeraz egyik olyan blog, ahol valóban bevált marketinges módszerekről olvashattál nagyon hiteles szerzőktől úgy, hogy közben nem akartak percenkét eladni neked valamit.) A jövőben sokkal jobban koncentrálnak saját termékeikre és kevésbé foglalkoznak mások dolgaival. (Kivéve persze az olyan külsősöket, akik valamiért erősen kötődnek hozzájuk.)

Vége az ingyen ebédnek? Úgy látszik van, ahol igen, máshol pedig erősen korlátozzák a választékot. Ha nem ízlik, fizessek és kapok másikat. Véletlen egybeesésről van szó, vagy az ingyen tartalomra alapozott üzleti modell kapott léket? Durran az újabb lufi, vagy csak szép lassan leereszt?

(Utószó: Ne értsd félre! Megpróbáltam ezt a bejegyzést megfelelő távolságtartással írni, de valójában én is lelkes híve és haszonélvezője vagyok a webes tartalom ingyenességének.)

 Azt hiszem, egyre kevesebb kiadónál reménykednek abban, hogy nehéz helyzetükön a nyomtatott lapok bezárása és azt követően a tisztán webes működés segíthet.
Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy az ember belássa: A print bizniszhez méretezett szerkesztőségeket a webes bevételekből nem lehet eltartani.

Az All Things Digital oldalán interjú jelent meg Mark Josephsonnal, az Outside.in igazgatójával. Ők 20 emberrel működnek, ezek többsége nem újságíró. Persze az Outside.in sem hagyományos újság, inkább helyi "faliújság". Nem annyira önálló cikkek írásra, mint inkább mások információinak az összegyűjtésére törekszenek.

Josephson stratégiája elég egyszerű: Jelentős (40 millió látogató feletti) forgalom - sok hirdető - 43 százalékos üzemi nyereség. Ennyi. (Ha a részletes számításokra is kíváncsi vagy, azokat is megtalálhatod az All Things Digital cikkében.

Idehaza a hagyományos médiaháttérrel rendelkező híroldalak mindig is az alulméretezett létszámtól szenvedtek. Kevés emberrel kellene egy folyamatosan frissített, heti hét napon át működő hírszolgáltatást működtetniük. Erre azonban még akkor sem képesek, ha görcsöt kap a kezük a sok mti-s hír, sajtóközlemény és más "kopipészt" töltelékanyag bemásolásától. Ezekben a szerkesztőségekben is 15-20 ember dolgozik, viszont nem termelnek 43% nyereséget.

Az Outside.in persze csak egy a lehetséges modellek közül, nem is biztos, hogy a legjobb. Ezek az amerikai modellek egyébként sem ültethetők át a mi sokkal kisebb és egész másképpen működő piacunkra. Ugyanakkor érdemes elgondolkodni arról, miért is ragaszkodunk mi annyira a hagyományos, újságírók által írt, cikkekből álló online újságokhoz? Biztos, hogy csak az alapvetően a papírmédiából örökölt forma az egyedül üdvözítő? Talán valami mással kellene próbálkozni. Ennek egyelőre nem túl sok nyoma látszik.

Paul Bradshaw bejegyzésének szabad interpretációja.

"A médiavezéreket hallgatva, ahogy a mikrofizetésről, a Kindle e-olvasóról, az alapítványokból  támogatott médiáról, vagy a Google blokkolásáról beszélnek mindig az a benyomásom, hogy az elmúlt 10 évben lezajlott változások valahogy elkerülték a figyelmüket. Ezért a következőkben röviden összefoglalom ezeket a dolgokat."

(Itthon a felsorolt témákról sem nagyon vitatkoznak, inkább a "nincs is válságban a média", illetve a "szoktassuk újságolvasásra a fiatalokat" című régi nótákat fújják.)

1. A hírfogyasztás atomizálódása

A "csomagolt áru" (belpolitika + mozikritika+ sport) már nem működik - erről már sokat írtam. Tessék végre elfelejteni! A weben felnőtt (vagy webre szokott) olvasók azt követik, ami érdekli őket, esetleg hajlandók elfogadni egy-két ajánlást. (Kedves újságírók, a "weben való szörfölést" el kellene már felejteni. Aki erről ír, azonnal elárulja, hogy fogalma sincs az internetről.)

2. Minden mérhető

Na, ezt nem kell sokat magyaráznom. A nyomtatott lapoknál nagyjából senki sem tudja, hogy hányan látták a 3. oldalon megjelenő hirdetést. (A lapot a sportrovatnál, vagy az apróhirdetéseknél - igen, régen ilyenek is voltak - kezdők gyakran el  sem jutnak a 3. oldalig... Hasonló a helyzet a tévék esetében is, amikor nem lehet pontosan tudni, ki mikor ment ki pisilni, illetve a párhuzamos médiafogyasztók közül ki csetel éppen reklámnézés helyett.  Online pedig minden (na jó, szinte minden) pontosan mérhető. (Éppen tegnap csodálkoztam rá Clicktale nevű programra, ami pontosan rögzíti (felveszi) hogyan bolyonganak, mit művelnek a látogatók a weboldalaidon.) Persze azt nem állítom, hogy feltétlenül előnyös, ha a főnököd látja, hogy világrengető cikkedet összesen 193 olvasó látta és közülük is 76 két másodpercen belül továbbkattintott...

3. Olcsóbbá válik a hírek begyűjtése és a gyártás

Tapasztalatom szerint a hagyományos médiában csak minimálisan használják ki a web nyújtotta olcsó, vagy ingyenes lehetőségeket. (Általában nem is ismerik azokat.) Közben vannak dolgok, amik nem is olyan olcsók: a videó, a multimédia, az infografika. Az embereken sem lehet sokat spórolni - idehaza eddig is annyira rosszul fizették meg az újságírókat, hogy abból nincs mit visszavenni. (Most olvasom, hogy egyesek azért próbálkoznak.)

4. Az üzleti modellek kölcsönös konfliktusa

A nyomtatott lapokért kérhettél pénzt, online viszont minden "fizetős fal" használatával magad korlátozod olvasóid számát. Megpróbálkozhatsz a kör négyszögesítésével, de jobb, ha inkább új bevételi források után nézel.

5. A terjedelmi és időbeli korlátok megszűnése

Ez persze nem jelenti, hogy feltétlenül van is mivel kitöltened a szabadon rendelkezésre álló teret / időt. (A közönség nem hülye, a vattát -  idővel -  kiköpi.)

6. Az újságírás bizonyos típusai leértékelődnek

Te tudod, én tudom, de próbáld ezt megértetni a "lapvezetéssel" is. (Na, itt megint előkerülhet  az "olvasásra szoktatás", aminek nagyjából annyi az esélye, mint a nyers csirkenyakkal táplálkozó macskámat vegetáriánus étrendre szoktatni. Murrrr.)

7. Nincsenek többé monopóliumok

Egyes hazai médiavezérek nyilatkozatait olvasva úgy tűnik, hogy ez nekik még nem tűnt fel.

8. Nincs szükség többé "közvetítőkre"

Ma már bárki gyárthat és terjeszthet híreket, információkat, közvetlen kapcsolatba kerülhet a "kiskereskedőkkel", vagy a közönséggel. Nincs szükség a korábbi hírelosztó szervezetekre.

9. Új monopóliumok keletkezése

Google, Amazon, Craigslist, iTunes... soroljam még?

10. Digitalizáció és konvergencia

Ma már minden lapnál, tévénél, rádiónál tisztában kellene lenni azzal, hogy nem újságot, tévé-, vagy rádióműsort , hanem DIGITÁLIS TARTALMAT állítanak elő, ami többféle platformon terjeszthető. A legtöbben mereven ragaszkodnak a megszokott termékhez és azt hiszik, hogy az a weben változatlan formában eladható. Tévednek.

11. Feljövőben a PR

Az újságíróknak nem lenézniük kell  péereseket, hanem tanulniuk kell tőlük. (Nem az idióta sajtóközlemények gyártását, hanem az új, hatékony módszereket.)

12. Újfajta értékek

Ne csak olcsó töltelékanyagnak lásd a közösségi médiát. A bizalom, az elfogadottság, a személyes márka ereje egyre nagyobb szerephez jut. A profi média is csak úgy erősítheti. hitelességét, ha (legalább időnként) "alámerül".


Érdemes elolvasni Bradshaw eredeti szövegét. Részletesebb annál, amit én itt leírtam és számos további anyagra is hivatkozik. (Az Onlinejournalism blog pillanatnyilag halott, de a Google-ból elérhető a bejegyzés tárolt változata.)

--------------
Két bejegyzés között kövess a Twitteren (is)
Linkek, hírek, ajánlatok.
363 ember nem tévedhet! (nagyot)

45 perc múlva (15.15-kor) kezdődik az MR1 Kossuth Rádióban az a műsor, amiben (az előzetes tervek szerint) majd Havas Katalinnal, a Magyar Lapkiadók Egyesülete (MLE) főtitkárával vitatkozunk a napilapok jövőjéről. Van miről. Az MLE közismerten "anyaszervezete" a World Association of Newspapers (WAN) álláspontját képviseli, ami szerint nincs válság, csak egyesek manipulálják a közhangulatot.

Gavin O'Reilly, a WAN elnöke a médiavezéreknek rendezett (méregdrága) kongresszusaikon rendre elmondja, hogy a helyzet jó, a nyomtatott sajtó virágzik, nincs ok az aggodalomra. Közben a fejlett országokban - főleg az Egyesült Államokban -  sorban zárnak be a szerkesztőségek, egyre több újságíró kerül az utcára.

O'Reilly persze nem hazudik. A példányszámok valóban nőnek. Esősorban azokban a fejletlen országokban, ahol nagyon kevesen férnek még hozzá az internethez. Saját magát csapja be viszont az a hazai lapkiadó, amelyik elhiszi, hogy az évtizedek óta alkalmazott módszerek, üzleti modellek továbbra is minden változtatás nélkül alkalmazhatók. A nyomtatott lapok válságáról mindent elmondnak a MATESZ negyedévrő negyedévre rettenetesebb adatai.

Eszembe sincs olyasmit állítani, hogy Magyarországon 5 éven belül megszűnnek a napilapok. Látszik viszont, hogy nagyon gyorsan elillan a kiadók korábban mutatós nyeresége. Az első reakció ilyenkor a takarlékosság. (= a létszám csökkentése, a maradék kizsigerelése). Ettól a lapok színvonala óhatatlanul csökken, amire az olvasók az előfizetés lemondásával reagálnak. Ettől tovább romlik a lap helyzete. Ördögi kör.

Az is jól jól látszik, hogy az internet mellett felnövő fiatalok az HíD és egyéb "olvasásra szoktató" mozgalmak ellenére sem fognak pénz adni olyan nyomtatott lapokért, amik a tegnapi híreket hozzák. Mi motiválná őket erre, amíg az interneten minden ingyen elérhető? Miért olvasnának olyasmit, ami felülről osztja az észt, ahol nem lehet kérdezni, hozzászólást írni? Ők ugyanis ehhez szoktak hozzá. A "papa újságja" őket már nem érdekli.

Teljesen egyetértek azokkal, akik szerint a jövőben két részre szakad a lappiac. Az egyikbe a tömegeket célzó, bárhol elérhető információkat közlő ingyenes lapok, a másikba a magas hozzáadott értéket hordozó, lényegesen szűkebb közönséget célzó prémium lapok tartoznak majd. (Természetesen ebben a polarizált világban sokkal kevesebb napilap él majd meg, mint manapság.) A hazai napilapok többsége ma még valahol a kettő között van. Van bennük valami információ, de egyre kevesebb embernek érik meg ez egy gombóc fagyi árát. Bizonytalan minőségű információk? Inkább egy jó nyalás!

Frissítés: @e1bandi a Twitteren végig "közvetítette" a rádióadást.

--------------
Két bejegyzés között kövess a Twitteren (is)
Linkek, hírek, ajánlatok.
358 ember nem tévedhet! (nagyot)

Az új média (web 2.0.) iránt elkötelezett újságírókkal beszélgetve gyakran felmerül, hogy azért nem lehet új megoldásokat bevezetni, mert nem hagyja a fafejű főnökség. Tagadhatatlan, hogy nem könnyű a beérkezett emaileket a titkárnővel kinyomtattató (és a kimenő maileket diktáló) főnökkel megértetni, miért is kell sürgősen liveblogot, közönségszavazást, vagy bármi webkettes dolgot csinálnod. Ennél talán csak az lehet frusztrálóbb, ha a Főnökségnek vannak ötletei . "Készüljön blog a ...eseményhez." "Forgassunk be az anyagba valamit az olvasói véleményekből." "Legyen hozzá egy Google térkép".

Számtalan béna projekt tanusítja, hogy a "felső sugallatból" keletkezett holmik csak a legritkább esetben működnek. Fogják használni az emberek? Lesz, aki moderálja? Van ember a folyamatos frissítéshez? (Te hány olyan webes projektet ismersz, aminek indítása előtt egészen biztosan nem tették fel ezeket a kérdéseket?)

Alison Gow (Headlines and Deadlines) láthatóan komoly tapasztalatokkal rendelkezik ezen a területén.

"A hagyományos modell (megírod az anyagot, megjelenik nyomtatásban, eladsz belőle rengeteg példányt) már nem működik. A jelenleg érvényes modell szerint írsz egy szöveget, felraksz belőle valamennyit a webre, majd nyomtatásban publikálod az egészet. Csupa bizonytalanság és kompromisszum."

Gow szerint valahogy így kellene kinéznie a publikációs folyamatnak:

"Kérdezd az embereket/publikáld az anyagot
Egészítsd ki azzal, amit az emberek mondanak...
TEDD KÖZZÉ AZT, AMI TUDOTT és teremts lehetőséget arra, hogy bárki kérdezhessen / kiegészíthessen
Mindezt foglald össze nyomtatásban
...közben továbbra is kérdezz és hallgass meg másokat. Lehetséges, hogy amire kilyukadsz teljesen más, mint az a gondolat, amiből az elején kiindultál."

Gow modellje nagyon hasonlít ahhoz, amit már korábban Jeff Jarvis, Paul Bradshaw, vagy Mark Glaser is megfogalmazott. Logikus, értelmes, de elképzelni sem tudom, hogyan illeszthető be egy IGAZI, web 1.0-ás médiaszervezetbe? Egy olyanba, ahol megoldhatatlan, hogy a szerző legalább heti egyetlen alkalommal belekukkantson a cikkeihez írt hozzászólásokba. (Esetleg válaszoljon is.) Ahol szentségtörésnek számít a gondolat is, hogy megjelenés után frissíteni kell a webes anyagokat. Ahol megfelelő moderálás híján szabadon garázdálkodnak a trollok. Ahol három hónapja egyetlen bejegyzést sem sikerül kipréselni a nagy nehezen beindított szerkesztőségi blogba?

Tessék mondani, hol kapni olyan interfészt, amivel összekapcsolhatók az idealista szakmai elképzelések a valós szerkesztőségekkel?

--------------
Két bejegyzés között kövess a Twitteren (is)
Linkek, hírek, ajánlatok.
358 ember nem tévedhet! (nagyot)

A KFKI-ban kering egy legenda arról, hogy Hajós András, az informatikai cégcsoport akkori kommunikációs vezetője az igazgatósági ülésen felajánlotta, hogy elénekli éves beszámolóját. (Nagylelkűen még azt is vállalta, hogy saját magát kíséri zongorán.) Az igazgatótanács nem engedte. (Most bánhatják.)

L. McDuff-ról nem lehet tudni kicsoda, azt sem, hol, mit dolgozik. Így szerencsére senki sem akadályozhatta meg abban, hogy csaknem tíz percben  megénekelje, miért került szarba a mostani helyzetbe a média.  Szinte minden benne van amiről az elmúlt 2 évben a szaksajtóban olvashattunk..(via @sreenet)

Chris Brogan a "new media marketing" egyik leg(el)ismertebb megmondóembere. Rosszindulatú vélemények szerint csak egyetlen "terméket" árul: saját magát. Ez persze nem igaz, ami abból is látszik hogy most publikált egy kiáltványt arról, hogyan kellene kinéznie a jövő médiacégének.:

• A cikkek csupán pontok az időben, nem érnek véget a publikálással. (A további szerkesztés, frissítés, kiegészítés csak ezután következik.) Nem tudom, mennyire életszerű ez azoknál a hazai portűáloknál, ahol a kellő mennyiségű friss tartalom előállítása is csak komoly erőfeszítések árán lehetséges.)
• A kurátorok (témagazdák) és a szerkesztők megmaradnak, a tartalomkészítők viszont nem feltétlenül lesznek állományban. (A "beszámlázó" újságírókkal dolgozó hazai sajtó ezek szerint jócskán megelőzte korát.)
• A média nem ragadhat meg egyetlen formátumnál. A szöveg, a fotók, a videók, a hang, az animációk stb. egyetlen információfolyamot alkotnak. Ez nem tűnik valami eget verő újdonságnak. 
• Mindennek hordozhatónak, mobilra alkalmazhatónak kell lennie. (A mobil eszközöknek is sokat kell fejlődniük.) Ezzel vitatkoznék. Szerintem fontos eldönteni, milyen tartalom melyik platformon működőképes. A tartalom egyik része némi munkával a másik platformra is alkalmazható, de van, ahol kár az igyekezetért.
  
• Mindennek kollaboratív képességekkel kell rendelkeznie.
• A reklám nem lehet az egyedüli bevételi forrás
• A tartalomba épített (in-line) marketing (megfelelő magyarázatokkal, figyelmeztetésekkel) az egyik legfontosabb bevételi forrás.
  
• A tartalom lészítésében sokféle módon lehet résztvenni: saját szerző, partnerség, vendég, ellenvéleménnyel rendelkező...
  
• Az értéknövelt szolgáltatások adhatják a másik bevételi forrást.
  

Az újságírók szeretnek rendkívüli értékeket tulajdonítani tevékenységüknek. Az elbocsátások és a lapbezárások oka szerintük az, hogy nem létezik olyan üzleti modell, ami képes lenne megfelelően  kompenzálni a demokratikus társadalom fenntartásáért, az igazság védelméért, a megnyomorítottak támogatásáért tett szent erőfeszítéseiket. Az igazság az, hogy az újságírók többsége nem termel a piacon ma eladható értéket.

Ezeket a csúnya dolgokat nem én találtam ki, hanem Robert G. Picard, a "média-gazdaságtan atyja" aki a minap  Why journalist deserve low pay? címmel eresztett meg egy cikket a Christian Science Monitorban.
Az alábbiakban a cikkből mazsolázok:

Az újságírók keveset keresnek. A fizetés a teremtett értékek után járó kompenzáció, az újságírók pedig manapság nem teremtenek túl sok értéket. A blogolás, a mikroblogols, vagy a mikrofizetés nem képes rendbe rakni egy hibás üzleti modellt.

Az újságírók hordozta legnagyobb érték egyre inkább saját munkaerejükre korlátozódik .Ez  sajnos mostanában a nullához közelít. Egy újság teljes értékét a tartalom és a hirdetések értékének összege teszi ki. A hirdetőket maga az újságírás nem érdekli, csak az általa behozható közönség. Az újságírás valódi értékmérője az az érték, ami az olvasók kiszolgálásával jön létre.


Az újságírás nem egy olyan szakma, amihez olyan sajátos szakmai ismeretekre lenne szükség, mint például a villanyszereléshez. Ebből következik, hogy az újságírás elsődleges gazdasági értéke nem az újságírók saját tudásából, hanem mások tudásának terjesztéséből származik. Ebben a folyamatban három alapvetető funkció különíthető el: 1) az információkhoz való hozzáférés, 2) az információk rangsorolása, jelentőségük felmérése, 3) az információk hatékony továbbítása. Korábban újságírókra és megfelelő háttérre (szerkesztőségre) volt szükség, hogy a lapok megfelelő gazdasági értéket (eladható információkat) termeljenek. A kommunikáció fejlődése éppen ezt az értékteremtést szippantotta ki a folyamatból. Ma egy átlagos felnőtt képes híreket gyűjteni, azokat értékelni és kellően széles körben (legalább saját környezetében) terjeszteni. Mindezt anélkül, hogy bármilyen fizeti igénnyel állna elő.

Amíg az újságírók nem képesek újra definiálni azt az értéket, amit a munkájukkal létrehoznak, csak alacsony fizetésre számíthatnak. A jól fizetett alkalmazottaknak ugyanis egyedi képességekkel kell rendelkezniük. A mai újságírói munkaerő nem lehet értékes, mert tömegcikk. Manapság az újságírók többsége hasonló tudással rendelkezik, ugyanazt a témát hasonló módon közelíti meg, ugyanazokra a forrásokra támaszkodik. Ez a felcserélhetőség az oka, amiért a legtöbb újságíró keveset keres és ezzel magyarázható, hogy a speciális tudással rendelkező újságírók (publicisták, karikaturisták, pénzügyi elemzők ) több pénzt kapnak.

Az egész híriparban a hírgyűjtéstől a formán át az alkalmazott stílusig mindent szigorú előírások szabályozna. Az eredmény: a szinte felcserélhetőségig hasonló, egymástól csak minimálisan különböző kiadványok.


Világos, hogy a legtöbb újságíró nem akar részese lenne a modern munkaerőpiacnak, , még kevésbé a nagyon kompetitív információs piacnak. Inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy az általuk termelt értéket  a gazdaságon kívüli, morálfilozófiai szempontok szempontból értékeljük. A legtöbben meg vannak győződve róla, hogy amit csinálnak annyira fontos és jó, hogy akkor is fizetni kell érte, ha semmiféle bevételt nem termel.

Ha a híripar szeretne fennmaradni, úgy kell átalakítani az újságírást, hogy az új gazdasági értéket termeljen.A hírgyűjtés, feldolgozás és terjesztés olyan új, innovatív módjait kell megalkotni, ami máshol, más módon el nem érhető tartalomhoz juttatja a közönséget. Ennek olyan értéket kell képviselnie, hogy az olvasók, nézők, hallgatók hajlandók legyenek elfogadható összeget fizetni érte.

Elég ritkán nézelődöm az Origo oldalain, ezért csak most tűnt fel, hogy valami furcsa történt a hozzászólásokkal. Egy idő óta nem csak új hozzászólásokat nem lehet írni a cikkekhez, de a régieknek is nyoma veszett. Helyettük egy sajátos üzenet olvasható. Ebből az Origo cikkeit kommentálni szándékozó számára csak az derül ki, hogy ezt átmenetileg - pontosabb meg nem nevezett ideig - nem teheti meg, a korábbi hozzászólók viszont azzal szembesülhetnek, hogy nem csak eddigi hozzászólásaik szívódtak fel, de regisztrált felhasználói nevük és jelszavuk sem használható többé.

Az Origo elég sokára szánta rá magát, hogy közelebbi kapcsolatra lépjen olvasóival, akkor is eléggé sajátos módon tette ezt. Saját hozzászólás-felület kialakítása helyett a Blogterrel készíttetett egy külön szolgáltatást. (Erről a felemás megoldásról annak idején már megírtam a véleményem.) Örömmel számolnék be arról, hogy az Origo 2 évvel az átmeneti megoldás után most végre maga oldotta meg a hozzászólások kezelését, de egyelőre megoldás helyett csak ígéreteket kaptunk.

Én megértő vagyok, az Index sajátos hozzászólás-kezelési gyakorlatával foglalkozó bejegyzés kapcsán is tudomásul vettem, hogy egy hagyományos szerkesztőségi rendszer átalakítása, a hozzászólások integrálása bonyolult és költséges munka. Bizonyára az. De ahogy számos példa is bizonyítja, nem megoldhatatlan. Mi, közönséges földi halandók kívülről ráadásul csak az eredményt látjuk. Az Origo esetében például azt, hogy köddé váltak az eddigi hozzászólások, nem működnek az eddigi felhasználói nevek és jelszavak. Ha mindez nem tetszik, mehetek reklamálni a Blogterhez. Kihez? Mi köze az Origo felhasználóinak a cég alvállalkozóihoz?

Nem gömbölyű ez így. A felhasználók 2 éven át hozzászólásokat írtak az Origo cikkeihez. Ezzel önként hozzájárultak az Origo tartalmának gyarapításához. Ingyen, bármi ellenszolgáltatás nélkül. Közben feltételezték, hogy az a bizonyos Blogter, aminek felületén a hozzászólások megjelentek nem valami kalózvállalkozás, hanem az Origo üzlett partnere. Joggal feltételezték, hogy hozzászólásaik tartósan megmaradnak, Az Origo most úgy döntött (helyesen), hogy saját felületébe integrálja a hozzászólásokat. Az átalakulás részének kellene lennie, hogy importálja az elmúlt 2 év hozzászólásait, valamint a felhasználók adatait. Komplikált? Számomra bizonyára az lenne, de egy felkészült informatikai csapat számára  nem lehetetlen

Ha az Origónál úgy érzik, hogy mindez elintézhető egy semmitmondó tájékoztatóval, az arra utal, hogy még mindig nagyon nem értik, mi is a web 2.0. Nagyon röviden: a közönséggel kialakított újfajta, párbeszéden alapuló kapcsolat. Remélem, hogy nem kell újabb két évet várnunk, amíg belátják, hogy mostanihoz hasonló Tájékoztatók ideje lejárt.

Mostanában egyre több lapkiadó vezetőségi értekezletén játsszák a "mi lenne ha..." játékot.
"Mi lenne, ha bezárnánk a lapot és teljesen a webre terelnénk a közönséget?"

Első pillantásra egyszerűnek tűnik a képlet: Az újságbizniszben a legtöbb pénzt a papír, a nyomda és a terjesztés viszi el. (Pontosabb adatokat Számolgassunk című, korábbi bejegyzésben olvashatsz.) Ha tehát a kiadó megszabadul ettől a nyűgtől, és a webre tereli megmaradt olvasóit, a megnövekedett hirdetési bevételek révén még jól is jöhet ki a dologból.

Eddig az elmélet.  A konkrét számokkal való behelyettesítés után kiderül, hogy ez a menekülési irány legfeljebb csak a komoly márkaértékkel bíró, de jelentős veszteséget termelő lapok esetében merülhet fel.  Nyomtatott lapot "tiszta" online kiadványért eddig kevés kiadó adott fel, csekély tehát a gyakorlati tapasztalat. Az azonban jól látszik, hogy a print közönség átterelése a webre, illetve a webes olvasótábor dinamikus növelése a nyomtatott kiadás bezárása után egyáltalán nem egyszerű és távolról sem működik automatikusan. (A nyomtatott kiadást tavaly októberben feladó Chritian Science Monitor vezetői nyilván sokat tudnának mesélni erről..)  Úgy tűnik, hogy a nyomtatott újságok és a lapok weboldalai közötti keresztmarketing-kapcsolat sokkal bonyolultabb, mint eddig feltételeztük. Ennek megbontása olyan hatásokkal jár, amire a legtöbb kiadó nincsen (nem lehet) felkészülve.

Az elmúlt években több hazai médiavezér is megmosolygott, amiért én a nyomtatott média válságával riogatom a népet. (Ne keresd hozzászólásaikat, ezek mind offline megmosolygások voltak.) "Felesleges pánikot kelteni, a globális lappiac egészséges, világszerte növekszik az újságolvasók száma..."  - hallhattuk a különböző rendezvényeken. (A World Association of Newspapers vezetői évek óta ügyesen bűvészkednek a számokkal. A fejlődő világban megjelenő lapok példányszámaival ügyesen ellensúlyozzák a fejlett világ egyre aggasztóbb számait.) Éveken át hallhattuk, olvashattuk azt is, hogy az európai médiapiac alapvetően különbözik az amerikaitól, itt nincs válság.

Elképzelhető, hogy lehetett volna még néhány nyugodt évünk, de a gazdasági válság most mindent felülírt. Az Aktualne.cz (angol nyelvű) cikke riasztó képet fest a cseh média állapotáról.

    * Csak az elmúlt negyedévben 20 nyomtatott lap tűnt el végleg a standokról
    * A nagy kiadók 30 százalék körüli bevételcsökkenést kénytelenek elkönyvelni az elmúlt év hasonló időszakához képest
    * A reklámfelületetek óriási (akár 90 százalékos) kedvezménnyel kínálják
    * A leépítések már nem csak a létszámfölösleget, hanem a kulcsembereket is érintik
    * A talpon maradó kiadványok a weben keresnek menekülést


A cseh gazdaság jobban áll a mienknél. A cseh média erősebb, mint a magyar. Piacuk még a mienknél is kisebb.  Hogyan lehetséges, hogy ők ekkora nagy bajban vannak, nálunk meg minden rendben?

Számomra az egyetlen magyarázat, hogy ugyan nálunk is bajban a sajtó, de nagyon óvatosan beszélnek csak róla. A dráma többnyire a kiadók falai között zajlik. Ami látszik. A Sanoma kicsit összevont, a Népszabadság korábban beharangozott vasárnapi magazinja sehogy sem akar elindulni, a két nagy kereskedelmi tévé 1 milliárdos engedményre alkudozik... A nagyoknak most igen jóra jönnének az előrehozott választások. Nem valószínű ugyan, hogy bármilyen új kormány megoldaná a média alapvető problémáit, viszont egy elhúzódó kampány segíthetne az átmeneti túlélésben.

(Igen, még mindig a Zoom.hu...)

A (tegnapi) Népszabadságban olvastam : "Tarjányi Péter [a tegnap bezárt Zoom.hu tulajdonosa] az eladás indokai között említette a kapott  ajánlatot, a gazdasági válság mind érezhetőbb hatásait, valamint  azt: el szeretné kerülni, hogy a választások közeledtével komoly összegeket hirdetésekre fordító politikai erők részéről "kísértések" érjék a politikailag deklaráltan független médiumot. [A kiemelés tőlem - pollner]

Az elejét érteni vélem. Gazdasági válság idején nagy dolog egy jó vételi ajánlat, különösen egy olyan fiatal hírportál esetében, ahol nem állnak sorba a hirdetők. Az Index korábbi híre szerint az adásvétel tárgya nem maga a Zoom.hu volt, hanem "a Zoom finanszírozására kitalált módszer". (Értsük azt úgy, hogy a tulajdonos kapcsolatrendszere?) Érdekes.

Nem értem viszont, miért félt Tarjányi attól, hogy a választások közeledtével elárasztják őket a jól fizető politikai hirdetések? Mindenki más éppen  erre vár. (A Zoom indulásakor sokan tippeltek arra - én is - , hogy éppen a most következő választás felhajtó erejét célozta meg a kiadvány. Ha így volt, a volt tulajdonos nem mond igazat, ha nem így volt, akkor mi motiválhatta a hírportál létrehozásában?)

Vajon milyen kísértésekre gondolt Tarjányi Péter? Félt, hogy valamilyen korábbi szívességek viszonzásaként elvbarátai ingyen akarnak majd hirdetni nála? Attól tartott, hogy számára ellenszenves politikai erők tapétázzák majd ki kiadványát jól fizetett reklámokkal? Mióta zárkóznak el az újságok ("hírportálok") - üzleti vállalkozásról, nem non-profit kiadványról beszélünk -  a politikai kampányok üzleti alapon történő kiszolgálásától?

Tarjányi Péter beszélt ilyen zavaros dolgokat, vagy az újságírók interpretálták rosszul mondanivalóját?. Megnyugtatna, ha valaki legalább most, utólag elmagyarázná, miért is volt szükség erre a sok mellébeszélésre?

Sokszor rossz érzésem van, amiért állandóan a külföldi példákról írok itt és olyan keveset foglalkozom a hazai online médiával. Megírom persze, ha valamilyen érdekesebb új szolgáltatás indul  - ez elég ritkán fordul elő - , vagy ha valaki komolyabb tatarozást hajt végre, de igazán jelentős dolgokról ritkán tudok beszámolni.

Az Index legnagyobb húzása az elmúlt években kétség kívül a "blogosodás" volt. A blogok iránti érdeklődést és a blog.hu szolgáltatás felfutását kihasználva egyre több saját blogot indított, miközben szabadon emel be egyes blogbejegyzéseket a blog.hu felhozatalából. Ügyesen csinálják, de a világ vezető online hírszolgáltatóinál már éve óta bevált gyakorlat alkalmazása aligha számít innovációnak.

Az Origo hagyományainak megfelelően az óvatos, konzervatív vonalat viszi. Tudom, megújult a Női Lapozó, 365 névvel, (elég észrevétlenül), indult egy "zöld" melléklet is, de ezek, csak tartalmi bővülést/frissülést jelentenek. Örvendetes a Komment.hu indulása, de önálló, nagy felfedezésről itt sem beszélhetünk. A címkék bevezetése itt is és az Indexnél is jó dolog, de újdonságnak aligha nevezhető.

A Sanoma langyosan működtet néhány blogot. Az FN tudósító jó kezdeményezés, de messze nem eredeti ötlet. Az az érzésem, hogy jelenleg túlságosan leköti őket saját soraik rendezése.

HVG Online-t utolérte a sorsa. Már megint ugyanúgy szétszabdalják oldalait a hirdetések, mint a legutolsó áttervezés előtt. Egy hirdetésekkel birkózó Laokoón-csoport nem tud innováción spekulálni. (A hvg.hu a Médiablog kiadója.)

Népszabadság Online megújulása óta is próbálja utolérni önmagát. Szolgáltatásai, a NolRandi, vagy a NolPiactér a legjobb indulattal sem nevezhetők újdonságnak. A Hírmátrix bevallottan idegen ötleten alapul. (Mástól tanulni önmagában nem baj, nem szabad ezt összekeverni az innovációval.)

 A Hírszerző nyilván örül, hogy évek alatt sikerült  végre egy konzervatív, az elvárható alapszolgáltatásokat nyújtó webhelyet összehozni. (Nem a tartalomra, hanem a szerkezetre, működésre gondolok.) Valószínűleg nem az online innováción törik most a fejüket.

 A Zoom indulása után hamar kiderült, hogy azonnal teljes átépítésre szorul. Az új verzió elkészült, az online média megújítására tett kísérletük leginkább csak az  unalmas "híradós" interjúkban merülnek ki.

Azt hiszem felesleges is tovább sorolnom. A fenti példákból is jól látszik, hogy a hazai online média biztonsági játékot játszik: A hagyományos módon elkészített és közreadott tartalomhoz próbál a lehető legtöbb hirdetést szerezni. Nincs is ezzel semmi különösebb baj, amíg ez a modell működik. De mi lesz (van), ha kidőlnek a legjobb hirdetők, ha csökken a hirdetések száma, ha lejjebb kell menni az árakkal? Mi lesz, ha az olvasók ingerküszöbét már nem érik el a valamennyi "portálon" egyformán tálalt, egymáshoz nagyon hasonlító hírek? Hol, ki keresi az új modelleket, a kitörést a kizárólag a hirdetéseken alapuló tartalomszolgáltatás ellentmondásából? Hol születnek az új gondolatok?

A Startup, MeetUp stb. rendezvényeken jól mutatják, hogy itthon is szép számmal akadnak emberek, akik újdonságokon törik a fejüket. A hazai online médiában mégis ritkán bukkannak fel ezek a figurák. A kiadók valószínűleg nem érdekeltek a jövőbe való befektetésben. Nekik aktuális terveket kell teljesíteniük, "hozniuk kell a számokat"  - ezeket az online médiától általában igen távol eső tulajdonosok határozzák meg - , örülnek, ha képesek finanszírozni a napi működést.
A kísérletező, új megoldásokat próbáló, a poros szerkesztőséget felrázó figurák alkalmazásához több pénz, de még inkább több bátorság kellene. Nem látok bele egyik szerkesztőség lapjaiba sem, de így kívülről nézve ennek sehol sem látom a nyomát.

Azt hiszem,továbbra is maradok tehát a külföldi példáknál.

A nyomtatott lap és az online kiadvány szerkesztőségének összegyúrása olyan téma, ami az elmúlt 2-3 évben  sok kiadó szívét megdobogtatta.(Sokszor persze csak a létszámcsökkentéstől remélt megtakarítások miatt.) Az integráció elveiről, céljairól a folyamatot levezénylő menedzserek lelkes előadásokban, cikkekben, tanulmányokban számoltak be. Mi, a kívülállók jóval kevesebbet tudhatunk arról, hogyan is élték meg a mindezt az "integrált" újságírók. Steve Yelvington, veterán újságíró-tanácsadó egy belső vállalati jelentés készítése során több tucat integráción átesett európai és amerikai újságíró véleményét hallgatta meg.

Az összeolvadás szükséges. A válaszadók korábbi pozíciójuktól függetlenül hisznek az integráció szükségességében, ugyanakkor azt gondolják, hogy azt gyorsabban, erőteljesebben, átgondoltabban kellett volna végrehajtani. A túl hosszú átmenet több alkalmat ad arra,  hogy a két eltérő kultúra konfrontálódjon.

Az integráció csak egy lehetőség. A print és az online szerkesztőség integrálása önmagában még nem garantálja a sikert. Megnyit egy ajtót, de csak megfelelő vezetés és az összehangolt csapatmunka segítségével lehet átlépni rajta.

A székek és az íróasztalok átrendezése nem elegendő. A vezetés és a beszámoltatási rendszer átalakítása nélkül nem valósulhat meg az új rendszer. Ha a hírgyűjtés és  szerkesztés folyamata  ugyanúgy néz ki, mint amikor a  nyomtatott lapot kellett kiszolgálni, akkor nincs értelme az  egész felhajtásnak.

A kulturális különbségek rövid távon nem  számolhatók fel. Az egyesülés olyan embereket hoz össze, akik nagyon másképp gondolkodnak arról, hogyan is kell "újságot" írni. Eleve számítani kell tehát konfliktusokra. Fel kell készülni némi gyanakvás és ellenségeskedés kezelésére.

Egyenlőség? Felejtsd el! A printesek mindig többen vannak. A "túlerő" tízszeres, vagy még nagyobb is lehet. A nagyobb befolyással rendelkezők mindig a nyomtatott laptól érkeznek. Az online újságírók gyakran másodrendű állampolgárnak érzik magukat.

Nagy a veszélye, hogy éppen a leghasznosabb tudásról mondunk le. Előfordul, hogy az "integráció" egyszerűen csak a beolvasztott kisebbség mellőzését jelenti. Van olyan szerkesztőség, ahol a nyomtatott világból jött szakemberek kerültek az online újságírók fölé. A szakemberek tehetetlenül nézték, ahogy hirtelen visszakerültek 1995-be.

Előítéletek. A hirtelen összekerült emberek nem ismerik egymást. Az online szerkesztőségből érkezettek azt gondolják, a printesek mind hülyék az internethez, az printesek viszont azt gondolják, hogy az internetesek nincsenek tisztában az újságírás alapjaival.

A felelősségi körök tisztázatlansága. Sok újságírót frusztrál, hogy az új szerkesztőségben nem lehet tudni, mi kire tartozik.

Ellenállás az online oldalról. Több szerkesztőségben is meglepve tapasztalták, hogy az online világból érkezők azok, akik merevebben elzárkóznak a feladatok és a hatáskörök újraelosztásától.

Meg kell érteni, hogy az online médium nem technikai kérdés. Hiába rendelkezik valaki sok évtizedes szerkesztői tapasztalattal, általában nem képes egyik pillanatról a másikra felelősséggel dönteni az online médiával kapcsolatos stratégiai kérdésekről. Az átálláshoz idő, tanulás és kellő elszántság szükséges.

Steve Yelvington írásából csak a legfontosabb gondolatokat mazsoláztam ki. Feltétlenül érdemes elolvasni az eredeti bejegyzést!

"A média - különösen a napilapok -  finanszírozásáról szól vita egyre inkább felerősödik. Középpontjában olyan gyógymódok állnak, amik nem hoznak eredményt, közben fontos ötletek kihasználatlanul maradnak." (The State of the News Media )

Jót tenne a lapoknak egy előrehozott választás (Interjú az Magyar Lapkiadók Egyesülete elnökével)

Eső példányszámok szerencsés túlélők (A MATESZ friss adatainak összefoglalása)

Bajnai csökkentené a közmédia támogatását

A régi gazdaság már nem működik, az ipari hírtermeléshez kialakított, ahhoz optimalizált struktúrák a digitális korszakban már nem képesek feladatukat hatékonyan ellátni. Talán ez Clay Shifry nagy port felvert esszéjének legfontosabb mondanivalója. Valami rémlik hajdani iskolai tanulmányaimból: A francia forradalom kapcsán volt szó arról a helyzetről, amikor a régi uralkodóosztály már nem tud, az új pedig még nem tud kormányozni.)

Ha elfogadjuk Shifry érvelését - meggyőzően cáfolni eddig senkinek sem sikerült -, akkor bele kell nyugodnunk, hogy a napilapok régi formájukban menthetetlenek. Velük együtt menthetetlen minden olyan modell is, ami a nyomtatott lapokon alapul. Tudom, rosszul hangzik, de ezek szerint a napilapokkal együtt a hagyományos szerkesztőségektől is el kell búcsúznunk.

Az elmúlt hónapok mentsük_meg_az_újságírást cikkeinek egyik vezérmotívuma, hogy a napilapok kimúlásával veszélybe kerül a demokrácia. Az 1 város - 2 napilap modell (az Egyesült Államokról van szó) olyan nehezen kialakított egyensúlyi rendszer, aminek megbontása beláthatatlan következményekkel járhat. Steven Berlin Johnson (webes véleményvezér és a helyi hírgyűjtésre szakosodó Outside.in egyik alapítója) a napokban egy rendezvényen éppen arról beszélt, hogy az internet olyan, helyhez és az egyéni érdeklődéshez szabott híreket képes szolgáltatni, amilyenek előállítására és terjesztésére a a hagyományos napilapok természetüknél, működésüknél fogva képtelenek. Johnson szerint éppen a weben elérhető hírek, információk elképesztő mennyisége az, ami a jövőben majd legnagyobb gondot okozza. A legelszántabbak, a napi 24 órán át a weben lógó kisebbség ugyan megtalálja az információk szűrésének az eszközeit, elsajátítja használatukat, de a többség már most sem képes egyedül eltájékozódni az internetes dzsungelben. Johnson szerint tehát az újságíró nem vész el, csak átalakul. (Persze nem a fejét kell monitor formára átszabni, csak a gondolkodását, munkamódszereit kell az új világhoz igazítani.) Egy szép ábrán ugyan megnézhetjük, hogy is néz ki Johnson szerint  a jövő hírgazdasága, arra azonban csak homályos utalásokat tesz, miből (milyen pénzből) is fog ez működni.

Shirky esszéjének címére csaknem 55.000 találatot ad a Google. Köztük van Mark Morford (SFGate.com) cikke is. Régóta ismert technika: A szerző a bírált állítások cáfolata helyett inkább a szerzők személyének kikezdésével próbálkozik. Kár. Jó lenne, ha valaki meggyőzően érvelne arról, hogy reális túlélési esélye va naz újságoknak.Én ugyan az online média lelkes híve vagyok, de szeretek "halott fákból készült" újságokat is olvasni. Szeretném, ha 10 év múlva a standokon nem csak az e-újságolvasómhoz való feltöltőkártyát vehetnék.

Megjelent a The State of The News Media 2009 , a Pew Project for Excellence in Journalism éves összefoglaló jelentése.

Az egyik legalaposabb anyag, kötelező olvasmány mindenkinek, akit komolyabban érdekel a média helyzete. (A jelentés természetesen az amerikai média vizsgálatával foglalkozik, de megállapításai az Egyesült Államokon kívül is érvényesek.)

A jelentés nagy falat, időbe telik, mire feldolgozom. Most csak a bevezető fejezetekből csemegézek:

• Néhány évvel ezelőtt, amikor először találkoztam a Pew jelentésével, az online média valahol a tartalomjegyzék vége felé helyezkedett el (valahol arrafelé, ahol most az Audio található.) Idén az egyik vezető téma. Kiemelt helyet, önálló  fejezetet kapott a citizen (állampolgári) média is.
  
  
• Össznépi vita folyik a média finanszírozhatóságáról. Ez a jelentés nélkül is feltűnt. Újabban szinte másról sem lehet olvasni  az újságírással foglalkozó blogokban, és az újságok média rovatában, mint a világmegváltó javaslatokról és azok cáfolatáról. Javaslatok vannak, megnyugtató megoldás még nincs.
  
  
• A "tűzerő" a szerkesztőségektől és az intézményektől egyre inkább az egyes újságírók felé tolódik el. (Részben arról van szó, amiről éppen az előző bejegyzésemben is írtam: Növekszik a személyes márkák szerepe.) Ennek oka az (online) olvasási szokások változásában (keresés, linkajánlás stb.), illetve a vélemény-újságírás erősödésében kereshető. (A témára később feltétlenül visszatérek.)
  
  
• A webes hírszolgáltatók a látogató behúzása helyett egyre inkább a tartalomnak a közönséghez való tolására (pushing contetnt out) koncentrálnak. A közönség egy része (jellemzően a fiatalabbak) nem mennek a tartalom után. Oda kell tehát vinni hozzájuk. Idehaza a tartalomszolgáltatók többségétől még teljesen idegen ez a hozzáállás.
  

A tanulság (szerintem) mindebből az, hogy hiába "tanulta ki" valaki 5-10 éve alaposan az online médiaipart, a mai körülmények között szinte semmit sem ér a tudománya.

Hiába reménykedtek benne egyesek, hogy a válság megkíméli az online médiát, nem jöttek be számításaik. A nyomtatott médiából és a tévékből menekülő hirdetők nem jelentek meg tömegesen az olcsóbb felületeket kínáló online újságokban. A webes hirdetési piac megroggyanása a fejlett piacokon máris látványos. Mindez természetesen együtt jár az online média (eddig sem igazán stabil) üzleti modelljének megingásával.

Az elmúlt hetekben sorra jelentek meg a fizetős tartalom lehetséges újbóli bevezetésével foglalkozó cikkek,és természetesen nem kellett sokat várni a válaszokra sem. Számos cikk, blogbejegyzés bizonygatta , hogy az előfizetés, vagy a mikrofizetés bevezetése egyaránt szerencsétlen ötlet. Igazán jó, a közönség és az üzleti élet számára is kielégítő megoldással azonban egyikük sem tudott kirukkolni. (A Kachingle, amiről nemrégiben írtam egyelőre nem több izgalmas álmodozásnál.)

Egyes kiadók nem tudnak tovább várni. Az egyik legjelentősebb amerikai lapkiadó, a 16 napilapot és 49 hetilapot kiadó Hearst a napokban jelentette be, hogy online kiadványain a tartalom egy részét fizetőssé teszi. A WSJ blogbejegyzése szerint nem lesznek merev szabályok, a szerkesztők maguk döntik el, mi legyen ingyenes és miért kérjenek pénzt. A döntést nyilván erős méricskélés kíséri majd. Ha tovább csökkennek a hirdetésekből befolyó pénzek, kevés vesztenivaló marad. Rövid távon. Mert ha a válság elmúltával (csökkenésével) feléled a hirdetési piac, a megnövekedett forgalomból könnyen  kimaradhatnak  a most bezárkózók.

Adalékok:

Átvilágítja működését az Axel Springer Magyarország (eMaSA)

Úgy adódott, hogy korábban  részt vehettem az egyik "ismert politikai-közéleti hetilap" (nem a HVG) lapindító értekezletén. Ezeknek az összejöveteleknek az egyik csúcspontja, amikor a rovatvezetők "vallanak" a következő lapszámokba leadandó anyagokról. A szerkesztőségben járva-kelve megfigyelhettem, hogy a szerkesztők és kivált a rovatvezetők ilyenkor lázasan lapozgatják az egyébként békés kupacokban heverő újságokat.

Bevallom, akkor őszintén megdöbbentett (talán fogalmazhatok úgy is, lesújtott), hogy egy ismert, megbecsült kiadvány nem az Életből, hanem a napisajtóból (+ az előző napok televíziós hírműsoraiból) merít ihletet. (Azért az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy a médiából merített témák többségét a hetilap természeténél, lehetőségeinél fogva egész másképpen dolgozta fel, mint az eredeti források tették.)

Nemrég egy amerikai cikk egy tanulmányra hivatkozott (sajnos link nélkül), ami szerint a média információi 80 százalékát a médiából veszi. A cikk szerzője szerint ez a becslés túl óvatos, szerinte ez az arány inkább a 90 százalékhoz közelít. Magamban azonnal rehabilitáltam a hazai hetilapot.

Ez a 80-20-as (90-10-es?) játék tehát eddig jól működött. Azért azt nem árt  szem előtt tartani, hogy ehhez alapvetően két dolog kellett:

1) Néhány olyan szerkesztőség, amelyik rendelkezik elég emberrel, idővel, pénzzel  a 20 (10) százaléknyi eredeti információ, téma felkutatásához, azok feldolgozásához. (A válság éppen őket veszélyezteti leginkább.)
2) Kellően nagy médiapiac ahhoz, hogy ne legyen nagyon szembeötlő  a hírvándorlás. Az offline világban csak a legelszántabbak néztek át több lapot, az online világban ez természetes.

Kapcsolódó téma:

Sajtó: a kevesebb több? (Médiainfo blog)

A képlet egyszerű: a gazdasági válság következtében kevesebb az online hirdetés, vagyis csökkenek az online lapok bevételei. Lehet próbálkozni költségcsökkentési megoldásokkal (rosszabb kávé, gyengébb fűtés, érdesebb vécépapír), ki lehet rúgni a nélkülözhetőnek tűnő embereket, de idővel elfogynak ezek a lehetőségek is, nincs több lyuk a nadrágszíjon.

Azt hiszem, elég sok kiadvány tarthat már itt. Erre utal, hogy már megint előkerült a mikrofizetés (micropayment) koncepciója. Ennek értelmetlenségét Clay Shirky híres írásában már évekkel ezelőtt bebizonyította, a gyakorlatban is már többször megbukott, de ez láthatóan nem zavarja azokat, akik most megint ezzel álltak elő.

Walter Isaacson, a Time Magazine korábbi felelős szerkesztője is ilyesmiről ábrándozik , de nem árulja el, hogyan lehetne egységes fellépésre késztetni az összes vezető tartalomszolgáltatót. 

A fizetős tartalom mellett teszi le a garast David Carr, a NY Times publicistája is. Írásából sajnos kimaradtak a konkrétumok, úgy tűnik, leginkább valami olyasmiben hisz, mint amilyen a zeneipar számára az iPod-iTunes páros. (Talán a 2009. tavaszára ígért nagyképernyős iPod Touch lesz az hordozható újságolvasó? És ki fogja megcsinálni hozzá az iTunes megfelelőjét?)

Az emberek egyébként valóban hajlandók 20, 50, 100, vagy akár 500 forintot is fizetni valamiért, ami azonnal kell nekik - kivéve a webes tartalmat.  Ezt az elmúlt évben mindenki tapasztalta, aki egy-egy cikkért próbált pénzt beszedni. Arról, hogy a fizetős kapu mögé zárt tartalmak kiszakadnak az internetes hivatkozásrendszerből, vagyis éppen legfőbb értéküket vesztik el már, annyit írtak, hogy talán említeni is felesleges. (Ha mégis kíváncsi vagy a micropayment koncepció részletes bírálatára, olvasd el Clay Shirky újabb dolgozatát.)

Valamennyien hajlamosak mereven ragaszkodni álláspontunkhoz. Nem fizetünk. Fizetni kell a tartalomért. Steve Outing egy köztes megoldást talált és most nagyon lelkes. Felfedezettje, a Kachingle lényegében egy becsületkassza, amibe havonta befizethetünk valamekkora összeget. Bármekkorát. A beszedett pénzt a rendszer azután szétosztja azok között a tartalomszolgáltatók között, akiknek az oldalait látogatjuk. A felosztás alapja nem az ismertség, a nagyság, csak a látogatás. Lehet, hogy kedvenc blogod, amit napjában csak ötvenen látogatnak több pénzt kap, mint az Index. (Persze, ennek feltétele, hogy mindketten csatlakozzanak a Kachingle hálózatához.)

Nagyjából ez a lényeg, a részleteket elolvashatod Outing alapos cikkében, vagy a Kachingle weboldalán. A javasolt rendszer előnye, hogy senkit sem kényszerít fizetésre, nem zárja el a nem fizetőktől a cikkeket, mégis némi bevételt termelhet a tartalomszolgáltatóknak. Mennyit? Erről nem találkoztam számításokkal. Azt sem tudom, honnan kap pénzt a Kachingle. A csatlakozó lapoktól/blogoktól? Vagy lecsippent valamit a befizetésekből? Mekkora az a kritikus tömeg (csatlakozó tartalomszolgáltatók, fizetni hajlandó olvasók), amitől kezdve működőképes a modell?

A tartalomszolgáltatók vergődését látva mindig bosszant, hogy tulajdonképpen az egész buliból az internetszolgáltatók jártak jól, ők viszont szép csendben gyűjtögetik csak a pénzüket. Emlékezhetünk rá, hogy a kezdetekben éppen azért növekedett lassan az internet, mert nem volt elég elérhető tartalom. (Idehaza a '90-es évek végén éppen ezért lépett be a tartalomszolgáltatási piacra a Matáv és indította el az Origót.) A tartalmi kínálat ma óriási, részben ez vonzza az embereket az internetre, de a szolgáltatók nem osztják meg bevételeiket a tartalomszolgáltatókkal. Vajon mi az oka, hogy ez a fajta bevételmegosztás jól működik a kábelszolgáltató-kábeltévé piacon és elképzelhetetlen az internetszolgáltató - online média esetében?

Aki követi az eseményeket, annak felesleges magyaráznom, hogy a hagyományos modell, ami szerint megpróbálták egyszerűen áttolni a webre a hagyományos napilapos tartalmakat, sajnos nem működik. (Ha nem vagy képben,  bemelegítésnek feltétlenül olvasgasd kicsit a Médiablog korábbi bejegyzéseit - főképp a Médiastratégia "rovatot".

Mark Glaser a PBS MediaShift oldalán még decemberben megjelent (de változatlanul aktuális) írásában néhány alternatív lehetőséget sorolt fel. Nem állítom, hogy feltalálta a spanyolviaszt, azt sem, hogy  javaslataival megmentette a médiát a biztos haláltól. Érdemes mégis elolvasni a leírtakat és érdemes kicsit ábrándozni arról, hogy vajon itthon mi valósítható meg ebből.


Bloghálózat

A belső emberek szabadúszók és az olvasók ügyesen összegyűjtött blogjaiból már akkora tartalommennyiség állítható elő, ami célzott reklámokkal szép pénzt hozhat. Különösen jól működik a módszer akkor, ha a hálózat egy jól körülhatárolt témakör (sport, egészség, szórakozás) körül jön létre.

Itthon eddig csak a az Index blogosította tartalma egy részét és vegyítette azt külsős blogokkal. Náluk ez igen jól működik - csodálkozom, hogy mások még nem kezdték el utánozniőket. (Persze, tudom, ennek több oka is lehet: 1) gyávaság óvatosság, a szakértelem hiánya, idegenkedés a blogolástól stb.)

Apróhirdetési hálózatok

Idehaza nincsen Craigslist, de nincsenek olyan napilapok sem, amik apróhirdetési hálózatokba léphetnének egymással. Odaát is bizonytalan a módszer, itthon sem hiszem, hogy működne.

Crowdfunding

El tudod képzelni, hogy az olvasók kis összegű adományokból dobják össze egy kiválasztott téma feldolgozásának a költségeit? (Nekem elég élénk a fantáziám, de ehhez meg kell erőltetnem az agyam.) Pedig valami ilyesmi a crowdfounding lényege.

Glaser szerint, aki cikkében több példát is hoz erre a finanszírozási formára, ez a modell inkább egyes szabadúszók, mint a napilapok számára jelenthet megoldást.

Személyre szabott újságok

A személyre, vagy inkább helyhez alakított újságok ötlete idehaza sem új. Ezzel a módszerrel dolgoznak a Helyi Téma lapok és alapjában így működnek a több régiót is kiszolgáló, központi tartalommal, és helyi kiegészítéssel operáló laphálózatok is. Ennél sokkal messzebbre megy a tekintélyes Knight Foundation támogatását is élvező Printcasting projekt. Itt a tartalom előállítása sem a hagyományos úton történik, hanem a szerkesztő - lehet akár minden előképzettség nélküli "civil" is - "nyílt forráskódú" tartalmakból (blogok, közösségi média, civil tudósítók)  szedi össze a helyi közösséget, vagy a szűk szakmai közönséget érintő információkat. Ezeket azután kész sablonok és ingyenes programok segítségével alakítják nyomtatható PDF dokumentummá.

Ezzel a néhány ötlettel csak jelezni szerettem volna, hogy sokkal több lehetőség létezik annál, mint amiben a legtöbb szerkesztőségben gondolkodnak. Nem állítom, hogy mindegyik, mindenki számára biztos aranybánya, abban viszont biztos vagyok, hogy hazai médiában (néhány kivétellel) tapasztalható óvatos araszolással csak pénzt, időt és piaci pozíciót lehet veszíteni.

Tegnap ketten is felhívták a figyelmemet Jeff Jarvis  cikkére, illetve a Kultplay összefoglalójára. Az utóbbi már címével sugallja, hogy valami fantasztikus dolog történt:
"LA Times: az online tartja el a printet is"

"Szenzációs bejelentést tett a napokban Russ Stanton, a Los Angeles Times főszerkesztője: a lap online hirdetési bevétele elérte azt a szintet, hogy mára képes fedezni a médiavállalat összes kiadását, beleértve a nyomtatott változat költségeit is." - olvasom tovább a Kultplay lelkendezését.

Tényleg fantasztikus. Médiavezérek, gazdasági elemzők, egyetemi bölcsek törik a fejüket évek óta, hogy megtalálják a megoldást arra az időre, amikor a nyomtatott média már nem, az online média még nem képes elég bevételt termelni. Hogyan is sikerült mindez most egy csapásra megoldani?

"the editor of the Los Angeles Times, Russ Stanton, said the paper's online advertising revenue is now sufficient to cover the Times's entire editorial payroll , print and online"

Nem akarom kisebbíteni a padlóról, szinte reménytelen helyzetből felálló LA Times érdemeit, inkább a Kultplay félreértésére figyelmeztetnék:  Az "entire editorial payroll" és a "médiavállalat  összes kiadása" sajnos nem azonos. Stanton ugyanis azt mondta, hogy az online hirdetési bevételek már képesek fedezni a két szerkesztőség (print & online) bérét (ez a payroll).

Azon most nem kukacoskodnék, hogy ebben a bérben benne vannak-e az adók és a járulékok, azt viszont nem hagyhatom szó nélkül, hogy egy lapnál nem a bérek jelentik a leghúzósabb tételt. Lapozz csak vissza a Számolgassunk! című bejegyzéshez! Ott olvashatod, hogy a tartalom előállítása mindössze a az összes költség 18-25 százalékát teszi ki! (A leghúzósabb természetesen a nyomda, a papír és a terjesztés.)

A LA Times az elmúlt időszakban valóban komoly reformokat hajtott végre ennek részeként az utcára tette csaknem a fél szerkesztőséget is (1200 >> 660), de természetesen más átalakítások is történtek. A nyomtatott lap bevételeinek online kiváltásának trükkjére ők sem jöttek rá. Ahogy erre nemrég Clay Shirky is rávilágított nem azon kellene görcsölni, hogy a meglevő költégszinthez hozzuk fel bevételeinket, inkább a meglevő bevételekhez kellene leszállítani a költségszintet.

"Miért nem csukják be a nyomtatott LA Times-t, ha az onlineból dől a pénz, a nyomtatás és a terjesztés pedig drága?" - kérdezheted.  Nyilván azért, mert 1) ahogy a JArvis cikkében is olvashatjuk, a hirdetések jelentős részét csomagban (print+online) értékesítik ( ami ugye nyomtatott kiadás nélkül nem lehetséges), 2) "az online bevételekből fedezzük a béreket" azt jelenti, hogy a költségek ~ 75 százalékát (mínusz veszteségek) még mindig a nyomtatott lap termeli ki.

Csodák pedig nincsenek!

Utószó:

Figyelmeztetésem után razo villámgyorsan javította a kifogásolt mondatot

Ha mostanában internetes címet (domain) jegyeztetsz be az Interware Zrt-nél, e bejegyzésről szóló értesítővel a következő üzenetet kapod:

"Domaintulajdonosként minden bizonnyal szeretné, hogy weboldala minél látogatottabb és ismertebb legyen. A látogatottság növelésének egyik módja, ha olyan tartalmat szolgáltatunk, ami felkelti a potenciális látogatók érdeklődését, azaz érdekes és izgalmas. A tartalom tálalásának módjától függetlenül azonban a forrásnak hitelesnek is kell lennie, hiszen a jogszerűtlenül felhasznált hírek vagy megbízhatatlan forrás használata az egész weboldal megbízhatóságát és hitelességét teszi kockára.

Örömmel jelenthetjük be, hogy - az Interware Internet Szolgáltató Zrt. és a Magyar Távirati Iroda közötti megállapodás keretében - minden nálunk domainnevet regisztráló kedves ügyfelünknek az MTI több szolgáltatásához 2 hónapos ingyenes hozzáférést biztosítunk.

Kinek ajánljuk ezeket a szolgáltatásokat?
Bloggereknek, akik hiteles forrásból származó információt szeretnének véleményezni;
Weboldal-tulajdonosoknak, akik érdekes hírekkel szeretnék színesíteni az oldalukat;
Mindenkinek, akik a hírszolgáltatást komolyan gondolják.

Ha a fenti ajánlat felkeltette az érdeklődését, kérjük látogasson el a következő oldalra: http://mti.interware.hu/ajanlat"

Értem az MTI szándékait. Szarban vannak, mint a többi hírügynökség is, csak talán még mélyebben. A Reuters (újabba Thomson Reutera) magáncég, az Associated Press a legnagyobb amerikai lapok közös vállalkozása, az MTI viszont "nemzeti hírügynökség", vagyis egyesíti egy állami vállalat és egy magáncég hátrányait. A hírmonopólium ideje elmúlt, a tudósítói hálózat összezsugorodott, csak azok veszik tőlük a híreket, akiknak másra nem futja, akik megelégszenek a kész konzervekkel (olcsó, viszonylag veszélytelen), meg akiknek tökéletesen mindegy, mivel is töltik ki a reklámok közötti helyet

Azt MTI korábban a hírlopás megállításával próbálta növelni bevételeit (kevés sikerrel), később rájöttek, hogy veszteséges működésük leépítése és székházuk egy részének bérbeadása ennél biztosabb üzlet (a székházban lassan már nehéz megtalálni magát az MTI-t), végül most feltámadt náluk az MDF Piac szelleme. (Emlékszel még? A rendszerváltás után bizonyos Zacsek Gyula hirdette meg ezeket a piacokat, hogy a népnyúzó lánckereskedelem kikapcsolásával, közvetlenül az őstermelőktől lehessen vásárolni.) Vesszen az árdrágító, lánckereskedő média, vegyél híreket közvetlenül az ős(hír)termelő MTI-től!

"Ha a két ingyenes hónap elteltével megrendeli valamelyik szolgáltatásunkat, akkor a tartalmat 10.000/nap látogatói forgalomig egy évre mindössze havi 25.000 Ft-ért használhatja honlapjához!"

Az MTI-Interware ajánlatot nem csak céges, de magánmegrendelőknek is kiküldik. Itt a lehetőség! MTI hírek a személyes honlapon. MTI hírek az egoblogon,. MTI hírek az iWiW oldalon. Még elképzelni is gyönyörűség!

Már számtalanszor meggyőződtem róla, milyen fantasztikus információs aranybánya az eMaSa állás rovata. Ma újabb gyöngyszemre bukkantam. Egy hirdetésben bizonyos 2N Kft. "most induló internetes lapcsaládjához" főszerkesztőt keres. Szimpatikus, hogy a szokásos, fél mondatos "ismertető" helyett teljes letölthető dokumentumot kínálnak.

A 3 oldalas anyagból kiderül, hogy a független, mérsékelt portál célcsoportja - meglepő módon - az anyagilag jobban eleresztett 18-24+ éves korosztály, anyagaikat főképp az MTI-ből szerzik be, "így a jelentősebb anyagok hárulnak csak az újságírókra." (Persze, az ilyen "jelentős anyagok" nem jellemzőek az efféle "portálokra"). Őszintén elárulják azt is, hogy bár hivatalosan még el sem indultak, egy főszerkesztővel máris befürödtek.

"A folyamatos, közhasznú vállalás teljesítése egy gyakornoki program, mely három havi rendszerességgel laponként 10-10 új, időszaki pályakezdőt jelent a szerkesztőségben." - olvasom tovább. Ez a "közhasznú vállalás" vajon a pénzcsap szinonimája?

A "portálnak" 3 hónap alatt 5000, de inkább 10.000 egyedi látogatót kell elérnie. Szép. Hagyományos médiaháttér, húzónevek komoly reklámkampány nélkül érdekes lesz. (Gyorsan megnéztem volna, hol is tart a Zoom.hu, de sehol sem találom őket a Webauditban...)

Szimpatikus, hogy a 2N Kft emberei nem köntörfalaznak, elárulják, hogy a főszerkesztőnek 130.000 forintot tudnak fizetni. Ezzel nyilván alaposan be is határolják a jelentkezők körét. (Brrr, akkor mennyit kaphat egy gyalog, az, aki a "jelentősebb anyagokat" gyártja?)

Eddig semmi meglepetés, ahogy nem rázott meg különösebben maga a próbaüzemben működő "portál", az NHIR.hu sem.

Az igazi érdekesség a tájékoztató pdf alján olvasható. A lapigazgató Milkovicz Szilveszter ugyanis nem más, mint az egy évvel ezelőtt alapított, kissé rejtlélyes hátterű Hir.tv körül sertepertélő Maximal Solution Kft. embere, a szintén a futottak még kategóriába tartozó Netnap.hu munkatársa. (Ne keresd egyik címet sem, már nem működnek.) Lehet, hogy Miklovicz megtalálta azt az életképes üzleti modellt, amit az egész világon valamennyi online kiadó kétségbeesetten keres? Vagy csak egy kitartó embere, aki többszöri kudarc után sem adja fel?

A csodálatos mandarin története - ha nem ismernéd-  arról szól, hogy a begerjedt pasast a stricik válogatott módszerrel többször is megölik, de újra és újra feltámad. Egészen addig, míg (jaj, de szépen írják a műsorfüzetek) "szerelme be nem teljesül".  Hát ugyanígy támadnak fel egyes, különös célból létrehozott, majd elhalt (nem megölt!) gagyiportálok is. Végleg meghalni nyilván csak akkor tudnak, ha végre beteljesül vágyuk: a napi 10.000 egyedi látogató.

Nagy Tamás, a Terepnapló alaposságáról és szakértelméről ismert bloggere trombitálás, petárdázás helyett igen alapos tanulmánnyal rukkolt ki. Ha egy médiacég rendelésére készül egy ilyen munka, szép pénzt lehet érte elkérni. Mi most ingyen megkaptuk. Kötelező olvasmány! (Egyébként meg köszönjük!)

 A napokban az MTI hírére hivatkozva több lap is megírta, hogy mintegy 260 munkatársának 6,5 százalékát még idén lapátra rakja a Népszabadság. "A lépés egyik okaként Kovács Tibor [a népszabadság Zrt vezérigazgatója] azt említette, hogy a válság miatt 2009-ben várhatóan romlik a sajtópiac helyzete."

A Népszabadság nemrég integrálta a nyomtatott lap és a Népszabadság Online szerkesztőségét.
Büszkeségük, az új parancsnoki híd ("deszk") kialakítása mellett az integráció eddig leginkább abban nyilvánult meg, hogy megszűnt az "online melléküzemág" viszonylagos önállósága, ez a terület is a főszerkesztő, az internetes ügyek iránt eddig különösebb affinitást nem mutató, de most váratlanul az online újságírásról is magabiztosan nyilatkozó Vörös T. Károly irányítása alá került.

Az elmúlt évek nemzetközi tapasztalatai azt mutatják - sokszor megírtam - hogy az "integráció" sok kiadó számára csak a leépítés elegánsabb elnevezése. Erre persze mostanában már nincs is szükség, hiszen a világgazdasági válsággal bármilyen kirúgás meggyőzően és cáfolhatatlanul indokolható.

A Népszabadságtól most elküldött emberek között többen is akadnak, akiknek elméleti és gyakorlati ismereteik is vannak az online újságírásról. Vajon azért rúgják ki most őket, mert félő, hogy zavarnák a hirtelen megvilágosodott, egyik napról a másikra magukat az internetes újságírás szakértőjévé átpozicionált kollégáikat?

A válságban az emberek tájékozódni szeretnének, információkra van szükségük. A média szerepe ilyenkor nem csökken, hanem növekszik. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy 2009. és 2010. is választási év lesz, még érthetetlenebb, hogy a Népszabadság miért nem fejleszt, miért leépít?

A lap tegnapi számában Rájár a rúd az amerikai sajtóra címmel terjedelmes cikk jelent meg. (Meglepő módon nem a Média, vagy a Gazdaság, hanem a Világ becenévre hallgató külpolitikai rovatban.) Ebben Szőcs László igen alaposan összefoglalja azt, amiről a Népszabadság az elmúlt években elég keveset írt. Ebből a cikkből is kiderül, hogy a napilapok gondjai nem a mostani gazdasági válsággal, hanem évekkel, évtizedekkel ezelőtt kezdődtek. A Népszabadság Zrt. gazdasági problémáit nem 16 ember bére okozza. Magával az "áruval", a tartalommal kellene csinálni valamit. Sürgősen.

December elején az American Press Institute 50 sajtó-főmufti részvételével zártkörű meghívásos fejtörést rendezett a "merre a kiút" témában. Sok mindenre nem jöhettek rá, mert még az előre meghirdetett sajtótájékoztatót is lemondták.

Steve Outing az Editor & Publisherben így saját javaslataival rukkolt elő. Bár - ahogy már többször is említettem, -  a "mentsük meg a sajtót" cikkekből továbbra is bőséges a felhozatal, ezekben az írásokban általában ugyanazok a gondolatok ismétlődnek. Outing dolgozatában felbukkan néhány új elem, illetve újfajta megfogalmazás, ezért mindenképpen érdemes foglalkozni vele. (Hosszú bejegyzés, ezért szokásosan rövidítem, sűrítem, kommentálom.)

1. Digital First

Ez azt jelenti, hogy felesleges a friss híreket visszatartani a papírkiadás számára és az online megjelenést átengedni az Indexnek, vagy a .........(ide a sértődés elkerülése érdekében mindenki beírhatja azt, amit akar.)

2. A print és az online szerkesztés integrációja

Ha jártál már Angliában tapasztalhattad, hogy a legtöbb mosdóba külön hideg és meleg csapból folyik a víz. Amikor évtizedekkel ezelőtt néhány nagy szállodában kegyesen "keverő csaptelepet" szereltek fel, kiderült, hogy a közösnek tűnő kifolyót belül két részre (hideg-meleg) osztották.
Sok helyen így integrálják a szerkesztőségeket is.

Nálunk az elmúlt évben történt ez-az (Világgazdaság, Népszabadság), de egyik helyen sem volt olyan erős az online szerkesztőség, hogy komolyan "megfertőzhesse" a (korábban) nyomtatott lapot készítő kollégákat. Az "integráció" tehát leginkább csak azt jelentette, hogy a printes vezetőség kezébe került (marad) a gyeplő, miközben a korábbi online "partizánok" viszonylagos önállósága is megszűnt.

3. Nyomtatott lapok: Felesleges a fiatalokra vadászni

Az "olvasásra szoktatási mozgalmak" értelmetlenségéről már többször is írtam. Be kell látni, hogy megváltoztak a médiafogyasztási szokások, a fiatalokat máshol, máshogyan lehet elérni. Okosabb lenne, ha az újságok a hűséges (általában "idősebb") közönségük jobb kiszolgálására koncentrálnának.

4. A fiatalok hajkurászása helyett a lojális olvasókat kellene a web - a saját kiadás felé - terelni.

Itthon továbbra is komoly vívmánynak számít, hogy a legtöbb napi- és hetilapon valahol (néha eléggé eldugva) megjelenik a kiadvány webhelyének címe. Az, hogy egy cikkben, vagy annak végén online hivatkozás legyen, hogy egy lapban felhívják a figyelmet a csak online olvasható cikkekre ritkaság. A printesek fejedelmi gesztusnak tartják minden négyzetcentiméter (milliméter?) átengedését.

5. Újságmentes napok beiktatása

(Erről persze az egyszeri zsidó jut az eszembe, aki abból élt, hogy szombaton zárva tartotta a boltját.)
Egyre több lap hagyja ki a hétfői számot. (Általában nem kár érte.) Esetleg a csütörtökit is.
(Gyerekkorom jut az eszembe, amikor heti 2 nap nem volt tévéadás. Túléltük.)
A legtöbb lap valamilyen alternatív megoldással (Fizetős pdf, fizetős flash) tölti ki a hézagokat.

6. Online: A hír fogalmának kiterjesztése

Persze, a micro-hírekről (Twitter stb.) van szó. Van, amikor gyors 140 karakter többet ér, mint egy hosszú cikk.
Elképedve figyelem, milyen gyorsan terjed Amerikában (is) a Twitter.
Nálunk egyelőre még fellélegezhetnek a kiadók: idehaza a microblogolás még csak egy vékony réteg játékszere.

7. Közösségszervező góré

A legtöbb kiadónál létezik a terjsztési igazgató (vagy valami hasonló) funkció. Az online kiadásnál egy hasonlóan erős közösségi média igazgatóra lenne szükség. Az indok egyszerű: Az olvasók egy része nem megy a kiadványhoz, az online újságot kell tehát oda vinni, ahol az olvasók vannak. Ezek a helyek persze nagyon gyorsan változnak, fejlődnek, átalakulnak. Ezt nem csak követni kell, hanem a közösséggel való kapcsolatot a stratégia részévé kell tenni.

Jók és fontosak Steve Outing tanácsai, de attól tartok, hogy megfogadásuk legfeljebb csak lassíthatja a hanyatlást. A válságból nem a régi modell javítgatására, hanem egy új média-modell kialakítására lenne szükség. Hogy milyenre és hogy ezt akadályozza, vagy éppen serkenti a világgazdasági válság, azt sajnos nem tudom. Erről tanácskozhatnának a fejesek legközelebbi (szigorúan zártkörű) összeröffenésükön.

Este, félálomban az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy miközben rendszeresen csak ugyanazokra a hazai híroldalakra (Index, hvg.hu, FN, Népszabadság Online, Hírszerző, Origo) járok vissza (és azok vélt, vagy valós hibán rágódok) talán a másodvonalban fontos dolgok történnek. Elhatároztam tehát, hogy ma reggel első dolgom lesz, hogy belekukkantsak a Magyar Nemzet Online, a Népszava Online és a Magyar Hírlap Online oldalaiba.
Élményeimet ezúton osztom meg legelszántabb olvasóimmal.

A Magyar Nemzet Online (MNO) afféle konzervatív kiadványként ragaszkodik évek óta bevált (és már az induláskor is elavult) megjelenéséhez. (Akit ide húz a szíve, úgysem a külsőért jön.) A címlap anyagait átnézve hamar kiderül, hogy az MNO csak látszólag elavult, valóban a Huffington Posthoz hasonló stratégiát követ: Aggregálja a legfontosabb hírforrásokat. (Az MNO esetében az az MTI, a Magyar Rádió és a hírTV anyagait jelenti.) Sajnos csak idáig tart a hasonlóság, saját anyagaik nincsenek, az olvasók legfeljebb a nyomtatott lapban az elmúlt napokban megjelent, a kormány legújabb aljasságait leleplező publicisztikáival tarthatják fenn éberségüket. Az MNO-t nem lehet azzal vádolni, hogy a túlzott sebességgel és az anyagok nagy mennyiségével növelné az információs túlterhelést: A Média rovatban májusi, a Könyvajánlóan januári a legfrissebb cikk. (Tovább nem nézegettem). Ugorjunk!

A Népszava.hu az elmúlt években ugyan átesett valamikor egy ráncfelvarráson - most nagyjából annyira fiatalos, mint Keith Richards (a Rolling Stones gitárosa).
A Népszava.hu-n már hajnalban felbukkannak a friss cikkek - nyilván a reggeli lap anyagai. A cikkekben - a hazai média hagyományait ápolva - nincsenek linkek, nem jelennek meg a kapcsolódó cikkek és - természetesen - nem lehet hozzászólásokat sem írni. Évekkel ezelőtt a Népszava.hu-n jelent meg az első hazai napilapos blog (Déli Riporter), de ez nyilván Pungor András partizánvállalkozása, nem pedig a Népszava stratégiájának része volt. (A Déli Riporter ma már a hazai sajtótörténet része.) Egyetlen reménységem Pápai Gábor maradt, de az ígért napi karikatúráknak nyomát sem látom. Kár. Tovább!

A Magyar Hírlap Online láttán mindig elfacsarodik a szívem. 1998-ban még a MH.hu volt a progresszív napilapos műhely (na jó, műhelyecske), a követendő példa, ma meg az MNO-Népszava.hu vonal egyenes folytatása (valamivel talán gyorsabban működő kivitelben). Kösz, nem kérem!

Csodák nincsenek, a másodvonal továbbra is olyan, mint korábban volt. Pénz és szakemberek (újságírók) nélkül online "lapot" sem lehet csinálni.
Rövid, de annál megrázóbb kiruccanásom ezzel véget is ért,üdítő lesz visszatérnem a máskor annyit bírált kiadványok közé!

A nyomtatott média nem tehet úgy, mint Münchausen báró, nem tudja saját hajánál fogva kiemelni magát a sza  válságból. (Nem feltétlenül azért, mert a nyomtatott médiának nincs haja.)

Változatlanul igen jó a felhozatal ugyan a "hogyan mentsük meg a napilapokat" (nyomtatott lapokat/újságírást/médiát) cikkekből, tanulmányokból, de ezek 80 százaléka az ötletek reciklálásából áll, 9 százaléka a realitásoktól elszakadt álmodozók munkája, 7 százaléka pedig teljes értelmetlenség...

Igen megörültem tehát, amikor a szokásos körökön kívülről érkező véleménybe botlottam.
Seth Godin - tudod, Wolf Gábor amerikai megfelelője - egy friss blogbejegyzésében arról elmélkedik, mit kellene (kellett volna) tennie a New York Timesnak, hogy elkerülje jelenlegi, nehéz helyzetét.

Godin azt állítja, hogy a Times legnagyobb problémája, hogy minden újítása ellenére továbbra sem képes elszakadni a hagyományos gondolkodástól, a hagyományos lapkészítéstől. Az interneten ugyan jókor és jó irányban indultak el, de olyan, felesleges kompromisszumokat kötöttek, amik miatt most csak követik a web történéseit, nem pedig azok élén állnak. (Pedig meg lett volna erre a lehetőségük.)

Godin szerint itt kellett volna / lehetne erősíteni:
(itt most szokás szerint egy sűrítmény következik)

1. A márka és a befolyás kihasználása, hogy a felhasználók is terjeszthessék saját tartalmaikat?
A nyomtatott lap rendelkezik a világ egyik leghíresebb étteremkritikai rovatával. Nem lenne logikus, hogy ezt a weben kiegészítse a Zagat.com vagy a Yelp ? (Miért nem a NY Times találta ki ezeket?)

2. A publicisztikák nyújtotta lehetőség kihasználása - fontos gondolatok terjesztése
Miért csak néhány publicistát foglalkoztat a Times? Miért nincs 50, 500 szerzőjük? (A Guardian Comment is Free felülete lényegében erről szól.)  A végtelen online térben jutna nekik hely. Miért nem készít a Times minden szerzője napi 1 fontos, érdekes interjút? Nem lenne nehéz szponzort találni ehhez. A közönség imádná. (Ez szerintem igen naiv felvetés.)

3. Godinnak csorog a nyála Times jól informált, kulturált olvasóközönsége láttán. Lelki szemeivel máris látja, micsoda nagyszerű, szűk érdeklődési körökre szabott e-mail-hírlevelekkel (és benne persze hirdetésekkel) lehetne őket megsorozni.

4. A Times könyves sikerlistája az, amihez milliók igazodnak. Ugyanakkor a kiadó óriási lehetőségeket passzol el, hogy nem készít sikerlistákat másik 1000 kategóriában.
(Vajon nem saját a könyves lista tekintélyét erodálná a Times, ha hirtelen megjelenne a mulatószene és az állatos pornó top 25 is?

5. A Times mindig is alkalmazott külsősöket. Most itt az alkalom, hogy sokszorosára növelje a számukat. Képezzen 10.000 blogból álló gyűrűt maga köré a lap. (He-he, szép gondolat: Miközben a Huffington Post újabb és újabb újságírókat vesz fel, a Time a blogméida felé terjeszkedik...)

6. Felületet a hirdetőknek. A hirdetők jó helyen, jó közönséget elérő látványos, rich-media felületeket akarnak. Jöjjenek a címjegyzékek, letölthető pdf-ek, kuponok!

Üzleti szempontból Seth Godinnak nyilván igaza van. Marketinges igaza.  Ugyanakkor tökéletesen megértem, ha a Times az elegáns halál és az önálló karakter nélküli túlélés közül az előbbit választja.

Miközben mindenhol csak csökkenő példányszámokról, az összezsugorodó szerkesztőségekről, az utcára kerülő újságárusokról olvashatunk, egy befektetői csoport újabb 15 millió dollárt pakolt a  Huffington Postba. (Hasonló összeghez jutottak 2007. szeptemberében is.)

A Nilsen Online adatai szerint az amerkiai TOP 30-ba tartozó online hírszolgáltatók legjobbjai az előző évhez képest 30-40 százalékkal tudták növelni egyedi látogatóik számát. Ugyanebben az időszakban a HuffPo 448 százalékos (!) növekedéssel a sereghajtók közül felugrott a középmezőnybe.

A 2005. májusában alapított Huffington Post sajátos képződmény. Alapját rengeteg politikai blog alkotja, amit egy szerkesztett hírgyűjtő egészít ki.
A cél mindkét esetben hasonló: Leginkább az, hogy a hagyományos média által felvetett fontos témák ne fussanak le túl hamar, kellő hangsúlyt kapjanak ahhoz, hogy "tematizálják" (brrr) a közbeszédet.

A HoffPo az elmúlt években 2,5 millió bloggernek biztosított fórumot (köztük Barack Obamának, Hillary Clintonnak és még számos ismert politikusnak, közéleti szereplőnek.) Ez persze nem jelenti, hogy ennyi állandó szerzőjük lenne. Jelenleg körülbelül 2500 blogger rendelkezik az önálló, közvetlen publikáláshoz szükséges jelszóval. (A többiek csak közvetetten, vagy vendégként jelentethetik meg írásaikat.)

A jelszó a HuffPo egyik legfontosabb fizetőeszköze. Ezzel jutalmazza a legaktívabb és legértékesebb hozzászólókat és ezt vonja vissza azoktól, akik a megjelenéstől számított 24 órán belül nem javítják ki téves, hibás bejegyzésüket.

Az olvasók a HoffPo-n természetesen kommentálhatják a híreket (a más kiadványokból ide behúzott híreket is) és a blogbejegyzéseket is. Az elmúlt évek tapasztalataiból okulva azonban a hozzászólások csak moderálás után jelenhetnek meg. (Jelenleg 30 fizetett - külsős - moderátort alkalmaznak.)

Arianna Huffington birodalma természetesen kihasználja a választási kampánynak köszönhető lendületet. Profi újságírókat igazolnak le, egyre újabb és újabb vertikális (tematikus) oldalakat indítanak és az első helyi kiadvány - véletlenül éppen Chicagóra összpontosít - után újabb városok következnek.

Az induláskor sokan úgy gondolták, hogy a HuffPo lendülete kizárólag Arianna Huffington kitűnő politikai- és médiakapcsolatainak (és kirívó rendkívüli erőszakosságának) köszönhető. Arianna asszony, aki a hagyományos médiában (újságok, tévék) komoly múlttal rendelkezik, korábban nem mutatott különösebb érdeklődést az online média iránt. Ennek ellenére most az ő kiadványa az, ami a legközelebb jutott ahhoz, amiről inkább csak tanulmányokban szoktunk olvasni: A blogokon alapuló médiához, a "civil tudósítók bevonásához", a profi-amatőr újságírás új modelljéhez.

Utószó:

Blogokon (rosszul fizetett blogger-rabszolgákon) alapuló médiáról álmodozott sokáig Nick Denton, a Gawker Media alapító-tulajdonosa is.
Denton vállalkozása azonban nem a  "nagyok" játszóterét, a politikát, hanem a népszerűbb, jobban eladható (vagy annak hitt) tartalmakat vette célba.
Az elektronikus kütyü - pletyka - szex tematika köré felépített blogmédia-vállalkozás a hírek szerint Dentonnak ugyan fialt valamennyit, de nem tudott igazán jelentős üzletté válni.  A komoly leépítésre kényszerülő Denton nemrég publikált  - magyarul is olvasható -  feljegyzésében a média sanyarú helyzetérő ír és másokat is szigorú lépések meghozatalára biztat. Kíváncsi lennék rá, Denton világképébe hogy illeszkedik a HuffPo sikere?

Adalékok:

Ariana Huffingtonnal Alan Rusbridger (Guardian) beszélget
(45 perces, nyilvános beszélgetés - rendkívül érdekes!)
A Guardian cikke
A Times Online cikke
A paidContent összefoglalója (ha a pénzügyi részletek is érdekelnek
Kölcsönanyag nem akadály (korábban írtam)
Összenő, ami összetartozik  (korábban írtam)

Tegnap nyilvánosságra került, hogy Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője átigazol a Népszabadság Zrt-hez, ő lesz a Népszabadság hamarosan induló vasárnapi számának a főszerkesztője.

A Vasárnapi Népszabó gondolata évek óta érlelődik, a kiadó vezetői hosszú ideje, szívesen beszélnek róla. (Talán ők is szokják a gondolatot.) A vasárnapi újságokról a szalma kétféleképpen gondolkodik. Egyik fele szerint halott dolog - ők a sorra kihaló amerikai példákra hivatkoznak - , másik fele szerint viszont a kibontakozás új útja - ők az európai példákra szeretnek hivatkozni. (A Ringier a startjel megadása előtt nyilván alaposan felmérte a terepet, de a lapindítás így is elég kockázatos.)

A legtöbb vasárnapi napilap nem egyszerűen csak a hetedik napra is kiterjesztett napilap, hanem sajátos, egyedi képződmény. A Népszabadság tervezett kiadványa is ezt a modellt követi és az elmúlt hét összefoglalására, a hét történéseinek összefüggésbe helyezésére koncentrál majd.

A vasárnapi szám tehát lényegében egy hetilap lesz (nyilván ezért igazoltak át hetilapos főszerkesztőt), önálló szerkesztőséggel, (részben) önálló stratégiával. Feltételezem, hogy a vasárnapi lap nem az olvasnivalóval egyébként is jól ellátott a bulvárzabálókat, hanem éppen a minőségi olvasóközönség veszi célba. (A Wall Street Journal nemrég jött ki egy igen mutatós vasárnapi magazinnal.  Az elit közönséget célozzák, pedig a WSJ sem az a kifejezett néplap.)
Működni fog a dolog? Mennyiben zavarhat be a gazdasági válság? Megmarad a Népszabadság legszínvonalasabb melléklete, a Hétvége? Milyen lesz  a viszonya a vasárnapi laphoz? Idegen test lesz a vasárnapi kiadás a Népszabadságon belül vagy a napilapra is jótékonyan ható vérfrissítés?

Az új lap indulása után legalább fél évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az itt feltett kérdéseknek legalább egy részére választ kapjunk. Szerintem egyébként jó helyzetben vagyunk: A kockázatot a Ringier /Népszabadság (és részben MJP) viselik, mi csak nyerhetünk a dolgon. A jobbik esetben esetben friss vasárnapi olvasmányt, a rosszabbikban némi tapasztalatot.

Nehéz megszokni, hogy miközben a padContent, Romenesko, a MediaGuardian vagy mások révén szinte azonnal tudunk az amerikai, vagy a brit média minden rezdüléséről, fogalmunk sincs arról, mi történik itthon. Ezért revelációként hat minden olyan írás, ami a hazai médiával, a szokásos kölcsönös udvariaskodásnál méylebb szinten  foglalkozik.

A Kreatív Online a múlt héten az Axel Springer Magyarország online stratégiájáról (vagy inkább annak hiányáról?) jelentetett meg mifelénk meglepően őszintének számító cikket. Tegnap az Antagon blogban olvashattunk a cikk készítésének hátteréről. A bejegyzés hozzászólásaiból jutottam el a Tsabeeka blogjára, ahol néhány hazai kiadvány print-online dilemmájáról esik szó.

A Kreatív Online "visszavont interjújából" kiderül, hogyan passzolt el az AS az elmúlt években néhány nagy lehetőséget (például az Index megvásárlását). És a többiek?  Biztos nem vagyok egyedül, aki szívesen olvasna arról is, hogyan, kinek (kiknek) a döntései miatt maradt le az online versenyben a Népszabadság? Hogyan került erős pozícióba a késéssel induló FigyelőNet? (Egyáltalán, látnoki képességekkel  rendelkezik a Sanoma vezetősége, vagy csak a többi kiadó tehetetlensége miatt tűnnek ennyire progresszívnek ?) Hogyan sikerült a "nagyok" közé (na jó, közvetlen mögéjük) beállnia a még később, maroknyi szerkesztőséggel indult Hírszerzőnek?

Vannak még további kérdéseim, de egyelőre örülnék annak is, ha ezekre valaki - legalább a kreatívos Bátorfy Attila - Román Balázs páros alaposságával - válaszolna!

A Neo Interactive közleményben tudatta, hogy felkérésükre közös wiki-bejegyzésében vall az újságírás jövőjéről Mészáros Antónia (mtv), Borókai Gábor (Heti Válasz), Galambos Márton (Antagon blog és Figyelő) és Nagy József (Zoom.hu). Eddig izgalmas. A Médiapedia oldalán olvasható anyag viszont unalmas.

Az "Újságíróként fogok nyugdíjba menni, avagy kihalás előtti faj az újságíró?" cím alatt (eddig?) megjelent szöveg olyan, mint a legrosszabb kerekasztal beszélgetés. mindenki nyomja a maga szövegét, de igazából senki sem figyel arra, mit mond a másik. Még ennél is rosszabb, hogy a négy "szólam" külön-külön sem elég izgalmas.

Nő a médiazaj. Csak a bulvár kell a népnek. Egyre kevesebben ismerik a helyesírás szabályait. A megérdemelt Szodoma és Gomora (vagyis a gazdasági válság) majd megtisztítja a médiát. Ennyi?

Amit olvashattunk, az újságírás pillanatnyi gondjai miatti jól ismert kesergés. De hol a "vízió"? Mit gondolnak a megkérdezett újságírók a jövőről? Szívesen olvasnék erről a négy szerzőtől. Őszintén, közhelyek nélkül, akár saját területükről hozott példákkal. A wiki-formához nem ragaszkodom.

Kiegészítés (kicsit később):

A hozzászólásokat olvasva eszembe jutott néhány dolog:

Valójában nem a válaszadók a felelősek a szerencsétlen Médiapedia-bejegyzésért. Rossz felvetésre nem lehet jól válaszolni. A wiki közös munkára való, leginkább akkor működik jól, ha több forrásból kell információkat összeszedni. (Ilyen a Wikipedia legtöbb szócikke.) A Neo kérdése nem ilyen,egyszerűen összeszedhető információkra vonatkozik.
Wikizés helyett lehetett volna egy hagyományos körkérdést intézni néhány újságíróhoz, de ez kétség kívül nem elég "cool" dolog,

A Neo "viccesen" megfogalmazott kérdése arra vonatkozik, van-e jövője az újságírásnak. A wikiben olvasható válaszok inkább arra vonatkoznak, hogyan állítható meg a szakma hanyatlása, hogyan állítható helyre a szakma tekintélye. Ha van is összefüggés a két problémakör között, mégis két témáról van szó. Az egyikre a "saving the journalims", a másikra a "the future of journalims" kifejezést beírva rengeteg találatot találsz a Google-ban. Biztos recept egyikben sem lesz, de Vin Crosbie, Philip Meyer, Jeff Jarvis, Paul Bradsaw, Steve Outing és a többi okos ember írásaiban rengeteg értékes gondolatot találhatsz. Talán ezekből össze tudod rakni a magad wiki-cikkét. A saját fejedben.

Amiről én itt évek óta makogok most egyetlen helyen 37 diában összefoglalva megnézhető, elolvasható.
(Hej tanárok, tanárok, ha nem csak sajtótörténettel, meg műfajelmélettel tömnétek az újságíróiskolák növendékeit, innen egy teljes tantárgy anyagát lenyúlhatnátok

Az egésznek csak két apró szépséghibája van. Az egyik, hogy szövegek angol nyelvűek (de azt hiszem, hogy ha valakit komolyan érdekel a téma, bevállal egy kis szótárazást), a másik, hogy a szerző nem én vagyok. Ez utóbbi csak engem bosszant, Jeff Jarvis kitűnő anyagának élvezeti értékébl semmit nem von le.

Érdekes volt, hogy a héten belekukkanthattam a készülő új Népszabadság Online oldalterveibe, de amit láthattunk, az nem adott választ az igazán fontos kérdésre. Ez ugyanis az, hogyan alakul a nyomtatott lap és az internet viszonya, hogyan sikerül átalakítani a szerkesztőségifolyamatokat.

Rendszeres hozzászólónk, Kovács László küldte el a Hírcity felvételének linkjét, amin Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője többek közt a lap online stratégiájáról is beszél. Októberben indul az új NOL, amiben lesz minden, ami korszerű, divatos, szép és jó, de a lényeg, hogy a jövőben elkülönül a tartalomkészítés és a publikálás. Az újságírók nem a nyomtatott lapba, online kiadásba, vagy bármilyen más "platformra" dolgoznak, hanem folyamatosan anyagokat állítanak elő, amiknek a sorsáról egy központi "forgalomirányító" szerkesztőség dönt majd.  (Hasonló modellt alkalmaz a New York Times is.)

Az új Népszabadság Online startja tehát sokkal izgalmasabb lesz, mint egy új design megjelenése.
(Mennyit is kell még addig aludnunk?)

U.i. Az előbb kaptam a hírt, hogy mától élesben működik az átalakított Zoom.hu Megnézem és hamarosan írok első benyomásaimról.)

Már jó ideje hírlik, hogy dolgoznak a Wall Street Journal Online átalakításán, ami nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az előző változat 2002-ben készült. Állítólag már másfél éve gyúrják az anyagot, amibe némileg belezavarhatott, hogy közben  Rupert Murdoch anyacégestől  megvette a WSJ-t.

A WSJ.com most sok lépést lépett meg egyszerre.

• Anyagaik korábban szinte kizárólag az előfizetők számára voltak elérhetők, újabban viszont ingyenes cikkekkel akarják növelni a látogatottságot (és a reklámbevételeket).
• Nyitás, az olvasók bevonása, közösségépítés
• Videó, multimédia stb.
  
• A szerkezet és a megjelenés korszerűsítése

Megjelenésében a WSJ.com radikálisan szakított a korábbi merev, száraz, kék "pénzügyes" kinézettel.
Meglepő - de nem feltétlenül meggyőző - az új, sötét fejléc. (Talán a világgazdaság gyászos állapotát kívánja jelképezni?) Még ennél is meglepőbb, milyen kis méretben jelenik meg a Wall Street Journal logo. (Nem WSJ.com! Ahogy 2000. tájékán minden valamire való lap új, "online brand" megteremtésére törekedett, ma a jól bevezetett régi márkához való visszavezetés dívik.)

A kétsoros, vízszintes főmenüvel nem akarták megváltani a világot, amit szerintem jól is tettek, Minden világos, egyértelmű, átlátható. A főmenü fölötti segédmenüben ott van a "szükséges plusz": a videók, blogok, grafika, de ide emelték ki a közösségi oldalakat is. (Ha jól látom, itt valamilyen zárt közösségi hálózat építgetése folyik majd.)

A nyitóoldal természetesen korrekt. Balra felül nagyobb méretű vezető kép, rövid cikkajánlók, sok helyen további információk linkjei. Elegáns visszafogottság, kevés grafikai elem. (Természetesen ezen az oldalon is egyetlen nagy reklám dominál, a hazai híroldalakkal ellentétben itt nincs  bannerdömping. (Tudom, persze, arrafelé máshogy működik a reklámpiac is.)

A nyitóoldalon persze szép számmal akadnak "kulcsos" (csak előfizetők számára elérhető) cikkek, de azért a korábbiakhoz képest sokat javult a helyzet: Már nem úgy kell az oldalakból kiszemezgetni az ingyenes cikkeket, mint bolti kalácsból mazsolát.

A cikkoldalak érdekessége az oldalak tetején látható 3 fül. Az első a cikkhez tartozik, a másodikkal interaktív grafika, diasor, vagy valami hasonló csalható elő, a harmadikkal nyithatók meg a hozzászólások. (Ezt nagyon rossz ötletnek tartom, ráadásul alapállapotban az sem látszik, hányan szóltak hozzá a cikkhez.) Egyes (nyilván rosszindulatú) feltételezések szerint ennek a füles megoldásnak az a lényege, hogy egyetlen cikkhez 3 cikknyi reklámot lehessen elsütni.

Mindenképpen figyelmet érdemelnek a videós oldalak is, Maga a lejátszó az elegáns  Brightcove, amit igen mutatós és reklámbarát felületen helyeztek el.

Az új WSJ.com mögött valószínűleg még nem teljesen kész a gépház, a szerkezet itt-ott akadozik, de néhány hét alatt nyilván minden elrendeződik

Murdoch nem titkolt szándéka, hogy a pénzügyi lapból erős pénzügyi rovattal rendelkező politikai lappá alakítsa át a WSJ-t. A WSJ.com átalakítása és a növekvő mennyiségű ingyenes tartalom nyilván megnöveli a látogatók számát is. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a WSJ.com a NYTimes.com pozícióját egy ideig még nem veszélyezteti.

"Töltsd fel, oszd meg, rakd el" - erre biztat a júliusban indult magazinmegosztó, a Mygazines.com.
Az elv nem sokban különbözik a már régebb óta működő zenemegosztókétól, a kiadók felhördülése is legalább olyan hangos, mint annak idején a zenekiadók tiltakozása volt.

A problémákkal küzdő nyomtatott médiában még a magazinok tartják a legjobban magukat. Hiába van  jelen a legtöbb magazin a weben is, a nyomtatott magazinok olvasgatása általábnan még a legmegátalkodottabb internetezők életének is a része maradt. A kiadók félelmei szerint a Mygazines most ezt a piacot veszélyezteti.

Természetesen az érintett nagy kiadók jogászai reflexszerűen azonnal támadásba lendültek, de hamar kiderült, hogy a Mygazinest működtető céget valahol a karibi szigetvilágban, Anguilla szigetén "john Smith" jegyezte be, a webhelyet kiszolgáló szerver pedig Svédország egy más ügyek miatt is hirhedt szerverén működik.

A Mygazines ravaszkodik, a felhasználói feltételekben azt kéri, hogy az emberek csak olyan magazinokat töltsenek fel, amiket megvásároltak, de egy per esetén valószínűleg ez sem védené meg őket. Ha azonban alaposabban belegondolunk, a megvásárolt magazinok feltöltése és a tévéről leszedett műsorok felpakolása a YouTube-re lényegét tekintve nem sokban különbözik egymástól. Az "apró" különbség legfeljebb az, hogy a YouTube mögött már olyan nagyhatalom áll (Google), ami lehetetlenné teszi, hogy a jogtulajdonosok minden esetben azonnal a szétzúzásra, megsemmísítésre gondoljanak, egyre inkább tárgyalásra és együttműködésre kényszerülnek.

A Mygazines tulajdonosa, "John Smith" persze nem ilyen tárgyalópartner.. Ennek ellenére több szakértő is azt javasolja, hogy a kiadók a teljes háborús gépezet beindítása előtt tanulmányozzák alaposabban a site működését .Lebegjen a szemük előtt a Napster. Ha a zeneipar annal idején nem ragaszkodott volna azonnali, feltétel néljküli bezárásához, hanem kereste volna az együttműködés lehetőségét, talán ma máshol tartanának.

Valami készül. Valaminek történnie kell. Olyan ez, mikor az ember sokáig vár a buszra: egyre valószínűbb, hogy végre megérkezik.

Nagyjából 10 éve várunk rá, hogy a Népszabadság kezdjen valamit az internettel. Eddig hiába. Most hónapok óta az a hír járja, hogy valóban nagy dolgok vannak készülőben. 2007. végén egy olyan koncepció szivárgott ki, ami szerint a lap online szerkesztőségét megerősítik, új emberekkel, napi 3 műszakban nyomják majd. Nem csak az asztal mellől, hanem ki is mozdulnak ide-oda.(Most, visszagondolva ez nagyon hasonló ahhoz, amit a Zoom csinál.) E szerint az óvatos elképzelés szerint a nyomtatott szerkesztőséget nem bolygatták volna, ott minden ment volna tovább az eddigiek szerint. Azóta mély csend.

A Kreatív Online most arról ír, hogy hamarosan összevonják a Népszabadság és az átalakított NOL szerkesztőségét. Ez egybevág azzal az információmmal, hogy egy  néhány hetes tanfolyamon a nyomtatott szerkesztőség valamennyi újságíróját kiképzik az online tartalomgyártás mikéntjére.

A print és az online szerkesztőségek integrációja olyan téma, amiről évek óta rengeteget beszélnek, de világszerte csak fél tucat helyen valósult meg. Rendkívül összetett feladat, hiszen egyszerre kell kétfajta, eltérő kultúrát összehozni és újfajta munkafolyamatokat kialakítani. Mindezt úgy, hogy a betegeskedő, de még mindig jelentős bevételeket termelő nyomtatott lap mindebbe ne rokkanjon bele.

Az integráció igénye leginkább azoknál a kiadóknál merül fel, ahol az évezredforduló környékén nagy online szerkesztőséget, a nyomtatott lappal azonos méretű szervezetet hoztak létre. Most, hogy nehezedtek a gazdasági körülmények, rájöttek hogy ez a megoldás drága, pazarló, felesleges. Nálunk ilyen szerkesztőségek nincsenek. A NOL (és a többi hazai napi- és hetilapos szerkesztőség is) a nyomtatott lap cikkeinek internetes újraközlésével kezdte pályafutását, majd lassan, óvatosan elkezdték az "extra" tartalmak becsempészését. A hazai online szerkesztőségek jellemzően kis létszámúak, súlyuk messze nem akkora, mint az "igazi" szerkesztőségeké. Kérdés, hogy ebben a helyzetben mit is jelenthet a szerkesztőségek integrációja? A "print" szerkesztőség kiterjeszti fennhatóságát a webre? Bevezetik a "web first" gyakorlatot és a Népszabadság sztárjai rendszeresen írnak majd a webre? Esetleg kétfelé osztják a jelenlegi szerkesztőséget és lesznek, akiknek ezután a webre is kell írniuk, de a Nagy Öregek továbbra is csak a nyomtatott lapnak termelnek? Remélem, hamarosan mindent megtudunk!

Tételezzük fel tehát, hogy a Népszabadság komolyan rástartol a webre, az átalakított, valóban korszerű webes felületen a mostaninál nagyságrendekkel több anyag jelenik meg. Na és?  Milyen olvasókra számíthat? (A lap és a webes kiadás olvasóközönsége között valószínűleg nem túl nagy az átfedés.) Van esélye a Népszabadságnak behozni az éveken át gondos munkával összegyűjtött hátrányt? Ha igen, mennyi idő (és pénz) kell az Index olvasottságának a megközelítésére?

Philip Meyer professzor 2004-ben megjelent  The Vanishing Newspaper (Az eltűnő napilapok) című könyvével még sokkolta a szakmát, mikor (egyebek mellett) azt írta, hogy 2040. áprilisában jelenik majd meg az utolsó napilap. Azóta számos cikk, tanulmány blogbejegyzés foglalkozott a napilapok sorsával - többségük nem látott komolyabb reményt a hosszútávú túlélésre. Lehet, hogy a megadott dátum optimista becslésen alapult, de az is elképzelhető, hogy az újságírás (vagy az újságírás bizonyos fajtája) halála megelőzi a lapok kimúlását.

A "future + newspapers" vagy a "death + newspapers" keresésekre kapott találatok jól mutatják, hogy a témában óriási a felhozatal. (Az első 50 találatból összejönne egy diplomamunka.) Érdemes azonban odafigyelni arra az írásra, amiben a halálos ítéletről egy valódi bíró ír. Richard Posner és Gery Beckerrel "páros blogja" igazi csemege - a Metazin.hu egyik kedvence. Most mégsem ők, hanem a Médiablog "roti" fedőnevű olvasója hívta fel a figyelmemet a Becker-Posner Blog Are newspapers doomed? (Halálra vannak ítélve a napilapok?) című bejegyzésére.

A rövid válasz a A címben feltett kérdésre : Igen. A részletes "bírói indoklást" megtalálod Posner bejegyzésében. Első pillantásra semmi új nincs benne, lényegében minden fontos gondolata  szerepelt valamelyik korábban olvasott írásban, mégis lenyűgöző az idős tudós átgondolt, logikus érvelése.
Posner bejegyzése úgy teljes, ahogy van. Tömör írás, tovább tömöríteni nem tudom, inkább csak megpróbálok néhány gondolatot kiemelni (és kicsit értelmezni) belőle. (Remélem, ezzel is sikerült kedvet csinálnom az eredeti bejegyzés elolvasásához.)


Arról, hogy a tartalom "csomagolt áruként" (bundled product) egyre kevésbé eladható, már sokan, sokat írtak. A legtöbben - köztük Chris "Long Tail" Anderson  - az internet általános térnyerésével, az online keresés fejlődésével, az érdeklődési kört pontosan lefedő tartalom megtalálhatóságával magyarázzák az előre elkészített csomagok (többféle tartalmat összefogó újság, több számot tartalmazó CD) iránti kereslet csökkenését. Posner ezzel szemben (mellett?) azt állítja, hogy a csomagban való vásárlás akkor éri meg a felhasználónak, ha a csomaghoz (vagyis a számára értéktelen tartalomhoz is) olcsóbban jut, mintha külön-külön venné meg az őt érdeklő tartalmakat. (Természetesen a kiadónak is egyszerűbb egyfajta lapot előállítani, terjeszteni, mintha külön-külön kellene eladnia  a belpolitika, külpolitika, gazdaság, kultúra, sport stb. rovatokat. A lapok - elvileg - megtehetnék, hogy a csomagot megbontva külön-külön próbálják meg értékesíteni az egyes tartalmi elemeket (ezek persze önmagukban is kisebb csomagok), ezzel azonban jelentősen növelnék költségeiket is. Ehelyett a legtöbben a rövid távú haszonra - a csökkentett költségek mellett továbbra is magas nyereség - játszanak, amivel azonban közelebb hozzák a véget is.


A gyakran elhangzó vád szerint a Google News és a bloggerek saját tartalmat nem termelnek, hanem  kizárólag a hagyományos médián élősködnek. Ha "megölik" az újságokat, azzal magukat is halálra ítélik, hiszen nem lesz kin/min élősködniük. Posner szerin teljesen logikátlan ez az érvelés. Ha ugyanis az olvasóknak továbbra is igényük van azokra az anyagokra, amiket jelenleg a napilapok újságírói termelnek, akkor az online hírszolgáltatók egyszerűen közvetlenül felkérik cikkírásra ugyanezeket az újságírókat, a költségeket meg kitermelik a megnövekedett hirdetési bevételeikből.


A hazai média legalább 5 éves lemaradásban van a világ élvonalától, ami megmutatkozik a válságjelenségek "begyűrűzésében" is. Szerintem az újságíróiskolákba most beiratkozóknak még komoly esélyük van rá, hogy valamelyik nyomtatott laptól menjenek nyugdíjba.

Utószó: Meyer könyvébek címére nem szoktam emlékezni, most  is keresgélnem kellett. Vicces, hogy a Meyer + 2040
keresésre a harmadik helyen egy saját, három éve megjelent cikkemre bukkantam.

Ha a médiaipar egyik legismertebb tanácsadója azt állítja, hogy élete legfontosabb beszédét fogja elmondani, akkor érdemes kicsit felmerülni a konferenciaprogram olvasásából, vagy a napi levelezés böngészéséből és meghallgatni, miről is van szó. (A viszonylag ritkán megszólaló, de mindig markánsan fogalmazó Vin Crosbie esetében fel sem merülhet, hogy csupán hatásvadász figyelemfelkeltésről lenne szó.)

Crosbie az Individuated Newspapers konferencián arról beszélt, hogy sokakat félrevezettek az egymás után felbukkanó új dolgok, mint a blogolás, a civil újságírás, vagy a közösségi média. Mindezek valójában csak apró dolgok ahhoz  a változáshoz képest, ami előttünk áll és amihez még nem alkalmazkodtunk.

Furcsa belegondolni, de tulajdonképpen Gutenberg óta nem sokat változtak a dolgok. Természetesen sok mindenben finomodott az 1493-ban feltalált technológia, hatékonyabbá és gyorsabbá vált a sokszorosítás, de maga a lényeg változatlan maradt. A mai szerkesztőségi gyakorlat továbbra is az 500 éves analóg technológián alapul. A Gutenberg-féle nyomtatás lényege az egyszerű sokszorosítás, hogy valamit nagyon sok példányban, de teljesen egyforma módon lemásolunk. A hagyományos sajtó tehát úgy működik, hogy az olvasók - összetételüktől és egyéni érdeklődésüktől függetlenül - ugyanazokat, a szerkesztő által fontosnak tartott tartalmakat kapják kézhez.

Jelenleg 1,3 milliárd ember használja az internetet. Ezek az emberek megszokták, hogy olyan információkhoz jutnak, amik fontosak számukra. Őket egyre kevésbé képes kielégíteni a mindenkinek egységes tartalmat kínáló hagyományos média. Bizonyíték erre például a világ legnépszerűbb online napilapja, a NYTimes.com. A hivatalos látogatottsági adatok szerint egy átlagos látogató az online lapot havonta 4,05 alkalommal (heti 1 alkalom)  keresi  fel. Az átlaglátogató ez idő alatt összesen 29 oldalt néz meg. (Ez még ennél is kevesebb cikket jelent, mert a Times cikkeinek többsége többoldalas.) Az átlagos online olvasó tehát kevesebb időt tölt a honlapon, mint a nyomtatott lap olvasója egy nap alatt. (A többi lapnál ezek az arányok még ennél is rosszabbak.)

Crosbie szerint mindez azt bizonyítja, hogy tévedés megpróbálni egy az egyben átvinni az 500 éves kiadási gyakorlatot a webre. Nem működik. Tudomásul kell venni, hogy a az egyes  emberek nem csak más kocsikat szeretnek, másképpen öltözködnek, más zenéket hallgatnak, de más hírekre, elemzésekre is kíváncsiak. Egyre erősödik a Long Tail hatás: Az egyéni igényeket kielégítő kisebb kiadványok összesített forgalma túlnő a tömegmédia vezető lapjainak olvasottságán.

Az online média már jó ideje lehetővé teszi, hogy az olvasók keresők, hírgyűjtők, linkajánlók, RSS stb. segítségével kimazsolázzák a számukra fontos tartalmat, de ma már a nyomtatott média számára is rendelkezésre áll a személyre szabott kiadványok készítéséhez szükséges technológia.  A jövőben a kiadóknak úgy kell működnie, mint a szupermarketeknek. Miközben természetes, hogy egy áruház számtalan márkát tartalmaz, miért várjuk egy újságtól, hogy csak egyféle árut kínáljon? (Közelebbi példa is van: Ki fizetne elő egy olyan kábeltévé szolgáltatásra, ami csak saját műsorát forgalmazza?)

Ma már rendelkezésre állnak azok a technológiák, amivel személyre szabott kiadványok állíthatók elő. Az újságok válságáról való kesergés helyett ezekre kellene koncentrálni.

Feltétlenül ajánlom Vin Crosbie teljes beszédének az elolvasását. Akár többször is.

Idővel nem árt eldöntened, hogy "mi leszel, ha nagy leszel". Vagy inkább azt, hogy melyik versenyszámban is akarsz indulni a Nagy Üzleti Versenyben.  Jeff Jarvis szerint az igazán nagy pofára esések akkor következnek be, amikor egy cég vezetői nincsenek tisztában azzal, milyen üzletben is nyomulnak. Az AOL vezetői például azt hitték, hogy a tartalomipar részei, ezért megvették a Time Warnert. Ha idejében rájönnek, hogy a közösségi média az igazi területük, ma ők lehetnének a Facebookl helyében. Ugyancsak a tévedés vitte a Yahoo-t is a tartalomipar felé. Máskülönben ma ott tarthatnának, mint a Google.

Jarvis szerint az újságok kiadói is hasonló helyzetben vannak. Be kellene látniuk, hogy a költséges és bonyolult gyártás és terjesztés helyett inkább arra kellene koncentrálniuk, ami a dolguk: az újságírásra. Minden egyebet   ki kell adni olyanoknak, akik hatékonyabban, olcsóbban dolgoznak.(A korrektúrázást már sok szerkesztőség kihelyezte Indiába.)

Jeff Jarvis szerint az egyik legnagyobb tévedés, amit ma a lapok elkövethetnek, az önálló fejlesztőcsapatok felállítása, a nagy önálló fejlesztésen alapuló hírportálok kialakítása. Szerinte - és a BuzzMachin blogon a témához hozzászóló Bob Wyman szerint - a technikai dolgokat oda kell kihelyezni, ahol ehhez a legjobban értenek - például a Google-hoz. A felszabaduló pénzt pedig vissza lehetne forgatni az újságírásba.

Szép gondolatmenet. Kár, hogy az ilyen profiltisztítás az újságírókon (és az olvasókon) kívül senkinek sem az érdeke.

1. legyél buta és unalmas
2. változtass lassan
3. nyomtasd ki a tegnapi híreket
4. ne vállalj kockázatot
5. úgy várj új eredményeket, hogy közben ugyanazt csináld, mint korábban
6. sértegesd az olvasóidat
7. hazudj a hirdetőknek
8. járj a politikusok kedvében
9. foglalkozz épületekkel, ne a benne levő emberekkel
10. ne lépj interakcióra az olvasókkal
11. nyomtass sok hibával
12. nyomtass gyenge színekkel
13. írj hosszú cikkeket
14. ne törődj a lap küllemével
15. ne törődj a tehetségekkel
16. ne rúgd ki a rossz vezetőket
17. fizess gyengén
18. ne fejlessz
19. tekintsd kizárólag fejőstehénnek a lapot
20. várj a csodákra

A listát a lapkiadók világkongresszusa alkalmából Juan Antonio Giner, az Innovation tanácsadó cég elnökhelyettese állította össze.

Nem tudom, hogy provokálni akarta-e a WAN konferecia közönségét Nikesh Arora, a Google több földrészért is felelős alelnöke, vagy tényleg komolyan gondolta, amit mondott? A beszámolók szerint nem kevesebbet állított, mint hogy webes üzleti modell hamarosan semmiben sem fog különbözni hagyományos üzleti modelltől. Ebből következik, hogy a weben is ára kell hogy legyen a dolgoknak. Hamarosan lezajlik egy tartalom-konszolidáció kihullik a szemét. Arora szerint az óriási blogkínálat csak viszonylagos. Az American Idolhoz (ez az ottani Megasztár) hasonlóan a blogokból is kiválik majd néhány, ezek lesznek képesek csak nagy tömegeket is megszólítani. (Nikesh Arora gondolatairól bővebben olvashatsz a Guardian Greenslad blogjaban, vagy a Journalism.co.uk tudósításában. )

Elég furcsának tűnt nekem ez az egész, éppen ellentétes azzal, amit ez elmúlt évek legnagyobb visszhangot kiváltó elméletei - Long Tail, Wikinomics, The World is Flat - állítotanak. Ha valakinek, úgy éppen a Google (egyik) vezetőjének kellene a web sokszínűsége, gazdagsága mellett érvelnie, hiszen azért vannak ők, hogy elválasszák a búzát az ocsútól. Próbáltam tehát utána járni a dolognak.

Rövid keresgélés után két videófelvételt is találtam Arora előadásáról. Az első, a Visualeditors.com felvétele nagyon profi, kiváló a képminőség, profik a vágások, de erősen rövidített a tartalom. A másodikat a Contentsutra készítette. A messziről, kézben tartott amatőr kamerával felvett anyag képminősége rettenetes, de a hang viszonylag jól érthető. Ami megdöbbentett, hogy Arora olyan köztudott dogokkal, általánosságokkal etette a közönséget, ami legfeljebb egy ismeretterjesztő előadáson menne el. Hiába füleltem, nem hallottam a az üzleti modellről, a fizetős webről mondottakat.
Hogy is van ez?

A Fontos Emberek most mind Göteborgban vannak. Keresik a fényt. Nem a címben említett északit-, hanem azt, ami megmutatja, merre is kellene menni. Tegnap kezdődött és szerdáig tart a World Association of Newspapers 61. kongresszusa.

Sajátos ellentmondás, hogy miközben egyre többen látogatják ezeket a szakmai csúcsrendezvényeket - Göteborgban több, mint 1800-an vettek részt a tegnapi megnyitón - , a szervezők egyre kevesebb megszólalni hajlandó szakmai nagyágyút találnak. Már nem csak hosszú- de közepes távú prognózist is lehetetlen készíteni. Aki pedig úgy érzi, hogy valami biztos stratégia birtokában van, háromszor is meggondolja, mielőtt megosztaná azt (a kongresszuson szintén résztvevő) versenytársaival.

Persze azért fél szemmel érdemes figyelni a kongresszusi tudósításokat. (Akadtak, akik olvasni tudtak a hajdani kommunista pártkongresszusokról szóló többszörösen cenzúrázott tudósítások sorai közt is.)

A WAN hivatalos összefoglalói
Az Editors Weblog tudósításai
Rob Montgomery videó-tudósítás

Utóirat:

A Magyar Lapkiadók Egyesülete tapolcai kongresszusán - a magamfajta bloggernek már ez is Nagy Utazás - azzal lépett hozzám Kázmér Judit (a szervezet elnöke), hogy idén sem fog blogolni. Miután "hivatalosan" is bemutatkoztunk egymásnak, óvatosan tudakoltam, mire is gondol? Kiderült, hogy a WAN tavalyi, fokvárosi kongresszusa kapcsán írott bejegyzésemre reagált. (Én már rég elfelejtettem.) Tulajdonképen a megfelelő földrajzi neveket kicserélve most is kitehettem volna...

A Washingtontimes.com-nál nyilván úgy gondolták, hogy most végre dobnak egy nagyot és kilépnek a Nagy Névrokon (természetesen a Washingtonpost.com-ról van szó ) árnyékából. Majdnem sikerült is.

Az átalakított Washingtontimes.com gyorsabb hírfolyamot, mélyebb elemzéseket, a korábbinál több és markánsabb véleményt, sok-sok interaktivitást és természetesen napi több órányi mozgóképet és hangot ígér. Ilyesmivel persze ma már ugyanúgy nem lehet izgalomba hozni az olvasókat (talán felesleges is említenem, hogy nem a nol..hu, vagy a zoom.hu, hanem a NYTimes.com, a washingtonpost.com, vagy a WSJ.com stb. olvasóira gondolok), mint ahogy a folyamatos (24/7) szerkesztés sem jelent versenyelőnyt, legfeljebb olyan alapkövetelményt, aminek a teljesítése nélkül a pályára sem érdemes lépni.

Az új online hírlap premierje alkalmából kiadott közlemény szerint az olvasók újfajta élményre vágynak, amit a hagyományos internetes újságfelületekkel nem képesek kielégíteni. A Washingtontimes.com szakemberei szerint erre az általuk kitalált News Cube (Hírkocka) a legmegfelelőbb forma.

Szép dolog, ha valaki nem a jól bevált sablonokat próbálja másolni, hanem új megodásokat keres, de attól tartok, hogy a News Cube alkalmatlan a feladatra. Az emberek (mármint azok, akik hírekért, nem pedig játszani mennek egy híroldalra) gyorsan, egyszerűen akarnak hírekhez jutni. A Flash-alapon működő News Cube látványos ugyan, de lassú és nehezen kezelhető. Feltételezi, hogy az olvasók félanalfabéták, ezért a nem jól megírt főcímekkel, hanem képekkel kell megragadniuk a figyelmet.

Ha a (látszólag) végletekig leegyszerűsített, átlátható NYTImes.com az egyik, akkor a Washingtontimes.com a másik pólus. Bevallom, hozzám az előbbi áll közelebb, ugyanakkor nem állíthatom, hogy ez a fejlődés végső állomása, innen már nincs tovább.

A Hír TV-t sokan a jobboldal (fél)hivatalos szócsövének, kemény öklének, elektronikus agymosodájának (stb.) tekintik. (Szerencsére a médiaegyensúly nem billen el, hiszen balról meg ott az ATV.) Most hirtelen kiderült, hogy a Hír TV egyáltalán nem a széles néptömegeket célzó propagandafegyver, hanem kőkemény üzleti vállalkozás.

Lesley kolléga, a Médiablog lelkes olvasója tegnap arról tájékoztatott, hogy az Őszödi beszéd második évfordulóján kisebb-nagyobb zavargásokra számítva beizzította a hirtv.hu élő adását. Vagyis beizzította volna, de kiderült, hogy ehhez fizetnie kellene.

Oh, yeah! A Hír Televízió már április elsején közleményben tudatta, hogy ezentúl fizetni kell az internetes élő közvetítésekért. Egy 125 Ft (+ÁFA) díjazású SMS ellenében a végsőkig elszánt néző 2 órát nézheti a műsort.

2006. ősze, vagyis az MTV ostroma előtt a Hír TV-t leginkább csak mélyen elkötelezett orbánisták és mazochista ballibek nézték. Akkor "sajátos hangütésű" élő közvetítései (és a többi csatorna bénázása) révén a Hír TV hirtelen országos (sőt, nemzetközi) ismertségre tett szert. Azóta a Hír TV - vakok közt félszeműként - az utcai harcok közvetítésének hazai specialistájává nőtte ki magát. Nyilván a "forradalmi" közvetítéseinek nézettsége láttán merült fel valamelyik hírtévés stratégában, hogy ebből pénzt is lehetne csinálni. (Naná, majd a bágyadt stúdióbeszélgetésekért fizet a nép.)
Az is lehet persze, hogy a fizetős szolgáltatás bevezetésének az az oka, hogy szerverek nem bírják a forgalmat, a technika bővítése helyett a nézők elriasztásával akarták megoldani a problémát. Azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy a 125 forintos SMS-ekből - az összeg felét a mobilszolgáltatók nyelik le - számottevő bevétel származna. A Webaudit szerint a Hír TV "egyéb oldalait" naponta 2500-3500 látogató keresi fel. Csodálkoznék, ha az óránként 200-300 nézőből fél tucatnál többen szánnák el magukat az SMS küldésre.

Házi feladat: Mennyi így a bevétel és mekkora lenne akkor, ha a Hír TV nem riasztaná el nézőit a 125 Ft (+ÁFA) díjú SMS-ekkel, az élő adások ingyenesek lennének, de a nyitóoldalon, illetve az adás előtt hirdetések jelennének meg?

Feltételezem, hogy rajtam kívül is sokan vannak, akik még mindig rágódnak a The State of News Media 2008 jelentésen, közben meg már itt a Newsroom Barometer. "Szerencsére" az utóbbi fizetős, ezért csak kivonatolva szakad a nyakunkba. Miközben a "State" az amerikai média állapotát vizsgálja, a World Editors Forum és a Reuters megbízásából készült Barometer 120 ország 700 szerkesztőjével készült interjúkon alapul. A felmérés szerint a szerkesztők továbbra is optimisták, ugyanakkor világosan látszik, hogy a legtöbben tudomásul vették a multimédia forradalom tényét és szinte senki nem gondolkodik már "tisztán nyomtatott" (print only) kiadványban.

A felmérés legfontosabb tanulságai:

A megkérdezettek 86%-a hisz benne, hogy az integrált (print-online) szerkesztőség működtetése előbb-utóbb általános gyakorlattá, szakmai normává válik.

 A szerkesztők 83 %-a szerint 5 éven belül az újságírók képesek lesznek bármilyen médiatípus számára anyagot készíteni. (Feltételezem, hogy a kutatási jelentés szerkesztői itt a nyomtatott és az online médiára gondoltak.)

 A válaszadók 2/3-a úgy gondolja, hogy a szerkesztőségi munkák egy része annak ellenére kihelyezésre (outsourcing) kerül, hogy azt a szerkesztőségi dolgozók hevesen ellenzik.

A tavalyinál 3 százalékkal többen (44 %) hisznek abban, hogy a jövőben az internet lesz a legelterjedtebb hírolvasási platform. (A tavalyi 35 %-kal szemben idén 31% szavazott a nyomtatott lapokra, 12 % a mobilra és csupán 7% az e-papírra.)

 A felmérésben résztvevő szerkesztők 35%-a számára az újságírók digitális (new media) átképzése rendkívül fontos ahhoz, hogy megmaradjon az újságírás magas színvonala. A tavalyi 22%-hoz képest idén 31% emelte ki az új újságírók toborzásának a fontosságát.

 Idén már a szerkesztők 56 %-a gondolta úgy, hogy a jövőben a híreknek ingyenesnek kell lenniük. (Tavaly még csak 48% volt ezen a véleményen.) A válaszadók harmada a fizetős modellben hisz, a többiek bizonytalanok.

A megkérdezettek kétharmada fontosnak tartja a véleményoldalakat és az elemzéseket, szerintük ezek további növekedése várható.

A szerkesztők többsége (58%) azon a véleményen van, hogy az újságokat fenyegető legnagyobb veszély a fiatal olvasók számának csökkenése.

Miközben tehát a szerkesztők világosan látják, hogy a szerkesztőségi integráció, a multimédiás tartalomkészítés és az ehhez szükséges munkaerő megszerzése, illetve átképzése a következő időszak feladata, erős bennük a félelem, hogy nem kapják meg a mindehhez szükséges pénzt. A legfelső vezetői szinten ugyanis továbbra is kockázatosnak tűnnek a szerkesztők szerint szükségesnek és elkerülhetetlennek tartott befektetések, mivel azok megtérülése egyelőre kétséges.

Nem tudom, hogy a megkérdezettek között voltak-e hazai szakemberek? (A résztvevők összetételét ismertető ábrából csupán az derül ki, hogy a válaszadók 5%-a volt kelet-európai. (Igen, "onnan" nézve mi "keletiek" vagyunk, hiába is szeretnénk magunkat a "közép-európai" meghatározással megkülönböztetni "azoktól".) Kíváncsi lennék rá, milyen válaszokat adtak/adnának a hazai szerkesztők ezekre a kérdésekre! Nem tudom például, hol merülhet fel komolyan a szerkesztőségi integráció gondolata? Nem arra gondolok, ahol a hagyományos szerkesztőség rovatvezetőinek fennhatóságát kiterjesztik a webre is, hanem arra, ahol a nyomtatott szerkesztőségben, tévében, rádióban dolgozó újságírók dolgozzanak a webre is. Nem szívességből, hobbiból, hanem úgy, hogy ez a munkájuk természetes része. l

Valamikor majd eljön ez az idő is. Azt hiszem, addig még sok Newsroom Barometer összefoglalót olvashatunk

Úgy adódott, hogy főbérlőm delegált az MLE idei kongresszusára. Az első napot kihagytam, az ilyen rendezvények legfontosabb részét, a kapcsolatépítő, nformációgyűjtő csevegést a kávészünetek helyett pedig útközben bonyolítottam le - "stopposként" Novák Péter (Kirowski) utasa lehettem.

Tapolca jó messze van, ha már ott van az ember nem lehet egyszerűen megszökni. Persze az is lehet, hogy az Magyar Lapkiadók Egyesületének tagjai érdeklődőbbek más szakmai rendezvények közönségénél. Akárhogy is, a kongresszus második napjának második szekciójának kezdetén alig sikerült szabad ülőhelyet találnom.

Péter (mármint Novák) előadásában rendesen ostorozta népet, mondanivalójának a lényege az volt, hogy a lapkiadók elaludták a digitalizációt. Becslése szerint* - ha a Sanomát nem számítjuk - print alapú médiavállalkozások részesedése legfeljebb 10 %. (A Sanomát azért kell külön kezelni, mert a kiadó, illetve elődje, a VNU nem aludt el, hanem kifejezetten éber volt és idejében kezdett fejleszteni és vásárolni is. Ennek eredménye, hogy most - egyetlen hagyományos médiaszereplőként - ott vannak az online élbolyban.)
*A bejegyzés korábbi változatában tévesen idéztem fel a Novák Péter által említett adatokat, amiért tőle és valamennyi megtévesztett olvasótól ezúton is kérek elnézést.

Palánki Zsolt, az Axel-Springer hm, mije is? Azt hiszem, hivatalos titulusa szerint informatikai igazgató, de sok más nagy projekt mellett ő a motorja az AS digitalizációjának is. Az AS környékén számomra a legizgalmasabb az a folyamat, ami a Világgazdaság szerkesztőségében zajlik. A korábban, egy emberes VG.hu helyett nemrég elindult a közös szerkesztőség kialakítása. (Van egy érvényes meghívásom a szerkesztőségbe, valamikor elmegyek, körülnézek és természetesen megírom.) A Springer regionális portáljainak fejlesztése után a megyei napilapok weboldalait is erősíteni akarja. (A helyi média témája többször is felbukkant itt az utóbbi időben. Ez tipikusan olyan téma, amiről "az olvasóim többet tudnak, mint én". Mindig örülök, ha megosztják velünk ezt a tudást!)

Perjés Tamás (Szonda Ipsos) igen érdekes előadást tartott a "többplatformos tartalomszolgáltatás" közönségméréséről. Ebből számomra az derült ki, hogy ezekből a mérésekből szépen kiderül, hogy a közönség nem vész el, csak átalakul. (Az elveszett print közönség felbukkan online.)

Persze nem mindig ilyen egyszerű a képlet. Bánhegyi Zsófia, a Heti Válasz lapigazgató helyettese és Nagy István, a GfK munkatársa duettjükben arról meséltek, hogyan alakultak a hetilap és a weboldal statisztikái és hogyan használták fel lap munkatársai a kutatásból származó adatokat. Ügyesen. Legalábbis ezt bizonyítják a forgalmi adatok. (Mellesleg, sokan olvassák az online kiadást olyanok, akik nem veszik a lapot.)

Rám délután 3-kor került sor. Második nap, ebéd után. Ilyenkor valami fantasztikus dolognak kell történnie, hogy felrázza a közönséget. Attól tartok, nem történt. Témám - erre kértek fel a szervezők - a civil újságírás volt, ami körülbelül olyan közel állt a hallgatósághoz, mint a papucsállatkák nemi élete. A lapkiadás napszámosainak általában az online média is valami távoli, kiismerhetetlen és kicsit félelmetes terület, nem tudom mennyire tudták átélni az ebben az egzotikus világban zajló drámát, a profi újságírók és a "civilek" harcát és az ebből születő újfajta együttműködési formákat. Mindez persze csak durva általánosítás és feltételezés - visszajelzést ugyanis nem kaptam. Kudarcként éltem volna meg a dolgot, ha csak én járok így, de a nap többi előadójához sem volt senkinek sem kérdése, egyik témához sem akart senki hozzászólni, ahogy egyetlen kiegészítés kivételével süket csend követte a záró kerekasztal beszélgetést is. Itt egy órán keresztül nyolcan próbáltuk megváltani a világot, főleg arról beszélgettünk, hogyan alakul a márkák szerepe az interneten, illetve hogy miként képzeljük el a következő 5 évet. Lehetséges, egy ezekről a kérdésekről a teremben ülők közül senkinek nem volt véleménye?

Nem akarok igazságtalan lenni. Az MLE tapolcai konferenciájának jelentős része az internettel, az online médiával foglalkozott. Ennek ellenére az volt az érzésem, hogy a közönség egy része még mindig azt hiszi, hogy egy "átmeneti zavarról" van csak szó, az olvasókat "vissza lehet szoktatni" a nyomtatott médiára. Itt az idő felébredni.

Adalékok:

A politika akadályozza a modern médiaszabályozást?
Elaludták a digitalizációt a lapkiadók
A terjesztők szerint megváltozott az újságok piaci pozíciója
(Egy kis keresgéléssel talán még több hírt találni. (Az MLE honlapján viszont kár is próbálkozni.)

print hatteru mediavallalkozasok bevetele (a Sanoma nelkul) a teljes online piacbol sztem max 10%

Már megint Jeff Jarvis tette a helyére a dolgokat. A múlt héten írtam a Britannica Blogon az újságírás "megmentéséről" zajló vitáról. Jarvis szerint ennek legnagyobb hibája, hogy túlságosan sajtóközpontú. Abból az alapállásból indul ugyanis ki, hogy a sajtónak ugyanolyan központi szerepet kell játszania, mint az elmúlt évtizedekben. Valójában azonban egy olyan világban élünk, ahol nem "a sajtótól" (az egyetlen hírforrástól) kapjuk információinkat, hanem egy sajtószféra (press-sphere) vesz minket körül. Ebbe ugyanúgy beletartoznak az ismerősöktől való tippek (linkek), a szemtanúk beszámolói, a keresési eredmények, a különböző forrásokból származó adatok, az archívumok anyagai, mint a hagyományos értelemben vett média.

Mindebből következik, hogy a "bejön a hír - kimegy a cikk" modell nem működik többé. Ma már nincsenek véges történetek. A "sztori" maga egy folyamat, amibe bizonyos pontokon be lehet kapcsolódni. A hagyományos szerkesztőségek rovatok (belpolitika, gazdaság, sport...) és feladatok (riporter, szerkesztő, fotós) köré szerveződtek. A sajtó új feladatainak ellátásához ez a felállás már nem megfelelő. A szerkesztőségeknek a témák, kulcsszavak, sztorik köré kell szerveződniük.

Jarvis modellje egyszerűen és érthetően írja le, hogyan változott meg az elmúlt években az információk áramlása és az információfogyasztás. Ezt még egy olyan résszel kellene kiegészíteni, ami elmagyarázza, hogyan is lesz gazdaságilag életképes a korábbinál lényegesen gyengébb pozícióban lévő, de sokkal bonyolultabb feladatot ellátó sajtó.

Tegnap Veszprémben jártam, a Kamera Hungárián. Feladatom az volt, hogy egy szakmai fórumon mondjak valami értelmeset a tévés honlapokról. Évek óta foglalkozom honlapok elemzésével, honlapkritikák írásával, első pillantásra egyszerűnek tűnt a feladat. Amikor azonban kiderült, hogy mindössze 20-25 perc áll a rendelkezésemre egyértelművé vált, hogy igazi honlapelemzésről itt szó sem lehet...

Korábban még soha nem jártam a Kamera Hungárián. Feltételeztem, hogy majd mindenféle tévés szakemberek lesznek ott, akik, a hagyományos médiában gürcölő kollégáikhoz hasonlóan enyhe lenézéssel, gyanakvással, esetleg némi félelemmel figyelik az internetet. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen közegben nem a jobban-rosszabbul megvalósított honlapokról, inkább a tévéknek az internethez való viszonyáról kellene beszélnem. A tévés honlapokat tehát nem honlapkritikusi szemmel érdemes nézni, inkább azzal kell megpróbálkozni, hogy ezek alapján következtessünk a tévék internetes stratégiájára. A tévés honlapokat így vizsgálva jól látni, hogy a hazai nyomtatott média internetes jelenlétéhez hasonlóan itt is az óvatos kivárás a jellemző.

A tévék nézettsége még mindig nagyon nagy, a reklámbevételek jelentősek. Miért is kellene akkor komolyabb összegeket költeni az internetes megjelenésre? A válasz egyszerű: Az emberek változatlanul (vagy egyre jobban) imádják a mozgóképeket, de ezt már a tévén kívül is egyre több helyen megkaphatják. Az év eleji felmérés, ami szerint a YouTube.com volt a magyar internetezők között a negyedik legnézettebb oldal, azt hiszem, ez sok mindent elmond...

A hazai tévés honlapok lassan átlépnek a következő fázisba, amit "repurposing" néven szokás emlegetni. A médiatartalmak újrafogalmazásáról van szó, vagyis arról, hogyan lehet a weben újra eladni egy korábban nyomtatott lapra, vagy tévére szabott anyagot. A "repurposing" komoly lépés az önálló tartalom nélküli csatornareklám-honlapokhoz képest. A repurposing olyasfajta átlényegülés, mint mikor az előző napi pörkölt fasírtként jelenik meg a menüben. (A hazai online médiára még inkább az egy az egyben átvett anyag, vagyis a mikróban újramelegített pörkölt a jellemző.) Tisztában kell azonban lenni azzal, hogy a hagyományos média számára készül anyagok átfogalmazása, "webre igazítása" csak átmeneti, vagy pótmegoldás lehet. Igazi áttöréshez csak egy olyan, újfajta stratégia vezethet, ahol a műsorkészítők már a tervezési szakaszban is többféle platformban gondolkodnak. Ehhez azonban egy egységes, a legfelső vezetők által is képviselt stratégia, és annak széleskörű megértése szükséges.(Helyben vagyunk, hiszen már megint az "integrált szerkesztőségnél" tartunk, vagyis annál a munkamódszernél, ahol nem a publikációs platform, hanem a téma határozza meg, milyen szakemberek, milyen módon dolgoznak rajta.)

Eddig az elmélet. Veszprémbe érve ugyanis hamar kiderült, hogy a közönség zömét maguk az előadók, illetve más, online médiával foglalkozó szakemberek teszik ki. Szép dolog, hogy kölcsönösen bólogathattunk egymás előadásai közben, kölcsönösen hivatkozhattunk egymás mondandójára, de közelebb kerülnek-e ezzel a tévék a webhez? Mindenképpen jó, hogy a tévék olyan harcedzett online médiaszakembereket foglalkoztatnak, mint például Nagyistók Tibor (MTV-Kulturház), vagy Szilágyi Árpád (RTL Klub), de vajon véleményük, szakértelmük a tévék legmagasabb szintű stratégiai döntéseiben is érvényesül? Hiába születnek meg különböző ambiciózus tervek, ha a munka továbbra is csak a szervezettől elkülönült 5-10 fős "online szerkesztőségekben" folyik.

Veszprémben több előadó is hivatkozott a Korridor.hu-ra. A TV2 2001-ben indított portálja évekkel megelőzte korát, amikor "csatornareklám-honlap" helyett a TV2 támogatását élvező, de önálló tartalommal jelentek meg.. Véleményem szerint a TV2 óriási hibát követett el akkor, amikor kihátrált alóla. Ha a tévék továbbra is óvatoskodnak, kivárnak, néhány év múlva meglepve tapasztalhatják, hogy kiszorultak hogy az online piacáról..

A '70-es évek végén Lengyelországban az alkoholizmus visszaszorítása érdekében rendelet született arról, hogy a "vendéglátóipari egységekben" alkohol tartalmú italokat csak étkezés mellé szolgálhatnak fel. Ennek megfelelően az Olsztyn és Varsó között közlekedő éjszakai vonat büfékocsijában is étkezni kellett minden üveg sörért. Szerencsére a minimális fogyasztás mértékét egy nagyjából 2x3 centiméteres sajtdarabka már kielégítette - mást valószínűleg nem is lehetett kapni. Varsóba érve minden asztalkán csinos hegyeket képeztek a sajtocskák...

Ez a történet jutott az eszembe, amikor tegnap este az újságosnál kiderült, hogy (jobb híján) napi betevő Népszabadságomat csak egy farkasokról szóló DVD-vel együtt, a szokásos 120 helyett 215 forintért kaphatom meg.

Naiv módon eddig azt gondoltam, hogy egy újsághoz adott ajándék afféle vásárlásösztönző, vagy hűségjutalom. Most megtudtam, hogy lehet a zsarolás eszköze is.

Mire jó egy ilyen akció? A farkasos DVD a Discovery Channel terméke. Olyan, mint a csatorna legtöbb műsora. Tudományos ismeretterjesztésnek becézett szórakoztatás. Miközben a Discovery "természetfilmjeiben" gyakran gyanúsan sok az "állományjavító" és a "természetazonos aroma", a néző azzal nyugtathatja lelkiismeretét, hogy nem csak egyszerűen punnyad a készülék előtt, hanem éppen tudományos ismereteket szerez. Közben perszer minden film után kap egy komoly reklámdózist. Rendben, nézze, aki akarja, de mi köze ennek a Népszabadsághoz? Talán ez is az "olvasásra szoktató mozgalom" (brrrr) része? Dehogy, a DVD szinkronizált, még alternatívaként sincs rajta eredeti hang + magyar felirat.

Egyáltalán, ki kíváncsi az ilyen filmekre? Tapasztalatom szerint leginkább a leginkább a gyerekek és a nyugdíjasok. A Népszabadság számára egyik sem Nem hiszem, hogy bármelyik gyerek most megjegyzné, hogy a Népszabadság jóvoltából jutott a farkasos DVD-hez és felnőtt korában majd ez befolyásolná médiaválasztását. Azt sem gondolom, hogy a terésztfilmekre kevésbé fogékony 14-18 éves korcsoport a DVD hatására vetné rá magát a lapra és benne az SZDSZ és kolalíció válságát elemző írásokra. (A nyugdíjasokra kár is szót vesztegetni, hiszen amíg bírják fizetni a lapokat, ők a leghűségesebb újságolvasók. A "ajándék DVD" akció nyilván nem nekik szól.)

Szerencsére nem kellett sokáig kétségek között hányódnom, hamar megtaláltam a hivatalos választ:


Miről is van szó? A Népszabadság megbízható brandjével (márkájával) kell erősíteni a világirodalom megbízhatóságát? (A világirodalom ezúton is köszöni a segítséget!) Esetleg a Discovery Channel népszerűségét akarják "ráhúzni" a lapra?
Ha már ennyire vágynak a Discovery közönségére, miért nem szponzorálják a csatornát, vagy hirdetnek a műsorok között. (Nyilván sokkal olcsóbb a laphoz kényszerrel eladott DVD-vel a vásárlókra sózni az újrahasznosított természetfilmeket.)

Nagyra tartom a médiakutatók munkáját, figyelem a publikált eredményeket, ennek ellenére nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit is azzal tennének a Népszabadság elkötelezett olvasójává, hogy rákényszerítenek egy farkasos DVD-t. Egyébként sem hiszem, hogy a 20-as, 30-as éveikben járó felnőttel a farkasokon a Discovery filmjein keresztül érhetők el a legjobban. A Népszabadság Kiadó kutatási és PR osztályán nem úgy tudják, hogy erre az internet a legalkalmasabb? Miközben a Népszabadság saját internetes kiadása csak vegetál - tudom, már megint gőzerővel készül az új változat - a Kiadó - tudom, másik zseb - miért ilyen akciókra költi a pénzt? Kíváncsi lennék Skriba Judit és munkatársai érveire.

Bármit is tesz a New York Times, az mindenképpen esemény. Most éppen amiatt tört ki a sírás-rívás, hogy a lap egy több oldalon is átívelő tartalomjegyzéket/ajánlót készített, amiben a nyomtatott lap és az internetes változat legfontosabb anyagaira hívja fel a figyelmet. Bírálói szerint a az "Inside the Times" inkább akadályozza a tartalomhoz való hozzáférést (sok értékes helyet foglal el), mintsem hogy segítené a tájékozódást.

Eszembe sem jut, hogy igazságot szolgáltassak a vitában, sőt, még a véleményemet sem mondhatom el, hiszen még nem láttam az átalakított lapot. Ha volt már a kezedben a Times tapasztalhattad, hogy komoly újságolvasói rutin szükségeltetik ahhoz, hogy időre (a következő számig) átrágd magad a betűtengeren. Talán még ennél is nagyobb kihívást jelent, ha át akarod nézni a NYTimes.com teljes kínálatát. (Bevallom, én csak egyes cikkekért szoktam oda "beugrani.") Elvileg tehát igenis van létjogosultsága egy " belső iránytűnek"

Magáról a megvalósításról nincs tehát véleményem, azt viszont látom, hogy egyesekből azonnal ellenkezést vált ki bármilyen olyan változás, ami érinti a jó öreg, megszokott modellt, lapszerkezetet. (Az a vád is ismerős, hogy az új szolgáltatás a "normális cikkektől" veszi el a helyet, vagyis az újságírói állásokat ássa alá. Az újságírók valamiért nem veszik tudomásul, hogy a cikkírás és a cikkek megjelentetése nem az alkotmányban rögzített jog. Egyébként is felesleges olyan cikkeket írni, amiket azután lehetetlen megtalálni.)

A hírrel kapcsolatban nekem leginkább az tűnt fel, hogy a papíros lap az online változatot (is) reklámozza. Persze, nálunk is előfordul, hogy egyik másik lap hajlandó akár a címlapján is elhelyezni az online kiadás intenretes címét, megesik, hogy egy negyedoldalnyi értékes hirdetési felületet is feláldoznak az online tartalmak ismertetésére, de az ilyesmi mindig afféle kegyek, amit az "igazi" lap a szegény online rokon felé gyakorol. A NY Times gyakorlata (nem csak ebben az esetben) viszont mindig azt hangsúlyozza, hogy ugyanannak a márkának a többféle, egymással szoros kapcsolatban lévő megjelenéséről van szó. A nyomtatott lapnak és az onine kiadásnak nem versenyezniük kell egymással - az integrált szerkesztőségek világában ez furcsa is lenne -, hanem egymás kölcsönös kiegészítését, támogatását kell célul kitűzniük.

Persze, így leírva ez nagyon egyszerű, erős tulajdonosi nyomás alatt és hús-vér (vagyis alapvetően féltékeny) emberek részvételével megvalósítani nagyon nehéz.

Már megint a "Te most jössz? Én már megyek!"* effektus. Mire a hazai média is komolyan használni próbálja a fehasználóktól begyűjtött anyagokat, addigra kiderül, hogy ez messze nem jár akkora előnyökkel, mint ahogy ezt egyes szakértől korábban beállították. A Newsweek cikke szerint éppen néhány, nemrég még a felhasználói tartalmak (UGC = user generated content) használatában élenjáró vállalkozás kezdett a webes tartalmak előállítására és szerkesztésére ehhez értő specialistákat (Vö. szerkesztő) alkalmazni.

A cikkben megszólaló szakértő szerint sok embert fáraszt a túl sok választási lehetőség, de félnek a rossz tanácsoktól, félrevezető információktól is. Érezhetően növekszik az igény a megbízhatóbb, szavahihetőbb webre, a szakértői véleményekre. Ezt az irány jelzi a Google szakértőkkel íratott online enciklopédiája, a Knol, vagy a "gondolatok You Tube-jaként" beharangozott, elismert tudósok közreműködésével készülő BigThink.com is.

Szép dolog a tömegek bölcsességére támaszkodva informálódni, döntéseket hozni, de vajon mekkorának kell lennie ennek a tömegnek ahhoz, hogy valóban érvényesüljön kutatók által leírt hatás? (A tapasztalatok azt mutatják, hogy bizonyos méret alatt ez a tömeg nem csak buta, de igen befolyásolható is lehet.) Mennyi energiát igényel az így begyűjtött információk ellenőrzése? Valóban mindig a tömeg tudása az, ami annak látszik? (Egyes kutatások szerint a Wikipedián végzett beavatkozások - új szócikkek írása, szerkesztés - több, mint 50 százaléka a felhasználók 1 százalékától származik.)

Jason Calacanis ismert "webvállalkozó" szerint a Web 3.0 lényege éppen az hogy "tehetséges emberek Web 2.0-ás technológiákat és platformokat használva jó minőségű tartalmat hoznak létre". Arra ugyan nem vennék mérget, hogy ez az "igazi" a Web 3.0. definíció, abban viszont feltétlenül egyetértek, hogy az információk hatékony, emberi munkán alapuló szűrése már a közeljövőben is egyre inkább felértékelődik.

Ha a szűrt, ellenőrzött - nem cenzúrára, hanem valóságos ellenőrzésre gondolok - "minőségi" tartalom érték, akkor ezért lehet valamit kérni, illetve ilyen környezetben hirdetéseket is jobban lehet értékesíteni. Valószínűleg ezek a lehetőségek lebegnek most sok, nemrég még az ("ingyenes") amatőr tartalmakért lelkesedő médiavezérek lelki szemei előtt. Ismerős séma: Kétes minőség ingyen - ellenőrzött minőség pénzért. Megint helyben vagyunk.

*A múlt század '60-as éveiből származó mondás a 180 fokos fáziskésésre utal.

Az elmúlt másfél évben rengeteget lehetett olvasni a Telegraph szerkesztőségének átalakításáról, képeket láthattunk a XXI. századi szerkesztőségről. Sokkal kevesebb szó esik arról, hogyan is hat a szerkesztőségek (print + online) intergációja a szerkesztés folyamatára. (Érdekes volna persze még az is, hogyan hat ez az egész átszervezési folyamat a "végtermékekre" is, de erről mintha kevesebbet beszélnének...)

Nemrégiben a DNA2008 konferencián Edward Roussel, a Telegraph Media Group digitális szerkesztője szivárogtatott ki egy kevéske információt a csodaszerkesztőség munkájáról. (Én most a brüsszeli kerekasztal helyett csak a Journalimsm.com.uk összefoglalója alapján tudósítok.)

Roussel szerint az integráció egyik legfontosabb célja az volt, hogy valamennyi munkatársban tudatosodjon: Valamennyien ugyanannak a lapnak a digitális elemein dolgoznak. A hírkészítési folyamat végén a rovatvezetőké a felelőség, hogy eldöntsék, mi kerül a rovat anyagaiból a lapba és mi a webre.

Az új rendszerben a friss hírek (breaking news) az egyes szerkesztők, a sztorigazdák kezébe kerülnek. Ők ügyelnek aztán a folyamatos frissítésre, a téma videóval, a közönségtől származó (UGC) tartalommal, elemzésekkel, véleményekkel való kiegészítésére. Az igazán jelentős hírekhez önálló, a témának szentelt oldal készül.

A hírek kezelésére a következő szabályzat készült:

• Rendkívüli hír esetén azonnali értesítés (SMS, e-mail, desktop) szétküldése
  
• 10 perc után 150 szavas összefoglaló kerül ki a webhelyre és közreműködésre (fotó, videó) biztatják a közönséget
  
• 60 percen belül a frissítésekkel 450 szó terjedelemre kell növelni és képekkel, videókkal kell kiegészíteni a sztorit
• Ezután kell elkezdeni összegyűjteni az elemzéseket, a szerkesztői véleményeket, a témát különböző szögből megvilágító anyagokat, multimédia feldolgozást
  

Mindehhez persze nagyon erős szervezettség és jó gárda kell. A rovatvezetőknek folyamatosan látniuk kell a készülő anyagok állapotát, figyelni az esetleges új, feldolgozásra érdemes híreket, "eltéríteni" a versenytársak anyagait.

Hát nem tudom, ha mindez a valóságban is így működik, akkor egy bróker munkája a new yorki tőzsdén maga a nyugalom és a kényelem...

Igazából az előző bejegyzéshez tartozna, de nem szeretném, ha elsikkadna: A Wall Street Journal beszámolója szerint mégsem lesz ingyenes a WSJ.com. Ruppert Murdoch a Davosban újságírói kérdsére azt válaszolta, hogy bár "fontolóra vették a dolgot", végül úgy döntöttek, hogy inkább növelik az ingyenes tartalmakat, ugyanakkor megmaradnak az előfizetéshez kötött területek is.

Vajon Mr. Murdoch ismeri a kecskéről és a káposztáról szóló mondást?

Eddig azt gondoltam - és olvasmányaim szerint még sokan mások is, - hogy a fizetős online újságoknak végleg befellegzett. A NYTimes.com ingyen elérhetővé tette a korábban csak előfizetésért olvasható részeit, a Fizetős Modell Zászlóshajóját (Wall Street Journal Online ) az új gazda (Murdoch) közkincsé teszi, a Financial Times havi 30 cikket kínál ingyen... (Úgy adódott, hogy az elmúlt 2 évben hozzáférésem volt a fizetős részhez, de ennek ellenére nem hinném, hogy évi 30 cikknél többet elolvastam volna... És persze nem azért, mintha nem találtam volna elég színvonalas anyagot a honlapon!)

Dr. Minorka, az "olvasóim többet tudnak nálam" tézis egyik élő bizonyítéka most egy olyan tanulmányra hívta fel a figyelmemet, amiből az derül ki, hogy korai temetni a fizető online lapokat. A két brüsszeli PhD hallgató 8 ország nyugat-európai ország 82 lapjának a működési modelljét vizsgálta. Legnagyobb meglepetésemre ezeknek csak 19,5 százalékuk teljesen ingyenes. (Ingyenes lap persze nincs, mert ezeknél a kiadványoknál a komolyabb reklámdózis elviselésévek fizetnek az olvasók.)

Amúgy a fizetős lapok között számos megoldás létezik. A súlyosabb, amikor a tartalom nagyobb része (és általában az archívum is) csak előfizet számára érhető el, a legenyhébb, ahol csak a lap hasonmás (pdf) kiadásáért kell fizetni. Akad közbn olyan, ahol a csomagokat szeretik (print + kedvezményes online elérés), és van, ahol cikkenként is lehet vásárolni, sőt egyes lapoknál lehet napijegyet is venni.

Engem leginkább az lepett meg, hogy a fizetős / ingyenes online lapok, illetve a különböző fizetős modellek aránya mennyire eltérő a vizsgált országokban. Nemrégiben egy mostanában induló francia hírportálról írtam, ami legalább 75.000 fizetős olvasó begyűjtését tűzte ki célul. Akkor kissé meglepődtem. Most, a friss tanulmány ábráit nézve látom, hogy a franciáknál teljesen elfogadott, működőképes a fizetős online tartalomszolgáltatás.

A tanulmány alapos, ha csak az ábrákat futod át, abból is sokat tanulhatsz. Ha érdekel a téma, a források jegyzékében rengeteg további olvasnivalót is találsz.

Adalék:

Konrad épp most írt egy bejegyzést a Kreatív Online "kulcsos" cikkei kapcsán. A hazai piacon tudtommal még a Napi.hu működtet fizetős rendszert. Ott az előfizetők hozzáférési kódot kapnak a nyomtatott lap cikkeihez és a PDF kiadáshoz, az alkalmi olvasók pedig 500 forintért 3 napos elérést vehetnek. (Sajátos, hogy miközben például részletesen olvashattunk arról, mennyi pénzt szedett be fizetős szolgáltatásaival a NY Times.com, halvány fogalmunk sincs arról, mennyire jó üzlet ez a két említett hazai kiadványnak.

Összedobható néhány hét alatt egy működőképes hírportál?

Az Index cikke szerint akár még februárban, de legkésőbb márciusban debütál a Tarjányi Péter vállalkozó (ex-különleges szolgálatos őrnagy) által gründolt független hírportál. A 1,5- 2 milliárdos befektetéssel induló kiadvány munkatársait a "jobbos" és 'balos" kiadványokból mazsolázzák ki. (A többi részlet elolvasható az Indexen, felesleges lenne megismételnem.)

Hm. 2 milliárd forint nem kevés pénz. (Egy korábbi bejegyzésben egy 4.000 000 €-s francia hírportál-startról írtam.)
Mekkora reklámbevételt ell ahhoz begyűjteni, hogy egy ekkora befektetés megtérüljön, majd tisztességes hasznot is hajtson?

Az új kiadvány főszerkesztője, Nagy József egy hónapja még a 168 Óránál dolgozott, az új munkatársak egy része fel sem mondta korábbi állását. Képes lesz az új "vezérkar" néhány hét alatt egy online kiadvány minden részletét kidolgozni, különböző szerkesztőségi kultúrákból érkezett emberekből egy teljesen új szerkesztőséget kialakítani és működtetni, egy olyan stratégiát kitalálni, aminek segítségével helyet verekedhetnek ki valahol a Hírszerző és az Index között?

Maradjanak velünk, a szünet néhány hetes finis után meglátjuk!

Az egyikről már írtam. A FigyelőNet merész elhatározással úgy döntött, hogy önálló blogban követi az FN megújulásának folyamatát. Eddig mindössze 3 bejegyzés jelent meg. Ezeket olvasva azon tűnődöm, hogy a megújulás megy ilyen lassan, a mondanivaló kevés, vagy a szerzők rutintalanok a blogolásban?

A Klubrádió eddigi stratégiáját folytatva újabb csapást mért saját magára. A héten azonnali hatállyal kirúgta a Mobil című informatikai-távközlési műsor készítőit, Szalay Dániel szerkesztőt és Nagyistók Tibor műsorvezetőt.

Az újságírók által kiadott közlemény szerint a Klubrádió egy új, számukra előnytelen szerződést próbált rájuk erőltetni. Miután azt nem fogadták el, azonnal felmondták szerződésüket és a felmondási időt ki sem várva törölték a műsort a rádió programjából.

Ha nem is tetszett, valahogy felfogtam, hogy Pálinkás Szűcs Róbertet és Mihancsik Zsófiát azért kellett eltávolítani a Klubrádióból, mert véleményük nem illett a "drága Bolgár úr" és "a mi megmondós Orosz Józsink" által megcélzott közönségnek. De kinek és mit ártott a Mobil, a kiválóan szponzorálható, jó hallgatottsági adatokat hozó délutáni IT-magazin?

Egyébként a heti hírekben olvasható, hogy a legkomolyabb versenytársnál, az InfoRádiónál folytatja karrierjét Ablonczy Ákos, a Klubrádió korábbi kereskedelmi- és marketingigazgatója.

Úgy látom, a Klubrádió mindent megtesz a "baloldali médiafölény" felszámolása érdekében.

A napokban HH a Webisztánon előbb a nemzetközi, majd a hazai kilátásokról írt. (Vagyis arról, mi várható 2008-ban.) Konrád a témát szűkítve már azt is megírta, mit fog utálni ebben az éveben. (A sok hozzászólásból úgy tűnik, hogy sokunk számára nem világos, hol végződik az "igazi"- és hol kezdődik a "vulgármarketing".) Itt az ideje, hogy én is megírjam, hogyan alakul majd idén a (hazai) online média.

Az Index továbbra is megőrzi vezető pozícióját. (Az [origo] 2008-ban is inkább a szolgáltatásokra, szórakoztatásra koncentrál majd, illetve nem tudja eldönteni, mi kar lenni, ha Nagy lesz. Eddig T-Apuka súlya nyomasztotta, most meg talán az árnyéka.)

A Népszabadság végre elszánta magát online kiadásának megreformálására. Hónapokon beül születik valami, ami valószínűleg szakmailag korrekt, működőképes lesz, de messze nem az a Nagy Durranás, ami zavarba hozhatná az Indexet. Felrázhatja viszont a második vonalban küzdőket (hvg.hu - Hírszerző, FigyelőNet)

Elindul a hajdani magyarhírlaposok régóta várt kiadványa, a Zóna. Néhány Ismert Név és a színvonalas írások miatt rendszeresen idézett forrássá válik, ennek ellenére erősen "papírszagú" online lap marad.

Jelentős (szakmai) erőkkel, komoly anyagi háttérrel új hírportál indul. Alig leplezett célja, hogy valamelyest egyensúlyozza a Nobilis-média egyre erősebb befolyását. (Kérdés, hogy kitart-e a pénz és a lelkesedés a megfelelő piaci és szakmai pozíció eléréséig?)

Az ügynökségek egy része rájön, hogy van élet a Nagy Portálok nyitóoldalain túl is. (Erre részben az élet szorítja őket, mivel az Index vagy az [origo] címlapján egyre nehezebb hirdetést elhelyezni.)

Egyre több tartalomszolgáltató jön rá, hogy a csilli-villi bannereket szállító hirdetési hálózatoknál jobb eredményeket érhetnek el szöveges hirdetésekkel.

Összefoglalva: A hazai online média számára 2008. nem lesz az Áttörés Éve. Az erősök tövább erősödnek. A középmezőny egy része megerősödik, jövedelmezővé válik, nagyobbik része leszakad.

Mindez persze csak tiszta spekuláció. A leírtakért garanciát nem vállalok. Hozzászólni lehet, utólagos reklamációnak helye nincs!

Edwy Plenel, a Le Monde korábbi szerkesztője új online lap indításán mesterkedik.
Plenel a lapindítást bejelentő dokumentumban kifejti, hogy egy a demokrácia érdekében szükség van egy új, független (online) lapra,

• amit nem a gazdasági erők mozgatnak,
• ami nem az elnöki hivatal szócsöve,
• amiben a hirdetések nem nyomják agyon a tartalmat,
• ahol nem a látogatószám hajszolása körül forog minden.

Plenel szerint még nem született meg az igazi online sajtó modellje. Azé, amelyik nem csak a hagyományos média mellékterméke, nem (rosszul) álcázott reklámújság. A lapalapító hiszei, hogy az ingyenes, kizárólag a hirdetéseken alapuló modell termel elég bevételt, ugyanakkor a nagyobb látogatottság érdekében tartalmi kompromisszumokra kényszeríti a "lapokat".

Az új lap - munkanevén MediaPert - a minőségi újságírást kívánja az OhMyNews-féle, kontrollált külső részvétellel ötvözni. Mindez az anyagi függetlenség révén megvalósuló szerkesztői függetlenségen alapul.

(Most figyelj, most jön a számtan):

• A MediaPart tehát előfizetőket gyűjt majd. A normál havi előfizetési díj 9 € lesz, de a 25 év alattiak, a nyugdíjasok és a munkanélküliek csak 5 €-t fizetnek. (A katonákról a dokumentumban nem esik szó.)
• A már felpörgött online hírlapnak 40-45 munkatársa lesz, 25 közülük korábban vezető kiadványoknál dolgozó újságíró.
  
• A lap beindítása és 3 évi működtetése 4.000.000 €-t emészt fel.
• 3 éve alatt 75.000 előfizetőt kell szerezni (+ akadnak már befektetők és alakul már a támogatásokat gyűjtő "baráti kör" is.) A vállalkozás 100.000 látogató fölött lesz (?) majd nyereséges.

4 millió € az bizony nagyjából 1 milliárd forint! Hm. Eszembe jutnak azok a hazai fantaszták, akik azt képzelik, hogy egy kis rajzolgatás és programozgatás után lelkes csapattal pillanatok alatt elindítható egy online lap. Erről jut az eszembe: Hol is van Szombathy Pál és az ex- magyarhírlaposok online lapja, a Zóna?

Közeleg az évvége, lassan beindul a jóslási szezon. Jó teszi, aki idejében kezdi ontani a 2008-ra szóló előrejelzéseit, mert 1-2 hét múlva már nagyon nagyot kell szólni ahhoz, hogy kihallatszon a jós-kórus zsongásából.

Jon Fine, a BusinessWeek itt már korábban is emlegetett médiabloggere igazából azzal lopta be magát a szívembe, hogy friss előrejelzései bevezetőjében felsorolta korábbi legnagyobb melléfogásait (melléjóslásait). Hát volt néhány. Következzenek tehát Fine jövendölései:

• A napilapok egy része megszűnik szó szerint vett napilap lenni
  Az amerikai top 100 lapból egyre több szünteti meg a szombati kiadást, de egyes lapoknál más napok kihagyása is lehetséges. (Idehaza - tudom, más piac - a Népszabadság a vasárnapi kiadás bevezetését tervezi...)
• Több ismert banda követi majd a Radiohead példáját
  A közvetlenül az internetre való publikálás sikere (vagy sikertelensége) messze túlmutat a zeneiparon.
• A Wall Street Journal olvasói és dolgozói belátják, hogy a News Corp. nem tette tönkre a lapot.
  (Sőt, talán még jobban is működteti, mint az előző tulaj.
• A mobil platform továbbra is fejletlen marad és csalódottságot okoz Amerikában - a gyors növekedésről és fejlődésről szóló korábbi várakozások nem válnak valóra
• Az Amazon Kindle olvasójának újabb verziója sem hoz áttörést. Használhatóbb webes böngésző lesz, de nem e-könyv olvasó.
• A Google a kábelszolgáltatók dekóderei felé terjeszkedik. (Innen kíván újabb adatokat begyűjteni, higy aztán azokkal újabb hirdetőket csalogasson be.)
• A Microsoft visszafogja közvetlenül a médiának szóló ajánlatait, inkább a "viszonteladóknak" szóló online hirdetési megoldásokra koncentrál.
  

Ha valami nem jönne össze, jon Fine-nál lehet reklamálni.

Azok Rettenetes Hozzászólók

Azt hiszem, sok tekintélyes lap szerkesztőségében vitatkoznak arról, hogy akkor most mi legyen: engedélyezzék a hozzászólásokat, vagy továbbra is tartsák távol maguktól Kedves Olvasóikat?

A nytimes.com nemrég lépett és elkezdte megnyitni cikkeit a hozzászólók előtt. A lap felelős vezetői és maga Athur Sulzberger Jr. (főtulaj-kiadó) egyre arról beszélnek, hogy milyen fontos számukra a Nép Szava, de azért (joggal) tartanak a bunkó beszólásoktól is. Végül igen egyszerűen old