A jelek szerint a tévézés nem csak rám hat rosszul. A telefonlehallgatási botrány és a norvég mészárlás erősen megviselte Jeff Jarvis idegeit is. Az amerikai adósságplafon körüli alkudozásról szóló tudósításokat már nem nem tudta elviselni, a Twitterre kiírt üzenettel próbálta csökkenteni a felgyülemlett feszültséget. Valami ilyesmit írt ki:

A crowdsourcing egyszerűen fogalmazva egy feladat olyan elvégzése, amibe sok - általában önkéntes - közreműködőt vonnak be. Bár az elnevezés az elmúlt években bukkant fel, nem nehéz felfedezni, hogy maga az ötlet nagyon régi.  Az internet viszont teljesen új, eddig elképzelhetetlen lehetőségeket nyitott a crowdsourcing projektek számára.


Az United States Holocaust Memorial Museum és az Ancestry.com  május elején World Memory Project néven indított crowdsourcing mozgalmat. (Erről röviden a Hírado.hu is beszámolt.)

A crowdsourcing"tevékenység(ek) kihelyezése emberek nagyobb csoportjaihoz, vagy közösségekhez nyílt felhívás útján".

A crowdsourcing részben a "sok lúd disznót győz" elv diadala, részben pedig a tömegek bölcsességének a kiaknázása, a sok átlagos képességű ember tudásának összeadódása valamilyen rejtélyes algoritmus alapján. (Nem tudom megállni, hogy ne említsem itt meg Karinthy zseniális novelláját, amiben ugyan  a tömeg minden tagja "a názáreti" elengedését követeli, de együttesen mégis Barrabás neve hallatszik.)

Akárhogy is, az elmúlt években a crowdsourcing beszivárgott az újságírásba is. Akadnak itt spontán megoldások, szervezett projektek, a lényeg, hogy az információk szerzésének és feldolgozásának ez a módja eddig inkább különleges, ritkán használt megoldások közé tartozott.

Bár akadtak kisebb-nagyobb kísérletek, Magyarország eddig nem járt élen a crowdsourcing alkalmazásában. Ezért is volt igen meglepő, amikor Szájer József - "az Orbán Viktor miniszterelnök által az alkotmány előkészítésben segítő társadalmi bizottság felkért vezetője" bejelentette, hogy az emberek egy nyilvános internetes felületen keresztül mondhatják el véleményüket az új alkotmányról. (vö. "felvonulók kérték")

A hazai fórum- és blogkultúra ismeretében biztos vagyok benne, hogy izgalmas munka vár Szájer József csapatára. A tömegek bölcsességét ugyanis óriási mennyiségű szemét alól kell majd kiásnia. (Nem baj, ez a dolga.)

Tudom, szakbarbár vagyok, de engem leginkább az foglalkoztat, vajon hogy kerülhetett a virtuális társadalmi vita a Postr.hu-ra, egy igazából még el sem indult, nagyobb forgalom alatt nem is tesztelt szolgáltatásra? A Postr.hu az Origo új (kissé túlhordott) gyereke. Az Origo pedig a Magyar Telekom része, ahol pedig a főtulajdonosok a labancok! Nekem ugyan semmi bajom nincs a kapitalistákkal (természetesen csak a tisztességes, extraprofitot nem termelő tőkésekre gondolok), nem haragszom az Origora a  Magyar Telekomra, de még a Deutsche Telekomra sem, de árulja el nekem valaki, hogyan lehetséges, hogy miközben Orbán Viktor éppen "kisöpri a magánérdeket az állam működéséből" miért helyezik ki az alkotmányról folyó vitát egy magáncég ("magánérdek") webfelületére? Vajon miért, milyen szándékkal, milyen információk alapjáén született meg az erről szóló döntés? hogy az alkotmány vitája ne valamelyik kormányzati online felületen, hanem a "magánérdekhez" kihelyezve történjék?

Hosszú töprengés után arra jutottam, hogy ennek egyetlen magyarázata lehet csak. Ezzel is jelezni akarták, hogy nem a kormány rendezett itt vitát, hanem egy spontán (Orbán Viktor felkérésére) létrejött, a kormánytól független társadalmi bizottság. Ők pedig az a szolgáltatást választják, amelyiket akarják.

Na, itt jöhetnek a tényfeltáró újságírók és megvilágíthatják, hogyan juthatott az alkotmány előkészítésben segítő társadalmi bizottság eszébe egy még csak félig létező, sehol nem reklámozott szolgáltatás?

Soha nem tagadtam, hogy nem érdekel a sport. Vagyis nem érdekel a sporttartalmak fogyasztása. Ennek egyenes következménye viszont, hogy (igazságtalanul) elhanyagolom a sportújságírást. Kár érte, mert ez az online újságírás egyik legizgalmasabb területe.

A sportújságírás nehéz dolog, hiszen a sport tipikusan olyan terület, amihez (rajtam kívül) mindenki ért, állandóan történik valami, az események a világ különböző (távoli) pontjain zajlanak. Ráadásul állandóan változnak a sportfogyasztási szokások. Manapság például már nem az a virtus, ha valaki a kocsmában (vagy otthon) a tévé előtt szidja a dilettáns kommentátort, hanem ha maga is megmutatja mit tud. Ha nem is a sportban, hanem a kommentálásban.

Az amerikai sportújságírás új csillaga, az SB Nation tulajdonképpen pofonegyszerű ötleten alapul: hálózatba szervezték és könnyen megtalálhatóvá tették a sportbloggereket. A rohamosan terjeszkedő hálózat mindössze 29 fizetett alkalmazottat foglalkoztat, viszont 200+ blogot működtet.

Az SB Nation blogjait rajongók írják és rajongók olvassák, vagyis közös a nyelv és közös a rajongás tárgya. Ezekben a blogokban ritka a rendkívüli hír, vagy a bennfentes információ, a szerzők töbsége vállaltan elfogult, de ez senkit sem zavar. (Sőt!) Az érdeklődők sportág, csapat, vagy város szerint válogathatnak. Látszólag semmi rendkívüli, a 21 legnépszerűbb SB Nation oldal - egyelőre csak őket méri a comScore -  áprilisban mégis 3,5 millió egyedi látogatót vonzott

A bloggerek csak alapvető technikai támogatást (honlapsablon, URL), marketing-hátszelet és siker esetén némi "ösztöndíjat" kapnak (+ övék a hírnév és a dicsőség). Látszólag ennyi elég is ahhoz, hogy működjön a dolog. Valójában azonban 7 év kellett ahhoz hogy a 2003-ban alapított AthleticsNation.com -ból a mai szintre fejlődjön a sportvállalkozás.

A "civil újságírókon" alapuló, profik által koordinált vertikális hálózat modellje alaposan feladja a leckét az utóbbi időben takarékossági okokból visszafejlesztett napilapos sportrovatoknak, de komoly konkurenciát jelent a professzionális (vagyis jóval drágábban működtetett) ESPN Local hálózatnak is. Aki tudja, csinálja utánuk!

Innen puskáztam:

http://paidcontent.org/article/419-sb-nation-launching-20-regional-sports-sites/

http://sportsjournalism.org/sports-media-news/an-sb-nation-rises/

http://www.nytimes.com/2010/06/07/business/media/07fans.html

Mindig megmosolyogtam azokat, akik egy vitában kemény érvnek tartották, hogy "megírta az újság / bemondta a rádió / benne volt a Híradóban". Mindez persze évekkel ezelőtt volt, ma már a kisgyerekek is tudják, hogy a média dolga nem a tájékoztatás, hanem a szórakoztatás.

Azt sem szabad mindig készpénznek venni, ami a "megbízható" médiából származik. Az amerikai FactCheck.org éppen azért jött létre, hogy a meghatározó politikai szereplők, a média, a politikai hirdetések, kampányok, sajtóközlemények, beszédek hitelességét, pontosságát, megbízhatóságát ellenőrizze.

A FactCheck.org természetesen nonprofit szervezet, a pártoskodástól, a politikától a lehető legtávolabb tartják magukat. Sokáig kizárólag alapítványi pénzből működtek, de újabban - szigorú ellenőrzés mellett - adományokat is elfogadnak.

A FactCheck.org elemzései nagyon alapos (néha kissé száraz) írások. Szerzőik, módszertanuk, eszközeik, nyilvánosak, azokat megismerhetjük. A bonyolultabb fogalmak megértését saját szótár segíti.

Felmerül persze, hogy a FactCheck.org emberei miért képesek alaposabban, lelkiismeretesebben ellenőrizni a tényeket, mint az elemzett információk szerzői? Szerintem leginkább azért, mert semlegesek, pártatlanok, nem érdekeltek a tendenciózus ferdítésben. És persze azért is,  mert van rá idejük, hogy alaposan utána nézzenek, utána járjanak a dolgoknak. Ezzel az alapossággal dolgozva bármelyik újság, online híroldal, TV, rádió nagyon gyorsan csődbe jutna. Mellesleg abban sem vagyok biztos, hogy hosszabb távon is tömeges közönsége lenne a hamisítatlan tényeknek.

Az elmúlt években állandóan azt olvashattuk , milyen fantasztikus, hogy hogy a média - természetesen ide soroljuk a blogok egy részét is - már nem észosztással foglalkozik, hanem párbeszédet folytat a közönséggel.  Pontosabban nincs már közönség sem, csak "emberek, akiket valamikor közönségnek hívtunk", most már beszélgetőtársak, akik gyakran többet tudnak, mint maguk az újságírók. (Írtam erről én is eleget.)

Az elv szép, csak az a bökkenő, hogy a gyakorlatban nem működik. Vagyis működik, de nem úgy, ahogy azt egy ideális világra alapozva elképzeltük. (Lényegében ugyanez a baj a demokráciával is, de ennek taglalásába most nem mennék bele.)

Véleményem szerint csak a kisebbik gond, hogy a névtelenség feloldja a gátlásokat. A maguk értelmetlen nyomait mindenütt otthagyó, "szellemi graffitizők" talán nincsenek is olyan sokan. Többségük ráadásul elriasztható egy kötelező regisztrációval. (Persze nem mindenhol. Egyetlen Inda Pass regisztrációval például rengeteg hely összerondítható.)

A nagyobb baj azokkal van, akik buták, tájékozatlanok, vagy képtelenek kifejezni magukat, de makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy mindig, mindenütt, mindenhez hozzászóljanak. Ők egy egyszerű regisztrációs kényszerrel nem állíthatók meg.

A New York Times szerint a névtelen hozzászólások ideje lejárt. A kérdés persze az, mi legyen helyette? A kötelező regisztráció nem garancia. A szerkesztőségeknek nincs kapacitása (és jogosítványa) a hozzászólók személyazonosságának azonosítására. A tapasztalatok szerint ráadásul bármilyen szigorítás leginkább a tisztességes, jószándékú felhasználók dolgát nehezíti meg. Marad tehát a "társadalmi kontroll", a hozzászólók közösségi minősítése, súlyozása. (Ilyesmivel egyesek eddig is próbálkoztak, de most minden eddiginél jobb módszer bevezetését tervezi a kis kedvenc, a Huffington Post. - Ők mellesleg a Facebook Connectet is használják, vagyis aki akar, saját profiljával belépve szólhat hozzá a cikkekhez*.)

Tapasztalatom szerint a minősítés, súlyozás, "lájkolás" és hasonlók jól működnek a békésebb vizeken, de esélytelenek például egy politikai fórumon, vagy egy belpolitikával foglalkozó cikk hozzászólásaiban.

Tudomásul kell venni, hogy a hozzászólás-felület nem egy dühöngő (gumiszoba), ahová elég beengedni és magára hagyni az embereket. Az ilyen gazdátlan online tér nem hozzáadott értéket termel a cikkhez, blogbejegyzéshez, hanem éppen elriasztja azokat, akik értékes véleménnyel bírnak. Az ilyen helyek fenntartása nem a felhasználói tartalom támogatása, hanem egyszerű önbecsapás.

Az ezredforduló utáni években minden valamirevaló online kiadvány indított fórumot.  Mára többségük bezárt. Elképzelhetőnek tartom, hogy néhány éven belül a hozzászólási lehetőség is csak azoknál a kiadványoknál marad meg, ahol tudnak vele mit kezdeni.

*Legutóbbi átalakulása óta a hvg.hu is lehetővé teszi a Facebook Connecten keresztüli belépést. Az ezzel szerzett tapasztalatokról idővel majd kifaggatom a szerkesztőket.

Két hét múlva választunk. Ehhez képest elég zsenge a hazai online újságok választási kínálata.
Hagyományos cikkeket, a különböző kampányeseményekről szóló beszámolókat persze olvashatunk -  gyakran szinte ugyanazt mindenütt. A legtöbben egy külön "választás" menüpont alatt össze is gyűjtik ezeket az anyagokat, de egyetlen olyan megoldással sem találkoztam, ami valóban többet adna annál, mint amit a nyomtatott médiától megszokhattunk. (Némi elmozdulás felfedezhető a hvg.hu Politikusfigyelőjében, de sajnos ennek használhatósága is korlátozott, mert 1) önálló kezelőfelület híján nehezen átlátható, 2) kizárólag  saját anyagokra épül, vagyis nem adhat teljes képet a vizsgált politikusok tevékenységéről .

A legutolsó amerikai elnökválasztási kampány alatt rengeteg olyan új webes eszköz, megoldás bukkant fel, melyek segítségével áttekinthetjük, összehasonlíthatjuk a politikusok ígéreteit. A kampánybeszámolók, elemzések mellett nekünk is nagyon kellene valami ilyesmi.

Az is fontos lenne, hogy ne csak a politikusok ígéreteit, de egymás véleményét is alaposabban megismerhessük. Ez persze lehetséges a különböző online fórumokon is, de sajnos ezek egyre inkább úgy működnek, mint a focimeccsek: csak azok mennek oda, akik nagyon elszántak, vagy akik kifejezetten balhézni akarnak.

Csak irigykedve figyelhetem tehát a Teleghraph Debate2010 oldalait. (Ez persze nem a mi választásunkra készült, hanem az övékére.) Tulajdonképpen semmi különös. A regisztrált felhasználók a választás legfontosabb témáiban fejthetik ki véleményüket, a többiek meg szavazhatnak erről, illetve hozzáfűzheti saját kommentárjukat. Vannak listák (legfrissebb, legolvasottabb stb.) és minden megosztható a Facebookon és a Twitteren. Nincs viszont anyázás, zsidózás, nácizás, kommunistázás...

Tudom, egy speciális választási alkalmazás elkészítése nem nagy üzlet. Munka van vele, pénzt viszont (közvetlenül) nem nagyon hoz. (Nem lehet teleaggatni hirdetésekkel.) A hazai online híroldalak kapacitása legfeljebb csak az ideiglenes választási rovatok létrehozására elég. (Persze a Telegraph is üzleti partner - a Salesforce.com - bevonásával valósította meg a Debat2010-et.)

Ami pedig a "nép hangjának" megszólalását, a választók véleményének ütköztetését illeti, ehhez elsősorban a hazainál fejlettebb vitakultúra kellene. Vagy határozott, profi moderálás. A hazai politikai fórumkultúra ismeretében ma ez szinte megoldhatatlan.

"Ne sokat költsön, vegyen inkább kölcsön" - Ez volt a hajdani (állami) kölcsönző jelszava és ez a YouTube Direct filozófiája ia. Ahelyett, hogy a saját csatornát építenél ki, amin keresztül a "civil újságírók" feltölthetik anyagaikat inkább használd a másét. Jelen esetben a YouTube-ét. (Ami köztudottan a Google-birodalom része.) Persze nem ingyen. Egyrészt a szolgáltatásért fizetni kell (az összeg nagyságáról egyelőre nincs információm), másrészt a YouTube Direct révén egy újabb ajtón engeded be webes birtokodra a Gonoszt  Google-t.

Sajátos dolog, hogy egyesek napok óta álmokat szövögetnek a Google kigolyózásáról, miközben lassan levegőt sem tudnak venni nélküle.

Az alábbi, a  YouTube Directet bemutató videó jól példázza, mennyire felesleges valamiről hosszasan hadoválni, ha az 1'40'' alatt is elmondható.

Miközben az Egyesült Államokból sorra érkeznek az újságírók elbocsátásáról, napilapok bezárásokról szóló hírek, akad a nyomtatott lapoknak egy szegmense, ahol javul a helyzet. A New York Times tudósítása szerint az utóbbi időben érzékelhetően megnőtt a  hajléktalanok készítette, kizárólag az utcán terjesztett lapok forgalma.

Mi lehet ennek az oka? Jók ezek a lapok? Olcsóságuk miatt inkább megveszik őket az emberek, mint a "hivatalos" lapokat? A válság miatt szolidárisabbá váltak azok, akiknek még van munkájuk?

A választ nem tudom. A cikkből és a hozzá tartozó hangos képsorozatból kiderül, hogy az amerikai nagyvárosokban újságot áruló hajléktalanok és a pesti aluljárókban saját mocskukban fetrengő emberroncsok között fényévnyi a távolság. A Seattle-ben, Portlandban, Denverben és más városokban sikeresen dolgozó újdonsült újságárusok általában frissen kerültek az utcára, többségük érettségizett, de akadnak olyanok is, akiknek főiskolai diplomájuk is van, általában komoly szakmai tapasztalattal rendelkeznek. Akkor tehát a jobb minőségű munkaerő, a színvonalasabb terjesztés a siker oka? Esetleg az, hogy az árusok és a vásárlók közötti egyre kisebb társadalmi különbség empatikusabbá, adakozóbbá teszi az embereket?

Nehezen tudom elképzelni, hogy itthon a gazdasági válság erősítené az emberekben a szolidaritást, növelné az adakozási kedvet. Nem hinném, hogy gyors növekedésnek indulna a Fedél nélkül példányszáma.

Legalább adj egy percet nekik az életedből...

Zavarba jönnék, ha hirtelen meg kellenem mondanom, mi is a YouTube. Vizuális kirakodóvásár? Szórakoztató központ? Videoklip gyűjtemény? Máshol fellelhetetlen dokumentumfilmek archívuma? Esetleg önálló média?

Nyilván ezek közül mindegyik, illetve sok minden más is, attól függően, hogyan használjuk.
Azzal, hogy a hagyományos média nagyágyúi (BBC, Associated Press, ITN News, Al Jazeera English, Bloomberg, CNN stb.) önálló csatornát indítottak a YouTube-on egyértelművé vált, hogy a videómegosztót, a hírmédia-platformként is komolyan kell venni.

A YouTube  láthatóan maga is komolyan veszi az újságírókat. Nem csak a "nagyokat", hanem a civil (citizen) újságírókat is. 2008. májusában önálló posztot hozott létre az amatőr tudósítók támogatására. Olivia Ma hamar munkához látott és már belépése után egy hónappal bejelentette az önálló Reporters csatorna megnyitását. Ez az új csatorna teljesen demokratikus, itt egymás mellett publikálhatnak a szűk környezetüket bemutatni kívánó amatőrök és a YouTube-ra rákattant profik.

Még ugyanebben hónapban indult el (szintén önálló csatornával) a Project:Report. A Pulitzer Center támogatásával meghirdetett verseny célja az új tehetségek felfedezése mellett az is volt, hogy a résztvevők alulreprezentált közösségekről beszéljenek és olyasmit mondjanak el, amiről eddig nem volt alkalmuk szólni. A pályamunkák alapján volt is mit.

Az héten kihirdetett eredmények szerint az első díjat Arturo Perez Jr. Abiliites című munkája nyerte:

Megdöbbentett, hogy a hazai média milyen késéssel reagált az indiai eseményekre.
November 26-án este a CNN semmilyen más témával nem foglalkozott. A 125 halottal és rengeteg sebesülttel járó terrortámadás pénteken csak valahol a Népszabadság belsejében kapott helyet és mintha a hazai online média sem sietett a tudósításokkal. (Persze, tudom, idehaza mindig az az első kérdés "van-e magyar áldozat", ha nincsenek, akkor semmi közünk az egészhez.)

A CNN.com nyitóképernyőjét még most is csak a Mumbaiból származó hírek töltik ki. A legfontosabb címek közé kiemelve olvasható: Twittering the terror: Social media reakcion

A linkhez tartozó cikkből kiderül, hogy a támadást követő órákban nagyon rövid idő alatt nagyon sok (becslések szerint 5 másodpercenként 80) tweet (140 karakternyi üzenet) kerül fel a Twitter szervereire. Ebben ugyanúgy szerepelt véradók felajánlásai, a segélyhelyek információi, mint helyszíni beszámolók.

A Twitter mellett természetesen komoly szerephez jutottak a helyi blogok, sok anyag került fel a CNN iReport.com oldalára, a legfontosabb helyszínek megjelentek a Google Map-en is, képek, videók kerültek a megosztókra is.

Információ tehát volt és van bőven. Nem feltétlenül csak az MTI összefoglalói. Az indiai túszdrámával foglalkozó hazai tudósításokat - főleg a tegnapiakat - átnézve nem tudom eldönteni, most tényleg ilyen színvonalon működik a hazai média, vagy ennyire nincs "üzlet" a külpolitikai újságírásban?

Adalékok:

A terrortámadás lassan jelen meg a keresőkben
Twitter és Flickr beszámolók (Techcrunch)
A Twitter és az újságírás kapcslata (Adam Timwoth bejegyzése)
Mumbai és a média (Global Voices)

Civil szervezetek egy csoportja tegnap a New York Times "saját kiadású" változatát terjesztette az Egyesül Államok több városában. A 6 hónapnyi előkészítés után, 1,2 millió példányban elkészített újság 2009. július 4-i dátummal jelent meg és vezető híre az iraki háború befejezéséről szólt. A lap többi anyaga is csupa olyasmit tartalmazott, amit az ál-Times készítői már nagy nagyon szeretnének a címlapokon látni.

A hamis Times újság mellett, amit  megcsodálhatsz a The Next Web oldalán, természetesen online kiadás is készült. Ott találtam az alábbi videót is:

B-roll of fake New York Times Distribution, November 12, 2008 from H Schweppes on Vimeo.

Te melyik hazai kap heckelésére áldoznál ennyi időt és pénzt? Mlyen vezető hírt tennél ki?

(Köszönet Tewének, hogy felhívta figyelemmet a Fake New York Times sztorira!)

Október első napjaiban egy tinédzser által a CNN iReport.com oldalára felrakott kacsa hatására 4,8 milliárd dollárt zuhant az Apple piaci értéke. (A történetről magyarul is olvashatsz az Appleblogon.)

A történet számos tanulsággal jár. Ha egy ismeretlen blogger saját blogjában megírja, hogy az Apple vezetője szívrohamot kapott, valószínűleg senkinek sem tűnik fel. Ha  CNN "civil újságírás" oldalán jelenteti meg a kisujjából szopott értesülését, az hirtelen hiteles információvá válik. Az ismeretlen szerző anyaga mindössze 3 órát volt fenn a weben, de ez az idő is elég volt ahhoz, hogy számos más oldal - köztük néhány profi hírszolgáltató is - átvegye és minden további ellenőrzés nélkül továbbadja. (Állítólag volt, aki visszautasította a "hír" közlését és a Digg.com közösség is távol tartotta azt az igazi hírnevet jelentő címlaptól.)

Ez a botrány újabb bizonyíték rá, hogy nem létezik készen kapott, ingyenes tartalom, ami csak úgy, magától felmászik a weboldalakra és hozza a látogatókat. Valamit tenni kell: szűrni, moderálni, szerkeszteni a tartalmat, minősíteni és "előjogokkal" ellátni a megbízható felhasználókat, a közösségi szűrőn átengedni az anyagokat...

Vajon mit lép az Apple? Egy 18 éves srácon, vagy a CNN-en próbálja behajtani veszteségét?

A CNN illetékese azt nyilatkozta, hogy nem tervezik az iReport működésének a felülvizsgálatát.

Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy egyes rendkívüli eseményekre gyorsabban, rugalmasabban képes reagálni a civil (közösségi, állampolgári) média, mint a napi rutinra optimalizált "hivatásosok".  A hagyományos média bizonyos keretek kötött tud ugyan alkalmazkodni (ilyen például, amikor rendkívüli események idején az Index címlapja is átmegy "percről percre üzemmódba"), ezen túl viszont a legokosabb, ha szoros kapcsolatot alakít ki a "civilekkel".

A kölcsönösen előnyös együttműködés jó példáját mutatta be az amerikai NPR ("közszolgálati) rádió ez elmúlt hetekben. Andy Carvin, a rádió közösségi médiáért felelős vezető stratégája (igen, ott ilyen funkció is létezik) 500 önkéntes közreműködésével számos csatornán nyújtott információkat, hogy ezzel is segítse a Gustav hurrikán pusztításai által érintett embereket.

A Hurricane Information Center az ingyenes Ning szolgáltatást használja, hogy egyetlen helyre gyűjtse össze a legfontosabb információkat. Innen érhető el a saját wiki, a hurrikán(ok) útját követő térképek (természetesen Google Maps), a blogok, mikroblogok (Twitter stb.) bejegyzései, fotók, videók, médialinkek. (Nagyon hasznos felület, rengeteg időbe telne, ha valaki külön-külön akarná összeszedni ezeket az információkat.)

Ha nem is sikeres, de mindenképpen tanulságos a Voices of Gustav (Gustav hangja) szolgáltatás, amit arra találtak ki, hogy bárki, bárhonnan, bármilyen telefont használva segítséget kérhessen. Jó volna tudni, hogy a szolgáltatás iránt azért nem érdeklődtek a felhasználók, mert bonyolult a használatuk, vagy mert az otthonukat elhagyni kényszerültek nem interneteznek, így nem szerezhettek tudomást a szolgáltatásról.

Ha webes-telefonos rendszerre ellentétben vészhelyzetben is nagyon használhatónak bizonyult a Twitter. Carvin és csapata a három Twitter-csatornán az időjárás-jelentéseket, a hurrikán-híreket és a blogokban megjelenteket fogta össze. (Bennem, mint afféle Twitter-szkeptikusban persze azonnal felmerül a kérdés, hogy vajon a projektben résztvevőkön kívül twitteltek-e maguk az érintettek, az evakuáltak is?

Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az NPR semmilyen módon nem telepedett rá az információs központra. Sehol sincsenek nagy NPR emblémák, nincs látványos melldöngetés. Egyebek mellett ezt is érdemes megtanulni ettől a profi-amatőr kezdeményezéstől.

(Ha érdekel a téma, sok további részletet találhatsz még a Poynter Online cikkében. )

Évek óta zajlik a vita, hogy az újságíróknak szabad-e "megbízhatatlan" forrásokra hivatkozniuk. A legvitatottabb persze a Wikipedia, ami közben mára megkerülhetetlenné vált, ugyanakkor tömeges használata miatt egyre többeket csábít egyes adatok manipulációjára.

A Wikipedia ugyan nem kér személyes adatokat a szócikkeket módosító önkéntes szerkesztőktől, viszont rögzíti és tárolja azok nyilvános IP címét. Egy éve jelent meg az a program, aminek segítségével összekapcsolhatók az egyes szócikk-módosítások,  IP címek és azt azokhoz tartozó cégek, szervezetek. (A 34,3 millió szerkesztési adatot kezelő WikiScannert Virgil Griffith, a Cal Tech egyetem hallgatója készítette.)

Az adatok elemzéséből elég hamar kiderül, hogy a Wikipedia lelkes szerkesztői között a CIA és a Wal-Mart mellett ott sorakozik még sok ismert és kevésbé ismert név. Jól látszik, hogy számos vállalat és kormányzati szerv rendszeresen szépítgette a róluk közreadott képet és csúnyította a másokról írottakat.

Nem tudom, hogy a WikiScanner egy éves működése mennyire riasztotta vissza a manipulátorokat, feltételezem, nem örültek neki, amikor ilyen kontextusban  bukkantak fel a Wired cikkében. Nyilván a politikai és üzleti érdekek másutt is "beavatkozársra" csábítanak egyeseket. Itthon egyelőre fórumokon működő politikai kommandók és a blogokban külön jelzés nélkül megjelenő cégek jelentik a legnagyobb veszélyt, de a "civil média" bármilyen, népszerűvé váló formájában megjelenhetnek azok, akik a saját szájízük szerint próbálják alakítani a beszélgetést. A kérdés az, hogy fel kell-e adni az anonim kommunikációt, vagy minden rendszer mellé a Wikiscannerhez hasonlító ellenőrző rendszert kell-e fejleszteni? Nem fordul-e ezzel át a Nagy Bizalom Nagy Bizalmatlanságba?

A "civilek" bevonása a tartalomgyártásba általában úgy történik, hogy készül egy felület, ahova az emberek felpakolják az anyagaikat, azután a "profik" szabadon válogatnak a termésből. (Így működik például a CNN iReport oldala is.) A Reuters mostanában egy újabb megoldással próbálkozik. Nem várja meg, amíg kamerát ragadnak a népek, hanem ő maga nyom Sanyo HD vagy Flip Mino készülékeket az emberek kezébe.

A Reuters az amerikai demokraták és a republikánusok elnökjelölő gyűléseire látogatók között több, mint 40 kamerát osztott ki. A gyűlésekre delegált 15.000 hivatásos újságíróhoz képest ez ugyan nem nagy szám, de a Reuters emberei hisznek benne, hogy az "amatőrök" új nézőpontokkal, új hangvétellel gazdagíthatják a tudósításokat.

A Reuters nem először próbálkozik ilyen módszerrel. Néhány héttel ezelőtt az olimpiára utazó (belépőjeggyel rendelkező) nézők között osztott ki 3G és wifi kapcsolattal rendelkező Nokia telefonokat, arra kérve az önkénteseket, hogy ezek segítségével küldjenek anyagokat.

(A tudósítások a Reuters blogjában láthatók, de felkerültek a YouTube-ra és a Huffington Post Off The Bus oldalára is.)

Ami a 15.000 hivatásos újságíró delegálását illeti, Jeff Jarvis szerint  ez maga a tiszta pazarlás. Mindenki tudja, hogy ezeken a jelölőgyűléseken nem történik semmi, valójában nincs miről tudósítani. Az egyébként is egyre szűkösebb erőforrásokat lenne mire fordítani, de nem lehet. A média nagy kivonulása nem az újságírásról szól, a 15.000 szakember a dekoráció része. Ugyanúgy, mint a sok színes lufi.
 

Csereháti roma hírügynökségről álmodozik Kassai Melinda, a csereháti roma partnerségi program koordinátora. A Népszabadság beszámolóját olvasva úgy tűnik, hogy egyelőre maga az ötlet és a kezdeményező lelkesedése az, amire biztosan építhetnek.

Szinte minden médiaszakértő egyetért abban, hogy a szűk közösséget célzó "hiperlokális" médiáé a jövő, ugyanakkor az eddig megvalósult projektek közül csak kevés bizonyult életképesnek.

A cikkben leírtak szerint tervezett Csereháti Roma Hírügynökség elsődleges célja az egymástól gyakran csak néhány tíz kilométerre élő, hasonló gondokkal küzdő, de egymásról mégis keveset tudó közösségek közti információmegosztás lenne. Emellett Kassai Melinda számít arra is, hogy a helyi "tudósítók" anyagaiból átvesz majd a "nagy" média is.

Nem tudom, hogy a csereháti romák között mekkora az internet elterjedtsége, de tartok tőle, hogy a Wifi falu program jelentős sikerei ellenére sem túl nagy. Lehet egy olyan közegben hatékonyan közösségi médiát működtetni, ahol kevesen férnek hozzá az internethez? Hagyományos körülmények között, például egy budapesti kerületben biztosan nem, de elképzelhető, hogy speciális helyzetben, zártabb közegben átmenetileg áthidalható ez a probléma.

Nehezebben tudom elképzelni, hogy bármilyen kapcsolat építhető ki egy ilyen helyi információmegosztó közösség és a hivatalos média között. Az országos média szinte csak jelentős katasztrófák, botrányok vagy bűnügyek esetén kíváncsi az egyébként "láthatatlan" helyekre. Nem hinném, hogy egy ilyen civil hírügynökség változtatni tudna ezen.

Az elmúlt hónapokban sokan írtak arról, hogy a túlélés érdekében át kell alakítani a szerkesztőségi kultúrát. Ezek az írások azonban leginkább csak (többé-kevésbé ismert) általánosságokat visszhangoztak. A továbblépéshez konkrét tippekre, végrehajtható tervekre, tanácsokra lenne szükség. Többen úgy gondolják, hogy erre a CopyCamp a legalkalmasabb.

A CopyCamp egy mindenki számára nyitott összejövetel, amit az szándék hozott létre, hogy az újságírás sorsa iránt felelősséget érző emberek tanuljanak, ötleteljenek, vitatkozzanak az újságírás jövőjéről. A CopyCamp természetesen nem valami újságíró-konferencia, hanem afféle unkonferencia. Hivatalos szónoklatok helyett rövid (kölcsönös) bemutatkozásokból, vitákból, műhelyfoglalkozásokból áll..

A CopyCamp "mozgalom" ugyan viszonylag új, de nem példa nélküli. Évek óta több földrész számos országában sikeresen zajlanak a "tech" témákkal foglalkozó BarComp összejövetelek, de népszerűek a PodCamp rendezvények is. - (Persze nem is kell ilyen messzire menni, itthon is igen sikeresen működik a Budapest New Tech Meetup is.)

Chris O'Brian, a MediaShift Idealab -ba írt bejegyzésében a San Jose Mercury New által szervezett összejövetelről számol be. A korábban 420 fős szerkesztőség több lépcsőben 155 főre fogyott le, éppen a rendezvény előtti napokban jelentettek be egy újabb leépítést. Ennek ellenére a szerkesztőség 10 tagja is fontosnak tartotta, hogy (önként, ingyen) részt vegyen az egész napos rendezvényen. A beszámolók szerint a találkozó nagyon hasznos volt, mert az újságírók végre közvetlen visszajelzést kaptak arról, mit is vár tőlük a helyi közösség, a vendégek pedig betekintést nyerhettek a hírgyártás folyamatába.

Vajon érdemes lenne CopyComp-ot szervezni itthon is? Lenne befogadó szerkesztőség és érdeklődő közönség is? Kialakulna valódi beszélgetés, vagy csak ülnénk feszült csendben? Lenne vita, vagy mindenki mondaná a magáét? Valóban kíváncsiak a hazai szerkesztőségek a közösség véleményére? Meg akarják osztani az emberek a véleményüket a szerkesztőségekkel, vagy egyszerűbb csak "fikázni"?

Amíg nem próbáljuk ki, nem derül ki.

Ülök az elegáns szálloda kulturált termében és hallgatom az Egyiptomból, Kenyából, Iránból és még ki tudja honnan érkezett előadókat, hogyan próbálják országukban elnyomni a szabad véleménynyilvánítást, hogyan próbálják elérhetetlenné tenni a "veszélyes" webes csatornákat és óhatatlanul a hetvenes-nyolcvanas évek jutnak azt eszembe. Azok az idők, amikor a kádári diktatúrában a stencilgépek - emlékszik még valaki ezekre -, majd később a fénymásolók szigorú ellenőrzésével, a telefonhálózat korlátozásával (és lehallgatásával), ma már ártatlannak tűnő könyvek és folyóiratok bezúzásával, a külföldi rádióadások zavarásával próbálták ellenőrizni, mit olvassunk, hallgassunk, mondjunk, gondoljunk. Kevés sikerrel. A gondolkodni hajlandókhoz valahogy akkor is eljutottak a legfontosabb információk, a birkanyáj-tömegek meg most is, amikor néhány kattintásra vannak az egész világtól,  jól elvannak a készen kapott, előre csomagolt és természetazonos aromákkal és állományjavítókkal felturbózott táplálékukkal. Érdemes azonban elgondolkodni azon, vajon mi lett volna, ha nem a 90-es évek elején, hanem 20 évvel korábban tör ki az internet-forradalom? Mit tudott volna kezdeni a világhálóval az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs- és Propaganda Osztálya? Valószínűleg valami olyasmit, mint amiről most a Global Voices Summit előadói számolnak be.

Szerencsére a Facebook, a YouTube, vagy a GoogleMaps tiltása mifelénk elképzelhetetlen, viszont ismerősek azok a japán elképzelések, amiket Chris Salzberg, a Global Voices tokiói "képviselője" ismertetett. Lehet, hogy az internetes tartalmak szabályozásának (egyik) élharcosa, Körmendy-Ékes Judit Japánba tette át  székhelyét?

A mai délelőtt egyik leghatásosabb fellépője a szingapúri Au Wai Pang volt, aki saját magát cenzúrázva valóban csak 5 percet beszélt. Kár, szívesen hallgattam volna még. Szingapúrnak az elmúlt 20 év alatt a szegénységből meglehetős jólétbe sikerült eljutnia,. az elégedett embereket viszont nehéz bármilyen ügyben is aktivizálni. Au Wai Pang tehát azon tűnődött, milyen lehetőségeket tartogat itt az internet, illetve vissza kell-e térni az internet előtti módszerekhez.

Mi ugyan az elmúlt 20 évben nem éltünk meg a szingapúrihoz hasonló fejlődést (sőt!), az emberek nem a jóléttől, inkább a kilátástalanságtól, kiábrándultságtól tompultak el. Vajon léteznek Szingapúrra és Magyarországra is érvényes, közös megoldások?

Ha helyesen értelmezem a magyar szervezők felhívását, ma még 27 százalék kedvezménnyel lehet jelentkezni a holnap kezdődő 2, napos Global Voices Summit -ra.

Persze, tudom, sokan szívják a fogukat, panaszkodnak, hogy sok a napi 11.000 Ft-os részvételi díj. Igaz, hogy ugyanezek az emberek különösebb vívódás nélkül adnak ki ennél több pénzt egy másodosztályú koncertere, de valahogy más kategóriába tartoznak ezek a rendezvények: a koncertért fizetünk - konferencia miatt sírunk (hacsak nem a munkahelyünk állja a számlát).

A konferencia, aminek témája a civil újságírás és a szólásszabadság jó alkalom arra, hogy megismerd a Global Voices "mozgalom" egyénként a világ különböző csücskeiben működő aktivistákat, illetve hogy tudatosítsd magadban: Európán és Észak-Amerikán kívül is élnek értelmes, nyitott, gondolkodni képes emberek. (Meglepő?)

A Global Voices konferencia angol nyelvű honlapján bukkantam a CrowdVine for Conferences szolgáltatásra, ami arra való, hogy egy konferencia résztvevői már a rendezvény előtt kapcsolatba kerülhessenek egymással és már úgy kezdjék el az első napot, hogy már tele vannak ismerőssel, megbeszélt találkozókkal. (Részben hasonló célt szolgálnak a konferenciablogok felvezető bejegyzései is, de a CrowdVine esetében a "másik oldal", a résztvevők kezében van a kezdeményezés.)

Természetesen azonnal ki kellett próbálnom, hogyan működik a dolog, ezért azonnal beléptem a Global Voices Summit CrowdVine oldalára. Az online felület nagyobbik részét egy üzenőfal (twitter, blog) foglalja el, ahol a regisztrált tagok bejegyzései, illetve az azokhoz írt hozzászólások jelennek meg. Ennél izgalmasabbnak tűnt az oldalhasáb ("sidebar") ahol a regisztráláskor megadott adatok összesítve, címkefelhőként jelennel meg. Így egy pillantás alatt látszik, hogy e regisztrált tagok mivel foglalkoznak, mi érdekli őket, kinek dolgoznak, vagy hogy milyen gépet használnak. jó ötlet. Azt azért el kell mondanom, hogy még nem tolonganak az oldalon az emberek. Remélem, holnap többen lesznek. Te jössz?

Lehet, hogy rajtam kívül már mindenki tudja, én csak ez előbb értesültem róla, hogy a június végén Budapesten kerül megrendezésre a GlobalVoices Citizen Media Summit 2008 című nemzetközi konferencia. Fogalmam sincs hogy kerültek ide, egyelőre összes információm annyi, hogy a szervezők hazai partnere a Média Hungária.


Nem vagyok eleve szétszakadva minden Magyarországon tartott rendezvénytől, valamennyi ide telepített globális kiszolgálóközponttól, de a GlobalVoices "látogatását" nagy dolognak tartom. Tudom persze, hogy a hazai média majd csak minimális terjedelemben foglalkozik a rendezvénnyel, de talán mégis megérti újabb néhány ember, hogy a civil média és a sajtószabadság elválaszthatatlanok egymástól, a nem hivatalos tudósítók révén a világ információkhoz juthat a hivatalos média által le nem fedett területekről. (Vagyis a világ nagyobbik részéről.)

Persze, ha igazságos akarok lenni be kell látnom, hiába ismerem évek óta a GlobalVoices oldalait, hiába nyűgöz le az ott található írások gazdagsága, sokfélesége, ritkán jut az eszembe csak úgy, hogy az ottani bejegyzéseket olvasgassam. Hiába kínál rengeteg információt a web, az időhiány csőlátásra, célirányos keresésre, az ismert ösvények újbóli bejárására kényszeríti az embert. Most legalább egy két napos konferenciázással csökkenthetjük felgyülemlett lelkifurdalásunkat.

Utóirat: Akit nem érdekel a konferencia, annak is szeretném figyelmébe ajánlani a nagyon profi, minden részletre kiterjedő konferenciahonlapot.

Hillary Clinton és Barack Obama szoros versenye miatt rendkívül felértékelődött a Demokrata Párt 795 "szuperküldöttének" szerepe. (Ők azok a "belső körbe" tartozó pártemberek, akik a párt jelölőgyűlésén teljesen szabadon szavazhatnak majd arra, ki legyen a demokraták elnökjelöltje.)

Egyre többen úgy gondolják, hogy tudniuk kell, kik ezek a "szuperküldöttek", hogyan, mi alapján hozzák meg döntésüket. A civilek által készített Superdelegate Trancparenty Project vagy a Superdelegates.org bőséges információt nyújtanak mindenkinek, aki egy újságcikknél, vagy tévétudósításnál mélyebben akarja megismerni a választási folyamatokat és a szuperküldötteket. Ezek az oldalak talán nem olyan elegánsak, mint a legnagyobb hírportálok kampányoldalai, viszont máshol el nem érhető, illetve csak szanaszét megtalálható információkat gyűjtenek össze. Tipikusan olyan terület, ahol megmutatkozik a civil újságírás és a crowdsourcing ereje, hiszen sokan vesznek benne részt, ugyanazon a témán dolgoznak és a végső anyagot is közösen készítik el. (A Wired cikkében részletesebben is olvashatsz a témáról.)

Ryan Sholin, az utóbbi hónapok egyik leglelkesebb és legtermékenyebb újságíró-bloggere egy előadásra készülve összegyűjtött néhány olyan megoldást, ami túlmutat a hagyományos újságíráson. Az előző témához kapcsolódva most PolyFact.org oldalt emelném ki, ami az amerikai elnökjelölti kampányban segít eligazodni. Az elnökjelöltek kijelentéseit szakértők szedik szét, majd azokat "igazságmérő" segítségével mutatják be.

Itthon elképzelhetetlen lenne egy ilyen oldal, hiszen előre lehet tudni, melyik oldal milyen "igazságot" mérne. Kíváncsi vagyok viszont arra, hogy a népszavazás kapcsán felbukkan-e valamilyen igazán webes megoldás?

Most kezd csak igazából beindulni a világ egyik legnagyobb és legdrágább vetélkedője. A novemberig tartó show lehetőségeit sajnos korlátozza az Egyesül Államok kissé idejétmúlt alkotmánya, ezért nem lehet az egész világról SMS-ben szavazni arra, ki legyen a következő 4 évben a Nagy Ő. (Magára a túlbonyolított választási rendszerre kár is szót vesztegetni, komoly felmérések szerint azt  az amerikaiak többsége sem érti.)

Nagyon igazságtalan, hogy miközben az Egyesül Államok (az egyetlen megmaradt Szuperhatalom) No1. Vezetőjének befolyása kiterjed a világ jelentős részére, az érintettek semmiféle befolyással nem bírnak arra, ki is legyen a Főnök a következő években. Azt, hogy az egész világ szavazópolgárai közvetlenül voksolhassanak az Egyesül Államok elnökére még a  Global Voices sem tudta elintézni, viszont készítettek  - a Reuters támogatásával - egy olyan honlapot, ahol bárki elmondhatja a véleményét a kampányról, a jelöltekről.

A Voices witout Votes a Global Voices hagyományai szerint azokból az országokból gyűjti össze a véleményeket, ahonnan általában nem jutnak el az emberek hangja Washingtonig. A bejegyzésekben thaiföldi, indiai, kenyai, afganisztáni... bloggerek mondják el, mit gondolnak az egyes jelöltek szerepléséről, a kampány kiemelt témáiról.

"Igaz, mert megírta az újság." A web előtti, sötét időkben sokan gondolták így. (Itt K-Európában számosan inkább az "Igaz, mert mondta a Szabad Európa is" változatot részesítették előnybn, de ez a lényegen nem változtat.) Sokáig nem gondolkodtunk azon, vajon mi a különbség a médiában tálalt "sztorik" és a valóság között. Doc Sears szerint nagyjából annyi, mint az érdeklődés felkeltése és az igazság keresése között.

Az újságíró alapvető dolga, hogy cikkeket írjon. A cikk - angolul "story", vagyis történet, - a tények érdekes, csinos elrendezésben történő tálalása. (Itt most a komoly újságírásról van szó. Nem foglalkozom az újságírás bulvárnak nevezett elhajlásával, ahol a tények aránya gyakran elhanyagolható.) A sztori akkor érdekes, ha 1) érdekes emberek szerepelnek benne 2) valami szerencsétlenségről, vagy konfliktusról szól 3) valami mozgalmasság van benne. A lényeg az érdekesség és egyáltalán nem véletlen egybeesés, hogy ugyanerre buknak a hirdetők is.

Mindez lényegesen különbözik attól a folyamattól, ahogy ma információkhoz jutunk. Egyre inkább olyan információk között keresgélünk, amit mások nem azért raktak fel a webre, hogy eladjanak nekünk valamit, neveljenek minket, hanem mert meg akarják velünk osztani tudásukat. Keresgetünk a Wikipédiában, a közösségi ajánlásokban, de ez a lényege annak a tevékenységnek is, amit leggyakrabban közösségi újságírásként (citizen journalist, participatory journalism) szoktunk emlegetni.

Doc Sears a nyílt forráskódú programfejlesztés felől vizsgálja az újságírást és úgy látja, hogy az egy saját "Kínai Fal" mögé bújva, a hagyományos hirdetési modellek által gúzsba kötve képtelen arra, hogy az "érdekességek" helyett valóban eljusson a tényekhez.

Persze tudjuk, hogy a nyílt forráskódú programozás mellett továbbra is él a hagyományos, programfejlesztés és terjesztés. Ugyanígy nem hiszem, hogy a civil-, hálózatos, crowdsourcing stb. újságírás rövid távon felváltaná a profi médiát. Már csak azért sem, mert a közönség jelentős része egyáltalán nem a tényekre, hanem az érdekes sztorikra kíváncsi.

Többször is írtam már a Global Voices tevékenységéről, arról, hogy milyen fantasztikus munkát végeznek, mikor bekapcsplják ázsia, afrika és más fejlődő régiók kommunikációs fehér foltjait a "fejlett" világ információáramába.

A marokkói, szerb, szenegáli, koreai és még ki tudja milyen blogok gyűjtése, angolra fordítása és publikásála mellett a Global Voices egyik oldalága, a Rising Voices számtalan módon próbálja segíreni, többek között eszközökkel és megfelelő tecnnikákkal ellátni az általk istápolt országok/földrészek megszólalni kívánó lakóit.

A Rising Voices most megjelent Introduction to Citizen Media című rednkívül jól szerkesztett, példákkal ellátott, mindössze 9 oldalas gyakorlatias útmutató arról, hogyan lehet belevágni a blogolásba, videók-, vagy pdcast adások  készítésébe.

Mi ugyan úgy gondoljuk, hogy nem tartozunk a "harmadik világba", mégis azt gondolom, hogy sokaknak hasznára válna, ha tanulmányozná a kiadványt.

Valamikor bő tíz éve nagy szenzáció volt, amikor az iNTerRNeTTo "felfedezte" a online fórumot. (Az "idősebbek" még emlékezhetnek rá, hogy az IDG-től való válás és az Index alapítása idején éppen a fórum tulajdonjoga körül folyt a legnagyobb csetepaté.)

A fórum szemléleti áttörést jelentett, hiszen először jelentek meg komolyabb "visszirányú" vélemények a korábban egyirányú médiában. (Az olvasói levelek más kategóriába tartoznak, hiszen ezeket valamennyi szerkesztőségben erősen szűrik és szerkesztik.) Egyeseket biztosan ez az olvasókkal való szorosabb kapcsolat lelkesített, de az a gyanúm, hogy a legtöbb kiadványt inkább a gyorsan pörgő számlálók motiválták, amikor fórumot nyitottak. Fórum pedig hamarosan lett mindenütt. (A fórumnyitást meghatározó stratégia ugyanaz volt, mint később az influenzajárvány sebességével terjedő "szavazógép" esetében is: "Az Indexnek is van, akkor nekünk is kell", illetve "ártani nem árt, akkor miért ne csináljam?")

Hamar kiderült, hogy a fórumokkal alapvetően bajok vannak: Vagy panganak az ürességtől, ami kínos, vagy túl nagy a forgalom, akkor meg komoly "erőforrásokat" kell(ene) bevetni a moderálásra. Az is hamar kiderült, hogy a fórumok nem nyújtanak igazi visszajelzést az újságíróknak, illetve nem kerülnek közelebb az olvasók a szerkesztőséghez - egyszerűen azért, mert a szerzőknek, szerkesztőknek nincs idejük arra, hogy naponta több óra hosszat a fórumokat bújják.

Ahogy elkezdődött a komolyabb, üzleti célokra is alkalmas forgalommérés, csökkent a fórumok vonzereje. (Kevés olyan elszánt hirdető, aki kifejezetten egy jó kis zűrös politikai fórumban szeretne megjelenni.)

A fórum-divat szépen lecsengett. Maradt néhány erős fórum, néhányan erősen szakosodott hely, számos vegetáló fórumocska, akiknek meg elegük lett az egészből - például a hvg.hu, vagy az FN.hu - szép csendesen bezárták a boltot.

Miközben minálunk az online lapok még a fórumokban hittek, az amerikai online médiában (aztán onnan elterjedve másutt is) elszabadult a hozzászólás-őrület. A két terület látszólag rokon, a cikkekhez való közvetlen hozzászólás azonban egy (fél) lépéssel közelebb viszi az olvasót a szerkesztőséghez. A cikk alatt való közvetlen megjelenés szinte a szerkesztett tartalom részévé teszi az "egykori olvasókat", diadalmassá teszi az UGC (olvasók kreálta tartalom) bevonásának híveit és mérhetetlen undorral tölti el a konzervatívabb szerkesztőket.

A cikkek közvetlen kommentálása persze válasz a blogvilág (vagy általában, a szerkesztőségeken kívüli média) gyors, sok médiavezér számára ijesztő felfutására. Ráadásul nem is rossz válasz: A szerkesztőségi anyagba integrált blogok (háziblogok) mellett ez az egyik leghatékonyabb módszer arra, hogy a hagyományos média egy kis friss energiát vegyen át a blogoszférától.

Ott, ahol engedélyezik a cikkekhez való hozzászólást megint a két, korábban megismert problémával szembesülnek: 1) Igazi beszélgetés csak akkor alakulhat ki, ha abban a cikk szerzője is részt vesz. Azt viszont nem lehet várni, hogy ezt szabadidejében, magánszorgalomból tegye. A hozzászólásokra való reagálást tehát be kell építeni a normális napi munkamenetbe. (Nyilván ennyivel csökkenteni kell az egyéb feladatokat.) 2) A hozzászólásokat megfelelő mederben kell tartani, vagyis valóban moderálni kell a beszélgetést, nem pedig csak egyszerűen cenzúrázni a hozzászólásokat.

Jól látható, hogy a kívülről jött vélemények kezelésének stratégiája az, ami ma a leginkább megkülönbözteti egyik kiadványt a másiktól.
A két véglet, a hozzászólás elől elzárkózók és a hozzászólásokat minden moderálás nélkül engedők között már eddig is rengeteg megoldás született. A hagyományos, "gyomlálásos" módszer nagyobb forgalom esetén rendkívül munkaigényes, ráadásul a gyakorlat azt bizonyítja, hogy gyomlálandó hozzászólásoka a gyomlálás sebességének négyzetéve szaporodnak.

Bár egyesek nagyon bíznak benne, a tisztán gépi megoldások, a szoftveres szűrések még nem igazán jók. Miközben számos ártatlan kifejezést félreértenek, az elszántabbak könnyen kicselezik őket. Egyes szerkesztőségek a moderálás kihelyezésével próbálkoznak, ami ugyan (viszonylag) költségtakarékos megoldás lehet, ellenzői szerint viszont éppen a lényegtől, a közönséggel való szorosabb kapcsolattól fosztja meg a szerkesztőséget.

A legújabb moderálási trend nem a büntetésen, hanem a pozitív megerősítésen alapul. A NYTimes.com nemrég bevezetett hozzászólási rendszerében a többi hozzászóló, illetve a szerkesztők is véleményezhetnek 1-1 hozzászólást. Az új stratégia részeként díjazzák azokat a hozzászólókat, akik vállalják valódi nevüket. (Mellesleg a Times-nál 11 tagú- hamarosan tovább bővülő - modera-szerkesztőség ápolgatja a hozzászólásokat.) Hasonló - talán még nem teljesen kidolgozott - stratégiát folytat a BusinessWeek.com, amikor felajánlja, hogy kiteszi a "jó hozzászólók" fotóját. (Információim szerint egyelőre nincs tömeges érdeklődés a lehetőség iránt.)

Itthon még nagyobb a zavarodottság. Miközben az Index saját blogjaiban minimális a kontroll, a "hozzászólások" többsége valamilyne off-topic csata , az "igazi" cikkeket továbbra sem lehet kommentálni.

Előre megfontolt módon nem engedélyezi a közvetlen hozzászólásokat a Hírszerző sem. (Itt is arra szoktak hivatkozni, hogy "ott a fórum, ha valakinek véleménye van". Természetesen az egyik nem pótolja a másikat.

"Természetesen" nem lehet hozzászólni a frissen átalakított FigyelőNeten sem.

A hvg.hu-n - főbérlőm - egyes cikkekhez lehet hozzászólást írni, másokhoz nem. A kiválasztás mikéntje ismeretlen.

A legsajátosabban talán az Origo járt el. Átalakításakor ugyan "elfeledkeztek" a hozzászólások lehetővé tételétől, nemsokkal később viszont megjelent a Blogter hozzászólás-interfésze. Nem tudom, hogy ez igazi kihelyezés-e, nem derül ki, ki végzi a moderálást, de itt is az Origo fórumának moderálási szabályai az érvényesek.

Szerintem a nagyobb forgalmú kiadványoknál komoly lehetőség rejlik a hozzászólásokban, de ennek kiaknázásához személetváltásra van szükség. Az újságíróknak fel kell adniuk megmondóemberi pozíciójukat és végre szóba kell állniuk olvasóikkal. A kiadóknak be kell látniuk, hogy az olvasók generálta tartalom nem ingyen kapott massza, amivel ki lehet tölteni felületeket, hanem olyan alapanyag, amivel még dolgozni kell. Csak az olvasói vélemények valódi integrálása révén válhat valami érdekes, hasznos a most még a legtöbb helyen csak divatból megjelentetett hozzászólásokból.

Idehaza valahogy mintha elsikkadt volna a karácsonyi készülődés zajában a Google bejelentése: "Knol" fedőnéven a felhasználók tudásán alapuló általános tudásbázis építésébe fogtak. Egyelőre zárt, meghívásos rendszerben folyik a tesztelés, de hamarosan beindul a gépezet...

Lehet bárhogy csűrni és csavarni, de nem nehéz észrevenni, hogy a Google a Wikipediát akarja leváltani saját össznépi enciklopédiájával. A Wikipedia ugyanis túl jó - túl sok kulcsszóra jelennek meg szócikkei az első találatok között - és hiányzik mögüle a megfelelő üzleti modell.

A Wikipedia óriási és szerteágazó volta miatt megfoghatatlan. Próbálkozni csak a Google erejével és az emberi gyengeségek kihasználásával érdemes. A Google bejelentésében a szerzők kiemelését, a szerzők fontosságát hangsúlyozza. Lehetséges, hogy a hiúság-faktor lesz az, aminek segítségével legyőzik a (többnyire) névtelen wikipedistákat?

A reakciókat olvasva úgy látom, igazából senkit sem lepett meg a Google terjeszkedésének újabb iránya. Én viszont furcsállom, hogy a médiával foglalkozó webhelyek, blogok ilyen visszafogottan foglalkoznak a témával. Nem most lépett be igazán a Google a média területére? (A Google News még kimagyarázható, hiszen ott még mások tartalmával kavar.)

Refrén: Az Epic 2014-ben mindezt már jó előre megjósolták.

Mostanában leginkább akkor esik szó a civil újságírásról (citizen journalism), amikor valamelyik, korábban nagy reménységkén induló vállalkozás bedől. (Legutóbb a Backfance.com járt így.)

Mindenképpen jó tehát arról hallani, hogy rövid időn belül két „civil portál”, a NowPublic és az Associated Content is komolyabb pénzhez jutott (Az előbbi 10,6 , az utóbbi 10 millió dolcsit kapott.)

A két szájtot és a témában megjelent cikkeket nézegetve számomra sehogy sem derül ki, hol is van ezek mögött az az üzleti modell, amit látva megnyílik a befektetők bukszája. (A hiba nyilván bennem van, hiszen minkét cég igazgatótanácsában jeles pénzügyi szakemberek ülnek és persze ma már a befektetők sem üldözik dollármilliókkal az internetes vállalkozókat.)

A NowPublicon körülnézve leginkább idegen anyagokat találtam. Fogalmam sincs, hogy tud ebből használható dolgokat kilúgozni a Reutrers?

Érzésem szerint az Associated Content hátszelét sem annyira a tartalom, mint inkább az igazgatótanácsban ülő Ron Conway  (ismert tech-befektető),  Tim Armstrong, aki „mellesleg” a Google egyik vezetője, vagy a Yahoo igazgatóságának tagja, Eric Hippeau adja.

Len Brody, a NowPublic vezére egyébként azt nyilatkozta  a GigaOmnak, hogy nem szeretik a „citizen journalism” elnevezést, inkább a „crowd powered” elnevezést részesítik előnyben, nem hisz a „hiperlokális” hírekben.

Brody szerint a „crowd powered” hírgyártás sikerének mértéke a mainstream médiában való megjelenés gyakorisága. Szó sincs tehát már azokról a korábbi, naiv ábrándokról, hogy a hagyományos médiának vége, az állampolgári hírgyártás feleslegessé teszi a szerkesztőségeket. A civil hírgyártók  (hírgyűjtők, hírterjesztők) jórészt a hagyományos média anyagait terjesztik, egészítik ki, dolgozzák át, önálló anyagaik pedig többnyire a hagyományos média révén kapnak nagyobb nyilvánosságot. 

Adalékok:

A GigaOm intejúja
A Wired cikke
A WebProNew

Gary Goldhammer (Below the Fold blog) arról ír, mennyire speciális ma a webes újságírók helyzete. Továbbra is el kell látniuk a hagyományos újságírói feladatokat, közben viszont meg kell mutatniuk az olvasóknak, hol másutt találják meg azokat a híreket, amiket ők nem írtak meg, illetve segíteniük kell a hírszolgáltatásba belépni kívánó „civilek” munkáját. (Goldhammer szerint az utóbbi természetes. A profi újságíróknak is szükségük van a szerkesztő segítségére, akkor pedig miért várnánk, hogy a „civilek” magukban boldoguljanak?)

Mindez triviális? A sorra megújuló hazai webes hírszolgáltatók számára semmiképpen sem. Az új Index továbbra is az olvasók”benn tartásában”, az „idegen” cikkeket, blogbejegyzéseket ajánló szolgáltatásoktól mindenki félti saját híreit, a blogokat ugyan többen is megtűrik már, de azok vadon, minden segítség nélkül növekednek.

Ne áltassuk magunkat, még mindig csak egy tegnapi állapotot tudtunk utólérni.

Napok óta ez a karikatúra az újságírással foglalkozó blogok sztárja. Természetesen én is terjesztem:

"Ahogy Larry befejezte "UGC" videóját a világ legundorítóbb haláról, úgy érezte, valaki figyeli...
(A média-sirályok mind azt víjjogják: "Az enyém!")

Frissítés a bejegyzés végén

Sokszor szó esett már itt arról, hogy az [origo] a média 1.0. állapotokhoz következetesen ragaszkodva mereven elzárkózik a külső tartalmak (user generated content) beengedésétől. A legutóbbi tatarozáskor sokunkban csalódást keltett, hogy még a cikkekhez való hozzászólás lehetőségét sem teremtették meg.

Most egy sajátos, „indirekt” megoldás bukkant fel: Az origo.blogter.hu oldalon a blogteresek - nyilván nem az [origo] tudtán kívül - lényegében ugyanazt valósították meg, mint saját „alternatív címlapjukon”: Kijelölhetsz origós cikkeket és megjegyzéseket fűzhetsz hozzájuk.

Óriási.

A Digg, a Newsvine és a többi hasonló linkgyűjtő szolgáltatás nem az eredeti tartalomtulajdonosok bénasága miatt jött létre. Az ajánlások nem az ottani hozzászólási lehetőséget pótolják. Lényegük a rengeteg lehetséges forrás szűrése, az információk áttekintésének könnyítése.

Az online média egyik legnagyobb lehetősége, hogy az olvasók a szerkesztőségi tartalommal AZONOS HELYEN mondhatják el véleményüket. A cikk és a hozzászólások új tartalmi egységet hoznak létre. Mindez elkülönítve nem működik. (Ez már bebizonyosodott sok helyen, ahol a hozzászólásokat a külön oldalon létrehozott Fórumban lehetséges.) Az origo.blogter.hu vállalkozása tehát csak gyenge pótlék, legjobb indulattal is csak valami média 1.5 megoldásnak tekinthető.

A témával kapcsolatos minden tovább mondanivalómat ellőtte már Bártházi András.

Frissítés (07.04.19.)

Időközben az [origo] cikkeinek a végére kikerült egy "komment" (szép magyar szó) jelzés és a hozzászólások mennyiségét mutató szám. (Így azért már jobb a dolog.) Maga az aktus (a hozzászólás) továbbra is az origo.blogter.hu oldalon történik. A hozzászólások száma az [origo] forgalmához képest elég alacsony. Ennek oka valószínűleg nemcsak a bejáratási időszakkal, de a cikkek száraz jellegével is magyarázható.

Frissítés a bejegyzés végén

A Médiablogra mutató linkek nyomán, "visszafelé" haladva akadtam a Témabörzére. Bemutatkozásuk ugyan nem a legszerencsésebb volt - engedély nélkül, teljes terjedelmében átvették és közölték a Médiablog számos bejegyzését - , de ha már ott voltam, körülnéztem.

"A portál, miként a neve is utal rá, az ötletek, témák halálát szeretné elkerülni: halott az az ötlet, mely nem jut(hat) olyannak a tudomására, aki kezdhet is vele valamit." - olvashattam a nyitóoldalon.

Továbbá: " Kiknek szól a TÉMABÖRZE?  Elsősorban újságíróknak, illetve médiamunkásoknak. Felhasználói oldalon ők azok, akik nagyobb nyilvánosságot adhatnak egy-egy témának, információnak. De az ötletelés tovább is fejleszthető, azaz olyan területek is megjelenhetnek a TÉMABÖRZÉN, melyek nem kifejezetten sajtóinformációk. Például film-, vállalkozói, üzleti vagy akár kutatási ötletek."

Ide-oda kattintgatva az az érzésem támadt, hogy a Témabörze ebben a formában nem az ötletek feltámasztójaként, inkább azok temetőjeként működik. Nem hinném, hogy akadna újságíró, aki éppen az it található, enyhén penészes sajtóközleményekből lenne képes ihletet meríteni. Azt sem hiszem, hogy azok az újságírók, akiknek az Observer sajtófigyelő használata is legyőzhetetlen akadályt jelent képesek lennének ezt a szolgáltatást használni. És végül azt sem feltételezem, hogy léteik magyar újságíró, aki hajlandó lenne használható cikkötletét egy ilyen helyen megosztani az ismeretlen "közösséggel."

Biztató jel viszont, hogy első figyelmeztetésemre levették a Médiablog engedély nélkül felhasznált írásait. (Igaz, az ilyenkor szokásos mentegetőző / bocsánatkérő levelet "elfelejtettek" küldeni.)

Frissítés: Időköben - nem feltétlenül a fenti bejegyzés hatására - megérkezett  Szőke László (Témabörze közelebbről nem behatárolt feladatkörű illetékese) válasza. Ebben egyebek mellett ez olvasható: "nem ártana az RSS csatárnát úgy beállítani, hogy a bejegyzéseknek csak az első 20 szavát tartalmazza a cím linkjén kívül. Hacsak nem szempont és kiadói elv, hogy semmilyen linkelhetőség ne legyen a Médiablog tartalmára."

A válasz egyszerű: A teljes RSS a Médiablog olvasóinak kényelmét, nem pedig a blog tulajdonosával meghatározhatatlan viszonyban levő szolgáltatók érdekeit szolgálja. Attól, mert valami nincs leláncolva, lelekatolva nem jelenti azt, hogy szabadon el is lehet vinni. Vonatkozik ez a parkok virággyásaiban található virágokra, a szállodai törölközőkre ugyanúgy,  mint a weben "talált" szövegekre.
(A napokban úgy nyúlta le valaki az egyik hetilap weboldalának forrását, hogy automatukusan "vitte" magával az ott található hirdetést is - épp ezen bukott le. A hirdető persze nem örült, hogy a reklám egy rettenetes kinézető, szélsőséges nézeteket hirdető oldalon bukkant fel).

Érzésem szerint az RSS éretesítőkből nyert információk  felhasználásának módja még sok vita forrása lesz.

Tegnap már írtam az Index közösségi újságírással foglalkozó cikkéről.  Anarki (a cikk titokzatos szerzője) közben úgy belelendült, hogy máris itt a folytatás is.  Rendesen képben van, ebben a részben szerepel minden, amit már nem lehetett begyömöszölni az első részbe. (Szakdolgozók figyelem! Némi hígítással ebből a két cikkből kihozható a teljes diplomamunka.)

A lényeg mégsem ez, hanem hogy az Index össznépi cikkírást kezdeményezett. A téma a hazai közösségi oldalak összehasonlítása, a hely a Wikispaces.com-on megnyitott oldal. (A kezdeményezés vélhetően Anarkié, de az Index "felkarolta": Pillanatnyilag a címlap legtetején nyomják, ahova normál esetben legfeljebb egy közepes botránnyal lehet felkerülni.)

Feltétlenül érdemes körülnézni a születő (vagy még embrionális állapotában elhaló?) oldalon. A közösségi oldalakról egyelőre nem tudsz meg sokat, megtapasztalhatod viszont, hogyan működnek egyes, normál esetekben szerencsére csak a fórumokon őrjöngő elmebetegek. (Szegény Anarki próbál valami rendfélét fenntartani.)

Az az érzésem, hogy ezzel az egész vállalkozással a szkeptikus Anarki és a még szkeptikusabb Index a közösségi (pontosabban az "open source") újságírás működésképtelenségét próbálják bizonyítani. Ha így megy tovább, sikerülni fog.

Frissítés a bejegyzés végén

Hónapokkal ezelőtt írtam a NewAssignment nevű, a nyílt forráskódú újságírás támogatására (és persze előtte a kitalálására) léterjött non-profit vállalkozásról.

Az Index most a NewsAssignment első igazi próbaköre, az AssignmentZero ürügyén rakott össze egy cikket a közösségi újságírásról.

Jó kis kompakt írás, majdnem olyan szikár, mint egy Wikipédia-szócikk, ha pedig követed a korrektül megadott linkeket, még akkor is képbe kerülsz, ha előtte soha nem hallottál a témáról. (Ez persze a Médiablog rendszeres olvasóival nem fordulhat elő.)

A cikk műfajából (ismeretterjesztés) következik, hogy itt-ott kicsit összemos fogalmakat. Nem  hibaként rovom fel, hiszen ilyen terjedelemben nem is lehet mindent részletesen kifejteni. (Ha nem hiszed, próbáld ki!)

 Ami számomra mégis zavaró, az  a citizen journalism az open source journalism szinonimaként való emlegetése. A „citizen journalism” kifejezés (tudtommal) leginkább a helyi ügyekről történő civil tudósítást jelenti. Az „open source” journalism több önkéntes közreműködő együttműködéséről szól. (Leginkább a Wikipedia szerkesztéséhez hasonlítható.) A NewAssignment a pro-am újságírást, vagyis a hivatásos és az amatőr újságírók együttműködési lehetőségeit kutatja. Ez nagyon más mint a cikk végén váratlanul felbukkanó hazai példa, a közösségi szerkesztésű Virtus

Mostanában egyre nagyobb a fellángolás a "user generated content" (a felhasználók gyártotta tartalom) körül. Egyre több kiadványnál fedezik fel, hogy tulajdonképpen ők nagyon pártolják az ilyesmit. Többségüket valójában nem érdekli maga a tartalom, csak olcsó tölteléket keresnek a reklámok közé.

Az olvasók persze nem hülyék. Ahogy a fórumokat is csak a legelszántabbak olvassák, úgy az ömlesztett, kontrollálatlan tartalomban is csak kevesen hajlandók túrkálni.

Egyetértek azzal, hogy a médiának előadóteremből (részben) kávéházi vitaklubbá kell alakulnia, hiszek benne, hogy a felhasználóktól érkező tartalmakat be kell engedni a szerkesztőség falai közé, de számomra is a pro-am együttműködés tűnik a járható útnak.

Az Index cikkének nagy poénja egyébként, hogy „a tömegek mindeddig adósak a Pulitzer-díjas alkotással”. Egyébként az Index sem kapott még Pulitzer-díjat  , de még magyar Pulitzer Emlékdíjat sem. De azért szeretjük.

Frissírés: A ZeroAssignment oldalát átnézve vettem észre, hogy a szerző kissl összekavarja a dolgokat, mikor azt írja, hogy Jay Rosenék a projekt során alkalmazott módszert crowdsourcingnak nevezik. NEM, az alkalmazott módszer az open source journalism, első közös írásuk TÉMÁJA a crowdsourcing, vagyis a kollektív intelligencia alkalmazása az újságírásban.

(A cikkre kikke, a Médiablog levelező szekciójának oszlopos tagja hívta fel a figyelmemet.)

Jelentős lépésre szánta el magát a nagy tekintélyű, de nem a kísérletezgetésről híres Economist (pontosabban az Economist.com): Ezentúl az interneten teljes terjedelmében közreadják a szerkesztőségnek küldött leveleket, ráadásul úgy, hogy azokhoz a többi olvasó is hozzászólhat.

Szép dolog, nyilván komoly értekezletek és szakmai tanulmányok sora előzte meg a döntést. Persze az sem ártana, ha közvetlenül a cikkek urán is lehetne hozzászólást biggyeszteni, de hát ne legyünk telhetetlenek!

Évekkel ezelőtt egy cikkemben utólagos húzás miatt olyan mondatok kerültek egymás mellé, amitől az szakmailag kínossá vált. Mikor felháborodva reklamáltam a a szerkesztőnél, némi mentegetődzés után azt javasolta, hogy írjak olvasói levelet, amiben a fejükre olvasom bűneiket. Az a legolvasottabb rovat, oda írni a leghatékonyabb. Erősen meglepődtem. Miért kíváncsiak az olvasók ennyire egymás véleményére? Ha annyira sikeres ez a rovat (nyilván máshol is az), akkor miért nem közölnek a lapok sokkal több ingyen kapott olvasói levelet?

Ma már slágertéma a felhasználók gyártotta tartalom (UGC), tanulmányok, konferenciák foglalkoznak vele. Ugyanakkor éppen az olyan nagy presztízsű tartalomszolgáltatók, mint az Economist láthatóan bizonytalanok. Nem tudják, hogy nem „hígításként” fogják-e értelmezni olvasóik, ha beengedik a hozzászólásokat a gondosan ápolt, minőségi cikkeik közé.

Vannak területek, ahol nem egészséges a fekete-fehér beállítás. Nincs értelme úgy szemlélni a világot, hogy csak az újságírók az okosok, mindeni más tájékozatlan bunkó, de az sem igaz, hogy csak a civilek (bloggerek, fórumozók) vannak az igazság birtokában, a hagyományos média (MSM) lassú, eltompult, tohonya hülyék klubja.

Az újságíróknál megfigyelhető szakmai ártalom, hogy szeretnek kategóriákban, skatulyákban gondolkodni. Most a felhasználók (civilek) gyártotta tartalommal (UGC) kapcsolatban kezd megcsontosodni egy olyan vélemény, hogy ez az ingyenes, vagy nagyon olcsó tartalom az, amivel szépen ki lehet tömni a webszájtokat, hogy aztán a tetejükbe lehessen ragasztani a jól fizető hirdetéseket.

Aki próbálta tudja, hogy ez így nem működik. A spontán termelődő tartalom önmagában emészthetetlen massza. A legtöbb sikeres UGC-, vagy UGC-t tartalmazó webhely mögött komoly fejlesztőmunkát igénylő szoftver és alapos szerkesztői munka áll. Elvileg tehát a hagyományos média az az ideális terep, ahol a szerkesztett tartalom és a  felhasználói tartalom találkozhat. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson intenzíven dolgozni kell az UGC-közösség kialakításán.

Valószínűleg nagyon gyorsan pofára fognak esni azok is, akik azt hiszik, hogy a felhasználói tartalmak magukhoz édesgetésével / csábításával (nagy forgalom ígérete, jelképes honorárium) sikerül az ellenőrzésük alá hajtani a hivatalos médián kívül eső tartalmakat. Ilyen többet már nem lesz.

A bejegyzéshez Howard Owens We are the web című írása és a ma reggeli esős időjárás adta az ihletet.

Prospero (a Blogter ügyvezetője) hívta fel a figyelmemet, milyen komolya karriert futott be a Videobomb egyik felvétele. Doransky Civil média 2007 címmel számolt be arról, hogy a mobiltelefononnal készült felvételt  átvette az Index, majd az [origo] is. Konrad egy mai bejegyzésében a civil média combosodásáról és az [origo] feltűnően gyenge szereplésérő elmélkedik

Megnéztem a mobilos felvételt. Egy kötött sapkát és biciklis szemüveget viselő biciklis srác elmeséli, mi történt korábban (a felvételt megelőzően) a téren. „Beszélő fej”+ néhány ember a téren. A lényegről (kerítést bontő képviselők és zavarodott rendőrök) semmi kép.

 Mik a civil média lehetőségei egy olyan helyzetben, mikor a hivatalos média számtalan képviselője már minden megörökíthetőt megörökített? A „spontán” kerítésbontás számos tévéstáb és számtalan fotóriporter jelenlétében történt. A Kossuth térről több tévéstáb is folyamatosan, élőben közvetített.
Valóban akkora nagy szám  a biciklis srác beszámolója? Vagy csak arról van szó, hogy sok kortársa számára ő hitelesebb, mint a tévék az elmúlt években erősen amortizálódott riporteri?

A tegnapi események újra bebizonyították, hogy a még mindig lapzártában (töltés-ürítés) gondolkodó hagyományos média nem képes kielégíteni az azonnali hírigényt, a még mindig korlátozott szerkesztőségi háttérrel rendelkező online média(Index) pedig csak némi késeltetéssel tud beindulni. (Valamikor 13:48-kor került ki a kordonbontó Orbánról készült felvétel):

Ez volna a combosodás?.

Arról van szó, hogy korábbi bejelentésének megfelelően ezentúl amatőröktől is fogad fotókat a Magyar Távirati Iroda. Nem csalás, nem ámítás, a hírügynökség honlapjának tetején ott a felhívás és a link, ami ugyan egy elég fapados, de azért minden bizonnyal működő képfeltöltő oldalra vezet. (Ott ráadásul „kedves kollégánk” megszólítással köszöntenek, ami már önmagában is szívmelengető.)

Kérdés persze, hogy néhány beküldött fotó megoldja-e az MTI problémáit?

A nagy múltú intézmény évtizedekig élvezhette a hírek gyűjtésének (és szűrésének) monopóliumát. Erre, ebben a formában már nincs igény. Meddig van ennek értelme? Nyilván addig, amíg olcsóbb az MTI-től megvenni egy hírt, mint levadászni az internetről és lefordíttatni azt.

Vidéki tudósítói hálózat? Ja, igen, persze. (Bár úgy rémlik, hogy az MTI ezen a területen is kénytelen durva öncsonkítást végrehajtani.) Szerintem az emberek hamar rájönnek, hogy teljesen felesleges az „újságnak” beküldeni cikkeiket, fotóikat, azok megjelentetésére több, egyzserűbb, közvetlenebb lehetőség is kínálkozik.

Nem szeretnék Vince Mátyás helyében lenni.

You Witness News címen a Yahoo-val együttműködésben új szolgáltatást indított a Reuters.
A közérdeklődésre számot tartó felvételt készített amatőrök beküldhetik műveiket a Reuters címére, vagy közvetlenü feltölthetik a Yahoo News megfelelő oldalára.

A Yahoo a legjobb képeket bedolgozza a Yahoo News oldalakba, a Reuters pedig a gondos válogatás után fennmaradt műveket az egyéb hírügynökségi anyagokhoz hasonlóan kiajánlja ügyfeleinek.

(Ha esetleg valaki gondban volna, mert nem tudja, hogyan kell jó anyagokat készíteni, helyben megnézheti Kevin Sites tudósító  „You can do it too [te is meg tudod csinálni] videóját  Különösen ajánlom azoknak, akik valamilyen háborús helyszínen kívánják megkezdeni civil tudósítói pályafutásukat.)

Tovább >>

A BW kitűnő cikke  (nyilván örülnek majd a vállon veregetésnek) arról szól, hogy bár a koreai OhMyNews gyakran emlegetett, kivételes példája a civil újságírásnak, a modell sem üzletileg nem tűnik életképesnek, sem lelkes nemzetközi követőkre nem talál. (Emlékeztetőül: Az OhMyNewst  90 főállású munkatárs (köztük 65 újságíró) mellett 44.000 önkéntes „civil újságíró” írja és szerkeszti.)

A cikk szerint a „civil lap” sikere a 2002-es koreai elnökválasztásban betöltött szerepében gyökerezik. A politikából származó kezdősebesség azonban idővel kifogy, az efféle modell ráadásul nehezen másolható. (A szerző példaként említi Dan Gillmor Bayosphere-kudarcát is. )

A NY Times (és a BW) tehát felsóhajthat, a következő hónapokban várhatóan nem fogja őket lenyomni egy sereg civil által írt-szerkesztett lap. Azt persze nem állítanám, hogy a civil újságírás eleve hülyeség, de valószínű, hogy leginkább  kisebb közösségekben, „hiperlokális” médiaként működőképes.

A címet a BusinessWeektől kölcsönöztem. (Ezúton is kösz!)

Korábban a témáról:

Legyél az OhMyNew riportere
"Közönséges" tartalom a CNN-en"

HH tegnap a webet böngészve arra a következtetésre jutott, hogy nálunk nincs is civil újságírás. Bevallom, én már meg sem próbáltam ennek nyomait kutatni, annyira lehangoltak az elmúlt heteknem szerzett tapasztalataim. A rövid bejegyzés után sorakozó hozzászólásokban ugyan felbukkannak bizonyos nyomelemek, de mindez a lényegen nem sokat változtatott.
A zavargók nem blogolnak, a bloggerek pedig inkább csak a tévé képernyőjét nézve „tudósítanak”. Talán nem kár is erőlködni a „citizen journalism” kifejezés magyarításával…

Kérdés persze, hogy miről kellene tudósítaniuk a „civileknek”?
Emlékezz vissza: Az a híres, milliószor lejátszott amatőr videó ( 9/11) - rohanó emberek, füst – olyan helyen készült, ahol nem taposták egymást a tévéstábok. A londoni metrórobbantáskor készült fotó is azért válhatott világhírűvé, mert készítője volt az egyetlen, aki az adott helyszínről tudósított.

A rendőrök hátát fotózó amatőrök nem sok információval szolgálhatnak, az ugyanarról a helyszínről, de lényegesen jobb pozícióból dolgozó tévésekhez képest. Inkább adhat további dimenziót a hivatalos tudósításokhoz egy erősen szubjektív élménybeszámoló. (via zsoltu)

A múltheti heveny konferenciablogolás hatására néhány olyan hozzászólás született  amikkel feltétlenül foglalkozni kell.

„irogat egymásnak kb. 20 lelkes ember. ebből 10 ért is ahhoz a területhez amiről postol, 10 nem, de ők is elhiszik magukról, hogy szakértenek. vicc? nem. elkeserítő. tudosítás egymásnak az IHról. egymásnak akik ott voltak.” – írja a magát Zajec néven meghatározó hozzászóló.

Szerintem egy konferenciáról bárkinek joga van blogolni. Egy növényolaj-ipari szakkonferencia nyilván kevésbé inspirálja az outsidereket, az Internet Hungary viszont számos olyan témával foglalkozik, amikről két doktorátus és 10 év szakmai tapasztalat nélkül is lehet írni. Alapesetben a bloggereket saját „brendjük”, bloggerként elért (el)ismertségük hitelesíti. Az IH esetében erre kicsit rásegített még, hogy a bloggerek részben a blogteresek által vezetett „hivatalos konferenciablog”, részben pedig a magát szakértői-isemretterjesztői blogként definiáló  BizBlog  cégére alatt működtek. (Figyelmeztetés: E sorok írója is a BizBlog egyik alapítója.)
A hagyományos sajtótól eltérően a blogokank gyengébb a brend-hitelesítő szerepe: az igazi hitelesítést az olvasók végzik el. Akár szakértők a bloggerek, akár lelkes amatőrök, a blog-tudósítások csak kiindulópontok, amiket  az olvasók kiegészítenek, pontosítanak, újabb nézőpontokból világítanak meg.

Az IH-blogbejegyzések jelentős része idén is azzal próbálkozott, hogy „valós időben” beszámoljon egy-egy előadásról, vitáról. Szinte reménytelen vállalkozás. (Tapasztalatból írom, tavaly én is ezzel próbálkoztam.) Az érdektelen produkciókról nincs mit írni, az érdekeseket szinte lehetetlen egyzserre követni és közvetíteni. Úgy gondolom, hasznosabbak lehetnek az összefüggéseket is bemutató, hátteret, linkeket is nyújtó összefoglalók. (Az ilyesmit szokás újságírói munkának nevezni.)

Blog-szemponból az idei Internet Hungary legnagyobb dobása talán a Planet-IH volt, az a gyűjtőbog, ahol egyetlen helyen elérhető a konferenciával kapcsolatos (szinte) minden írás. Ha blogbejegyzések esetleg külön-külön nem is túl izgalmasak, a Planet-IH egésze olyan összetett képet ad a konferenciáról, amit a hagyományos médiából nem kaphatunk meg.

Utószó: Az IH első estéjének buliját idén is többen félreértették. Ennek semmiképp sem az a célja, hogy a tudósítók  - legyenek azok újságírók, vagy bloggerek  munkaképtelen állapotba kerüljenek. A profizmus ott kezdődik, amikor valaki képes eldönteni, hol a határ a munka és a buli között.

Előző bejegyzésemet azzal kezdtem, hogyan változtatja meg  Mike Arrington szerint a hírfogyasztási szokások átalakulása az újságírást. Nem sokkal a bejegyzés közreadása után belekukkantottam a Buzzmachine egy bejegyzésébe. (Kelt hívat fel rá a figyelmem, bevallom, még kedvenc blogjaimat sem vagyok képes napi rendszerességgel követni.)

Hát, halljatok csodát, Jarvis épp Arrington fellépéséről írt. A Tech Crunch szerkesztője úgy gondolta, hogy feldobja a konferenciát záró, csendes kerekasztal-beszélgetést és rendesen nekiment a maintream újságírásnak, de különösen a NY Timesnak. Ez önmagában nem is lett volna baj, de a szemtanúk (többen is írtak ról) szerint Arrington felkészületlen volt, nem voltak érvei. Jarvis – szintén a kerekasztal résztvevője – hülye helyzetbe került, mert tanácsadóként a Timesnak (is) dolgozik, vagyis nem hallgathatott, mint szar a fűben, ugyanakkor egy olyan új vállalkozásnak (Daylife.com) az egyik vezetője, aminek Arrington az egyik  befektetője. (Ezek után panaszkodj, hogy Budapest egy falu és mindenki mindenkivel összefügg...)

Végül a közönség (köztük a Times munkatársa) bevonásával sikerült sarokba szorítani és bocsánatkérésre kényszeríteni Arringtont, akinek valószínűleg volt már jobb napja is.

Felkészületlen, provokatív, vagy hülyeségeket beszélő előadók más rendezvényeken is előfordulnak. Ebben a történetben az a szép, hogy az ONA (Online News  Association) konferenciáján igen nagy az egy négyzetméterre eső újságírók és bloggerek száma. Ők pedig természetesen  nem hagyták szó nélkül ezt az esetet

(A Buzzmachinból bejegyzéséből sok más beszámoló is elérhető. Ha valamennyit (+ a hozzájuk tartozó hozzászólásokat) is elolvastad, akár doktorálhatsz is a témából.)

Ma reggel az egyik közösségi weboldal kiemelt helyén valamilyen önjelölt nemzetmentő szervezet zagyvalékát találtam. Zavaros követelések, szervezkedés, mocsár... Történetesen ismerem valamennyire a közösségi oldal egyik szerkesztőjét, bár eddig soha nem politizáltunk, nehezen tudtam elképzelni róla, hogy az effélékkel szimpatizál. Gyors email, azonnali válasz – levették, letiltották.
Később azzal védekezik, hogy a szöveget paródiának hitte...

A közösségi oldalakat működtető tartalomszolgáltatók védik magukat. Belépéskor a tartalom-tulajdonsok elfogadják a felhasználási feltételeket (hallottál valakiről, aki ezt betűről betűre végigolvassa?), innentől kezdve a „házigazda” mossa kezeit...

Az online fórumokon moderátor vigyáz a higiéniára. A fórumozók többsége nem rajong érte, de a elfogadják jelenlétét, működését. A közösségi média egy része teljesen szerkesztetlen, moderálatlan a másik része félig szerkesztett: A blogszolgáltatók rájöttek, hogy a szerkesztett címlap a látogatókat és a  hirdetőket is képes becsalogatni. Miután azonban nem rendelkeznek sem a hagyományos média szervezeti hátterével, sem a szükséges szaktudással, az eredmény könnyen felemás lesz.

„Békeidőben”, normális hétköznapokon a veszély legfeljebb abban van, hogy gyengébb anyagok is kikerülnek, értékesebb írások meg elsüllyednek. Kiélezett helyzetben a legkisebb hiba is sokszorosára nagyítódhat fel.

Lehet, hogy a közösségi tartalomszolgáltatókat nem terheli jogi felelősség, de a társadalom normális fele számára tűrhetetlen tartalmak támogatása, vagy akár megtűrése is hiteltelenné teszi őket.

Nézegetem a Szabadság téren készült amatőr videót. A tévékben látható felvételekhez és a portálokon közzétett fotókhoz képest érdektelen anyag. Vagy mégsem? A remegő, általában rossz helyről, rossz szögből dolgozó kamera hangot is rögzített. Melléktermékként, szinte véletlenül.  Nincs narrátor, szónak, riportalany, csak folyamatos háttér. Artikulátlan üvöltés a távolból, skandáló kórus, közelebbi beszólások, a füstbombák pukkanása… Minden benne van. Döbbenetes élmény.

Pizsmás újságírás. Nemrég még így cukkolták az önjelölt blogger-újságírókat a szakmájukat az új betolakodóktól féltő profik. Ma erre már nincs szükség, a blogoszféra (vagyis annak egy része) egyre inkább kikerül a a „cool” kategóriából és egyre inkább beépül abba, amit média 2.0-ként szokás emlegetni.

Ez a folyamat természetesen egyelőre csak a fejlett, jól működő médiával, gazdag felvevőpiaccal rendelkező országokban ment végbe. Nálunk legfeljebb csak nyomai látszanak.

Prospero (civilben a Blogter ügyvezetője) itt, és az Konrad blogjában http://onlinemarketing.blog.hu/2006/09/17/a_gyurcsany_blog_akcioban#comments is reklmált, amiért nem ismerem el, mekkora szerepet is kezdenek betölteni a blogok  a hazai médiában.  Nem látom.  Vagyis egyetlen ilyen blogt  látok: Gyurcsányét.

Éjjel a csőcselék megostromolta az MTV-t, betörtek, gyújtogattak, fosztohattak.
Sok blogger írt róla. Otthon, papucsban a tévé előtt ülve. Megdöbbenés, elutasítás, kétségbeesés. A Bajla bejegyzéséhez   kapcsolódó hozzászólásokban szinte percről percre követhetők az események. Nem találkoztam viszont még egyetlen szemtanú-bloggal sem.

Szánalmas, hogy a Profi  újságíró (=ebből él) Para-Kovács Imre most sem tudta megállni, hogy ne eresszen el egy gyenge poént. Prospero üzenete: „várjuk a friss videókat a helyszínről”

Ekkor én is üzennék: A tragédiák, politikai válságok, természeti csapások nem egyedüli rendeltetése, hogy növeljék a web forgalmát.

Hosszabb cikkben foglalkozik egykori kedvencem, a mostanában kevésbé izgalmas OJR a  Guardian „comment is free…” blogportáljával. (Magáról a cuccról már korábban írtam.)

A hosszas történeti bevezetőben és a leírásban sok újdonságot nem találtam, érdekesek viszont az eddig szerzett tapasztalatok. A legfontosabb talán az, hogy hiába szedtek össze több, mint kétszáz kitűnő szerzőt, nem vált valamennyi azonnal profi bloggerré. Leginkább a hivatkozások hiányoznak az egyes írásokból, így az írások inkább elszigeteltek, nem váltak a blogszövevény részévé.

Nem tudom, hogy óvatosságból, vagy csak töketlenségből, de nehézkes a publikálás, illetve a hozzászólásokra való reagálás is. Ezzel a  szerzőket éppen a blogolás egyik legfontosabb részétől, az azonnaliság, a közvetlenség élményétől fosztják meg.

Némi megnyugvással olvastam, hogy a hozzászólások nagyon hamar elszakadnak az eredeti témától és a hozzászólók közötti személyeskedéssé fajul. Önmagában persze nem öröm, de valamennyire megnyugtat, hogy ez nem csak a hazai vitafórumok jellemzője…

(A tévedések elkerülése végett: Hibáival együtt, továbbra is rendkívül izgalmas helynek tartom a comment is free-t.)

A sok tenni- és írnivaló közben majdnem megfeledkeztem a londoni We Media konferenciáról.
(Persze csak innen, szobám sarkából tudósítok, az önmagában olcsó, de még így is húzós árú rendezvényre nem jutottam el.)

Azt hiszem, már az is sok mindent elmond, hogy a „(össz)népi újságírással (citizen journalims) foglalkozó konferenciát a Reuters és a BBC támogatta.

Ott volt persze az összes médiablogger celebritás, köztük sokan előadást is tartottak, melyekből a tudósítások szerint leginkább az derült ki, hogy továbbra sem látszik az üzleti modell, zavarodottak a hivatásos médiastratégák, kissé fáradni látszanak az "A-listás" bloggerek, az igazán fontos (vagyis a hivatalos médiából hiányzó) dolgok leginkább Ázsiában és Afrikában történnek...

További információk:

http://www.mediacenterblog.org/events/06/wemedialondon/home/
http://www.bbc.co.uk/blogs/wemedia/
http://www.journalism.co.uk/news/story1841.shtml
http://www.journalism.co.uk/news/story1843.shtml
http://today.reuters.co.uk/news/globalCoverage.aspx?type=wemedia&src=cms/

Ha azt gondoltad, hogy (Amerikában) már régen lezárult a profi-amatőr vita, hát nagyon tévedsz. (Egyébként nem a sportról, hanem az újságírásról van szó.)

Alig néhány nappal ezelőtt írtam John Burke konferenciaszerepléséről, amiből kiderült, hogy (finoman szólva) nem elvakult híve a civil újságírásnak.

Úgy tűnik, előadásában nem mondta el minden érvét, az Editors Weblogon most megint belevágott. A lényeg, hogy a bloggereknek soha nem lesz ideje, erőforrása a primer információk előállításához, a legjobbak is csak kommentátorok maradhatnak.

Burke szövetségest is talált, Amy Gahram a Poynter Online-on fejlti ki , hogy a profi újságírókat jellemző integritás nem érhető el amatőr körülmények között.

A lényeg pontokba szedve (ami Gahram szerint nem mehet az amatőröknek):

• Objektivitás:a blogok eleve véleményt fejeznek ki, vagyis részrehajlók
• Megerősítés: a blogolás és kommentelés is igazából „one.man show
• Az érdekek ütközésének elkerülése: one-man show egyéni motivációkkal
• Átláthatóság: a források linkelése valóban ezt segíti, az anonim blogolás viszont nem
• Szerkesztői kontroll: ellentétes a blogolás egész koncepciójával
  

Az újságírással foglalkozó oldalakon mostanában sok szó esett a Backfence.com közösségi portálról. Leginkább azért, mert nemrég ide olvadt be Dan Gillmor, a népi újságírás nagyon is profi vezéralakjának rövid életű vállalkozása, a Bayoshere.com.

A Backfence.com egy-egy kisebb közösségre (eddig kisebb városokra) koncentráló „hiperlokális platformokat” épít, ahol az ott élők élményeiket, információikat oszthatják meg egymással, képeket adhatnak közre, vagy a helyi tudnivalókat tartalmazó wikit szerkesztgethetik. Sok más információmegosztó vállalkozással ellentétben a Backfence.com üzleti modellje is működőképesnek tűnik: A helyi közösség ideális terep az apróhirdetések és a helyi szolgáltatók reklámjai számára. A  Backfence.com világosan megfogalmazott szabályok, közösségi normák, de szerkesztői-újságírói beavatkozás nélkül, tisztán a közösség által készített tartalmak alapján működik.

Működik? A BusinessWeek Online The Cutting Edge podcasting sorozatában  Susan DeFife, a vállalkozás vezérigazgatója ecseteli sikereiket és terveiket. (Heather Green, a BW munkatársa csak udvariasan kérdezgetni próbál, ha néha szóhoz jut az igen jó beszélőkével megáldott cégvezértől.)

2005. novemberében Liz George, a szintén online közösségi teret működtető Baristanet.com egyik  vezetője (vagyis a konkurencia)  igen alaposan feltérképezte a  Backfence.com oldalait. Tapasztalatait a PressThink vendégbloggereként írta meg

George nem hisz a Backfence.com filozófiájában. Szerinte a lehetőség (a közösségi site keretrendszere) önmagától  nem hozza létre a közösségi aktivitást. (Erről nekem a múlt rendszerben épült műmárványos-lambériás művelődési házak jutottak az eszembe, ahová sehogy sem sikerült becsalogatni az „alulról” építkező és valódi tereken-kocsmákban-aluljárókban működő közösségeket).

George kifogásolja azt is, hogy az újabb és újabb városokban létrehozott Backfence.com közösségek oldalai ugyanarra a kaptafára készülnek, hiányzik belőlük minden egyediség. Ha azonosa sablonra készülnek az oldalak, nincs senki, aki segítené a közösségépítést, akkor minek ez az egész? Az „élménybeszámolók” írására ott a blog, képmegosztásra jó a Flickr, hirdetni meg jobban lehet a helyi Craigslisten.

Nálunk - néhány kivételes környéket kivéve - még olyan kevesen interneteznek, hogy a hiperlokális online közösségek helyett még mindig a helyi újságok tűnnek életképesnek. A szerkesztői beavatkozás nélküli, teljesen a közösségi tartalomra alapozott tartalomszolgáltatás azonban már nálunk is megmozgatta egyesek fantáziáját. Az eddigi tapasztalatok Liz George véleményét támasztják alá. Az online publikálás lehetősége önmagában nem elegendő az igény felkeltésére és főleg nem elegendő olyan „minőségi” tartalom előállítására, ami a profi média alternatívájaként jelenhet meg.

„Az Origo és a Független Médiaközpont 2006 márciusától 12 hetes online újságírói tanfolyamot hirdet a közélet és a gazdaság iránt érdeklődők számára.” - olvasható a Független Médiaközpont honlapján 

Vajon melyik online újságírást ismerhetik meg a tanfolyam hallgatói? Valószínűleg a  hagyományos média digitális nyúlványként működő, korrekt, hűvös hírszolgáltatást. De kapnak-e valamilyen betekintést a mostanában „média 2.0 -ként” emlegetett, a tartalom előállításába a korábban passzív olvasókat is bevonó digitális médiába is? 

A tanfolyam vezető tanára Weyer Balázs, az [origo] főszerkesztője, aki szóban és írásban már többször is kifejtette, hogy nem igazán hisz a „civilek” bevonásában. Véleményét jól tükrözi az [origo] is, ahol egyetlen rés sem található, ahol az „amatőrök” behatolhatnának.

W.B-nek néhány napja (e-mailben) a következő kérdéseket tettem fel:

„Az [origo] láthatóan tudatosan elzárkózik az olvasókkal való közvetlen (és nyilvános) párbeszédtől, az "állampolgári zsurnalizmusnak" pedig még csírái sem bukkannak fel rajta.
Nyilatkozataidból, illetve az Internet Hungary vitáiból úgy tűnik, hogy Te magad személy szerint sem hiszel ezekben az "új divatokban".

Kíváncsi vagyok, mit és hogyan fogsz tanítani erről a tanfolyamon?
Nem hiszel benne, de tanítod?
Szóba sem hozod?
Érvelsz ellene? „

A válasz még nem érkezett meg.

"Gyurcsány Fercsi", A hét blogja kitüntető címet is elnyerő dA ReAl GyUrcSÁny FeRcsI blog szerzője drámai közleményben jelentette be, hogy Freeblog minden előzetes figyelmeztetés nélkül törölte a blogot, még annak írmagját sem hagyta meg...

Ki? Miért? Hogy gondolja?

"Na, húzzunk bele!" Húzzanak már el! (Nem a kóbor kutyák a sintértelepre, hanem a túlbúzgó blogcenzorok - akárhová.)

(Azért a rajongók nem maradnak GyUrcSÁny FeRcsI nélkül, a blog tovább él - pillanatnyilag a Blogteren.)


 Frissítés (13:39) - A Freeblog üzenete:  "Mint felhasználonknak már jeleztük, nem a freeblog.hu törölte blogját hnem vszínuleg szerencsetlenül választott jelszóval élt vissza rosszakarója. Szerencsére van backup, hamarosan újra régi fényében tündökölhet az oldal." 

Meghekkelték "Gyurcsány Fercsit"? Kellemetlen, de mégis jobban hangzik, mint a cenzúra.
Ha a Freeblog hamarabb reagált vóna,
a Médiablog egy bejegyzéssel szegényebb lett vóna...


 Címkék: etika cenzúra civil_újságírás blog Gyurcsány

Nem valami hírügynökség által, melléküzemágban gyártott borról, hanem egy új (természetesen webkettőpontnullás) hírszolgáltatási koncepcióról lesz itt szó. (A névben a „vine" - az én értelmezésemben kúszónövényt jelent, annak a metaforája, ahogyan a hírek kúszónövényként körbefonják az embert.)

A Newsvine az AP   (Associated Press hírügynökség) anyagain alapul, ezt egészíthetik ki saját híreikkel a rendszerhez kapcsolódó „civil újságírók".

Ha nem akarsz cikket írni, akkor is aktív résztvevője lehetsz a rendszernek: rövid kommentárral ajánlhatsz külső hivatkozásokat. (Tovább nem is részletezem, akit érdekel a dolog kitűnő - magyar nyelvű -  ismertető olvashat Spin Doctornál .

A Newsvine természetesen „public beta" üzemmódban működik, csak meghívóval használható, de ez elég könnyen szerezhető (például tőlem is.)

A Newsvine rövid idő alatt szembesülni kényszerült mindazokkal a problémákkal, amikkel a Wikipedia szerkesztői már hosszabb ideje  küzdenek(felemás eredményekkel). Egyes témákat „eltérítenek" a szélsőségesek, akiket azután gyakran az ellenkező szélsőség képviselői próbálják kiszorítani.

Mike Davidson, a Newsvine vezérigazgatója a Poynter Online-ban kifejtette  hogy elvetik a cenzúra minden formáját, de nem tolerálják a rasszista és egyéb gyűlöletkeltő szövegeket.

Természetesen a Newvine is elkészítette a maga etikai kódexét, amiből világosan ki derül mit szabad és mit nem. Nem hiszem azonban, hogy ez tartaná távol  azokat a barbárokat, akik a Wikipedia után most újabb játszóteret találtak maguknak. Azt hiszem igazuk van azok, akik azt mondják, hogy a web 2.0 után valahogy az embereket is a „felhasználó 2.0.” szintre kellene hozni.

Február elején megalakult  a Center for Citizen Media. Az új szervezet célja, hogy minden szinten és minden lehetséges módon  - elsősorban tanulmányokkal, kutatásokkal és képzéssel -  segítse a „civil újságírás” (citizen journalism) gyűjtőnéven emlegetet újfajta, alulról építkező, demokratikus média - modellek fejlődését.

Egy újabb intézmény megalakulása valószínűleg senkit nem hozna különösebben lázba, ha annak élén nem Dan Gillmor állna. Gillmor a San Mercuty New új technológiával foglalkozó újságírójaként szerzett magának nevet, majd  We the media  címen megírta a civil újságírás "kiáltványát".

Gillmor lelkesedése bizonyítottan őszinte. Annyira hitt a könyvében (gyakran forradalmi pátosztól sem mentes) leírtakban, hogy biztos és megbecsült pozícióját feladva önálló vállalkozásba  kezdett.

A Bayosphere nem tudta átvenni Gillmor lendületét. Az alapító most, egy év elteltével hosszú blogbejegyzésben  ismerte el tévedéseit:

•   a vártnál sokkal kevesebb szerző csatlakozott a kezdeményezéshez
• a civil szerzők nem akartak együttműködni egymással 
• a külvilág túlságosan  kevés figyelmet szentelt a kezdeményezésnek

Az elmúlt év persze  rengeteg tanulsággal járt. Gillmor összefoglalójában az igazi néven való publikálástól a technikai eszközök használatának nehézségéig sok mindenről szó esik. (Mindenképpen ajánlott olvasmány azok számára, akik itthon próbálkoznak a közösségi média valamilyen formájával.)

Gillmor azt állítja, hogy nem adja fel, de a Center for Citizen Media indításával mintha mégis visszamenekülne korábbi, médiateoretikusi pozíciójába. Egyáltalán nem biztos persze, hogy vissza kellene vonni a We media tanait. Inkább csak arról van szó, hogy Gillmor nem „vállalkozó-típus”

Adalék:

Mark Glaser Dan Gilmor -  interjúja (MediaShift)
  

A múlt héten a Washingtonpost.com „átmenetileg” felfüggesztette egyik blogjában a hozzászólás lehetőségét. Az intézkedést az egyik belpolitikai cikk kapcsán elszaporodó „személyeskedő, profán és gyűlölködő” hozzászólások váltották ki.

Az elmúlt június óta nem találta megoldást a destruktív tartalma kezelésére a Los Angeles Times online kiadása sem. Az olvasók által szerkesztett „wikitorial” akkor a pornográf és gyűlöletkeltő anyagok áradata miatt néhány nap alatt zátonyra futott.

A New York Times hosszasan idézi  Jim Brady-t, a washingtonpost.com főszerkesztőjét,  aki persze csak arra tud hivatkozni, hogy az összes többi blogjukhoz továbbra is lehet hozzászólni és hogy „keresik a megoldást”.

Szerintem ebben a keresésben nem is kellene nagyon messzire menniük. Valamennyi népszerű blog – különösen a politikaiak – ki vannak téve a durva „beszólásoknak” és a spameknek. (hozzászólásnak álcázott reklámok stb.) Ennek ellenére az „A-listás” blogokban  a hozzászólások meglepően „tiszták”, zavarmentesen olvashatóak. A megoldás egyszerű: Rendszeresen  tisztogatni kell a hozzászólásokat.

A nagy internetes hírportálok nyilván sokkal jobban vonzzák a különféle támadásokat, mint a kisebb, körülhatároltabb közösséggel bíró oldalak. A támadások, bunkó hozzászólások mindenképpen azokat a konzervatív lapvezetőket támogatják, akik eddig is nehezen fogadták el az „olvasók beengedését” a lapba. Remélem, hogy a Post a kollektív büntetés helyett megtalálja az olvasói levelek szűrésének a megfelelő módját. A megfutamodással csak a támadók öntudatát erősítik.

Kísértet járja be a szerkesztőségeket. A civil újságírás kísértete.
(A „citizen journalism” pontosabb fordítása polgári-, vagy állampolgári újságírás lenne, de az előbbinek mostanában nálunk más felhangja van, az utóbbi pedig hülyén hangzik.)

Bertrand Pecquerie (Editorsweblog.org) valamiért most tartotta elérkezettnek az időt  hogy  helyére tegye a civil újságírást. Vitriolba mártott tollal rajzolja fel, milyenek is azok a poros, lassú, tájékozatlan, korrupt újságírók – a civil újságírók szerint. Persze legalább ilyen torz az „Ideális Civil Újságíróról” kialakított (ön)kép is: Friss, fiatal, romlatlan, független, feje tele az újságírásról és a demokráciáról alkotott gondolatokkal…

Pecquerie szerint a civil újságírásnak négy különböző típusa létezik, közöttük kevés a kapcsolat:

• A civil újságíró, aki rendkívüli események (katasztrófa, terrortámadás, helyi baleset) idején digitális fényképezőgépével (kamerás mobiljával) készült fotókat küld a szerkesztőségekmek.
• A civil újságíró, aki saját helyi, vagy virtuális közösségét akarja ellátni a számunkra érdekes tartalommal.
• A civil újságíró, aki valójában a politikailag elkötelezett harcos aktivista. (Ilyen felbőszült bloggerek akciójának esett áldozatul  egy éve Eason Jordan, a CNN hírigazgatója.)
• A civil újságíró, akik vágyik a professzionális újságírók és a bloggerek közti „párbeszédre”.

„Kétség kívül valami új dolog bukkant fel az elmúlt két évben, amivel a tradicionális szerkesztőségeknek kezdenie kell valamit. Az az elképzelés azonban, hogy a civil újságírásnak kell átvennie a hagyományos újságírás helyét teljesen téves.”

Az újságírók számára a szerkesztőség egyfajta kollektív tudás megvalósulása, ahol a kollégák közötti horizontális kapcsolatok mellett vertikális viszonyok (a gyakornoktól a főszerkesztőig) is jelen vannak. A bloggerek (vagy a „wikimédisták”) elutasítják a vertikális alá-fölérendeltséget, a horizontális hivatkozásokat (link) és az ilyen hibajavítást (fact-checking) részesítik előnyben. A cikkek értékét az arra mutató linkekben és a népszerűségben mérik, számukra ez az igazság és a minőség szinonímája. 

Pecquerie írása egy újságírók által írt és  a „szakma” által elismert blogban jelent meg. Ennek ellenére az eddigi hozzászólók egyáltalán nem a szerzőnek bólogatnak.  A megszólaló józan hangok azt mondják, hogy senki sem akarja a „civilekre” lecserélni a „profi” újságírókat. Az önkéntesek (időnként önjelöltek) kiegészítik a hivatásos újságírók munkáját.

További adalékok:

• A Wikipedia (igen alapos) ”citizen journalism” szócikke 
• Citizen Journalism, Civic Journalism, Grassroots Journalism, Participatory Journalism K.Paul Mallasch definíciós kísérlete  (Magyarítók, itt az alkalom, hogy csillogtassátok tehetségeteket!)

(Huh, angolul valahogy jobban hangzik: „A Recipe for Newspaper Survival in the Internet Age”)

Robin 'Roblimo' Miller számos  „hogyan alkalmazkodjunk az internethez” típusú újságírói-szerkesztői konferencia után is úgy látja, hogy a sok okos embernek erre évek alatt, közös erőfeszítéssel sem sikerült rájönnie. Ezért a Slashdoton megjelent kitűnő cikkében felvázolta a megoldást. Feltétlenül érdemes elolvasni, én itt csak szemlézni (és dőlt betűkkel szedve kommentálni) fogom a terjedelmes anyagot. (Köszönet Dr. Minorkának a linkért!)

Tovább >>

A néhány bejegyzéssel korábban említett   GAP projekt rámutat, hogy a média leginkább csak a világ egy szűk szeletével, a leggazdagabb országokkal, vagy a számukra valamiért érdekessé váló régiókkal foglalkozik. A szabad piac törvényei szerint működő sajtó olyan híreket termel, amikre kereslet mutatkozik.

Igazából eddig nem tudott sokat javítani a kialakult helyzeten a „blogalizáció” sem. A blogger-társadalom krémje, az úgynevezett  „A-listás” bloggerek ugyanis a magasan képzett, jómódú, fehér, technokrata rétegből kerültek ki.

Ethan Zuckerman kutató, civilújságírás-aktivista életében is minden adott volt, hogy bekerüljön közéjük. 1994-ben iskoláit félbehagyva részt vett az egyik első „tisztán dotcom” cég lapításában alapításában. Ez volt a Tripod. 1998-ban, az akkorra a világ legnagyobb honlapfarmjává váló cég egyesült a Lycos keresőportállal, a programozó – jogász – ügyfélszolgálatos -  mindenes  Zuckerman egyszerre csak egy vezető dotcom-vállalat  elnökhelyettesi székében találta magát, de ettől egyáltalán nem lett boldog.

Ethan Zuckerman számára a technológia nem öncél, hanem az a globális párbeszéd kialakítását hivatott segíteni. Erről (is) beszélt a napokban Budapesten tartott előadásában és a hvg.hu-nak adott exkluzív interjúban

Tovább >>