Tulajdonképpen örülnöm kellene, de csak fanyalogni tudok. Hogy ennek nem csak fanyalgós természetem az oka, mindjárt megmagyarázom.

Az elmúlt években igazán szépen elszaporodtak a blogok. Eligazodni köztük szinte lehetetlen. Némi segítséget kínál ugyan a Blog.hu címlapja, a Miner.hu blogkeresője és az évenként megrendezett Goldenblog verseny, de sok értékes, színvonalas anyag a szélesebb közönség számára így is láthatatlan marad.  (Említhetném még a közösségi médiában felbukkanó blogajánlásokat, de ezek többnyire a legismertebb blogok bejegyzéseit hozzák csak fel, "ismeretlen gyöngyszemek" ritkán kerülnek itt a felszínre.)

Most itt a BlogTimes,  rendszeresen  leteszi elénk a legfontosabb blogbejegyzéseket, de mégsem érzem úgy, hogy ezzel végre átláthatóvá, megismerhetővé vált a blogosztféra hazai csücske.

A BlogTimes működésének alapelve többszörösen is ellentmondásos. A legnagyobb gond az, hogy nem szerkesztett, hanem (RSS értesítőkből) automatikusan frissülő tartalmat kínál. Az RSS viszont buta, ugyanúgy kirakja a nagyszerű és a kevésbé sikerült bejegyzéseket is.

A másik alapvető ellentmondás a rovatstruktúra. Az online média utolsó néhány évének egyik legfontosabb folyamata a tartalom atomizálódása, a rovat-alapon történő szerveződés felbomlása. A hagyományos lapgyártás és terjesztés korában ennek volt értelme, most már legfeljebb a hagyomány, a megszokás indokolhatja időleges fennmaradását. Sokkal értelmesebbnek tartanám a felhozataltól függő, azt leíró valódi gyűjtőcímek alkalmazását. Érthetetlen tehát, hogy a BlogTimes miért ezt a merev, túlhaladott rendezési elvet választotta.

A BlogTimes technikai szempontból ügyesen megoldotta kitűzött feladatát, a felület illúziókeltő, valóban újság benyomását kelti, csak éppen értelmét nem látom. Ha ugyanis állandóan ugyanazokat a blogokat akarom követni, akkor célszerűbb a Google Readerben (vagy más RSS olvasóban) saját gyűjteményt építeni. Igazi, szerkesztett, "blogújság" kellene, egy ilyen elkészítése viszont sok munkával jár, hobbinak sok, üzletnek (hirdetésekre alapozva) kevés. A  (rosszul) fizetett, napi penzumra kötelezett blogger viszont már majdnem olyan, mint egy újságíró, a blogújság pedig egyre nehezebben megkülönböztethető egy igazi újságtól.

A probléma innen már ismert. A Gawker Media, vagy a Huffington Post blogger-újságíróinak lázongása jól mutatja, hogy amennyiben a blogmédia az ingyen, vagy szinte ingyen dolgozó balekokra alapozott üzleti modellt jelenti, az hosszú távon nem működőképes.

 Az átalakított Hírszerző kapcsán írta a Twitteren @aftermodern: "mobil verzió nincs... fel nem foghatom, hogy az online médiumok többsége miért szarja le az okosmobilokat... "

Lehet, hogy a mobilok okosabbak, mint a kiadók? A Magyar Telekom különböző szintű vezetői ugyan évek óta beszélnek a "három képernyős stratégiáról"  (a témáért sokáig felelős Simó György nagyon szép prezentációkat tudott tartani erről), de a gyakorlatban nem láttam még ezt működni. Igen, tudom, TV+PC+mobil, de hogyan?

Azt gondolhatnánk, a három képernyős stratégia nem a tartalom változatlan újrahasznosításáról szól. (Ez a web és a tv között egyébként is elég nehezen megoldható.) Persze, integrált szerkesztőségek kellenek, olyanok, melyek képesek párhuzamosan több platformra is publikálni.  Ehhez képest 235 százalékkal növelte forgalmát a pdf oldalakból iPhone/iPad alkalmazást "varázsoló" PixelMags.

Az ilyen pdf-ből átszabott alkalmazásokkal csak átmeneti tartaloméhség csillapítható. "Igazi", úgynevezett "hátradőlős" élményt nyújtani ugyanis nemcsak különleges szaktudást igényel, de drága is. A legtöbb ingyenes app lényege a közönség szondázása. Mi az eladható és mi nem? Ezt szeretnék ma a legtöbben tudni. Elképesztő sebességgel terjednek az okostelefonok, a Morgay Stanley szerint 2013-ra már többen interneteznek mobilról, mint PC-ről, de ki fog fizetni a mobil tartalomért MOST?

Hány okostelefon van ma Magyarországon? 100.000 ± 20%? Természetesen ez a "potenciális piac" sem homogén. iPhone, Android, egyebek... Melyikre kell tartalmat fejleszteni? (Mindegyikre nem lehet, túl drága.) Vajon a 60.000 - 70.000 iPhone tulajdonos közül hányan olvasnák szívesen készülékükön az X. vagy az Y. magazint? Felük? Harmaduk? És hányan lennének hajlandók fizetni is ezért?

Legyünk realisták: a legtöbb ember nem tudatos médiafogyasztásra használja a telefonját, hanem egyszerűen imádja azt buzerálni. (Pontosabban, ha média, akkor zenehallgatás.) Ez a valóság.

Néhány év alatt javulhat a mobilos mobil média helyzete, de addig is ki kell húzni valahogy.

Nagy szerencsém, hogy annak idején nem fogadtam arra, ki veszi meg a Hírszerzőt. Egészen biztosan vesztettem volna. Legfeljebb az vigasztalhat, hogy a HVG-n belül is sokakat ért váratlanul az "anyukát is meglepjük" beszerzés...

Persze ha már ott van a kisöcsi, akkorkezdeni is kell vele valamit.

A Hírszerző esetében nem is volt ez olyan egyszerű feladat. A kiadvány profilja, célközönsége ugyanis lényegében ugyanaz, mint a hvg.hu-é.

A vásárlás miatti első meglepetés után, a szereposztásról elgondolkodva számomra az tűnt a legésszerűbb lépésnek, ha a hvg.hu-t a folyamatos, gyors hírszolgáltatás felé, a Hírszerzőt pedig egy online véleményújság felé mozdítják el. (Persze, persze, de milyen mértékben?) De hogyan valósítható meg a profiltisztítás, a testvéri osztoszkodás úgy, hogy egyik szerkesztőség sem érezze magát kisemmizve (és a vásárlásra fordított - ismeretlen - összeg is megtérüljön)?

A tegnap debütált új Hírszerző óvatos egyensúlyozás egy jól bevezetett márka (és a célközönség) megtartása, valamint a profilok világos elkülönítése között. Korszerűbb megjelenés - 2+1 hasáb (bocs, nem Index-koppintás, ezt az elrendezést nem az index találta fel), több kép, de ami a lényeg a jelentősen kibővített publicisztikai rovat.

A Hírszerzőben láthatóan továbbra is kiemelt szerepet kapnak a "tényfeltáró-jellegű" cikkek. Ezek most házon belüli versenyt jelentenek a hvg.hu hasonló anyagainak. (Szó szerint házon belülit, mivel a Hírszerző szerkesztősége is a Montevideo utcába költözött.)

A szokásos hirdetési zónákon kívül az új Hírszerzőn is erőteljesen jelen vannak a HVG Online saját szolgáltatásai, a Jobline és az Apronet. Üzleti szempontból nyilván ez a lényeg: az eddiginél több pénzt kell termelnie a Hírszerzőnek.

A HVG most ugyanazt a játékot játssza, mint az ismert közgazdaságtani tanmesében az egyszeri tehénpásztor. Arra a legelőre, ahová eddig egyetlen tehenet vitt legelni, most két tehenet hajt ki. Vajon lesz elég fű? Fognak eleget tejelni?

 Szombaton az egyik napilap egyetlen oldalán kétszer is találkoztam a "közösségi portál" megnevezéssel. Nem akarom pellengérre állítani őket, hiszen kis keresgélés után sok más kiadványban (és az MTI anyagaiban) is megtalálható ez a képződmény.

A zavar egyáltalán nem új keletű. Itthon valamiért már a kezdetek kezdetekor sem tudott kialakulni a webes tartalmakkal kapcsolatos terminológia, a kuszaság pedig azóta is csak fokozódik.

A portálok hajdanában olyan, a nagy keresők köré épülő webes "központi pályaudvarok" voltak, ahonnan a tanácstalan internetezők biztonsággal indulhattak el barangolásaikra. (Egy másik, a korai internethasználatra jellemző "navigációs" módszer volt a "szörfölés", a linkről linkre való kattintgatás és a talált tartalmakra való folyamatos rácsodálkozás.) A Lycos, a Go.com, a Netscape.com, az AOL.com stb. voltak az "igazi" portálok, a '90-es évek sztárjai, a leglátogatottabb helyek és ezért vágyott reklámhelyek. (Bár itthon az Origo a hazai lehetőségekhez képest sikeresen honosította meg a portál modellt, az elmúlt években mégis  az online hírszolgáltatók (tévesen hírportálok) - leginkább az Index - dominanciája határozta meg a piacot.)

Az ezredforduló után megváltoztak az internetezési szokások (Googe, szélessáv, web2.0), a portálkorszak véget ért. Csak nálunk nem. Idehaza a mai napig szokás a legkülönbözőbb webes képződményeket portálnak titulálni. Ennek legfőbb oka, hogy nincs normális kifejezésünk arra, amit az angol "website"-nak nevez. Értjük persze, "egymással összefüggő, egy URL alá tartozó oldalak, képek, videók együttese...", de nem tudjuk hogyan nevezni. Vagyis lenne, a "webhely", de ez valamiért nem terjedt el, kevesen használjuk. Helyette próbálkoznak sokan a "portál", "honlap", "weboldal" kifejezésekkel.

A honlap a "home page" magyarítása, ami eredetileg egy webhely (website) nyitóoldalát jelenti. (A Google-előtti időkben ez az oldal óriási jelentőséggel bírt, mert erről a központi helyről lehetett elérni az aloldalakat. A mai, keresésen és ajánlásokon alapuló világban a home page jelentősége csökkent.) A weboldal (web page) természetesen csak egyetlen oldalt jelöl.

A website helytelen szinonimái (portál, honlap, weboldal) - részben a médiának köszönhetően -  annyira beépültek a napi szóhasználatba, hogy éppen azt nem értik, aki megpróbálja azokat helyesen használni.

Nem kisebb a zavar a közösségi hálózatokkal (social network) és a közösségi médiával kapcsolatban sem. Ezt a két fogalmat sokan (ühüm, néha én is) szinonimaként használják, miközben az első az emberek közt létrejött kapcsolatokat, a másik pedig a rajtuk keresztül, illetve a segítségükkel alkalmazott publikációs technológiát jelölné.

Uff, én beszéltem. Ettől persze még továbbra is rendszeresen olvashatsz, hallhatsz majd hírportálokról,  internetes blogokról és hasonlókról.

Beindult az őszi szezon, a nyári lazulás után most már újra erős a felhozatal! Ebből válogattam néhány anyagot a Médiablog szokásos heti linkajánlójába.

Közösségimédia-mértan - Még mindig sokan vannak, akik szívesen misztifikálják a közösségi médiába hasznának, eredményességének mérhetőségét. (Ennek megfelelően kétségbe vonják azt is, hogy lehetséges-e optimalizálni a közösségi médián keresztül kifejtett üzleti tevékenységet.) Mások viszont a megtérülés (ROI) mérésének módszertanának hívői. Ez utóbbiak erőfeszítéseit foglalja össze a Karmamédia új ebookja. (Saját bevallásuk szerint is kicsit száraz olvasmány, de mindenképpen hasznos.)

A megújított HVG: elmaszatolnak - Az Antagon szerzője (finoman szólva) nincs elájulva az átalakított (vagy inkább csak ráncfelvarráson átesett) HVG-től. (A nyomtatott lapról van szó.) Csalódottságának legfőbb oka az, hogy a tartalom lényegében nem változtott.
Hogyan lehet úgy új olvasókat szerezni, hogy a régi, megszokott tartalomhoz ragaszkodók se vesszenek el? Akarnak-e a 30 év alattiak papíros újságot olvasni? Nehéz az élet!

Pártos pártatlanok és komcsi nyuggerek - Az eMaSa beszámolója a Médiakutató 10 éves születésnapja alkalmából tartott pódiumbeszélgetéséről. Ezúton is gratulálunk! (Az eMaSanak is a
címhez.)

Blogging, Twitter and journalsim - A Médiablogban már nagyon sokszor emlegetett, idézett Paul Bradshaw (Onlinejopurnlismblog.com) 48 perces elődadása...meglepő módon a címben jelezett témában.

What is a (news) CMS - nagyon jó összefoglaló az online újságkészítéshez használt szerkesztőségi rendszerekről.

Inside BBC Journalis: making news graphics - Videó összeállítás arról, hogyan készülnak a BBC News infografikái

Kőkemény üzletemberek, okostojás szakértők és a szakma napszámosai évek óta keresik, de egyelőre nem találják, mi az?

Igen, eltaláltad (remélem), az online újságok üzleti modelljéről van szó!

2009. elején felcsillant egy reménysugár, illetve többen is a reménysugár csillogását vélték felfedezni a Kachingle nevű szolgáltatásban.

Emlékeztetőül egy korabeli bejegyzésemből: "A Kachingle lényegében egy becsületkassza, amibe havonta befizethetünk valamekkora összeget. Bármekkorát. A beszedett pénzt a rendszer azután szétosztja azok között a tartalomszolgáltatók között, akiknek az oldalait látogatjuk. A felosztás alapja nem az ismertség, a nagyság, csak a látogatások száma. Lehet, hogy kedvenc blogod, amit napjában csak ötvenen látogatnak több pénzt kap (tőled), mint a hetente csak egyszer látogatott Index. (Persze, ennek feltétele, hogy mindketten csatlakozzanak a Kachingle hálózatához.)".

Az elv érdekes, a megvalósítás lényegesen rögösebb. Ahhoz ugyanis, hogy egy ilyen rendszer működjön rengeteg apró befizetésre, vagyis rengeteg felhasználóra van szükség. Ahhoz viszont, hogy az emberek nagyobb számban használják a rendszert az szükséges, hogy a valóban nagy forgalmú online lapok is címoldalukon hirdessék ezt a fizetési lehetőséget. A CJR cikke szerint a "nagyok" szkeptikusak, kivárnak, illetve inkább a fizetős falak építgetését tervezik.

A Katchingle egyelőre a kisebb lapok és blogok homokozója. A legnépszerűbbek bevételei is legfeljebb havi 50 dollárig kúsznak fel, de a Katchingle lelkes  szervezői bizakodóak, szerintük 4-5 év múlva jön el az ő idejük. (Szerinted is?)

A Katchingle "sikerei" ugyan nem győzték meg (eddig) a legnagyobb online lapok kiadóit, viszont megihlettek egy svéd csapatot. A közösségi mikrofizetés új játékosa, a Flattr (a név máris jobb), mintha eleve nem az online médiát, hanem a kisebb tartalomszolgáltatókat venné célba. Lehet, hogy ez a jó irány?

Tudom, akadnak olyan perverzek, akik élvezik, ha nagy táblázatokat böngészhetnek,de én nem tartozom közéjük. Ez persze nem lenne elegendő indok kerülőutak keresésére, de sokan vagyunk ebben a táborban.

Itt a blogban és a Twitteren is igyekszem megmutatni legizgalmasabb, legérdekesebb adatmegjelenítő (vajon ez a "data visualization" magyarul?) megoldásokat. Ezek többsége valóban mutatós, megvalósításukhoz azonban komoly szakértelem szükséges.


Az OpenHeatMap csodákra ugyan nem képes, viszont segítségével bárki képes unalmas, hosszú táblázatból weboldalba beépíthető, interaktív térképet készíteni.

Először is kell egy egyszerű, 2 hasábos táblázat. (Az egyik oszlopában például városokkal, a másikban az ott tartott aranyhörcsögök számával.) A táblázatot a Googe Dokumentumok táblázatkészítőjével célszerű megcsinálni, vagy importálással kell ide behívni. Ezek után nem kell mást csinálnunk, mint a kész táblázatot közzétenni, a kapott címet az OpenHeatMap megfelelő helyére beírni, majd a térképet publikálni, illetve a megfelelő weboldalba beépíteni. (Haladók még több kiegészítő lehetőséggel is cifrázhatják a dolgot.)

Megcsinálni szinte gyorsabb, mint leírni. (Kedvcsináló példákat az OpenHeatMap galériájában találhatsz.)

Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy ez az eszköz az újságírók számára is igazi jótétemény. Várom, hogy az OpenHeatMappal készült ábrák a hazai weboldalakon is megjelenjenek!

 "A megmondóasszony" címmel írt portrét Arianna Huffingtonról Szőcs László, a Népszabadság amerikai tudósítója. Bár ne tette volna. A cikkben hetet-havat összehordott a görög származású amerikaiakról, bennfentességét érdektelen magánéleti részletekkel fitogtatta, csak ezt felejtette el elmagyarázni, miért is kell figyelni  Arianna Huffingtonra. Azt ugyan megírta, hogy 2006-ban a világ 100 legbefolyásosabb emberének listájára választotta meg a Time magazin, de nem írta meg, hogy miért. (Egyébként A. H.  a Forbes és a Guardian az említettnél frissebb toplistáira is felkerült, de ezek nyilván elkerülték  a szerző figyelmét.)

Nem véletlen, hogy Arianna Huffongton ezekben az években került fel ezekre a listákra. Az ok a 2005-ben indult és az amerikai sajtóba elképesztő sebességgel berobbant  Huffington Post. Az a kiadvány, amit Szőcs egyszerűen csak "blogaggregátumnak" titulál. Igen, a HuffPo rengeteg bloggert mozgat és egyébként is nagyon komolyan veszi a közösségi médiát, de emellett 60 szakembert foglalkoztat - többen közülük a vezető amerikai lapokból igazoltak át.

Arianna Huffington nem a semmiből került elő, de jelenlegi pozícióját saját "lapjának" köszönheti. Szőcs cikkében mindenfélét összefecsegett, de elfelejtett elmagyarázni, miért, hogyan is vált a HuffPo az amerikai média megkerülhetetlen tényezőjévé.

"Gyakran az "új", a "szociális" média sikeres vállalkozójaként kíváncsiak a véleményére..." - olvasható a Népszabadság szeptember 17-i számában. Már a Népszabadságban sincs olvasószerkesztő? Vagy ő sem tudja, hogy a "social media" nem "szociális média", esetleg "szocialista média"? Az online változatban már - helyesen "közösségi média" szerepel, ugyanakkor az eredeti "A megmondóasszony" cím "Túl van a hatvanon, de ő a bloggerek nagyasszonya". Tényleg úgy gondolja valaki, hogy ez egy jó cím? (Esetleg az "Ötvenen túl" mellékletbe szánták a cikket?)

Szőcs László már megint minden saját forrás nélkül, valamilyen újságcikk (weboldal) alapján "tudósított". Jobban tette volna, ha megkeresi és lefordítja a Wikipedia megfelelő szócikkét. Azt elolvasva talán megértette volna, ki is portréja tárgya.

Médiabirodalmat épít az MSZP címmel jelent meg Galambos Márton alapos írása a múlt heti Figyelőben. (A megadott linken sajnos csak a cikk összefoglalója olvasható.) Néhány nappal később a Médiapiac.com közölt interjút Horváth Lászlóval, a Figyelő cikkében is főszerepet játszó Geomédia "meghatározó tulajdonosával." A cím - A Geomédia terjeszkedése nem áll meg - beszédes, az interjú inkább óvatos, de aki ügyes, tud a sorok közt is olvasni. Ha nem akarod ennyi anyagon átrágni magad, de képbe szeretnél kerülni, olvasd el az eMaSa "Geomédia: a Népszabadság megvásárlása 'komplikált ügy”" címen megjelent összefoglalóját.

Ihász Ingrid (Rabbit) A jövő médiája konferencián Közösségi média tények és trendek tartott előadást. Példamutató módom nemcsak diasorozatát adta közre, hanem magyarázatot is fűzött a képekhez.

Az újságírást oktatók figyelmébe szeretném ajánlani a Columbia Graduate School of Journalism Közösségmédia-készségek újságíróknak című 5 hetes kurzusának programleírását. Hát igen, így csinálják ezt a Nagyok. (A hazai újságírótanoncok meg csak csorgassák a nyálukat.)

The Power of Mobile  - Susannah Fox előadása (videó és szöveges átirat) elvileg a digitális technológiának az egészségügyben betöltött szerepéről szól, de igazából a Web 2.0 és a közösségi média áll a középpontban. Kevés szöveg, sok beszédes ábra, értékes adat.




The Future fo Social Media in Journalism  A Mashable cikkeit egy ideje már a Twitteren sem ajánlgatom. Akit ugyanis egy kicsit is érdekli a közösségi média, az a Mashable böngészésével kezdi és végzi a napot. Ezt az összeállítást most mégis azért emelem ki, mert október végén az Internet Hungary-n éppen ebben a témában vezetek majd egy kerekasztal beszélgetést. (A résztvevőket és a további részleteket természetesen később majd elárulom.)

Ha további linkségekre vágysz, heti twitteres termésemben még rengeteget találsz.

Ha követed a közösségi média eseményeit, akkor már tudod, ha nem követed, akkor elárulom: Forradalmi változás történt a Twitternél: Híresen béna oldalukat használható felületté alakították át.

Indulásakor a Twitter joggal pályázhatott volna a "Legcsúnyább és legbénább webes felület" címre. (mentségére szolgáljon, hogy igazán egyszerű és könnyen átlátható volt, ami nem hátrány.) Azóta néhányszor kicsit reszeltek rajta, de a lényeg nem változott. Születtek ugyan  webre, mobilra és iPadra nagyszerű, sokat tudó twitterezére szolgáló alkalmazások, de meglepő módon a twitterezők 78 százaléka továbbra is a Twitter saját felületét használja. (Olyan tanulság ez, amin érdemes alaposabban is elgondolkodnia annak, akik intelligens, felhasználóbarát stb. alkalmazások fejlesztésébe kezd.)

Az "új Twitter" lényegében nem más, mint a külső alkalmazások legsikeresebb megoldásainak az átvétele.  A lényeg a 2 hasábos megjelenés, ami lehetővé teszi a tweet-folyamban felbukkanó, egyes információk helyben történő, azonnali kibontását. Ez megvalósulhat egy fotó, vagy egy videó megnyitásában, egy beszélgetés (összefüggő csiripfolyam) megjelentetésében, vagy egyetlen szereplő alaposabb bemutatásában. (Mindehhez kitűnő illusztrációkkal kínál Brian Solis blogja.)

Mindez óriási lehetőséget kínál a Twittert publikációs eszköznek használó újságírók számára. A twítekbe épített linkekkel már nem kell más oldalakra "elküldeni" az olvasókat, hanem a képek, videók már közvetlen közelben, a szomszéd hasábon jelennek meg. Leírva talán nincs is ebben semmi különös, hatásában azonban egészen más, mint  a "régi Twitter".

A Twitter hírforrásként sokkal használhatóbbá, kényelmesebbé vált azáltal, hogy helyben megnyithatók a beszélgetések, megtudhatunk többet a beszélőkről. A Twitter bújó újságírók ezt nagyon fogják értékelni.

Sok újságíró eddig is imádta a Twittert (sok szerkesztő meg reszketett a Twitterről származó, gyors, de megbízhatatlan hírek miatt), most várható, hogy tovább növekszik szerepe az online médiában.

Ne aggódj, ha nálad még a régi Twitter jön fel, az átállás több hétig is eltart. (Ha szeretnél azonnal értesülni az új Twitter megérkezéséről, egy kis alkalmazás segítségével erről értesítést kaphatsz.)

Adalékok

Addig is, amíg megérkezik hozzád az új Twitter, itt olvasgathatsz róla (+ nézegetheted a képeket, videókat)

A Next Web lelkes ismertetése
Brian Solis blogja
A Webisztán rövid "tudósítása"

Az internetre az ír, aki akar és azt ír, amit akar. Nincsenek többé "kapuőrök" és egyre ritkábban találkozni olvasószerkesztőkkel. Az eredeti környezetüktől elszakadt, gyakran teljesen kontextus nélküli információdarabkák egyre sűrűbb információ- és tévinformáció-felhőt alkotva keringenek körülöttünk.

Egyes (offline) szerkesztők úgy próbálnak védekezni, hogy eleve megbízhatatlannak minősítenek minden internetes forrást. Az online világban járatosabb szakemberek szerint távolról sem olyan tragikus a helyzet, mint amilyennek látszik. Évekkel ezelőtt Sree Sreenivasan tartott kitűnő előadást a webes források ellenőrzéséről. (Akkor, a blogok tömeges elterjedése és a Twiter megjelenése előtt messze nem volt még olyan kusza a helyzet, mint napjainkban.) Most Scott Rosenberg Wordyard blogjában találtam egy hasznos anyagot. Ebből következnek a legfontosabb tanácsok:

• Nézd meg a URL-t. Milyen domain alatt van az oldal? Bár akadnak eleve gyanús címek, nem biztos, hogy minden alattuk megjelenő információ téves, vagy rossz szándékú.
  
  
• Ellenőrizd, kinek a neve alatt jegyezték be az adott domain. A név és a kapcsolati adatok hiánya nem feltétlenül jelez rossz szándékot, de gyanakvásra adhat alapot. A hazai domaineket a domain.hu-n, a külföldieket a Whois-ban ellenőrizheted.
  
  
• Milyen régi a domainbejegyzés? A domain nem olyan, mint a bor, nem feltétlenül a régi évjáratok a jók, de egy tegnap bejegyzett domain alatt megjelentetett "megbízható információ" gyanús lehet.
  

• Ellenőrizd a honlapot az Internet Archive-on. Mivel foglalkoztak korábban? Hogyan változott az évek során? Voltak-e rajta korábban olyan információk, amiket most elrejtenek?
  
  
• Ha értesz hozzá, nézd meg az oldal forráskódját. Látsz benne valami gyanúsat? (Ha azért nem látsz semmit, mert nem értesz hozzá, kérj segítséget valamelyik kollégádtól!)
  
  
• Ellenőrizd a hirdetéseket. Vajon a hirdetések megjelentetése  a honlap fő célja? Kapcsolódnak valahogy a reklámok a tartalomhoz?
  
  
• Kiderül, hogy ki működteti a honlapot? (Impresszum, rólunk, kapcsolat)? Van szerkesztője, felelős kiadója a kiadványnak? (Ha találsz ilyen nevet, ebben az irányban áshatsz tovább.)
  
  
• Van lehetőség a kapcsolatfelvételre (email cím, online űrlap, hozzászólási felület)? Ha van, az általában reményt keltő, de ez sem garancia a megbízhatóságra.
  
  
• Milyenek a hozzászólások? Ha sok benne a spam, sejthető, hogy a honlap tulajdonosai nem járnak gyakran arra. Hasonló a helyzet a kritikus, megválaszolatlan hozzászólások esetében is.
  
  
• Valóban egyedi és eredeti a tartalom? Válassz ki egy darabka szöveget és másold be a Google-ba. Azonnal kiderül, hogy szerepel-e a ez a szöveg más oldalakon is. (Ezzel a módszerrel persze "leleplezheted" a Médiablogot is, ahonnan sokan vesznek át kisebb-nagyobb részleteket.)
  
  
• Sok külső forrást nevez meg a cikk, vagy csak takarékosan bánik a linkekkel? A sok link általában jó jel, de ez sem garantálja a hitelességet. (Egyesek ügyes szkriptekkel is képesek linkeket gyártani.)
  
  
• Mutatnak-e linke a cikkre? A "befelé" mutató linkek legalább olyan fontosak, mint a "kifelé" mutatók. Ha sok kétes oldal mutat a cikkre, akkor a szokásos Google-manipulációkról (SEO) van szó. Ha elismert helyek a linkelők, az mindenképpen jó jel.
  
  
• Guglizt meg az URL-t ésa domaint. Keress rá a cég nevére. Szimatolj tovább, ha valami gyanús dolgot találtál.
  

Ahogy mondani szokás, "semmi extra". Önmagában egyik lépés sem perdöntő, de együttesen alkalmasak egy gyors ellenőrzés elvégzésére.

Ha vannak hasonló tippjeid, ne tartsd őket magadban!

A napi gyakorlatból tudjuk, érezzük, hogy átalakul az emberek "hírdiétája". Más forrásokból, másképpen nyerik információikat, mint korábban. Ezeket a sejtéseinket erősíti most meg a Pew Research Center szeptember 12-én közreadott kutatási jelentése. (Igen, tudom, érdekesebb lenne a hazai adatokat elemezni, de azok sajnos nem állnak rendelkezésemre.)


A napilapok szerepe rohamosan csökken, a rádiós hírek népszerűségének csökkenése valamivel lassabb. (A rádiós híreket nyilván az autózás tartja még életben.) A tévés hírek szerepe lényegében változatlan, az internet pedig rohamosan jön fölfelé. 34 százalékos részesedésével az internet már egy szintre került a rádióval és valamivel lehagyta a nyomtatott médiát. Ha a mobilon, az emailben és a közösségi médián keresztül szerzett híreket is ide csapjuk, akkor a digitális hírforrások 43 százalékot tesznek ki.  (Eddig semmi különösebb meglepetés.)

Miközben (nyilván saját magunkból kiindulva) úgy gondoljuk, hogy az embereket egyre kevésbé érdeklik a hírek, az Egyesül Államokban nőtt a hírekre szánt idő. A napi 3 percnyi növekedés (a korábbi 67-ről 70 percre) ugyan nem tűnik soknak, viszont a 40-49 éves korcsoportban mért 8 százalékos, illetve a legmagasabban képzettek  közt kimutatott 15 százalékos növekedés már igen mutatós.

Mi, az egész nap a neten lógók, illetve az online médiával foglalkozók hajlamosak vagyunk túlértékelni az internetnek a hírszolgáltatásban betöltött szerepét. A valóságban -  Pew adatai szerint - a hagyományos média még nagyon jól tartja magát. A megkérdezettek 39 százaléka még mindig a hagyományos médiára támaszkodva informálódik, 36 százaléka vegyíti a hagyományos és az online forrásokat, csak 9 százalékuk hagyatkozik tisztán digitális (web, mobil) forrásokra.

A fentieket a Americans Spending More Time Following the News kutatási jelentés összefoglalójából mazsoláztam ki. Áss mélyebebre, olvasd el az egész jelentést!

A világ boldogabb  fejlettebbik felének nincs Szalai Annamáriája, NMHH-ja és a Nemzeti Szavazógép által szentesített médiacsomagja. Azt gondolhatnánk, hogy arrafelé a sajtó az Ellenőrizetlen Média rettenetes mocskában fetreng, de ez nem így van. Olyasvalaki felügyeli a rendet, akiről (naiv módon) nem is gondolnánk: Az Apple, pontosabban az App Store.

Az új üzleti modellt (bevételi forrásokat) kereső lapkiadók évek óta irigykedve figyelik a zeneipart. Az iTunes - iPod modell valóban nagyszerű, csak az a baja, hogy az újságok értékesítésére közvetlenül nem ültethető át. (Nemcsak azért, mert- egyelőre - nem létezik egy széleskörűen elterjedt, elérhető árú, újságolvasásra is alkalmas e-olvasó, hanem azért sem, mert a hírek természete, életciklusa nagyon eltérő a zeneszámokétól.)

Egyelőre leginkább az iPhone-ra és az iPadra való publikálás a realitás. Ez ugyan nem oldja meg a kiadók égető gondjait, de (a legnagyobb lapok esetében) hozhat némi bevételt, erősíti a kiadvány imázsát és lehetőséget biztosít az új formátumokkal való kísérletezésre is.

Az iPhone-ra és az iPad-ra való publikálás csak App Store-on keresztül lehetséges. Bár kezdetekben naiv módon sokan azt képzelték, hogy itt csak az alkalmazások technikai ellenőrzése és a szükséges adminisztráció történik, hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy az Apple tartalmi okokból is elutasít anyagokat. Mivel erről sokáig semmiféle hivatalos állásfoglalást nem tettek közzé, a publikálni szándékozók között afféle "mit szeret az App Store" játék terjedt el. Idővel rájöttek, hogy nem szeretik a politikai karikatúrákat. (Hát igen, veszélyesek.) Elutasítják a "villantós" képeket. (Nagy szerencse, hogy legalább az Apple védi az erkölcsöket.) Tiltják a "sértő, másokat támadó tartalmakat." (Igen, szeressük egymást gyerekek!)

A napokban az Apple végre közreadta a kívánatos tartalommal kapcsolatos iránymutatását. A kiadók ugyan ettől sem lettek sokkal okosabbak - a szöveg elég homályos -, kiderül viszont, hogy az Apple még mindig a hivatásos / nem hivatásos felosztás szerint kívánja osztályozni a tartalomkészítőket. A hivatásosok (megfelelő modorban) bírálgathatják a hatalmat, az amatőrök viszont nem adhatnak közre ilyen tartalmakat. (Kíváncsi vagyok, kik azok az amatőrök, akik megengedhetik maguknak, hogy az iphome-os / ipados anyagok készítésével játszadozhassanak.)

Az igazat megvallva nem értem, miért akar cenzort játszani az Apple. Mások tartalmának a megjelentetése nem új dolog. A Bloggertől a WordPressen át a YouTube-ig sokan űzik. Egy jó kis jogi nyilatkozattal elhárítják magukról a felelősséget, ha mégis valami gond adódna, eltávolítják a kifogásolt anyagot. Ennyi. Az Apple (App Store) ráadásul nem csak terjeszti az anyagokat, de osztozik is az eladásokból származó bevételeken. A cenzúrázással saját zsebéből akarja kihúzni a pénzt? Miért?

Egyetlen lehetséges tippem az, hogy a cenzúrázásnak nem (mocskos) anyagi, hanem erkölcsi okai vannak. Ebben az esetben viszont csak azt tudom javasolni, hogy az Apple sürgősen importáljon tőlünk néhány Vezető Erkölcscsőszt. Mindenki jól járna!

Itt a hétvége, következik a szokásos linkajánló

Sulzberger a fizetős NYTimesról

A Times kiadója újra bebizonyította, hogy a rapid megoldásokra törekvő Murdoch-lapokkal szemben ők afféle "gulyáspolitikát" folytatnak: Lassú tűzön főzik a fizetős megoldásokat, amit Murdoch már kissé odakozmált.

A Gawker lenyomja a világsajtót?

Nick Denton, a Gawker Media tulajdonosa a bloghálózat rabszolgáinak dolgozóinak címzett, "véletlenül"" kiszivárgott  feljegyzésben arról ír, hogy a NYTimes mögött már ők a második legnagyobb lap.

A ComScore adatain alapuló táblázat szerint ugyan a Huffington Post még megelőzi őket, de nem is ez a lényeg. Az egyedi látogatók alapján történő összehasonlítás meglehetősen csalóka, hiszen  Gawker és például a WSJ.com finoman szólva is nem ugyanaz a súlycsoport. (Ezt persze a Denton is nagyon jól tudja.)

A 100 legbefolyásosabb hírmédia forrás a Twitteren

Daniel Romero PhD hallgató gyűjteményéből jól látszik, hogy a napi egyedi látogatók száma nem azonos a befolyással.

Hogyan írjunk SEO-barát blogbejegyzéseket?

Őszintén szólva én soha nem a keresőkre, hanem a témámra (és az olvasókra) gondolok írás közben, de a Mashable tippjei ennek ellenére érdekesek.
(Egyébként a túl jó SEO csalódást is okozhat: Tegnap azt próbáltam kideríteni, ki foglalkozott már idehaza közösségimédia-szabályzatokkal. A keresőtalálatok között az első helyen (minden SEO-trükk nélkül) a saját írásomat találtam. Inkább csalódás volt, mint öröm.)

Sokszor megírtam már, hogy a podcastok (blográdiók, hangos blogok) lelkes híve vagyok. Sajnos én magam nem vagyok elég tehetséges/kitartó/ügyes, hogy saját műsorokat is készítsek, de szívesen hallgatom másokét. Egyelőre főleg külföldieket, mert a hazai felhozatal továbbra is meglehetősen szerény.

Ezúttal néhány programra szeretném felhívni azok figyelmét, akik esetleg készítenének hangos anyagokat, csak nem találtak még hozzá megfelelő alkalmazásokat.

Minden, a témával foglalkozó írás az Audacity-vel indít. Jogosan. Egyszerű, ingyenes, működik. Bonyolultabb, finomabb munkákra ott az Adobe Audition,  vagy a Sony szárnyi alatt (fél)profi eszközzé fejlődött Sound Forge - ezekért viszont fizetni kell.

Akinek unalmas az Audacity, saját szájíze szerinti ingyenes hangvágó-hangfelvevő programot keres, annak érdemes kipróbálnia a Hongkiat.com-on szemlézett 25 alkalmazást

A "normális" hangszerkesztő programokat természetesen letöltés után telepítened kell a gépedre. Az Aviary cég Myna alkalmazása azért különleges, mert letöltés nélkül, online használható. (Használhatod  tehát akkor is, ha nem a saját gépeden dolgozol.)


Talán külön említeni is felesleges, hogy az iPhone-ra is léteznek hangfelvevő/hangszerkesztő alkalmazások. Az iPhone ugyan (viszonylag) drága játékszer, de ha figyelembe veszed, hogy egy önálló digitális felvevő (amivel sem telefonálni, sem pedig szerkeszteni nem lehet) is nagyjából ugyanennyiért szerezhető be, talán elnézőbb leszel.

A transom.org bejegyzése két iphone-os hangszerkesztőt ismertet. Hogy a 10 dolláros Monle, vagy a 30 dolláros Hindenburg Mobile a jobb, döntse el mindenki maga. Egy biztos: az újságírók számára teljesen új helyzetet teremtett, hogy egy riportot megfizethető árú és elviselhető méretű eszközzel a helyszínen megvágva, készen "lőhetnek fel"  a szerkesztőség szerverére.

Azt kell nyomni, amit az emberek látni / olvasni akarnak, vagy azt, amit a szerkesztők fontosnak gondolnak? Régi dilemma ez, amire a különböző szerkesztőségek leginkább saját fajsúlyuktól függően adják meg a választ. A "bulvármédia" az eladhatóság érdekében minden lehető eszközzel próbálja életben tartani a "szenzációkat", a "minőségi sajtó" pedig próbál egyensúlyozni a szakmai ítéletek és az üzleti elvárások között. (A politikai elvárásokról most az egyszerűség kedvéért feledkezzünk meg!)

Régebben persze egyszerűbb volt a szerkesztők helyzete. Az olvasók preferenciáinak mérése viszonylag bonyolult volt, az eredményeket csak több héttel (hónappal) az adott lapszám megjelenése után kapták meg, szó sem lehetett azonnali visszacsatolásról.

Az online kiadványoknál ez egészen másképp van. A különböző elemzőszoftverek elképesztően gazdag, többnyire valósidejű információval szolgáltatnak. A szerkesztők nem csak azt tudhatják meg, hogy egy cikket hányan olvasnak, hanem azt is, hogy egy-egy olvasó mennyi időt töltött az adott cikk olvasásával, videó nézésével, mikor lépett tovább. Az is kiderül, ki honnan érkezett az adott oldalra és jól követhetők a közösségi médiában felbukkanó reagálások is. (Csak legyen, aki elemzi, értelmezi ezeket az adatokat. Gyakran előfordul ugyanis - nem csak a médiában -, hogy drága szoftverekkel értékes adatokat gyűjtenek be, de azok feldolgozásáról "megfeledkeznek".)

Ha azonban a nézettségi adatok azonnali visszacsatolással, közvetlenül  befolyásolják a szerkesztést, nagyon gyorsan átalakul (eltorzul?) a lapok kínálata. A múlt évben a  Washington Post legolvasottabb cikke a Crocs papucsokkal foglalkozott. Ez lenne a követendő irány? Erre kellene menni? Ezt nyilván a WaPo szerkesztői sem gondolják. Figyelik a forgalomelemzést, de annak eredményeit összegyúrják a szerkesztői döntésekkel. (Hogyan? Milyen arányban? Milyen súlyozással? Ezt lenne jó tudni!)

A WSJ.com forgalomelemzéséből például annak idején az derült ki, hogy az olvasókat nem különösebben izgatják a brit választások. (A nyomtatott lap ugyanakkor nagy terjedelemben foglalkozott a témával.) Mi a teendő ilyenkor? Gyorsan le kell venni a címlapról, hátrébb kell sorolni? Jöjjenek az "érdekesebb" hírek?

A fejlett technológiáknak köszönhetően szép lassan beszűkülünk. Személyre szabott újságunk egyre inkább olyan, mint egy blog: Néhány kiválasztott téma, néhány bevált szerző. Az interneten (elvileg) szinte végtelen hírforrást érhetünk el, de a legtöbben mégis csak megszokott, igen szűk területüket járják be napról napra. Aki nem akar így beszűkülni, de nincs ideje naponta órákat túrni az információforrásokat, annak kell találnia valakit, aki megmondja, mit érdemes elolvasni. Valakit, akinek megbízik az ítéletében. Olyan embert (nem gépet, programot), aki összeállítja napi híradagját. Esetleg hívjuk ezt az embert szerkesztőnek, a híradagot pedig újságnak. Na, helyben is vagyunk!

Adalék:

A bejegyzéshez a  NYTimes.com  Some Newspapers, Tracking Readers Online, Shift Coverage című cikke szolgáltatta az ürügyet.

Még egy hónapja sincs, hogy Szalai Annamária, az NMHH újdonsült elnöke az MTI ingyenessé tételének gondolatával játszott. Az AFP hírügynökség vezérigazgatója, Emmanuel Hoog nemrégiben bejelentette, hogy a jövőben eddigi nagykereskedői státuszukat feladva, közvetlenül kívánják eljuttatni híreiket az emberekhez. Éppen egy hete, hogy az Associated Press és a Google arról egyezett meg, hogy a Google News a jövőben teljes terjedelemben közölheti az AP híreit.

Hírek a  hírügynökségek túlélési küzdelméről.

Az internet előtti időkben csak a nagy hírügynökségek (Reuters, AP, AFP, Bloomberg) rendelkeztek az információk megszerzéséhez szükséges infrastruktúrával és globális tudósítói hálózattal. Mára megszűnt a "hírszerzési monopólium", erősen leértékelődött a nagy hírügynökségek közvetítői szerepe, a nehéz helyzetbe került szerkesztőségek közül egyre többen mondják le az előfizetést.

A hírügynökségek legnagyobb vesztesége a "breaking news" monopólium elvesztése. Mit lehet tenni? Az AFP-t átvilágító Frédéric Fillux szerint a friss hírek helyett a hálózat és a szakértelem előnyein alapuló tevékenységgel kellene foglalkozni, illetve a "mindenkinek szóló anyagok helyett sokkal erősebben kellene szegmentálni. Az utóbbit értem, a hálózaton és a szakértelmen alapuló üzlet kissé homályos még.

Az AP és az AFP "szövetkezeti" tulajdonban működik, ami elég tudathasadásos állapot, hiszen így tulajdonosok és a vevők (részben) azonosak. A Reuters és a Bloomberg tisztán üzleti alapon működnek. Ők is keresik a helyüket az új világban, de jobban állnak, mint az előző kettő. (+ alapvetően nem a médiából, hanem az üzleti világ számára nyújtott szolgáltatásokból élnek).

Persze sírjon az AFP, vagy az AP sanyarú sorsa miatt, aki akar. Minket a mi kis nemzeti hírügynökségecskénk sorsa izgat.

Az MTI a  kormányzat számára jelenlegi állapotában is kényelmes KCS (kormányzati szócső), bár kissé drága. Haszonélvezői  még a különböző sajtóközlemények gyártói is. Ők nagyvonalúan velünk - állami támogatás formájában - fizettetik ki  a terjesztési költséget.  Nyilván kényelmes az is, hogy az MTI begyűjti (és lefordítja) a külföldi híreket, de talán ez az a terület, amiből egyre nehezebb lesz pénzt csinálni.

Az MTI "különlegessége" a belföldi tudósítói hálózata. A Magyar Rádió és a korábban tudósítókkal rendelkező lapok takarékossági okokból leépítették hálózatukat. Ha nem lenne az MTI, nem tudnánk, mi történik Sárospatakon, vagy Balmazújvárosban. Kérdés, hogy érdekel-e ez még valakit?

 Azt hiszem, igaza van azoknak, akik úgy gondolják, hogy a "jövő szerkesztőségében" a mostaninál sokkal kevesebb lesz az állandó munkatárs, nagyobb szerepe lesz a kívülről szerzett anyagoknak, így a "bedolgozó" szabadúszók munkáinak is.

Többször írtam már olyan oldalakról, ahol szabadúszók árulhatják magukat, illetve már kész anyagaikat. Vannak közülük gyengébbek, vannak jobbak, de eddig egyik sem tűnt átütőnek. Az Elance, amit mostanában fedeztem fel koncepciójában és megvalósításában is minden hasonló vállalkozásnál átgondoltabbnak és működőképesebbnek tűnik.

Az Elance piactérként működik, vagyis egymás mellett kínálják a munkáltatók a megbízásokat, illetve a munkavállalók saját tudásukat. Az üzlet tárgyát olyan munkák képezik, amiket órabérben, vagy projekt-alapon lehet elvégezni. (Nem hagyományos álláskereső portálról van tehát szó.)

A kínált munkáék többsége természetesen valamilyen programozás-féle, de azért szép számmal akad munka szövegipari szakmunkások számára is. A jelenleg a rendszerben található 850 ilyen természetű megbízás többsége egyelőre nem vezércikkekre, vagy filmkritikákra vonatkozik. A megbízók inkább sajtóközleményt, webes szöveget, blogbejegyzést, vagy termékismertetőt szeretnének készíttetni.

Tetszik az Elance, mert - sok hirdetési felülettel ellentétben - informatív és átlátható. Mindenkinek érdeke, hogy részletes információkat közöljön az "áruról", legyen az egy munka leírása, vagy egy munkavállalói profil.  Pontosan lehet látni, hogy ki mit (kit) keres és hogy mit kínál, milyen "előélete" van a rendszerben stb. A munkák menete a rendszeren belül ellenőrizhető és kontrollált körülmények között zajlik a honoráriumok kifizetése is. Többet mesélni nem is érdemes, javaslom inkább, hogy kattintgass kincsit az Elancer oldalai között, olvasd el a tájékoztató anyagokat, a szolgáltatással foglalkozó cikkeket, nézegesd az Elance blogját.

Minden nagyszerűsége ellenére nem hiszem, hogy a vezető kiadványok a közeljövőben ilyen piactereken szereznének maguknak szerzőket. Egyelőre inkább csak a szövegipari kulimunkákra lehet ilyen módon embert szerezni, minden egyéb megbízás esetében továbbra is meghatározó marad a személyes ismeretség, az ajánlás.

Biztos vagyok benne, hogy itthon is sokan örülnének egy ilyen piactérnek.  Sok cégnek (nem feltétlenül csak a kisebbeknek) rendszeresen problémát jelent, hol lehetne embert találni egy kisebb grafikai, programozói, szövegírói munkára. Különösebb számolgatás után is jól látszik azonban, hogy egy Elance-szintű rendszer kialakítása, bevezetése (reklámozása, feltöltése az induláshoz elengedhetetlen számú "áruval") akkora összegbe kerülne, ami a mi viszonyaink között soha nem térülne meg. Kicsi piac, korlátozott lehetőségek. Helyben vagyunk.

"Alig bírtam abbahagyni a képnézegetést" - írta Minyo Szert Károly a Fortepan oldalról és egyáltalán nem túlzott. A Szepessy Ákos és Tamási Miklós szerkesztette, az  OSA támogatásával készült gyűjtemény csaknem 5000, 1900. és 1990. között készült, házi gyűjteményekből származó fotót tartalmaz. (A gyűjtemény folyamatosan bővül)


Úgy gondolom, már csak az ilyen történetmesélés miatt is érdemes volt kitalálni internetet.

A napokban véletlenül bukkantam SocialTimes.hu oldalra. A szándék jó (összegyűjteni a közösségi médiával kapcsolatos tudnivalókat), a megvalósítás "lyukacsos". Nem csak azért, mert egyes menüpontok mögött nincs még tartalom, hanem mert egy kis szerkesztőséggel még akkor sem lehet követni a közösségi média eseményeit, ha az információk többsége más tartalomszolgáltatók tallózásából származik. (A témában meghatározó hírforrásnak számító Mashable sem közönséges blog, hanem komoly szerkesztőséggel dolgozó hírszolgáltató.)

Egy folyamatos információáram (ilyen a közösségi médiával foglalkozó hírek) feldolgozása csak folyamatosan, vagy ahhoz közelítve, nagyon gyakori mintavétellel lehetségesek. Legcélszerűbb módja a közösség bevonása, a közösségi szerkesztés. Ennek egyik legfrappánsabb megvalósulása a paper.li

Az ingyenes twitteres alkalmazás a követett csiripelésekből lúgozza ki a linkeket, majd ezeket a cikkeket, blogbejegyzéseket, videókat automatikusan "újságoldalba" tördeli. Ez eddig nem újdonság, ezt nagyjából tudta a korábban bemutatott Twitter Times is. A paper.li azonban nemcsak szebb oldalt csinál, rovatokba rendezi az anyagot, de sokkal nagyobb rugalmasságot kínál a források kiválasztásában is.. Alapanyagként akár 10 követett csiripelő nevét, 10 kulcsszót (#hashtag) és 10 listát is megnevezhetünk. A Twitter Times-szal ellentétben a paper.li nem kotlik órákig az anyagokon, hanem pillanatokon belül kiadja az eredményt. Persze semmi sem tökéletes. A paper.li ugyan élő tweet-folyamot is megjelenít a követett forrásokról, de az újság - nyilván az "erőforrások" szűkössége miatt -  egyelőre csak naponta egyszer frissül.

A paper.li félig-meddig csak játék, de jól példázza a következő évek egyik legfontosabb irányát: a személyre szabható / viselkedés-alapú, automatikus hírgyűjtést. A másik irány a nagyon magas színvonalú emberi szerkesztés, szűrés, cikkajánlás. A köztes- és félmegoldásokra egyre kevésbé lehet vevőt találni.

 Itt az ősz, indulnak a kommunikáció szakok, az újságíróiskolák és a médiamunkás-gyorstalpalók.
Én is azok közé tartozom, akik úgy  gondolják, hogy az online újságírás speciális készségeket, ismereteket követel, (nem az intenzív Ctrl+C - Ctrl+V mozdulatokra gondolok) melyeket az iskoláknak, tanfolyamoknak is figyelembe kellene venniük. Ezek között különleges helyet foglal el a közösségi média. Az emberek egyre több időt töltenek el a közösségi hálózatokon és ennek következtében egyre kevesebb idejük jut a hagyományos (megkeresem, kinyitom, elolvasom) médiafogyasztásra. A jól körülhatárolt, zárt "médiaegységek" egyre nehezebben értelmezhetők.

A most valamilyen médiatanulmányokat kezdők már az internettel együtt nőttek fel (anyatej, szívás, satöbbi), naponta órákat lógnak a Facebookon, elvileg nem kellene tehát túl sokat magyarázni nekik a közösségi média fontosságáról. A (külföldi) gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a legtöbb tanuló/hallgató a privát szféra részének tekinti a közösségi médiát és nem képes azt összekötni a munkával. (Nagyobb baj, hogy a gyakorló újságírók egy része is így van ezzel.) Mások éppen ellenkezőleg, bevinnék a közösségi kultúrát a szerkesztőségbe, de konzervatív szerkesztők mereven elzárkóznak minden próbálkozás elől.

Az oktatási intézmények nehéz helyzete igen bonyolult. Tanítsák a biztos alapokat, vagy foglalkozzanak a legfrissebb megoldásokkal? Egyébként is, nehezen hozható szinkronba a merev, lassan alakítható egyetemi közeg és a naponta változó közösségi média.

Megkönnyítené az oktatók helyzetét, ha jobbnál jobb példákkal állhatnának elő. Nem külföldiekkel, hanem hazaiakkal. A vezető hazai online kiadványok kisebb-nagyobb mértékben használják a közösségi médiát. Van, amelyik csak afféle divatos sallangként, de akad olyan is, ahol már alaposabban is beépült a nap újságírói munkába. Sok függ tehát attól, hogy egy tanintézmény oktatói honnan jöttek, milyen az adott kiadvány viszonya a közösségi médiához, mik a gyakorlati tapasztalatai?

Érdekelne azok véleménye, tapasztalata, akik az elmúlt években estek át valamilyen újságíróképzésen! Melyik iskolában tanítják jól a témát? Hol lépnek túl a száraz elméleten és foglalkoznak gyakorlati kérdésekkel is? Segítik-e ezek az ismeretek az elhelyezkedést?