RSS
Régi, ismert probléma, hogy a blogokban gyorsan "lecsorognak" a friss bejegyzések. Ezzel nagyjából meg is halnak. (Nyilván én is hibás vagyok, mert túl gyakran és túl hosszan írok.) Az olvasók többsége csak a legfrissebb bejegyzést olvassa el, legfeljebb néhány nagyon elszánt érdeklődő jut el az utolsó előtti írásig is. (A régebbi szövegek megtalálását a hatékony kereső és a címkézés hiánya sajnos szinte lehetetlenné teszi.)
Most tehát elhatároztam, hogy feltámasztok néhány korábbi bejegyzést a tetszhalálból:
A modern újságírással kapcsolatos 10 kellemetlen igazság
10 egyszerű tény az újságírás túlélési esélyeiről
Államosítás, vagy halál? - Újabb jelentés a sajtó jövőjéről
7 bölcsesség az online média jövőjéről
Lopják a közösségi médiát?
Mit is jelent a szerkesztőségek integálása
Cikklopás, biznisz, mellébeszélés
A tartalomgondozó újságíró
Arcok |
Biznisz | Blog
| Civil újságírás
| Digitkult
| Eszközök |
Közösségi média
| Marketing&Pr
| Médiakonvergencia
| Médiastratégia
| Sajtóetika
| Tartalom |
Újságírás
Lehet, hogy Rupert Murdoch mégsem mondott akkora baromságot, amikor kijelentette, hogy kitiltja a "tolvaj" Google keresőrobotjait a News Corp online lapjairól? Bár Murdoch részéről a fenyegetődzés inkább csak stratégiai húzás volt (+ egy kis szenilitás?), akkoriban sok médiavezér kezdett el gondolkodni arról, vajon lehetne-e élni a Google nélkül? (Sokan úgy vannak a látogatókat hozó keresővel, mint a magyar ember az ingatlanközvetítővel: Örül ugyan, ha vevőt hoz, ugyanakkor állandóan azon jár az agya, hogyan lehetne megspórolni a 3% jutalékot?)
Mostanában sok online kiadványnál mesterkednek valamilyen fizetős rendszer bevezetésén, de mindenhol óvakodnak az ingyenes forgalom teljes kizárásától. Ahol pedig ingyenes látogatók vannak, oda kell a Google. ( A sláger egyébként most a "metered access", vagyis a bizonyos látogatásszám feletti sarc.)
Arnon Mishkin tanácsadó a paidContenten megjelent cikkében azt bizonygatja, hogy a legtöbben túlértékelik a Google szerepét. Az elmúlt években ugyan sokat hallhattunk arról, hogy vége a "csomagolt tartalmak" korszakának és ma már az emberek egyenként mazsolázzák össze a számukra fontos olvasnivalót, de egyes kutatások, köztük az American Press Institute anyaga nem igazolják ezt egyértelműen. (Csak egy szűk réteg válogatja össze tudatosan a napi olvasnivalót, a többség a bejáratott utakat választja, naponta ugyanazokat az oldalakat látogatja meg.)
A "csomagolók" diadalmas érve szerint az iPhone-ra, illetve az iPadra készült (fizetős) tartalmak sikere is azt bizonyítja, hogy a jó minőségű, használható módon tálalt csomagolt anyagokra igenis van igény. Az eddigi tapasztalatok szerint az ezekkel az eszközökkel elérhető újságokat az emberek alaposabban elolvassák, mint a nyomtatott újságokat. (Az ellentábor viszont azzal érvel, hogy a rossz, a nyomtatott lapokat leképező felhasználói felülettel működő online lapok eleve nem támogatják a csomagoktól való elszakadást.)
Azt persze nyilván Mishkin sem állítja, hogy az emberek "borítótól borítóig" olvassák az online újságokat, azt viszont igen, hogy a keresőkből érkező látogatók száma nem valós. A torzítás egyik forrása, hogy sokan vannak, akik nem kedvenc újságuk URL-jét pötyögik be, inkább beírják a nevet a Google-ba. A statisztikában ők a "keresőből érkezettek" között jelennek meg - valójában direkt látogatók. (Hasonló a helyzet konkrét cikkeket keresőkkel is. Mivel sok lap belső keresője csapnivaló, velem is gyakran előfordul, hogy a cím ismerete alapján a Google-n keresztül cserkészem be az olvasnivalót.)
A forgalom- és látogatóelemzésben járatosak jól tudják, hogy a legtöbb kiadványnál nagyon különbözik a közvetlenül a kiadványra érkező, az egyes témákra /szerzőkre rárepülő és a keresőkből beeső látogatók értéke. (Az értékes látogató az, aki nem pattan le 2 másodperc után az oldalról, hanem értékelhető mennyiségű - lehetőleg sok - tartalmat fogyaszt, szolgáltatásokat vesz igénybe.
Számos, kevésbé ismert, híg tartalmat áruló kiadvány számára nincs más út, mint az intenzív, gyakran a megtévesztő keresőmarketing. Az erős márkával bíró tartalomszolgáltatóknak azonban el kell gondolkodniuk azon, hogy gyenge (de gyors) közönséget hozó SEO-ra, vagy pedig a márkaépítésee, a tartalom további megerősítésére költik a pénzüket. Mindez persze nehezen valósítható meg ott, ahol még mindig a kattintások száma a legfontosabb értékmérő.
Mostanában sok online kiadványnál mesterkednek valamilyen fizetős rendszer bevezetésén, de mindenhol óvakodnak az ingyenes forgalom teljes kizárásától. Ahol pedig ingyenes látogatók vannak, oda kell a Google. ( A sláger egyébként most a "metered access", vagyis a bizonyos látogatásszám feletti sarc.)
Arnon Mishkin tanácsadó a paidContenten megjelent cikkében azt bizonygatja, hogy a legtöbben túlértékelik a Google szerepét. Az elmúlt években ugyan sokat hallhattunk arról, hogy vége a "csomagolt tartalmak" korszakának és ma már az emberek egyenként mazsolázzák össze a számukra fontos olvasnivalót, de egyes kutatások, köztük az American Press Institute anyaga nem igazolják ezt egyértelműen. (Csak egy szűk réteg válogatja össze tudatosan a napi olvasnivalót, a többség a bejáratott utakat választja, naponta ugyanazokat az oldalakat látogatja meg.)
A "csomagolók" diadalmas érve szerint az iPhone-ra, illetve az iPadra készült (fizetős) tartalmak sikere is azt bizonyítja, hogy a jó minőségű, használható módon tálalt csomagolt anyagokra igenis van igény. Az eddigi tapasztalatok szerint az ezekkel az eszközökkel elérhető újságokat az emberek alaposabban elolvassák, mint a nyomtatott újságokat. (Az ellentábor viszont azzal érvel, hogy a rossz, a nyomtatott lapokat leképező felhasználói felülettel működő online lapok eleve nem támogatják a csomagoktól való elszakadást.)
Azt persze nyilván Mishkin sem állítja, hogy az emberek "borítótól borítóig" olvassák az online újságokat, azt viszont igen, hogy a keresőkből érkező látogatók száma nem valós. A torzítás egyik forrása, hogy sokan vannak, akik nem kedvenc újságuk URL-jét pötyögik be, inkább beírják a nevet a Google-ba. A statisztikában ők a "keresőből érkezettek" között jelennek meg - valójában direkt látogatók. (Hasonló a helyzet konkrét cikkeket keresőkkel is. Mivel sok lap belső keresője csapnivaló, velem is gyakran előfordul, hogy a cím ismerete alapján a Google-n keresztül cserkészem be az olvasnivalót.)
A forgalom- és látogatóelemzésben járatosak jól tudják, hogy a legtöbb kiadványnál nagyon különbözik a közvetlenül a kiadványra érkező, az egyes témákra /szerzőkre rárepülő és a keresőkből beeső látogatók értéke. (Az értékes látogató az, aki nem pattan le 2 másodperc után az oldalról, hanem értékelhető mennyiségű - lehetőleg sok - tartalmat fogyaszt, szolgáltatásokat vesz igénybe.
Számos, kevésbé ismert, híg tartalmat áruló kiadvány számára nincs más út, mint az intenzív, gyakran a megtévesztő keresőmarketing. Az erős márkával bíró tartalomszolgáltatóknak azonban el kell gondolkodniuk azon, hogy gyenge (de gyors) közönséget hozó SEO-ra, vagy pedig a márkaépítésee, a tartalom további megerősítésére költik a pénzüket. Mindez persze nehezen valósítható meg ott, ahol még mindig a kattintások száma a legfontosabb értékmérő.
Próbálkoztam én már (majdnem) mindennel. Készítettem csak linkekből álló bejegyzéseket, de ezek nem váltak be. (Sok munka volt velük, viszont idegesítették a "normális" (olvasnivalót) kereső látogatókat és megtörték a Médiablog bejegyzéseinek ritmusát.
Az "idők szavának" megfelelően én is indítottam saját csoportot a Facebookon, de máig nem sikerült kitalálni, mi is legyen a Médiablog barkácsszakkör lényege. (Úgy érzem, erre vonatkozó ötleteim a név kitalálásával kimerültek. (Ezúton is csókoltatom mind a 15 embert, aki megelőlegezte nekem a bizalmat és csatlakozott a csoporthoz.)
Ezután következett a Bedrótozott médiamunkások Ning-hálózat, ahova ugyan rövid idő alatt 200+ tag csatlakozott, de ezután nem történt semmi. (Nyilván az én hibám. Azt hittem, hogy elég beindítani a dolgot, utána majd beindul a közösségi láncreakció. Tévedtem.)
Időbe tellett, mire megértettem, miért jó nekem a Twittert használni. Számomra nagyjából a 90% információmegosztás / 10% "beszélgetés" arány vált be. A Twitternek azonban ugyanaz a hátránya, mint az előnye: az információk jelenidejűsége. (Gyorsan lepereg minden, ha tehát nem lógsz rajta folyamatosan, könynen elkerülik a figyelmedet fontos dolgok.) Ezért azokat a videókat, prezentációkat, amiket megőrzésre érdemesnek tartom újabban a Pollneriádák oldalon gyűjtögetem.
Most arra gondoltam, hogy a fontosnak gondolt szakmai (újságírás, média, közösségi média + ezek határterületei) linkeket is külön oldalon teszem közzé. (Lehetne ez a Google Reader, a Delicious, vagy bármi más, de ezzel eleve behatárolnám a felhasználók körét.) A Médiablog linkajánló oldala a http://www.facebook.com/mediablog oldalon érhető el.. Egyszerű használni, lehet hozzászólást írni, véleményezni, ajánlani. És ami a legfontosabb, használatához nem kell feltétlenül Facebook regisztrációval rendelkezni. Ennek persze - túl az 1 millió regisztrált felhasználón túl - egyre kisebb a jelentősége.
Az "idők szavának" megfelelően én is indítottam saját csoportot a Facebookon, de máig nem sikerült kitalálni, mi is legyen a Médiablog barkácsszakkör lényege. (Úgy érzem, erre vonatkozó ötleteim a név kitalálásával kimerültek. (Ezúton is csókoltatom mind a 15 embert, aki megelőlegezte nekem a bizalmat és csatlakozott a csoporthoz.)
Ezután következett a Bedrótozott médiamunkások Ning-hálózat, ahova ugyan rövid idő alatt 200+ tag csatlakozott, de ezután nem történt semmi. (Nyilván az én hibám. Azt hittem, hogy elég beindítani a dolgot, utána majd beindul a közösségi láncreakció. Tévedtem.)
Időbe tellett, mire megértettem, miért jó nekem a Twittert használni. Számomra nagyjából a 90% információmegosztás / 10% "beszélgetés" arány vált be. A Twitternek azonban ugyanaz a hátránya, mint az előnye: az információk jelenidejűsége. (Gyorsan lepereg minden, ha tehát nem lógsz rajta folyamatosan, könynen elkerülik a figyelmedet fontos dolgok.) Ezért azokat a videókat, prezentációkat, amiket megőrzésre érdemesnek tartom újabban a Pollneriádák oldalon gyűjtögetem.
Most arra gondoltam, hogy a fontosnak gondolt szakmai (újságírás, média, közösségi média + ezek határterületei) linkeket is külön oldalon teszem közzé. (Lehetne ez a Google Reader, a Delicious, vagy bármi más, de ezzel eleve behatárolnám a felhasználók körét.) A Médiablog linkajánló oldala a http://www.facebook.com/mediablog oldalon érhető el.. Egyszerű használni, lehet hozzászólást írni, véleményezni, ajánlani. És ami a legfontosabb, használatához nem kell feltétlenül Facebook regisztrációval rendelkezni. Ennek persze - túl az 1 millió regisztrált felhasználón túl - egyre kisebb a jelentősége.
A Médiablog nem bulvárkiadvány, így tehát az elkövetkező hónapokban nem kívánok Bodoky Tamás és az Index válásán csámcsogni. A konfliktus béna kommunikációjáról megírtam már a véleményem, egyébként pedig azt gondolom, hogy a "kiszerkesztett" bekezdés miatti veszekedés nyilván csak az utolsó felvonása volt egy elmérgesedő konfliktusnak.
Amiért most mégis foglalkozni szeretnék a Bodoky-Index történettel, az egy erős személyes márka sorsának alakulása. Ha rendszeresen olvasod a Médiablogot láthatod, hogy érdekel a téma. (Május 18-án egy kerekasztal beszélgetést is vezetek erről a Média Hungary konferencián.) Bodoky elszakadása az Indextől kiválóan alkalmas arra, hogy megfigyeljük egy személyes márka működését. (Bocs Tamás, nem tekintelek laboratóriumi fehér egérnek, csak úgy gondolom, hogy ez az eset mások számára is tanulságos lehet.)
Bodoky Tamás a Magyar Narancs "tech" újságírójaként vált ismertté. 2001-es átigazolása a az Indexhez lényegében zökkenőmentes volt. Ugyanazt a témát vitte tovább, hasonló közegben, hasonló - bár egyre nagyobb - közönséghez szólt.
A következő években hősünk rengeteget írt, szerkesztett, részt vett az Index vezetésében és közben szép lassan lekopott róla a "tech újságíró" címke. Az interjúk, riportok, tanulmányok publicisztikák után Bodoky végül eljutott a tényfeltáráshoz. (Igazából nem ilyen egyszerű, lineáris ez a pályafutás, de végül a 2006-os rendőri túlkapásokról írt cikkek hozták meg az igazi elismerést, illetve a különböző szakmai díjakat.)
Amíg összetartoztak, nem volt semmi gond, mindenkinek hasznos volt a "Bodoky, az Index újságírója" összetétel. A válás azonban sajátos helyzetet teremtett. Az Indexet - az átmeneti arcvesztésen túl - feltehetően nem viseli meg különösebben Bodoky elvesztése. Igaz, jól mutatott egy többszörösen díjazott tényfeltáró szerző, de a kattintásokat továbbra is a "könnyebb műfajok" hozzák. (Remélem, mindenki méltányolja, hogy ilyen finoman fogalmaztam.) A szabadság átmeneti könnyűsége után nehéz helyzetbe kerülhet viszont a magára maradt szerző.
A cikkek természetesen változatlan formában a helyükön maradtak és azt sem jelzi semmi, hogy a szerző már nem az Index munkatársa. Ilyen módon Bodoky továbbra is erősíti az Indexet. De érvényes-e ez fordítva is? Tudja-e folytatni az újságíró a tényfeltárást az Index nélkül is?
Az üzleti életből ismerős helyzet: X, a középvezető kilép a Nagy Multicégtől és elindítja a Noname Bt-t. A címlista elmentve, a telefonszámok még élnek, mégis hamar kiderül, hogy a korábban őt kezüket-lábukat törve kiszolgáló partnerek valahogy kelletlenek, nehézkesek lettek. Kellemetlen tapasztalat, de ilyenkor gyakran kiderül, hogy a kitüntetett figyelem nem a személynek, a szakértelemnek, hanem az ismert cégnek szólt.
A médiában kicsit más a helyzet. Míg ugyanis az üzleti életben egy középvezető a cég márkáját képviseli (vagy a cég / termék márkája mögé bújik), addig a médiában - különösen egy olyan kiadványnál, mint például az Index - erősen keveredik, egymással kölcsönhatásra lép a "média brand" és az újságíró személyes márkája.
Eddigi olvasói számára Bodoky nem lesz mostantól kevésbé hiteles újságíró, mint eddig (sőt, sokaknak imponálni is fog a cikke "cenzúrázása" ellen kiálló szerző),
szélesebb körhöz, új olvasókhoz viszont nehezebben fognak eljutni új írásai. (Lényegében így járt a televíziókból kiszorult, az utóbbi időben leginkább csak blogoló Kóczián Péter is.) Új, az Indexével összemérhető olvasottságú "kiadó" nélkül nemcsak az írások közönsége zsugorodik össze, de könnyen előfordulhat, hogy az információforrások egy része is kevésbé lesz közlékeny.
Szép lenne, ha létrejönne egy, az oknyomozó újságírást támogató alapítvány. (A Manager Magazintól való kiűzetésük után ilyesmiről álmodozott Mong Attila és Vajda Éva is.) Megfelelő támogatók esetén egy ilyen alapítvány gondoskodhatna arról. hogy ne haljanak éhen az oknyomozó újságírók, azt a nyilvánosságot azonban, amit egy Index adhat nem pótolhatja.
Mire elegendő Bodoky erős - valószínűleg nem tudatosan alakított - személyes márkája? Arra mindenképpen, hogy leghűségesebb olvasói kövesék bodoky.blog.hu-n. (Ez a blog önmagában is érdekes történet, hiszen Bodoky azt eredetileg csak azért hozta létre, hogy legyen hol hozzászólni az Indexen megjelent cikkeihez. Egyelőre most itt folytatódik a tényfeltárás. Olyan ez, mint amikor válás után az egyik fél elvileg elköltözik, de azért ott marad a cselédszobában. Az Index elvileg megteheti, hogy a címlapra emeli ki volt szerzője bejegyzéseit. vagyis ingyen kapja meg azt, amiért korábban fizetett.) Az erős személyes márka segíthet az elhelyezkedésben és a korábbi törzsközönség "exportálásában" is. (Egy sok éves tapasztalattal rendelkező tényfeltáró újságíró elhelyezkedési lehetőségei a mai Magyarországon ma igen korlátozottak. Nem véletlen. hogy a tényfeltárás iránt elkötelezett Mong Attila is végül az MR1 180 percének műsorvezetőjeként landolt.)
Lehet, hogy egyszer majd olyan lesz a hazai médiatér is, ahol erős személyes márkával bíró szerzők szabad piacokon árulják "termékeiket" a médiacégeknek, egyelőre azonban távol vagyunk ettől. A szamurájok csak a hűbérurakat szolgálva létezhetnek. Ez van.
Amiért most mégis foglalkozni szeretnék a Bodoky-Index történettel, az egy erős személyes márka sorsának alakulása. Ha rendszeresen olvasod a Médiablogot láthatod, hogy érdekel a téma. (Május 18-án egy kerekasztal beszélgetést is vezetek erről a Média Hungary konferencián.) Bodoky elszakadása az Indextől kiválóan alkalmas arra, hogy megfigyeljük egy személyes márka működését. (Bocs Tamás, nem tekintelek laboratóriumi fehér egérnek, csak úgy gondolom, hogy ez az eset mások számára is tanulságos lehet.)
Bodoky Tamás a Magyar Narancs "tech" újságírójaként vált ismertté. 2001-es átigazolása a az Indexhez lényegében zökkenőmentes volt. Ugyanazt a témát vitte tovább, hasonló közegben, hasonló - bár egyre nagyobb - közönséghez szólt.
A következő években hősünk rengeteget írt, szerkesztett, részt vett az Index vezetésében és közben szép lassan lekopott róla a "tech újságíró" címke. Az interjúk, riportok, tanulmányok publicisztikák után Bodoky végül eljutott a tényfeltáráshoz. (Igazából nem ilyen egyszerű, lineáris ez a pályafutás, de végül a 2006-os rendőri túlkapásokról írt cikkek hozták meg az igazi elismerést, illetve a különböző szakmai díjakat.)
Amíg összetartoztak, nem volt semmi gond, mindenkinek hasznos volt a "Bodoky, az Index újságírója" összetétel. A válás azonban sajátos helyzetet teremtett. Az Indexet - az átmeneti arcvesztésen túl - feltehetően nem viseli meg különösebben Bodoky elvesztése. Igaz, jól mutatott egy többszörösen díjazott tényfeltáró szerző, de a kattintásokat továbbra is a "könnyebb műfajok" hozzák. (Remélem, mindenki méltányolja, hogy ilyen finoman fogalmaztam.) A szabadság átmeneti könnyűsége után nehéz helyzetbe kerülhet viszont a magára maradt szerző.
A cikkek természetesen változatlan formában a helyükön maradtak és azt sem jelzi semmi, hogy a szerző már nem az Index munkatársa. Ilyen módon Bodoky továbbra is erősíti az Indexet. De érvényes-e ez fordítva is? Tudja-e folytatni az újságíró a tényfeltárást az Index nélkül is?
Az üzleti életből ismerős helyzet: X, a középvezető kilép a Nagy Multicégtől és elindítja a Noname Bt-t. A címlista elmentve, a telefonszámok még élnek, mégis hamar kiderül, hogy a korábban őt kezüket-lábukat törve kiszolgáló partnerek valahogy kelletlenek, nehézkesek lettek. Kellemetlen tapasztalat, de ilyenkor gyakran kiderül, hogy a kitüntetett figyelem nem a személynek, a szakértelemnek, hanem az ismert cégnek szólt.
A médiában kicsit más a helyzet. Míg ugyanis az üzleti életben egy középvezető a cég márkáját képviseli (vagy a cég / termék márkája mögé bújik), addig a médiában - különösen egy olyan kiadványnál, mint például az Index - erősen keveredik, egymással kölcsönhatásra lép a "média brand" és az újságíró személyes márkája.
Eddigi olvasói számára Bodoky nem lesz mostantól kevésbé hiteles újságíró, mint eddig (sőt, sokaknak imponálni is fog a cikke "cenzúrázása" ellen kiálló szerző),
szélesebb körhöz, új olvasókhoz viszont nehezebben fognak eljutni új írásai. (Lényegében így járt a televíziókból kiszorult, az utóbbi időben leginkább csak blogoló Kóczián Péter is.) Új, az Indexével összemérhető olvasottságú "kiadó" nélkül nemcsak az írások közönsége zsugorodik össze, de könnyen előfordulhat, hogy az információforrások egy része is kevésbé lesz közlékeny.
Szép lenne, ha létrejönne egy, az oknyomozó újságírást támogató alapítvány. (A Manager Magazintól való kiűzetésük után ilyesmiről álmodozott Mong Attila és Vajda Éva is.) Megfelelő támogatók esetén egy ilyen alapítvány gondoskodhatna arról. hogy ne haljanak éhen az oknyomozó újságírók, azt a nyilvánosságot azonban, amit egy Index adhat nem pótolhatja.
Mire elegendő Bodoky erős - valószínűleg nem tudatosan alakított - személyes márkája? Arra mindenképpen, hogy leghűségesebb olvasói kövesék bodoky.blog.hu-n. (Ez a blog önmagában is érdekes történet, hiszen Bodoky azt eredetileg csak azért hozta létre, hogy legyen hol hozzászólni az Indexen megjelent cikkeihez. Egyelőre most itt folytatódik a tényfeltárás. Olyan ez, mint amikor válás után az egyik fél elvileg elköltözik, de azért ott marad a cselédszobában. Az Index elvileg megteheti, hogy a címlapra emeli ki volt szerzője bejegyzéseit. vagyis ingyen kapja meg azt, amiért korábban fizetett.) Az erős személyes márka segíthet az elhelyezkedésben és a korábbi törzsközönség "exportálásában" is. (Egy sok éves tapasztalattal rendelkező tényfeltáró újságíró elhelyezkedési lehetőségei a mai Magyarországon ma igen korlátozottak. Nem véletlen. hogy a tényfeltárás iránt elkötelezett Mong Attila is végül az MR1 180 percének műsorvezetőjeként landolt.)
Lehet, hogy egyszer majd olyan lesz a hazai médiatér is, ahol erős személyes márkával bíró szerzők szabad piacokon árulják "termékeiket" a médiacégeknek, egyelőre azonban távol vagyunk ettől. A szamurájok csak a hűbérurakat szolgálva létezhetnek. Ez van.
Sokan azért zárkóznak el "komoly" újságoktól, mert nem értik az azokban szereplő híreket. Hiányoznak azok a háttér-információk, összefüggések, amik elengedhetetlenek a friss hírek megértéséhez. (Ezt rendszeres hírfogyasztóként is átélheted, ha külföldre költözöl és a helyi médiát kezded követni.)
A papírmédia számára nincs más megoldás, lehetőleg annyira meg kell magyarázni mindent, hogy azt a kezdők is megértsék, de a haladókat se idegesítse. (Erre jók a "keretesek" és más, a főszövegtől elkülönülő információk.)
Az online újságok rosszabb és egyben jobb helyzetben is vannak. Rosszabban, mert gyakrabban frissülnek a hírek (könnyebb köztük elveszni) és jobban, mert több lehetőség is van a cikkek közti összefüggések megmutatására. Segítenek a korábbi, a témával foglalkozó cikkekre mutató linkek, a cikk alatt felsorolt kapcsolódó anyagok, a cikkhez társított címkék és kategóriák, de az igazi megoldás mégis a témaoldalak építése.
Ne gondolj semmi forradalmi újdonságra. A témaoldalakat már régen feltalálták, itt-ott alkalmazzák is, csak még nem terjedtek el igazán. Egy ilyen tematikus összeállítás olyan, mintha egy Wikipedia szócikket készítenél, csak éppen 1) a saját kiadványodba illeszted bele, 2) alapvetően a saját kiadványod korábbi anyagaiból rakod össze.(Ha kicsit is ismered a Wikipédiát, akkor azonnal megérted, hogy egy jó témaoldal sokkal több, mint egy tematikus linkgyűjtemény.)
Ha témaoldalakat akarsz készíteni:
Témaoldalt lehet építeni gyakran emlegetett cégek, vagy ismert személyek nevére - régi trükk az olvasók "benntartására" -, de készülhetnek bármilyen, sokakat érdeklő, bonyolult, sok információt tartalmazó témáról is. Ha működő témaoldalakat akarsz látni, érdemes megnézni a NYTimes.com óriási gyűjteményét, arra pedig, hogy kisebb, helyi lapban is működik a dolog bizonyíték a Spokesman-Review kezdeményezése.
A témaoldalakról szólt az év elején a Google Living Stories kísérlete is. A New York Times és a Washington Post közreműködésével 2 hónapon át vizsgálták, hogyan működik a kontextus nélküli folyamatosan frissülő híroldalak alternatívájaként a témaoldalakon alapuló hírszolgáltatás. Köszöni jól. Az olvasók 75 százaléka szerette a Living Stories anyagait. És persze a Google (a kereső) is imádja a tartalmában rendszeresen frissülő, de állandó címen megtalálható tematikus oldalakat.
Azt persze tudni kell, hogy a témaoldalak felépítése, figyelése (linkelése), rendszeres karbantartsa némi munkával jár, vagyis pénzbe kerül. Ezek az oldalak nem úgy működnek, mint a"szenzációs" hírek, nem hoznak rövid idő alatt óriási forgalmat. De nem is "futnak le" olyan gyorsan, mint egy aktuális hír. Amellett, hogy hosszú időn keresztül hoznak kattintásokat, egy átlagos cikknél tovább "benn tartják" az olvasókat, jelentősen növelhetik az "újság" tekintélyét, elismertségét..
Tulajdonképpen nem értem, miért élnek ezzel a lehetőséggel olyan kevesen.
Adalékok:
Ha a múltkor nem olvastad el a kontextus nélküli újságírásról szóló bejegyzésemet, most még bepótolhatod.
A papírmédia számára nincs más megoldás, lehetőleg annyira meg kell magyarázni mindent, hogy azt a kezdők is megértsék, de a haladókat se idegesítse. (Erre jók a "keretesek" és más, a főszövegtől elkülönülő információk.)
Az online újságok rosszabb és egyben jobb helyzetben is vannak. Rosszabban, mert gyakrabban frissülnek a hírek (könnyebb köztük elveszni) és jobban, mert több lehetőség is van a cikkek közti összefüggések megmutatására. Segítenek a korábbi, a témával foglalkozó cikkekre mutató linkek, a cikk alatt felsorolt kapcsolódó anyagok, a cikkhez társított címkék és kategóriák, de az igazi megoldás mégis a témaoldalak építése.
Ne gondolj semmi forradalmi újdonságra. A témaoldalakat már régen feltalálták, itt-ott alkalmazzák is, csak még nem terjedtek el igazán. Egy ilyen tematikus összeállítás olyan, mintha egy Wikipedia szócikket készítenél, csak éppen 1) a saját kiadványodba illeszted bele, 2) alapvetően a saját kiadványod korábbi anyagaiból rakod össze.(Ha kicsit is ismered a Wikipédiát, akkor azonnal megérted, hogy egy jó témaoldal sokkal több, mint egy tematikus linkgyűjtemény.)
Ha témaoldalakat akarsz készíteni:
- Először is alaposan át kell gondolni, melyek is azok a legfontosabb témák, amikre az emberek kíváncsiak és amelyekkel kiadványod rendszeresen foglalkozik.
- Mindegyik témához kell írni egy jó összefoglalót. Ennek olyannak kell lennie, amitől egy újonc is azonnal képbe kerül,
- A témaoldalt nem szabad magára hagyni. Ha a témával kapcsolatban történik valami fontos, a témaoldalt frissíteni kell,
- Természetesen a témaoldalt is el kell látni linkekkel, kapcsolódó anyagokkal stb.
- Ha már vannak témaoldalaid, ezekre a témákkal foglalkozó cikkekből rendszeresen hivatkozni is kell. (Ezért készültek.)
Témaoldalt lehet építeni gyakran emlegetett cégek, vagy ismert személyek nevére - régi trükk az olvasók "benntartására" -, de készülhetnek bármilyen, sokakat érdeklő, bonyolult, sok információt tartalmazó témáról is. Ha működő témaoldalakat akarsz látni, érdemes megnézni a NYTimes.com óriási gyűjteményét, arra pedig, hogy kisebb, helyi lapban is működik a dolog bizonyíték a Spokesman-Review kezdeményezése.
A témaoldalakról szólt az év elején a Google Living Stories kísérlete is. A New York Times és a Washington Post közreműködésével 2 hónapon át vizsgálták, hogyan működik a kontextus nélküli folyamatosan frissülő híroldalak alternatívájaként a témaoldalakon alapuló hírszolgáltatás. Köszöni jól. Az olvasók 75 százaléka szerette a Living Stories anyagait. És persze a Google (a kereső) is imádja a tartalmában rendszeresen frissülő, de állandó címen megtalálható tematikus oldalakat.
Azt persze tudni kell, hogy a témaoldalak felépítése, figyelése (linkelése), rendszeres karbantartsa némi munkával jár, vagyis pénzbe kerül. Ezek az oldalak nem úgy működnek, mint a"szenzációs" hírek, nem hoznak rövid idő alatt óriási forgalmat. De nem is "futnak le" olyan gyorsan, mint egy aktuális hír. Amellett, hogy hosszú időn keresztül hoznak kattintásokat, egy átlagos cikknél tovább "benn tartják" az olvasókat, jelentősen növelhetik az "újság" tekintélyét, elismertségét..
Tulajdonképpen nem értem, miért élnek ezzel a lehetőséggel olyan kevesen.
Adalékok:
Ha a múltkor nem olvastad el a kontextus nélküli újságírásról szóló bejegyzésemet, most még bepótolhatod.
Tulajdonképpen semmi különös. A tartalom és a hirdetések viszonya rég lerágott csont. Vagy majdnem lerágott. Továbbra is rágódunk rajta, miért etikátlan összerakni a betoncsíráztatóról szóló cikket és a betoncsíráztató cég csillivilli hirdetését, ugyanakkor miért nem rebben szemünk sem, amikor a cikk mellé a Google odateszi a szöveges hirdetést. Egyébként a Google algoritmusai sem tökéletesek, néha bosszantó, vagy vicces párosítások jönnek össze. Mint például most, a Médiablogon.
Keresem az összefüggéseket:
További tippek?
Keresem az összefüggéseket:
Az online média már nem alkalmas rá - válasszunk megfelelő papírt
Aki igényes olvasó ( a Médiablog olvasója nyilván az) - a jó minőségű papírt választja
A nyomtatott média felett eljárt az idő - használjuk arra a papírt, amire való.
További tippek?
Social Plugins. Itt a Facebook új arzenálja, amivel még a korábbinál is mélyebben benyomul az online hírszolgáltatásba. Az új, bármilyen weboldalba egyszerűen beépíthető kiegészítők (pluginek) segítségével regisztráció nélkül szavazhatunk ("lájkolhatunk") az egyes oldalakra, cikkekre, azonnal láthatjuk kik szeretik ismerőseink közül az adott cikket, ajánlásokat, hozzászólásokat kaphatunk - tulajdonképpen a Facebook legfontosabb elemei folyamatosan az orrunk előtt vannak akkor is, amikor másfelé járunk.
Az elmúlt években az online újságok egyik nagy kérdése az "építsünk saját közösségi hálózatot, vagy sem" volt. Az éberebbek érzékelték a közösségi hálózatok - különösebben a Facebook - növekvő vonzerejét. Logikusnak tűnt, hogy az online kiadványok köré is olyan közösséget szervezzenek, ahol a közös érdeklődés, vagy - helyi lapok esetében - a közös lakhely az összetartó erő. De vajon elég közösségformáló erő-e önmagában az, hogy valakikkel ugyanazt a híroldalt látogatjuk?
Logikusabbnak tűnik, hogy kapcsoljuk inkább össze a meglevő online közösségeket a híroldalakkal. Nagyjából ez volt a Facebook Connect, ami egyszerűen kiadta a Facebookon regisztrált és az adott kiadványt olvasó ismerőseid halmazainak közös metszetét. (Mellesleg ez a megoldás arra is alkalmas, hogy az egyéb macerától megkímélve, a facebookos regisztrációval azonosítsd látogatóidat - ezt a módszert alkalmazta za utóbbi időben a hvg.hu is.)
A Facebook Connectet ugyan elfogadta és alkalmazta néhány vezető hírszolgáltató is, mégsem terjedt el szélesebb körben. Ennek egyik oka vélhetősen az volt, hogy használata külön regisztrációt igényelt. A Facebook Connectet most leváltó Social Plugins sokkal tovább megy. Ha egy weboldal integrálja ezeket az elemeket, akkor - amennyiben be vagy lépve a Facebookba - az ismerőseidtől származó információk automatikusan megjelennek. A dolog természetesen visszafelé is működik: Nem csak te látod, hogy az ismerőseid mit olvasnak, néznek, ajánlanak és kommentelnek, hanem ők is pontosan látják, te mit csinálsz.
Sőt, a Facebook bejelentése szerint ezeket az adatokat hozzáférhetővé teszik "harmadik fél" számára is. Így elképzelhető, hogy egy eddig soha nem látott weboldalra látogatva már "ismerősként" fogadnak és azonnal preferenciáidnak, az érdeklődési körödnek megfelelő tartalommal kínálnak meg.
Az online médiacégek mindettől most nyilván izgalomba jönnek, hiszen minimális befektetéssel új lehetőségekhez jutnak. (Mellesleg tökéletesen kiszolgáltatják magukat a Facebooknak, amiből még nyilván lesz sírás-rívás.)
Nyilván a felhasználóknak is lesz egy szűk köre, amelyik okosan, ügyesen él a különböző weboldalakon megjelenő Social Plugins-lehetőségekkel. Zűrös helyzetbe kerülnek viszont azok - ide tartozik a többség - akik eddig sem voltak tisztában a közösségi hálózatok veszélyeivel, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy minden óvintézkedés nélkül teszik közszemlére magánügyeiket. (A wikiHow oldalán olvashatsz arról, hogy védekezhetsz a Social Plugins-szel szemben)
Most, néhány nappal a Social Plugins bejelentése után még nem lehet tudni, mit lépnek erre a versenytársak. Annyi biztos, hogy a Facebook legújabb húzása komolyan veszélyezteti a Google érdekeit. A Google a weboldalak közti linkekre alapozva építette fel birodalmát. A Facebook közösségi linkekre épülő rendszere alapjaiban rendítheti meg ezt a világot.
Adalékok:
Az Editors Weblog elemzése
A Read Write Web elemzése
A Betatales áttekintése
Mashable cikk
Az elmúlt években az online újságok egyik nagy kérdése az "építsünk saját közösségi hálózatot, vagy sem" volt. Az éberebbek érzékelték a közösségi hálózatok - különösebben a Facebook - növekvő vonzerejét. Logikusnak tűnt, hogy az online kiadványok köré is olyan közösséget szervezzenek, ahol a közös érdeklődés, vagy - helyi lapok esetében - a közös lakhely az összetartó erő. De vajon elég közösségformáló erő-e önmagában az, hogy valakikkel ugyanazt a híroldalt látogatjuk?
Logikusabbnak tűnik, hogy kapcsoljuk inkább össze a meglevő online közösségeket a híroldalakkal. Nagyjából ez volt a Facebook Connect, ami egyszerűen kiadta a Facebookon regisztrált és az adott kiadványt olvasó ismerőseid halmazainak közös metszetét. (Mellesleg ez a megoldás arra is alkalmas, hogy az egyéb macerától megkímélve, a facebookos regisztrációval azonosítsd látogatóidat - ezt a módszert alkalmazta za utóbbi időben a hvg.hu is.)
A Facebook Connectet ugyan elfogadta és alkalmazta néhány vezető hírszolgáltató is, mégsem terjedt el szélesebb körben. Ennek egyik oka vélhetősen az volt, hogy használata külön regisztrációt igényelt. A Facebook Connectet most leváltó Social Plugins sokkal tovább megy. Ha egy weboldal integrálja ezeket az elemeket, akkor - amennyiben be vagy lépve a Facebookba - az ismerőseidtől származó információk automatikusan megjelennek. A dolog természetesen visszafelé is működik: Nem csak te látod, hogy az ismerőseid mit olvasnak, néznek, ajánlanak és kommentelnek, hanem ők is pontosan látják, te mit csinálsz.
Sőt, a Facebook bejelentése szerint ezeket az adatokat hozzáférhetővé teszik "harmadik fél" számára is. Így elképzelhető, hogy egy eddig soha nem látott weboldalra látogatva már "ismerősként" fogadnak és azonnal preferenciáidnak, az érdeklődési körödnek megfelelő tartalommal kínálnak meg.
Az online médiacégek mindettől most nyilván izgalomba jönnek, hiszen minimális befektetéssel új lehetőségekhez jutnak. (Mellesleg tökéletesen kiszolgáltatják magukat a Facebooknak, amiből még nyilván lesz sírás-rívás.)
Nyilván a felhasználóknak is lesz egy szűk köre, amelyik okosan, ügyesen él a különböző weboldalakon megjelenő Social Plugins-lehetőségekkel. Zűrös helyzetbe kerülnek viszont azok - ide tartozik a többség - akik eddig sem voltak tisztában a közösségi hálózatok veszélyeivel, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy minden óvintézkedés nélkül teszik közszemlére magánügyeiket. (A wikiHow oldalán olvashatsz arról, hogy védekezhetsz a Social Plugins-szel szemben)
Most, néhány nappal a Social Plugins bejelentése után még nem lehet tudni, mit lépnek erre a versenytársak. Annyi biztos, hogy a Facebook legújabb húzása komolyan veszélyezteti a Google érdekeit. A Google a weboldalak közti linkekre alapozva építette fel birodalmát. A Facebook közösségi linkekre épülő rendszere alapjaiban rendítheti meg ezt a világot.
Adalékok:
Az Editors Weblog elemzése
A Read Write Web elemzése
A Betatales áttekintése
Mashable cikk
Bodoky - Index szakítás
Szerencsére nem fogadtam senkivel, így nem is veszthettem. Én ugyanis majdnem biztosra vettem, hogy a hangos veszekedés után megegyezik egymással az Index és Bodoky Tamás. Az eMaSa cikke arról számol be, hogy Uj Péter elfogadta Bodoky felmondásait (nem fogadta el ultimátumszerű feltételeit), így a tényfeltáró újságíró távozik elhagyja az Indexet.
Kár. A szakítással senki sem járt jól. A "A független, nonprofit, alapítványok által támogatott tényfeltárás" ötlete már többször is felmerült, de ez nálunk láthatóan nem életképes. Talán azért nem, mert ma Magyarországon a pénzzel rendelkezők és a tényfeltárásban ellenérdekeltek halmaza között nagy az átfedés.
Az MTI új honlapja
Az MTI szétválasztotta "vállalati" és hírszolgáltató (kedvcsináló/beetető) honlapját. Az utóbbin bővült kínálat.
Az MTI persze óvatosságra kényszerül: úgy kell vonzó honlapot készítenie, hogy közben ne versenyezzen saját (fizetős) ügyfeleivel. Néhány hírügynökség, köztük a Reuters és a Bloomberg közvetlenül, saját webes felülettel is megjelentek a hírpiacon - sikítófrászt hozva néhány ügyfelükre. A közszolgálati MTI ilyesmire valószínűleg nem készül, nem várható, hogy mostanában lenyomná az Indexet, vagy az Origot.
Apuci feltőkésíti az Origot
Jó ideje keringenek a pletykák arról, hogy a Magyar Telekom el akarja adni a veszteséges Origot. A "szellemi tőke" bevonása (Vaszily Miklós és Novák Péter szerződtetése) után most 2,2 milliárd forintos pénzinfúziót kaptak. Bár pénzügyi műveletlenségem miatt a hvg.hu szűkszavú közleményét nehezen tudom értelmezni,A korábbi nyilatkozatokból az derült ki, hogy fogyókúrára fogják a kissé túlhízott Origot, a mostani kistafírozás pedig azt a célt szolgálhatja, hogy kapósabb legyen a menyasszony. Rendben, de hol vannak a kérők?
Szerencsére nem fogadtam senkivel, így nem is veszthettem. Én ugyanis majdnem biztosra vettem, hogy a hangos veszekedés után megegyezik egymással az Index és Bodoky Tamás. Az eMaSa cikke arról számol be, hogy Uj Péter elfogadta Bodoky felmondásait (nem fogadta el ultimátumszerű feltételeit), így a tényfeltáró újságíró távozik elhagyja az Indexet.
Kár. A szakítással senki sem járt jól. A "A független, nonprofit, alapítványok által támogatott tényfeltárás" ötlete már többször is felmerült, de ez nálunk láthatóan nem életképes. Talán azért nem, mert ma Magyarországon a pénzzel rendelkezők és a tényfeltárásban ellenérdekeltek halmaza között nagy az átfedés.
Az MTI új honlapja
Az MTI szétválasztotta "vállalati" és hírszolgáltató (kedvcsináló/beetető) honlapját. Az utóbbin bővült kínálat.
Az MTI persze óvatosságra kényszerül: úgy kell vonzó honlapot készítenie, hogy közben ne versenyezzen saját (fizetős) ügyfeleivel. Néhány hírügynökség, köztük a Reuters és a Bloomberg közvetlenül, saját webes felülettel is megjelentek a hírpiacon - sikítófrászt hozva néhány ügyfelükre. A közszolgálati MTI ilyesmire valószínűleg nem készül, nem várható, hogy mostanában lenyomná az Indexet, vagy az Origot.
Apuci feltőkésíti az Origot
Jó ideje keringenek a pletykák arról, hogy a Magyar Telekom el akarja adni a veszteséges Origot. A "szellemi tőke" bevonása (Vaszily Miklós és Novák Péter szerződtetése) után most 2,2 milliárd forintos pénzinfúziót kaptak. Bár pénzügyi műveletlenségem miatt a hvg.hu szűkszavú közleményét nehezen tudom értelmezni,A korábbi nyilatkozatokból az derült ki, hogy fogyókúrára fogják a kissé túlhízott Origot, a mostani kistafírozás pedig azt a célt szolgálhatja, hogy kapósabb legyen a menyasszony. Rendben, de hol vannak a kérők?
A Generál Média (a Juj.hu, a Cotcot.hu, az Anyuci.hu és sok más méltán híres szolgáltatás tulajdonosa) egy tetszetős spamben tudatta velem (mint "a szaksajtó képviselőjével"), hogy Blogger.hu címen új blogszolgáltatást indít.
Persze, lehet próbálkozni, de csak annak tudatában, hogy ma Magyarországon a Blog.hu az első, második, harmadik .... helyezett a mezőnyben és valahol sokára következnek csak a többiek. Nem feltétlenül azért, mert nem lehet jobbat, szebbet, használhatóbbat csinálni, hanem mert 1) nagyon beépültek az Indexben 2) "ha már úgyis ott van mindenki, én is ott indítok blogot".
Nehezen tudom elképzelni, hogy a Generál Média szakemberei ezzel ne lennének tisztában.
Akkor hol is a működő üzleti modell? Nagyon remélem, hogy nem a szolgáltatás nevében rejlik. Abban, hogy a Google ( a Blogger.com tulajdonosa) megveszi a nevet. Nem mintha kellene neki, hanem mert nem akarja blamálni magát.
Persze, lehet próbálkozni, de csak annak tudatában, hogy ma Magyarországon a Blog.hu az első, második, harmadik .... helyezett a mezőnyben és valahol sokára következnek csak a többiek. Nem feltétlenül azért, mert nem lehet jobbat, szebbet, használhatóbbat csinálni, hanem mert 1) nagyon beépültek az Indexben 2) "ha már úgyis ott van mindenki, én is ott indítok blogot".
Nehezen tudom elképzelni, hogy a Generál Média szakemberei ezzel ne lennének tisztában.
Akkor hol is a működő üzleti modell? Nagyon remélem, hogy nem a szolgáltatás nevében rejlik. Abban, hogy a Google ( a Blogger.com tulajdonosa) megveszi a nevet. Nem mintha kellene neki, hanem mert nem akarja blamálni magát.
Józan ésszel azt gondolnánk, hogy egy normális piacon az olvasók fizetnek tartalomért. Nálunk ez fordítva van: A tartalomszolgáltatók olvasókat (pontosabban kattintásokat) vesznek, hogy mutatósabb látogatási adatokkal jobban értékesíthessék hirdetési felületeiket.
Ha hazai online szerkesztőkkel beszélgetsz, általában 5 perc alatt előkerül a "kettős szerkesztés" problémája. Egyszerre kell ugyanis tartalommal ellátni a valódi, az adott tartalom iránt érdeklődő olvasókat és vonzó címekkel etetni a Hírkeresőt.
Ez a Hírkereső sajátos képződmény,olyan hírgyűjtő ahol pénzért lehet helyeket ("dobozokat") venni. Tökéletesen elavult modell alapján működik és talán éppen ezért tökélesen megfelel a szintét elavult hazai piac igényeinek. (Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy a 90-es években, a Google előtti időkben hasonló elven működött több nagy kereső.) Vannak ugyan jobb, szebb, korszerűbb hírgyűjtők, de a Hírkereső pozíciója valamiért megrendíthetetlen. Akinek tehát forgalom kell, itt helyezhet el linkeket. Lehetőleg bombasztikusat. A jó helyen megjelenő, kellően blikkfangos cím látogatók tömegeit hozhatja.
A legtöbb szerkesztő panaszkodik, hogy a Hírkeresőből érkezők nem jó olvasók. Többségük (rossz esetben akár 85-90 százalékuk)nem is olvasó, csak átutazó, néhány másodpercen belül továbbáll, tartalmat nem "fogyaszt",tehát reklámhatásnak sincs kitéve. A forgalom felturbózása a Hírkereső segítségével tehát önbecsapás, a híreket kereső olvasó becsapása és a hirdetők becsapása...lenne, ha nem lenne mindenki tisztában a rendszer működésével. (Leginkább az olvasók között akadnak gyanútlanok, akik azután a gyors továbbkattintással fejezik ki elégedetlenségüket.)
Nem jobb a helyzet a világnak azon a (nagyobbik) felén sem, ahol nem a Hírkeresőtől, hanem a Google-tól / a Google Newstól várják a boldogulást. A keresőoptimalizálás hagyományos trükkjei mellett egyre divatosabbak az olyan "szöveggyárak", mint a Brafton, vagy a Textbroker. Az ezekben mázsaszámra olcsón kapható "konfekció", vagy az egyéni igényekhez alakított szövegekkel hatékonyan javíthatók a keresőhelyezések.
Ha online újságíró, vagy marketinges vagy, mindez nem újdonság számodra. Az online hírfogyasztók 99 százalékának azonban fogalma sincs ezekről a háttérben folyó manipulációkról. Valójában nagyon nagy árat fizetnek az "ingyenes" hírekért.
Ha hazai online szerkesztőkkel beszélgetsz, általában 5 perc alatt előkerül a "kettős szerkesztés" problémája. Egyszerre kell ugyanis tartalommal ellátni a valódi, az adott tartalom iránt érdeklődő olvasókat és vonzó címekkel etetni a Hírkeresőt.
Ez a Hírkereső sajátos képződmény,olyan hírgyűjtő ahol pénzért lehet helyeket ("dobozokat") venni. Tökéletesen elavult modell alapján működik és talán éppen ezért tökélesen megfelel a szintét elavult hazai piac igényeinek. (Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy a 90-es években, a Google előtti időkben hasonló elven működött több nagy kereső.) Vannak ugyan jobb, szebb, korszerűbb hírgyűjtők, de a Hírkereső pozíciója valamiért megrendíthetetlen. Akinek tehát forgalom kell, itt helyezhet el linkeket. Lehetőleg bombasztikusat. A jó helyen megjelenő, kellően blikkfangos cím látogatók tömegeit hozhatja.
A legtöbb szerkesztő panaszkodik, hogy a Hírkeresőből érkezők nem jó olvasók. Többségük (rossz esetben akár 85-90 százalékuk)nem is olvasó, csak átutazó, néhány másodpercen belül továbbáll, tartalmat nem "fogyaszt",tehát reklámhatásnak sincs kitéve. A forgalom felturbózása a Hírkereső segítségével tehát önbecsapás, a híreket kereső olvasó becsapása és a hirdetők becsapása...lenne, ha nem lenne mindenki tisztában a rendszer működésével. (Leginkább az olvasók között akadnak gyanútlanok, akik azután a gyors továbbkattintással fejezik ki elégedetlenségüket.)
Nem jobb a helyzet a világnak azon a (nagyobbik) felén sem, ahol nem a Hírkeresőtől, hanem a Google-tól / a Google Newstól várják a boldogulást. A keresőoptimalizálás hagyományos trükkjei mellett egyre divatosabbak az olyan "szöveggyárak", mint a Brafton, vagy a Textbroker. Az ezekben mázsaszámra olcsón kapható "konfekció", vagy az egyéni igényekhez alakított szövegekkel hatékonyan javíthatók a keresőhelyezések.
Ha online újságíró, vagy marketinges vagy, mindez nem újdonság számodra. Az online hírfogyasztók 99 százalékának azonban fogalma sincs ezekről a háttérben folyó manipulációkról. Valójában nagyon nagy árat fizetnek az "ingyenes" hírekért.
A nyomtatott lapok kornyadoznak, az online újságok keresik üzleti modelljüket, közben pedig szépen fejlődik a mobil (telefonos) hírszolgáltatás. Ennek egyik oka az, hogy az újságolvasás hagyományosan mindig is mobil tevékenység volt: az emberek legtöbbször nem az asztalhoz csavarozva, hanem jártukban-keltükben (utazás, várakozás, üres percek) szoktak újságot olvasni.
Michele McLellan, a Knight Digital Media Center bloggere 5 pontban foglalta össze egy néhány nappal ezelőtti, a mobil hírekkel foglalkozó kurzus legfontosabb tanulságait. Én az ő bejegyzését próbálom interpretálni:
1. A tartalom továbbra is fontos, de egyre nagyobb szerepet kap a kényelem. Sokan (egyre többen?) hajlandók pénzt fizetni egy mobilos újság-alkalmazásért, mert az kényelmesebben, praktikusabban használható, mint az újság ingyen elérhető webes változata.
2. A mobil tartalom csak akkor működik, ha valaki foglalkozik vele. Ez persze nem tűnik valami falrengető bölcsességnek, pedig tényleg vannak, aki azt gondolják, hogy a webes hírekből elég automatikusan lebutítani valamit mobilra. Technikai értelemben működik, a mobilon olvasók valós kiszolgálására azonban nem alkalmas módszer.
3. A mobil tartalom nem lebutított weboldal, hanem saját igényekkel, lehetőségekkel bíró valami. Önálló stratégia kialakítását igényli.
4. A mobilos híreknél nagyon fontosak a helyi, a helyhez kötődő (geo location) és a közösségi tartalmak. Újabb érv, miért nem elég leegyszerűsített weboldalakat nyomni a mobilon.
5. Miközben imádjuk az okostelefonokat, fejlesztjük a jobbnál jobb hír-alkalmazásokat, nem szabad megfeledkeznünk a "buta telefonokról" és főleg azok (nem feltétlenül buta) tulajdonosairól. (Természetesen a kétféle piac nagyon eltérő megközelítést igényel.)
A Guardian a múlt év decemberében jelentette meg iPhone-os újság-alkalmazását, amiből januárban 68.979 darabot adott el. Az alkalmazás ára 3,99 dollár, vagyis változatlan eladási ütem esetén egy év alatt 3,2 millió dollárt hozna a Guardian konyhájára. (Takaros összeg, de eltörpül a Guardian News Media csaknem 50 millió dolláros 2008/9-es veszteségéhez képest - ezt persze jórészt a nyomtatott média hozta össze.)
Idehaza a médiacégek mintha megfeledkeznének a mobilosokról. (Van bajuk éppen elég?) Furcsa módon mintha csak a Sanomát érdekelné ez a piac. Sokat jövök-megyek, kevés ember kezében látok újságot, egyre többében okostelefont. Vajon olvasnának rajta híreket, ha lenne mit?
Michele McLellan, a Knight Digital Media Center bloggere 5 pontban foglalta össze egy néhány nappal ezelőtti, a mobil hírekkel foglalkozó kurzus legfontosabb tanulságait. Én az ő bejegyzését próbálom interpretálni:
1. A tartalom továbbra is fontos, de egyre nagyobb szerepet kap a kényelem. Sokan (egyre többen?) hajlandók pénzt fizetni egy mobilos újság-alkalmazásért, mert az kényelmesebben, praktikusabban használható, mint az újság ingyen elérhető webes változata.
2. A mobil tartalom csak akkor működik, ha valaki foglalkozik vele. Ez persze nem tűnik valami falrengető bölcsességnek, pedig tényleg vannak, aki azt gondolják, hogy a webes hírekből elég automatikusan lebutítani valamit mobilra. Technikai értelemben működik, a mobilon olvasók valós kiszolgálására azonban nem alkalmas módszer.
3. A mobil tartalom nem lebutított weboldal, hanem saját igényekkel, lehetőségekkel bíró valami. Önálló stratégia kialakítását igényli.
4. A mobilos híreknél nagyon fontosak a helyi, a helyhez kötődő (geo location) és a közösségi tartalmak. Újabb érv, miért nem elég leegyszerűsített weboldalakat nyomni a mobilon.
5. Miközben imádjuk az okostelefonokat, fejlesztjük a jobbnál jobb hír-alkalmazásokat, nem szabad megfeledkeznünk a "buta telefonokról" és főleg azok (nem feltétlenül buta) tulajdonosairól. (Természetesen a kétféle piac nagyon eltérő megközelítést igényel.)
A Guardian a múlt év decemberében jelentette meg iPhone-os újság-alkalmazását, amiből januárban 68.979 darabot adott el. Az alkalmazás ára 3,99 dollár, vagyis változatlan eladási ütem esetén egy év alatt 3,2 millió dollárt hozna a Guardian konyhájára. (Takaros összeg, de eltörpül a Guardian News Media csaknem 50 millió dolláros 2008/9-es veszteségéhez képest - ezt persze jórészt a nyomtatott média hozta össze.)
Idehaza a médiacégek mintha megfeledkeznének a mobilosokról. (Van bajuk éppen elég?) Furcsa módon mintha csak a Sanomát érdekelné ez a piac. Sokat jövök-megyek, kevés ember kezében látok újságot, egyre többében okostelefont. Vajon olvasnának rajta híreket, ha lenne mit?
A YouTube-ra a legtöbben úgy gondolunk, mint a szórakoztató, frappáns, vicces, vírusosan terjedő videók kimeríthetetlen gyűjteményére. Természetesen vannak más rétegei is, csak ezeket nem mindig egyszerű megtalálni.
2009. júniusában, vagyis lassan egy éve indult például a Reporters' Center, ami véleményem szerint kiváló, hiánypótló gyűjtemény, ennek ellenére valahogy mégsem eléggé ismert.
A Reporters' Center eredetileg azért indult, hogy segítse a közösségi (civil, amatőr, állampolgári stb.) újságírókat az alapvető ismeretek elsajátításában, de meggyőződésem, hogy a profik is találhatnak itt maguknak tanulnivalót.
A szerkesztők az anyagokat részben a YouTube partnereitől (a legnagyobb médiacégektől) gyűjtik be, de bárki feltöltheti a saját videóit is. (Az már más kérdés, hogy elfogadják-e azokat.) Ennek megfelelően sokféle videóval találkozhatunk. Sok a "beszélő fej" videó, de ezek mindig érdekes fejek: olyanok, mint például Katie Couric, a CBS sztár-riportere, az "élő legenda" Bob Woodward, a Watergate-botrány egyik kirobbantója, vagy Scott Simon, az NPR szerkesztője.
Tetszenek azok a videók is, amik egész röviden magyarázzák el, mire használhatod a Twittert, hogyan építhetsz be Google térképet a tudósításodba, vagy hogy mire kell figyelned egy külső helyszínen készített interjú hangjának rögzítésekor.
Ha nemzetközi válságzónákból kívánsz tudósítani, mindenképpen érdemes megnézned (akár többször is)a Nicholas Kristof (New York Times) rövid filmjét arról, mire kell feltétlenül odafigyelni az ilyen anyagok készítésénél. Röviden: arra, hogy túléld. Valamivel hosszabban:
2009. júniusában, vagyis lassan egy éve indult például a Reporters' Center, ami véleményem szerint kiváló, hiánypótló gyűjtemény, ennek ellenére valahogy mégsem eléggé ismert.
A Reporters' Center eredetileg azért indult, hogy segítse a közösségi (civil, amatőr, állampolgári stb.) újságírókat az alapvető ismeretek elsajátításában, de meggyőződésem, hogy a profik is találhatnak itt maguknak tanulnivalót.
A szerkesztők az anyagokat részben a YouTube partnereitől (a legnagyobb médiacégektől) gyűjtik be, de bárki feltöltheti a saját videóit is. (Az már más kérdés, hogy elfogadják-e azokat.) Ennek megfelelően sokféle videóval találkozhatunk. Sok a "beszélő fej" videó, de ezek mindig érdekes fejek: olyanok, mint például Katie Couric, a CBS sztár-riportere, az "élő legenda" Bob Woodward, a Watergate-botrány egyik kirobbantója, vagy Scott Simon, az NPR szerkesztője.
Tetszenek azok a videók is, amik egész röviden magyarázzák el, mire használhatod a Twittert, hogyan építhetsz be Google térképet a tudósításodba, vagy hogy mire kell figyelned egy külső helyszínen készített interjú hangjának rögzítésekor.
Ha nemzetközi válságzónákból kívánsz tudósítani, mindenképpen érdemes megnézned (akár többször is)a Nicholas Kristof (New York Times) rövid filmjét arról, mire kell feltétlenül odafigyelni az ilyen anyagok készítésénél. Röviden: arra, hogy túléld. Valamivel hosszabban:
A történet ismert: Bodoky - ahogy az elmúlt években szokott tényfeltárt a szerkesztő szerkesztett, a sértett újságíró pedig felmondott.
Nem ismerek olyan újságírót, aki ne viselné nehezen, ha meghúzzák a cikkét. Érthető, ha a szerző fontosnak, nélkülözhetetlennek tartja minden szavát. A szerkesztőnek viszont éppen az a dolga, hogy nagyobb távolságból, érzelmi érintettség nélkül olvassa a cikket és könyörtelenül gyomláljon ki mindent, ami felesleges.
A Bodoky - Index ügy azonban túlmegy a normális szerző-szerkesztő vitán. Nem megszokott ugyanis, hogy a szerkesztő a cikk megjelenése után lát munkához. (A "folyamatos szerkesztés" a gyorsan frissülő cikkek, nem pedig a tényfeltáró anyagok esetében elfogadott gyakorlat.) Ennél is furcsább, hogy a főszerkesztő helyettes (Tevan Imre) Bodoky blogjában "magánemberként" (ermanivet becenéven), igen keresetlen stílusban védi a mundér (Index / Uj Péter főszerkesztő) becsületét.
A kihúzott bekezdés érdektelen, valójában csak a húzással kapott súlyt. Tipikusan olyan passzus, amiről a szerkesztőségen belül kellett volna vitatkozni (ordítozni, anyázni - ahogy ez már szokás). Most azonban az Index belső vitája blogokon, a Tumblren, a Twitteren zajlik, az indexes újságírók aktív részvételével.
Szép dolog az átláthatóság, a nyilvánosság bevonása, de azt hiszem sem Uj Péter, sem Tevan Imre nem így képzelték azt. Kíváncsian várom, hogyan tudnak kimászni ebből a csapdahelyzetből.
Adalékok:
Bodoky, Új Petya - Pátyban a Zsindex (Nácivadász) - kissé szubjektív, de jó összefoglaló
Mihancsik Zsófia összefoglalója
A Vastagbőr összeállítása
Nem ismerek olyan újságírót, aki ne viselné nehezen, ha meghúzzák a cikkét. Érthető, ha a szerző fontosnak, nélkülözhetetlennek tartja minden szavát. A szerkesztőnek viszont éppen az a dolga, hogy nagyobb távolságból, érzelmi érintettség nélkül olvassa a cikket és könyörtelenül gyomláljon ki mindent, ami felesleges.
A Bodoky - Index ügy azonban túlmegy a normális szerző-szerkesztő vitán. Nem megszokott ugyanis, hogy a szerkesztő a cikk megjelenése után lát munkához. (A "folyamatos szerkesztés" a gyorsan frissülő cikkek, nem pedig a tényfeltáró anyagok esetében elfogadott gyakorlat.) Ennél is furcsább, hogy a főszerkesztő helyettes (Tevan Imre) Bodoky blogjában "magánemberként" (ermanivet becenéven), igen keresetlen stílusban védi a mundér (Index / Uj Péter főszerkesztő) becsületét.
A kihúzott bekezdés érdektelen, valójában csak a húzással kapott súlyt. Tipikusan olyan passzus, amiről a szerkesztőségen belül kellett volna vitatkozni (ordítozni, anyázni - ahogy ez már szokás). Most azonban az Index belső vitája blogokon, a Tumblren, a Twitteren zajlik, az indexes újságírók aktív részvételével.
Szép dolog az átláthatóság, a nyilvánosság bevonása, de azt hiszem sem Uj Péter, sem Tevan Imre nem így képzelték azt. Kíváncsian várom, hogyan tudnak kimászni ebből a csapdahelyzetből.
Adalékok:
Bodoky, Új Petya - Pátyban a Zsindex (Nácivadász) - kissé szubjektív, de jó összefoglaló
Mihancsik Zsófia összefoglalója
A Vastagbőr összeállítása
Az idehaza megszokott koreográfia szerint a politikusok akkor írják át / vonják vissza a velük készült, éppen "nem aktuális" mondanivalót tartalmazó interjúkat, amikor eszükbe jut. Az Index a sajtótörvény vonatkozó passzusainak tanulmányozása után úgy döntött, hogy leközli a fideszes Balog Zoltánnal készült, majd visszaszívott interjút. Csak remélhetjük, hogy ettől más, a visszavonásba eddig lehajtott fejjel belenyugvó szerkesztők is felbátorodnak!
Unod, hogy mostanában gyakran foglalkozom egy olyan eszközzel, ami 1) éppen csak most került a piacra, 2) nem kapható a sarki boltban (sőt, Európában még nem is forgalmazzák), 3) túl drága ahhoz, hogy rövid időn belül tömegcikké váljon? Türelem! Itt, a Médiablogban az iPad nem azért visszatérő téma, mert divatos, új cucc, hanem mert hatással lehet az újságok jövőjének alakulására.
Nekem ugyan még nincs iPadem (nem is lesz mostanában), így továbbra is személyes tapasztalatok híján, a weben bőségesen elérhető beszámolók alapján írok a fejleményekről. Arról, hogy az első hetek tapasztalatai alapján még nem látszik, ahogy az iPad éppen megmentené az újságokat.
Az elmúlt két hétben több, mint 500.000 készüléket adtak el. Az első napokban a boldog iPad-tulajdonosok nagyjából 1 millió alkalmazást és 250.000 e-könyvet töltöttek le. (Az adatok kissé kuszák, mivel az iPadra is töltenek le iPhone alkalmazásokat.) A vásárlási / letöltése adatokból az is kiderül, hogy a legnépszerűbbek az iPad-kiegészítő alkalmazások, amit a játékok követnek. A fizetős újságoknak eddig nem sikerül bekerülniük a legnépszerűbb 10 alkalmazás közé.
Népszerűek viszont az ingyenes ipados lapok. Kérdés tehát, hogy amíg ingyen letölthető az USA Today, a Financial Times (és néhány további kiadvány) iPadra készült változata, ki fog 17.99 dollárt (a print+online kombinált előfizetés 167 százalékát) fizetni a Wall Street Journal iPad-kiadásáért? (Nyilván az, aki benyújthatja a számlát a cégének.)
Az ingyenes alkalmazások mellett természetesen konkurenciát jelent az egész web is, hiszen az iPaden elérhető valamennyi "hagyományos webes" újság is. Lehet, hogy kicsit macerás az iPaden a webre/egeres navigációra optimalizált oldalak használata, lehet, hogy ezek nem használják ki az iPad lehetőségeit, viszont INGYENESEK. Ez pedig egyelőre verhetetlen érvnek tűnik.
Nekem ugyan még nincs iPadem (nem is lesz mostanában), így továbbra is személyes tapasztalatok híján, a weben bőségesen elérhető beszámolók alapján írok a fejleményekről. Arról, hogy az első hetek tapasztalatai alapján még nem látszik, ahogy az iPad éppen megmentené az újságokat.
Az elmúlt két hétben több, mint 500.000 készüléket adtak el. Az első napokban a boldog iPad-tulajdonosok nagyjából 1 millió alkalmazást és 250.000 e-könyvet töltöttek le. (Az adatok kissé kuszák, mivel az iPadra is töltenek le iPhone alkalmazásokat.) A vásárlási / letöltése adatokból az is kiderül, hogy a legnépszerűbbek az iPad-kiegészítő alkalmazások, amit a játékok követnek. A fizetős újságoknak eddig nem sikerül bekerülniük a legnépszerűbb 10 alkalmazás közé.
Népszerűek viszont az ingyenes ipados lapok. Kérdés tehát, hogy amíg ingyen letölthető az USA Today, a Financial Times (és néhány további kiadvány) iPadra készült változata, ki fog 17.99 dollárt (a print+online kombinált előfizetés 167 százalékát) fizetni a Wall Street Journal iPad-kiadásáért? (Nyilván az, aki benyújthatja a számlát a cégének.)
Az ingyenes alkalmazások mellett természetesen konkurenciát jelent az egész web is, hiszen az iPaden elérhető valamennyi "hagyományos webes" újság is. Lehet, hogy kicsit macerás az iPaden a webre/egeres navigációra optimalizált oldalak használata, lehet, hogy ezek nem használják ki az iPad lehetőségeit, viszont INGYENESEK. Ez pedig egyelőre verhetetlen érvnek tűnik.
Nem a Spektrum TV "első saját gyártású, magyar sorozatáról" akarok írni. Vagyis nem közvetlenül arról. Részben azért, mert továbbra sem foglalkozom tévéműsorokkal, illetve azért, mert nem tudnék semmit sem hozzátenni a Comment:com cikkéhez.
Nem kérdés, hogy Cseke Eszter és S. Takács András tehetségesek, ügyesek és imponálóan vállalkozó szelleműek. A Spektrum sokkal óvatosabb. Innen a késő esti kezdés és valószínűleg innen a filmek túl konzervatív, hagyománytisztelő szerkesztése is.
Az On the spot egyik különlegessége ( a "stábmentes", kézikamerás felvételeken kívül), hogy saját weboldala is van. Nem valami különleges, de a hazai televíziós honlapok mezőnyében mindenképpen a normálisabbak közé tartozik. (Maga a Spektrum TV meglehetősen elavult információs oldalakat tart csak fenn a weben.)
Az On the spot weboldal kínálata viszonylag csekély, viszont innen elérhetők a műsor további "csatornái". ("On the spot máshol" - elég béna cím).
A Facebook oldal legnagyobb erénye, hogy van. Nagyon olyan, mintha nem Eszter és Andris, hanem a Spektrum sajtósa szerkesztené. A Twitterre kattintva azután kiderül, hogy eltaláltam. Ezt az oldalt (nyilván a Spektrum megbízásából) a Pressvision ügynökség szerkeszti. Mindent elmond, hogy a legutóbbi bejegyzés dátuma március 6.
Nagyon kevés az anyag a YouTube oldalon is - ottjártamkor mindössze 15 rövidke kis videó volt feltöltve. Ez mindenképpen csak azzal magyarázható, hogy a Spektrum nem engedélyezi több anyag kirakását. Komoly tévedés.
Nagyon jó viszont a blog. Igazából ebből derül ki, hogy Eszter és András nem jól beprogramozott riporter-robotok, hanem emberek. Utazók, akik helyettünk is megnéznek, kipróbálnak mindent. Kiderül az is, hogy a felkészülés, az utazás, a filmezés nem mindig olyan síma, mint ahogyan az elkészült filmekből látszik. Számomra a blog az igazi élmény, a filmek csak ennek illusztrációi.
Az egyetlen témát feldolgozó, legfeljebb 50 perces dokumentumfilm / filmbeszámoló / riportfilm elavult műfaj, a "papa mozija". (Ez nem minősítés, hiszen továbbra is készülnek színvonalas filmek a műfajban.) Úgy érzem, hogy Eszter és András mondanivalója sokkal jobban érvényesülne egy olyan multimédia-összeállításban, ahol rövid(ebb) videók mellett írott szövegek, fotók, térkép-animációk, hang alámondásos képsorozatok stb. szerepelnének. A baj csak az, hogy egy ilyen anyag nem lenne eladható. A hazai tartalomszolgáltatás még mindig önálló (hagyományos) platformokban gondolkodik. A tévének film kell, a web csak promóciós eszköz. Az online tartalomszolgáltatók betűtengerekben gondolkodnak - a videó, fotó legtöbbször csak illusztráció. Az On the spot tévés mércével mérve ugyan a mérsékelt árú produkciók közé tartozik, de álmaim multimédiás változatát ma egyik hazai online tartalomszolgáltató sem tudná / akarná megfizetni.
Nem kérdés, hogy Cseke Eszter és S. Takács András tehetségesek, ügyesek és imponálóan vállalkozó szelleműek. A Spektrum sokkal óvatosabb. Innen a késő esti kezdés és valószínűleg innen a filmek túl konzervatív, hagyománytisztelő szerkesztése is.
Az On the spot egyik különlegessége ( a "stábmentes", kézikamerás felvételeken kívül), hogy saját weboldala is van. Nem valami különleges, de a hazai televíziós honlapok mezőnyében mindenképpen a normálisabbak közé tartozik. (Maga a Spektrum TV meglehetősen elavult információs oldalakat tart csak fenn a weben.)
Az On the spot weboldal kínálata viszonylag csekély, viszont innen elérhetők a műsor további "csatornái". ("On the spot máshol" - elég béna cím).
A Facebook oldal legnagyobb erénye, hogy van. Nagyon olyan, mintha nem Eszter és Andris, hanem a Spektrum sajtósa szerkesztené. A Twitterre kattintva azután kiderül, hogy eltaláltam. Ezt az oldalt (nyilván a Spektrum megbízásából) a Pressvision ügynökség szerkeszti. Mindent elmond, hogy a legutóbbi bejegyzés dátuma március 6.
Nagyon kevés az anyag a YouTube oldalon is - ottjártamkor mindössze 15 rövidke kis videó volt feltöltve. Ez mindenképpen csak azzal magyarázható, hogy a Spektrum nem engedélyezi több anyag kirakását. Komoly tévedés.
Nagyon jó viszont a blog. Igazából ebből derül ki, hogy Eszter és András nem jól beprogramozott riporter-robotok, hanem emberek. Utazók, akik helyettünk is megnéznek, kipróbálnak mindent. Kiderül az is, hogy a felkészülés, az utazás, a filmezés nem mindig olyan síma, mint ahogyan az elkészült filmekből látszik. Számomra a blog az igazi élmény, a filmek csak ennek illusztrációi.
Az egyetlen témát feldolgozó, legfeljebb 50 perces dokumentumfilm / filmbeszámoló / riportfilm elavult műfaj, a "papa mozija". (Ez nem minősítés, hiszen továbbra is készülnek színvonalas filmek a műfajban.) Úgy érzem, hogy Eszter és András mondanivalója sokkal jobban érvényesülne egy olyan multimédia-összeállításban, ahol rövid(ebb) videók mellett írott szövegek, fotók, térkép-animációk, hang alámondásos képsorozatok stb. szerepelnének. A baj csak az, hogy egy ilyen anyag nem lenne eladható. A hazai tartalomszolgáltatás még mindig önálló (hagyományos) platformokban gondolkodik. A tévének film kell, a web csak promóciós eszköz. Az online tartalomszolgáltatók betűtengerekben gondolkodnak - a videó, fotó legtöbbször csak illusztráció. Az On the spot tévés mércével mérve ugyan a mérsékelt árú produkciók közé tartozik, de álmaim multimédiás változatát ma egyik hazai online tartalomszolgáltató sem tudná / akarná megfizetni.
Az elmúlt években állandóan azt olvashattuk , milyen fantasztikus, hogy hogy a média - természetesen ide soroljuk a blogok egy részét is - már nem észosztással foglalkozik, hanem párbeszédet folytat a közönséggel. Pontosabban nincs már közönség sem, csak "emberek, akiket valamikor közönségnek hívtunk", most már beszélgetőtársak, akik gyakran többet tudnak, mint maguk az újságírók. (Írtam erről én is eleget.)
Az elv szép, csak az a bökkenő, hogy a gyakorlatban nem működik. Vagyis működik, de nem úgy, ahogy azt egy ideális világra alapozva elképzeltük. (Lényegében ugyanez a baj a demokráciával is, de ennek taglalásába most nem mennék bele.)
Véleményem szerint csak a kisebbik gond, hogy a névtelenség feloldja a gátlásokat. A maguk értelmetlen nyomait mindenütt otthagyó, "szellemi graffitizők" talán nincsenek is olyan sokan. Többségük ráadásul elriasztható egy kötelező regisztrációval. (Persze nem mindenhol. Egyetlen Inda Pass regisztrációval például rengeteg hely összerondítható.)
A nagyobb baj azokkal van, akik buták, tájékozatlanok, vagy képtelenek kifejezni magukat, de makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy mindig, mindenütt, mindenhez hozzászóljanak. Ők egy egyszerű regisztrációs kényszerrel nem állíthatók meg.
A New York Times szerint a névtelen hozzászólások ideje lejárt. A kérdés persze az, mi legyen helyette? A kötelező regisztráció nem garancia. A szerkesztőségeknek nincs kapacitása (és jogosítványa) a hozzászólók személyazonosságának azonosítására. A tapasztalatok szerint ráadásul bármilyen szigorítás leginkább a tisztességes, jószándékú felhasználók dolgát nehezíti meg. Marad tehát a "társadalmi kontroll", a hozzászólók közösségi minősítése, súlyozása. (Ilyesmivel egyesek eddig is próbálkoztak, de most minden eddiginél jobb módszer bevezetését tervezi a kis kedvenc, a Huffington Post. - Ők mellesleg a Facebook Connectet is használják, vagyis aki akar, saját profiljával belépve szólhat hozzá a cikkekhez*.)
Tapasztalatom szerint a minősítés, súlyozás, "lájkolás" és hasonlók jól működnek a békésebb vizeken, de esélytelenek például egy politikai fórumon, vagy egy belpolitikával foglalkozó cikk hozzászólásaiban.
Tudomásul kell venni, hogy a hozzászólás-felület nem egy dühöngő (gumiszoba), ahová elég beengedni és magára hagyni az embereket. Az ilyen gazdátlan online tér nem hozzáadott értéket termel a cikkhez, blogbejegyzéshez, hanem éppen elriasztja azokat, akik értékes véleménnyel bírnak. Az ilyen helyek fenntartása nem a felhasználói tartalom támogatása, hanem egyszerű önbecsapás.
Az ezredforduló utáni években minden valamirevaló online kiadvány indított fórumot. Mára többségük bezárt. Elképzelhetőnek tartom, hogy néhány éven belül a hozzászólási lehetőség is csak azoknál a kiadványoknál marad meg, ahol tudnak vele mit kezdeni.
*Legutóbbi átalakulása óta a hvg.hu is lehetővé teszi a Facebook Connecten keresztüli belépést. Az ezzel szerzett tapasztalatokról idővel majd kifaggatom a szerkesztőket.
Az elv szép, csak az a bökkenő, hogy a gyakorlatban nem működik. Vagyis működik, de nem úgy, ahogy azt egy ideális világra alapozva elképzeltük. (Lényegében ugyanez a baj a demokráciával is, de ennek taglalásába most nem mennék bele.)
Véleményem szerint csak a kisebbik gond, hogy a névtelenség feloldja a gátlásokat. A maguk értelmetlen nyomait mindenütt otthagyó, "szellemi graffitizők" talán nincsenek is olyan sokan. Többségük ráadásul elriasztható egy kötelező regisztrációval. (Persze nem mindenhol. Egyetlen Inda Pass regisztrációval például rengeteg hely összerondítható.)
A nagyobb baj azokkal van, akik buták, tájékozatlanok, vagy képtelenek kifejezni magukat, de makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy mindig, mindenütt, mindenhez hozzászóljanak. Ők egy egyszerű regisztrációs kényszerrel nem állíthatók meg.
A New York Times szerint a névtelen hozzászólások ideje lejárt. A kérdés persze az, mi legyen helyette? A kötelező regisztráció nem garancia. A szerkesztőségeknek nincs kapacitása (és jogosítványa) a hozzászólók személyazonosságának azonosítására. A tapasztalatok szerint ráadásul bármilyen szigorítás leginkább a tisztességes, jószándékú felhasználók dolgát nehezíti meg. Marad tehát a "társadalmi kontroll", a hozzászólók közösségi minősítése, súlyozása. (Ilyesmivel egyesek eddig is próbálkoztak, de most minden eddiginél jobb módszer bevezetését tervezi a kis kedvenc, a Huffington Post. - Ők mellesleg a Facebook Connectet is használják, vagyis aki akar, saját profiljával belépve szólhat hozzá a cikkekhez*.)
Tapasztalatom szerint a minősítés, súlyozás, "lájkolás" és hasonlók jól működnek a békésebb vizeken, de esélytelenek például egy politikai fórumon, vagy egy belpolitikával foglalkozó cikk hozzászólásaiban.
Tudomásul kell venni, hogy a hozzászólás-felület nem egy dühöngő (gumiszoba), ahová elég beengedni és magára hagyni az embereket. Az ilyen gazdátlan online tér nem hozzáadott értéket termel a cikkhez, blogbejegyzéshez, hanem éppen elriasztja azokat, akik értékes véleménnyel bírnak. Az ilyen helyek fenntartása nem a felhasználói tartalom támogatása, hanem egyszerű önbecsapás.
Az ezredforduló utáni években minden valamirevaló online kiadvány indított fórumot. Mára többségük bezárt. Elképzelhetőnek tartom, hogy néhány éven belül a hozzászólási lehetőség is csak azoknál a kiadványoknál marad meg, ahol tudnak vele mit kezdeni.
*Legutóbbi átalakulása óta a hvg.hu is lehetővé teszi a Facebook Connecten keresztüli belépést. Az ezzel szerzett tapasztalatokról idővel majd kifaggatom a szerkesztőket.
Megígértem, hogy nem rágódom a hazai politikusok weboldalain, blogjain. Egy kis piszkálódásnak túl könnyű préda, rendes elemzésnek túl nagy falat. (A témával alaposabban foglalkozó Dot Communication Consulting egy néhány hónappal ezelőtt készült elemzése szerint a szocialista képviselőknek 24 százaléka, a fideszeseknek pedig 66 százaléka rendelkezik "névre szóló" honlappal.) Tartom a szavam, most inkább csak azon tűnődöm, miért nem értik még mindig a politikusok, milyen lehetőséget hagynak ki. Nem a kampányolásban, inkább a személyes márka építésében.
A statikus "személyes honlapoknál" bonyolultabb a politikusi blogok és Facebook oldalak helyzete. A politikusoknak ezeken lenne lehetőségük megmutatni, hogy ők sem szavazógépek, nyilatkozóautomaták (hogy a csúnyább dolgokat ne is emlegessem), hanem érző, gondolkodó emberek, egyéniségek. A közösségi média volna az a hely, ahol - a kötelező fogadóórákon túl - találkozhatnának megbízóikkal. (Választók, polgárok, emberek, nép - nevezze mindenki úgy, ahogy akarja.)
A gond csak az, hogy a politikusok egy része túlságosan elfoglalt, nem szeret írni, esetleg az sem tudja, hogy kell használni "személyes" webes felületét. A blog, vagy a Facebook oldal csak azért kell, mert a kommunikációs tanácsadók azt mondták, hogy választókat hoz. (Hát persze, Obama is...).
A közöségi média kitűnő lehetőség a személyes márka építgetésére. Kell személyes márka a politikusoknak? Nem ártana és ezen nem csak a kampányban osztogatott szórólapokkal és a bevásárlóközpont bejáratánál mosolyogva kellene dolgozni. De építhető-e úgy ez a személyes márka úgy, hogy a munkát külső szakembernek adják ki?
A legtöbb politikusi blog legfeljebb annyira személyes, mint egy Combino villamos. Persze a villamos oldalára is lehet kampányfotót ragasztani.
Adalék:
A médiában leggyakrabban szereplő politikusok webes felületei elérhetők a hvg.hu Politikusfigyelő adatbázisából.
A statikus "személyes honlapoknál" bonyolultabb a politikusi blogok és Facebook oldalak helyzete. A politikusoknak ezeken lenne lehetőségük megmutatni, hogy ők sem szavazógépek, nyilatkozóautomaták (hogy a csúnyább dolgokat ne is emlegessem), hanem érző, gondolkodó emberek, egyéniségek. A közösségi média volna az a hely, ahol - a kötelező fogadóórákon túl - találkozhatnának megbízóikkal. (Választók, polgárok, emberek, nép - nevezze mindenki úgy, ahogy akarja.)
A gond csak az, hogy a politikusok egy része túlságosan elfoglalt, nem szeret írni, esetleg az sem tudja, hogy kell használni "személyes" webes felületét. A blog, vagy a Facebook oldal csak azért kell, mert a kommunikációs tanácsadók azt mondták, hogy választókat hoz. (Hát persze, Obama is...).
A közöségi média kitűnő lehetőség a személyes márka építgetésére. Kell személyes márka a politikusoknak? Nem ártana és ezen nem csak a kampányban osztogatott szórólapokkal és a bevásárlóközpont bejáratánál mosolyogva kellene dolgozni. De építhető-e úgy ez a személyes márka úgy, hogy a munkát külső szakembernek adják ki?
A legtöbb politikusi blog legfeljebb annyira személyes, mint egy Combino villamos. Persze a villamos oldalára is lehet kampányfotót ragasztani.
Adalék:
A médiában leggyakrabban szereplő politikusok webes felületei elérhetők a hvg.hu Politikusfigyelő adatbázisából.
Nem a politikai vesztesekről akarok írni. Ők csak nyalogassák sebeiket, velük egyébként is éppen elegen foglalkoznak. Inkább az a lehetetlen helyzet foglalkoztat, amibe a média (és annak közönsége) szorult.
A körkapcsolásos élő választási műsor a tévék egyik nagy attrakciója. Több hónap rákészülés, jelentős figyelem - és óriási politikai nyomás. Este héttől csörgedező, egyre pontosodó adatok, a stúdióban okoskodó politológusok, időnként kapcsolás a helyszínre, megint okoskodás, újabb adatok, majd a győztesek/vesztesek sajtótájékoztatója. Jól működő dramaturgia, kidolgozott koreográfia, garantált nézettség.
Ebbe rondított bele tegnap este a kampánycsend váratlan meghosszabbítása. Lehetetlen helyzetbe kerültek az online hírszolgáltatók és a rádiók is, de a legnehezebb órákat kétség kívül a tévék élték át. (Mellesleg rendesen kiszúrtak a ma reggel megjelenő napilapokkal is, hiszen a lapzárta miatt lemaradtak a részletekről.)
A tévék a kapcsolható helyszínekről sokáig csak a dögunalomról számolhattak be. A stúdióban ülő szakértők idővel kifogytak az általános okoskodásból, a szakéréshez nem álltak rendelkezésre adatok. (A közösségi médiából kinyerhető információkról nem beszélhettek.) Egy ilyen este nyilván a műsorvezetők rémálma, ami egyeseken látszott is, mások profin leplezték.
Az eredményeket végül 1/2 11 körül megkaptuk. Akkor mi is a baj? Nagyjából ugyanaz, mint amikor egy sportesemény közvetítése helyett csak az eredményt tudjuk meg. (Vagy írjam azt, hogy a hosszas előjáték és a késleltetett beteljesülés helyett csak hosszas erőlködésre és egy gyors numerára került sor?)
Az egyetlen különleges csemege az OVB ülésének közvetítése volt. (Erről a legtöbben nyilván örömmel lemondtak volna.) Ritka alkalom, amikor élőben követhetjük, hogyan "vitatkoznak" nagyon eltérő felkészültségű és verbális képességű emberek egy olyan döntésről, amire nincs is jogosultságuk. (A kép és a hang minősége miatt egészen olyan volt ez az adás, mintha "kandi kamerával" készült volna.)
Azt gondolom, hogy a pártok idén csak elvétve nyújtanak be óvást az eredmények miatt. Talán most a médiának (és a választási valóság reality show elmaradása miatt csalódott közönségnek) kellene követelnie a választások megismétlését.
Adalékok:
"... a tévék az internettel végeztették el a piszkos munkát." (Hírszerző)
Garfield nyerte a választásokat (Kreatív)
A körkapcsolásos élő választási műsor a tévék egyik nagy attrakciója. Több hónap rákészülés, jelentős figyelem - és óriási politikai nyomás. Este héttől csörgedező, egyre pontosodó adatok, a stúdióban okoskodó politológusok, időnként kapcsolás a helyszínre, megint okoskodás, újabb adatok, majd a győztesek/vesztesek sajtótájékoztatója. Jól működő dramaturgia, kidolgozott koreográfia, garantált nézettség.
Ebbe rondított bele tegnap este a kampánycsend váratlan meghosszabbítása. Lehetetlen helyzetbe kerültek az online hírszolgáltatók és a rádiók is, de a legnehezebb órákat kétség kívül a tévék élték át. (Mellesleg rendesen kiszúrtak a ma reggel megjelenő napilapokkal is, hiszen a lapzárta miatt lemaradtak a részletekről.)
A tévék a kapcsolható helyszínekről sokáig csak a dögunalomról számolhattak be. A stúdióban ülő szakértők idővel kifogytak az általános okoskodásból, a szakéréshez nem álltak rendelkezésre adatok. (A közösségi médiából kinyerhető információkról nem beszélhettek.) Egy ilyen este nyilván a műsorvezetők rémálma, ami egyeseken látszott is, mások profin leplezték.
Az eredményeket végül 1/2 11 körül megkaptuk. Akkor mi is a baj? Nagyjából ugyanaz, mint amikor egy sportesemény közvetítése helyett csak az eredményt tudjuk meg. (Vagy írjam azt, hogy a hosszas előjáték és a késleltetett beteljesülés helyett csak hosszas erőlködésre és egy gyors numerára került sor?)
Az egyetlen különleges csemege az OVB ülésének közvetítése volt. (Erről a legtöbben nyilván örömmel lemondtak volna.) Ritka alkalom, amikor élőben követhetjük, hogyan "vitatkoznak" nagyon eltérő felkészültségű és verbális képességű emberek egy olyan döntésről, amire nincs is jogosultságuk. (A kép és a hang minősége miatt egészen olyan volt ez az adás, mintha "kandi kamerával" készült volna.)
Azt gondolom, hogy a pártok idén csak elvétve nyújtanak be óvást az eredmények miatt. Talán most a médiának (és a választási valóság reality show elmaradása miatt csalódott közönségnek) kellene követelnie a választások megismétlését.
Adalékok:
"... a tévék az internettel végeztették el a piszkos munkát." (Hírszerző)
Garfield nyerte a választásokat (Kreatív)
Olvasom az Origo tévés oldalán, hogy az RTL Klub hamarosan fizetőssé teszi egyes online tartalmait és a TV2 is valami hasonlót fontolgat.
Jellemző, hogy miközben a vezető kereskedelmi tévék csak több éves késéssel mozdultak rá az internetre most, amikor pénzszagot éreznek azonnal lépni akarnak.
Pedig nagyon tévednek. Az emberek legfeljebb csak a speciális, máshol el nem érhető rétegtartalmakért (niche content) hajlandók fizetni, azért is leginkább csak akkor, ha ezt a pénzt leírhatják az adójukból (WSJ.com, FT.com). A tömegmédia (ide tartoznak a kereskedelmi tévék) tömegtermékeket állítanak elő, amik könnyen pótolhatók. Máshonnan, ingyen.
A tévés honlap elsődleges funkciója a csatorna támogatása. Az, hogy az oldalakon elhelyezett reklámokkal egy kis pénzt is keresnek csak hab a tortán. Akadnak persze a világban olyan tévés honlapok is, amiken rengeteg önálló tartalom jelenik meg, de sem az RTL Klub, sem a TV2 honlapjai nem tartoznak ezek közé. Ezek a minimális létszámmal, minimális pénzből készülő honlapok szinte teljes egészben csak újrahasznosított tartalmat, promóciós anyagokat tartalmaznak.
Megértem a kereskedelmi tévék vezetőit, hogy fáj nekik bevételeik drasztikus visszaesése (sok újság persze nagyon boldog lenne ekkora jövedelmezőséggel), de hamis illúziókat kergetnek, ha azt hiszik hogy a fizetős online tartalmakból fogják ezt pótolni. Amikor jól ment a szekér, a kereskedelmi tévék vezetése mélyen lesajnálta a hozzájuk képest kevéske pénzt termelő internet. Amint rosszabbul kezdett menni, elkezdték leépíteni egyébként sem túl népes online részlegüket. Most pedig fejni szeretnék a kórosan sovány tehenet.
Még nem késő. A fizetős tartalmak tervezgetése helyett még most is el lehetne kezdeni önálló online tartalmakat, saját webes szolgáltatásokat fejleszteni. A kereskedelmi tévék még most is rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amik segítségével valóban korszerű webhelyeket építhetnének fel. Ehhez azonban el kellene szakadni az eddigi sablonoktól, meg kellene szabadulni az azonnali pénzkeresés görcsétől. Vagyis éppen attól, ami ma a kereskedelmi tévéket leginkább jellemzi.
Jellemző, hogy miközben a vezető kereskedelmi tévék csak több éves késéssel mozdultak rá az internetre most, amikor pénzszagot éreznek azonnal lépni akarnak.
Pedig nagyon tévednek. Az emberek legfeljebb csak a speciális, máshol el nem érhető rétegtartalmakért (niche content) hajlandók fizetni, azért is leginkább csak akkor, ha ezt a pénzt leírhatják az adójukból (WSJ.com, FT.com). A tömegmédia (ide tartoznak a kereskedelmi tévék) tömegtermékeket állítanak elő, amik könnyen pótolhatók. Máshonnan, ingyen.
A tévés honlap elsődleges funkciója a csatorna támogatása. Az, hogy az oldalakon elhelyezett reklámokkal egy kis pénzt is keresnek csak hab a tortán. Akadnak persze a világban olyan tévés honlapok is, amiken rengeteg önálló tartalom jelenik meg, de sem az RTL Klub, sem a TV2 honlapjai nem tartoznak ezek közé. Ezek a minimális létszámmal, minimális pénzből készülő honlapok szinte teljes egészben csak újrahasznosított tartalmat, promóciós anyagokat tartalmaznak.
Megértem a kereskedelmi tévék vezetőit, hogy fáj nekik bevételeik drasztikus visszaesése (sok újság persze nagyon boldog lenne ekkora jövedelmezőséggel), de hamis illúziókat kergetnek, ha azt hiszik hogy a fizetős online tartalmakból fogják ezt pótolni. Amikor jól ment a szekér, a kereskedelmi tévék vezetése mélyen lesajnálta a hozzájuk képest kevéske pénzt termelő internet. Amint rosszabbul kezdett menni, elkezdték leépíteni egyébként sem túl népes online részlegüket. Most pedig fejni szeretnék a kórosan sovány tehenet.
Még nem késő. A fizetős tartalmak tervezgetése helyett még most is el lehetne kezdeni önálló online tartalmakat, saját webes szolgáltatásokat fejleszteni. A kereskedelmi tévék még most is rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amik segítségével valóban korszerű webhelyeket építhetnének fel. Ehhez azonban el kellene szakadni az eddigi sablonoktól, meg kellene szabadulni az azonnali pénzkeresés görcsétől. Vagyis éppen attól, ami ma a kereskedelmi tévéket leginkább jellemzi.
Képzeld el, hogy a laptopodra rendszeresen kapsz automatikus programfrissítéseket. A baj csak az, hogy ezek egy olyan programhoz valók, ami nincs telepítve a gépedre. Jay Rosen szerint valahogy így működik ma az újságírás.
Naponta rengeteg hírrel érintkezünk, rengeteg információt kapunk, de mégis rosszul informáltak vagyunk. A hírfogyasztók többségében ugyanis nem állnak össze egyetlen nagy képpé az innen-onnan kapott töredékek. Hiányzik belőlünk az a tudás, aminek segítségével összerakhatnánk a darabkákat. Hiányoznak ugyanis az összefüggések.
Még jól emlékszem, hogy hajdanában az egyetlen Magyar Televízió egyetlen Híradójában Ipper Pál, Pálffy József, vagy P. Szabó József magyarázták el, mit is jelentenek a bemutatott, elmondott hírek. Nem állítom, hogy valami ilyesmire lenne szükség - főképp nem az akkoriban kötelező piros ideológiai szósszal leöntve -, viszont be kell látni, hogy a hírfogyasztók többségétől nem várhatjuk el, hogy képesek legyenek követni az egészségügyi reform, az államadósság, vagy a komplex beruházások alakulását.
Az összefüggéseikből kiszakított hírek folyamatosan frusztrálják azokat, akik hajlandók még híreket fogyasztani. Egyáltalán nem genetikai okokra vezethető vissza tehát az sem, hogy az emberiség jelentős része a bulvárhoz, a sporthírekhez és az időjárás jelentésekhez vonzódik. Ezek azok a hírek, amik a kontextus ismerete nélkül is azonnal fogyaszthatók.
A kontextus nélküli hírek az ipari méretű hírgyártás következményei. Egy napilap, vagy egy tévéhíradó nem alkalmas arra, hogy minden hírhez teljes, a témát teljesen átfogó hátteret nyújtson. Minderre kitűnő lehetőséget biztosítana viszont a terjedelmi korlátok nélküli. a tartalmakat maradandóan tárolni képes, kereshető internet. A Wikipédia óriási sikere jól bizonyítja, mekkora igény van az állandóan, könnyen elérhető háttérinformációkra.
Itt a nagy lehetőség. A hírügynökségi hírek és a máshol megjelent cikkek másolása helyett a hírszolgáltatóknak érdemes lenne elkezdeni saját hátterük kidolgozását. Igaz, sok munkával jár, szakértelmet igényel, viszont valószószínű, hogy ezzel a befektetéssel komoly olvasói igényt elégítenének ki. A kérdés csak az, ki képes ezt finanszírozni?
(A téma az SXSW 2010 egy beszélgetéséről jutott az eszembe. Sajnos nem lehettem ott, de The Future of Context webhelyről, illetve a résztevők honlapjáról szinte minden lényegeset megtudhattam.)
Naponta rengeteg hírrel érintkezünk, rengeteg információt kapunk, de mégis rosszul informáltak vagyunk. A hírfogyasztók többségében ugyanis nem állnak össze egyetlen nagy képpé az innen-onnan kapott töredékek. Hiányzik belőlünk az a tudás, aminek segítségével összerakhatnánk a darabkákat. Hiányoznak ugyanis az összefüggések.
Még jól emlékszem, hogy hajdanában az egyetlen Magyar Televízió egyetlen Híradójában Ipper Pál, Pálffy József, vagy P. Szabó József magyarázták el, mit is jelentenek a bemutatott, elmondott hírek. Nem állítom, hogy valami ilyesmire lenne szükség - főképp nem az akkoriban kötelező piros ideológiai szósszal leöntve -, viszont be kell látni, hogy a hírfogyasztók többségétől nem várhatjuk el, hogy képesek legyenek követni az egészségügyi reform, az államadósság, vagy a komplex beruházások alakulását.
Az összefüggéseikből kiszakított hírek folyamatosan frusztrálják azokat, akik hajlandók még híreket fogyasztani. Egyáltalán nem genetikai okokra vezethető vissza tehát az sem, hogy az emberiség jelentős része a bulvárhoz, a sporthírekhez és az időjárás jelentésekhez vonzódik. Ezek azok a hírek, amik a kontextus ismerete nélkül is azonnal fogyaszthatók.
A kontextus nélküli hírek az ipari méretű hírgyártás következményei. Egy napilap, vagy egy tévéhíradó nem alkalmas arra, hogy minden hírhez teljes, a témát teljesen átfogó hátteret nyújtson. Minderre kitűnő lehetőséget biztosítana viszont a terjedelmi korlátok nélküli. a tartalmakat maradandóan tárolni képes, kereshető internet. A Wikipédia óriási sikere jól bizonyítja, mekkora igény van az állandóan, könnyen elérhető háttérinformációkra.
Itt a nagy lehetőség. A hírügynökségi hírek és a máshol megjelent cikkek másolása helyett a hírszolgáltatóknak érdemes lenne elkezdeni saját hátterük kidolgozását. Igaz, sok munkával jár, szakértelmet igényel, viszont valószószínű, hogy ezzel a befektetéssel komoly olvasói igényt elégítenének ki. A kérdés csak az, ki képes ezt finanszírozni?
(A téma az SXSW 2010 egy beszélgetéséről jutott az eszembe. Sajnos nem lehettem ott, de The Future of Context webhelyről, illetve a résztevők honlapjáról szinte minden lényegeset megtudhattam.)
Túl vagyunk a várva várt iPad-premieren. Akinek már van, most próbálgatja, akinek még nincs - ide tartozom én is - olvasgathatja a beszámolókat, közben csorgathatja a nyálát, vagy fanyaloghat.
Az Apple saját bemutatója természetesen nagyon szép és meggyőző. Az újdonsült iPad-tulajdonosok többsége is nagyon lelkes. Az első napok eladási számai meghaladják az előzetes várakozásokat. Mi persze azt szeretnénk tudni, milyen hatással lesz az iPad a tartósan gyengélkedő napi- és hetilappiacra?
A tudósítások szerint több tucat lap olvasható már az iPadon. Többségük azonban amolyan átmeneti kiadás, a webes lap kissé felturbózott változata. A kiadóknak nem volt idejük felkészülni az újfajta megjelenésre, illetve nem akarták azonnal túl nagy költségekbe verni magukat. (Hiába veszik az iPadot mint a cukrot, ezen a platformon egyelőre csak egy kisebb közönség érhető el.)
Az iPad lehetőségeit teljesen kihasználó újságokra egyelőre várni kell, érdekesek viszont az első próbálkozások tanulságai. Joshua Benton, a NiemanJournalismlab szerzője az USA Today és a BBC ipados kiadása alapján elképzelhetősen tartja, hogy az iPad nem a weben megszokott navigációt veszi át, inkább oldalról oldalra terelgeti az olvasót. Valószínű, hogy az iPaddal kialakított "bensőségesebb" viszonynak köszönhetően egy-egy kiadványból többet és alaposabban olvasunk el, mint a weben szoktunk.
Az ipados tartalomfogyasztás persze egyfajta visszalépéshez is vezethet (ezt már én írom, nem Benton). A webbel ellentétben, ahol az elmúlt években atomizálódott a tartalom, az iPadra újra teljes tartalomcsomagokat (teljes szám, heti előfizetés) vásárolunk meg. A csomagolt tartalom pedig olyan, mint a disznósajt: a színhús mellé még beledarálnak ezt-azt. Mindez jó a kiadóknak, jó a hirdetőknek, de biztos hogy jó nekünk?
Mindennek persze ára is van. Az iPad lehetőségeit valóban kihasználó tartalom előállítása munka- és időigényes. (A közeljövőben nyilván lasszóval fogják majd az iPad-fejlesztőket.) Erre leginkább csak a legnagyobb médiacégek képesek. Közülük is leginkább a látványos megjelenésben tapasztalatot szerzettek. Kérdés, hogy később mekkora lesz a piac, milyen magas lesz a belépési küszöb, melyik cégek lesznek képesek átlépni ezt. (Egyelőre a tartalombiznisz egyetlen nyertese ismert: A "terjesztésért", vagyis aaz Apple Store használatáért 30 százalék részesedét begyűjtő Apple.)
Azt hiszem, az iPad ideális választás lesz azok számára, akik nem a "végtelen választékot" igénylik, csupán néhány kedvenc kiadványukat szeretnék rendszeresen, kényelmesen olvasni.
Ha ezért fizetni is hajlandók, akkor ez alaposan betehet a Murdoch-féle fizetős webes elképzeléseknek.
Adalékok:
Két haza vélemény:
A Webisztán szerint az iPad egyelőre leginkább csak ígéret. Egyelőre lehet nélküle élni. Az okostelefon + netbook összeállítás ma még többet tud. Ami a tartalomszolgáltatókat illeti, a Webisztán szerint számukra egyre nehezebb lesz, hogy hatékonyan jelen legyenek minden platformon. Gyorsan hozzáteszem: egyben lehetőséget is.
Doransky úgy látja, hogy az iPad egy demó, ugyanakkor megmutatja, merre haladunk. Szerinte egy olyan világ felé, ahol lényegesebben kevesebb forrásból válogathatunk, nincs buhera, viszont egy egyszerűen használható készülékhez és működőképes alkalmazások hatalmas választékához jutunk.
Az Apple saját bemutatója természetesen nagyon szép és meggyőző. Az újdonsült iPad-tulajdonosok többsége is nagyon lelkes. Az első napok eladási számai meghaladják az előzetes várakozásokat. Mi persze azt szeretnénk tudni, milyen hatással lesz az iPad a tartósan gyengélkedő napi- és hetilappiacra?
A tudósítások szerint több tucat lap olvasható már az iPadon. Többségük azonban amolyan átmeneti kiadás, a webes lap kissé felturbózott változata. A kiadóknak nem volt idejük felkészülni az újfajta megjelenésre, illetve nem akarták azonnal túl nagy költségekbe verni magukat. (Hiába veszik az iPadot mint a cukrot, ezen a platformon egyelőre csak egy kisebb közönség érhető el.)
Az iPad lehetőségeit teljesen kihasználó újságokra egyelőre várni kell, érdekesek viszont az első próbálkozások tanulságai. Joshua Benton, a NiemanJournalismlab szerzője az USA Today és a BBC ipados kiadása alapján elképzelhetősen tartja, hogy az iPad nem a weben megszokott navigációt veszi át, inkább oldalról oldalra terelgeti az olvasót. Valószínű, hogy az iPaddal kialakított "bensőségesebb" viszonynak köszönhetően egy-egy kiadványból többet és alaposabban olvasunk el, mint a weben szoktunk.
iPad Magazine Art Direction from Brad Colbow on Vimeo.
Az ipados tartalomfogyasztás persze egyfajta visszalépéshez is vezethet (ezt már én írom, nem Benton). A webbel ellentétben, ahol az elmúlt években atomizálódott a tartalom, az iPadra újra teljes tartalomcsomagokat (teljes szám, heti előfizetés) vásárolunk meg. A csomagolt tartalom pedig olyan, mint a disznósajt: a színhús mellé még beledarálnak ezt-azt. Mindez jó a kiadóknak, jó a hirdetőknek, de biztos hogy jó nekünk?
Mindennek persze ára is van. Az iPad lehetőségeit valóban kihasználó tartalom előállítása munka- és időigényes. (A közeljövőben nyilván lasszóval fogják majd az iPad-fejlesztőket.) Erre leginkább csak a legnagyobb médiacégek képesek. Közülük is leginkább a látványos megjelenésben tapasztalatot szerzettek. Kérdés, hogy később mekkora lesz a piac, milyen magas lesz a belépési küszöb, melyik cégek lesznek képesek átlépni ezt. (Egyelőre a tartalombiznisz egyetlen nyertese ismert: A "terjesztésért", vagyis aaz Apple Store használatáért 30 százalék részesedét begyűjtő Apple.)
Azt hiszem, az iPad ideális választás lesz azok számára, akik nem a "végtelen választékot" igénylik, csupán néhány kedvenc kiadványukat szeretnék rendszeresen, kényelmesen olvasni.
Ha ezért fizetni is hajlandók, akkor ez alaposan betehet a Murdoch-féle fizetős webes elképzeléseknek.
Adalékok:
Két haza vélemény:
A Webisztán szerint az iPad egyelőre leginkább csak ígéret. Egyelőre lehet nélküle élni. Az okostelefon + netbook összeállítás ma még többet tud. Ami a tartalomszolgáltatókat illeti, a Webisztán szerint számukra egyre nehezebb lesz, hogy hatékonyan jelen legyenek minden platformon. Gyorsan hozzáteszem: egyben lehetőséget is.
Doransky úgy látja, hogy az iPad egy demó, ugyanakkor megmutatja, merre haladunk. Szerinte egy olyan világ felé, ahol lényegesebben kevesebb forrásból válogathatunk, nincs buhera, viszont egy egyszerűen használható készülékhez és működőképes alkalmazások hatalmas választékához jutunk.
Évek óta követhetjük, ahogy az internet hatására egyes konferenciákon átalakul az előadók és a közönség viszonya.
A hagyományos felállás szerint a színpadon az előadó, vagy a kerekasztal résztvevői osztják az észt, a nézőtéren ülő passzív közönség pedig tátott szájjal issza szavaikat (+ csodálja a Power Point vetítéseket). Természetesen a legtöbb előadás, vagy kerekasztal végén marad pár perc hozzászólásra, de az ilyenkor megszólalók többnyire exhibicionisták, okostojások, önreklámozók. Értékelhető párbeszéd ilyenkor ritkán alakul ki. (Olyan ez, mint az újságokban az olvasói levelek. Normális ember nem irkál ilyesmit.)
Komoly áttörés volt, amikor egyes konferenciákon megjelent az SMS-fal. Több olyan konferencián is jártam, ahol a színpadon ülők nem látták a nézőtérről fellőtt, az észosztók mondanivalóját ellenpontozó üzeneteket, amik igen vicces helyzeteket teremtettek. (Sajnos egyes konferenciaszervezők néhány komoly sértődés után bevezették az SMS-fal cenzúrázását, vagy egyszerűen meg is szüntették a szolgáltatást.)
Az igazán radikális változás azonban a hordozható számítógépek és a WiFi (majd a mobil internet) elterjedéséhez köthető. Míg azonban az IRC-vel, vagy az élő blogolással csak szűkebb kört értek el, a Twitter forradalmasította a konferenciázást. Egyre több az olyan rendezvény, ahol "a korábban közönségnek nevezett" emberek ölükben számítógépükkel / kezükben okostelefonjukkal a Twitterre írva és azt olvasva követik a színpadon történteket. A korábban néhény nagy cég, intézmény információin csüggő, atomizált közönség egymáshoz kapcsolódó (alkalmi) közösséggé alakult át.
Ismerős? Hát persze! A konferenciák világában ugyanaz a folyamat zajlik most le, mint amit néhány éve a médiában élhettünk át. Az "észosztó" modell folyamatosan a "beszélgetős" modellé alakul át. (Természetesen továbbra is szükség van vitaindítókra, illetve olyan moderátorokra, akik segítenek a megfelelő mederben tartani a beszélgetést.)
Az erős "ellenszólam", a "backchannel" teljesen új helyzetet teremt az előadók számára is. A hagyományos felállásban a színpadon levők nem sok visszajelzést kapnak teljesítményükről. A Twitter-csatorna viszont messze nem olyan elnéző, mint az előadások után udvariasan tapsoló közönség. A korábbinál sokkal jobban fel kell készülnie annak, aki el akarja kerülni az élő helyreigazításokat, beszólásokat. Célszerű már a felkészülés során felvenni a kapcsolatot (blog, Twitter, Facebook) a (potenciális) közönséggel.
Jay Rosen a témával (nálam sokkal alaposabban) foglalkozó gondolatait olvasva az jutott eszembe, hogy az országgyűlési képviselőket is meg kellene tanítani a Twitter használatára. Gépük már úgyis van, a hosszú plenáris és bizottsági ülések alatt idejük lenne bőven. Egy kis csiripeléssel nemcsak választóikat láthatnák el friss információkkal, de talán színvonalasabb munkára késztethetnék politikai ellenfeleiket (és párttársaikat) is.
Még nem késő, legyen a parlamenti twitterezés is kampánytéma!
A hagyományos felállás szerint a színpadon az előadó, vagy a kerekasztal résztvevői osztják az észt, a nézőtéren ülő passzív közönség pedig tátott szájjal issza szavaikat (+ csodálja a Power Point vetítéseket). Természetesen a legtöbb előadás, vagy kerekasztal végén marad pár perc hozzászólásra, de az ilyenkor megszólalók többnyire exhibicionisták, okostojások, önreklámozók. Értékelhető párbeszéd ilyenkor ritkán alakul ki. (Olyan ez, mint az újságokban az olvasói levelek. Normális ember nem irkál ilyesmit.)
Komoly áttörés volt, amikor egyes konferenciákon megjelent az SMS-fal. Több olyan konferencián is jártam, ahol a színpadon ülők nem látták a nézőtérről fellőtt, az észosztók mondanivalóját ellenpontozó üzeneteket, amik igen vicces helyzeteket teremtettek. (Sajnos egyes konferenciaszervezők néhány komoly sértődés után bevezették az SMS-fal cenzúrázását, vagy egyszerűen meg is szüntették a szolgáltatást.)
Az igazán radikális változás azonban a hordozható számítógépek és a WiFi (majd a mobil internet) elterjedéséhez köthető. Míg azonban az IRC-vel, vagy az élő blogolással csak szűkebb kört értek el, a Twitter forradalmasította a konferenciázást. Egyre több az olyan rendezvény, ahol "a korábban közönségnek nevezett" emberek ölükben számítógépükkel / kezükben okostelefonjukkal a Twitterre írva és azt olvasva követik a színpadon történteket. A korábban néhény nagy cég, intézmény információin csüggő, atomizált közönség egymáshoz kapcsolódó (alkalmi) közösséggé alakult át.
Ismerős? Hát persze! A konferenciák világában ugyanaz a folyamat zajlik most le, mint amit néhány éve a médiában élhettünk át. Az "észosztó" modell folyamatosan a "beszélgetős" modellé alakul át. (Természetesen továbbra is szükség van vitaindítókra, illetve olyan moderátorokra, akik segítenek a megfelelő mederben tartani a beszélgetést.)
Az erős "ellenszólam", a "backchannel" teljesen új helyzetet teremt az előadók számára is. A hagyományos felállásban a színpadon levők nem sok visszajelzést kapnak teljesítményükről. A Twitter-csatorna viszont messze nem olyan elnéző, mint az előadások után udvariasan tapsoló közönség. A korábbinál sokkal jobban fel kell készülnie annak, aki el akarja kerülni az élő helyreigazításokat, beszólásokat. Célszerű már a felkészülés során felvenni a kapcsolatot (blog, Twitter, Facebook) a (potenciális) közönséggel.
Jay Rosen a témával (nálam sokkal alaposabban) foglalkozó gondolatait olvasva az jutott eszembe, hogy az országgyűlési képviselőket is meg kellene tanítani a Twitter használatára. Gépük már úgyis van, a hosszú plenáris és bizottsági ülések alatt idejük lenne bőven. Egy kis csiripeléssel nemcsak választóikat láthatnák el friss információkkal, de talán színvonalasabb munkára késztethetnék politikai ellenfeleiket (és párttársaikat) is.
Még nem késő, legyen a parlamenti twitterezés is kampánytéma!
Régóta nem újdonság, hogy minden sikeres terméket pillanatok alatt klónoznak, másolnak, utánoznak. Az már cifrább dolog, amikor még nem is kapható holmik "javított változatai" jelennek meg a piacon.
A január végi hivatalos bejelentés óta körmünket rágva várjuk, hogy végre a közönséges halandók is a kezükbe vehessék az Apple várva vár táblagépét, az iPadot. Még nálunk is jobban várják a vasárnapi (április 2. ) premiert a lapkiadók. Közben egyesek azt állítják, hogy szó sincs premierről, hiszen az iPad - természetesen más (??) néven - már hónapok óta kapható Kínában.
A kínai készülékről többet nem tudni, annál többet hallani mostanában a berlini Neofonie cég készülékéről, a WePadról. Az elmúlt napokban írt róla a Techcrunch, a Gizmodo, az Engadget... Kívánhat ennél többet egy fiatalka cég?
Persze szó sincs róla, hogy a német üzletek polcain ott tornyosulnának a WePad-dobozok. A cég a premiert április 12-re ígéri. Addig nézegethetjük a specifikációt. Nem meglepő, hogy szinte mindenben többet ígér, mint az iPad.
Ilyen csábításnak a német kiadók sem tudnak ellenállni. Európa legnagyobb kiadója, a Grunar+Jahr amellett, hogy szerződött a német gyártóval, mindent elkövet, hogy további kiadókat is megnyerjen WePadnak. Nem véletlenül.
Az iPad egyelőre csak ez Egyesült Államokban lesz kapható, jelentős késéssel kerül csak a legnagyobb európai piacokra. Egyes német kiadók nem akarnak ennyit várni, illetve szeretnék a saját javukra kihasználni ezt a késleltetést.
A "házi megoldás" keresésének másik motiváló tényezője az eddig is sokat bírált bevételmegosztás. Az Apple az erőpozíciót kihasználva eddig elképesztő árakat szabott a kiadóknak az iPhone-on való megjelenésért. (A sajátos árazásnak köszönhetően a népszerű Spiegel magazin iPhone-változata drágább, mint a nyomtatott lap!) A hírek szerint ezen nem szándékszik változtatni az iPad esetében sem.
A hírek szerint a kis Neofonie sokkal készségesebb partnere a kiadóknak, mint a nagy Apple. Mindent megtesz, hogy a Grunar+Jahr mellett - annak aktív támogatásával - a többi német kiadó kegyeit is elnyerje. Nem is eredménytelenül. A Strategy Eye szerint a Burda és az Axel Springer is érdeklődik a WePadon való megjelenés iránt.
Itt persze a magyar olvasó is felkaphatja a fejét. Ha az Axel Springer is felsorakozna a WePad mögött. akkor idővel a régiónkban éppen most egyesülő Springier - Ringer lapok is megjelenhetnek a WePadon, akkor pedig...
Adalékok:
Végre megjelentek az első iPad tesztek. A NYTimes.com sztár-szakírója David Pouge rögtön kettőt is készített. (Egyet a tech-olvasóknak, egyet pedig a civileknek.) Walt Mossberg (All Things Digital) szöveges-képes beszámolója mellett videó-bemutatót is készített, amiben Mossberg feje mellett néha felbukkan maga a készülék is.
A január végi hivatalos bejelentés óta körmünket rágva várjuk, hogy végre a közönséges halandók is a kezükbe vehessék az Apple várva vár táblagépét, az iPadot. Még nálunk is jobban várják a vasárnapi (április 2. ) premiert a lapkiadók. Közben egyesek azt állítják, hogy szó sincs premierről, hiszen az iPad - természetesen más (??) néven - már hónapok óta kapható Kínában.
A kínai készülékről többet nem tudni, annál többet hallani mostanában a berlini Neofonie cég készülékéről, a WePadról. Az elmúlt napokban írt róla a Techcrunch, a Gizmodo, az Engadget... Kívánhat ennél többet egy fiatalka cég?
Persze szó sincs róla, hogy a német üzletek polcain ott tornyosulnának a WePad-dobozok. A cég a premiert április 12-re ígéri. Addig nézegethetjük a specifikációt. Nem meglepő, hogy szinte mindenben többet ígér, mint az iPad.
Ilyen csábításnak a német kiadók sem tudnak ellenállni. Európa legnagyobb kiadója, a Grunar+Jahr amellett, hogy szerződött a német gyártóval, mindent elkövet, hogy további kiadókat is megnyerjen WePadnak. Nem véletlenül.
Az iPad egyelőre csak ez Egyesült Államokban lesz kapható, jelentős késéssel kerül csak a legnagyobb európai piacokra. Egyes német kiadók nem akarnak ennyit várni, illetve szeretnék a saját javukra kihasználni ezt a késleltetést.
A "házi megoldás" keresésének másik motiváló tényezője az eddig is sokat bírált bevételmegosztás. Az Apple az erőpozíciót kihasználva eddig elképesztő árakat szabott a kiadóknak az iPhone-on való megjelenésért. (A sajátos árazásnak köszönhetően a népszerű Spiegel magazin iPhone-változata drágább, mint a nyomtatott lap!) A hírek szerint ezen nem szándékszik változtatni az iPad esetében sem.
A hírek szerint a kis Neofonie sokkal készségesebb partnere a kiadóknak, mint a nagy Apple. Mindent megtesz, hogy a Grunar+Jahr mellett - annak aktív támogatásával - a többi német kiadó kegyeit is elnyerje. Nem is eredménytelenül. A Strategy Eye szerint a Burda és az Axel Springer is érdeklődik a WePadon való megjelenés iránt.
Itt persze a magyar olvasó is felkaphatja a fejét. Ha az Axel Springer is felsorakozna a WePad mögött. akkor idővel a régiónkban éppen most egyesülő Springier - Ringer lapok is megjelenhetnek a WePadon, akkor pedig...
Adalékok:
Végre megjelentek az első iPad tesztek. A NYTimes.com sztár-szakírója David Pouge rögtön kettőt is készített. (Egyet a tech-olvasóknak, egyet pedig a civileknek.) Walt Mossberg (All Things Digital) szöveges-képes beszámolója mellett videó-bemutatót is készített, amiben Mossberg feje mellett néha felbukkan maga a készülék is.
