A webes munka szakértői lényegében ugyanazt mondják, mint a papok: Meg kell tanulni ellenállni a kísértéseknek. A hatékony munka érdekében ki kell zárni a zavaró ingereket. A webes munka során ehhez szerencsére lelkünk megacélozásán kívül néhány eszköz is a rendelkezésünkre áll.

A legfontosabb - mondják az okosok - , hogy válasszunk olyan környezetet, ahol semmi sem zavar minket. Nem az írás helyszínéről van szó, hanem a felületről, ahova írunk. Ilyen például az Ommwriter, ami ugyan csak Mac-en működik, de  azért egy videó erejéig mi, kirekesztettek is megcsodálhatjuk. Nekünk PC-használóknak ott van a kissé fapadosabb Darkcopy,  - itt aztán valóban nincs semmi zavaró inger.

Eddig nem találkoztam ezekkel a programokkal, mégis ismerős számomra a történet: A '90-es évek közepén egy ősöreg Mac Classic gépen dolgoztam, amihez valakitől (floppyn) kaptam egy MacWrite szövegszerkesztőt. Igen egyszerűcske kis alkalmazás volt, éppen ezért szerethető (és használható). Néhány évvel később vettem egy PC-t, aminek következményeként áttértem a Word használatára. Éveken keresztül emlegettem naponta a boldog időket, amikor még az én kis buta szövegszerkesztőmmel dolgozhattam... Ez a kínlódás egészen addig tartott, míg meg nem jelent a Writely, későbbi nevén Google Docs.

Persze van az egészben egy jó adag abszurd is. Veszünk egy drága gépet, majd egy külön erre a célra készített szoftverrel egy primitívebb eszközt utánozunk.

Előző életemben, amikor hangmérnökként dolgoztam egy szakmai vásáron egy nagyszerű (és borsos áru) effektberendezés gyártója nagyon meggyőző felvételekkel bizonygatta készüléke lehetőségeit. Valóban, a bemutatott  country-felvételen a "honky-tonk" zongora éppen úgy szólt, mint egy vadnyugati saloon hangolót soha nem látott pianínója, pedig a felvétel egy hipermodern stúdió vadonatúj, vagyonokat érő Steinway koncertzongorájával készült. A jól hangolt zongora kristálytiszta hangját azután a 6500 dolláros készülék segítségével lebutították, eltorzították, elhangolták. Nagyjából 25.000 dolláros befektetéssel és sok munkával sikerült egy bármelyik ócskásnál 40 dollárért beszerezhető hangszerroncs hangját előállítani.

A túlbonyolított dolgok világában egyre több ember vágyik az egyszerűségre. A baj csak az, hogy a legtöbb egyszerű (vagy annak látszó) dolgot is csak bonyolult úton tudjuk előállítani.

Úgy emlékszem, a TED-ről is Dobó "Doransky" Matyitól hallottam először. Talán Barry Schwartz szenzációs klottgatyás videóját láttam elsőként, de hamar megéreztem, hogy itt nem csak érdekes videókról, hanem valami másról van szó.

Adott egy konferencia, ami nem egy szakma, üzlet, vagy egy tudományág köré szerveződik. Egyetlen vállalt küldetése, hogy bizonyos, a "világot javító" eszmék terjedését segítse. Kicsit olyan, mint egy szabadegyetem. Különböző helyekről jött okos emberek érdekes dolgokról beszélnek... Rendben, de miért van az, hogy a legkülönbözőbb területeken dolgozó emberek jelentős összegeket áldoznak azért, hogy ott lehessenek valamelyik TED konferencián? (Annál is érthetetlenebb ez, mivel az előadások felvételei ingyen megnézhetők a weben.) Valóban létezik az, amit a "TED szellemiségének" szokás nevezni, vagy csak egy jól marketingelt esemény az egész?

A szerencsések, akik már jártak "nagy" TED konferencián azt mondják, hogy az élmény jelentős része nem is a színpadról, hanem a nézőtérről származik. (Ez nem meglepetés, hiszen a társas befogadás különlegessége tartja életben a színházakat és a koncerteket is.) A jó, fogékony közönség persze visszahat az előadókra is, aki ettől fantasztikus teljesítményre képesek. Mindez átjön a videókon is, amit azután az online közönsége lelkesen (és ingyen) terjeszt. Ilyen egyszerű a "varázslat".

Tegnap a TEDx Danubián, az első hazai TED-baby konferencián töltöttem a napom. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a TED "franchise"formában  is képes lesz-e erre a varázslatra.

1. Magas mérce. A rendezvény első felében eredeti TED-előadásokat láthattunk - felvételről.
Kissé furcsának találtam az ötletet (egyébként a TED által kikötött kötelező elem), de be kellett látnom, hogy működik. Egészen másképp hatnak ezek az előadások az Uránia mozi nagy vásznán, közösségben nézve, mint otthon, "négyszemközt", a számítógép monitora előtt. Valahol bátor dolog is ez, mert így egy színpadra kerülnek a "TED sztárjai" és a helyi előadók.

2. Vannak profi előadóink? A weben sok olyan TED-előadást láttam már, aminek a témája ugyan kissé távoli számomra, de megfogott az előadó stílusa, személyisége. Itthon viszont különféle rendezvényeken sok olyan előadást szenvedtem már végig, aminek érdekelt volna a témája, de rettenetes volt az előadása. Mióta tudomást szereztem a TEDx Danubia előkészületeiről foglalkoztatott, hogy vajon tudnak-e megfelelő színvonalú előadókat keríteni, illetve képesek lesznek-e komoly mondanivalóval rendelkező okos embereket megtanítani előadni? A nap egyik tanulsága, hogy csodák továbbra sincsenek, viszont az igazán eredeti mondanivaló valamennyire kompenzálja az előadásmód hiányosságait. A kellemes meglepetés viszont az, hogy vannak igazán átütő hazai előadók: Hetesi Zsolt olyan előadást tartott, ami bármelyik "nagy" TED-en is megállná a helyét. Különleges volt Kiss Ulrich jezsuita atya produkciója ia. Különleges egyéniség, akit nem kell "megcsinálni". Elég, ha kiáll a színpadra és mesél... Élmény volt Tasi István előadása is. (Fellépését jelentős online hiszti előzte meg.) Mérő László sajnos em tartott önálló előadást, de az egyik videó-előadás kommentátoraként most is hozta a formát. Mihály György pedig az a fajta ember, aki a színpadról is olyan közvetlenséggel képes megnyilvánulni, mintha előző eset a közönség minden tagjával együtt sörözött volna.
(A többi előadásról nincs  értelmem részletesebben írni. Valamennyi előadás- köztük lét, az üzleti konferenciákról ismerős bullshit-prezentáció - felkerül a konferencia weboldalára.)

3. Közönség. Jó dolog, hogy megnézhettük előre (utólag) a konferencia weboldalán a résztvevők listáját. Reklámosok, marketingesek, kutatók, egyetemi emberek, internettel foglalkozók... Nem láttam senkit a nagy cégek vezetői közül. Nem voltak ott ismert médiaszemélyiségek. Hiányoztak (nem nekem, hanem a listáról) a politikusok, közéleti szereplők. (Talán azért is, mert a szervezők ne osztogattak ingyenes VIP belépőket.)

4. Vegyülés, ismerkedés. A TED szervezői felismerték, hogy minden társadalmi esemény egyik legfontosabb része a szünet. Ez nem csak az anyagcsere, hanem a gondolatcsere ideje is. Lehet, hogy Kaliforniában vegyülnek, új arcokkal ismerkednek, friss gondolatokat osztanak meg egymással az emberek, nálunk a legtöbben inkább régi, bejáratott ismerőseikkel csevegtek. (Őszintén szólva ez egyáltalán nem lepett meg.)

Hallottam néhány jó előadást - nagy szó! -, de volt-e TED-élmény? Egy nappal a konferencia után elég nagy biztonsággal mondható, hogy igen. Máris várom a videókat és a következő rendezvényt!

Frissítés:

Itt már elérhetők a TEDx Danubia előadásai (sajnos Microsoft Silverlight kell hozzá)

A tatarozási hullám elérte a Menedzsment Fórumot (mfor.hu) is. Egyszerűbb lett, korszerűbb és átláthatóbb.

Azt hiszem, ha az mfor.hu autó lenne, akkor Volkswagen Jetta lenne. Kissé jellegtelen, de kényelmes, megbízható autó valahol félúton az olcsóbb és a drágább modellek között. Első ránézésre Passat, de persze nem az. Vannak benne légzsákok, ABS, motoros ablakemelő (RSS, hozzászólási lehetőség, címkefelhő..).

Valamikor 2004-ben kezdtem el figyelni az mfor.hu-t. Akkoriban még erős szimbiózisban működött az Origo Üzleti Negyed mellékletével, nem lehetett tudni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Azóta - ha jól érzékelem - az mfor.hu önállósodott, amitől egyszerűbb lett az olvasók helyzete, de nyilván bonyolultabb a lapvezetés élete.

Átláthatóbb lett az mfor.hu, ami mindenképpen jó, kívánatos, viszont ebből az átláthatóságból következik az is, hogy átláthatóbbá váltak egy közepes kis szakkiadvány problémái is.

A Menedzsment Fórum a nagy gazdasági napilapok online kiadványai (vg.hu, napi.hu), az online hetilapok (HVG, Figyelő) gazdasági oldalai és a nagy portálok gazdasági nyúlványai között kell hogy megéljen. Bonyolult feladat. Kevés emberrel, kevés önálló anyaggal kell valami önálló, olvasókat vonzó tartalmat előállítaniuk.

Van egyáltalán létjogosultsága egy ilyen kis szerkesztőséggel működő, szakosodott portálnak?
Az mfor.hu nyilván nem képes oknyomozó anyagok, nagyobb interjúk, videók, adatbázis-alapú feldolgozások előállítására. Amit tehetnek: szűrik, csoportosítják, megfelelő rovatokba, kategóriákba rendezik az itt-ott elérhető és a maguk megtermelte információkat. Ha ez az újságírás jövője, akkor az mfor.hu szerkesztősége fél lábbal már a jövőben jár.

Vallomás: Az elmúlt években a Menedzsment Fórum másodközlésre átvette néhány cikkemet, pár alkalommal Király Béla lapigazgatóval is beszélgettem az Élet Nagy Dolgairól, de úgy gondolom, hogy ennek ellenére megfelelő távolságtartással szemlélem a kiadvány működését.

A hírgyűjtők körüli hiszti szinte mindig a Google Newsról szól. Az ideges kiadók azt állítják, hogy a GN eltéríti olvasóikat, a Google illetékesei pedig azzal vágnak vissza, hogy inkább köszönet illetné őket, hiszen óriási forgalmat szállítanak a szemlézett kiadványoknak.

Mint olyan sokszor, az igazság most is "majdnem" középen van: Az Outsell piackutató 3000 fős (amerikai)mintán végzett felmérése szerint a megkérdezettek 44 százaléka valóban jóllakik a Google News oldalaival és egyáltalán nem kattint át az eredeti forrásokra.

A paidContent szerint az Outsell távolról pártatlan a "barát, vagy ellenség" játszmában, az önbevalláson (nem pedig követett internetezésen) alapuló vizsgálati módszer is vitatható, de az eredmény ennek ellenére tanulságos.

1. Ha egy hírgyűjtő képes sok millió embert magához vonzani és ennek a felét átpasszolja a forrásoldalaknak, akkor ez nem is olyan rossz buli. (Az eredeti oldalak nyilván nem egyenlő eloszlásban részesülnek ebből a forgalomból.)

2. Ha egy kizárólag címeket, bevezetőket (lead) és linkeket közlő webhely képes kielégíteni a látogatók csaknem felét, akkor az "igazi" híroldalaknak talán kár is magukat annyira strapálni. Ez persze önmagában nem újdonság. Mióta elterjedt az RSS, csak az nem csinál hírgyűjtő "portált", aki nagyon nem akar. Persze egy valóban jó, látogatott hírgyűjtőt összehozni egyáltalán nem könnyű.

A hírgyűjtők és az online újságok vitájáról a "plázák" és a szaküzletek harca jut az eszembe. A bevásárlóközpont egy helyre koncentrálja a sokféle boltot, ami praktikus, ha nem tudod pontosan, mit is akarsz venni, vagy ha sok bolt kínálatát akarod gyorsan feltérképezni. Ha azonban pontos elképzelésed van arról,  mit akarsz venni, jobb egy profi szakboltba menned, mert a bevásárlóközpontban csak idegesít a sok, számodra érdektelen bolt, ha szakboltba mész nem kell több emeleten és millió emberen átverekedned magad és (ha szerencséd van) még szakszerű kiszolgálásban is részesülsz.

Ha tudom, hogy a hvg.hu egy cikkét akarom elolvasni, akkor közvetlenül náluk keresem. Ha át akarom tekinteni a mai hírtermést, a Mitortent.hu oldalait futom át. Ha viszont arra vagyok kíváncsi, ki írt egy adott személyről, eseményről, akkor a  Hírkeresőben keresek rá a nevére.

Szerintem nincs semmi baj a hírgyűjtőkkel...egészen addig, amíg működnek híroldalak, születnek hírek, amiket össze lehet gyűjteni.

Utóhang:

Már többször írtam róla, hogy szerintem sok tekintetben az Index címoldala is olyan, mint egy hírgyűjtő. Az adatokat nem ismerem, de látatlanban is megkockáztatom, hogy náluk is Google Newséhoz hasonlóan alakulhat a jóllakik / az előétel után a főételre megy arány.

Járatom az agyam.

A Kreatív értesülése szerint Vaszily Miklós lesz az Origo új vezérigazgatója.

Tegyük fel, hogy igaz a hír. (Napokon belül kiderül.)
Tulajdonképpen logikus, hogy olyan emberrel akarják betölteni az Origo vezetői székét, aki hasonló pozícióban szerzett tapasztalatokat. Ilyen pozíció Magyarországon elég kevés van. Nem meglepő tehát, hogy Vaszily került a fejvadászok célkeresztjébe.

Normális viszonyok között egy csúcsvezető egyik napról a másikra nem igazolhat át a konkurenciához. A kulcsemberek szerződésekben rendszerint kikötik, hogy távozásuk esetén egy ideig - általában egy-két évig -  nem vállalhatnak hasonló munkát az iparágon belül. (Ezért cserébe megfelelő anyagi  ellentételezés jár.)

Az "átigazolási moratórium" célja természetesen nem az, hogy a távozó vezető több éves fizetett szabadságon pihenhesse ki fáradalmait, hanem hogy elveszítsék aktualitásukat azok a bizalmas információk, amikhez régi munkahelyén hozzájutott. Vaszily Miklós 2009. novemberében távozott az Indexet is tulajdonló CEMP éléről, vagyis hosszas pihentetésről nem beszélhetünk.

Nekem évek óta az a benyomásom, hogy az Index és az Origo nem is versenytársak, inkább szövetségesek. Szépen, nyugodtan elüldögélnek a hazai online tartalomszolgáltatás csúcsain. Véres konkurenciaharc? Felejtsd el! Ha így van, nincsenek titkolnivaló információk, semmi féltékenykedés, sima átigazolás.

Létezhet viszont egy másik forgatókönyv. Jó ideje keringenek hírek az Origo esetleges eladásáról. A bibi csak az, hogy nem hemzsegnek a vevőjelöltek. Vaszily váratlan távozása az Index (CEMP) éléről és felbukkanása az Origonál óhatatlanul felveti  egy esetleges felvásárlás / fúzió gondolatát. Orindex? Oringo? Inorex? Szokjuk a gondolatot?

Persze mindez csak tiszta spekuláció.

...9 és fél órával később: Amíg én néhány órát offline voltam, az Origo hivatalosan is bejelentette, hogy februártól Vaszily Miklós lesz az új vezér...és Novák Péter (a Kirowski jelenlegi ügyvezetője) lesz a helyettese. Úgy látszik, mégsem eladás, hanem intenzív erősítő kúra lesz a dologból.

A mindig jól értesült paidContent szerint a kiadó vezetői  hamarosan bejelentik, hogy fizetőssé válik a nytimes.com. Pánikra azért nincs ok. Egyrészt azért, mert egy ilyen bejelentés soha nem jelenti az azonnali bevezetést, másrészt pedig azért, mert a tervek nem egy merev, inkább egy viszonylag rugalmas fizetési rendszerről szólnak. (További spekulációk szerint a Times a bejelentéssel az iSlate (Apple) premierjére vár. Feltételezhető ugyanis, hogy a Times ahogy az iPhone-hoz hasonlóan az iSlate-nek is kiemelt tartalom-beszállítója lesz.

A hírek szerint a Times az FT.com-nál már megszokott, "számolós" rendszert alkalmazná. Ott egy regisztrált felhasználó havonta 10 cikket tölthet le ingyenesen. Aki ennél több cikkre kíváncsi, annak fizetnie kell. (Nem ismerem az adatokat, de egy nem kifejezetten pénzügyi témában utazó olvasó számára az egyszeri regisztrációt kivéve nem okoz különösebb kényelmetlenséget ez a megoldás. (Szeretem, becsülöm az FT.com-ot, de akkor sem olvastam el havi 10 cikkénél többet, amikor fizetős (!) olvasója voltam.)

A NYTimes tehát valami hasonlóban gondolkodik, de a valószínűleg megengedőbbek lesznek. Engedékenységük oka (amellett, hogy jó fejek és szeretnek minket) nyilván az, hogy nem akarják elveszíteni a nagy forgalomból adódó hirdetési bevételeiket sem.

Nem a Times az egyetlen kiadvány, amelyik megpróbál egyensúlyozni a fizetős és az ingyenes hozzáférés között. A 2009. áprilisa óta szerveződő Journalism Online lényegében fizetési outsorcing szolgáltatást kínál a rendszerhez csatlakozó online lapoknak. A vállalkozás átveszi  a lapoktól a regisztrációval és az online fizetéssel járó gondokat és könnyebbé teszi az olvasók számára is az előfizetést. A kezdeti, merevebb elgondolásaikkal szemben újabban a Journalism Online is a "limitált szabadság" módszerét támogatja.

Hogy lehet úgy növelni az előfizetésekből származó bevételeket,. hogy ne csökkenjen a reklámokból befolyó pénz? Ez a feladvány az, amire nagyon sokan szeretnék tudni a választ. Nem csak Amerikában.

Utóirat:

Egy tegnapi bejelentés szerint a Times csak 2011-ben áll át a bejegyzésben említett félig fizetős modellre.

 "Bár az online piac folyamatosan nő, és jelentős potenciál van benne, a nyomtatott sajtó továbbra is a legnagyobb bevételi forrás marad a kiadók számára még jó néhány éven át. A legfontosabb, hogy a szakma éljen azzal a vitathatatlan versenyelőnyével, hogy az olvasók megbízható információforrásként tartják számon a nyomtatott sajtótermékeket." - olvasom a Magyar Lapkiadók Egyesülete (MLE) közleményében. Furcsa, de nekem erről Kádár János jut az eszembe, aki Japánból visszatérve úgy nyilatkozott,  hogy az MSZMP nem ellenzi a Japán Császárságot. (Hirohito császár fellélegezhetett.)

"Mindenesetre az olvasottsági adatok ma Magyarországon bíztatóak. 7,8 millió ember olvas lapot, majd ugyanannyian, mint a válság előtti évben. A naponta internetezők 85 százaléka ma is rendszeres sajtótermék-olvasó. Nem a megszűnésről kell tehát vizionálni, hanem az elkerülhetetlen változásokhoz való okos alkalmazkodással megújulni." – zárul az MLE közleménye.

Nem akarom kétségbe vonni az MLE adatait, csak csendben jegyzem meg, hogy a minőséginek nevezett lapok példányszáma évek óta vészesen csökken és ez a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. Ennek sok oka van, de kiemelkedik közülük a tartalom rovására történő erőltetett takarékosság és a valós megújulási törekvések hiánya. (Magyarul: A legtöbb lap fantáziátlan, unalmas.)

Az MLE közleménye csak az olvasók szinte változatlan számát említi, de nem szól arról, hogy az elmúlt években a hirdetők jelentős része kihátrált a nyomtatott médiából. A maradék kevéske hirdetéssel csak csillagászati eladási ár mellett lehetne változatlan formában fenntartani a lapokat.

Ahogy erről mostanában gyakran szó esik, járhatatlan útnak tűnik az ingyenes, tisztán hirdetési bevételeken alapuló online lapkiadás is. A legnagyobb lapok most leginkább az ingyenes/fizetős modell kombinálásával próbálkoznak. (Erről majd holnap írok részletesebben.)  Itthon viszont fél tucat olyan online lapot sem tudok felsorolni, amelyik eséllyel vághatna bele egy ilyen kísérletbe.

Nem mindenki látja olyan optimistán a média jövőjét, mint az MLE. Greg Hadfileld, a brit Telegraph  egy éve kinevezett, digitális ügyekért felelős vezetője a napokban éppen a hírmédia megújulásáról tartott New Rewired konferencián látta elérkezettnek az időt, hogy bejelentse távozását. (Nemcsak a britek vezető médiacégétől, hanem úgy általában a médiából.) Hadfield azzal indokolta döntését, hogy "a médiának nincs jövője". Szerinte az újságírás egyre inkább az egyes újságírókról, nem pedig a nagy médiacégekről szól. (A sikeres online vállalkozói múlttal rendelkező Hadfileld egy kreatív ügynökségnél folytatja pályafutását.)

Igazából nem csodálkozom az MLE és a hozzájuk tartozó kiadók viselkedésén. Valljuk be, az újságírás megmentését leginkább a jelenlegi (vagy inkább a néhány évvel ezelőtti) állapotok fenntartásában érdekeltek szorgalmazzák. Az (igazi) innováció és a status quo fenntartása ugyanis nem egyeztethetők össze. Az olvasókra mindig lehet hivatkozni, hiszen többségük ahhoz ragaszkodik, amit már korábban megszokott. Ugyanakkor naiv dolog volna arra várni, hogy ők majd megmentik a hagyományos médiát. Az elmúlt 15 év megmutatta hogy a weben gyorsan elillan az offline világban megszokott lojalitás.

A világ legnagyobb kiadói évek óta képtelenek egy gazdaságosan működtethető, a közönség számára vonzó modellel előállni. Egyre valószínűtlenebb, hogy egyik napról a másikra, a Münchausen-módszert alkalmazva saját magukat rántsák ki a...slamasztikából.

Nekem eddig a skiff (vagyis szkiff) az egypárevezős sporthajót jelentette, - mindig szerettem volna egyet -, de most megváltozott valami.  A januári CES-en ugyanis bemutatkozott a kifejezetten napi- és hetilapolvasásra kifejlesztette  Skiff e-olvasó.

A Skiff nem  a századik E Ink kijelzős olvasó, hanem valami más. (Az Amazon-féle Kindle-től a Nook-on át át a kínai készülékekig eddig valamennyi készülék ugyanolyan módon jelenteti meg a tartalmat. Az igazi különbség  leginkább az "egyéb" szolgáltatásokban - kezelés, vezeték nélküli kapcsolat, elérhető tartalom - van.)

A Skiff fejlesztője ugyan egy fiatal ("start up") vállalkozás, komoly súlyt ad viszont nekik, hogy mögöttük az egyik legnagyobb amerikai médiavállalkozás, a Hearst Corp. áll. Miközben ugyanis a legtöbb nagy lapkiadó a már létező olvasókon való publikálással próbálkozik, a Hearst saját útját járja.

A beszámolók szerint a CES-en bemutatott készülék valóban "más, mint a többi". A csaknem 30 cm képátlójú, ultravékony, hajlékony lap alapvetően különbözik az eddigi merev, keretbe foglalt e-olvasóktól. (A kijelzőt az LG gyártja.) Kipróbálói szerint a Skiffel sokkal gyorsabban lehet lapozni, mit a többi e-olvasóval. (A legtöbb olvasó nagyjából 2mp alatt vált oldalt, ami újságolvasásklor elviselhetetlen hosszú időnek hat.)

Az "apró" szépséghibák közé tartozik, hogy a Skiff még nem tud rendesen színeket megjeleníteni. Állítólag az év végéig megoldják a dolgot. (Én is ezt mondanám.) A komolyabb gond az, hogy még sem a premier idejét, sem a készülék árát nem tudják megmondani.

Az e-olvasók paradoxona, hogy a túl kicsi kijelzővel felszerelteken nehézkes az olvasás, a túl nagyok használata pedig kényelmetlen. (Te el tudod képzelni, hogy a zsúfolt 7-es buszon előkapsz egy fél méter átmérőjű e-újságot?)

A dolgok megszokott menete szerint az újságíró kitalál egy témát, amiről azt gondolja, hogy érdekli az olvasókat. Megírja, bekerül a lapba / kikerül a webre, az olvasó elolvassa (esetleg olvasói levelet, vagy hozzászólást ír).

Jay Rosen új vállalkozása (vagy inkább játékszere), az ExplainThis.org (MagyarázdMeg) éppen fordítva működik. Az olvasó kérdez, az arra járó és a téma iránt érdeklődő újságíró pedig válaszol. Vagy esetleg több újságíró is.

Lehet szavazni  - a kérdéseket és a válaszokat (?) minősíteni -, sokféleképpen keresgélni, Facebook Commenttel regisztrálni.
Egyszerű, szép, korszerű az egész - csak kevés a felhasználó. Vajon lesznek többen, vagy marad a mostani, kísérleti szinten minden?

Némi késéssel most hallgattam meg a Journalism Now podcats 29 adását. A beszélgetés témája, hogy ki mennyit és hogyan költ médiára.

A műsort vezető Steve Outing akkurátus ember és szorgalmasan gyűjtögeti számláit. (Ennek nyilván az is az oka, hogy arrafelé nem olyan válogatós az adóhivatal. mint nálunk.) Ezek elemzése során kiderül, hogy Outing "klasszikus" tartalomra - online újság előfizetésre, cikkek vásárlására alig költ. (Ha tartalmat vesz, akkor az a leggyakrabban zene.)  Nem filléreskedik viszont, ha valamilyen alkalmazás letöltéséről van szó. Természetesen ezeket kedves iPhone-ja "öltöztetésére" használja, ehhez szemrebbenés nélkül vásárol 25-30 dolláros alkalmazásokat.

Tulajdonképpen nagyon hasonló dolgokról beszél Stephanie Rosenblatt, a Miami Herald munkatársa is. Az egyszerű tartalomért nem fizet. Ha azonban értéknövelt szolgáltatást kap, például többet tudhat meg a felhasználókról, azok viselkedéséről, preferenciájáról, akkor készséggel ad ki pénzt. Rosenblatt szerint az iPhone-alkalmazások többségénél nem is maga a szolgáltatás, hanem a felhasználói élmény az, amiért hajlandók fizetni az emberek.

Mindez egyáltalán nem újdonság. A hírmédia állapotáról szóló legutóbbi éves jelentés (The State of the News Media) is hangsúlyozza, hogy a média számára a tartalom fizetőssé tétele helyett inkább egyes termékek és szolgáltatások árusítása lehet a megoldás. Nyilván nem logóval ellátott bögrékre és pólókra gondoltak.

Én ugyan ritkán nézegetem, de fontos, hogy milyen az USA Today webes változata. A usatoday.com  ugyanis ott csücsül a leglátogatottabb amerikai weboldalak toplistájának középmezőnyében.




Egyszerű, egyértelmű navigáció, kiemelt hírek, kiemelt multimédiás anyagok. És sok szín. Nagyon sok szín. Mégis lehetséges, hogy nem kötelező minden híroldalt ugyanarra a sablonra felépíteni?

Évek óta csodálkozom, hogy miközben újabb és újabb "kopipészt" (mások tartalmát gátlástalanul másoló) "hírportálok" indulnak, senkinek sem jut eszébe alkalmazni a Huffington Post elképesztően sikeres modelljét.

Alapszinten pedig egyszerű a dolog. Vedd át a weben elérhető legjobb cikkeket, írj hozzájuk saját összefoglalót (vagy ha ehhez is lusta vagy, vedd át az eredetit), tedd lehetővé, hogy a cikkekhez a te oldaladon is írhassanak hozzászólást majd a békesség kedvéért azért rakj ki egy, a teljes eredeti cikket mutató  linket. Persze ez így még eléggé hasonlít egy szerkesztett hírgyűjtőhöz, tehát nem árt kiegészíteni néhány saját cikkel, blogbejegyzéssel is.

Ha jól megy a dolog, lehet kicsit alakítani a "kölcsönzött" és a saját cikkek arányán és ha szerencsés vagy (és szeretnek téged), egy szép napon arra ébredsz, hogy saját újságod van. (Mindehhez nem árt, ha rendelkezel Arianna Huffington tehetségével, szívósságával, pénzével és kapcsolatrendszerével...)

A most felbukkant Mandiner kitalálói felismerték, hogy önmagában az is szerkesztői döntés, ha egy egy cikket kiválasztunk a sok cikk közül és bekötünk oldalunkra. Az olvasókat egyébként is a cikkek érdeklik, többségük nem törődik azzal, ki a szerző és hogy hol jelent meg az írás. Előny az is, hogy itt akkor is lehet hozzászólást írni, ha az eredeti cikkoldalon nincs erre lehetőség. Ugyanez vonatkozik az Facebook és iWiW megosztásra.Nem vonatkozik viszont a Twitterre és egyebekre, mert az lefelejtették, lespórolták, vagy szándékosan lehagyták. Lehet viszont szavazni a cikkekre, ami valószínűleg még sok szép pillanattal ajándékoz meg bennünket, ha a pártkommandók felfedezik a szolgáltatást.

A Mandinerbe települt át a korábban Reakció címen működő blog. (A Mandiner szerintem lényegesen frappánsabb cím.) Valószínűleg jót tesz majd nekik a "körítés".

Kérdés persze, hogy mit szólnak majd a lapok, ahonnan a Mandiner kölcsönzi a cikkeket? A Huffington Post nem kockáztatott, a legfontosabb oldalakkal együttműködési szövetséget kötött. (A többiek pedig örömmel csatlakoztak egy elitklubhoz.) Kíváncsian várom a fejleményeket és addig is olvasgatom a Mandínert.

Tegnapi bejegyzésemben arról írtam, hogy eljárt az idő a technikai eszközök birtoklásán alapuló központosított, monopolisztikus hírügynökségek fölött, ezért ideje lenne átgondolni az MTI helyzetét is.

Nem tanulmányt, csak egy blogbejegyzést írtam, amiben sok mindent összevontam, közben itt-ott apróbb tévedések is becsúsztak. (Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki  kijavított, pontosított.) A hozzászólásokból úgy látom, hogy az MTI tegnapi lebontása után azzal is foglalkozni kell, mit is várunk el egy korszerű központi hírszolgáltatótól.

Mielőtt belevágnék, szeretném hangsúlyozni, hogy nem az MTI-nél dolgozó emberekkel van bajom. Többségük nyilván tehetséges, ügyes, rátermett. Maga a 120+ éves hírügynökségi modell és annak hazai megvalósulása az, ami komoly reformra szorul.

Az MTI a világ 12 országában működtet tudósítót, ami önmagában is röhej. Képzeld el, mire képes egyetlen, magányos tudósító Washingtonban, vagy Moszkvában? Hogyan látja át a Kínai történéseket a Pekingben székelő kiküldött?

Ezek a kiváló, általában nagyszerűen felkészült, helyismerettel rendelkező szakemberek a legjobb szándékuk ellenére is csak egy apró darabkát képesek átfogni tudósítási területükről Elmennek egy-egy "sajtóeseményre", készítenek valamennyi saját anyagot, de több nem fér az idejükbe.

Az MTI korlátozott lehetőségei még jobban bebetonozzák a korábbi gyakorlatot: Globálisnak nevezett világunkból leginkább csak a magyarok lakta szomszédságot és a néhány politikai centrumot (Washington, Moszkva, Párizs, Berlin, Brüsszel...) látunk. Azokat is csak egy kis résen át. A világ 9/10 része láthatatlan marad számunkra. (A nagy hírügynökségek  és az önálló tudósítói hálózattal rendelkező médiavállalkozások nagyobb tudósítói irodákkal, anyagilag jobban eleresztett, tehát több lehetőséggel bíró tudósítókkal rendelkeznek, de náluk is lyukacsos a háló és óriásiak az információs fehér foltok.)

Szerintem a jövő egy olyan, hálózaté, ami  helyi (a helyi kultúrába beágyazott, helyismerettel, kapcsolatokkal rendelkező, nyelveket beszélő) független tudósítókon alapul. Az újságírók a LinkedIn-hez hasonló nemzetközi hálózatra önálló profiloldallal csatlakoznának, ahol a hírszerkesztő azonnal ellenőrizhetné az illető szakmai múltját, referenciáit, kapcsolatait. A tudósítók napi "konzerveket" gyártanának, de megrendelésre exkluzív anyagokat is szállítanának. (Természetesen a hálózatba nem csak személyes, hanem önálló csoportok is beléphetnének.)  Mindez csak részben fikció. A Global Post és az Observer24 működése sokban hasonlít a leírtakhoz.

A mai hírügynökségek helyét átvevő szerkesztőségekben ülő szakemberek feladata lenne, hogy a világ eseményeit követve időben megtalálják a legalkalmasabb tudósítót és attól anyagot vegyenek / rendeljenek. Közben természetesen a rendelkezésükre álló valamennyi eszközzel folyamatosan figyelniük, szűrniük kell az interneten elérhető információkat. Ebbe természetesen a professzionális hírforrások mellett beletartozik a közösségi média, a civil újságírás figyelése is. Mindig lesznek olyan területek, amik leginkább az webes aktivistákon (Global Voices) érhető el.

Megint hosszúra sikerült a bejegyzés, ideje felébredni.  A belföldi tudósítói rendszerről majd máskor írok.

A jól értesül Spirk József (Index) szerint a 2/3-os többség megszerzése esetén Orbán bezáratná az MTI-t. Gonosz pletykák szerint azért, hogy szőlőbányát létesítsen a helyén. Racionális érvek szerint azért,  mert jelen formájában nincs már szükség rá.

Vince Mátyás, az MTI elnöke és Cser-Palkovics András, a Fidesz helyettes szóvivője természetesen sietve megalapozatlannak, illetve hülyeségnek minősítették az Index értesülését, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ilyen elképzelések valóban léteznek, csak idő előtt kiszivárogtak.

Az első hírügynökségek felállítása 120 éve óriási ötlet volt. Az akkori legfejlettebb technológia (távíró) és a lapoktól független újságírók kombinációja sokáig verhetetlen maradt. A hírügynökségek révén a lapok olyan hírekhez is hozzájutottak, amiket másképpen nem tudtak volna megszerezni.

A XIX. század végén alapított ős-hírügynökségek alapja a technikai monopólium volt.  Az eszközök idővel  korszerűsödtek, a monopólium megmaradt. Az újságoknak, majd a később megjelenő tévéknek és rádióknak kényelmes volt, hogy nem kellett drága eszközökre beruházni és embereket foglalkoztatni. (A hírügynökségek igénybevétele nem más, mint híripari outsourcing.)

A hírügynökség tehát sokáig jó buli volt. Többségük tisztán üzleti alapon működött, de például az amerikai Associated Press (AP) százvalahány lap közös tulajdona és csak a "külsősöktől" kérnek pénzt.

A szocialista országok természetesen sietve államosították hírügynökségeiket, ahol azok új funkciókat is kaptak. Ezentúl a hírek terjesztése helyett egyik legfőbb feladatukká egyes ("nyugati") hírek visszatartása, más ("baráti") hírek felerősítése vált. Szerteágazó munkájuk része volt még, hogy különböző szintű "bizalmas", illetve "szigorúan bizalmas" (vagyis kevésbé cenzúrázott) anyagokat állítsanak elő a pártvezetés meghatározott körei számára. (Melléküzemágként persze még a kémelhárításnak is bedolgoztak.)

A rendszerváltáskor előkészítésekor a pártoknak rendkívül fontos volt, hogy üzeneteik a médián keresztül eljussanak az emberekhez, ezért erősen felértékelődött az MTI szerepe. Az MTI bekerült a közszolgálati intézmények közé, állami apanázst és többpárti kuratóriumot kapott. A médiatörvény megszületésekor persze még senki sem sejthette, hogy jön majd az internet, ami értelmetlenné és értelmezhetetlenné teszi a korábbi hírelosztási monopóliumot.

A XIX. század végén kialakult hírügynökségi modell fenntartására ma már nincs szükség:

• Az internetnek köszönhetően megszűnt az információk továbbításának és terjesztésének a monopóliuma.
• A hírforrások nagy száma és a rendelkezésre álló alternatívák miatt értelmezhetetlen a központi hírelosztás.
• A kiküldött tudósítókra épülő hálózat költség/hatékonyság aránya megkérdőjelezhető.

Vitatható az a rendszer is, ahol egy jórészt költségvetési támogatásokból fenntartott intézmény piaci szereplőket lát el információkkal. Valódi piaci árakat alkalmaz az MTI? Ez nyilván csak akkor derülne ki, ha különválna egymástól a kormányzati/politikai szócső és az üzleti hírszolgáltatás.

A kényelmes és olcsó MTI ma az egyik legfőbb gátja annak, hogy a pártok és a különböző szervezetek normális, hatékony kommunikációs csatornákat alakítsanak ki.  Az olcsó mti-s "hírvatta" kivonása persze komoly csapást jelentene az önálló médiának az önálló tartalmat előállítani képtelen számára is, átláthatóbb piacot az önálló tartalmat előállítók és a hirdetők számára.  Az MTI haszonélvezőinek érdeke az, hogy fennmaradjon a mostani rendszer. Nekünk, akik a számlát álljuk viszont az az érdekünk, hogy ne maradjon fenn.

Arra gondoltam, visszatérek a korábbi gyakorlathoz és péntekenként készítek egy összeállítást ez elmúlt hét érdekes írásairól. (Akinek ez sem elég, további linkeket talál a Twitter-oldalamon.

John Byrne a Google és a média harcáról

A Businessweek.com nemrég lecserélt főszerkesztőjének írása. Jellemző, hogy Byrne nem a panaszkodó kiadók oldalán áll, hanem azok véleményét osztja, akik szerint Murdoch és társai nem éritik a mai média működését.

Az eddig ismert újságírás vége

Kevin Marsh azon tűnődik, hogy valóban akkora veszteség éri-e a társadalmat a hagyományos újságírás kihalásával, mint ahogy azt az érintettek beállítani igyekeznek. (Arra az esetre, ha nem olvasnád a cikket, elárulom, hogy a válasz:NEM.)

Képzeld el a média jövőjét - még ma!

Nem elég az üzleti modellen, a hírgyűjtőkhöz való viszonyon és a hirdetési árak alakulásán rágódni. Gina Chen szerint a médiavezéreknek fontos feladata, hogy elképzeljék, milyen lesz a médiafogyasztás 10 év múlva. (Szerinted hányan rendelkeznek ma Magyarországon ilyen jövőképpel?)

7 újévi fogadalom médiavezérek számára

1. fogadalom:  Beszélni fogunk a hirdetőkkel.
2. fogadalom:  Nem bannerekre hasonlókra alapozzuk hirdetési bevételeinket.
3. fogadalom:  Végre elkezdünk vertikális site-okat építeni
4. fogadalom:  Nem növesztünk fizetős falakat.

A maradék 3 fogadalom, illetve a fentiek kifejtése a SimsBlogban olvasható.

Apple's Tabula Rasa

Jó kis összefoglaló azoknak, akiknek még nincs elege a táblagép (iSlate) témából.

A történet úgy kezdődött, hogy Tamás Gáspár Miklós (TGM) írt egy cikket, amit egyik lap sem volt hajlandó leközölni.  Talán azért, mert TGM sem a megmondóember, sem pedig az udvari bolond kategóriába nem sorolható be már. Írása hosszú, szövevényes, végkövetkeztetése erősen eltér a mainstream szoci, vagy ballib sajtóban megszokottól.

Az írást végül lehozta a Rednews című képződmény, megjelent  a NOL egyik blogjában, egy bekezdés átvételével és egy linkkel felhívta rá a figyelmet a Kapcsolat.hu (igen, az a szoci közösségi oldal, ahol Gyurcsány is blogol), többen hivatkoztak rá a Twitteren, végül a cikk kapcsán hosszú interjú készül a szerzővel a Klubrádió egyik műsorában. (Élvezet volt hallgatni, hogyan szenved Orosz József, hogy bevált módszereivel sarokba szorítsa riportalanyát. Nem jött össze. TGM így saját szócsövén át pocskondiázhatta szoci veeztést. Szép.)

TGM írása hosszú és bonyolult. Millió részlet, kitérő, szellemi tűzijáték, nehezen kihámozható lényeg. A mondandó azonban érdekes, fontos: Nem szabad többé a "kisebbik rossz" elvét alkalmazni és a leszerepelt, amortizált szocialistákra szavazni.  Kifilézett állapotban TGM mondanivalója a hagyományos média számára is fogyasztható. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan azok is foglalkozni fognak vele, akik az eredeti cikk közlését elutasították.

Elképesztő, hogy ma is akadnak olyan szerkesztők, akik megkerülhetetlennek hiszik magukat és kiadványukat. Egyetlen szerencséjük, hogy TGM-nek és még néhány hasonló, könyvtárakban, kutatóintézetekben szocializálódott,  az Erika írógép használatát is csak nehezen elsajátító  gondolkodónak, írástudónak fogalma sincs arról, hogyan működik az internet.

Most még csak egyes elutasított cikkek kerülik meg a hagyományos médiát, de a jövőben egyre többen lesznek, akik meg sem próbálkoznak a "hivatalos" közléssel. Nem lesz értelme A megfelelő helyen való megjelentetéssel és egy kis közösségi marketinggel ugyanis ellenőrizhetőbb a terjesztés és jobb eredmények érhetők el. A mainstream média meg "lopkodhat" majd a közösségi médiából.

Már tudjuk, hogy iSlate (vagy iGuide) lesz a neve, január 27-én (vagy 26-án) lesz a premierje, 25 (vagy 18) centiméter átmérőjű, színes érintőképernyője lesz, csak azt nem tudjuk, mire használjuk.

Az iSlate (vagy nevezzük bárhogyan) sokak szerint az az "új csoda", ami logikusan illeszkedik az iPod - iPhone vonalba. Mások máris Kindle-gyilkosnak titulálják az új eszközt. Vannak viszont, akik azt állítják, hogy az iSlate nem más, mint egy "igazi" billentyű nélküli, érintőképernyős számítógép, vagyis táblagép (tablet computer). A kiszivárgott (?) specifikáció szerint van benne némi igazság.

Az eddig piacra került e-olvasókon (Kindle, Sony Reader, Nook stb.) ugyan egyre több napi- és hetilap olvasható, ezek azonban mégiscsak könyvolvasók. Hiányzik az "igazi" újságok hosszú idő alatt kialakult, hatékony "felhasználói felülete", hiányoznak a színek, az idegesítően lassú lapozás miatt pedig a tartalom "gyors átfutása" szóba sem jöhet.

Az iPhone hihetetlen sikere éppen az újfajta, intuitív felhasználói felületnek, az újfajta, de mégis ismerős, digitális, de mégis emberi felhasználói élménynek köszönhető. Amennyiben valami ilyesmi valósul meg nagyobb méretben - a legtöbben ezt várják - megjósolható a siker.

Azt azonban máris tudni lehet, hogy az iSlate lényegesen több lesz, mint egy e-olvasó. Multimédiás központ lesz (beépített projektorral), ami egyebek között könyvek, újságok, tankönyvek olvasására is alkalmas lesz. Mindennek persze nagy lesz az ára. Pénzben kifejezve nagyjából 1000 dollár.

Hogy milyen hatással lesz mindez a heti- és napilapokra, azt még csak találgatni tudjuk.
Az iSlate-en való megjelenéshez a lapoknak egy újabb formátumot kell előállítaniuk. (Print, web, iPhone, Kindle, iSlate...szép kihívás.) Ha valóban ki kívánják használni a készülék lehetőségeit, akkor színeset-szagosat. (Elképzelhető, hogy a rászoktatási időszakban a felhasználói élmény fontosabb lesz, mint maga a tartalom.) Az új platformon azok lehetnek a sikeresek, akik már most megfelelő videó- és multimédia háttérrel, tapasztalattal rendelkeznek.

Az új tartalmakat nyilván az Apple Store-on keresztül lehet majd megvásárolni és letölteni az iSlate-re. (Doransky szerint az iSlate nem más, mint trójai faló az Apple Store-hoz.) Kérdés, hogy lapszámonként, vagy cikkenként tudjuk-e majd megtenni ezt. A lapszámonkénti vásárlás erőltetése visszalépés lenne a "csomagolt tartalom", az árukapcsolás a weben már meghaladott világába. A cikkenkénti vásárlás viszont lehetetlenné tenné  a cikkeknek azt a fajta szoros összekapcsolását, ami az "iSlate-élmény" lényegét jelenthetné. (A zeneipar egyszerűbb helyzetben van, hiszen a korábban albumba rendezett zeneszámok lényegi értékvesztés nélkül értékesíthetők darabonként is.)

Márciusban várhatóan a piacra kerül az iSlate. Ha csak az Apple-fanatikusok veszik meg, akkor is komoly eladások várhatók az év végéig. Azt viszont csak hónapok múlva tudhatjuk meg, lesz-e ez bármilyen hatással a lapkiadók kasszájára.

Adalékok:

Az iSlate-re ugyan még legalább 3 hetet kell várnunk, de a vele foglalkozó cikkek száma igen gyorsan nő. Aki keres, (könnyen) talál.

Műszaki érdeklődésűeknek itt a bejegyzésben is említett specifikáció. (Hitelességéért nem vállalok garanciát)

Ugyan nem a legfrissebb, de szerintem eddig a legjobb David Carr (NY Times) elemzése.

A SOGOWAVE lelkesedését ugyan túlzottnak tartom, de befűzöm, hogy legyen itt egy optimista vélemény is.

Egy érdekes videó a "táblákra" optimalizált újságokról.

"Honlapunk a józan, a tényeket felkutató és figyelembe vevő, alapos, körültekintő, végiggondolt, minden esetben érvekkel alátámasztott, mérsékelt hangvételű – de nem okvetlenül szenvedélymentes – reflexióknak, elemzéseknek és tényközléseknek akar nyilvánosságot biztosítani.
Célunk, hogy lehetőségeinkhez képest kiigazítsuk a nyilvánosságban elhangzó hamis tényközléseket, csúsztatásokat, politikai vagy önérdek vezérelte manipulációkat, szakmai elégtelenségeket; ha erre nincs mód, akkor másfajta, valóságközelibb logikák felvázolásával legalább kételyt támasszunk a hamis, megtévesztő ideológiai konstrukciókkal szemben. Mi tehát azoknak a magyar állampolgárnak akarunk megbízható tájékozódási, hivatkozási pontot és érveket kínálni, akik nem érik be a különféle színezetű politikai véleményvezérek, a semmitmondó „elemzések” és médiasugalmazások napi jelmondataival, hanem igénylik a továbbgondolkozást."

Ezzel a programmal indította el webes kiadványát Cserni János, Fleck Zoltán, Kelemen László, Lázár György, Lánczos Vera, Lendvai L. Ferenc Lévai Júlia, Mihancsik Zsófia, Parászka Boróka, S. Balogh Éva. Többnyire jól ismert nevek.

A Mashable egyik jövendölésében olvastam, hogy 2010. a Blogzine-ek, a blog alapú profi kiadványok előretörésének éve lesz. Azt hiszem, nem a Galamusra gondoltak. Ez ugyanis igazi első generációs (web 1.0-ás, "old school" kiadvány). Nemcsak hozzászólást nem lehet írni (ezt megértem, Mihancsik Zsófia még az Internetto moderátoraként megtanulhatta, milyen reménytelen a trollok ellen harcolni), de RSS-nek, ajánlási lehetőségeknek sincs nyoma, linkek is csak elvétve akadnak.

A Galamus írásai nem afféle "cikkírók" által termelt, a hirdetések közti teret kitölteni hivatott töltelékek , hanem igazi, hagyományos cikkek. Kérdés, hogy üzenetüket a  megszokott olvasói bázisukon (168 Óra, ÉS stb.) kívül sikerül-e szélesebb körhöz is eljuttatniuk. A jelenlegi megoldásokkal, hagyományos marketing-támogatás és a közösségi média kínálta lehetőségek kiaknázása nélkül az eredmények előre megjósolhatók.
   
Frissítés: Attól tartok, hogy a fentiekből nem jött át eléggé, hogy nekem szimpatikus a Galamus szellemisége, értékelem a cikkek magas színvonalát,  érzem a befektetett munkát,...de közben azon aggódom, életképes lehet-e hosszú távon egy ilyen kiadvány? Akad-e olyan támogató, akik mindehhez anyagi hátteret biztosít? Még szerencse, hogy Mihancsik Zsófia és társai nem ilyen aggodalmasak, mint én.

Január 2-i számában a Népszabadság egy teljes oldalt szentelt a napilapok jövőjének. Meglepően nagyvonalú gesztus ez még akkor is, ha tudjuk, hogy a szilveszter utáni első, "kijózanító" lapszámban általában nem friss cikkek, inkább a korábban félre tett ("jó lesz még valamikor") anyagok jelennek meg.

Elég éppen csak átfutni a két cikket, hogy megállapíthassuk: a Ringier (és a Népszabadság) kapitulált. Szó sincs már az "újságolvasásra szoktatási mozgalmakról" és hasonlókról, tudomásul veszik, hogy az online média nyert. Vagy inkább a nyomtatott média vesztett. Azt ugyanis senki sem tudja, hogy az online média hogyan is tudná pénzre váltani "győzelmét".

"Csak hirdetési bevételekből hosszú távon nem lehet jövedelmezően minőségi tartalmat szolgáltatni a világhálóra. Ha a társadalomnak szüksége van igényes tartalomra az interneten, akkor el kell rajta gondolkodni, hogyan fizeti azt meg" - olvashatjuk Mihók Attila, a Népszabadságot is kiadó Ringier ügyvezető igazgatójának véleményét.

Arról, hogy a társadalomnak milyen tartalomra van igénye egyszerű, tudománytalan módon is meggyőződhetünk, ha például összehasonlítjuk a Story és az ÉS olvasóinak számát. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a társadalom egy része igényli a minőségi tartalmat.  Kérdés persze, hogy ez a réteg hajlandó és képes-e finanszírozni egy alapjában véve elavult, rossz hatásfokkal működő, drága médiagépezetet? Kétlem. Hiú ábránd tehát abban bízni, hogy a jelenlegi kiadók továbbélését biztosítaná az online tartalom egy részének fizetőssé tétele.

Nyilván Mihók Attila is jól tudja, hogy nagyon kevés az olyan tartalom, amiért komoly eséllyel lehetne közvetlenül (előfizetés, cikkenkénti vásárlás) pénzt kérni.  Ezért is húzza elő az internetszolgáltatókkal kötendő bevételmegosztás ötletét.  Maga az elgondolás nem új,  első pillantásra még logikusnak is tűnhet, de be kell látni, hogy kivihetetlen. (Ez az oka annak, hogy inkább csak elméleti tanulmányokban, nem pedig cselekvési programokban bukkan fel.) Talán a legelején, amikor az internet terjedésének a legfőbb akadálya  még a vonzó tartalom hiánya volt, lett volna esély az osztozkodás bevezetésre, de most már késő. Miért osztoznának az internetszolgáltatók azon, ami eddig teljesen az övék volt, Hogyan lehetne őket erre rávenni? El tudsz képzeni olyan helyzetet, amikor a legnagyobb tartalomszolgáltatók egymással összefogva, akár bojkottal kényszerítenék ki a bevételmegosztást? Ugyan már! (Ha már a fantáziálásnál tartunk: Milyen alapon osztanák el az internetszolgáltatóktól kapott pénzt a tartalomszolgáltatók? Ha a forgalom alapján, akkor éppen a "minőségi tartalmat" szolgáltatók álla kopna fel a leghamarabb.)

A kábeltévés modell átültetése az online médiára nem csak ezért nem megy. A hírmédia számára az internet nem egyszerűen csak terjesztési csatorna. Az interneten felbomlott a nyomtatott médiában kialakult csomagolási gyakorlat. A webes közönség az őt érdeklő tartalmakat keresi és esze ágában sincs, hogy ezért egész tartalmi csomagokat (kiadványokat) vegyen meg.

A Népszabadság cikkeiből látszik, hogy a Ringier vezetése már látja, hogy lépni kellene, de még nem tudják merre. Tanácstalanságukkal egyáltalán nincsenek egyedül.