A Népszabadság három tulajdonos kezében van. A Ringier 67,65, az MSZP (vagyis az "MSZP-hez közel álló Szabad Sajtó Alapítvány" 26,5, a Népszabadság Egyesület (vagyis a lap munkatársai) 5,44 százalék tulajdonnal rendelkezik. Vagyis rendelkeztek. A hétfőn megtartott közgyűlés 340 millióról 1 milliárdra emelte a részvénytársaság alaptőkéjét.
Az eMaSa beszámolója szerint a Népszabadság Egyesület bedobta a törölközőt, nem vesznek részt a tőkeemelésben. A "csóró firkászok" nem tudták összedobni a rájuk eső 36 milliót. (Vagy összekaparhatták volna, de nem látták értelmét?)

Ismerős játék? Persze, így szokták kiszorítani a kártyapartiból is a kevés pénzzel bíró játékosokat. Jó magasra kell tenni a licitet - egyből bedobják a lapokat. (Persze akadnak olyan kártyapartik, ahol eleve szabályozzák a lehetséges emelés mértékét, de hát a Népszabadság Zrt. közgyűlése nem kártyaparti, ilyen korlátozásokról szó sem lehet.)

A szerkesztőségi népek tehát nem sokat zavarkodhatnak a jövőben. (Jó, persze, a náluk maradt "aranyrészvénnyel" befolyásolhatják a főszerkesztő személyét, de hát egy lap stratégiája nem kizárólag a főszereplő kiválasztásáról szól.)

Kicsit nőtt tehát a Ringier tulajdoni része és ugyanennyivel csökkent az MSZP-é. (Persze nem csak százalékokról van szó,  a Szabad Sajtó Alapítvány különleges jogokkal rendelkezik. Kérdés, hogy mi lesz a legközelebbi tőkeemeléskor? A 2010 után nehezebb gazdasági helyzetbe kerülő MSZP továbbra is képes lesz zsebből fizetni? Egyáltalán, megérni-e? Továbbra is stratégiai fegyver a folyamatosan csökkenő példányszámú újság és a gyengén muzsikáló honlap?

És mit akarhat a Ringier a tőkeemeléssel? Nagyobb önállóságot? Esetleg távolodást a "szocialista napilap" korszaktól?

Egyre több újságíró kap rá a twitterezlésre, ami előre nem látható (?) bonyodalmakhoz vezet. A kisebbik gond a kiszivárogtatás. Eddig a szerkesztőségi vezetőknek csak attól kellett tartaniuk, hogy belső használatra szánt feljegyzéseik Romenesko kezei közé (vagyis a szélesebb szakmai nyilvánosság elé ) kerülnek, ma viszont már nem ritkaság, hogy szorgalmas kollégák a belső megbeszéléseket is "közvetítik" a Twitteren.

A fegyelmezetlen újságírók persze megregulázhatók. Állítólag több szerkesztőségben megszokott, hogy az értekezletek előtt begyűjtik az iPhone-okat és a Blackberry-ket.

A súlyosabb kérdés az újságírók szakmai munkájának és szabadidős tevékenységének a szétválasztása. Sok újságíró gondolja úgy, hogy magánemberként a közösségi hálózatokon keresztül csak szűkebb közönséghez -barátokhoz, családtagokhoz szól -, vagyis markánsabb véleményeket is megengedhet magának. A gondok akkor kezdődnek, ha ez a közönség egyáltalán nem is olyan szűk és felbukkannak benne az újságíró főnökei is.

A probléma nem teljesen új, hiszen a szabályozás szükségessége felmerült már a blogokkal, majd a Facebookkal kapcsolatban is  Az év elején komoly visszhangot váltott ki, amikor a New York Times megfegyelmezte néhány "elszabadult" újságíróját. (Sajátos helyzet, hogy az információszabadságért legkövetkezetesebben kiálló lap éppen saját munkatársai szabadságát kívánja korlátozni.) Most a Washington Post belső iránymutatása váltott ki újabb vitát.

Az amerikai sajtó továbbra is ragaszkodik az "objektív újságíráshoz". Egyes újságírókban komoly feszültséget kelt, hogy vissza kell tartani véleményüket. A közösségi hálózatok kiváló alkalmat teremthetnek arra, hogy enyhíthessék ezt a feszültséget. A közönség egy részének elpártolásától tartó szerkesztők viszont azt állítják, nem választható el a lapban / honlapon leírt (tévében, rádióban elmondott) és a közösségi hálózatokban hangoztatott vélemény.

Mi többszörösen is szerencsés helyzetben vagyunk. Egyrészt kevés hazai újságíró használja csak a közösségi médiát (többségük messze elkerüli a szakmai témákat), másrészt nálunk senkinek sem kell eltitkolnia politikai hovatartozását. A közösségi média nélkül is pontosan tudjuk, ki melyik táborba tartozik.

A Times szerint a CBS hamarosan bejelenti, hogy a jövőben együttműködik a GlobalPost.com külpolitikai hírszolgáltatóval.

A CBS a világ egyik legnagyobb tévétársasága (és minden egyéb, ami mindezzel együtt jár). A GlobalPost.com az év elején indult vállalkozás. (Januárban részletsebben is írtam róla.)

A GlobalPost nem drága "belsős" emberekkel, dolgozik, viszont aki jó, azt képes eladni. Az újságírók számára ez egyrészt jó adag  bizonytalanságot, másrészt állandó készenlétet jelent.

A GlobalPost kevésbé sérülékeny, mint a hagyományos médiacégek, mert három lábon áll: 1) Szolgáltatásai jelentős része előfizetéshez kötött. (A hozzáféréshez szükséges "Passport" évi 104 dollárba kerül). 2) Már az induláskor is számítottak az olyan partneri együttműködésekre, amilyet most a CBS-szel kötnek 3) valami csurran-cseppen a hirdetésekből is.

A másik oldalról nézve messze nem ilyen vidám a dolog. A GlobalPost-tal való együttműködés nyilván azt (is) jelenti, hogy megszabadulnak saját tudósítóik egy részétől is. Ha jól megy a bolt, a GlobalPost tudósítói eljutnak minden fontos helyre, kevesebb lesz a fehér folt, viszont ahogy mások is rákapnak az új lehetőségre, kevesebb lesz az eltérő nézőpont, egyéni hang, egységesedik a külpolitikai újságírás.

Biztos, hogy ezt akarjuk?

A Society of News Design, vagyis a híroldalak tervezésével foglalkozó szakemberek társasága 2002. óta minden évben meghirdeti a legjobb multimédiás anyagok versenyét. Az elmúlt pénteken volt az idei döntő.

Szomorúan nézegetem az idei díjazottak listáját. Elszomorító, hogy a díjak 90 százalékát a nytimes.com söpörte be. Nem az a baj persze, hogy a Times multimédiás csapata ennyire erős, hanem hogy ilyen kiegyenlítetlen a mezőny.


Az ok persze egyszerű: Mindenki takarékoskodik, a munkaigényes multimédiákra fordított pénzt legfeljebb csak hosszú távon, valószínűleg akkor sem közvetlenül térül meg.

Nézegessük a díjazott munkákat és csorgassuk a nyálunkat: ilyesmire belátható időn belül idehaza sem lesz pénz.

Az illusztráció a szabályt erősítő egyik kivétel, az MSNBC.com készítette Hurrican Tracker nyitóoldala.

Lassan mindenki elfelejti a hogy Twitter eredeti koncepciója az életjelek folyamatos küldése ("mit csinálsz éppen?") volt. A kutatások és a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy egyre többen használják a szolgáltatást linkek megosztására.

Vacakolhatsz a Twitter oldalán, , vagy használhatsz különböző eszközöket (pl. TweetDeck) a lényeg az, hogy a 140 karakteres korlátozás és a rövidített linkek miatt gyorsan áttekintheted a kínálatot. Gyorsan, de nem elég alaposan.

A Twitter Times tulajdonképpen nem tesz mást, mint kiszűri a linkeket a csirip-folyamból és kibontja az ajánlott cikkeket (Természetesen nem teljesen, ehhez az ajánló alján levő linkre kell kattintanod.) A cikk alatt láthatod, hogy ismerőseid és az idegen twitterezők közül kik ajánlották az adott cikket. (Az alapkoncepció erősen hasonlít a Google Reader megosztásokat feldolgozó TurulMeme -re.

The Twitter Times - Video Tour from Maxim Grinev on Vimeo.

A két hasáb közül a What's Hot címűben a friss ajánlások pörögnek, a Top News History-ban pedig a legtöbbet ajánlott cikkeket láthatod.

A jelek szerint a  Twitter > Twitter Times metamorfózis még kicsit lassú a http://www.twittertim.es/pollner "újság" még készül. Amíg dolgoznak rajta, ajánlom figyelmetekbe a http://www.twittertim.es/NiemanLab "újságot".

Néhány órája már az egész világ tudja, hogy a tudósok nagy mennyiségű vizet találtak a holdon. A szenzációs hírt eredetileg egy nagyszabású sajtótájékoztatón  akarta bejelenteni a NASA, csak közben kiszivárgott a víz  hír.

David Gregory, a BBC tudományos tudósítója részletesen elmeséli, hogyan történhetett ez meg. Tanulságos.

A hírembargó régi trükk. A cégek, kommunikációs ügynökségek egyszerre adnak (információkat) és kérnek (az információk visszatartását). Részben azért, mert egyszerre nagyobbat robban egy hír, részben pedig azért, mert senki sem szeret második (harmadik, negyedik...sokadik) lenni.

A hírembargóval csak egy baj van: Az, hogy egyre kevésbé működik. A blogok és a Twitter ugyanúgy értelmezhetetlenné teszi a hírek visszatartását, mint az online híroldalak a friss információknak másnapi lapba való tartogatását.

Érdekes egybeesés, hogy a Techcrunch éppen tegnap írt bejegyzést The Last Has Fallen. The Embargo Is Dead (Az utolsó is elesett. Az embargó halott) címmel. Michael Arrington már egy évvel ezelőtt belecsapott a PR-lecsóba mikor bejelentette, hogy a Techcrunch nem tartja magát semmiféle embargóhoz. Tehetik, hiszen már jó ideje megkerülhetetlenek.

Most nagyon hülye helyzetbe kerültek az embargó elrendelői és a hírzárlatot betartó újságírók is.
Lehet, hogy a sajtótájékoztató pogácsáit is a nép közé kellene szórni?

Az elmúlt hetekben többször is nekiveselkedtem, hogy írjak az Internet Manifesto című képződményről. A német újságírók és internetes szakemberek által megfogalmazott kiáltvány a szerzők szándékai szerint azt foglalja össze, hogyan is működik ma az újságírás. Szerintem az vele a baj, hogy a 17 pont a "bennfentesek" számára túlságosan evidens, a "kívülállók" számára pedig rettentően általános.

Sokkal érdekesebb a 10.000words.net 10 kellemetlen igazsága. Csak a címeket sorolom fel (szerintem az is bőven elég). A részletekért olvasd el az eredeti bejegyzést.

1. Az eladható sztorik kerülnek a kiadványokba
2. Sok anyagot egyáltalán nem szerkesztenek
3. Sok a hírügynökségektől származó anyag
4. Egyes újságírók nem az olvasók figyelmére, hanem a különböző díjakra hajtanak
5. Az újságírók is elfogultak
6. Egyes újságírók a Wikipédiára támaszkodva dolgoznak
7. A nagy összeesküvés nem létezik
8. Sok újságírónak van valamilyen mellékállása
9. A szórakoztató anyagok a menők
10. Senki nem tudja a választ a szakma problémáira

Hát, nem is tudom. Eléggé lehangoló. Minek is féltjük mi annyira a kihalástól ezt a fajta újságírást?

Gyerekkoromban mindig azt láttam, hogy szüleim az újságokat bújják. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy valami fontos, érdekes van bennük. Gimnazista koromban néha megpróbáltam beleolvasni egyik, vagy másik cikkbe, de mindig úgy éreztem, mintha az utolsó néhány percben próbálnék becsatlakozni egy film nézésébe. Nem tudom ki kicsoda,  miről szól a történet. (Azt a csekélységet most nem említem, hogy akkoriban a profik leginkább a sorok közül olvasták ki a fontos információkat.)

Nagyon megörültem, amikor a miénktől teljesen eltérő sajtón szocializálódott Matt Thompson ugyanerről a problémáról panaszkodott.

Ahhoz, hogy követni tudd a híreket, jelentős mennyiségű friss- és háttérinformációt kell tárolnod, folyamatosan előhívnod, mozgatnod. A legnagyobb erőfeszítésre nyilván az elején, a hírfogyasztók közé való belépéskor van szükség. Sokan erre nem hajlandók, ezért inkább a bonyolult politika helyett az azonnal fogyasztható bűnügyeket, pletykákat választják.

A nyomtatott napilapok nem képesek egy folyamatosan karbantartott, bármikor elérhető háttér nyújtására. Az online médiában néha felbukkannak egy-egy témához tartozó "dossziék", de ezek többnyire a témához tartozó cikkek összefogására szolgálnak. (Ez is fontos.)

Az elmúlt években egy sajátos médiaszereplő, a Wikipedia nyújtott több fontos eseményhez, történéshez is folyamatosan frissülő hátteret. Ez azonban csak a legnagyobb visszhangot kiváltó események esetében működik, a helyi ügyek így nem dolgozhatók fel.

Vegyük például a Zuschlag-ügyet? Mit ér meg belőle az az olvasó, aki most kezdi el követni a történetet? Nem sokat. Hajlandó lesz komolyabb kutatómunkát végezni, hogy megértse az előzményt? Nem valószínű. Inkább elolvasná a valamennyi Zuschlag-cikkből elérhető összefoglalót, ahol megismerné az egész történetet, a legfontosabb szereplőket, innen elérné a korábban (más kiadványokban is) megjelent fontosabb híreket.

Egy ilyen háttéranyag összeállítása természetesen némi munkával jár. Ráadásul nem egy, hanem több tucatnyi olyan téma van, amit követni kellene. Sok munka - sok pénz. Megtérül ez a befektetés? Úgy látszik, egyelőre kevesen hisznek benne.

A közösségi média nem egyszerűen csak egy eszköz, amit az újságírónak használnia kell munkája során. Ma már egyre inkább az a kérdés, hogyan vihetők be az újságírói értékek abba a közegbe, ami ma milliók képzeletét képes megmozgatni.

A kérdést Geneva Overholser fogalmazta meg a Nieman Reports  Let's Talk: Journalism and the Social Media (Beszéljük meg: Az újságírás és a közösségi média) címmel megjelent őszi kiadványában.

Jó kis olvasmány, de ne várj valami olyan egységesen szerkesztett, átfogó anyagot, mint az éves The State of the news media jelentés. A Nieman Reports anyaga valóban beszélgetés, vagy inkább a téma több oldalról való megközelítése.

Mi itthon még nagyon az első fázisban tartunk. Nézegetjük az új eszközöket, próbálunk rájönni, hogyan lehet őket használni, mit lehet velük csinálni. Nem hiszem, hogy a közösségi médiát eszköz szinten viszonylag jól ismerő újságírók száma idehaza magasabb lenne néhány százaléknál. Ez persze meghatározza a következő fázisba való átlépés lehetőségeit is. Érthető tehát, hogy a hazai hivatalos média próbálkozása a közösségi médiával leginkább néhány lelkes újságíró partizánakcióira korlátozódik. Közösségi média stratégia? A befektetett munka megtérülése? Esetleg valamilyen haszon? Ilyesmiről egyelőre szó sem lehet.

A Nieman Reports írásait olvasva jól látszik, hogy kész megoldások, biztos receptek máshol sincsenek. Érdemes olvasgatni ezeket a nagyon eltérő műfajú, fajsúlyú cikkeket, hogy tudjunk legalább értelmesen kérdezni

 Mióta Rupert Murdoch bejelentette, hogy egy éven belül fizetőssé teszi a News Corp online kiadványait, mindenki a többieket figyeli. Vannak, akik abban reménykednek, hogy az olvasók "jó útra térnek" és ezentúl fizetnek a cikkekért és vannak, akik azt várják, hogy a fizetős falak az ő ingyenes anyagaik felé tereli majd a közönséget.

A paidContent a héten három cikkben is foglalkozik a témával. Az első, a Harris Interactive kutatását összefoglaló cikk sok illúziót eloszlathat.
A "Mit tenne, ha kedvenc weboldala fizetőssé válna?" kérdésre a válaszadók 74%-a azt válaszolta, hogy "más ingyenes oldalt keresne". 8% megelégedne az ingyenes címek olvasásával és csak 5% biztos benne, hogy fizetne. (12% nem tudja, mit tenne.)


Azon, hogy kevesen hajlandók csak fizetni, nem csodálkozom.Igen meglepett viszont, hogy a fiatalabbaknak (16-24 év) tizenháromszor nagyobb a fizetési hajlandósága, mint a középkorúaknak (35-44 év).

A nagy kérdés  persze az, mi mennyi? Lehet, hogy egy napi 1 milliós látogatottságú online lapnál már nem is olyan kevés ez az 5%.

Ha a kíváncsi állampolgár elég szorgalmasan olvassa az újságokat, követi a rádiók és tévék híreit, böngészi az internetet, elég pontos képet alkothat arról, mivel töltik napjaikat a vezető politikusok.

A Washingtonpost.com most egy olyan interaktív adatbázissal állt elő, aminek segítségével egyszerűen követhető Barack Obama elnök minden programja. Valójában ennél többről van szó. A megfelelően lekért, egymás mellé rakott adatokból a hozzáértő szem mélyebb összefüggéseket is képes észrevenni.


A POTUS Tracker segítségével dátum, téma, helyszín, vagy résztvevők szerint szűrhető az összes programot tartalmazó adatbázis. Az egyes eseményekhez önálló adatlap tartozik, ahol linkként jelenik meg az összes fontos alapadat, illetve ahol szükséges, térkép is. Ha az eseménnyel foglalkozott a WaPo is, természetesen megjelenik annak a linkje is.

A kiemelt témák a nyitóoldali mátrixában is szerepelnek, így egyetlen kattintással megtudhatjuk például, milyen megbeszéléseket folytatott Obama elnök augusztusban az egészségüggyel kapcsolatban..

Egy ilyen interaktív adatbázis elkészítése nem tűnik ördöngősségnek. Három dolog kell csak hozzá: Hozzáférés az alapadatokhoz (ezt itt a Fehér Ház szolgáltatta), egy hozzáértő csapat (itt: Nathaniel Vaughn Kelso, Madonna Lebling, Karen Yourish, Ryan O’Neil, Wilson Andrews, Jacqueline Kazil, Todd Lindeman, Lucy Shackelford, Paul Volpe) és kellő mennyiségű pénz.

(POTUS = President Of The United States - Én elég nehezen jöttem rá.)

Első pillantásra csak szánalmasnak tűnt. Azt gondoltam, elegendő belinkelni a BrandTrenden látott közleményt. Később meglepve olvastam, hogy Konrádot is csak hangnem, a Ringier sértettsége zavarta. (A bejegyzéshez hozzászólók pedig általában azon rágódtak, miért olvassák ennyien a Blikket.) Ehhez a bejegyzéshez a végső lökést az adta, amikor megláttam, hogy a Ringier a Népszabadságban hirdetésben bizonygatja az igazát. (A hirdetés a nyomtatott Napi Gazdaságban is megjelent - a Szívlapát blogban megcsodálható.)

A történet azzal kezdődött, hogy az új nyitóoldal örömére az [origo] kiadott egy közleményt, amiben ezt írta:

"A piacvezető [origo] napi olvasottsága immár messze meghaladja nemcsak a politikai napilapok, hanem a bulvárlapok napi példányszámát is. ...az [origo] ma Magyarország legnagyobb újságja"

Elég érdekes ezt így olvasni, hiszen évekig úgy tűnt, hogy az [origo] egyáltalán nem arra gyúr, hogy "újság" legyen. Az utóbbi időben kétségkívül elmozdultak a korábbi "színtelen-szagtalan" alapállásból, időnként vannak jó cikkeik, de nem hiszem, hogy sokan gondolnának úgy az [origo]-ra, mint "újságra". (Az más kérdés, hogy az Origónál egyre inkább szeretnének, ha így lenne - ezt tükrözi az új nyitóoldal is.)

"Az [origo] közleménye szakmai nonszensz, olvasottságot csak olvasottsággal, példányszámot csak példányszámmal lehet összevetni. Az idézett szövegrészlet nem a valós adatokon alapszik, a benne lévő információ hamis, így alkalmas az olvasók, fogyasztók megtévesztésére." - olvashatjuk a Ringier válasz-közleményében, majd kirukkolnak az "igazi" számokkal.

Blikk  1 043 000 fő*
[origo]  408 544 fő**

* Szonda Ipsos Nemzeti Média Analízis, napi átlagos Blikk olvasottság 2009. I. félév
** Online Publishers? Audit, Szonda Ipsos-Gemius, napi UV átlag [origo], 2009 II. negyedév

Hát, sajnos ezek a számok is megtévesztőek.
A MATESZ adatai szerint a Blikk napi 200.000 körüli példányban jelenik meg és kel el. Az emberek nyilván azért veszik meg, hogy elolvassák, vagy legalább nézegessék benne a képeket. Általában az összes oldalt. A Szonda Ipsos Nemzeti Média Analízis milliós száma nyilván úgy jön ki, hogy a vizsgálatok szerint egy lapot nagyjából öten olvasnak. (Érdekes, hogy erre mindig büszkék a kiadók, ilyenkor nem sírnak a potyázás, a lopás miatt.)

Az [origo] a Webaudit szerint naponta átlagosan 1.500.000 körüli látogatóval dicsekedhet. Szép szám, de mint tudjuk, ez az érték nem mond el semmit arról, hogy a látogató mennyi ideig volt ott és mit csinált ez idő alatt. Azt is tudjuk, hogy a látogatók csaknem harmada a nyitólapot kereste fel.

A Ringier tehát egy bulvárlap becsült olvasóinak számát veti össze egy "portál" nyitóoldal egyedi látogatóinak számával. Ez így, ebben a formában elég nagy marhaságnak tűnik. Ha tartalmat akarunk tartalommal szembeállítani, a Blikket az [origo] bulváros tartamával kellene szembesíteni. Ha azt szeretnénk látni, mennyi embert érnek el a Blikken és mennyit az [origo]-n elhelyezett reklámok, egyaránt figyelembe kellene venni a Blikk és az [origo] belső oldalait is és valamiféle átszámítást kellene alkalmazni a kétféle reklám hatása között is. És persze össze kellene hasonlítani az árakat is. Mindezt nagyon jól - nálam sokkal jobban -  tudják a két kiadó szakemberei is, de hát ez a mostani számháború nem erről szól.

Miért is fontosak ezek a számok? Az emberek nyilván nem azért veszik a Blikket, látogatják az [origo] nyitóoldalát, mert meggyőzik őket a szép számok. A látogatottsági, olvasottsági adatok a hirdetőket, médiavásárlókat érdeklik. Vajon ők nincsenek tisztában azzal, hogy a nyomtatott és az online média másképpen működik, a számok közvetlenül nem konvertálhatók ide-oda?

A számháború nyilván üzenet. A látszat ellenére azonban nem a közönségnek, a  partnereknek, vagy a ellenfeleknek szólnak.

"Ringasd el magad, Ringasd el magad.
Ha senki nincs ki elringasson, ringasd el magad"

Van abban valami igazság, hogy az információbőség is legalább annyi nehézséggel jár, mint az információhiány.

Amikor 2004-ben blogolni kezdtem, néhány nap alatt elég jól átláttam a hazai blogoszférát. Tudtam, ki az, aki mindig friss információkat szed össze, kinek vannak eredeti gondolatai és kit érdemes utánozhatatlan stílusa miatt olvasni.

A következő években eléggé megszaporodtak a magyar nyelvű blogok, de úgy 2006. őszéig még elég jól képben voltam. Olvasgattam a Blogter meghatározó blogjait, követtem a "klasszikusokat" és elég hamar észrevettem, ha felbukkant egy új, színvonalas, "tematikus" blog.

Azután beindult a Blog.hu, egyre több lett a követésre érdemes blog és egyre kevesebb a blogok követésére fordítható időm. Egy ideig  használható szűrőnek tűnt a Goldenblog, de idővel be kellett látnom, hogy túl gyorsan változik ahhoz a  blogszcéna, hogy évi egyszeri válogatással tartós, használható eredményt lehessen elérni.

Kipróbáltam, de számomra nem váltak be szűrőnek a blogszolgáltató-nyitóoldalak sem. (Rémlik, hogy erről már írtam is egyszer.) Egyértelműen a legjobban szerkesztett közülük a Blog.hu oldala, de kínálat általában elég messze áll attól, ami engem érdekel. (Ez természetes is.)

Tovább rontott a helyzeten a Tumblr és a többi mikroblog szolgáltatás, kétségbeejtően áttekinthetetlenné tették a terepet. (Talán azért is olyan sikeres itthon a Tumbler, mert önálló klubot/szektát alkot a blogoszférán belül.)

Lehet , hogy reménytelenül régimódi vagyok, amikor arra gondolok, hogy mégis követnem kellene a "fontos" hazai blogokat. Közben tudom, hogy ahogy a weben az újságokat sem követ az ember (hanem innen-onnan felcsipegetett cikkeket olvas), a blogok követése is afféle régimódi szokás. Nem elég, ha követem a Google Reader megosztásokat, a Twitter linkajánlásokat és hasonlókat?

Elvileg igen - gyakorlatilag nem. Már évekkel ezelőtt feltűnt, hogy a hazai blogokban ritkaság a más hazai blogokra való hivatkozás. Féltékenység? Nem hinném. Talán idegen az a fajta információmegosztás a mi kultúránknak. (Érdekes eredmények születnének, ha valaki összehasonlítaná néhány nép átlagos hivatkozási hajlandóságát.)

Kezdetben mintha a Twitter cáfolta volna ezt az elméletemet, mostanra viszont ott is nagyon lecsökkent a tovább passzolt információk (ReTweet) száma. A hazai twitter-kultúra inkább a csetelésnek kedvez.

Elhatároztam tehát, hogy az Amazon klasszikus módszerét követve megkérdezem: Milyen szakmai blogokat olvasnak még a Médiablog olvasói? Természetesen leginkább a média - újságírás - közösségi média - marketing/pr  témájú blogokra vagyok kíváncsi. Megírjátok?

Jeff Jarvis beteg. Augusztus 10-én blogjában, a BuzzMachine-ban jelentette be, hogy prosztatarákja van.  Az elvégzett vizsgálatok szerint nem nagyon súlyos, de az is éppen elég. . Jarvis az első ijedtség, majd a lehetőségek mérlegelése után a robotműtét mellett döntött, amit azóta már sikeresen el is végeztek. Jarvis természetesen a kórházból is folyamatosan tweetelt - például sajnálkozott, hogy iPhone-ját a műtőbe nem vihette be...

Szélsőséges exhibicionizmus? Jarvis valóban sztárblogger, imád szerepelni, ráadásul az utóbbi évben minden lehetőséget megragad, hogy könyvét (WWGD) népszerűsítse. Mégsem, erről van szó. Boldogan lemondott volna erről a sajátos szerepési lehetőségről.

Jarvis - sok más népszerű bloggerhez hasonlóan - a nyilvánosság előtt él. Tudjuk, éppen hol van, mit csinál, miről mit gondol. Visszagondolva azonban az elmúlt években olvasott bejegyzéseire meg kell állapítanom, hogy a nyilvánosság eddig csak szakmai tevékenységére vonatkozott, soha nem traktált bennünket személyes dolgaival.

A súlyos betegségek nyilvánosságra hozatala az Egyesült Államokban nem újdonság. Leginkább a politilkusoknál elvárás, hogy idejében jelentsék be, ha valami veszélyezteti munkájukat, hiszen ezt megbízóiknak, a választóknak tudniuk kell. (Kicsit más a helyzet az üzleti életben. Steve Jobs májrákját sokáig titkolták, mivel féltek, hogy az nagyon megviseli az Apple részvényeit. A félig-meddig eltitkolt betegség is megviselte.)

Jarvis betegsége nem csak ijesztő (mint minden rákos megbetegedés), hanem -  a prosztata megbetegedéséről lévén szó -  "kínos" is. A nyilvánosság azzal jár, hogy olyasmiről kell beszélni, ami "nem nyilvános beszédtéma": vizelettartás, impotencia...  Jarvis, aki természeténél fogva szemérmes ember, ezen is túlteszi magát. Sőt, megpróbál betegsége révén másoknak segíteni. A rá irányuló figyelmet, a nagy nyilvánosságot arra használja fel, hogy férfitársait a prosztatarák-szűrésen való részvételre biztassa.

Jarvis először ugyanúgy megijedt, mint minden normális ember. Utána  kihasználva a weben való jártasságát nagyon alapos kutatómunkát végzett. Természetesen - miközben izgatta a műtét során használt robotok működése -  továbbra is félt a beavatkozástól, ugyanakkor jó adag iróniával kezelte saját helyzetét, félelmeit. Ez láthatóan használt. A legnagyobb segítséget mégis az online közösségtől kapta. A biztató hozzászólások, tweetek, emailek százai mellett sokan megosztották vele saját tapasztalataikat, rengeteg jó ötletet kapott.

Nem állítom, hogy ezentúl minden betegséget a webre kell vinni, viszont egyértelmű, hogy amit Jarvis tett nem volt öncélú.

Jó ideje sejtjük, de egy ideje már hivatalosan is tudjuk, hogy hosszú tökölés után mégsem indítja el vasárnapi magazinját a Népszabadság. Megértem döntésüket, a lapindításnál még az is kisebb kockázat lenne, ha a lóversenyre vinnék a magazinra szánt pénzt.

Egy meg nem valósult magazinhoz szerkesztőségre sincs szükség. A megbízott főszerkesztő Martin József Péter csak két embert szerződtetett (nyilván ez sem véletlen): belülről Várkonyi Ivánt, kívülről (a HVG-től) pedig Lőke Andrást.  A Népszabadság egy korábbi közleményében még azt írta, hogy tárgyalnak az érintettekkel és keresik számukra a megfelelő helyet a Népszabadságon belül. Most Kovács Tibor vezérigazgató bejelentette, hogy "távozik a Népszabadság Zrt.-től a vasárnapi lap kiszemelt vezérkara".

Kíváncsi vagyok, mi lesz a Népszabadság következő Nagy Ötlete.

(Nagy Ötletnek nem nevezném, de mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a Népszabadság szerzői között felbukkant Nagy József, a tavasszal bezárt Zoom.hu egykori főszerkesztője. Jobbikos csapat a női kézilabda NB I-ben című riportja az utóbbi hetek egyik legjobb  - és legnagyobb visszhangot kiváltó - írása.)

Valami egész másról készültem írni, de a Google új hírgyűjtő-kereső szolgáltatása eltérített.

A Fast Flip olyan hírgyűjtő, ami nem csak címeket sorakoztat fel, rövid összefoglalókat kínál, hanem a híreket az eredeti oldalakon (azok lekicsinyített képén) mutatja be. Fából vaskarika? Talán igen, de szépen kivitelezett és valószínűleg jól eladható. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a Fast Flip hülyeség, csak azt, hogy most a Google egy más irányba tett lépést, mint amerre eddig haladni látszott. Azt hiszem, a szempont itt most nem a hírolvasás-hírgyűjtés hatékonyságának további növelése volt, sokkal inkább gesztus az évek óta háborgó és most igen nehéz helyzetben  lévő kiadók felé. A Fast Flip lényege ugyanis nem az ilyen-olyan szolgáltatás, technikai megoldás, hanem a hirdetési bevételek megosztása a kiadókkal.

A Google Fast Flip jelenleg 39 kiadvánnyal bűvészkedik. New York Times - Busieness Week - Elle - Good Housekeeping - igen "összetett" a kínálat.
A játék lényege, hogy igényeink, kedvünk szerint nézelődhetünk. Végiglapozhatjuk egyik, vagy másik kiadványt (a teljesen működő oldalak a Fast Flipen belül jelennek meg), kiteríthethünk egymás mellé külpolitikai, vagy üzleti oldalakat, de válogathatunk kiemelt témakörök (most éppen tenisz-nevelés - szeptember 11 stb.) szerint.
Természetesen vannak különböző ajánlók (legolvasottabb, legfrissebb, legtöbbet ajánlott) is.

Talán említeni is felesleges, hogy máris megindult a vita arról, hogy előre- vagy visszalépés a Fast Flip. Szerintem játéknak nem rossz, a nyomtatott lapokon felnőtt, az internettől még mindig vonakodó nemzedék számára talán jó átmenet, munkához viszont továbbra is az "igazi" Google Newst fogom használni. A Google-t pedig nem féltem. Szerintem nagyon hamar megtérül ez a fejlesztése is.

Nagyon sokan vannak, akik soha nem tanulják meg, hogyan kell egy táblázat adatait olvasni, értelmezni. Néha egyébként azoknak is segítséget nyújt az adatok ábrázolása, aki Excel táblázatokkal kelnek és fekszenek.

Az adatok értelmes, szép és figyelemfelkeltő megjelenítése különleges mesterség, néha már művészet. A weben további dimenziókat nyitnak meg az interaktivitás nyújtotta lehetőségek.


A Smashing Magazine kitűnő összeállítást készített, amiben nem csak csoportosította a különféle stílusú, rendeltetésű adat megjelenítéseket, de a források (weboldalak, blogok) megadásával lehetőséget teremtett arra is, hogy az érdeklődők mélyebben is beássák magukat a témába.

Miközben mi itt arra várunk, hogy nyilvánosságra kerüljön az állami, önkormányzati, alapítványi tulajdonú cégek vezetőinek fizetése, a WaPo összedobott egy honlapot, ahol megismerhetjük azokat az embereket, akik az amerikai kormányzati rendszert működtetik.

Persze nem a miniszterek hivatalos, fényesre szidolozott életrajzait gyűjtötték itt össze. Azok a megfelelő helyen régóta elérhetők. A WhoRunsGov listáján a törvényhozók, szakértők, lobbisták és más háttéremberek szerepelnek.

A WhoRunsGov alapadatait a szerkesztőség töltötte fel, de azokat az olvasók ("ellenőrzött Wiki" üzemmódban) szerkeszthetik, kiegészíthetik.

Készül már a Who Ruins Gov 2.0 is, vagyis az a webhely, ami kormányzati tech gurukat mutatja be.

Azt hiszem, fizetési és a végkielégítési listák közreadása után nálunk is lenne még mit  átláthatóbbá tenni.

Az utóbbi időben gyorsan továbbkattintok, ha az újságírás jövőjéről búsongó cikkbe botlom.
Michael Nielsen blogjáról viszont soha korábban nem hallottam,  Is scientific publishing about to be disrupted? című bejegyzését eszembe sem jutott volna elolvasni, ha nem ajánlotta volna a NOL blogról ismert hettie a Twitteren.

Az írás címe megtévesztő, annak csak második fele foglalkozik a tudományos publikációkkal. Első fele viszont nagyon logikusan vezeti le, miért menthetetlenek a hagyományos lapkiadók.

Nielsen szerint a korábbi évtizedeiben számos iparág élte át ugyanazt, mint most a média. Elég felidézni a mikroszámítógépeket gyártó cégek, vagy az egész CD-ipar drámáját. A séma ugyanaz: A piacon megjelenik egy új szereplő, aki hasonló funkcionalitással bíró terméket képes sokkal kisebb költséggel előállítani. A régi, a piacot uraló szereplő nem képes alkalmazkodni az új helyzethez.

Nielsen a Techcruch blog példáját hozza fel, ami a New York Times Technology rovatával összemérhető minőségű anyagokat állít elő, annál sokkal alacsonyabb áron. A Times tehetetlen, mivel cikkeit egy olyan szervezet állítja elő, ami a hagyományos médiaipar keretein belül optimálisan működik, viszont minden változás csak rontana ezen.. Átalakítása egy teljesen új, a blogokkal versenyezni képes modellre azt követelné, hogy először teljesen rombolják le a jelenlegi struktúrát, amire természetesen belülről senki sem vállalkozik. (Hasonló csapdahelyzetet figyelhettünk meg a zeneiparban, ami az internetes terjesztésre való átállás helyett az utolsó pillanatig próbálta védeni a menthetetlen CD-piacot.)

Michael Nilesen szerint létezik egy bizonyos szervezeti immunrendszer, ami "békeidőben" a nagy és bonyolult struktúra fenntartását segíti. Ugyanez az immunrendszer azonban megakadályozza a változásokat még olyankor is, amikor a túlélés érdekében lenne erre szükség.

Az eredeti bejegyzés sokkal érdekesebb, élvezetesebb összefoglalómnál. Feltétlenül olvasd el!

A CoPress szerint csak a címben felsoroltak teremthetnek esélyt a szerkesztőségeknek a túlélésre. Az alábbi videóban meg is indokolják, miért.

A Case for Innovation from CoPress on Vimeo.

Szép, látványos anyag, de tartok tőle, hogy egyesek nehezen követik ezt a sebességet. Pedig a felpörgetett tempó jól mutatja, hogy nincs idő a hossza álmodozásra!

Akár bevallják, akár nem, minden bloggerben van egy kis(?) exhibicionizmus. Vagyis nem csak a bloggerekben, hanem mindenkiben, aki a nyilvános webre tesz ki anyagokat.

Nem is tagadom, én is örülnék, ha a legismertebb szakmai bloggerek hivatkoznának egyik-másik magvas (vagy annak vélt) bejegyzésemre. Erre persze nem sok az esély. (Nem csak azért, mert Vin Crosbie, Steve Rubel, vagy Jeremiath Owyang nem olvasnak magyarul.) Most egy pillanatra mégis felbukkant a nevem az egyik legismertebb "tech" blog, a ReadWriteWeb egyik bejegyzésében. Egyelőre csak statiszta szerephez jutottam, de hát valahol el kell kezdeni :)

Tegnap a Twitten @doransky írta: "Pollner híres lett! http://bit.ly/126Hcd A link a ReadWriteWeb bejegyzésére vezet, ahol...


A történet egyszerű. @marshallk, vagyis Marshall Kirkpatrick, az RWW egyik vezetője arról írt a Twitteren, hogy  éppen a Tweetdeck nevű eszköz új változatát próbálgatja és tapasztalatairól hamarosan beszámol majd. A TweetDeck népszerű holmi, itthon is elég sokan használják, ezért az információt változatlan formában, a forrásra való hivatkozással én is továbbpasszoltam követőimnek. (Ez a retweet, vagyis az RT).

A Tweetdeck afféle Twitter-böngésző, aminek segítségével az is folyamatosan követhető, ki emlegeti az embert. Miközben tehát Kirkpatrick a TweetDecket tesztelte, felbukkant benne az én tweetem is, hiszen abban szerepelt a @marhallk név. Éppen ekkor készült az illusztrációhoz a képernyőkép. Nos, így lettem "híres".

El kell árulnom, hogy nem ez az első eset, hogy ilyesmi történt velem. Évekkel ezelőtt már belekeveredtem a művészettörténetbe is. Akkor Ausztráliából írt egy ismerősöm, hogy látott Korniss Péter fotóművész Budapestről készült albumában. (Nyilván nem azért, mert felvettek a védett műemlékek közé.). Bementem egy könyvesboltba végiglapoztam az albumot.. A Parlamentet Buda felől ábrázoló képen valóban ott vagyok. A kép szélén, a budai korzón egy piros, műanyag tűzoltóautóban húzom a fiamat...

Tévedtem. Tulajdonképpen örülök neki. Nyaralás közben meghallgattam  Chris Anderson Free:Thes Future of a Radical Price című új könyvének néhány fejezetét, majd itt, a blogban azt a butaságot írtam, hogy Andrson mopndanivalója "nem tesz ki egy könyvre valót, ezért a szerző az ingyenesség  történetétől nyelvészeti fejtegetésekig számos témával dúsította az anyagot."

Nos, közben (már itthon) a könyv végére jutottam. Örömmel jelenthetem ki, hogy Anderson mondanivalója és a könyv hossza tökéletesen egyeznek. A könyv hihetetlen alapossággal járja körbe a "free" (ingyenes, szabad, nyílt) fogalmát, utólag visszanézve tehát teljesen indokolt (és egyáltalán nem töltelék) a történeti és a nyelvészeti áttekintés. (Más kérdés, hogy engem az ingyenesség pszichológiájával foglalkozó résztől ragadott igazán magával.)

Anderson az a típusú szerző, aki nem saját bölcsességével, zseniális felismeréseivel bombázza az olvasókat, inkább szisztematikus munkával feltárja a legjobb példákat, forrásokat. Azokat azután olyan módon tálalja, hogy az ember állandóan csak a homlokát csapkodja: "Persze, tényleg, ezt én is láttam, csak nem jöttem rá a mögötte rejlő összefüggésekre, nem tudtam úgy megfogalmazni. (Ha olvastad Anderson előző könyvét - A hosszú farok - biztosan érted, mire gondolok.

Azt hittem, van valami fogalmam a témáról, mégis őszintén lenyűgöztek azok a levezetések, gondolatsorok, amikkel Anderson rávilágított az újfajta gazdaság működésére.A könyvben olvastam (hallottam) azt a paradoxont is, hogy az ingyenesség (megfelelőképpen adagolva) érdeklődést, majd jelentős vásárlást generál. Saját magamon tapasztaltam, hogy működik a dolog. Ha megjelenik a Free magyar fordítása, biztosan megveszem.

Adalékok:

Néhány írás a Free-ről.

Cory Doctorow (Guardian)
Malcolm Gladwell (Newyorker)
Jessica Roy (Niemann Journalism Lab)
Janet Maslim (New York Times)

Az IT Business hálás téma. Elég megadni a kezdőrúgást, azonnal csatlakoznak a többiek  a rugdosáshoz..
(Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy a Web Népe gonosz. Az ITB az elmúlt években bőven adott alkalmat a rugdosásra és a köpdösésre is.)

Természetesen mint katonaló a trombitaszóra, úgy kaptam fel a fejem, amikor a btl.hu-ban megláttam a címet: Az online közösségek felé nyit az IT Business.

Csalódtam. Az IT Business új webhelye sokkal jobb, mint amire számítottam. Igaz, nagyon jó pozícióból indultak: Az előző képződmény évekkel alulmúlta még a hazai átlagot is.

Az első benyomás ugyan kissé sokkoló - túlméretezett, ronda fejléc, automatikus váltakozó ajánlók, bágyadt szürke menük rovatcímek stb.  Ha képes vagy ezen  túlenni magad, találsz érdekes dolgokat. A Publicisztika rovatban (ami az URL-ben valamiért a /gondolatok alatt jelenik meg) egyebek közt Bőgel György, Z. Karvalics László és Tömpe István írásaira bukkantam.

Ezek persze csak hagyományos publicisztikák (elvileg lehet hozzájuk hozzászólást írni. Az új itbusiness.hu viszont nagyon ráfeküdt az interaktivitásra. Van mindenféle kereső. Ebből érdekes lehetne a Karrierszkenner, ha sikerülne valóban friss, érvényes adatokkal feltölteni. Én pillanatokon belül több elavult adatba futottam bele. Kár.

Nyilván nem annak szánták, mégis nagyon vicces a Kérdezőbiztos. Afféle mesterséges unintelligencia. A szándék itt is jó, de a feladat láthatóan meghaladta a készítők lehetőségeit.

Figyelemre méltó a blogajánló.  Csupa blog.hu-s blog. Kíváncsi vagyok, mit szól ahhoz az Index, hogy az ITB az ő blogfarmjukon garázdálkodik. (Egyáltalán, szólhat valamit? Hiszen csak RSS-ek behúzásáról van szó.)

Az új ITB-nek persze van RSS-e - sajnos nem rovatokra bontott, csak ömlesztett. Van "baráti RSS-olvasójuk" is,a hírlapom.hu. És persze van legolvasottabb, legkeresettebb... listák - ahogy kell.

Kár fanyalogni. Senki sem gondolta, hogy az ITB egyszerre lekörözi a CNET-et, viszont kis kiadó létükre komoly lépést tettek előre. A folytatás elsősorban azon múlik, leállnak-e itt, lesz-e erejük (pénzük, emberük) a hibák kijavítására, az adatbázisok feltöltésére, az itbusiness.hu napi működtetésre - és az elmúlt években felhalmozódott előítéletek leküzdésére. Ideje, hogy az IT Busisess munkatársai is kijöjjenek a bunkerből és a "nyakkendős emberek" mellett szóba álljanak a szélesebb közönséggel is.

Az online marketingesek (ezen belül is különösen a direkt marketingesek) legnagyobb kincse a címlista. Ezt hagyományosan úgy építgetik-szaporítják, hogy beígérnek valami olcsó, de azért vonzó "ingyenes" ajándékot (hírlevelet, letölthető tanulmányt stb.) amiért cserébe elkérik az email címedet. Nem rossz módszer, csak mára már kissé megkopott.

A Sitepoint.com most azt találta ki, hogy néhány napig ingyen elérhető könyveiért nem a címedet kéri, hanem azt, hogy kövesd a Twitteren. Ha elfogadod az alkut, beírod twitteres címed és jelszavad és máris hozzáférsz a könyvhöz. Egyszerű, gyors, fájdalommentes.

A @sitepointdotcom csiripfolyam egyébként jó, különösen akkor hasznos, ha weboldalak tervezésével, vagy valami hasonlóval foglalkozol.

A Twitaway - a Twitter és a Giveaway (ingyenes ajándék) keresztezése - számomra újdonság, de ahogy kicsit utána néztem kiderült, hogy a Sitepoint.com már csaknem egy éve használja. Nekik láthatóan bevált, de mások valamiért nem csaptak le rá. Vajon miért? (Vagy lehet, hogy csak a Twitaway nevet nem használják?)

Valóban megéri fizetni (ajándékot adni) azért, hogy kövessen valaki a Twitteren? Figyelni fogják a "kényszerkövetők" az ott megjelenő üzeneteket? (Jobban fogják figyelni, mint az email üzeneteket?) Nem fognak pillanatok alatt leiratkozni? (Akdnak hírlevelek, email-értesítők, amikről igen nehéz leiratkozni. A Twitteren egyetlen kattintással lehet "unfollow" státuszba helyezni valakit.)

Hogy mennyire hatékony a Twitaway, nyilván csak akkor derülhet ki, ha többen űzik, lesznek értékelhető tapasztalatok. Az 55.180 követőt nézve úgy látom, a Sitepoint.com-nak működik.

Megszűnt a Találkozások, a T-Online T-Mobile magazinja, amivel eddig a menő ügyfeleknek kedveskedtek. Nem vagyok a T-Online Mobile ügyfele, még kevésbé menő, de tíz év alatt azért néhányszor a kezembe került a Találkozások. Elég kulturált kiadvány volt, afféle életmódmagazin, nem feltétlenül újabb T- szolgáltatásokat, inkább életérzéseket árult.

Néhány éve még szükség volt egy ilyen magazinra, hogy a mobilszolgáltató elérhesse, "jutalmazhassa" legjobban tejelő ügyfeleit. Ma már nem igazán trendi egy ilyen nyomtatott kiadvány.

Nem emlékszem, hogy a Pannonnak van-e hasonló magazinja. A Vodafone a Találkozásoknál csúnyább és kevésbé tartalmas füzetkéjének nem sok időt jósolok.

Adalék:

Itt online találkozhatsz a Találkozásokkal

Az American Journalims Review friss számában hosszú cikk foglalkozik azzal, miben is különbözik az "igazi multimédia" egy szöveg + fotók + videók összeállítástól.

Természetesen mindenki tudja, hogy a "rich media" valami más, összetettebb megjelenési mód, mint a hagyományos, fotókkal, vagy videókkal illusztrált szöveg, abban minden összetevőnek önálló szerepe van, az egyes médiatípusok kölcsönösen erősítik egymást, mégis kevesen csinálnak ilyesmit. Bonyolult, különös szakértelmet kíván és drága.

Azt hiszem valamennyi felsorolt kritériumot teljesíti a FLYP, az az online képződmény, ami azt állítja magáról: "More than a magazine" (Több, mint egy magazin.)

Valóban több. A FLYP oldalain egymás mellett él e szöveg, a videó, az animáció. Érződik, hogy mindegyik témához próbálják megtalálni az ideális előadási módot. Nem szokványos az egész megjelenés, a felhasználói felület, mégis hamar otthon érzi magát az ember.

Jim Gaines főszerkesztő szerint a hagyományos magazinok azért vannak kerülnek egyre mélyebb válságba, mert túl sok pénzt költenek a nyomdára és a terjesztésre. A FLYP tisztán online kiadvány, vagyis nincsenek ilyen költségei. A "megtakarított" pénz egy részét tehát drága anyagok előállítására költik.

A FLYP üzleti modellje még elég sajátos. A kiadvány reklámokat nem tartalmaz, előfizetési díjat nem szednek. Van viszont egy házi multimilliomosuk, aki egyelőre fizeti a számlákat.
(A hosszabb távú tervek szerint a jövőben majd a kevés, de drága, a tartalomhoz illeszkedő "rich media" hirdetést helyeznek el anyagaikban.)

Határozottan tetszik nekem ez a FLYP. Még akkor is, ha nem hiszem, hogy erre vezetne a kiút a média válságából. Nem hiszem, hogy a jövőben tömegesen jelennének meg ilyen kiadványok, viszont egy-kettő érdekesen színesítheti a kínálatot.

Nem tudom miért, de valamilyen rokonságot érzek a FLYP és a néhány hónappal ezelőtt bezárt Zona.hu között. Remélem, a FLYP előtt hosszabb élet, szebb jövő áll!

Sajnálom, de nekem a "cross-" dolgokról először mindig a "crossover music" ugrik be, illetve azok a zenészek, akik sem a klasszikus, sem pedig a könnyebb műfajban nem tudnak érvényesülni, ezért valahol félúton próbálkoznak.

A Cross Média Újságírás persze valami más. Hogy mi, arról a Budapesti Kommunikációs Főiskola honlapján olvashatunk:

"A Crossmédia újságírás azt jelenti, hogy az újságíró egynél több platformra, vagyis egynél több felületre készíti el ugyanazt a tartalmat. Ehhez több médium (platform) sajátszerűségeivel is tisztában kell lennie, és képesnek kell lennie arra is, hogy egyszerre több médiumban gondolkodjon.

A Crossmédia újságírás oktatásának alapja a multimédia-oktatás. Az újságírók a crossmédia-szerkesztőségekben egyszerre több médiumban is fejlesztenek egyetlen információból tartalmakat (print-, web-, tv-, rádió- és mobilplatformra) Ugyanaz a szerkesztő ugyanazon a napon ugyanazzal az információval többször és több szinten is találkozhat."

Ha még ennyi magyarázat sem elég, nézd meg Rétfalvi Györgyi és Gayer Zoltán röpke videóját.

Arról persze lehet vitatkozni, hogy egy újságírónak kell-e tudni minden platformon publikálni, az viszont egészen biztos, hogy legalább értenie kell(ene) valamennyi platform sajátosságait.

(Disclaimer: Én is ott vagyok a crossmédia-oktatók listáján, de ez ne rettentsen el senkit sem a jelentkezéstől!)

 A napokban egy linket követve kerültem a muosz.hu Szabadúszók névjegyzéke – a lista napról napra bővül című oldalára.

Az oldalon egyelőre valóban csak egy lista olvasható, a rövid bevezető a későbbiekre egy igazi, használható adatbázist ígér.
Az ötlet jó, tetszik, hogy nem csak a MÚOSZ tagjai jelentkezhetnek. Nem értem  viszont, hogy ez miért emailben történik egy online űrlapon keresztül miért nem azonnal az adatbázisba kerülnek az adatok?

Jó lesz majd, ha egyszer név, lakhely, nyelvismeret, szakértelem stb. szerint lehet majd újságírót keresni. Sőt, lelki szemeim előtt már megjelennek a szabadúszó újságírók profiloldalai is, ahonnan elérhetők legjobb írásaik, műsoraik is.

Most már csak egyetlen kérdés gyötör: Kik használnának egy ilyen adatbázist? Valószínű, hogy leginkább az ismerősök, kollégák, rokonok, barátok. Legkevésbé a szabadúszókat kereső szerkesztők. A szerkesztőségekbe ugyanis leginkább személyes ajánlás útján kerültek be az emberek. Ezt a gyakorlatot nehezen tudná bármilyen adatbázis is felülírni.

Miközben ezen morfondírozok, rápillantok a cikk fejlécére: A cikk publikálásának ideje: 2009. március 7. A legutolsó frissítés 2009. március 10. Eddig tartott a lendület?

"A közösségi média olyan, mint a tiniszex.
Mindenki csinálni akarja, de senki sem tudja hogyan kell.
Ha mégis összejön a dolog, kiderülhet, hogy nem is olyan jó."

Avinash Kaushik

Találtam egy nagyon jó diasort a közösségi médiáról. Magam sem tudom, hányadik nekifutás ez. (Sokadik, de nyilván lesz még több is.) Találkoztam már minimalistával, nagyon tudományossal, viccessel, provokatívval. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik nagyon jó.

Tudom, rosszindulatú dög vagyok, de szeretem nézni az újságírók kínlódását, ahogy próbálják megértetni a T. Olvasókkal, miért is jó a Twitter és miért is más az, mint a Facebook stb. (Kajánkodhatok, hiszen  korában én is elkövettem számos ilyen "felvilágosító" cikket.) Lehet, hogy kár is erőlködinük?  Egy ügyes diasort könnyebb megérteni, mint egy 3000 karakternyi magyarázkodást?

Új kedvencem, a What the F**K is Social Media azoknak a cégvezetőknek üzen, akik még  mindig szájtátva figyelik az eseményeket, de nem hajlandók megérteni, hogy ez az egész felfordulás őket is érinti. (A kissé provokatív címet is tőlük vettem át.)

A diasor első fele jól ismert tényeket, számokat tartalmaz. (Innen lophatsz a saját prezentációdhoz/cikkedhez is - az adatok frissek.) Ha az első képek után legyintesz, hogy te ezeket a tényeket már jól ismered, ugorj a 42. diára. Innen jönnek az üzleti alkalmazást érintő tanácsok. Finom.

Bocs, de a 84 dia valamennyi szövegét nincs időm lefordítani. Ennyit akkor is kiszótárazhatsz, ha egyáltalán nem tudsz angolul. Ha nagyon lusta vagy, gyönyörködj csak a képekben. Nagyon jól összeszedett, összerakott anyag, akkor is tanulságos, ha egyáltalán nem érdekel a közösségi média.

A Marta Kagan dolgait pedig ezentúl figyelni fogom

(A bejegyzés címében, amit az eredeti cím ihletett eredetileg 2 csillag (**) szerepelt. HH bejegyzése hatására tűnt csak fel. Nem pazarom a csillagokat, az egyiket leszedtem.)

 1. Az újságok NEM követnek el óriási hibát, amikor ingyen adják  tartalmat. Pillants csak az internetre. A pornón és a randioldalakon kívül minden ingyenes.
1. Újságok nem tett egy hatalmas hibát azzal, hogy a tartalom el ingyen. Duh, nézd meg az interneten. Minden, kivéve a pornó és a társkereső szolgáltatás ingyenes.

2. Újságírás lehet tenni, és jól teljesített, anélkül, újságok. Semmi baj, ha szereti a napilapok, de azért tényleg drága a termelés és a közönség is hagyják őket, mint a hirdetők, így nem segít sokat tart beszélni újságok.

3. Újságírás költségek egy csomó pénzt csinálni (és különösen, ha kész is), mert ahhoz külön ember. Tehát nem tudjuk állítani, hogy a munka már más ingyen. Nem fog.

4. Polgárok és az amatőrök és a jó szándékú visszásságokat feltárók, stb, stb, néha csodálatos cselekmények elkövetésére újságírás. Mindez azonban nem teszi meg megbízhatóan, nap mint nap, és még nem elég nekik a kamat, szabad idő, és a jóakarat, hogy tegyen meg mindent az újságírók már ennek körülbelül 400 év.

5. Újságban volt egy szép vállalkozás. A kiadók teheti a terméket esztelenül olcsó (emlékszik a penny press), és a reklámozás fedezné a költségeket, plusz fantasztikus termelnek nyereséget. Ez azonban nyilvánvalóan vége. It's done. Ez működött a hosszú ideje, de most, mint a transz-atlanti szabadidős utazás nagy személyszállító hajók, akkor soha nem fog újra dolgozni.

6. Senki nem megy ma az egyik helyszínen az interneten keresztül a megbízható információforrás. Az emberek nem is megy, hogy öt vagy hat. Mindenki megy, több száz - több. Előfizetés rendszer tehát nem működőképes. (Update: Sokan az egész világon nincs online. Tudom. Sok ember írástudatlan és nem olvasott újságot. Menjünk tovább.)

7. A jövő generációi nem olvas újságot. Folyton.

8. Újságírás alapvető fontosságú a demokratikus kormányzati rendszer, mert nem független busybodies (igen, újságírók) ragasztás orra be mindent, a kormányok és a nagyvállalatok is csalnak, elnyomják, és az emberek éhen. (Nobel-díjas Amartya Sen híres mondása még soha nem volt éhínség, amely egy demokratikus országban, mert a hírek élelmiszerhiány vagy forgalmazási kudarc nem lehet rejtett és elfojtott.)

9. Az üzleti modell fenntartására újságírás a 21. században még nem láttam még.

10. Újság cégek, különösen, úgy tűnik, nem valószínű, hogy lángol az ösvény felé egy életképes üzleti modellt újságírást.

Természetesen fogalmam sincs. (Ha lenne sem csinálnék konkurenciát Bede Márton rovatának.) Sőt, azt sem tudom, hogy a "menő" menő-e. (Talán menőbb a "trendi", esetleg a "cool", vagy már ezek is kínosak, mint  napilapban a tegnapi hírek?

A címben feltett kérdés tehát kizárólag csak a Médiablog bejegyzéseire vonatkozik. Meglepett ugyanis, hogy az utóbbi idők legolvasottabb bejegyzése a Pannon portáljával, a Havas Henrik blogjával és a TV2 átszervezésével foglalkozók voltak.

Ezek igen egyszerű szövegek voltak, ahol a hazai médiában fellelt történetekhez fűztem rövid megjegyzést. Őszintén leírtam, amit gondoltam, de nem hinném, hogy véleményem akkora hozzáadott értéket képezett volna, ami megduplázhatta a bejegyzések átlagos nézettségét.

Talán inkább az a nagyobb látogatottság oka, hogy ezeknél a bejegyzéseknél híraggregátorként működött a Médiablog. Sokan innen tudták meg, hogy bezár az Infosarok, megszűnik a Digitális Média Igazgatóság és az MVM villanyozza fel Havas Henriket.

Persze az is lehet, hogy a Médiablogot mégsem a média jövőjét fürkésző a médiavezérek és médiastratégák olvassák, hanem földi halandók, akik sokkal inkább kíváncsiak arra, ami errefelé történik és kevésbé fogékonyak az amerikai és  a brit média kínjaira. Inkább izgatják őket Liptai Claudia bájai, mint Ariana Huffington agymenései.

Mi ebből a tanulság?  Muszáj lennie? Írom tovább a bejegyzéseket, mint eddig.

A hirdetési bevételek nem termelnek annyi pénzt, amiből nyereségesen lehetne működtetni az online lapokat. Pénzt csak kiemelkedő minőségű rétegtartalmakért hajlandók fizetni az emberek. (Ilyen pedig kevés van, a napilapok nem tartoznak ide.) A mikrofizetés a tankönyvekben jól mutat, a gyakorlatban viszont eddig még sehol nem vált be. Az okosok mostanában azt mondják, hogy az ingyenes újságok mellé olyan új termékeket, szolgáltatásokat kell eladni, amik a jól bevezetett, erős márkára épülnek, de nem zavarják a hagyományos (ingyenes) tartalmat.

A New York Times most valami ilyesmivel próbálkozik. A Knowledge Network (Tudásháló) néven felnőttképzési kurzusokat indít. Nem aprózza el a dolgot,  a most induló tanévben mintegy 20 témakörből 100 tanfolyam indul.

Hogy miért kell ettől elájulni? Nálunk is számos kiadó, médiacég működtet újságíróiskolát, médiaakadémiát.

Az alapvető különbség az, hogy a Times nem "igazi" iskolában, hanem távoktatásban gondolkodik. Egy 1 hetes, 125-185 dolláros "tantárgy" általában egy élő, interaktív "webinarból", három letölthető leckéből és egy 1 hétig működő zárt fórumból áll.  (Vannak persze hosszabb, több hétig tartó tárgyak is.)

A Knowledges Network valódi hálózat, a Times mellett számos oktatási intézmény is részt vesz benne. (Vannak kurzusok, amikeknek elvégzését ezek a tanintézetek be is számítják a megszerzendő kreditek közé.) A Times a tanfolyamokhoz néhány Nagy Nevet (Nicholas Kristof, Gail Collins, Eric Asimov) technikai hátterét és tudását és persze saját márkájának erejét adja.

Sajnos ez megint valami olyasmi, ami a mi körülményeink között nehezen másolható. A Times angol nyelvű kurzusainak potenciális közönsége óriási. A technikai háttér, a leckék elkészítéséhez szükséges multimédiás tudás adott. Megengedhetik maguknak, hogy nagyon profi (drága) leckéket készítsenek, hiszen azokat sokszor el tudják sütni.

Ezek után 3 dolgot tehetünk: 1)  Intenzíven irigykedünk 2) Mérhetetlen kíváncsiságunknak engedve beiratkozunk valamelyik kurzusra 3) Maradunk a New University ingyenes leckéinél.