RSS
Az American Journalism Review egyik friss cikkében olvastam, hogy a Rhode Islanden megjelenő Newport Daily News kiadója forradalmian új stratégiát talált ki: évi 345 dollárt kér az újság honlapjának korlátlan látogatásáért. Az összeg éppen 138 százaléka a nyomtatott, a megrendelő címére kézbesített lap áránál. A családi kiadásban megjelenő lap kiadója, Albert K. "Buck" Sherman szerint a cél nem az online előfizetők számának növelése, hanem az emberek visszaterelése a nyomtatott laphoz.
Sherman logikája világos. A kiadók bevételeinek túlnyomó része továbbra is a nyomtatott médiából származik (általában a 10:1 arányt szokás emlegetni). Sherman logikája szerint elég egy jó nagy falat emelni az online információk elé és a korábban a webre tévedt báránykák máris engedelmes birkaként fizetnek elő a nyomtatott lapra, ami továbbra is termeli a korábbi szép bevételt.
Ha esetleg akad az olvasók között, akinek erre felcsillant a szeme, gyorsan figyelmeztetem, hogy a módszer nem fog működni. A régi szép médiavilág nem egy újabb csatorna megjelenése miatt változott meg, hanem az internetnek köszönhetően megszűnt az információhiányon, az információk birtoklásán alapuló világ. A valódi választás ma már nem a Newport Daily News nyomtatott vagy online változata, hanem a Newport Daily News és az egész web, az összes online (ingyen) elérhető tartalom között van.
Sherman stratégiája arra jó, hogy a korábbi 12.000-ről rövid idő alatt tizedére apassza online olvasói számát, kiírtsa a kiadványára mutató linkeket, elkergesse a web felől érkező újságolvasókat. "Frappáns" megoldása révén bekerült az AJR-be (és a Médiablogba), viszont a nyomtatott média megmentőjeként valószínűleg nem vonul be a médiatörténelembe.
Arcok |
Biznisz | Blog
| Civil újságírás
| Digitkult
| Eszközök |
Közösségi média
| Marketing&Pr
| Médiakonvergencia
| Médiastratégia
| Sajtóetika
| Tartalom |
Újságírás
Döbbenetes leleplező írást olvastam a Bors Online-ban (Magamtól még bottal sem szoktam a szarban turkálni, de szerencsére az eMaSa rendre kikaparja az efféle kincseket.) A cikk szerint "Havas Henrik egyik fiatal egyetemista alkalmazottja, az alig huszonegy
esztendős Szabó Süti László jött rá a napokban, hogy illetéktelenek
húznak milliós hasznot Havas Henrik blogjából." (Rágom a körmeimet)
Elképesztő nyomozói munka (egyszerű keresés a Google-ban a "Havas Henrik" + blog keresőkifejezésekre) után mindenre fény derült:
"– Egy fiatal, Angliában élő informatikushoz vezettek a szálak, és hivatalos forrásokból azt is megtudtam, hogy másolt honlapjának értéke ma már 67 ezer dollár (mintegy 13 millió forint), míg Havas Henriké körülbelül 21 ezer dollárt (4 millió forint) ér – mondta az informatikus."
Őszinte leszek. Eddig azt sem tudtam, hogy van Havas Henriknek blogja, A weboldalak tanulmányozása meggyőzött róla, hogy a Tanár úrnak - amint azt eddig is büszkén hirdette - fogalma sincs az internetről, az online kommunikációról. Ez nem is lenne tragédia, ha megfelelő segítséget keresne magának. Ez a honlap azonban minden részletében kétségbeejtően dilettáns.
A honlapok, különösen a blogok üzleti értékének megállapítása általában nem egyszerű. (Vannak persze webes játékszerek, amik az URL beírása után kiköpnek egy számot, de nem ezekre gondoltam.) Honnan is jön akkor a 21 ezer dollár? (A 67 ezeret most ne is emlegessük.) Ha valaki tudja, feltétlenül szóljon!
Havas egyébként nem hiszi, hogy valaha is megtérül a kár (ahhoz persze először tisztázni is kellene annak formáját), viszont örül, hogy még éppen lelepleződött az ármány
"Szeptembertől ugyanis komoly, több tízmilliós beruházás nyomán megújul a havashenrik.hu, és ha most ez a „baleset” nem történik meg, még komolyabb kár érhetett volna minket. Ami a megújulást illeti, remélem, ez végül is egy sikertörténet lesz, nem kis részben a szponzorainknak köszönhetően. "
Hát ez az! Az egész történet tehát nem más, mint az új, szeptemberben blog teaser kampánya. Működik. Én például máris kíváncsi vagyok, ugyanis nem tudom, hogyan tudnak néhány videó és könyvfejezet alá "több tízmilliót" beépíteni. Remélem hogy a blogot támogató Magyar Villamos Művek illetékesei okosabbak nálam.
Frissítés: Nyusztay Máté a NOL-ban kideríti a "bloglopás" technikai hátterét.
Elképesztő nyomozói munka (egyszerű keresés a Google-ban a "Havas Henrik" + blog keresőkifejezésekre) után mindenre fény derült:
"– Egy fiatal, Angliában élő informatikushoz vezettek a szálak, és hivatalos forrásokból azt is megtudtam, hogy másolt honlapjának értéke ma már 67 ezer dollár (mintegy 13 millió forint), míg Havas Henriké körülbelül 21 ezer dollárt (4 millió forint) ér – mondta az informatikus."
Őszinte leszek. Eddig azt sem tudtam, hogy van Havas Henriknek blogja, A weboldalak tanulmányozása meggyőzött róla, hogy a Tanár úrnak - amint azt eddig is büszkén hirdette - fogalma sincs az internetről, az online kommunikációról. Ez nem is lenne tragédia, ha megfelelő segítséget keresne magának. Ez a honlap azonban minden részletében kétségbeejtően dilettáns.
A honlapok, különösen a blogok üzleti értékének megállapítása általában nem egyszerű. (Vannak persze webes játékszerek, amik az URL beírása után kiköpnek egy számot, de nem ezekre gondoltam.) Honnan is jön akkor a 21 ezer dollár? (A 67 ezeret most ne is emlegessük.) Ha valaki tudja, feltétlenül szóljon!
Havas egyébként nem hiszi, hogy valaha is megtérül a kár (ahhoz persze először tisztázni is kellene annak formáját), viszont örül, hogy még éppen lelepleződött az ármány
"Szeptembertől ugyanis komoly, több tízmilliós beruházás nyomán megújul a havashenrik.hu, és ha most ez a „baleset” nem történik meg, még komolyabb kár érhetett volna minket. Ami a megújulást illeti, remélem, ez végül is egy sikertörténet lesz, nem kis részben a szponzorainknak köszönhetően. "
Hát ez az! Az egész történet tehát nem más, mint az új, szeptemberben blog teaser kampánya. Működik. Én például máris kíváncsi vagyok, ugyanis nem tudom, hogyan tudnak néhány videó és könyvfejezet alá "több tízmilliót" beépíteni. Remélem hogy a blogot támogató Magyar Villamos Művek illetékesei okosabbak nálam.
Frissítés: Nyusztay Máté a NOL-ban kideríti a "bloglopás" technikai hátterét.
Vannak újságírók, akik szeretnek a fellegekben járni, de most nem erről lesz szó, hanem a MediaCloud nevű eszközről.
A Berkman Center for Internet & Society munkatársai mindig is szerettek a hivatásos és a közösségi média viszonyán rágódni. Hogyan mozognak a hírek? Igaz-e, hogy a bloggerek csak az újságokon élősködnek? Menniyre képes leképezni a média a világot?
Végül Ethan Zuckermannal és Yochai Benklerrel az élükön elhatározták, hogy összedobnak egy eszközt, amivel ezek a kérdések valahogy megválaszolhatók. Ez a MediaCloud, aminek egy része a MediaCloud.org oldalon a weben is elérhető.
A MediaCloud automatikusan begyűjti több száz angol nyelvű újság cikkeit és száz blog bejegyzéseit. Az anyagokat utána valahogyan szétszedik, a cikkeket számos szempont szerint osztályozzák és adatbázisokba rendezik. Vagyis elvégzik a piszkos munkát. Azután jön a felhasználó és megkérdezi, mik voltak a Times, a BBC, vagy a Los Angeles Times legfontosabb hírei az elmúlt héten, vagy hogy milyern volt a cikkek témájának földrajzi megoszlása.
A MediaCloudot bemutató videóban láthatod, hogy viszonylag egyszerűnek tűnő adatokból is sok következtetést lehet levonni. (Fontos, hogy jól kell tudni kérdezni.)
Zuckerman és társai szerint mindez még csak a kezdet. Tovább épül az adatbázis, a kövőben hozzáférhetővé kívánják azt tenni más fejlesztők számára is.
A Berkman Center for Internet & Society munkatársai mindig is szerettek a hivatásos és a közösségi média viszonyán rágódni. Hogyan mozognak a hírek? Igaz-e, hogy a bloggerek csak az újságokon élősködnek? Menniyre képes leképezni a média a világot?
Végül Ethan Zuckermannal és Yochai Benklerrel az élükön elhatározták, hogy összedobnak egy eszközt, amivel ezek a kérdések valahogy megválaszolhatók. Ez a MediaCloud, aminek egy része a MediaCloud.org oldalon a weben is elérhető.
A MediaCloud automatikusan begyűjti több száz angol nyelvű újság cikkeit és száz blog bejegyzéseit. Az anyagokat utána valahogyan szétszedik, a cikkeket számos szempont szerint osztályozzák és adatbázisokba rendezik. Vagyis elvégzik a piszkos munkát. Azután jön a felhasználó és megkérdezi, mik voltak a Times, a BBC, vagy a Los Angeles Times legfontosabb hírei az elmúlt héten, vagy hogy milyern volt a cikkek témájának földrajzi megoszlása.
A MediaCloudot bemutató videóban láthatod, hogy viszonylag egyszerűnek tűnő adatokból is sok következtetést lehet levonni. (Fontos, hogy jól kell tudni kérdezni.)
Zuckerman és társai szerint mindez még csak a kezdet. Tovább épül az adatbázis, a kövőben hozzáférhetővé kívánják azt tenni más fejlesztők számára is.
Őszintén szólva én már arra is csak halványan emlékszem, hogy megnyílt. Rémlik, megjósoltam, hogy nem lesz hosszú életű a vállalkozás. Gyorsan "visszalapoztam" és kiderült, hogy én már 2008. június 8-án tudtam, amire a Pannon vezetői csak most jöttek rá: Nincs értelme az egésznek.
A baj az, hogy nem én vagyok a fantasztikus képességekkel megáldott látnok, hanem a Pannonnál nem volt senki, aki látta volna, hogy az Infosarok.hu / Hírsarok.hu koncepciója téves, kivitelezése - hm - átlagos. Nem tettek bele túl sok pénzt, működése sem került vagyonokba, viszont csúnyán néz ki, egy ilyen bezárásról szóló hír. Persze több is veszett Mohácsnál, illetve a Westelnél. A társaság "téonlájnosításakor" sok munkával felépített tartalomszolgáltatási részlegüket kellett rohammunkában szétverniük.
A mobil biznisz szerencsére stabil, a sikertelen online tartalmi kalandozások miatt várhatóan nem robbannak ki utcai zavargások.
A baj az, hogy nem én vagyok a fantasztikus képességekkel megáldott látnok, hanem a Pannonnál nem volt senki, aki látta volna, hogy az Infosarok.hu / Hírsarok.hu koncepciója téves, kivitelezése - hm - átlagos. Nem tettek bele túl sok pénzt, működése sem került vagyonokba, viszont csúnyán néz ki, egy ilyen bezárásról szóló hír. Persze több is veszett Mohácsnál, illetve a Westelnél. A társaság "téonlájnosításakor" sok munkával felépített tartalomszolgáltatási részlegüket kellett rohammunkában szétverniük.
A mobil biznisz szerencsére stabil, a sikertelen online tartalmi kalandozások miatt várhatóan nem robbannak ki utcai zavargások.
Olvasom, hogy átszervezik a TV2 igazgatóságait, zsugorodik a szervezet, kirúgják a felesleges igazgatókat.
Gyöngyössy Bencéért, vagy Árpa Attiláért nem hullatok egyetlen könnycseppet sem, mert nem ismerem őket, fogalmam sincs, hogy eddig mivel foglalkoztak. Rossz jelnek tartom viszont az önálló Digitális Média Igazgatóság megszüntetését.
2008. tavaszán a TV2 büszkén jelentette be a DMI megalakulását. Ez persze amolyan öszvérszervezet volt, ide tartozott a teletexttől a digitális átállásig sok minden, mégis úgy tűnt, hogy a korábbi évek hányattatásai után végre újra lesz gazdája a TV2-nél is az internetnek.
Az online részleg vezetőjeként hamarosan fel is bukkant Debre Zoli (korábban a FigyelőNetnél, a Stratlapnál, a ViaNovonál stb. dolgozott), majd néhány hónap múltával ahogy jött, el is ment.
2008. júniusa óta voltak apróbb webes fejlesztések a TV2-nél (legutóbb a Moziverzum), de a várt nagy áttörés elmaradt. A TV2 a weben maradt ott, ahol eddig is volt, a langyos középmezőnyben.
A Digitális Média Igazgatóság lefokozása mutatja, hogy a TV2 vezetése továbbra is a régi szép idők visszatérésében hisz. Azt gondolják, hogy örökké a kereskedelmi tévék maradnak a leghatékonyabb pénzcsináló gépek.
Emlékszem, hogy a tévés vezérek néhány éve még megmosolyogták az internetet. A nemzetközi trendeket figyelve látszik, hogy most már nincs min mosolyogni, inkább versenyezni kell. Ma már mindenki tudja, hogy a "mindenkire lövünk" tömegmédia számos szegmensben drága és rossz hatékonyságú. A tévés reklámköltések jelentős része mögött nem is szakmai-hatékonysági, hanem "egyéb" szempontok sejthetők.
A TV2 vezetőin nyilván óriási a nyomás. A tulajdonosok MOST, nem pedig 5-10 év múlva akarnak eredményeket látni. Az online média takarékon tartásával azonban olyan pozíciót veszítenek el, aminek megszerzése 5 év múlva már vagyonokba kerül.
(Kíváncsi vagyok, kiszámolta-e valaki, mekkora megtakarítást eredményezett annak idején a Korridor.hu bezárása és mit hozna ma a TV2-nek, ha egy ilyen portállall ott lennének valahol az Index és az Origo mellett?)
Gyöngyössy Bencéért, vagy Árpa Attiláért nem hullatok egyetlen könnycseppet sem, mert nem ismerem őket, fogalmam sincs, hogy eddig mivel foglalkoztak. Rossz jelnek tartom viszont az önálló Digitális Média Igazgatóság megszüntetését.
2008. tavaszán a TV2 büszkén jelentette be a DMI megalakulását. Ez persze amolyan öszvérszervezet volt, ide tartozott a teletexttől a digitális átállásig sok minden, mégis úgy tűnt, hogy a korábbi évek hányattatásai után végre újra lesz gazdája a TV2-nél is az internetnek.
Az online részleg vezetőjeként hamarosan fel is bukkant Debre Zoli (korábban a FigyelőNetnél, a Stratlapnál, a ViaNovonál stb. dolgozott), majd néhány hónap múltával ahogy jött, el is ment.
2008. júniusa óta voltak apróbb webes fejlesztések a TV2-nél (legutóbb a Moziverzum), de a várt nagy áttörés elmaradt. A TV2 a weben maradt ott, ahol eddig is volt, a langyos középmezőnyben.
A Digitális Média Igazgatóság lefokozása mutatja, hogy a TV2 vezetése továbbra is a régi szép idők visszatérésében hisz. Azt gondolják, hogy örökké a kereskedelmi tévék maradnak a leghatékonyabb pénzcsináló gépek.
Emlékszem, hogy a tévés vezérek néhány éve még megmosolyogták az internetet. A nemzetközi trendeket figyelve látszik, hogy most már nincs min mosolyogni, inkább versenyezni kell. Ma már mindenki tudja, hogy a "mindenkire lövünk" tömegmédia számos szegmensben drága és rossz hatékonyságú. A tévés reklámköltések jelentős része mögött nem is szakmai-hatékonysági, hanem "egyéb" szempontok sejthetők.
A TV2 vezetőin nyilván óriási a nyomás. A tulajdonosok MOST, nem pedig 5-10 év múlva akarnak eredményeket látni. Az online média takarékon tartásával azonban olyan pozíciót veszítenek el, aminek megszerzése 5 év múlva már vagyonokba kerül.
(Kíváncsi vagyok, kiszámolta-e valaki, mekkora megtakarítást eredményezett annak idején a Korridor.hu bezárása és mit hozna ma a TV2-nek, ha egy ilyen portállall ott lennének valahol az Index és az Origo mellett?)
Mostanában oktatóanyagok készítéséhez használtam a Camtasia Studio programot. Ügyes holmi, amivel nem csak képernyőképeket lophatsz, de videóra rögzíthetsz mindent, amit az egér, vagy a billentyűzet segítségével a képernyőn művelsz. Közben, vagy utána hangot is vehetsz fel, vagyis elmagyarázhatod, mit csinálsz. (A program ennél lényegesen többet tud,. Ha érdekel, töltsd le a 30 napos demo változatot.)
Első lelkesedésemben el is határoztam, hogy legközelebb, ha valamelyik új, vagy megújult online lapról írok, bevetem a Camtasiat is. Most Kevin Sablan megelőzött.
A Camtasianál sokkal egyszerűbb, viszont online elérhető és ingyenes eszköz, a Screenr segítségével azt vizsgálta meg, valóban többen követik-e a hímnemű, mint a nőnemű újságírókat a Twitteren.
Első lelkesedésemben el is határoztam, hogy legközelebb, ha valamelyik új, vagy megújult online lapról írok, bevetem a Camtasiat is. Most Kevin Sablan megelőzött.
A Camtasianál sokkal egyszerűbb, viszont online elérhető és ingyenes eszköz, a Screenr segítségével azt vizsgálta meg, valóban többen követik-e a hímnemű, mint a nőnemű újságírókat a Twitteren.
Ha a kutatás eredményére vagy kíváncsi, nézd/hallagsd meg Kaplan screencastját. Engem jobban izgatnak a műfajban rejlő (óriási) lehetőségek. Itt (a hangos Slideshare után) a Soundslides újabb, ingyenes és egyszerűen kezelhető/beépíthető versenytársa?
A Twitterre különösebb előtanulmányok nélkül beesőknek általában az a bajuk, hogy nem tudják, kit kövessenek, illetve hogy nem tudják, hol találhatják meg azokat, akiket követniük érdemes. Komoly probléma ez, hiszen a Twitter (információforrásként) attól válik egyre használhatóbbá, minél inkább megtaláljuk a követendő embereket/címeket.
Viszonylag jó helyzetben van az, aki tweetelő újságírókat keres. A hagyományos módszer szerint elég egy-két aktívan csiripelő újságírót találni, azután az ő ismerőseik, a beírásaikra válaszolók és az azokat továbbadók (RT) között viszonylag egyszerűen lehet tovább haladni. Ugyanakkor nehéz helyzetben is van, aki twitterező újságírókat keres, mert rengetegen vannak, egyre nehezebb köztük eligazodni.
Lényegében ezekre a problémákra kínál egyszerű és gyors megoldást a Muck Rack. Kitűnő gyűjteményt állított össze, aminek segítségével kiadvány/szerkesztőség, vagy témakör szerint is szűrhetjük a tweeteket.
Nagyon praktikus, hogy egyetlen kattintással lekérhetők a linket, illetve képet tartalmazó tweetek. Kitűnő ötlet, hogy a Muck Rackra (de azon belül önálló helyre) lehet bekötni a sajtóközleményekre mutató csiripeket.
Az egész Muck Rack rendkívül egyszerű és logikus, az ember csak csodálkozik, hogy másnak ez eddig nem jutott az eszébe.
Viszonylag jó helyzetben van az, aki tweetelő újságírókat keres. A hagyományos módszer szerint elég egy-két aktívan csiripelő újságírót találni, azután az ő ismerőseik, a beírásaikra válaszolók és az azokat továbbadók (RT) között viszonylag egyszerűen lehet tovább haladni. Ugyanakkor nehéz helyzetben is van, aki twitterező újságírókat keres, mert rengetegen vannak, egyre nehezebb köztük eligazodni.
Lényegében ezekre a problémákra kínál egyszerű és gyors megoldást a Muck Rack. Kitűnő gyűjteményt állított össze, aminek segítségével kiadvány/szerkesztőség, vagy témakör szerint is szűrhetjük a tweeteket.
Nagyon praktikus, hogy egyetlen kattintással lekérhetők a linket, illetve képet tartalmazó tweetek. Kitűnő ötlet, hogy a Muck Rackra (de azon belül önálló helyre) lehet bekötni a sajtóközleményekre mutató csiripeket.
Az egész Muck Rack rendkívül egyszerű és logikus, az ember csak csodálkozik, hogy másnak ez eddig nem jutott az eszébe.
Mozgóképes reklámot láthatnak majd az Entertainment Weekly olvasói a következő lapszámban. A szenzációs hírt az MTI augusztus 21-én dobta be a hosszú hétvége média-állóvizébe, ami azután egészen tegnapig fodrozódott. (Leírom magyarul is: Voltak, akik még tegnap is ezen a híren rágódtak. Leginkább persze azok a szerencsések, akik a hétvégén nem dolgoztak, ezért csak hétfőn futották át a "friss" hírtermést.)
Persze valóban érdekes, hogy egy magazinba kis képernyőt építenek és azon előzeteseket és reklámokat futtatnak. Érdekes, mint az éneklő majom, de azért zenei élményért továbbra is inkább valamelyik koncertterembe, vagy operaházba megyek.
Ha a mozgóképes újság célja, hogy "választ adjon a web kihívására", hogy saját pályáján verje meg a YouTube-ot, akkor sajnos csak azt mondhatom, hogy szánalmas ez a kísérlet. Nem hinném azonban, hogy erről lenne szó. Egyszerűen csak egy figyelemfelkeltő kampány ez, ahogy az volt az is, amikor tavaly a 75 éves Esquire ünnepi száma elektronikus (E Ink technológiával működő) címlappal jelent meg. A figyelem felkeltődött, a témával a CNET-től a Financial Times-ig mindenki foglalkozott, nyilván megtérül majd a befektetés.
Az EW egyébként csaknem 2 milliós példányszámmal fut, de csak egy részükben lesz mozgó reklám. Ennek költsége ugyanis példányonként néhány dolcsi. (Egy "normális" egész oldalas, színes hirdetés előállítási költsége ugyanitt 9 cent.)
Az EW persze jó "csatorna", itt valóban el lehet érni azokat, akiket érdekelnek a CBS új sorozatai (ezek előzetesei futnak majd a picurka képernyőn), de mindezt nyilván olcsóbban és hatékonyabban lejátszhatták volna a weben. Akkor persze nincs felhajtás, ingyenreklám. (Figyelem képes-hangos újságíról már senki sem fog írni!)
Nincs nekem semmi bajom az effajta játszadozással, legfeljebb attól félek, hogy a hírt olvasva egyes, még mindig a média 1.0-ban élő médiavezérek azt hiszik majd, itt a megoldás, erre kell menni. Nem várom el a Hírextrától, vagy a Női lapozótól, hogy értelmezzen egy ilyen hírt, viszon az Emasa, vagy a Kreatív megtehette volna. Lett volna rá idejük.
Persze valóban érdekes, hogy egy magazinba kis képernyőt építenek és azon előzeteseket és reklámokat futtatnak. Érdekes, mint az éneklő majom, de azért zenei élményért továbbra is inkább valamelyik koncertterembe, vagy operaházba megyek.
Ha a mozgóképes újság célja, hogy "választ adjon a web kihívására", hogy saját pályáján verje meg a YouTube-ot, akkor sajnos csak azt mondhatom, hogy szánalmas ez a kísérlet. Nem hinném azonban, hogy erről lenne szó. Egyszerűen csak egy figyelemfelkeltő kampány ez, ahogy az volt az is, amikor tavaly a 75 éves Esquire ünnepi száma elektronikus (E Ink technológiával működő) címlappal jelent meg. A figyelem felkeltődött, a témával a CNET-től a Financial Times-ig mindenki foglalkozott, nyilván megtérül majd a befektetés.
Az EW egyébként csaknem 2 milliós példányszámmal fut, de csak egy részükben lesz mozgó reklám. Ennek költsége ugyanis példányonként néhány dolcsi. (Egy "normális" egész oldalas, színes hirdetés előállítási költsége ugyanitt 9 cent.)
Az EW persze jó "csatorna", itt valóban el lehet érni azokat, akiket érdekelnek a CBS új sorozatai (ezek előzetesei futnak majd a picurka képernyőn), de mindezt nyilván olcsóbban és hatékonyabban lejátszhatták volna a weben. Akkor persze nincs felhajtás, ingyenreklám. (Figyelem képes-hangos újságíról már senki sem fog írni!)
Nincs nekem semmi bajom az effajta játszadozással, legfeljebb attól félek, hogy a hírt olvasva egyes, még mindig a média 1.0-ban élő médiavezérek azt hiszik majd, itt a megoldás, erre kell menni. Nem várom el a Hírextrától, vagy a Női lapozótól, hogy értelmezzen egy ilyen hírt, viszon az Emasa, vagy a Kreatív megtehette volna. Lett volna rá idejük.
Normális napokon az ember nem szokott azon spekulálni, hogy lassan Kínában beszélnek a világon a legtöbben angolul. Vagy azon, hogy a manapság legvonzóbb 10 munkakör 2004-ben még nem is létezett. Feltételezem, téged sem az izgat a legjobban, hogy a világon Bermudán (nem a háromszögben!) a legnagyobb a szélessávú internet-penetráció (és az USA csak a 19. a sorban).
Így leírva elég érdektelenek és összevisszának tűnnek ezek az adatok, nem hiszem hogy sokan jönnének izgalomba tőlük. A Did You Know 3.0. videót viszont már több mint 2 millióan látták. Én többször is. Egyrészt mert tetszik, másrészt mert szeretném megérteni, mitől áll össze adatok látszólag összefüggéstelen halmaza ilyen egységes, izgalmas egésszé?
Semmi űrtechnika, egyszerű zenés képsor nem túl bonyolult animációval. Mitől ilyen hatásos? Az egymást követő információk megfelelő ritmusától? A jól megválasztott zenétől? Egy biztos: Scott McLeod képregény-művész évek óta csiszolgatja, tökéletesíti a Did You Know újabb és újabb változatait.
Így leírva elég érdektelenek és összevisszának tűnnek ezek az adatok, nem hiszem hogy sokan jönnének izgalomba tőlük. A Did You Know 3.0. videót viszont már több mint 2 millióan látták. Én többször is. Egyrészt mert tetszik, másrészt mert szeretném megérteni, mitől áll össze adatok látszólag összefüggéstelen halmaza ilyen egységes, izgalmas egésszé?
Semmi űrtechnika, egyszerű zenés képsor nem túl bonyolult animációval. Mitől ilyen hatásos? Az egymást követő információk megfelelő ritmusától? A jól megválasztott zenétől? Egy biztos: Scott McLeod képregény-művész évek óta csiszolgatja, tökéletesíti a Did You Know újabb és újabb változatait.
Fantasztikus dolog, hogy (szinte) minden mindennel összekapcsolható, de nem tudom, mindez hova vezet.
Egy darabig működik a dolog, hamar elérkezik azonban az az idő, amikor valamennyi platformon nagyjából ugyanazok az információk lesznek elérhetők. (Persze csak részben, mert mindenhol maradnak olyan "hűségesek" is, akik csak az adott platformon jelennek meg, nem klónozzák mondanivalójukat.)
A párhuzamos publikálás ugyan többé-kevésbé automatikus, annak menedzselése egyre több munkával jár. Ez addig megéri, amíg a befektetett munkával arányosan növekszik a figyelem is. Hamar elkövetkezik azonban az idő, amikor viszonylag jelentős energiabefektetéssel már csak szemetet termelünk.
Mókusok vagyunk a mókuserékben, amit (egyébként jó szándékú) fejlesztők hajtanak?
- Cikked, /blogbejegyzésed RSS-ét átalakíthatod Twitter-csiripelésé (ha feliratkozol, megjelenik a Turulcsiripen is)
- Ha behúzod az írásod a Google Readerre
- megoszthatod azt ismerőseiddel
- kikerül a TurulMemere
- A Google Reader "Send to" funkciója révén a bejegyzés egyetlen gombnyomással kikerülhet a Delicious, Digg, Facebook, FriendFied, Tumblr stb. oldalakra
- Egyszerűen, Gmailből közvetlenül lehet publikálni a Posterousra és a Twitterre
- A Posterous "Autopost" funkciójával egyetlen kattintással rakhatsz ki anyagokat a Facebookra, a Flickerre, a Blogger és Wordpress blogokba és még ki tudja hová.
Egy darabig működik a dolog, hamar elérkezik azonban az az idő, amikor valamennyi platformon nagyjából ugyanazok az információk lesznek elérhetők. (Persze csak részben, mert mindenhol maradnak olyan "hűségesek" is, akik csak az adott platformon jelennek meg, nem klónozzák mondanivalójukat.)
A párhuzamos publikálás ugyan többé-kevésbé automatikus, annak menedzselése egyre több munkával jár. Ez addig megéri, amíg a befektetett munkával arányosan növekszik a figyelem is. Hamar elkövetkezik azonban az idő, amikor viszonylag jelentős energiabefektetéssel már csak szemetet termelünk.
Mókusok vagyunk a mókuserékben, amit (egyébként jó szándékú) fejlesztők hajtanak?
Emlékszel még a Dave Carrollra, akinek az United Airlines nem csak a gitárját, de a szívét is összetörte? Carrol azt ígérte, hogy 3 számmal válaszol a légitársaság arroganciájára. Az első elképesztően sikeres lett, eddig csaknam 5 millióan alkalommal nézték/hallgatták meg. Carroll és a banda (Sons of Maxwell) karrierje fellendült, az anyagi kár annak ellenére megtérült, hogy a gitáros-énekes nem fogadta el a United kártérítését. A United Airlines (presztízs(veszteségét) nehéz pénzben kifejezni.
Most elkészült és felkerült a YouTube-ra a második nóta is. Ahogy általában a filmekkel is lenni szokott, a második rész nem szól akkorát, mint az első, de azért vannak benne jó pillanatok. (Különösen a vége felé.)
Most elkészült és felkerült a YouTube-ra a második nóta is. Ahogy általában a filmekkel is lenni szokott, a második rész nem szól akkorát, mint az első, de azért vannak benne jó pillanatok. (Különösen a vége felé.)
A blogger elnevezés mindig is hülyeség volt, de szükség volt rá, hogy egyszerűen megragadjunk, megnevezzünk valamit, ami sokszor nem is olyan egyszerű.
A blog NEM MŰFAJ, csak egy webes felület, ami nagyon sokféle módon, sokféle célra használható. Ennek megfelelően a blogolás (blog írása) is nagyon sokféle lehet.
Valljuk be, a blogger elég szerencsétlen elnevezés, hiszen az írót nem szokás az általa használt eszközről elnevezni. Notebooker, emailer, facebooker - jó vicc. (A magyar gépíró(nő) kicsit más, hiszen az nem olyan embert jelöl, aki az írógép segítségével önálló szöveget alkot, hanem inkább olyat, aki interfész a gépelni nem tudó szerző és a gép között.)
A blogger név persze a kezdetektől béna volt és az is maradt, de megszoktuk. Kezdetben alkalmas volt arra, hogy megkülönböztesse a civileket, amatőröket, önjelölt észosztókat, más szakmákból átránduló észosztókat a hivatásos újságíróktól.
Ma azonban már sokkal kuszább a helyzet. Szinte minden újságban vannak már blogok. (Persze nem nálunk.) Ezek többségét hivatásos újságírók írják. Rengeteg a céges blog, amit belső emberek, gyakran a kommunikációs osztály munkatársai látnak el tartalommal. Van-e értelme egyetlen gyűjtőfogalommal bloggernek titulálni az énblogok szerzőitől a blogot (is) író hivatásos publicistán át a saját könyvének népszerűsítését segítő gasztroblog szerzőjéig mindenkit?
A weben egyre inkább elveszti a jelentőségét, milyen hivatalos papírral, intézményi háttérrel rendelkezik egy szöveg szerzője. Hasznosak, érdekesek a benne szereplő információk? Elrakom, hivatkozok rá, tovább küldöm, megosztom.
A blogger elnevezés persze erősen bevésődött az agyakba - mindent megtettünk ezért - nehéz lesz kitörölni.
A blog NEM MŰFAJ, csak egy webes felület, ami nagyon sokféle módon, sokféle célra használható. Ennek megfelelően a blogolás (blog írása) is nagyon sokféle lehet.
Valljuk be, a blogger elég szerencsétlen elnevezés, hiszen az írót nem szokás az általa használt eszközről elnevezni. Notebooker, emailer, facebooker - jó vicc. (A magyar gépíró(nő) kicsit más, hiszen az nem olyan embert jelöl, aki az írógép segítségével önálló szöveget alkot, hanem inkább olyat, aki interfész a gépelni nem tudó szerző és a gép között.)
A blogger név persze a kezdetektől béna volt és az is maradt, de megszoktuk. Kezdetben alkalmas volt arra, hogy megkülönböztesse a civileket, amatőröket, önjelölt észosztókat, más szakmákból átránduló észosztókat a hivatásos újságíróktól.
Ma azonban már sokkal kuszább a helyzet. Szinte minden újságban vannak már blogok. (Persze nem nálunk.) Ezek többségét hivatásos újságírók írják. Rengeteg a céges blog, amit belső emberek, gyakran a kommunikációs osztály munkatársai látnak el tartalommal. Van-e értelme egyetlen gyűjtőfogalommal bloggernek titulálni az énblogok szerzőitől a blogot (is) író hivatásos publicistán át a saját könyvének népszerűsítését segítő gasztroblog szerzőjéig mindenkit?
A weben egyre inkább elveszti a jelentőségét, milyen hivatalos papírral, intézményi háttérrel rendelkezik egy szöveg szerzője. Hasznosak, érdekesek a benne szereplő információk? Elrakom, hivatkozok rá, tovább küldöm, megosztom.
A blogger elnevezés persze erősen bevésődött az agyakba - mindent megtettünk ezért - nehéz lesz kitörölni.
Az amerikai comScore egy friss felméréséből kiderül, hogy az interneten már hatékonyabban lehet hirdetni, mint a tévében. Most még csak egyes vásárlói szegmensekről, bizonyos árucikkekről van szó, de a hír akkor is elgondolkodtató.
Nemrég a kereskedelmi tévék pénzcsináló gépezete még igen jól működött, vezetőik nagyon magabiztosak voltak. A válság hatására most olyan hirdetők is elgondolkodnak a reklámok hatékonyságáról, akik korábban szó nélkül nyomták a pénzt a tévéreklámokba.
Nem gondolom, hogy a comScore kutatásának hatására a hirdetők most hirtelen mind a homlokukra csapnak és az internetre terelik át teljes tevékenységüket, de amennyiben ez a tendencia tartós lesz, idővel talán még a korábbinál is nagyobb sebességgel növekedhet az internetes hirdetési piac. Ha meg van sok hirdetés, lehet/kell köré valami tartalmat is rakni. Lehet ugyan, hogy a hirdetéseken alapuló média modellje gusztustalan, kiábrándító, etikailag is problematikus, a tartalomkészítők számára lealacsonyító, de egyelőre nem sikerült jobbat kitalálni. (Ugye te nem hitted el, hogy az újságok eddig az előfizetési díjakból működtek?)
Nemrég a kereskedelmi tévék pénzcsináló gépezete még igen jól működött, vezetőik nagyon magabiztosak voltak. A válság hatására most olyan hirdetők is elgondolkodnak a reklámok hatékonyságáról, akik korábban szó nélkül nyomták a pénzt a tévéreklámokba.
Nem gondolom, hogy a comScore kutatásának hatására a hirdetők most hirtelen mind a homlokukra csapnak és az internetre terelik át teljes tevékenységüket, de amennyiben ez a tendencia tartós lesz, idővel talán még a korábbinál is nagyobb sebességgel növekedhet az internetes hirdetési piac. Ha meg van sok hirdetés, lehet/kell köré valami tartalmat is rakni. Lehet ugyan, hogy a hirdetéseken alapuló média modellje gusztustalan, kiábrándító, etikailag is problematikus, a tartalomkészítők számára lealacsonyító, de egyelőre nem sikerült jobbat kitalálni. (Ugye te nem hitted el, hogy az újságok eddig az előfizetési díjakból működtek?)
Gyerekkoromban divatosak voltak a Micsurin viccek. Ma persze nem tanítják az iskolában a Nagy Szovjet Növénynemesítő hőstetteit, ezért gyorsan elmesélem, hogy ennek a vicckategóriának a lényege, hogy kereszteznek valamit, valami nagyon hozzá nem illővel, amiből létrejön valami meglepő. Poén, függöny.
Mindez most onnan jutott az eszembe, hogy a Huffington Post most keresztezte az online újságot a Facebook-kal. Ez a szőlő és a kutya keresztezésével ellentétben nem ugat, ha lopják, viszont sok más érdekes dolgot csinál.
Ha csatlakozol a HuffPo Social News hálózathoz, újfajta kapcsolatba lépsz valamennyi facebookos barátoddal, aki olvassa a Huffington Postot. (Ne legyél nagyon csalódott, ha belépve nem találsz senki ismerőst. Ahogy a HuffPo, ez a szolgáltatás is az online hírgyűjtő/újság (nehéz eldönteni, minek is nevezzük) amerikai liberális demokrata olvasótáborának szól.)
Szóval, ha amerikai liberális demokrata HuffPo olvasó lennél és csatlakoznál a szolgáltatáshoz, láthatnád melyik cikket olvassák a barátaid, mihez írnak hozzászólást stb. (Saját aktivitásod - ha úgy kívánod - azonnal megjelenne Facebook oldaladon is.
Nem is folytatom (ha érdekel a dolog, olvasd el Arianna asszony beköszöntőjét, vagy Kara Swisher (All Things Digital) recenzióját), inkább eljátszom a gondolattal, hogyan tudnám X, Y, vagy Z főszerkesztőnek elmagyarázni, hogyan működik ez az egész. (Szerencsére nem ostromolnak ilyen kérdésekkel.)
Ilyenkor úgy érzem, hogy nem egy kattintásra, hanem beláthatatlanul messze van Amerika.
Mindez most onnan jutott az eszembe, hogy a Huffington Post most keresztezte az online újságot a Facebook-kal. Ez a szőlő és a kutya keresztezésével ellentétben nem ugat, ha lopják, viszont sok más érdekes dolgot csinál.
Ha csatlakozol a HuffPo Social News hálózathoz, újfajta kapcsolatba lépsz valamennyi facebookos barátoddal, aki olvassa a Huffington Postot. (Ne legyél nagyon csalódott, ha belépve nem találsz senki ismerőst. Ahogy a HuffPo, ez a szolgáltatás is az online hírgyűjtő/újság (nehéz eldönteni, minek is nevezzük) amerikai liberális demokrata olvasótáborának szól.)
Szóval, ha amerikai liberális demokrata HuffPo olvasó lennél és csatlakoznál a szolgáltatáshoz, láthatnád melyik cikket olvassák a barátaid, mihez írnak hozzászólást stb. (Saját aktivitásod - ha úgy kívánod - azonnal megjelenne Facebook oldaladon is.
Nem is folytatom (ha érdekel a dolog, olvasd el Arianna asszony beköszöntőjét, vagy Kara Swisher (All Things Digital) recenzióját), inkább eljátszom a gondolattal, hogyan tudnám X, Y, vagy Z főszerkesztőnek elmagyarázni, hogyan működik ez az egész. (Szerencsére nem ostromolnak ilyen kérdésekkel.)
Ilyenkor úgy érzem, hogy nem egy kattintásra, hanem beláthatatlanul messze van Amerika.
Néhány évvel ezelőtt egy podcast vállalkozáson törtem a fejem. A
riporterként bevonható embereken spekulálva az elsők között jutott
eszembe Szalay Dani. A vállalkozásból nem lett semmi - működőképes
üzleti modelljét azóta sem találom - , viszont örömmel látom, hogy Dani
elindította saját podcast oldalát, a Vipcast.hu-t
A név jó, a körítés (design, kiegésztő információk) alapvetően rendben van. Egyelőre mindössze 3 adás van fenn, azokon lehet rágódni.
A Vipcast nem valamilyen kiválasztott témára, hanem az "érdekes emberekre" koncentrál. Az csak később derül ki, hogy szerencsés-e ez az irány, hiszen egy ilyen vegyes tematikájú oldal csak lassabban találja meg közönségét, mint egy tematikus podcast. (A TED is vegyes tematikájú, mégsem hallottam még senkit, aki fanyalogna emiatt. Igaz, az ottani választékban mindenki megtalálja a számára érdekes előadókat.)
A jelenleg hallható három anyag még nagyon "rádiós". Nagyon hirtelen esünk be az "adásba" (nincs előtte semmi felvezetés), a hazai média követelményeinek megfelelően nagyon visszafogott bennük a riporter.
Számomra a podcast sokkal személyesebb, mint egy rádióműsor. Kedvenc podcastereimet ugyanúgy (szinte) személyes ismerőseimnek tekintem, mint a naponta olvasott bloggereket. Természetesen nincs szabály arra, milyennek kell lennie egy podcastnak. Sok az online monológ, a rádiós kérdés-felelet (ezek 90 százalék ráadásul telefoninterjú), a mindenki_sorban_mondja_a_magáét "kerekasztal". Nem baj, elférnek ezek is a weben. Kedvenceim mégis azok a beszélgetések, amiket hallgatva úgy érzem, mintha én is jelen lennék, néha legszívesebben beleszólnék, vagy kérdeznék. Tudom, nagyon nehéz ilyen műsorokat csinálni, de egyeseknek sikerül. Rendszeresen.
Daninak ezúton is azt tanácsolom, próbáljon elszakadni rádiókban szerzett rutinjától, merjen lazább lenni, vitatkozni, közbevágni, kérdezni. Ne simára polírozott adásokra törekedjen, hanem arra, hogy a felvételeken átjöjjön a riportalanyok és a kérdező egyénisége.
Tudom, tanácsot adni könnyű, azt megvalósítani nehéz. Ezért gyorsan hozzá is teszem, hogy nekem ugyan nagyon határozott képem (hangképem) van az "ideális podcastról", fogalmam sincs, mi a titka, trükkje, hogyan lehet megcsinálni.
A név jó, a körítés (design, kiegésztő információk) alapvetően rendben van. Egyelőre mindössze 3 adás van fenn, azokon lehet rágódni.
A Vipcast nem valamilyen kiválasztott témára, hanem az "érdekes emberekre" koncentrál. Az csak később derül ki, hogy szerencsés-e ez az irány, hiszen egy ilyen vegyes tematikájú oldal csak lassabban találja meg közönségét, mint egy tematikus podcast. (A TED is vegyes tematikájú, mégsem hallottam még senkit, aki fanyalogna emiatt. Igaz, az ottani választékban mindenki megtalálja a számára érdekes előadókat.)
A jelenleg hallható három anyag még nagyon "rádiós". Nagyon hirtelen esünk be az "adásba" (nincs előtte semmi felvezetés), a hazai média követelményeinek megfelelően nagyon visszafogott bennük a riporter.
Számomra a podcast sokkal személyesebb, mint egy rádióműsor. Kedvenc podcastereimet ugyanúgy (szinte) személyes ismerőseimnek tekintem, mint a naponta olvasott bloggereket. Természetesen nincs szabály arra, milyennek kell lennie egy podcastnak. Sok az online monológ, a rádiós kérdés-felelet (ezek 90 százalék ráadásul telefoninterjú), a mindenki_sorban_mondja_a_magáét "kerekasztal". Nem baj, elférnek ezek is a weben. Kedvenceim mégis azok a beszélgetések, amiket hallgatva úgy érzem, mintha én is jelen lennék, néha legszívesebben beleszólnék, vagy kérdeznék. Tudom, nagyon nehéz ilyen műsorokat csinálni, de egyeseknek sikerül. Rendszeresen.
Daninak ezúton is azt tanácsolom, próbáljon elszakadni rádiókban szerzett rutinjától, merjen lazább lenni, vitatkozni, közbevágni, kérdezni. Ne simára polírozott adásokra törekedjen, hanem arra, hogy a felvételeken átjöjjön a riportalanyok és a kérdező egyénisége.
Tudom, tanácsot adni könnyű, azt megvalósítani nehéz. Ezért gyorsan hozzá is teszem, hogy nekem ugyan nagyon határozott képem (hangképem) van az "ideális podcastról", fogalmam sincs, mi a titka, trükkje, hogyan lehet megcsinálni.
Ne gondold, hogy hogy csak a brit NLA próbálkozik a web megregulázásával. A világ egyik legnagyobb hírügynöksége, az amerikai Associated Press éppen most mesterkedik egy olyan rendszer (DRM) bevezetésén, aminek segítségével nem csak ellenőrizheti hírei felhasználását, de azonnal automatikus visszajelzést is kap az illegális megjelenésekről.
Új stratégiájával az AP reagálni próbál a piac változásaira. Szerintem rosszul.
A patinás hírügynökség egyébként sajátos modell szerint működik. Nem "közszolgálati médium" (mint például az MTI), nem üzleti vállalkozás, hanem amerikai újságok, tévé- és rádiótársaságok nonprofit szövetkezete. Az AP óriási hálózata információkat gyűjt, cikkekkel, fotókkal látja el a szövetkezeti tagságot (több ezer szerkesztőséget), közben anyagokat vesz át a tagoktól is. Ezen kívül azért üzleti alapon kiszolgálják még a fél világot. Ez a modell kitűnően működött abban a világban, amikor az információhoz való hozzáférés bonyolult és drága volt. A bajok akkor kezdődtek, amikor nehezebbre fordult a vásárlók, a hagyományos média helyzete, mindezt pedig az internet, az ingyenes terjesztés és az alternatív hírforrások tették még bonyolultabbá.
Az elmúlt években egyre többen vitatják a hagyományos hírügynökségek létjogosultságát. Voltak, akik csak az elméleti fejtegetésekig jutottak, sokan viszont léptek is. Kifelé az AP előfizetői közül. Az AP erre hisztisen reagál, állandóan panaszkodik, hogy "egyesek sok pénzt keresnek mások főcímeiből és a kulcsszavak gyűjtögetéséből." Minden erejével megpróbálja fenntartani a XX. századot.
Az AP bejelentésére sokan reagáltak, sok okosságot összehordtak. A legérdekesebb mégis Chris Aheam, az AP legnagyobb versenytársa, a Thomson Reuters a média-elnökkének blogbejegyzése. Már a címe is sokat elárul: Why we believe in link economy (Miért hiszünk mi a link-gazdaságban).
Miért érdekes ez az írás? Mert nincs benne semmi új. Éppen arról szól, amiről a digitális médiával foglalkozó cikkek, tanulmányok könyvek írnak: A mai világban a kontextus, a más információkhoz való kapcsolódás legalább olyan fontos, mint maga a tartalom. Aki valamilyen információra hivatkozik, értéket teremt. Aki ezt a folyamatot gátolja, az online újságírás lényegét támadja.
Nyilván a Reuters sincs könnyű helyzetben.. Ennek ellenére nem régi dicsősége visszaállításával próbálkozik, hanem alkalmazkodik az új helyzethez. Intenzíven használja a közösségi médiát. Önkénteseket von be. Partnerségre lépett a Global Voices hálózattal... Ha az AP harakirit hajt végre, a Reuters szívesen átveszi megmaradt ügyfeleit.
Új stratégiájával az AP reagálni próbál a piac változásaira. Szerintem rosszul.
A patinás hírügynökség egyébként sajátos modell szerint működik. Nem "közszolgálati médium" (mint például az MTI), nem üzleti vállalkozás, hanem amerikai újságok, tévé- és rádiótársaságok nonprofit szövetkezete. Az AP óriási hálózata információkat gyűjt, cikkekkel, fotókkal látja el a szövetkezeti tagságot (több ezer szerkesztőséget), közben anyagokat vesz át a tagoktól is. Ezen kívül azért üzleti alapon kiszolgálják még a fél világot. Ez a modell kitűnően működött abban a világban, amikor az információhoz való hozzáférés bonyolult és drága volt. A bajok akkor kezdődtek, amikor nehezebbre fordult a vásárlók, a hagyományos média helyzete, mindezt pedig az internet, az ingyenes terjesztés és az alternatív hírforrások tették még bonyolultabbá.
Az elmúlt években egyre többen vitatják a hagyományos hírügynökségek létjogosultságát. Voltak, akik csak az elméleti fejtegetésekig jutottak, sokan viszont léptek is. Kifelé az AP előfizetői közül. Az AP erre hisztisen reagál, állandóan panaszkodik, hogy "egyesek sok pénzt keresnek mások főcímeiből és a kulcsszavak gyűjtögetéséből." Minden erejével megpróbálja fenntartani a XX. századot.
Az AP bejelentésére sokan reagáltak, sok okosságot összehordtak. A legérdekesebb mégis Chris Aheam, az AP legnagyobb versenytársa, a Thomson Reuters a média-elnökkének blogbejegyzése. Már a címe is sokat elárul: Why we believe in link economy (Miért hiszünk mi a link-gazdaságban).
Miért érdekes ez az írás? Mert nincs benne semmi új. Éppen arról szól, amiről a digitális médiával foglalkozó cikkek, tanulmányok könyvek írnak: A mai világban a kontextus, a más információkhoz való kapcsolódás legalább olyan fontos, mint maga a tartalom. Aki valamilyen információra hivatkozik, értéket teremt. Aki ezt a folyamatot gátolja, az online újságírás lényegét támadja.
Nyilván a Reuters sincs könnyű helyzetben.. Ennek ellenére nem régi dicsősége visszaállításával próbálkozik, hanem alkalmazkodik az új helyzethez. Intenzíven használja a közösségi médiát. Önkénteseket von be. Partnerségre lépett a Global Voices hálózattal... Ha az AP harakirit hajt végre, a Reuters szívesen átveszi megmaradt ügyfeleit.
Ha olyan tervezős-ötletelős fajta vagy, biztosan belefutottál már valamilyen mind mapping eszközbe. Ha nem találkoztál még ilyennel, akkor sem kell nagyon megijedni. A mind mapping arra való, hogy ötleteidet, gondolataidat nagyon gyorsan és egyszerűen lejegyezhesd, áttekinthesd. Előnye, hogy a hagyományos jegyzeteléssel szemben ez a lejegyzés nem lineáris és nem csak szavakból áll.
Az ötlettérkép (hivatalos magyar név híján nevezzük így) a fogalmak, dolgok egyszerű, grafikus megjelenítését teszi lehetővé. Ez a megjelenítés természetesen rugalmas, egyszerűen és gyorsan megváltoztatható.
Roland Legrand a MédiaShift blogban egy új, ingyenes (freemium) eszköz, a MindMeister kapcsán azon spekulál, milyen jól is lehetne használni azt a szerkesztőségben. Azonnal ötféle használati módot is felsorol.
1. Cikktémák felvetése, kidolgozása - A lapindító, agyaló, ötletelő (stb.) értekezletek gyakori problémája, hogy valaki bedob egy ötletet, amit a többiek nem értenek. Egy egyszerű, a történet alapvető összefüggéseit megmutató ötlettérkép sok cikket megmenthetne a korai (méltatlan) haláltól.
Az ötlettérkép nagyon jól használható akkor is, ha többen (pl. újságíró, fotós, videós, grafikus) dolgoznak ugyanazon az témán. (Az ötlettérképek legtöbbje a weben keresztül megosztható.)
2. Akár az asztalodnál, akár a helyszínen jegyzetelsz, az ötlettérkép segítségével egyszerűen és gyorsan ábrázolhatod az összefüggéseket. Ikonok és képek használatával (előre elkészített könyvtárból, vagy a webről veheted őket) nagyon hatékonnyá teheted munkádat.
3. Tedd láthatóvá a dolgokat. Ötlettérkép segítségével kiválóan jeleníthetők meg a változások. Például a szerkesztőségek átalakulása. Legrand Paul Bradshaw a XXI. századi szerkesztőséggel foglalkozó sorozatát ültette át egyetlen ötlettérképre. Döntsd el, melyik az áttekinthetőbb.
4. Az ötlettérkép nem csak megoszthatók, de többféle formátumban (kép, Flash dokumentum stb.) exportálhatók. Miért ne használnánk őket a nyomtatott, vagy az online lapban?
5. Legrand fantáziáját az is izgatja, hogyan lehetne az ötlettérképeket a wikikhez hasonlóak közösségi munkaeszköznek használni? A tapasztalatok ezen a területen még mérsékeltek. Itt a lehetőség, lehet próbálkozni!
Mindenképpen ajánlom, hogy nézd meg a MediaShift eredeti bejegyzését, mert néhány nagyon hasznos link van benne.
Az ötlettérkép (hivatalos magyar név híján nevezzük így) a fogalmak, dolgok egyszerű, grafikus megjelenítését teszi lehetővé. Ez a megjelenítés természetesen rugalmas, egyszerűen és gyorsan megváltoztatható.
Roland Legrand a MédiaShift blogban egy új, ingyenes (freemium) eszköz, a MindMeister kapcsán azon spekulál, milyen jól is lehetne használni azt a szerkesztőségben. Azonnal ötféle használati módot is felsorol.
1. Cikktémák felvetése, kidolgozása - A lapindító, agyaló, ötletelő (stb.) értekezletek gyakori problémája, hogy valaki bedob egy ötletet, amit a többiek nem értenek. Egy egyszerű, a történet alapvető összefüggéseit megmutató ötlettérkép sok cikket megmenthetne a korai (méltatlan) haláltól.
Az ötlettérkép nagyon jól használható akkor is, ha többen (pl. újságíró, fotós, videós, grafikus) dolgoznak ugyanazon az témán. (Az ötlettérképek legtöbbje a weben keresztül megosztható.)
2. Akár az asztalodnál, akár a helyszínen jegyzetelsz, az ötlettérkép segítségével egyszerűen és gyorsan ábrázolhatod az összefüggéseket. Ikonok és képek használatával (előre elkészített könyvtárból, vagy a webről veheted őket) nagyon hatékonnyá teheted munkádat.
3. Tedd láthatóvá a dolgokat. Ötlettérkép segítségével kiválóan jeleníthetők meg a változások. Például a szerkesztőségek átalakulása. Legrand Paul Bradshaw a XXI. századi szerkesztőséggel foglalkozó sorozatát ültette át egyetlen ötlettérképre. Döntsd el, melyik az áttekinthetőbb.
4. Az ötlettérkép nem csak megoszthatók, de többféle formátumban (kép, Flash dokumentum stb.) exportálhatók. Miért ne használnánk őket a nyomtatott, vagy az online lapban?
5. Legrand fantáziáját az is izgatja, hogyan lehetne az ötlettérképeket a wikikhez hasonlóak közösségi munkaeszköznek használni? A tapasztalatok ezen a területen még mérsékeltek. Itt a lehetőség, lehet próbálkozni!
Mindenképpen ajánlom, hogy nézd meg a MediaShift eredeti bejegyzését, mert néhány nagyon hasznos link van benne.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy elnézést kérjünk az ORTT-től. Korábban gyakran és lelkesen gyaláztuk őket, mikor különféle agyament ötletekkel álltak elő a web megregulázására. Meg kell követni a hírlopás ellen harcoló MTI-t és szövetségeseit is. Ők valamennyien csak szánalmas amatőrök a brit Newspaper Licencing Ageny-hez (NLA) képest.
Az NLA afféle behajtó cég, ami keményen bevasalja a sajtószemléző és sajtófigyelő cégektől az újságoknak járó jogdíjakat. Szép, kifinomult rendszer, ami eddig rendesen működött is. A baj csak az, hogy a nyomtatott média szerepének csökkenése miatt visszaesett az NLA bevétele is, így új vadászterület után kellett nézniük. Meg is találták a webet.
Az NLA tervezete szerint a jövőben nem csak azoktól a szemléző cégektől szednének be jogdíjat, amik webes cikke részleteit gyűjtik össze ügyfeleik számára, hanem fizetniük kellene az ilyen cikkekre mutató linkekért is. (Aki kimásolt szöveget és linket is küld, annak duplán kellene fizetnie.) A tervezet további szépsége, hogy a feladón kívül a linket kapó cég is fizetne.
Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az NLA tervezetének nyilvánosságra kerülését világraszóló felhördülés követte. A brit lapok (az NLA fenntartói) többségének egyáltalán nem lenne ellenére, ha akár ilyen áron is, de egy kis plusz bevételhez jutnának. A sajtófigyelő és szemléző cégek többsége elaludta a július elején napvilágot látott hírt. Néhány szakmai blogger hangosabb lármázása kellett ahhoz, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerüljön a tervezet és megindulhasson a vita.
Ha érdekel a téma, feltétlenül olvasd el Nevill Hobson blogbejegyzését, amiben további linkeket is találsz. (Még ingyenesen.)
Az ORTT-nek és az MTI-nek és az Artisjusnak pedig ne szólj, nehogy az NLA-tól merítsenek ihletet!
Az NLA afféle behajtó cég, ami keményen bevasalja a sajtószemléző és sajtófigyelő cégektől az újságoknak járó jogdíjakat. Szép, kifinomult rendszer, ami eddig rendesen működött is. A baj csak az, hogy a nyomtatott média szerepének csökkenése miatt visszaesett az NLA bevétele is, így új vadászterület után kellett nézniük. Meg is találták a webet.
Az NLA tervezete szerint a jövőben nem csak azoktól a szemléző cégektől szednének be jogdíjat, amik webes cikke részleteit gyűjtik össze ügyfeleik számára, hanem fizetniük kellene az ilyen cikkekre mutató linkekért is. (Aki kimásolt szöveget és linket is küld, annak duplán kellene fizetnie.) A tervezet további szépsége, hogy a feladón kívül a linket kapó cég is fizetne.
Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az NLA tervezetének nyilvánosságra kerülését világraszóló felhördülés követte. A brit lapok (az NLA fenntartói) többségének egyáltalán nem lenne ellenére, ha akár ilyen áron is, de egy kis plusz bevételhez jutnának. A sajtófigyelő és szemléző cégek többsége elaludta a július elején napvilágot látott hírt. Néhány szakmai blogger hangosabb lármázása kellett ahhoz, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerüljön a tervezet és megindulhasson a vita.
Ha érdekel a téma, feltétlenül olvasd el Nevill Hobson blogbejegyzését, amiben további linkeket is találsz. (Még ingyenesen.)
Az ORTT-nek és az MTI-nek és az Artisjusnak pedig ne szólj, nehogy az NLA-tól merítsenek ihletet!
A múlt héten számos helyen olvashattunk Rupert Murdoch bejelentéséről, ami szerint egy éven belül a News Corp valamennyi online kiadványáért fizetni kell. Murdoch a világ egyik legnagyobb médiacégének (News Corp) a résztulajdonosa és vezérigazgatója, dörzsölt, öreg róka, aki néhányszor már alaposan meglepte a világot. Természetese, hogy nagy figyelmet kap minden megszólalása. (Sokan úgy gondolják, hogy Murdoch lépését a konkurencia is azonnal követni fogja.) Nem kellene azonban az efféle kijelentéseket szó szerint, minden kritika nélkül beszopni.
Ahogy a többi nagy médiacég, úgy a News Corp számára sem volt diadalmenet az elmúlt év. Ha egy cég 3,4 milliárd veszteséggel zárja az évet (az előző év 5,4 milliárd dolláros nyeresége után), illik valamit mondani. A részvényeseknek, a bankoknak, a szövetségeseknek nem elég széttárt karokat mutatni és a világgazdasági válságra hivatkozni. Murdochtól azt akarják hallani, merre kell menni a következő években. Most megtudhatták. (Más kérdés, hogy néhány éve, a Dow Jones, benne a Wall Street Journal megvásárlása idején éppen Murdoch hangoztatta a legelszántabban, hogy az egész WSJ-com-ot ingyenessé kell tenni. - Akkoriban persze igen szépen alakultak az online hirdetési bevételek.)
Murdoch most azt mondta ki, amit a szakma konzervatív része hallani akart. A baj csak az, hogy megvalósíthatatlan. Eddig is léteztek olyan speciális, jól körülhatárolt közönségnek minőségi tartalmat nyújtó online kiadványok, amikért pénzt lehetett kérni, de reménytelenül elbukott mindenki, aki széles közönségnek próbált máshol is elérhető tömegtartalmat eladni.
Murdoch fellépését most leginkább azok fogadják lelkesen, akik minden fórumon azt hangoztatják, hogy az "igazi újságírás" változatlan, az internet ugyanúgy csak egy új platform, mint annak idején a rádió, vagy a televízió voltak. A lapok halálát ezek megjelenésekor is megjósolták, a nyomtatott média mégis tovább élt.
A valóság azonban az, hogy az újságírás az elmúlt években óriási változásokon ment át és legalább ennyire megváltozott a hírfogyasztás is. Ezt a folyamatot megfordítani már nem lehet. A hagyományos újság-modell az információhiányon és a kizárólagosságon alapult. Az interneten éppen ennek ellenkezője az igaz: Nagyon sok (időnként túl sok) az információ, viszont nagyon kevés az olyan, ami valóban csak egyetlen helyen érhető el. A korszerű újságírás fontos része a tartalomgondozás, a külső információkra való hivatkozás és a közönséggel való párbeszéd. Mindez nem működik úgy, ha fizetős kapukkal akadályozzuk meg az információk áramlását. (Mindezt nyilván Rupert Murdoch is jól tudja, de ezzel nem állhat a részvényesek elé.)
Furcsa, hogy bár Murdoch bejelentéséről idehaza is sokan írtak, eddig (tudtommal) senki sem akadt, aki a megpróbálta volna értelmezni is azt. Ennek két lehetséges megfejtését látom: 1) A cikkírók örülnének, ha a fizetős lapok bevezetésével "helyreállna a rend". 2) Nem értik Mi van Murdoch fenyegetése mögött. Nem is tudom, melyik a rosszabb.
Néhány jó elemzés / vélemény a témáról:
Indepemdent
Roy Greenslade (Guardian)
Jeff Jarvis (Guardian)
Ahogy a többi nagy médiacég, úgy a News Corp számára sem volt diadalmenet az elmúlt év. Ha egy cég 3,4 milliárd veszteséggel zárja az évet (az előző év 5,4 milliárd dolláros nyeresége után), illik valamit mondani. A részvényeseknek, a bankoknak, a szövetségeseknek nem elég széttárt karokat mutatni és a világgazdasági válságra hivatkozni. Murdochtól azt akarják hallani, merre kell menni a következő években. Most megtudhatták. (Más kérdés, hogy néhány éve, a Dow Jones, benne a Wall Street Journal megvásárlása idején éppen Murdoch hangoztatta a legelszántabban, hogy az egész WSJ-com-ot ingyenessé kell tenni. - Akkoriban persze igen szépen alakultak az online hirdetési bevételek.)
Murdoch most azt mondta ki, amit a szakma konzervatív része hallani akart. A baj csak az, hogy megvalósíthatatlan. Eddig is léteztek olyan speciális, jól körülhatárolt közönségnek minőségi tartalmat nyújtó online kiadványok, amikért pénzt lehetett kérni, de reménytelenül elbukott mindenki, aki széles közönségnek próbált máshol is elérhető tömegtartalmat eladni.
Murdoch fellépését most leginkább azok fogadják lelkesen, akik minden fórumon azt hangoztatják, hogy az "igazi újságírás" változatlan, az internet ugyanúgy csak egy új platform, mint annak idején a rádió, vagy a televízió voltak. A lapok halálát ezek megjelenésekor is megjósolták, a nyomtatott média mégis tovább élt.
A valóság azonban az, hogy az újságírás az elmúlt években óriási változásokon ment át és legalább ennyire megváltozott a hírfogyasztás is. Ezt a folyamatot megfordítani már nem lehet. A hagyományos újság-modell az információhiányon és a kizárólagosságon alapult. Az interneten éppen ennek ellenkezője az igaz: Nagyon sok (időnként túl sok) az információ, viszont nagyon kevés az olyan, ami valóban csak egyetlen helyen érhető el. A korszerű újságírás fontos része a tartalomgondozás, a külső információkra való hivatkozás és a közönséggel való párbeszéd. Mindez nem működik úgy, ha fizetős kapukkal akadályozzuk meg az információk áramlását. (Mindezt nyilván Rupert Murdoch is jól tudja, de ezzel nem állhat a részvényesek elé.)
Furcsa, hogy bár Murdoch bejelentéséről idehaza is sokan írtak, eddig (tudtommal) senki sem akadt, aki a megpróbálta volna értelmezni is azt. Ennek két lehetséges megfejtését látom: 1) A cikkírók örülnének, ha a fizetős lapok bevezetésével "helyreállna a rend". 2) Nem értik Mi van Murdoch fenyegetése mögött. Nem is tudom, melyik a rosszabb.
Néhány jó elemzés / vélemény a témáról:
Indepemdent
Roy Greenslade (Guardian)
Jeff Jarvis (Guardian)
Például nekem. Vagyis, kellene, ha kicsit többet tudna, mint az egyébként szimpatikus Koobe és nem kerülne többe, mint egy rendesebb mp3 lejátszó.
A fejlesztők, gyártók persze nem az én vágyaimmal foglalkoznak. Őket nyilván eléggé lelombozza a Forrester friss tanulmánya. Ebből az derül ki, hogy a megkérdezetteknek ugyan csak 17 százaléka nem hallott soha az e-olvasókról (tavaly még 37 százalék volt ez az arány), viszont mindössze a válaszadók 1,5 százaléka rendelkezik ilyen készülékkel. (Ezt persze úgy is lehet értelmezni, hogy a szűz piacon még szinte korlátlanok a lehetőségek.)
Természetesen továbbra is rendszeresen felröppennek hírek új, forradalmi, "most már igazán használható" e-olvasókról, de a valódi, működő, megvásárolható termékek piacán kevesebb a mozgás. A hónap végén ugyan már kapható lesz a Sony két új modellje ( a Reader Pocket Edition és a Reader Touch Edition) de várhatóan ezek sem rengetik majd meg a világot.. (Néhány apróbb változás az alapmodellhez képest, kicsit a Kindle alá menő ár..., továbbra sincs viszont bennük vezeték nélküli internetkapcsolat.
Állítólag lesz viszont 3G az iRex új olvasójában, és az Amazon és Sony készülékeivel szemben Európában is kapható lesz, de erről sem lehet sokkal többet tudni. (Az viszont máris biztos, hogy ez is a "szokásos" 300 dollár körüli kategóriában versenyzik majd. )
A nyári uborkaszezon nem maradhat el az A4-es méretű, rugalmas Plastic Logic olvasóról szóló friss hírek nélkül. Igen, persze, "az év végére", Európában pedig "a jövő év elejére" és "hamarosan színes változat is". Régi nóta.
Erősen az az érzésem, hogy azért haladnak ilyen lassan a dolgok, mert mindenki arra vár, hogy más kaparja ki a gesztenyét. Lehet, hogy a lapkiadók sürgetnék a dolgot, de a készülékgyártók nem szeretnék önmagukban elvinni a balhét. Számos ígéretes kép- és hanghordozó kudarca tanúsítja, hogy a legtökéletesebb készülék sem ér semmit, ha nem támogatják azt a tartalomszolgáltatók. Ez utóbbiak viszont csak egy olyan készüléket/formátumot szeretnének támogatni, aminek garantált a sikere. Nehéz elmozdulni erről a holtpontról.
A fejlesztők, gyártók persze nem az én vágyaimmal foglalkoznak. Őket nyilván eléggé lelombozza a Forrester friss tanulmánya. Ebből az derül ki, hogy a megkérdezetteknek ugyan csak 17 százaléka nem hallott soha az e-olvasókról (tavaly még 37 százalék volt ez az arány), viszont mindössze a válaszadók 1,5 százaléka rendelkezik ilyen készülékkel. (Ezt persze úgy is lehet értelmezni, hogy a szűz piacon még szinte korlátlanok a lehetőségek.)
Természetesen továbbra is rendszeresen felröppennek hírek új, forradalmi, "most már igazán használható" e-olvasókról, de a valódi, működő, megvásárolható termékek piacán kevesebb a mozgás. A hónap végén ugyan már kapható lesz a Sony két új modellje ( a Reader Pocket Edition és a Reader Touch Edition) de várhatóan ezek sem rengetik majd meg a világot.. (Néhány apróbb változás az alapmodellhez képest, kicsit a Kindle alá menő ár..., továbbra sincs viszont bennük vezeték nélküli internetkapcsolat.
Állítólag lesz viszont 3G az iRex új olvasójában, és az Amazon és Sony készülékeivel szemben Európában is kapható lesz, de erről sem lehet sokkal többet tudni. (Az viszont máris biztos, hogy ez is a "szokásos" 300 dollár körüli kategóriában versenyzik majd. )
A nyári uborkaszezon nem maradhat el az A4-es méretű, rugalmas Plastic Logic olvasóról szóló friss hírek nélkül. Igen, persze, "az év végére", Európában pedig "a jövő év elejére" és "hamarosan színes változat is". Régi nóta.
Erősen az az érzésem, hogy azért haladnak ilyen lassan a dolgok, mert mindenki arra vár, hogy más kaparja ki a gesztenyét. Lehet, hogy a lapkiadók sürgetnék a dolgot, de a készülékgyártók nem szeretnék önmagukban elvinni a balhét. Számos ígéretes kép- és hanghordozó kudarca tanúsítja, hogy a legtökéletesebb készülék sem ér semmit, ha nem támogatják azt a tartalomszolgáltatók. Ez utóbbiak viszont csak egy olyan készüléket/formátumot szeretnének támogatni, aminek garantált a sikere. Nehéz elmozdulni erről a holtpontról.
Neked is feltűnt, hogy az utóbbi időben alig esik szó a "print" és az online szerkesztőségek összevonásáról? Pedig alig 2-3 éve még ez volt a szakmai konferenciák egyik kedvenc témája (persze nem itthon).
Az integráció mellett számos logikus érv szól:
Az eddigi tapasztalatok szerint a legtöbb összevonási folyamatban az "erősebb kutya b***ik" elve érvényesül, az erőt pedig a bevétel határozza meg. Miután a legtöbb kiadónál a nyomtatott lapból származik ennek túlnyomó része, "természetes", hogy ez a szerkesztőség kerül erősebb pozícióba. (Még a sok látogatót vonzó, szakmailag is igen elismert Washingtonpost.com autonómiája is csorbult az integráció során - ezért is mondott le Jim Brady főszerkesztő.)
Itthon persze nem volt különösebb összeolvasztási hullám. Leginkább persze azért, mert nem léteztek/léteznek óriási, fél irodaházat elfoglaló, több száz fős online szerkesztőségek. Néhány helyi és megyei lapnál összevonták a feladatokat ("holnaptól ezt is te csinálod"), valami történt a Világgazdaság/VG.hu körül is (de a részleteket nem kötötték az orrunkra), végül 2008. őszén a Népszabadság nagy csinnadrattával kirukkolt egy új (félig kész) honlappal és bejelentette, hogy integrálta szerkesztőségeit.
Valójában annyi történt, hogy megszüntették a NOL viszonylagos önállóságát (a nyomtatott lap főszerkesztője, az online média iránt korábban különösebb affinitást nem mutató Vörös T. Károly közvetlen irányítása alá került ez a terület is), kirúgták az online kiadásnál dolgozók egy részét és integrált newsroomnak nevezték ki az egyik szerkesztőségi helyiséget.
Ma semmi jele nincs annak, hogy a (nyomtatott) lap munkatársai máshogy dolgoznának, mint korábban. Nem a webre születnek és a publikálás után nem frissülnek az anyagok, az újságírók továbbra sem érintkeznek semmilyen módon közönségükkel. A Népszabadság Online címlapján ugyanazokat az anyagokat láthatod, amiket reggel elolvashattál a lapban. A tegnapi híreket.
Adalék:
A bejegyzés írása közben bukkantam egy korábbi, a témával foglalkozó szövegemre.
Az integráció mellett számos logikus érv szól:
- a pazarló (gyakran redundáns) tartalom-előállítás megszüntetése
- a rendelkezésre álló szürkeállomány jobb kihasználása
- újfajta munkafolyamatok (folyamatos publikálás, "web first" kialakítása)
- témákban, nem pedig platformokban való gondolkodás
- terjeszkedés új platformok (mobil, videó, multimédia) felé
Az eddigi tapasztalatok szerint a legtöbb összevonási folyamatban az "erősebb kutya b***ik" elve érvényesül, az erőt pedig a bevétel határozza meg. Miután a legtöbb kiadónál a nyomtatott lapból származik ennek túlnyomó része, "természetes", hogy ez a szerkesztőség kerül erősebb pozícióba. (Még a sok látogatót vonzó, szakmailag is igen elismert Washingtonpost.com autonómiája is csorbult az integráció során - ezért is mondott le Jim Brady főszerkesztő.)
Itthon persze nem volt különösebb összeolvasztási hullám. Leginkább persze azért, mert nem léteztek/léteznek óriási, fél irodaházat elfoglaló, több száz fős online szerkesztőségek. Néhány helyi és megyei lapnál összevonták a feladatokat ("holnaptól ezt is te csinálod"), valami történt a Világgazdaság/VG.hu körül is (de a részleteket nem kötötték az orrunkra), végül 2008. őszén a Népszabadság nagy csinnadrattával kirukkolt egy új (félig kész) honlappal és bejelentette, hogy integrálta szerkesztőségeit.
Valójában annyi történt, hogy megszüntették a NOL viszonylagos önállóságát (a nyomtatott lap főszerkesztője, az online média iránt korábban különösebb affinitást nem mutató Vörös T. Károly közvetlen irányítása alá került ez a terület is), kirúgták az online kiadásnál dolgozók egy részét és integrált newsroomnak nevezték ki az egyik szerkesztőségi helyiséget.
Ma semmi jele nincs annak, hogy a (nyomtatott) lap munkatársai máshogy dolgoznának, mint korábban. Nem a webre születnek és a publikálás után nem frissülnek az anyagok, az újságírók továbbra sem érintkeznek semmilyen módon közönségükkel. A Népszabadság Online címlapján ugyanazokat az anyagokat láthatod, amiket reggel elolvashattál a lapban. A tegnapi híreket.
Adalék:
A bejegyzés írása közben bukkantam egy korábbi, a témával foglalkozó szövegemre.
Charlene Li legújabb kutatásai szerit egyértelmű összefüggés állapítható meg egyes vezető cégeknek a közösség média iránt mutatott affinitása és gazdasági eredményei között.
A Forrester korábbi vezető elemzőjének új cége, az Altimeter Group a Wetpaint céggel szövetkezve a 2008 BusinessWeek/Interbrand Best Global Brands ranking 100 listavezetőjének működését vizsgálta 11 közösségi csatornában.
A részletes elemzés elvégzése után a következő sorrend alakult ki:
Van egy újabb toplistánk. Na és?
A dolog onnan kezd érdekes lenni, hogy a kutatók összehasonlították a fenti listát a cégek/márkák pénzügyi teljesítményével. Ebből az derül ki hogy a közösségi média iránt elkötelezett cégek az elmúlt évben átlagosan 18 százalékkal növelték árbevételüket, miközben a "közömbösek" teljesítménye (átlagosan) 6 százalékot esett vissza.
Most persze törhetjük a fejünket, mit is jelent mindez? Új, eddig rejtett összefüggések kerültek a napvilágra, a közösségi média lehet a növekedés új motorja, vagy csak arról van szó, hogy a sikeres, nyereséges, gyorsan növekvő cégek megengedhetik maguknak még azt a luxust is, hogy a közösségi médiával játszadozzanak?
A Forrester korábbi vezető elemzőjének új cége, az Altimeter Group a Wetpaint céggel szövetkezve a 2008 BusinessWeek/Interbrand Best Global Brands ranking 100 listavezetőjének működését vizsgálta 11 közösségi csatornában.
A részletes elemzés elvégzése után a következő sorrend alakult ki:
- Starbucks (127)
- Dell (123)
- eBay (115)
- Google (105)
- Microsoft (103)
- Thomson Reuters (101)
- Nike (100)
- Amazon (88)
- SAP (86)
- Tie - Yahoo!/Intel (85)
Van egy újabb toplistánk. Na és?
A dolog onnan kezd érdekes lenni, hogy a kutatók összehasonlították a fenti listát a cégek/márkák pénzügyi teljesítményével. Ebből az derül ki hogy a közösségi média iránt elkötelezett cégek az elmúlt évben átlagosan 18 százalékkal növelték árbevételüket, miközben a "közömbösek" teljesítménye (átlagosan) 6 százalékot esett vissza.
Most persze törhetjük a fejünket, mit is jelent mindez? Új, eddig rejtett összefüggések kerültek a napvilágra, a közösségi média lehet a növekedés új motorja, vagy csak arról van szó, hogy a sikeres, nyereséges, gyorsan növekvő cégek megengedhetik maguknak még azt a luxust is, hogy a közösségi médiával játszadozzanak?
A Gawker, (az online média egyik fenegyereke) gátlástalanul lenyúlta a tekintélyes Washington Post egyik cikkét.
Hamilton Nolan, a Gawker bloggere egyik bejegyzésében feldolgozta Ian Shapira (Washongton Post) cikkét.
Elég eltérő megközelítések. Nagyjából innen indult ki az a vita, ami hetek óta zajlik az online médiában.
Saphira eredeti cikke Anne Loehr tanácsadóról (coach) szól, aki vállalatvezetőket világosít fel arról, hogyan is működik az úgynevezett "Generation Y" (a '80-as években születettek nemzedéke). Szép hosszú cikk, ami a hagyományos, profi újságírás szabályainak megfelelően alaposan, kellő távolságtartással járja körül Loehr tevékenységét, mostani munkájához vezető útját.
Nolan bejegyzése egyáltalán nem próbál objektív lenni. Loehr tanácsadói ügyköüdését keresetlen egyszerűséggel parasztvakításnak titulálja (amivel természetesen minősíti a WaPo-t is.) Sűrűn idézi az eredeti cikket (ezt mindenhol egyértelműen jelzi is) és ezek közé az idézetek közé tűzi be saját megjegyzéseit. A bejegyzés végén ott eredeti forrásra (a WaPo cikkére) mutató link is. Akkor miért is a sírás-rívás?
Saphira először örült, hogy cikke "kiszabadult" a hagyományos médiából, azután hirtelen rájött, hogy "meglopták". Újabb (terjedelmes) írásában azután részletesen kifejtette, miért gondolja ezt.
Érvelésének leglényegesebb pontjai, hogy rengeteget dolgozott az anyaggal, amit azután a Gawker egy laza kézmozdulattal lenyúlt. Mindezt a sok munkát a WaPo finanszírozta (munkabér, költségek, járulékok stb.), ráadásul a Gawker még reklámokat is értékesített a lopott cikk mellé, tehát duplán pofátlan. Vagyis triplán, mert nem is hivatkozott elég korrekten a forrásra. (Gyorsan megjegyzém, hogy a hazai média 99%-a még fényévnyi távolságra van ettől a tuisztességtelennek nevezett gyakorlatól is.)
A vita tárgya maga piti és érdektelen. A mainstream médián élősködő bloggerek témájának milliomodik variációja önmagában senkit sem érdekelne. A történet valójában az üzletileg életképtelen hagyományos média és az újfajta, nem igazán új tartalmakat előállítró, inkább az itt-ott "talált" információkat újrahasznosító média harcáról szól. A vita egyik alapkérdése, hogy ki termeli az értéket? Feltétlenül az, aki az eredeti sztorit felhajtó újságíró bérét, TB-járulékát és taxiszámláját fizeti? Kétlem, de azért gyorsan ide másolom a Nieman Journalism Lab elemzésében szereplő táblázatot:
A WaPo cikkének hossza: 1.527 szó (kb 10.000 karakter)
A WaPo cikkből vett idézetek hossza a Gawkerben: 226 szó (15%)
Eredeti szöveg a Gawker bejegyzésében: 204 szó
Befektetett munka - WaPo: kb. 2 nap
Befektetett munka - Gawker : 30-60 perc
Becsült ktsg - Wapo: kb. $750 (140.000 Ft)
Becsült ktsg -Gawker : kb. $20
A cikkből származó bevétel - WaPo: ismeretlen
A cikkből származó bevétel - Gawker: kb. $200
A vita valójában nem a cikklopásról, vagy az etikus linkhasználatról, hanem a tartalomhoz való viszonyról szól. Saphira és támogatói még mindig a tartalom birtoklásáról, a jogokról, mások kizárásáról beszélnek. Számukra még mindig a seggeléssel - telefonálással - magnófelvétel átírásával töltött idő a legnagyobb érték.
A WaPo valóban komoly pénzt fektetett egy olyan cikkbe, ami normális körülmények közt nem váltott volna ki különösebb visszhangot. A Gawker némi munkával emészthetőbbé és egy új közönség számára is érdekessé tette a történetet. Olyan nagy baj lenne ez? Igen, mert a befektetett munka / beszedett pénz aránya világosan megmutatja, milyen rossz hatékonysággal működik a hagyományos média. Miközben Shapira valamelyik hosszú cikkét cizellálja, Nolan, a Gawker bloggere átlagban napi 10 postot ír. Ebből vajon az következik, hogy a Post cikkei tízszer jobbak? Esetleg tízszer több bevételt termlenek?
Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy a Washington Postnál mindenki balek, lúzer, hülye, a Gawker pedig az újfajta újságírás és az újságírói etika verhetetlen bajnoka, inkább csak arra szeretnék rámutatni, hogy itt a fizetős tartalmakról való ábrándozás mellett bőven lenne miről beszélgetni.
Adalékok:
Gawking at the Washington Post (Huffington Post)
Gawker’s Link Etiquette (or Lack Thereof) (CJR)
As Media Economics Shift, Old Media Can't See The Forest, Only Trees(Stowe Boxd)
Hamilton Nolan, a Gawker bloggere egyik bejegyzésében feldolgozta Ian Shapira (Washongton Post) cikkét.
Elég eltérő megközelítések. Nagyjából innen indult ki az a vita, ami hetek óta zajlik az online médiában.
Saphira eredeti cikke Anne Loehr tanácsadóról (coach) szól, aki vállalatvezetőket világosít fel arról, hogyan is működik az úgynevezett "Generation Y" (a '80-as években születettek nemzedéke). Szép hosszú cikk, ami a hagyományos, profi újságírás szabályainak megfelelően alaposan, kellő távolságtartással járja körül Loehr tevékenységét, mostani munkájához vezető útját.
Nolan bejegyzése egyáltalán nem próbál objektív lenni. Loehr tanácsadói ügyköüdését keresetlen egyszerűséggel parasztvakításnak titulálja (amivel természetesen minősíti a WaPo-t is.) Sűrűn idézi az eredeti cikket (ezt mindenhol egyértelműen jelzi is) és ezek közé az idézetek közé tűzi be saját megjegyzéseit. A bejegyzés végén ott eredeti forrásra (a WaPo cikkére) mutató link is. Akkor miért is a sírás-rívás?
Saphira először örült, hogy cikke "kiszabadult" a hagyományos médiából, azután hirtelen rájött, hogy "meglopták". Újabb (terjedelmes) írásában azután részletesen kifejtette, miért gondolja ezt.
Érvelésének leglényegesebb pontjai, hogy rengeteget dolgozott az anyaggal, amit azután a Gawker egy laza kézmozdulattal lenyúlt. Mindezt a sok munkát a WaPo finanszírozta (munkabér, költségek, járulékok stb.), ráadásul a Gawker még reklámokat is értékesített a lopott cikk mellé, tehát duplán pofátlan. Vagyis triplán, mert nem is hivatkozott elég korrekten a forrásra. (Gyorsan megjegyzém, hogy a hazai média 99%-a még fényévnyi távolságra van ettől a tuisztességtelennek nevezett gyakorlatól is.)
A vita tárgya maga piti és érdektelen. A mainstream médián élősködő bloggerek témájának milliomodik variációja önmagában senkit sem érdekelne. A történet valójában az üzletileg életképtelen hagyományos média és az újfajta, nem igazán új tartalmakat előállítró, inkább az itt-ott "talált" információkat újrahasznosító média harcáról szól. A vita egyik alapkérdése, hogy ki termeli az értéket? Feltétlenül az, aki az eredeti sztorit felhajtó újságíró bérét, TB-járulékát és taxiszámláját fizeti? Kétlem, de azért gyorsan ide másolom a Nieman Journalism Lab elemzésében szereplő táblázatot:
A WaPo cikkének hossza: 1.527 szó (kb 10.000 karakter)
A WaPo cikkből vett idézetek hossza a Gawkerben: 226 szó (15%)
Eredeti szöveg a Gawker bejegyzésében: 204 szó
Befektetett munka - WaPo: kb. 2 nap
Befektetett munka - Gawker : 30-60 perc
Becsült ktsg - Wapo: kb. $750 (140.000 Ft)
Becsült ktsg -Gawker : kb. $20
A cikkből származó bevétel - WaPo: ismeretlen
A cikkből származó bevétel - Gawker: kb. $200
A vita valójában nem a cikklopásról, vagy az etikus linkhasználatról, hanem a tartalomhoz való viszonyról szól. Saphira és támogatói még mindig a tartalom birtoklásáról, a jogokról, mások kizárásáról beszélnek. Számukra még mindig a seggeléssel - telefonálással - magnófelvétel átírásával töltött idő a legnagyobb érték.
A WaPo valóban komoly pénzt fektetett egy olyan cikkbe, ami normális körülmények közt nem váltott volna ki különösebb visszhangot. A Gawker némi munkával emészthetőbbé és egy új közönség számára is érdekessé tette a történetet. Olyan nagy baj lenne ez? Igen, mert a befektetett munka / beszedett pénz aránya világosan megmutatja, milyen rossz hatékonysággal működik a hagyományos média. Miközben Shapira valamelyik hosszú cikkét cizellálja, Nolan, a Gawker bloggere átlagban napi 10 postot ír. Ebből vajon az következik, hogy a Post cikkei tízszer jobbak? Esetleg tízszer több bevételt termlenek?
Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy a Washington Postnál mindenki balek, lúzer, hülye, a Gawker pedig az újfajta újságírás és az újságírói etika verhetetlen bajnoka, inkább csak arra szeretnék rámutatni, hogy itt a fizetős tartalmakról való ábrándozás mellett bőven lenne miről beszélgetni.
Adalékok:
Gawking at the Washington Post (Huffington Post)
Gawker’s Link Etiquette (or Lack Thereof) (CJR)
As Media Economics Shift, Old Media Can't See The Forest, Only Trees(Stowe Boxd)
Újságíróknak szervez "infokommunikációs szakmai továbbképzési programot" a Független Médiaközpont.
A szervezet szimpatikus (voltam már több rendezvényükön), a cél fontos.
" A 13 hetes program célja, hogy lehetőséget adjon az újságíróknak szaktudásuk elmélyítésére, hogy a gyorsan fejlődő és változó, egymással egyre több ponton érintkező hírközlési és médiapiac nemzetközi és hazai fejleményeit, összefüggéseit napi munkájukban könnyebben áttekinthessék és értelmezhessék."
Csak akkor bizonytalanodtam el, amikor megnyitottam a részletes programot ismertető csatolt (Word) dokumentumot. (Azon már régen nem csodálkozom, hogy a Független Médiaközpont friss programjai nincsenek fenn a honlapjukon.)
A szervezet szimpatikus (voltam már több rendezvényükön), a cél fontos.
" A 13 hetes program célja, hogy lehetőséget adjon az újságíróknak szaktudásuk elmélyítésére, hogy a gyorsan fejlődő és változó, egymással egyre több ponton érintkező hírközlési és médiapiac nemzetközi és hazai fejleményeit, összefüggéseit napi munkájukban könnyebben áttekinthessék és értelmezhessék."
Csak akkor bizonytalanodtam el, amikor megnyitottam a részletes programot ismertető csatolt (Word) dokumentumot. (Azon már régen nem csodálkozom, hogy a Független Médiaközpont friss programjai nincsenek fenn a honlapjukon.)
- hírközlési és médiapolitika, szabályozás az Európai Unióban és Magyarországon
- az infokommunikációs értéklánc és szereplői Magyarországon
- nemzetközi és hazai piaci folyamatok és trendek a médiagazdaságban
- az infokommunikációs technológia fejlődési irányai
- az iparági konvergencia
- mobil kommunikáció
- változások a televíziózásban - a digitális átállás
- internet - szélessávú fejlesztések
- lakossági infokommunikációs várakozások és attitűdök
- fogyasztói tudatosság és üzleti etikai kérdések a telekommunikációs piacon
- tartalom és szabályozás - a médiahatóság tevékenysége, önszabályozás
- az infokommunikációs piac versenyjogi szempontból
- az infokommunikációs piac pénzügyi folyamatai
- hírelemzések, szakmaiság
és közérthetőség, a vállalati hírek, piaci fejlemények értékelése
vállalati és újságírói szemmel
Megjöttem. (Sőt, azóta már írtam egy másik bejegyzést is.) Nem kell félni. Idén sem fogok senkit sem élménybeszámolókkal és érdektelen amatőr fotókkal traktálni. Elmesélem viszont, mit olvastam a nyaralás alatt.
A nyaralás bizonyítás: Digitális függőségem messze nem olyan súlyos, mint amilyennek néha látszik. Különösebb elvonási tünetek nélkül túléltem 10 napot, semmiféle kísértést nem éreztem, hogy beugorjak valamelyik útba eső internet-kávézóba, a mobil internetnek becézett pénznyelőgép (roaming + adatforgalom) használatának lehetősége pedig fel sem merült.
A 10 napos offline életre számítva vittem magammal 3 nyomtatott és egy hangos könyvet.
Malcolm Gladwell Kivételesek(Outliers) című könyvét már a nyár elején megkaptam a kiadótól (ezúton is kösz!), de eddig megálltam, hogy bele se lapozzak. (Azért az önmegtartóztatás nem volt teljes, hiszen Gladwell weboldalán már hónapokkal ezelőtt olvashattam a könyv néhány részletét.)
Eljött velem nyaralni Jeff Jarvis könyve, a What Google Would Do (WGWD) is, mégpedig "igazi", nyomtatott kiadás!
Chris Anderson előző könyve, a Hosszú farok az egyik kedvencem (itt, a blogban már többször is megírtam, hogy miért), így arra gondoltam, hogy nem várom ki új könyve, a Free magyar kiadásának megjelenését, hanem elolvasom az eredetit. Néhány nappal elutazásom előtt jelent meg a Free ingyen letölthető hangoskönyv változata, amit azonnal letöltöttem és feltettem az mp3 lejátszómra. Örök gondom, hogy képtelen vagyok a vízparton ülve/fekve olvasni, ugyanakkor az üres bambulás közben legfeljebb némi sós vízzé alakulhat át az elnyelt energia. A hangoskönyv kitűnő megoldásnak tűnt, mert továbbra is lehet nézni a hullámokat és a fel-le gördülő kavicsokat, közben meg még ragad is az embere némi tudomány... (A negyedik könyv egy még gimnazistaként olvasott Örkény novelláskötet volt, biztos megoldás arra az esetre, ha megártana a túlzott dózisban adagolt tudomány.)
Az eredmény: Fölényes győzelmet aratott a Kivételesek. Gladwell új könyve ... (írtam ide egy sor jelzőt, de annyira közhelyesek voltak, hogy gyorsan töröltem valamennyit.) Azt hiszem, azért szeretem annyira Gladwell könyveit, mert úgy ír pszichológiai, szociológiai, vagy genetikai (stb.) kérdésekről, hogy közben úgy érzem, helyettem olvasott el több tucat könyvet, beszélgetett a vizsgált jelenségek legkiválóbb szakértőivel. Persze nem csak átrágta magát ezen az óriási mennyiségű anyagon (kösz Malcolm!), hanem végül nagyon eredeti (néha meglepő) következtetésekre is jut. Gladwell szerint persze nincs ebben semmi rendkívüli. Kell némi tehetség (agykapacitás), valamennyi öröklött készség, majd lehetőség, hogy az ember legalább 10.000 órát gyakorolhassa azt, amit csinálni akar. (Gladwell esetében a Washington Post-nál eltöltött években jött össze ez a 10.000 óra.) Azt hiszem, az újságírásból örökölt történetmesélés és a kutatói alaposság sajátos ötvözete teszi ilyen különlegessé (és sikeressé) Malcolm Gladwell könyveit.
A Free hangoskönyv változata számomra nem volt ilyen sikeres. A könyvvel magával persze nincs semmi baj, bár néha az az érzésem, hogy a lényeg (az ingyengazdaság természetrajza) nem tesz ki egy könyvre valót, ezért a szerző az ingyenesség történetétől nyelvészeti fejtegetésekig számos témával dúsította az anyagot. (Figyelem, ezek csak az első, felszínes benyomásaim.) Normálisan, olvasva persze gond nélkül átugorhatók ezek a részek, de az ingyesne hangos verzióban lényegesen körülményesebb a mozgás. (Nem csak az a baj, hogy itt a fejezet a legkisebb egység, hanem az is, hogy a tűző napon lényegében olvashatatlan a lejátszóm kijelzője.)
A Free hangos változata mellett szól, hogy Anderson igen kellemes hangon és értelmsen - még jó! - olvassa a könyvet, viszont hamar kiderült az is számomra, hogy bizonyos információtöménység mellett nem jó ez a fajta linráris "olvasás". Nem lehet rágódni egy-egy mondaton, nem lehet visszalapozni néhány oldalt. Jó ez a hangoskönyv, de azt hiszem, a teljes könyv magamévá tételéhez kivárom a magyar fordítás megjelenését. (Hogy két szerzőmet összekapcsoljam, ezúton is ajánlom Gladwell nagy visszhangot kiváltott recenzióját a Free-ről.)
Teljesen lényegtelen, hogy Jeff Jarvis hányadik a Világ Legbefolyásosabb Embereinek listáján (melyiken?), annak sincs jelentősége, hogy emberileg egyre kevésbé szimpatikus nekem, a WWGD-t el kell olvasni. El is kezdtem, de az első 150 oldalig nem tudott izgalomba hozni. Nem találtam benne olyan gondolatot, amit ne olvastam volna korábban a Buzzmachine valamelyik bejegyzésében, vagy a Jarvis egyéb írásaiban. Ez persze nem lenne még tragédia, sokan vannak, akik újságcikkekben, blogbejegyzésekben tesztelik gondolataikat. A WWDG-vel inkább az a bajom, hogy éppen ellenkezője annak, amit Gladwell csinál. A Kivételesek szerzője látszólag gondtalanul sztorizgat, csapong Bill Gates a kínai rízsföldek és a jamaicai nagymama közt, azután egyszerre csak összeáll a kép, kiderül, hogy ezek a témák nagyon is összefüggenek, a különböző irányokból egy átfogó, meglepő, elgondolkodtató szintézisig jut el.
Jarvis éppen fordítva dolgozik. Van egy elmélete (rögeszméje), azt próbálja azután mindenre és mindenkire ráerőszakolni. Ehhez kötőanyagként saját magát használja. Míg Gladwell, vagy Anderson könyvében a szerző (közvetlenül) sehol sem jeleni meg, a WWGD-ben mindenki, mindenhol Jarvist emlegeti, rá hivatkozik, ő a legfontosabb vonatkozási pont. (Lehet persze, hoggy Jarvis még nem húzta le a maga 10.000 óráját?)
A fanyalgás természetesen csak viszonylagos. Nagyon nagyra tartok mindenkit, akik képes összehozni valamilyen olvasható, értéklhető könyvet akkor, amikor a legtöbben már egy közepes blogbejegyzés megírását is óriási feladatnak, elviselhetetlen erőfeszítésnek érzik.
Egyébként miket olvastál a nyaralás alatt?
A nyaralás bizonyítás: Digitális függőségem messze nem olyan súlyos, mint amilyennek néha látszik. Különösebb elvonási tünetek nélkül túléltem 10 napot, semmiféle kísértést nem éreztem, hogy beugorjak valamelyik útba eső internet-kávézóba, a mobil internetnek becézett pénznyelőgép (roaming + adatforgalom) használatának lehetősége pedig fel sem merült.
A 10 napos offline életre számítva vittem magammal 3 nyomtatott és egy hangos könyvet.
Malcolm Gladwell Kivételesek(Outliers) című könyvét már a nyár elején megkaptam a kiadótól (ezúton is kösz!), de eddig megálltam, hogy bele se lapozzak. (Azért az önmegtartóztatás nem volt teljes, hiszen Gladwell weboldalán már hónapokkal ezelőtt olvashattam a könyv néhány részletét.)
Eljött velem nyaralni Jeff Jarvis könyve, a What Google Would Do (WGWD) is, mégpedig "igazi", nyomtatott kiadás!
Chris Anderson előző könyve, a Hosszú farok az egyik kedvencem (itt, a blogban már többször is megírtam, hogy miért), így arra gondoltam, hogy nem várom ki új könyve, a Free magyar kiadásának megjelenését, hanem elolvasom az eredetit. Néhány nappal elutazásom előtt jelent meg a Free ingyen letölthető hangoskönyv változata, amit azonnal letöltöttem és feltettem az mp3 lejátszómra. Örök gondom, hogy képtelen vagyok a vízparton ülve/fekve olvasni, ugyanakkor az üres bambulás közben legfeljebb némi sós vízzé alakulhat át az elnyelt energia. A hangoskönyv kitűnő megoldásnak tűnt, mert továbbra is lehet nézni a hullámokat és a fel-le gördülő kavicsokat, közben meg még ragad is az embere némi tudomány... (A negyedik könyv egy még gimnazistaként olvasott Örkény novelláskötet volt, biztos megoldás arra az esetre, ha megártana a túlzott dózisban adagolt tudomány.)
Az eredmény: Fölényes győzelmet aratott a Kivételesek. Gladwell új könyve ... (írtam ide egy sor jelzőt, de annyira közhelyesek voltak, hogy gyorsan töröltem valamennyit.) Azt hiszem, azért szeretem annyira Gladwell könyveit, mert úgy ír pszichológiai, szociológiai, vagy genetikai (stb.) kérdésekről, hogy közben úgy érzem, helyettem olvasott el több tucat könyvet, beszélgetett a vizsgált jelenségek legkiválóbb szakértőivel. Persze nem csak átrágta magát ezen az óriási mennyiségű anyagon (kösz Malcolm!), hanem végül nagyon eredeti (néha meglepő) következtetésekre is jut. Gladwell szerint persze nincs ebben semmi rendkívüli. Kell némi tehetség (agykapacitás), valamennyi öröklött készség, majd lehetőség, hogy az ember legalább 10.000 órát gyakorolhassa azt, amit csinálni akar. (Gladwell esetében a Washington Post-nál eltöltött években jött össze ez a 10.000 óra.) Azt hiszem, az újságírásból örökölt történetmesélés és a kutatói alaposság sajátos ötvözete teszi ilyen különlegessé (és sikeressé) Malcolm Gladwell könyveit.
A Free hangoskönyv változata számomra nem volt ilyen sikeres. A könyvvel magával persze nincs semmi baj, bár néha az az érzésem, hogy a lényeg (az ingyengazdaság természetrajza) nem tesz ki egy könyvre valót, ezért a szerző az ingyenesség történetétől nyelvészeti fejtegetésekig számos témával dúsította az anyagot. (Figyelem, ezek csak az első, felszínes benyomásaim.) Normálisan, olvasva persze gond nélkül átugorhatók ezek a részek, de az ingyesne hangos verzióban lényegesen körülményesebb a mozgás. (Nem csak az a baj, hogy itt a fejezet a legkisebb egység, hanem az is, hogy a tűző napon lényegében olvashatatlan a lejátszóm kijelzője.)
A Free hangos változata mellett szól, hogy Anderson igen kellemes hangon és értelmsen - még jó! - olvassa a könyvet, viszont hamar kiderült az is számomra, hogy bizonyos információtöménység mellett nem jó ez a fajta linráris "olvasás". Nem lehet rágódni egy-egy mondaton, nem lehet visszalapozni néhány oldalt. Jó ez a hangoskönyv, de azt hiszem, a teljes könyv magamévá tételéhez kivárom a magyar fordítás megjelenését. (Hogy két szerzőmet összekapcsoljam, ezúton is ajánlom Gladwell nagy visszhangot kiváltott recenzióját a Free-ről.)
Teljesen lényegtelen, hogy Jeff Jarvis hányadik a Világ Legbefolyásosabb Embereinek listáján (melyiken?), annak sincs jelentősége, hogy emberileg egyre kevésbé szimpatikus nekem, a WWGD-t el kell olvasni. El is kezdtem, de az első 150 oldalig nem tudott izgalomba hozni. Nem találtam benne olyan gondolatot, amit ne olvastam volna korábban a Buzzmachine valamelyik bejegyzésében, vagy a Jarvis egyéb írásaiban. Ez persze nem lenne még tragédia, sokan vannak, akik újságcikkekben, blogbejegyzésekben tesztelik gondolataikat. A WWDG-vel inkább az a bajom, hogy éppen ellenkezője annak, amit Gladwell csinál. A Kivételesek szerzője látszólag gondtalanul sztorizgat, csapong Bill Gates a kínai rízsföldek és a jamaicai nagymama közt, azután egyszerre csak összeáll a kép, kiderül, hogy ezek a témák nagyon is összefüggenek, a különböző irányokból egy átfogó, meglepő, elgondolkodtató szintézisig jut el.
Jarvis éppen fordítva dolgozik. Van egy elmélete (rögeszméje), azt próbálja azután mindenre és mindenkire ráerőszakolni. Ehhez kötőanyagként saját magát használja. Míg Gladwell, vagy Anderson könyvében a szerző (közvetlenül) sehol sem jeleni meg, a WWGD-ben mindenki, mindenhol Jarvist emlegeti, rá hivatkozik, ő a legfontosabb vonatkozási pont. (Lehet persze, hoggy Jarvis még nem húzta le a maga 10.000 óráját?)
A fanyalgás természetesen csak viszonylagos. Nagyon nagyra tartok mindenkit, akik képes összehozni valamilyen olvasható, értéklhető könyvet akkor, amikor a legtöbben már egy közepes blogbejegyzés megírását is óriási feladatnak, elviselhetetlen erőfeszítésnek érzik.
Egyébként miket olvastál a nyaralás alatt?
A melegben kissé összeaszott (pénteki) friss hír: Mégsem indít vasárnapi hetilapot a Népszabadság. Bevallom, nem különösebben lepett meg a bejelentés. Az lett volna a rendkívüli hír, ha közlik, hogy szeptembertől indul az új lap. A magyarázkodó Népszabadság Zrt. szerint " fél év alatt megváltoztak a piaci körülmények". Nyilván. A piaci körülmények már csak ilyenek. Tudjuk, nyomtatott lapok egyre gyengébb eredményehez most még hozzáadódott a válság hatása is. Egy 40.000-es példányszámú, kizárólag standokon terjesztett lap szép álom, de nem tudtak idejében tartalmat is álmodni hozzá. Olyan tartalmat, amire bukik a Népszabadság törzsközönsége. De kik is azok? A Népszabadságra évtizedek óta előfizető, nyugdíjasok és a baloldali-liberális értelmiség. Ami a nyugdíjasokat illeti, ők már a folyamatosan dráguló lap árát is alig tudják kigazdálkodni. (A tehetősebb balos nyugdíjasaknak meg ott a 168 Óra.) Még nehezebb eset a ballib értelmiség, mivel ők az utóbbi években valahogy köddé váltak. (Persze, tudjuk, hogy a szavazó nem vész el csak átalakul, vagyis valahol ott vannak ők, de már nem a Népszabót olvassák.) Nem is kell tehát feltétlenül költséges közvélemény-kutatásokat végezni ahhoz, hogy megértsük, hova tűnt hirtelen a Népszabadság Hetilap korábban olyan szépen megálmodott olvasóközönsége.
Őszintén szólva nem hiszek az olyan kiadványokban, amiknek először a példányszámát, majd a hirdetési felületeit találják ki, azután kezdenek csak töprengeni azon, mi is legyen a tartalom. Szomorúnak tartom azt is, hogy a Népszabadság Zrt továbbra is a nyomtatott "termékekben" keresi a túlélési/kitörési lehetőségeket, közben a weben csak látszat-reformokat folytat. (A Népszabadság.hu - leánynevén NOL - megújulásának reklámozásába több energiát fektettek, mint a valóságos átalakításba.)
Mivel nem voltak különösebb illúzióim a "Heti Népszabadsággal" kapcsolatban, nem is volt most mit elveszítenem. Foglalkoztat viszont a főszerkesztői pályázatoz elnyert Martin József Péter és a fantomkiadványhoz csatlakozott Lőke András sorsa. MJP a Figyelő biztos (vagy csak kívülről biztosnak tűnő?) főszerkesztői pozícióját hagyta ott az "új kihívás" kedvéért. A váltás hátterét nem ismerem, de mintha a Sanoma nem lenne túlságosan vidám hely mostanában. (Elgondolkodtató például, hogy Szabados Balázs, az FN.hu korábbi főszerkesztője úgy állt fel a helyéről, hogy semmiféle "új kihívás" nem állt előtte.)
MJP-t csak felületesen ismerem, Lőke András viszont korábban komoly szerepet játszott az életemben. Régebben ő szerkesztette a HVG tematikus mellékleteit, ahova egy időben gyakran írtam. András régóta dolgozott a HVG-nél, de nem tartozott az "alapító atyák" közé. A lapnál évek alatt csak lassan araszolt előre, viszont még túl sok ideje van a nyugdíjig, nyilván ezért is állt be az ígéretes, de most mégis magzati állapotában elhalt hetilaplaphoz.
Nagy József a Zoom indulásakor tudta, mire számíthat. A 168 Óra korábbi "sztárriportere" úgy vállalta el a Zoom főszerkesztését, hogy nem csak online tapasztalata, de különösebb webes affinitással sem rendelkezett, csak barátjában-megbízójában, Tarjányi Péterben reménykedhetett. Belebukott. Martin József Péter és Lőke András viszont nem valami bizonytalan hátterű, zavaros vállalkozáshoz, hanem az egyik legismertebb hazai kiadóhoz szegődött el. Még egy nyilvános próbaszámig sem jutottak el. Ha ügyesen szerződtek, néhány hónapig nem lesznek anyagi gondjaik. Szakmai pályafutásuk folytatása most, a média lejtmenete idején erősen bizonytalan.
Őszintén szólva nem hiszek az olyan kiadványokban, amiknek először a példányszámát, majd a hirdetési felületeit találják ki, azután kezdenek csak töprengeni azon, mi is legyen a tartalom. Szomorúnak tartom azt is, hogy a Népszabadság Zrt továbbra is a nyomtatott "termékekben" keresi a túlélési/kitörési lehetőségeket, közben a weben csak látszat-reformokat folytat. (A Népszabadság.hu - leánynevén NOL - megújulásának reklámozásába több energiát fektettek, mint a valóságos átalakításba.)
Mivel nem voltak különösebb illúzióim a "Heti Népszabadsággal" kapcsolatban, nem is volt most mit elveszítenem. Foglalkoztat viszont a főszerkesztői pályázatoz elnyert Martin József Péter és a fantomkiadványhoz csatlakozott Lőke András sorsa. MJP a Figyelő biztos (vagy csak kívülről biztosnak tűnő?) főszerkesztői pozícióját hagyta ott az "új kihívás" kedvéért. A váltás hátterét nem ismerem, de mintha a Sanoma nem lenne túlságosan vidám hely mostanában. (Elgondolkodtató például, hogy Szabados Balázs, az FN.hu korábbi főszerkesztője úgy állt fel a helyéről, hogy semmiféle "új kihívás" nem állt előtte.)
MJP-t csak felületesen ismerem, Lőke András viszont korábban komoly szerepet játszott az életemben. Régebben ő szerkesztette a HVG tematikus mellékleteit, ahova egy időben gyakran írtam. András régóta dolgozott a HVG-nél, de nem tartozott az "alapító atyák" közé. A lapnál évek alatt csak lassan araszolt előre, viszont még túl sok ideje van a nyugdíjig, nyilván ezért is állt be az ígéretes, de most mégis magzati állapotában elhalt hetilaplaphoz.
Nagy József a Zoom indulásakor tudta, mire számíthat. A 168 Óra korábbi "sztárriportere" úgy vállalta el a Zoom főszerkesztését, hogy nem csak online tapasztalata, de különösebb webes affinitással sem rendelkezett, csak barátjában-megbízójában, Tarjányi Péterben reménykedhetett. Belebukott. Martin József Péter és Lőke András viszont nem valami bizonytalan hátterű, zavaros vállalkozáshoz, hanem az egyik legismertebb hazai kiadóhoz szegődött el. Még egy nyilvános próbaszámig sem jutottak el. Ha ügyesen szerződtek, néhány hónapig nem lesznek anyagi gondjaik. Szakmai pályafutásuk folytatása most, a média lejtmenete idején erősen bizonytalan.
