Időgépek - 1989. a weben

 
Valamiért vonzódunk a "kerek" - nullára, vagy ötre végződő - évfordulókhoz. Tavaly 1968-ra emlékeztünk, idén 1989., a rendszerváltás éve az "ünnepelt".

Az évforduló alkalmából az MTI "időgépet" készített, aminek segítségével 20 évet visszamehetünk az időben. Az 1989.mti. hu ötlete jó, a kivitelezés fapados.  A koncepció lényege, hogy megnézhetjük, milyen híreket adott ki az MTI 20 évvel ezelőtt. Az oldal tetején elhelyezett naptár segítségével keresgélhetünk a napok között, olvasgathatjuk a válogatott híreket. Következetlenség, hogy a fotók elkülönítve, nem a napi hírekhez kapcsolódva jelennek meg. (A képek egyébként is szinte élvezhetetlenek, mert az MTI vízjellel védi őket a....Kitől is?)

A napi anyagokat olvasva eltűnődhetünk: ha ezek a legizgalmasabb hírek, milyen lehetett a többi? Nyilván a szerkesztők is érezhették, hogy a hírügynökség gyakran érdektelen hírei nem tükrözik eléggé a rendszerváltás évének izgalmát, ezért többféle tartalommal is dúsították a kínálatot. A Kossuth és az "ellenséges" rádiók (BBC, SZER, Amerika hangja, Deutschlandfunk) válogatott anyagai sajnos csak szöveges átiratban elérhetők.) Az 1989.mti.hu honlap az olvasóktól is gyűjtene be dokumentumokat, de eddig nem érkezett semmi. Kár.

Az MTI összeállítása is megerősíti azt az igazságot, hogy önmagukban az adatok, információk nem sokat érnek. Igazából a megfelelő rendszerezés, összefüggésekbe helyezés ad csak értelmet az ilyen anyagoknak. Ez pedig csak egy jól átgondolt, a használatot és a megértést segítő felhasználói felülettel valósítható meg. Tudom, az MTI szegény, nagy dolog, hogy ez az "emlékoldal" is megszülethetett, ugyanakkor sajnálom, hogy az eredmény ilyen felemás lett.

Az MTI hajdani híreit nem a mostani kiadvány szerkesztői, hanem az OSA Archívum 1989: volt-e? című anyaga helyezi kontextusba. Az állami hírügynökség többnyire langyos tudósításait érdekesen ellensúlyozzák a az állambiztonsági jelentések, az MSZMP Politikai Bizottságának jegyzőkönyvei, vagy pedig a tévé- és rádióműsorokba betelefonálók szövegei. Persze az OSA-emlékoldal felhasználói felülete sem túl korszerű, örüljünk annak, hogy létezik. A weboldalba beépülő pdf dokumentumok helyett szívesebben látnék valami olyasmit, mint például a Footnote. (Persze, tudom, igen eltérő a két projekt költségvetése.)

Ha nem akarsz magad válogatni a 20 évvel ezelőtti anyagok között és nem vagy az a típus, aki az apró betűs feliratokat is elolvassa a múzeumokban, vagyis csak gyors áttekintést és valami élményt szeretnél kapni 1989. történéseiből, akkor az Index Rendszerváltás '89 összeállítását érdemes nézegetned.
A blog formában összerakott anyag az MTI az OSA és a NAVA anyagaira támaszkodik. (Szerkesztő-blogger:Haszán Zoltán). Semmi új információ, de éppen a szűrés és a szerkesztés az a "hozzáadott érték", amitől ez az összeállítás használhatóbb a többinél. Meggyőződésem, hogy a jövőben egyre fontosabbá válik majd az újságírásnak ez a formája.
 

Online újságírás leckék 1: Hírgyűjtés RSS és a közösségi média segítségével

 
Az elmúlt évben néhány műhelyfoglalkozás alkalmával tapasztalhattam, hogy a gyakorló újságírók között is akadnak, akik szívesen tanulnak új webes fogásokat. Régebb óta készülök egy saját online tanfolyam összeállítására, de most Paul Bradshaw blogján egy olyan kitűnő anyagot találtam, hogy inkább azt használom kiindulópontnak. (A zárójelben levő számok a diák sorrendjét jelölik.)

Az elmúlt években rengeteg új webes tartalomtípus jelent meg (3). A fórumok, blogok, térképes anyagok, multimédiák, megosztók stb. tartalmát nem hagyhatják figyelmen kívül az újságírók, ugyanakkor ezek kezelése olyan feladat, ami a régi munkamegosztásba nem illik bele.

Az újfajta tartalmak kezeléséhez új munkakörökre van szükség (5): Csak néhány ezek közül: szerkesztőségi adatbányász, multimédia producer, hírgyűjtő segédszerkesztő, hálózati specialista, közösség-szerkesztő, mobil újságíró (mojo). Ez persze még nem az összes lehetséges munkakör. A Times interaktív csapatáról készült összeállításban olvashattuk például, mekkora stáb kell egy komolyabb interaktív anyag elkészítéséhez.



A közösségi oldalakon rengeteg hasznos információ bukkanhat fel. Követésük hagyományos módszerekkel nagyon munkás, szerencsére mindegyik rendelkezik RSS "kimenettel"(6). Az RSS értesítők figyelése sokkal egyszerűbbé, hatékonyabbá teszi az információk figyelését, követését.

A (9) felsorolja, milyen közösségi oldalakon van RSS. (Egyszerűbb lett volna azokat számba venni, amiken nincs.)

(10) Néhány hasznos program:
 - a Page2RSS segítségével olyan oldalak frissüléséről is kaphatsz értesítőt, ahol nincs beépített RSS (igen, vannak még ilyen oldalak). Az eredményekért garanciát nem vállalok.
 - a FeedBurner segítségével rengeteg dolog kicsiholható egy RSS értesítőkből. A szolgáltatást nemrégiben kebelezte be a Google, átmenetileg gyengélkedett is, de valószínű, hogy rövidesen újra gyors fejlődésnek indul
- A9cays  és a Google Docs valóban hasznosak, de nem tudom hogy kerültek ide

Természetesen a legtöbb keresőoldalnak is van RSS értesítője (11), ha tehát feliratkozunk, értesítést kapunk az új találatokról. (Itt hívnám fel rá rá a figyelmet, hogy egyes tévhitekkel ellentétben a Google nem az egyetlen és egyedül üdvözítő kereső.)

(12) Figyel, hogy miről beszélgetnek az emberek (és hogy mikor emlegetnek téged). (Erre a pr-eseknek kifinomult - és néha igen drága - eszközök állnak a rendelkezésére. Te nyugodtan hagyatkozz a "gyalogos" megoldásokra. Bradshaw egy 7 elemből álló induló készletet (13) ajánl (mielőtt belegabalyodnál s rengeteg RSS értesítőbe).

(15) Mielőtt elvesznél az RSS értesítők között, rendezd azokat fiókokban, illetve kombináld őket a Yahoo Pipes segítségével. (Nem akarom elvenni a kedved, de a Pipes nem olyasmi, aminek a használatát 5 perc alatt meg lehet tanulni.)

(17) Különböző ajánlásokkal szépen, fokozatosan bővítheted információs hálózatodat.

Itt a vége. Nem a lehetőségeknek, csak Paul Bradshaw prezentációjának.
 

Megőrzött beszélgetések - CallBurner

 
Próbáltál már telefonbeszélgetést felvenni? Ha készítettél már fontos interjút úgy, hogy egyik kezeddel próbáltad összefogni a telefonkagylót és a diktafont, a másikkal közben jegyzeteltél, akkor tudod miről beszélek.

A telefonbeszélgetések rögzítéséhez persze nem szükséges valami XXII. századi űrtechnika. A rádiók és tévék "betelefonálós" műsoraikban évtizedek óta használnak úgynevezett telefonhibrideket. Ezek a lényegében arra valók, hogy a telefon jelét a normális hangtechnika számára is emészthetővé tegyék. Ez a készülék tehát leginkább stúdiók környékén otthonos, eddig sem szerkesztőségben, sem otthon dolgozó újságírók asztalán nem láttam.

Jóval olcsóbb megoldás az az átalakító, aminek segítségével a digitális felvevő a telefon és a telefonkagyló közé illeszthető. Sajnos az olcsóság következménye általában a kompromisszumos hangminőség. Ha csak egy interjú leírásához kell mankó, akkor általában használható ez a megoldás is, ha hasznos hanganyag (rádió, podcast) is kell, akkor csak végszükség esetén vethető be.

A Skype-interjúk felvételéhez eddig ideális megoldásnak tűnt a Pamela Call Recorder.
Ingyenes változatban hívásonként 15 perc beszélgetés felvételére képes, 15 euróért megszabadulhatunk ettől a kötöttségtől is.

Friss felfedezésem, a CallBurner ennél is többet tud. Az mp3 formátum mellett tömörítetlen hang rögzítésére is alkalmas (Ez akkor fontos, ha a hangot még fúrni-faragni akarod.) A CallBurner arra is képes, hogy szétválassza és külön fájlba mentse a beszélők hangját. Persze mindennek ára is van: 50 euró.

Ha tehát eddig azért nem készítettél és tettél fel interjúkat weboldaladra, blogodba, mert nem volt megfelelő eszközöd a beszélgetések rögzítésére, most nincs tovább mentség.


 

Süsü tényfeltárás - frissítve

 
Frissítés a bejegyzés végén

Most, hogy a napilapok (főleg az amerikaiak) minden korábbi jövendölésnél hamarabb a kihalás szélére kerültek, sokan aggódnak amiatt, hogy a nyomtatott lapokkal az újságírás is eltűnik. Pontosabban a ma ismert újságírás egy része. Death of the news (A hírek halála) címen a Slate.com-on megjelent cikkében Gary Kamiya éppen azt vázolja fel, milyen következményekkel járhat a helyszíni tudósítások, élő riportok megszűnése. ("Egy riport elkészítése sok időbe telik, sok pénzbe kerül, speciális képességeket igényel és általában nem generál akkora forgalmat, mint egy publicisztika.")

Ahogy ezt már sokan, sokfelé megírták, legalább ilyen veszélyeztetett helyzetben vannak a tényfeltáró írások is. Drágák, időigényesek, hosszúságuk miatt a weben nehezen olvashatók. Számtalan kutatás bizonyította már, hogy az internet inkább a rövidebb, gyorsan frissülő anyagoknak kedvez.

Az Index egy friss anyaga most alaposan rácáfolt minden elméletre. A hírportál szerkesztői folyamatosan követik, milyen témák foglalkoztatják olvasóikat. Nem elégszenek meg a hagyományos média pásztázásával,  nem félnek  lemerülni a közösségi média mélyebb rétegeibe sem. Így juthattak nyomára annak az esetnek is, ami hónapok óta foglalkoztatja az internetezőket.

Igen, a Süsü-ügyről van szó, arról a gyanúról, hogy a Bergendy István nem (jog)tiszta forrásból merített ihletet a népszerű bábfilm népszerű főcímzenéjéhez.

Az Index szerzői, Araki és Földes András időt és fáradságot nem kímélve tárták fel a páratlan ügy hátterét. Beszéltek a plagizálással vádolt szerzővel, György Péterrel (nem az igazival, csak az EMI kiadó igazgatójával), egy neve elhallgatását kérő szakjogásszal (ha szakjogász lennék, én is titkosítanám magam), illetve Binder Károly zongoraművész-zeneszerzővel, aki ugyan lopni nem szokott, viszont ismeri a kottát. Nyilván az idő rövidsége, vagy tartósabb külföldi útja miatt kimarad Babarczy Eszter és nem szólalt meg a károsult, Willie Mitchell sem. (Nyilván magas kora miatt nem akarták felizgatni az üggyel.)

Alapos és fontos írással ajándékozott meg minket az Index. Egyrészt, mert a Süsü közügy, szinte hungarikum, nem hagyhatjuk, hogy elvegyék tőlünk. Másrészt ez a cikk is bizonyíthatja, hogy megfelelő témaválasztás és odafigyelés mellett igenis, van az interneten is létjogosultsága a tényfeltáró újságírásnak

Frissítés:

A bejegyzés közzététele után derült ki, hogy ahogy Bergendy, úgy az Index szerzői is külső forrásból merítettek ihletet. Ez ugyan valamennyit levon az írás értékéből, a neve elhallgatását kérő szakjogász megszólaltatását továbbra is értékeljük.

 

Négykezes- és vándorszövegek írása

 
Számomra hosszú ideig a  számítógépes munkával járó legnagyobb szenvedés a szövegek megosztása volt. Kedvenc hetilapom, ahova egy időben rendszeresen írtam, sokáig csak nyomtatott anyagokat fogadott el. (Így legfeljebb csak influenzavírusokat gyűjthettek be.) Később - a hozzám hasonló szabadúszók legnagyobb örömére - általánossá vált az e-mailes cikkleadás, de az élet továbbra is bonyolult maradt. Az e-mailek szövevényében hamar követhetetlenné váltak a verziók, szépen követték egymást az "igazi", a "javított igazi" és a "második végleges" változatok.

A másik gondom a szövegek hordozhatósága volt.  Évek óta többfelé dolgozom, előfordul, hogy egy szöveget itt kezdek el, ott folytatom és amott fejezem be. Notebookot csak akkor cipelek, ha elkerülhetetlen, a "cserélhető adathordozóra" való kiírás pedig tipikusan az a munkafázis, aminek során éppen az egyetlen, nélkülözhetetlen fájl marad le/válik valamiért megnyithatatlanná.

Ezek után érthető, hogy számomra óriási dolog volt  a Writely ( a Google Docs elődje) megjelenése. Mire megszoktam volna a Writley  kisebb-nagyobb hibáit, a Google szépen bekebelezte és rohamtempóban fejleszteni kezdte a programot. A GD lehetővé teszi a szövegek megosztását, a verziók követését, megoldja a hordozhatóság problémáját és a leggyakoribb formátumokba (pdf, doc stb.) történő konverziót is. Én tehát elégedett vagyok, bárhol elérem félkész, vagy korábban befejezett munkáimat, megoszthatom másokkal szövegeimet. (Természetesen ezt a szöveget is a GD-ben írom.)

Persze nem mindenki olyan hűséges, mint én, szép számmal akadnak Örök Keresők. Az ő figyelmükbe ajánlom a A Mashable egy friss összeállítását, amiben a Google Docs-on kívül 4 további szövegmegosztási módszert ismertet. Ebből a Zoho viszonylag ismert, a fizetős Microsoft Office Live nyilván kiesik, a ThikFree és az Etherpad viszont talán megér egy próbát. (Persze csak azoknak, akiknek valami bajuk van a GD-vel.)

Én nem a megfelelő választék hiányában látom a bajt, hanem az "emberi tényezőben".  Hiába szeretnél te távolról, közösen dolgozni egy anyagon szerkesztőddel, riportalanyoddal, szerzőtársaddal, ha az illetőnek fogalma sincs, mit, hogy, miért is akarsz vele megosztani.

Egy "ismert fővárosi hetilap" (nem a HVG) szerkesztőségében rendszeresen pánikot okozott, hogy nem tudták, hogyan kell a az elektronikusan (Word) korrektúrázott anyagokból "eltüntetni" a beírásokat. (Jobb megoldás híján általában újra begépelték a szöveget.) Egyszer véletlenül tanúja voltam egy ilyen akciónak és megmutattam, hol van a Worben a "korrektúra elfogadása" gomb. Attól tartok, a probléma nem egyedi. Sok időnek kell eltelni ahhoz, hogy a szerkesztőségek többségében természetes legyen a napi munkát könnyebbé tevő, alapvető eszközök használata.
 

Lehalt a Gmail

 
Nagyjából fél órája lehalt a Gmail.  A Twitscoop oldalon láthatod, hogy a Twitteren percek alatt a Gmail lett a leggyakrabban megjelenő kifejezés.
Érted már, sok újságíró miért lelkesedik ennyire a Twitterért?



Nagyjából fél óra alatt így vált vezető témává a Gmail



(Most látom, hogy a Webisztán néhány perccel megelőzött:)
 

"Az én bunkó kis közönségem"

 
Az irodaház éttermében tegnap ügyfélszolgálatosok ültek a szomszéd asztalnál. Hangosan beszéltek, nem lehetett nem hallani őket. Természetesen az idióta ügyfelekről folyt a szó. Nem először hallottam ilyesmit. Az ügyfélszolgálaton (call centerben stb.) dolgozók idővel elfelejtik, hogy eredetileg azért alkalmazták őket, hogy eligazítsák a hozzájuk segítségért fordulókat. Úgy gondolják, hogy mindenki hülye, aki olyasmiért zaklatja őket, ami (számukra) a napnál is világosabb.

Wolf Gábor, a kisvállalkozói marketing hazai pápája nemrég arról írt , hogy a direkt marketing kampányok hatékonysága azért alacsony, mert "az emberiség valójában egy nagy, buta birkanyáj [...], amely csak álldogál egész nap a mezőn, lassan rágja a füvet, és amelyet abszolút nem érdekel a marketing üzeneted! Teljesen hidegen hagyja őket."  Persze Gábor nem hagyja válasz nélkül a problémát: "Szerencsére van megoldás, hogy a birkanyájat a pszichológia segítségével felpezsdítsd, gondolkodásra kényszerítsd, és utána az egész nyáj meginduljon vásárolni." (Wolf Gábor tevékenységének sajátos paradoxona hogy a birkáknak ad el karikás ostort és terelőkutyát.)

Persze van, aki lázad. Berényi  Konrád szerint például létezik etikus marketing, bár egyelőre csak a savanyú szőlőre valót lehet vele megkeresni.  Az emberiség jelentős része ugyanis továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy hülyének nézzék.

Tulajdonképpen a hagyományos média egy része is a "legkisebb közös nevező" elvéből indul ki.
"Nem kell igényeskedni, ezt vidéken is nézik" - döbbentett meg már a '80-as évek közepén A., a Magyar Televízió (akkori) sztárrendezője. Mára a kereskedelmi tévék általánossá tették ezt az elvet, megvalósult a "globális falu " (ha pontosan nem is úgy, ahogy McLuhan képzelte).

A hagyományos sajtó alapállása szerint az újságíróknak kell eldönteniük, mi tartozik a közönségre és mi nem (az a sokat emlegetett "kapuőr" szerep lényege). Az olvasó korlátozott felfogóképességű, ezért lehetőleg rövid szövegekkel (benne rövid mondatokkal) szabad csak terhelni. Az olvasó beszűkült érdeklődése miatt jobb csak módjával adagolni a politikát, a gazdasági témákat, viszont bőven lehet önteni a bulvárt és a sportot. Ismerős? (Mostanában éppen az effajta lapok vannak a legnagyobb bajban.)

Be kell látnunk, hogy a hagyományos struktúrában dolgozó újságírók gyakran nagyon hasonlóan gondolnak olvasóikra, mint  az ügyfélszolgálatosok, vagy a direkt marketingesek. A szükséges rossz. A massza. A birkák, akik (jó esetben) veszik a lapot.

Az online média (és a közösségi média) olyan új helyzetet teremtett, amiben az újságíró már nem játszhatja el korábbi szerepeit. Már nem ő a "szerkesztő úr", akit különleges információk birtoklása emel ki a "birkanyájból". Már nem bűvész, aki ősrégi trükkökkel képes manipulálni közönségét. A közönség, a hozzászólók, a témát egy másik blogban, közösségi oldalon feldolgozók között mindig felbukkanhatnak az adott témához jobban értők, a bűvésztrükköket jól ismerők. A legkisebb közös nevező elvét alkalmazó tömegmédia ideje lassan lejár. Egyre nő a szűkebb, jól körülhatárolt csoportokat (közös érdeklődés, azonos lakóhely stb.) célzó csatornák jelentősége. Te döntheted el, ki lesz a közönséged. Választhatod akár a birkákat is.

(A címet R.Z. zenésztől kölcsönöztem.)
 

Az Al Jazeera megmutatja

 
Tudjuk, hogy nem csak a NYTimes.com, a Washongtonpost.com, vagy a CNN.com tud valamire való interaktív megoldásokkal előállni, mégis mindig csodálkozunk, ha más is csinál valamit.

Most például az Al Jazeera állt elő egy, a gázai háborút bemutató anyaggal.



A középpontban egy interaktív térkép áll (meglepő módon a Microsoft Virtual Earth-re épül) , ezen kategóriák szerint szűrhetők és vihetők térképre a különböző események. A térképen megjelenő, különböző színű pöttyökre, foltokra kattintva megjelennek a szöveges információk is.
Az Al Jazeera természetesen számít az olvasókra is, lehetőség van friss információk feltöltésére is. (Ezt nem teljesen értem. Most, utólag?)

A szolgáltatás még erősen béta üzemmódban működik. Az Al Jazeera nézőpontja persze korántsem tekinthető objektívnek. A gázai rakétakilövőket és az izraeli becsapódási helyeket ne is keresd a térképen!

 

Mítoszrombolás: Közösségi média

 

B.L. Ochman azok közé az "internet-guruk" közé tartozik, akik nem saját maguknak adták ezt a titulust. Miközben mindenhol arról hallhatsz, olvashatsz, hogy a közösségi média - különösen a Twitter - megoldja a cégek valamennyi gondját-baját, Ochman vette a bátorságot és egy jól irányzott cikkben lerombolt néhány gondosan felépített és ápolt mítoszt.

A BusinessWeek.com-on megjelent Debunking Síx Social Media Myths című cikk alaposan lelombozhat néhány céget. (Persze nem nálunk. Itthon a legbátrabb cégek is legfeljebb csak valami óvatos blogolással próbálkoznak, tehát nem fogja őket sokkolni Ochman véleménye.) Az írásért nem lesznek hálásak azok a "tanácsadók" sem, akik éppen az abban leírtakkal ellentétes ígéretekkel ámítják megbízóikat.

A cikket itt csak kivonatolom, mindenkinek ajánlom az eredeti elolvasását.

1. A közösségi média ingyenes, vagy olcsó. Az eszközök többsége (WordPress, YouTube, Facebook, Twitter stb.) valóban ingyen elérhető, viszont integrálásuk egy vállalati weboldalba, kampányba elég sok munkával járhat. Ochman szerint egy hatékony közösségi média-kampány 50.000 dollártól indul. Lehet szorozni-osztani, nálunk nyilván mások az árak, bérek, költségek, de tudomásul kell venni, hogy szó sincsen ingyen megvalósított kampányokról.

2. Bárki meg tudja csinálni.  A weben tömegesen lelhetők fel  marketing szakértők, marketing -guruk, közösségi média-guruk, internetes megmondóemberek.  Ochman szerint a több ezer önjelölt szakértő között jó, ha fél tucat akad, aki már valóban  tervezett és bonyolított le (valós, fizetős ügyfélnek) sikeres közösségi média-kampányt. Nálunk az önjelölt online marketing-guruk többsége még az "értékesítési honlapoknál" és Wolf Gábor kampányfogásainak másolásánál tart. Úgy látom, hogy a közösségi médiával kacérkodó kampányok mögött nem független guruk, inkább valamelyik ügynökség lelkes munkatársai állnak.

3. A közösségi média segítségével rövid idő alatt komoly eredményt érhetsz el. Ochman szerint szó sincs ilyesmiről. Ha nagy név vagy, vagy már nagyon komoly hálózatot építettél ki, persze könnyebb dolgod van. A semmiből kampányt felépíteni viszont rengeteg energiát, hosszú időt igényel. És persze nem árt, ha egy komolyabb összeggel (Ochman szerint ez havi 50.000 - 100.000 dollár) megtámogatod a kampányt.

4. Az egészet összedobhatod háztáji kivitelben. Tévedés! A sikerhez stratégiára, eszközökre és megfelelő gyakorlatra van szükséged. Mindez ritkán áll rendelkezésedre házon belül. Ha vannak is belső embereid, ők általában megpróbálják újra feltalálni a meleg vizet, vagy eleve rossz eszközökhöz nyúlnak. (Persze léteznek cégek, ahol olyan belső csapat dolgozik, ami nem csak képes kitalálni egy közösségi média-kampányt, de képes azt lebonyolítani is, de nem ez az általános.)

5. Ha valami igazán jót csinálsz, az emberek majd megtalálnak. Sajnos ez sem igaz. Megfelelő eszközök, módszerek híján csak ismerőseid, barátaid fognak tudni róla, mit is csinálsz. Az ismert eszközök (StumbleUpon, Digg, Twitter) mellett még mindig a szóbeszéd-marketing (WOM) a leghatékonyabb.

6. A közösségi média eredményei nem mérhetők. Tévedés. (Ezt általában azok a "tanácsadók" állítják, akik szeretnék elmaszatolni tevékenységük eredménytelenségét.) Számos módszer létezik a mérésre. Mérhető például az említések száma (blogokban, hagyományos médiában), a hozzászólások száma, a céges weboldalra való átkattintások száma... Pontos statisztikák kaphatók a Google Trends, a Twitter search, a Google Analytics, a Back Type , vagy a Compete segítségével.

Na, sikerült minden mítoszt lerombolni?

 Tapasztalatom szerint idehaza eddig leginkább a blogok és az iWiW érték el egyes üzleti szereplők ingerküszöbét. A blogokkal kapcsolatban többen saját kárukon tanulhatták meg, hogy 1) az ismeretlenségből nem lehet napok alatt a legnagyobbak közé feltornázni egy termékblogot 2) ha túl direkt egy üzleti blog, hamar kilóg a lóláb 3) néha könnyebb egy (vagy több) hiteles személyt üzleti blogolásra rávenni, mint egy új blogger hitelességét megteremteni.

Ami meg az iWiW-et illeti,  eddig egyetlen átütő üzleti eredményről tudok: Az iWiW hajdani felvásárlásáról.

Twitter? Érzésem szerint kérdéses, hogy lesz-e idehaza valaha is annyi felhasználója, hogy érdekes lehet az üzleti élet számára. 

Összegezve: Kevesebb mítosz, kevesebb rombolnivaló.



 

A Google letapogatásos kiegyezése

 
"Nem az Egyesült Államokban élő személyek: Ez a kiegyezés érintheti Önt, mert fedezi a nem az Egyesült Államokban kiadott könyveknek az USA-ban érvényes szerzői jogokkal kapcsolatos érdekeit."

Ezt az érdekes szöveget a Népszabadságban megjelent fizetett hirdetésben ("Jogügyi értesítés") olvastam. A szöveg hemzseg az olyan újszerű megfogalmazásoktól, mint például ez: "A kiegyezés, ha a Bíróság jóváhagyja, felhatalmazza Google-t arra, hogy az Egyesült Államokban szerzői joggal rendelkező könyveket és mellékleteket letapogasson, és fenntartson egy elektronikus könyv adatbázist."

Világos. A Google "jogi értesítésének" fordítását egy olyan kínai cégnek adta ki, amelyik magyar nyelvű használati utasítások írásával már régóta szórakoztatja az igényesebb olvasmányaikra fogékony közönséget.

Ha nem tudod valamelyik lapban elcsípni a Google remekművét, a www.googlebooksettlement.com   oldalon pótolhatod a mulasztást.

 

Kérdezd a NYTimes.com "interaktivistáit"

 
 A Times interaktív grafikáit nem kell bemutatnom. Az utóbbi években minden lehetséges helyen minden lehetséges díjat begyűjtöttek, néhány munkájukról korábban én is beszámoltam.

Néhány hete szinte egyszerre jelent meg a Times interaktív csapatáról egy hosszabb cikk a New York Magazine-ban, illetve "otthon", a Times Talk to the Newsroom (Beszélgess a szerkesztőséggel) sorozatában válaszolgattak az olvasók kérdéseire.

Először azt hittem, hogy mindössze 5 emberből (Gabriel Dance, Matthew Ericson, Steve Duenes, Aron Pilhofer, Andrew DeVigal) áll az interaktív csapat, de hamar kiderült, hogy ők csak a kulcsemberek. Programozók, grafikusok tucatjai dolgoznak a kezük alá, de együttműködnek a multimédiás csapattal is és szükség esetén segítséget kapnak a Khoi Vin vezette webgrafikus csoporttól is. Csodák tehát nincsenek, ilyen szintű (és ilyen mennyiségű) interaktív grafika kitalálásához, megtervezéséhez, kivitelezéséhez, finomhangolásához sok ember kell. Lehetőleg ügyesek, tehetségesek.

A kérdésekre adott válaszokból kiderül, nem véletlenül ilyen jók ezek az interaktív grafikák. Az "interaktivisták" kifejtik, hogy mindig a tartalom a lényeg, nem szabad, hogy az interfész - legyen az bármilyen érdekes is  - elzárja a tartalmat a nézőktől. Fontos, hogy a felhasználó gyorsan megértse hogyan is kell használni az adott interaktív anyagot - a többség nem hajlandó hosszasan kísérletezni, felfedezni.

Az interaktív grafikánál fokozottan érvényesek a használhatóság (usability) követelményei. Ha a program nem reagál azonnal a felhasználó parancsára, értelmetlenné válik az egész. Néhány egyszerűnek tűnő munka mögött rettenetes sok "reszelés", finomítás áll.

Az egyik olvasó a múlandóságról kérdezte a társaságot. Azt válaszolták, tudomásul kell venni, hogy az interaktív grafika is az újság része, vagyis múlandó. Ugyanakkor vannak olyan anyagok, amik működésük alatt folyamatos adatfrissítést igényelnek (választás, olimpia stb.). Választási infografika sok weboldalon volt. A Times csapatáé azzal emelkedett ki közülük,. hogy szinte valós időben frissültek benne az adatok.

A kérdés-felelet oldalakról sokk korábbi infografikára vezet link. Egy részük már valóban elvesztette napi aktualitását, az alkalmazott megoldások azonban továbbra is frissek.
 

Mit kell tenned, hogy szeressen a Google News?

 
Világszerte rengeteg lapot tart izgalomban, miképpen kerülhetnek be a Google News merítésébe. Nem csoda, hiszen egy címlapos megjelenés rengeteg átkattintást, vagyis óriási forgalmat eredményezhet. A Google News teljesen automatikusan működik, az alkalmazott - folyamatosan finomított - algoritmus természetesen szigorú titok.

A Google News a napokban saját blogjában tett közzé néhány olyan "trükköt", amiknek segítségével cikkeid jobb helyezést  érhetnek el a Google News-ban. Én itt csak néhányat emelnék ki a tanácsok közül - a maradék (inkább technikai kérdésekkel foglalkozó megjegyzések) az eredeti szövegben olvashatók.

1. Tartsd tisztán a szöveget!

Ne törd meg reklámokkal, szövegdobozokkal és minden más vicek-vacakkal a szöveget (body, kenyérszöveg), a buta programok esetleg nem ismerik fel, hogy ez szöveg.
Itthon korábban a "lead" és a "body" közé beerőszakolt reklám volt a menő, újabban egyre több helyen találkozhatunk a szöveget szétszakító reklámmal. Nem csak a Google News nem szereti, az olvasók többsége sem.

2. Legyen a cikk URL-je állandó és egyedi

A Google News nem tudja kezelni az azonos URL alatt cserélgetett cikkeket és nem szereti azt sem, ha több URL mutat ugyanarra a cikkre. A normális szerkesztőségi rendszerrel működő kiadványoknál ennek a követelménynek a teljesítése nem jelent gondot. Furcsa viszont, hogy a Google News ragaszkodik ahhoz, hogy az URL-ben legalább 3 szám is legyen, viszont ez nem lehet "dátum jellegű."

3. Ne keverd a cikkeket a sajtóközleményekkel

A Google News szétválasztja, külön jelöli a kétféle szöveget. Ezt a kétféle szöveg kétfelé pakolásával, illetve a linkek megfelelő jelölésével segítheted.
Sok gyanútlan olvasó is díjazná az efféle szétválasztást. (+ még el lehetne különíteni a "pr cikkeket" is.

Egy ideje már a magyar kiadványok híreit is gyűjtögeti a Google News. Attól tartok, a vezető hazai híroldalak nem tartják be a Google News ajánlásait, ezért a Google News magyar nyitóoldalán többnyire olyan kiadványok virítanak, amelyek - finoman szólva - nem tartoznak a fősodorba.

 

Hogyan változtatta meg a Twitter az életem

 
Az alábbi prezentáció MinXuan Lee munkája. A Twitter is az ő életét változtatta meg (egyelőre), nem az enyémet. Változatlanul érdekel viszont, miért tartják olyan sokan ennyire  fontosnak a Twittert és miért olyan nehezen átélhető ez számomra.

A How Twitter Changed My Life jó kis diasor, ugyanakkor szembeötlő, hogy a Twitterhez kapcsolódó sikertörténetek mindig, mindenhol ugyanazok: Obama kampánya, Mumbai, az öngyilkos kalória, a Hudson folyóra leszálló repülőgép. Hogyan lehetséges hogy sok millió felhasználó megszámlálhatatlan mennyiségű csiripelése csak ennyi eredményt tud felmutatni?


 

Mérhetetlen érték

 
Szeretnék én is egy olyan vállalkozást, ami akár évekig elketyeghet anélkül, hogy akár egy fillért is termelne. Közben pedig a kisujjamat sem kellene mozdítanom, mégis sorban állnának a befektetők, hogy pénzt pakoljanak az üzletembe. (Most, a válságos időkben is, amikor az első füttyentésre nem szokás pénzt adni.)

Nem üres  álmodozásról van szó, léteznek ilyen vállalkozások. Például a Twitter, ami az elmúlt év végén könnyed szívvel utasíthatta vissza a Facebook 500 millió dolláros ajánlatát.

Egy ideje az összes kommunikációval, közösségi médiával, marketinggel foglalkozó blog, podcast fő témája a podcast. Azt mondják, ha marketinges, pr-es, esetleg újságíró vagy, a Twitteren keresztül érheted el leggyorsabban közönségedet és a Twittert kell figyelned, hogy idejében kiderüljön, mit is gondolnak rólad, termékedről szolgáltatásodról. Azt is hallani, hogy a Twitter tulajdonképpen nem más, mint egy óriási fókuszcsoport; ha ügyesen használod, mindet megtudsz belőle. Persze a Twitteren is óriási a zaj,a felesleges információ, vagyis újabb és újabb módszereket, eszközöket, szakértőket és tanácsadókat kell bevetned a Twitter-csatornák figyeléséhez, hatékony használatához.

Mindez jól hangzik, a felhajtás óriási, a felhasználók száma egyre nagyobb. (Közben, ha felémész a Twitterre leginkább egy óriási csetszobát látsz, vagy inkább egy olyan helyet, ahová beöntötték több millió, jobbára számodra ismeretlen emberek sms üzeneteit.) Közben üzleti tervnek nyoma sincs, nem látszik hol képes a Twitter pénzt termelni.

Ismerős? Persze, a '90-es évek második felében így működtek a "dotcom" cégek. Bevételt termelniük nem kellett, elég volt csak a gyors növekedés, a nagy közönség. Egy részüket sikerül még időben elpasszolni, ekkor a tulajok és az első körös befektetők szépen kerestek a bolton, a többség azonban idővel kifulladt, elsorvadt. Voltak persze olyanok is, akiknek idő közben sikerült üzleti tervet is fabrikálniuk már működő cégük alá. Szerintem most Evan Williams (Mr.Twitter) is sűrűn forgatja John Battelle Search (magyarul Keress) című könyvét. Ennek egyik legemlékezetesebb része ugyanis éppen arról szól, hogyan kereste kétségbeesetten Larry Page, Sergey Brin és Eric Schmidt a Google üzleti tervét, azt, hogy mivel is kereshetne pénzt az akkor már a közönség és a befektetők között rendkívül népszerű keresőcég. Nem lövöm le a könyv poénját, amikor elárulom, hogy megtalálták a megoldást. Nem vagyok biztos benne, hogy a Twitternek is sikerül. Williams helyében talán nem utasítanám el a következő kérőt.
 

Kachingle, az online hírmédia megmentője?

 
A képlet egyszerű: a gazdasági válság következtében kevesebb az online hirdetés, vagyis csökkenek az online lapok bevételei. Lehet próbálkozni költségcsökkentési megoldásokkal (rosszabb kávé, gyengébb fűtés, érdesebb vécépapír), ki lehet rúgni a nélkülözhetőnek tűnő embereket, de idővel elfogynak ezek a lehetőségek is, nincs több lyuk a nadrágszíjon.

Azt hiszem, elég sok kiadvány tarthat már itt. Erre utal, hogy már megint előkerült a mikrofizetés (micropayment) koncepciója. Ennek értelmetlenségét Clay Shirky híres írásában már évekkel ezelőtt bebizonyította, a gyakorlatban is már többször megbukott, de ez láthatóan nem zavarja azokat, akik most megint ezzel álltak elő.

Walter Isaacson, a Time Magazine korábbi felelős szerkesztője is ilyesmiről ábrándozik , de nem árulja el, hogyan lehetne egységes fellépésre késztetni az összes vezető tartalomszolgáltatót. 

A fizetős tartalom mellett teszi le a garast David Carr, a NY Times publicistája is. Írásából sajnos kimaradtak a konkrétumok, úgy tűnik, leginkább valami olyasmiben hisz, mint amilyen a zeneipar számára az iPod-iTunes páros. (Talán a 2009. tavaszára ígért nagyképernyős iPod Touch lesz az hordozható újságolvasó? És ki fogja megcsinálni hozzá az iTunes megfelelőjét?)

Az emberek egyébként valóban hajlandók 20, 50, 100, vagy akár 500 forintot is fizetni valamiért, ami azonnal kell nekik - kivéve a webes tartalmat.  Ezt az elmúlt évben mindenki tapasztalta, aki egy-egy cikkért próbált pénzt beszedni. Arról, hogy a fizetős kapu mögé zárt tartalmak kiszakadnak az internetes hivatkozásrendszerből, vagyis éppen legfőbb értéküket vesztik el már, annyit írtak, hogy talán említeni is felesleges. (Ha mégis kíváncsi vagy a micropayment koncepció részletes bírálatára, olvasd el Clay Shirky újabb dolgozatát.)

Valamennyien hajlamosak mereven ragaszkodni álláspontunkhoz. Nem fizetünk. Fizetni kell a tartalomért. Steve Outing egy köztes megoldást talált és most nagyon lelkes. Felfedezettje, a Kachingle lényegében egy becsületkassza, amibe havonta befizethetünk valamekkora összeget. Bármekkorát. A beszedett pénzt a rendszer azután szétosztja azok között a tartalomszolgáltatók között, akiknek az oldalait látogatjuk. A felosztás alapja nem az ismertség, a nagyság, csak a látogatás. Lehet, hogy kedvenc blogod, amit napjában csak ötvenen látogatnak több pénzt kap, mint az Index. (Persze, ennek feltétele, hogy mindketten csatlakozzanak a Kachingle hálózatához.)

Nagyjából ez a lényeg, a részleteket elolvashatod Outing alapos cikkében, vagy a Kachingle weboldalán. A javasolt rendszer előnye, hogy senkit sem kényszerít fizetésre, nem zárja el a nem fizetőktől a cikkeket, mégis némi bevételt termelhet a tartalomszolgáltatóknak. Mennyit? Erről nem találkoztam számításokkal. Azt sem tudom, honnan kap pénzt a Kachingle. A csatlakozó lapoktól/blogoktól? Vagy lecsippent valamit a befizetésekből? Mekkora az a kritikus tömeg (csatlakozó tartalomszolgáltatók, fizetni hajlandó olvasók), amitől kezdve működőképes a modell?

A tartalomszolgáltatók vergődését látva mindig bosszant, hogy tulajdonképpen az egész buliból az internetszolgáltatók jártak jól, ők viszont szép csendben gyűjtögetik csak a pénzüket. Emlékezhetünk rá, hogy a kezdetekben éppen azért növekedett lassan az internet, mert nem volt elég elérhető tartalom. (Idehaza a '90-es évek végén éppen ezért lépett be a tartalomszolgáltatási piacra a Matáv és indította el az Origót.) A tartalmi kínálat ma óriási, részben ez vonzza az embereket az internetre, de a szolgáltatók nem osztják meg bevételeiket a tartalomszolgáltatókkal. Vajon mi az oka, hogy ez a fajta bevételmegosztás jól működik a kábelszolgáltató-kábeltévé piacon és elképzelhetetlen az internetszolgáltató - online média esetében?
 

A Google Reader-ről egyszerűen

 
Azt hiszem sokan jártak hozzám hasonlóan. Amikor elkezdtem követni néhány blog és online újság RSS értesítőjét, először a számítógépre telepíthető programokkal próbálkoztam.  Mindegyikkel volt valami bajom. Azután következett a webes Bloglines. Ezzel el is voltam szépen, de elcsábított személyre szabható dobozkáival a Netvibes. Hamar rájöttem azonban, hogy éppen a túl sok információ, a rengeteg lehetőség az, ami miatt a mindennapi munkámhoz nem jó a Netvibes. Ekkor követtem a nálam már két lépéssel előbbre tartókat és átköltöztettem akkorra már tekintélyes RSS gyűjteményemet a Google Reader-re.

A GR ma persze már sokkal több, mint egyszerű RSS olvasó. A kapott és küldött linkajánlások, a ráépülő szolgáltatások révén megkerülhetetlenné vált. Nem használod? Akkor ideje, hogy elkezdd! Ehhez segíthet az alábbi, mindössze 1 perc 5 másodperces videó.

 

Könyv az internetes tartalomszolgáltatásról

 
Az elmúlt 15 évben két nagyon fontos dolgot tanultam meg. Az egyik, a szakértelem paradoxona: Minél jobban ismersz egy témát, annál nehezebb arról 4000 karakter terjedelemben, a kívülállók számára értelmesen (esetleg érdekesen is) írni. A másik, hogy az írásra nem az extrapoláció szabályai érvényesek: azért mert képes vagy rendszeresen 2000-4000 karakternyi szövegek előállítására, még nem jelenti, hogy az ilyen betűhalmazok összerakásával könyvet is tudsz írni.

A két felismerés miatt fokozottan tisztelek mindenkit, aki bonyolult dolgokról közérthetően tud beszélni, és mondandóját képes könyvbe rendezni. Tisztelem tehát Gerényi Gábort a napokban megjelent Internetes tartalomszolgáltatás című könyvéért.

GG a hazai internetes tartalomszolgáltatás egyik apukája, vagyis valóban sokat tud a témáról. Nyilván a háttértörténetekről, a belügyekről, arról, miért alakultak az elmúlt évek dolgai úgy, ahogy, de ebben a (nettó) 160 oldalas könyvecskében ilyesmiről nem esik szó. Megtudható viszont minden olyasmi, ami jól jöhet annak, aki most pottyant bele az internetes világba. Portálok, blogolás, felhasználói tartalom, közösségi média, multimédia, mobil tartalom...

Az első oldalakat olvasva kicsit száraznak tűnt a szöveg, hiányoltam azt az oldottabb, szórakoztatóbb stílust, amit például Steve Krug könyvében annyira élveztem. Tovább olvasva azonban beláttam, hogy az Internetes tartalomszolgáltatás tulajdonképpen tankönyv (remélem, kötelező olvasmány lesz a kommunikáció szakokon), így a tárgyszerű hangvétel kifejezetten kívánatos.

Nagyra értékelem, hogy az Index iránt (érthetően) elkötelezett szerző erősen visszafogta magát, és a könyvben csak súlyának megfelelően szerepeltek az indexes példák. (Érdemes összehasonlítani ezt a Berényi - Kálmán - Kővári hármas Célzott online reklám című könyvében alkalmazott gyakorlattal. Az - egyébként kitűnő - könyvet olvasva az embernek az az érzése támad, hogy az Etarget és a Google azonos súlycsoportú játékosok. )

Gerényi Gábor könyve hihetetlenül friss - 2008. decemberi példák is szerepelnek benne. Aki még azokban az időkben szocializálódott, amikor a gyors kiadói és nyomdai átfutás 2-3 évet jelentett, tudja értékelni ezt a sebességet.









 

Miért értelmetlen a Magyar Hírlap bojkottja?

 
Nem akartam írni róla. Írtak eleget mások. Én magam a Magyar Hírlapot már a Szombathy-csapat kirúgása óta bojkottálom - önként, minden felszólítás nélkül. Bayer Zsoltot nem bojkottálom, egyszerűen nem olvasom. Nem bírja a gyomrom. Egyébként sem tartozom a célcsoportjába. Ezt elsősorban azok képzik, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Nem új gondolatokat, érveket várnak tőle, hanem érzelmi megerősítést, amit rendszeresen meg is kapnak. A másodlagos célcsoportot a ballib írástudók képezik, akik Bayer minden böffenésére hangos hörgésbe kezdenek. Ezzel ugyan jelentősen felerősítik Bayer hangját, viszont megkímélik saját közönségüket attól, hogy rendszeresen olvassák a szélesített Hírlapot. (Bayer nézeteit a leghatékonyabban a miniszterelnök terjeszti. Az ő megszólalásainak köszönhető, hogy a Széles Gábor hobbilapjában megjelent írás most tömegekhez juthatott el.)

Az olvasók többsége persze pontosan tudja, mit is vesz. Nem keveri össze a Magyar Hírlapot a Népszavával, vagy a Demokratát a 168 Órával. (Kivételt képez Sólyom László köztársasági elnök, aki néhány éve lezserül egy kategóriába sorolta a balos hetilapot a kurucokkal.)

Más a helyzet a bojkottra felszólított állami vállalatokkal és intézményekkel. Ezek egy múlt századi hagyomány szerint több példányban is előfizetnek néhány (vagy akár néhány tucat) lapra. A hagyomány nyilván onnan ered, hogy valamikor régen az emberek az újságokból értesültek a friss hírekről. A kádárizmusban minden Fontos Elvtárs asztalán ott volt a Népszabadság és kiguvadó szemekkel próbálta kiolvasni a sorok közül az Aktuális Irányvonalat.

A nagy cégek, intézmények, hivatalok Fontos Emberei manapság is megkapják saját újság-paksamétájukat. Ennek jelentősége nem annyira annak tartalmában, mint inkább létezésében rejlik. A "jogosultságban." Aki ilyen paksamétát kap, az Fontos Ember. A lapokhoz tehát ragaszkodni kell. Az érdeklődőbb fajta esetleg átfut egy-két napilapos címen, majd a kötegből kimazsolázza és hazaviszi a hetilapokat. A nagyvonalúbb főnök a reszlit továbbpasszolják a hierarchia alsóbb szintjeire, odaadják a papírgyűjtő gyerekeknek, vagy aszalják a titkárság valamelyik  szekrényében.

"Felülről" nézve lapok "járatása" ma nem a Fontos Emberek informálását szolgálja, inkább a kiválasztott orgánumok támogatásának egyik formája. (A másik, a hirdetések elhelyezése a "baráti" lapokban.). Az előfizetések lemondása, a hirdetések visszavonása és az egyes kiadványokkal szembeni "nyilatkozási bojkott" a hazai politika szánalmas próbálkozásai a sajtó befolyásolására - függetlenül attól, ki van éppen kormányon.

Az újság-előfizetés eredeti célja, hogy a vállalati/intézményi vezetők megfelelő hírekhez jussanak. Ennek ma számtalan hatékonyabb (és olcsóbb) módja van. Tanulják meg használni az internetet. Kezdjék a Napot a Mitrötént.hu, a Hírstart, vagy a Propeller átnézésével. Kérjenek a számukra fontos kulcsszavakról Google figyelmeztetést (Google Alert). Ha ezek a módszerek túl komplikáltnak tűnnek, rendeljenek meg valamilyen sajtófigyelést. (Ha van, saját kommunikációs szakembereiktől, ha nincs, külső szolgáltatótól.)

Egy biztos: Ha egy Fontos Embernek dologidőben telik az idejéből arra, hogy hosszas publicisztikákat (Bayerét, vagy másét) olvasgasson, akkor valami ott nagyon nincs rendben .


 

Hogyan tudósíts az online médiának

 
Ryan Thornburg, a University of Norh Carolina újságírás tanára takaros szakmai blogot vezet.
Thornburg a The Future of News (hát igen, mindenki ezen töri a fejét) blog  bejegyzéseként adta közre Reporting for Online: Tools for Building Trust and Relevance című elődadását. (Jó cím! Ki az az újságíró, aki nem szeretne fontos és hiteles lenni?)


Nagy gondossággal és szakértelemmel elkészített előadás, amihez ráadásul még egy link-példatárt is kapunk. Valahogy így kell profi módon a webre átültetni egy előadást!

Valahol 10 perccel az előadás kezdete után döbbentem rá, hogy HANGOS SLIDESHARE anyagot hallgatok. A Slideshare -t régóta ismerem, szeretem, használom, de eddig néma volt, illetve - ha jól emlékszem - a képpel nem szinkronizált hangot lehetett benne használni. Nem tudom mikor, de nyilván valamikor mostanában vezették be a Slidecasting formát.

Újságírók figyelem! Akiknek eddig túl bonyolultnak, vagy drágának bizonyult a saját szerverről működtetett Soundslides, most itt a lehetőség, hogy valami egyszerűvel és ingyenessel kísérletezzenek.
 

Project:Report - Tehetségkutatás YouTube-módra

 
Zavarba jönnék, ha hirtelen meg kellenem mondanom, mi is a YouTube. Vizuális kirakodóvásár? Szórakoztató központ? Videoklip gyűjtemény? Máshol fellelhetetlen dokumentumfilmek archívuma? Esetleg önálló média?

Nyilván ezek közül mindegyik, illetve sok minden más is, attól függően, hogyan használjuk.
Azzal, hogy a hagyományos média nagyágyúi (BBC, Associated Press, ITN News, Al Jazeera English, Bloomberg, CNN stb.) önálló csatornát indítottak a YouTube-on egyértelművé vált, hogy a videómegosztót, a hírmédia-platformként is komolyan kell venni.

A YouTube  láthatóan maga is komolyan veszi az újságírókat. Nem csak a "nagyokat", hanem a civil (citizen) újságírókat is. 2008. májusában önálló posztot hozott létre az amatőr tudósítók támogatására. Olivia Ma hamar munkához látott és már belépése után egy hónappal bejelentette az önálló Reporters csatorna megnyitását. Ez az új csatorna teljesen demokratikus, itt egymás mellett publikálhatnak a szűk környezetüket bemutatni kívánó amatőrök és a YouTube-ra rákattant profik.

Még ugyanebben hónapban indult el (szintén önálló csatornával) a Project:Report. A Pulitzer Center támogatásával meghirdetett verseny célja az új tehetségek felfedezése mellett az is volt, hogy a résztvevők alulreprezentált közösségekről beszéljenek és olyasmit mondjanak el, amiről eddig nem volt alkalmuk szólni. A pályamunkák alapján volt is mit.

Az héten kihirdetett eredmények szerint az első díjat Arturo Perez Jr. Abiliites című munkája nyerte:
 

Híregyetem

 
Azt hiszem, senkit sem lepek meg azzal a kijelentéssel, hogy az újságíróiskolában (egyetem, főiskola kommunikációs szakán stb.) 10 éve tanultak, mára jócskán elavultak. Nem az elméleti alapokra, hanem a gyakorlati tudnivalókra gondolok.

Munka közben felszed az ember ezt-azt, de mégis az lenne az igazi, ha a gyakorló (és tanulni hajlandó) újságírók számára is indulnának "felzárkóztató" tanfolyamok. Itthon ilyen kezdeményezésről sajnos nem tudok, viszont  találtam egy szenzációs online oktatóközpontot

A News University mögött a  Poynter Institute áll és mint sok más újságírással kapcsolatos kezdeményezést, ezt is a Knight Foundation támogatja pénzzel.

A NU a hatékony írástól a sajtóetikán át a multimédiáig 15 kategóriában kínál online tanfolyamokat - többségüket ingyen.

Egyelőre csak járkáltam az egyetem "folyosóin", bekukkantottam ide-oda. Az egyik "teremben" éppen Andrew Heyward, a CBS News korábbi elnöke beszélt a közönség viselkedésének az átalakulásáról, a szomszédban, a világ talán leghíresebb laptervezője,  Mario Garcia tartott szemináriumi foglalkozást a Wall Street Journal átalakításáról.

"A fejre állított piramison túl" című kurzus előtt ki kellett töltenem egy tesztet. 80 %-os eredményemmel beláttam, hogy tanulnom kell. (Ha mást nem, az amerikai szakkifejezéseket.)

Még benéztem egy tanfolyamra, ahol arról tanulhattam volna, hogyan építhetek online közösséget, de gyorsan megfutamodtam. Túl érdekes volt. Sürgősen vissza kell jönnöm. Tanulni és ötleteket gyűjteni. Egyszer talán itthon is sikerül összehozni valami hasonlót!
 

Alakuljanak nonprofit kiadvánnyá a "minőségi" napilapok?

 
Tovább tart a "hogyan mentsük meg a napilapokat" publikációk szezonja. Az eddigi körök során a klasszikus válaszok kimerültek, közben "a helyzet  fokozódik", még a nyomtatott média "zászlóshajója", a New York Times is kritikus helyzetbe került. Új elképzeléseket kell tehát bevetni.

A Sarkozy-féle állami mentőöv átmenetileg működhet egyes országokban, de elképzelhetetlen az Egyesült Államokban. Ott újabban több közgazdász és publicista is eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha a "minőségi" lapok nonprofit alapítványok kezelésébe kerülnének.

Nem tudom, mi ezeknek az elképzeléseknek a reális alapja, mindenesetre Jack Schafer-t, a Slate főszerkesztőjét eléggé felzaklatták ahhoz, hogy szenvedélyes publicisztikában szedje szét az alapítványi sajtó koncepcióját.

A minőségi sajtó védelmének egyik legfőbb érve, hogy nélküle "sérülnének a demokratikus alapértékek." Kérdés az, hogy ha az emberek ezeknek az értékeknek a védelmében képtelenek voltak egy kis pénzt összedobni, valóban megoldás-e mindezt nonprofit szervezetekre hárítani?

Az amerikai lapok ma ismert kínálata nem örökkévaló, a külföldi tudósítások és az oknyomozó írások felfutása éppen azokra az évekre tehető, amikor lapot kiadni nagyon jó üzlet volt..A minőségi újságírás tehát nem a népakarat, hanem a piaci verseny terméke. (Azért a nép a pénzével szavazott rá, akkoriban egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy ez kell neki.)

A szerkesztőségek kiemelése a üzleti környezetből, létszámuk befagyasztása a mostani szinten egyúttal a verseny megszűntét is eredményezné. Megszűnne ezzel a piaci nyomás, ami nélkül nehezen képzelhető el a szerkesztőségek versenye.

Lehetséges, hogy sikerülne megnyitni a leggazdagabbak pénztárcáját és kiénekelni belőle néhány milliárd dollárt a Times és a WaPo "alapítványosítására".  Azon túl, hogy nem világos, ki nevezné ki a vezetőket (az alapítványokét és a lapokét), azt sem tudni, mi történne a lapokkal hosszabb távon. Schafer több publikációra is hivatkozik, amik arról szólnak, hogy a filantrópok magánalapítványai idővel felpuhulnak, szétolvadnak, az alapító halála után ritkán bukkan fel hozzá hasonlóan elkötelezett örökös. (Az Egyesült Államokban éppen mostanában hordanak szét néhány óriási értékű alapítványi múzeumot.)

Schafer érvei számomra elég meggyőzőek. A nonprofit alapítvány nem jó megoldás. Az állami beavatkozás sem. A piac nem tudja/akarja eltartani a minőségi lapokat. Vegyük tudomásul, hogy egyszerűen kihalnak, mint a dinoszauruszok?

 

10 érv a "fizetős kapuval" elzárt hírek ellen

 
Ahogy csökkennek az online hirdetési bevételek, úgy kezdenek megint felderengeni a médiavezérek fejében a "pénzes" megoldások. Az elmúlt években nyilván nem azért feledkeztek meg az előfizetés, vagy a "micropayment" (kis összegű online fizetések) gondolatáról, mert belátták, hogy a Web Népe ezeket nem szereti, hanem mert a szépen beinduló online hirdetési piac több bevételt ígért. A NYTimes.com "felszabadította" a korábban fizetős TimesSelectet, a korábban szigorúan őrzött WSJ.com jelentős része ingyenessé vált, havi 30 cikket - aki  ennél többet olvas, megérdemli, hogy fizessen -  ingyenessé tett az FT.com is.

Az elmúlt években rengeteg érvet olvashattunk a  "fizetős kapukkal" szemben. Álljon itt ezekből néhány.

1. A fizetős kapu mögé rakott cikk idegesíti az embereket. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor az ember talál egy érdekes linket, de a kattintás után kiderül, hogy fizetnie kell. (Nem feltétlenül a pénzről van szó. Ugyanilyen bosszantó, ha bonyolult ingyenes regisztráció hátráltatja az olvasást.

2. Az olvasók azokra az oldalakra is megharagszanak, amik fizetős cikkekre linkelnek. Sokan tehát azért nem hivatkoznak fizetős oldalakra, mert el kívánják kerülni ezt a haragot. A fizetős oldalak tehát értékes linkeket veszítenek el.

3. Fizetős kapu ellenkezik a web alapjaival. A web lényege a hivatkozás (link). A fizetős kapu nem támogatja ezt a gyakorlatot, hiszen a kapun belüli információk közvetlenül nem linkelhetők. Van értelme olyan webes modellnek, ami ellenkezik a web alapjaival?

4. A fizetős kapu értelmetlen. Ma mindenki állíthat elő tartalmat. A fizetős "bástyákat" megkerüli az információáradat, mint egy zátonyt a folyó. (A nagy tartalomszolgáltatók egységes fellépése gyakorlatilag elképzelhetetlen.)

5. A fizetős kapu óhatatlanul háborúhoz vezet. Nem igazihoz, de ennek is lesznek áldozatai. Valaki rájön, hogy lehet mégis megkerülni a kaput. Az informatikusok sok munkával befoltozzák a lyukat. Mások találnak egy újabb rést...

6. A fizető kapu becsapás. Szinte nincs olyan információ, amit ne lehetne valahol ingyen is elérni. Ha valaki ingyenes holmit akar nekünk eladni, az be akar csapni.

7. A fizetős kapu korlátozza az olvasótábort. Aki a tartalomiparban dolgozik, jól tudja, hogy az áru valójában nem az újság, vagy a maga az információ, hanem az olvasótábor. Ez az, amiért fizetnek a hirdetők. A nyomtatott lapok világában az olvasóknak a kézbesítés költségeit kellett megfizetniük. Miért is kellene most pénzt kérni és mesterségesen korlátozni az elérhető olvasók körét?

8. A fizető kapu rosszul hat a bevételekre. Egyesek azt állítják, hogy a fizetős közönség értékesebb, mint az egyéb olvasók. Rossz duma. Ugyanilyen értékes - ha nem értékesebb - olvasók szerezhetők a regisztrációhoz kötött hozzászólásokkal, fórumokkal.

9. A fizetős kapuk egy régi, elavult gondolkodásról árulkodnak. A régi idők, amikor még a sajtó monopol helyzetben volt már rég elmúltak. Ma már nem lehet az információk visszatartásával fizetésre kényszeríteni az embereket.

10. Aki nem hiszi, járjon utána! (Néhány kezdőlépés: egy , kettő , három, négy.)
 

Vigyázz a nevedre, Tatjána!

 
Egy nap arra ébredhetsz, hogy más használja a nevedet. Az internetes személyiséglopás persze nem új dolog, de mostanában egy olyan új formája van terjedőben, ami ellen igen nehéz védekezni. Egyesek lopják az ismert cégek és a hírességek (Vö: celebritások) twitteres neveit.

A Twitter, a mikroblog-szupersztár körül ugyan minden jel szerint jóval nagyobb a felhajtás , mint amekkora a valós hatása, ennek ellenére az utóbbi sem elhanyagolható. Számos kommunikáció szakember állítja, hogy -  főleg a cégközi (B2B) kommunikációban, de a B2C kommunikáció egyes területein is exponenciálisan növekszik a Twitter szerepe. (Ugyanezek a szakemberek természetesen készséggel vállalják a nagyvállalati Twitter-stratégiák kialakítását is.)

A Twitteren az vagy, akinek mondod/regisztrálod magad. Ha időben bejegyzed, tied lehet a www.twitter.com/ismertceg is. Helyettesítsd be a "ismertceg" tagot bármelyik ismert multinacionális cég/világmárka nevével, rakd ki a logójukat és máris kezdhetsz írni és követőket gyűjteni.

A Twitteren nincsenek védett nevek, csak azt nem jegyezheted be, amit már mások lefoglaltak előtted. Erik J. Heels alapos összeállításából kiderül, hogy a legnagyobb amerikai cégek nevét már lefoglalta valaki. (Általában nem a cég pr-osztálya.) Hasonló a helyzet a brit cégnevekkel is.

A "nevüket vesztett" cégek lehetőségei korlátozottak. A Twitter vonatkozó szabályzata igen laza, az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy a nyomásgyakorlásnál, vagy fenyegetőzésnél hatékonyabb az ügyes megegyezés. A BBC-nek például a napokban sikerül "visszaszereznie" saját nevét. A "bitorló" igen aktív volt több, mint 7000 követője volt. Az "igazi" BBC-nek most nulláról kellett kezdenie.

VÁRJ! Ne rohanj, hogy azonnal lecsapj a legnagyobb hazai cégek twitteres nevére! A www.twitter.com/index, a wwwt.twitter.com/origo, www.twitter.com/nepszabadsag, a www.twitter.com/hvg...mind foglalt. Egyikükön sem folyik olyasmi, ami arra utalna, hogy a hasonló nevű kiadványé lenne a cím. (Foglalt a www.twitter.com/mol, a www.twitter.com/otpbank...is.)

Örkény A végzet című egypercese jut  erről az eszembe, amiben az egész család kihal a pogácsába rakott rovarirtótól. A hullaszállítók sofőrje zsebre rak néhányat a guszta pogácsákból. "És most viszi!" fejezi be Örkény.
 

Hivatkozhat-e az újságíró iWiW-adatlapra?

 
Előző bejegyzésem utolsó tanácsa az volt, hogy csínján kell bánni a közösségi médiából származó információkkal. Percekkel a bejegyzés közzététele után Tewe hívta fel a figyelmemet a Hírszerző cikkére , amiben a az közzéteszi a veszprémi gyilkossággal gyanúsított, szökésben levő férfi iWiW-es adatlapjának linkjét.

A cikk részletesen beszámol róla, milyen képek is láthatók az adatlapon, de magukat a fotókat nem közölte. (Majd megteszi  helyette valamelyik bulvárlap.) Nyilván érzik (tudják?), hogy a közösségi hálózaton közzétett adatok nem teljesen nyilvánosak.

Az iWiW profiloldalai csak a regisztrált felhasználók számára láthatók. Joga van a saját jelszavával belépett újságírónak munkájához felhasználnia a "bent" szerzett információkat? Más a helyzet, ha esetleg a szerkesztőség (szervezet) is rendelkzik saját profiloldallal és jelszóval? Hogyan védhetők meg a gyanúsított iwiwes ismerősi a zaklatástól? Ki a felelős, ha Sz. Iván lerohanja őket a bulvármédia?

Jó lenne azt hinni, hogy a hazai "minőségi" hírportálok szerkesztői ismerik ezekre a kérdésekre a helyes választ!
 

10 dolog, amit 2009-ben minden újságírónak meg kell tanulnia

 
Valószínűleg a zongoratanárok (tanárnénik) utáltatták meg velem  egy életre a pontokba szedett feladatokat. John Thopson a Journalism.co.uk blogjában viszont nem a gyakorolni valót írja elő, csak néhány tanácsot ad. (Dőlt betűkkel én kotyogok bele.)

1. Twitter - építs közösséget, vegyél részt a párbeszédben, csípd el a legfrissebb híreket (és pletykákat)  - Mindez rád  akkor vonatkozik, ha olyan területen dolgozol, ahol nagyon benne kell lenned az angol nyelvű információáramlásban. A magyar nyelvű csiripelés legfeljebb csak a sok szabadidővel rendelkező informatikai újságíróknak ajánlott.

2. RSS - Végre meg kell tanulnod az információk hatékony gyűjtését és szűrését.
Szerintem a Google Reader használata az alap, azon felül jöhetnek a szabadon választott gyakorlatok.

3. Tanuld meg mi a különbség a "link journalism" és a "kopipészt" újságírás között.
Erről más rengeteget írtam, itt nem taglalom.

4. Ideje végre elfogadnod, hogy az olvasóid többet tudnak nálad. (Persze nem mind, de egyesek feltétlenül.) Ezt én a Médiablog egyes hozzászólásaiban rendszeresen tapasztalom.

5. A "churnalism" sokkal hamarabb lelepleződik az interneten, mint a nyomtatott világban. A sajtóközlemények változtatás nélküli továbbadása értelmetlen. (A churnalism kifejezésn Nick Davies újságíró kreálmánya és azt a fajta tartalomgyártást jelöli, ami minden ellenőrzés és változtatás nélkül vesz át külső forrásokat - egyebek közt sajtóközleményeket. Ami a lelepleződés veszélyét illeti, itthon elég sokan vannak, akiket ez  láthatóan nem nagyon aggaszt.

6. A Google a barátod. Ha nem használod a fejlettebb keresési technikákat, fogalmad sincs, miről maradsz le. Nekem is vesszőparipám, hogy az újságírók "átnevelését" a hatékony információgyűjtési módszerek elsajátításával kell kezdeni. (Természetesen ez a nyomtatott sajtóban dolgozókra is érvényes.)

7. Nem kell birtokolnod, vagy de még kölcsönöznöd sem semmiféle új technológiát ahhoz, hogy innovatív megoldásokkal bűvöld el közönségedet. Hihetetlen mennyiségű új eszköz érhető el teljesen ingyen. Csak rajtad áll, hogy próbálgasd őket, kísérletezz velük.

8. Az öncélú multimédia ritkán működőképes és gyakran unalmas. Próbálkozz inkább olyan multimédia megoldásokkal, amik erősítik, alátámasztják, kiegészítik írásaidat.

9. Tanulnod kell a keresőbarát írást, szerkesztést. Az iskolában valamikor megtanult szabályok a weben nem működnek. (Nem árt, ha minderről a szerkesztőd is tud!)

10. Nagy gondot kell fordítanod a személyiségi jogokra. Tejesen új szempontok merülnek fel az egyre nagyobb mértékben igénybe vett - gyakran forrásként is használt - közösségi hálózatokkal kapcsolatban.

 

Az utolsó bejegyzés

 
A friss blogok többsége nem jut el a harmadik bejegyzésig sem. Rengeteg a menet közben bedőlő blog is.  Most viszont egy évek óta működő, színvonalas, rendkívül népszerű (+ Golden Blog kategóriagyőztes) közösségi blog szerkesztője döntött úgy, hogy ideje abbahagyni.

Shadai, a Judapest (társ)alapítója, szerkesztője, a bejegyzések túlnyomó többségének szerzője, a JP motorja elegánsan lezárta a blogot.  Búcsúbejegyzésében többek között ezt írja:  "Ma már viszont nem tartom érdekesnek vagy inspiratívnak ezt a szubkultúrát [mármint a blogoszférát - pollner], amely d-kategóriás Szily Laci és Tóta W alteregók játszóterévé vált. A mai magyar blogoszféra a Hyde Park és a Blikk szintézise. Nem flódni, nem vonz, inkább taszít."

Ha átfutod a bejegyzéshez írt hozzászólásokat  - eddig 491született -, sokat megérthetsz egy közösségi blog működéséről.

Shadai bejelentéséről Szily is megemlékezett.  Nálunk nem készülnek a blogoszféra állapotát felmérő éves jelentések. A Szily szövegéhez írt hozzászólások  - eddig 128 - elég jól leképezik a valóságot.
 

Kinek kellenek a külföldi tudósítók?

 
Az utóbbi időben több olyan tudósításba is beleütköztem, ami szinte szóról szóra az előző esti CNN-anyag magyar nyelvű összefoglalója volt. (Becsszó, nem lógok egész nap a CNN-en - talán jobb is, mert így nem bosszantom magam minden onnan "kölcsönzött" tudósítással.)

Tényleg, van értelme, hogy a (hazai) lapok / rádiók / tévék tudósítókat küldjenek ki távoli országokba?
Valamikor réges-régen nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be az "utazók". Az ő leírásaik révén az emberek rengeteg dolgot tudhattak meg távoli világokról (mi meg a régmúlt korokról.) De mi szükség van most a korlátozott helyi ismeretekkel, korlátozott kapcsolatrendszerrel rendelkező tudósítókra akkor, amikor számtalan egyéb információforrás áll a rendelkezésünkre?

Tudom, ilyenkor azt szokták mondani, hogy "a sajátos magyar nézőpont képviselete..." Ugyan már! Egy kis ország kis szerkesztőségének tudósítójának igen korlátozottak a lehetőségei.

Nem volna értelmesebb a tudósítókra fordított pénzből inkább olyan szerkesztőket fizetni, akik a mainál alaposabban, a CNN-en és a Times-on túlnyúlva is szűrnék, feldolgoznák a hiteles, megbízható forrásból származó híreket?
 

The Journalism Now, avagy hogyan NE csinálj podcastot

 
Ha rendszeresen olvasod a Médiablogot tudhatod, hogy nagyon szeretem a podcastokat. Persze nem csak úgy általában, hanem a jó podcastokat. A jó, szakmai podcastokat. Az olyanokat, mint a Media Talk (Guardian), a Marketing Over Coffe (őket ugyan egy ideje  büntetésből nem hallgatom, de azért profi podcast), vagy a For Immediate Release. Van még egy tucat másik is, de a napi 30-40 percnél több időm nem jut ilyesmire. (Senkit sem biztatnék arra, hogy utazás - BKV - közben podcastokat hallgasson, mert a nagy háttérzaj miatt rettenetesen fel kell tekerni a hangerőt, ami idővel maradandó halláskárosodáshoz vezethet.)

Az említett blogok ugyan mind érdekesek, frissek, informatívak, de hiányolok belőlük néhány témát. Nagyon megörültem tehát, amikor megtudtam, hogy a Center for Media Innovation + Research és a  Poynter támogatásával elindult a The Media Now Podcast.

Keserű csalódás. Az első, 42 perces adásban az online újságírás 9 kitűnő képviselője vett részt, a műsor ennek ellenére élvezhetetlen. Nem a rettenetes hangminőség miatt (a podcastoktól senki sem vár el  high-end hangminőséget), hanem mert igazi beszélgetés helyett kilenc ember monológját hallhatjuk.

A The Media Now első adása olyan, mint a legtöbb "kerekasztal beszélgetés".  A "vitavezető" feltesz egy kérdést, majd arra szépen, sorban minden résztvevő mond valamit. Nincs közbekérdezés, a résztvevők nem reagálnak egymás mondandójára, csak mindenki fújja a magáét.

Az új podcast szerkesztői valami nagyon nagyot akartak. Kitűnő gárdást hívtak össze, csak éppen nem vették figyelembe, hogy ennyi emberrel még a legrutinosabb műsorvezető sem képes igazi, pergő beszélgetést összehozni. Kár.

(Azért a következő néhány adást még meghallgatom.)
 

A halott fákból készült újság helyett koncentrálj inkább a iPhone verzióra

 
Évek óta többen, kitartóan  mondják (én meg hajlamos vagyok hinni nekik), hogy az újságok számára az igazi kiút a mobil olvasás elterjedése lesz. Ehhez képest ez e-olvasók fejlesztői valahogy nem bombázzák egyre újabb és egyre jobb modelljeikkel a vásárlókat. (Állítólag a napokban jelenik meg az egyik legígéretesebb, de számos gyerekbetegséggel küzdő e-olvasó, a Kindle új változata, de a részletekről szinte semmit sem tudni.)

Az e-olvasók körüli töketlenkedést ügyesen kihasználva az Apple az iPhone-nal egyre mélyebben nyomul be erre a piacra is. A telefonnak álcázott multimédia eszköz népszerűsége töretlen, az iPhone készülékeken keresztül lebonyolított webes forgalom elképesztő mértékben növekszik.



A New York Times 2008-ban rukkolt ki olyan szoftverrel, aminek segítségével iPhone-re optimalizálva  tölthető le a lap tartalma. A havi oldalletöltések száma (a lapnak korábban is volt mobil változata) a 2007.januárban mért 500.000-ről 2008. decemberére 30.000.000-ra nőtt. Hm.

Egy iPhone-ra optimalizált, 3G hálózaton keresztül letölthető "újság" persze már nem csak egyszerű betűtenger. Aki nem rendelkezik megfelelő mozgóképes és hangos tartalommal, az jobb, ha nem is ábrándozik ilyesmiről. (Egyébként - állítólag - megfelelő szerkesztőségi rendszer használata esetén nem ördöngösség automatikus kinyerni azokat az XML adatokat, amikből könnyen előállítható az iPhone változat. Itt kiemelném a megfelelő szerkesztőségi rendszer fogalmát. Vajon nálunk kinek van ilyen?)

Úgy érzékelem, hogy a mobilon olvasók között egyre nagyobb az igény az offline olvasást kínáló megoldásokra. (Nincs mindenhol megfelelő 3G, vagy wifi kapcsolat). A svájci 20 Minuten ezt az igényt figyelembe véve offline olvasásra alkalmas változatot kínál. Nem valószínű, hogy a közeljövőben sok lap követné példájukat, ezért hasznos lehet a 1,99 dollárért letölthető Site Saver, ami "offlájnosítja" (bocs), vagyis online kapcsolat nélkül is olvashatóvá teszi a letöltött kiadványokat.

Az egyszerű offline olvasás persze csak az első lépés. Az ideális e-újságolvasó olyan okos volna, hogy reggel, amikor még alszom letöltené az előre megadott kiadványok kijelölt rovatait, követett témáit, azután nap közben rendszeresen frissítené azokat. (Nekem meg ingem-gatyám rámenne a számlára.)

Ma a buta telefonok is többet tudnak, mint tegnap az okosok. Itthon a fiatalok egyre kevesebben kíváncsiak az újságokra, viszont annál többen imádják a menő telefonokat. Azok a fiatalok, akik soha nem adnának 150 forintot egy újságért gond nélkül töltenek le ennél drágább holmikat a telefonjukra. Az "illetékesek" helyében én nem  a Séta ,a  Híd és a többi, téves koncepcióval ( a "régi dicsőség" feltámasztása) létrehozott programot erőltetném, hanem minden erőmmel ráfeküdnék a többplatformos publikálás kialakítására és népszerűsítésére.Persze nem vagyok illetékes, így gyorsan kiszürcsölöm maradék zöld teámat és kinyomtatom az a néhány cikket, amit majd  a buszon olvasok el. Sajnálom, számomra ma még ez a mobil internet.
 

Vírus

 
Nem, szerencsére nem a gépemet kapta el, csak engem.
Az online média most valahogy ellesz 1-2 napig nélkülem is.
 

Megmenti-e a franciázás a médiát

 
Az elmúlt években a hazai sajtó nem nagyon foglalkozott a nyomtatott média válságával. Egyrészt azért, mert itthon továbbra is él a meggyőződés, hogy a sajtónak saját magával foglalkoznia illetlenség (az úgynevezett szocializmus évtizedeiben nyilván az is volt, hiszen ezzel a sajtóért felelős hatóságok munkáját minősítették volna), másrészt mert a hivatalos (a Magyar Lapkiadók Egyesülete által is képviselt) álláspont szerint a nyomtatott sajtó nincs is válságban, csak átmenetileg kevesebb az olvasó, de megfelelő kampányokkal a folyamat visszafordítható.

Ehhez képest igen meglepő, mennyire felkapták itthon Nicolas Sarkozy sajtómentő ötleteit.
Állami támogatás a terjesztésnek, államilag támogatott hirdetések, egy éves ingyenes előfizetés a 18. születésnapra, ingyenes repülőjegy a 60 év felettieknek. (Jaj, bocs , ezt nem Sarkozy ígérte.)

A hiperaktív francia elnök persze nyilván magasról szarik a sajtó nyavalyáira, újabb ötletrohama egy nagyobb belpolitikai manőver része. Vicces viszont, hogy a hazai sajtóban egyesek fantáziáját  mennyire megmozgatta egy efféle felső beavatkozás lehetősége. De szép is lenne valamilyen nagyobb összeggel megtámogatni a gyengélkedő magyar sajtót! Az, hogy a "sajtóbirodalmak" évek óta magánkézben vannak senkit ne zavarjon, a pénzek elosztásáról pedig az erre a célra életre hívott kuratórium gondoskodhatna. (A pártdelegáltak mellé természetesen a szigorúan pártsemleges civil szervezetek képviselőit is be lehetne venni.)

A Népszabadság álmatag Méida rovata az elmúlt szombaton "nemzetközi összeállításban" - három éppen ráérő saját tudósító + egy hazai "illetékes" - foglalkozott Sarkozy újságmentő tervével. A tudósítók közül leginkább a Washingtonból jelentkező Szőcs László nyűgözött le, akinek írásából egyértelműen kiderült, hogy fogalma sincs arról, mi a különbség a nyomtatott lapoktól az internet felé tartó digitális átmenet és a televíziós sugárzás digitális átállása között. (Ez nem is lenne baj, ha nem írna róluk.)

Kázmér Juditnak, az MLE elnökének persze tetszik az állami beavatkozás ötlete. "Csökkenthetné például a lapterjesztésben foglalkoztatottak szociális terheit, támogathatná az internetes oldalak fejlesztését, dotálhatná a fiatalok lapelőfizetését, és leginkább a már működő olvasásra nevelési programokat - Sajtó és Tanulás (Séta), Hírlapot a diákoknak (Híd) - segíthetné."

Nem akarok senkit sem megbántani, inkább nem is kommentálom ezeket a szavakat. Mindenki gondoljon, amit akar!
 

Fizetett álláshirdetés

 

Legfrissebb bejegyzések

 

Linkek

SZEMEM SARKÁBÓL FIGYELEM
 

Google Friend