RSS
"Én egy kis öcsit kérek szülinapra,
de nem kell még anyu megtudja,
és az lesz benne a legszebb trükk,
hogy anyukát is meglepjük."
Minden idők egyik legbárgyúbb slágerszövege most valósággá válik: A Népszava Online úgy alakul át, hogy arról nemcsak a beosztott dolgozóknak, de a főszerkesztőnek is "elfelejtettek" szólni.
Az eMaSa Megújul a Népszava Online – az új kiadó szerint nem lesz bulvár című cikke több más csemegét is tartalmaz. Megtudhatjuk például, hogy a kiadást váratlanul átvevő Opt Kft számára a Népszava Online "a piaci igény miatt vonzó, mert Magyarországon van helye baloldali szellemiségű, hatékony hírportálnak.” Azt, hogy van olvasói bázisa a lapnak elhiszem. Hogy milyen, arról vannak fogalmaim. Hogy mekkora, azt tudjuk, látjuk. A "piaci igény" vajon azt jelenti, hogy sorban állnak a hirdetők a szponzorok, csak a jelenlegi lapvezetés elhessegeti őket? Ha így van, ki kell rúgni az ügyvezetőt. A bökkenő csak az, hogy a jelek szerint éppen ő, Láposi Elza az, aki a Népszava Online "kiszervezésén" ügyködik.
"A Népszava kiadója[...] mintegy másfél évvel ezelőtt egy nagyobb
tartalmi, arculati és szolgáltatásbeli fejlesztést hajtott végre az
online-nál, ám a Népszava.hu-nak azóta sem alakult ki jelentős
olvasótábora." - olvasom tovább. Nem szeretnék senkit sem megbántani, de a Népszava Online megjelenésében, szolgáltatásaiban nagyjából olyan távol álla az élvonaltól, mint a nyomtatott Népszava a New York Timestól. Ami pedig a tartalmat illeti, egy 4 (!) emberből álló szerkesztőségtől nem lehet csodát várni.
Szomorú történet, ami egyértelműen nem az online újságírásról szól.
Arcok |
Biznisz | Blog
| Civil újságírás
| Digitkult
| Eszközök |
Közösségi média
| Marketing&Pr
| Médiakonvergencia
| Médiastratégia
| Sajtóetika
| Tartalom |
Újságírás
December 1-től a Bloombergé a Business Week. Gyorsan ment.
Nyáron még csak találgatásokat olvashattunk a BW lehetséges eladásáról, október 13-án már bejelentették, hogy a Bloomberg a vevő, holnaptól pedig már az új tulajdonos által kinevezett főszerkesztő, Josh Tyrangiel irányítja a munkát.
A Business Week már évek óta gyengélkedett. Nem szakmailag, hanem üzletileg. A nyomtatott lap hirdetési bevételei katasztrofálisan visszaestek. Miközben a Businessweek.com jó ideje az egyik legprogresszívebb online magazin, bevételei túl lassan nőttek, nem kompenzálták a nyomtatott magazin kieső bevételeit. A McGraw-Hill (a BW kiadója) akkora veszteséget halmozott fel, hogy a 3-5 millióra becsült vételárból most nem sokat lát.
A Bloomberg reményei szerint új szerzeményével olyan üzletembereket is elér, akikhez pénzügyi szolgáltatásaival eddig nem jutott el. Mellesleg "szélesíti" a BW eddigi profilját. (Ezzel magyarázható, hogy nem valamelyik pénzügyi laptól, hanem a Time-tól hoztak új főszerkesztőt.)
A tulajdonos- és irányváltás természetesen további változásokkal jár. A kezdeti ígérgetés ellenére nagyjából száz embert - a korábbi szerkesztőség negyedét - küldtek el. És vannak persze, akik nem tudnak azonosulni az új iránnyal, az új vezetéssel, ezért önként távoznak. Ehhez a csoporthoz tartozik John Byrne, a Businessweek.com főszerkesztője is. (Az 1985. óta a BW-nél dolgozó, a magazin legtöbb címlapsztoriját jegyző újságíró az utóbbi években annyira beleszeretett az online médiába, hogy most saját kiadvány indítását tervezi.)
Hogy milyen lesz az új Business Week, hogy beválik-e a témakörök szélesítése akkor, amikor sok stratéga éppen nagyon szűk célcsoportokra való célzásra esküszik, hamarosan meglátjuk.
Számomra a történet talán legizgalmasabb része vásárlás és az átvétel kommunikációja. Idehaza megszokhattuk, hogy a tulajdonos- vagy főszerkesztőváltások részleteit nem kötik az orrunkra, legfeljebb szemérmesen csak egy eldugott, apró hírben számolnak be a változásokról. Ezzel szemben a Businessweek.com On Media blogja már az eladás bejelentésének napján részletesen foglalkozott a témával, hivatalos kinevezése előtt bemutatta az új főszerkesztőt és az online főszerkesztő távozását bejelentő hír alatt közzétette Byrne a szerkesztőséghez írt belső emlékeztetőjét is. (Igazi belső emlékeztetők a médiában már régen nincsenek. Ma már talán a egyszerűbb az lenne, ha azonnal a Twitterre kötnének be minden "memot".)
Talán leírni is felesleges, hogy a szaksajtó az Editors Weblogtól a paidContentig rendszeresen foglalkozik a BW sorsával, de a téma sok más kiadványt is foglalkoztat. A Gawker például közreadta azt a feljegyzést, amit a Bloomberg tartalomért és integrációért felelős vezetői írtak a BW munkatársainak. ("Nem kell félni, nem bánt a bácsi, csak szeretne mindenkivel elbeszélgetni". - Imádom az ilyen beszélgetéseket.)
A hazai viszonyok között nehezen elképzelhető olyan írás, mint amilyenben Stephen Baker, a Blogspotting blog jelentette be (kényszerű) távozását. Nem saját jövője miatt aggódik, hanem amiatt, hogy mi lesz a Blogspotting archívumával. Baker és társszerzője, Heather Green a BusinessWeek első bloggerei között voltak. Az utóbbi időben ritkán látogattam ide, pedig nagyon jó kis blog. Nem írom, hogy "volt", hiszen Baker és Green csak elsején távoznak a BW-től. Baker tegnap még kitett egy friss bejegyzést.
Nyáron még csak találgatásokat olvashattunk a BW lehetséges eladásáról, október 13-án már bejelentették, hogy a Bloomberg a vevő, holnaptól pedig már az új tulajdonos által kinevezett főszerkesztő, Josh Tyrangiel irányítja a munkát.
A Business Week már évek óta gyengélkedett. Nem szakmailag, hanem üzletileg. A nyomtatott lap hirdetési bevételei katasztrofálisan visszaestek. Miközben a Businessweek.com jó ideje az egyik legprogresszívebb online magazin, bevételei túl lassan nőttek, nem kompenzálták a nyomtatott magazin kieső bevételeit. A McGraw-Hill (a BW kiadója) akkora veszteséget halmozott fel, hogy a 3-5 millióra becsült vételárból most nem sokat lát.
A Bloomberg reményei szerint új szerzeményével olyan üzletembereket is elér, akikhez pénzügyi szolgáltatásaival eddig nem jutott el. Mellesleg "szélesíti" a BW eddigi profilját. (Ezzel magyarázható, hogy nem valamelyik pénzügyi laptól, hanem a Time-tól hoztak új főszerkesztőt.)
A tulajdonos- és irányváltás természetesen további változásokkal jár. A kezdeti ígérgetés ellenére nagyjából száz embert - a korábbi szerkesztőség negyedét - küldtek el. És vannak persze, akik nem tudnak azonosulni az új iránnyal, az új vezetéssel, ezért önként távoznak. Ehhez a csoporthoz tartozik John Byrne, a Businessweek.com főszerkesztője is. (Az 1985. óta a BW-nél dolgozó, a magazin legtöbb címlapsztoriját jegyző újságíró az utóbbi években annyira beleszeretett az online médiába, hogy most saját kiadvány indítását tervezi.)
Hogy milyen lesz az új Business Week, hogy beválik-e a témakörök szélesítése akkor, amikor sok stratéga éppen nagyon szűk célcsoportokra való célzásra esküszik, hamarosan meglátjuk.
Számomra a történet talán legizgalmasabb része vásárlás és az átvétel kommunikációja. Idehaza megszokhattuk, hogy a tulajdonos- vagy főszerkesztőváltások részleteit nem kötik az orrunkra, legfeljebb szemérmesen csak egy eldugott, apró hírben számolnak be a változásokról. Ezzel szemben a Businessweek.com On Media blogja már az eladás bejelentésének napján részletesen foglalkozott a témával, hivatalos kinevezése előtt bemutatta az új főszerkesztőt és az online főszerkesztő távozását bejelentő hír alatt közzétette Byrne a szerkesztőséghez írt belső emlékeztetőjét is. (Igazi belső emlékeztetők a médiában már régen nincsenek. Ma már talán a egyszerűbb az lenne, ha azonnal a Twitterre kötnének be minden "memot".)
Talán leírni is felesleges, hogy a szaksajtó az Editors Weblogtól a paidContentig rendszeresen foglalkozik a BW sorsával, de a téma sok más kiadványt is foglalkoztat. A Gawker például közreadta azt a feljegyzést, amit a Bloomberg tartalomért és integrációért felelős vezetői írtak a BW munkatársainak. ("Nem kell félni, nem bánt a bácsi, csak szeretne mindenkivel elbeszélgetni". - Imádom az ilyen beszélgetéseket.)
A hazai viszonyok között nehezen elképzelhető olyan írás, mint amilyenben Stephen Baker, a Blogspotting blog jelentette be (kényszerű) távozását. Nem saját jövője miatt aggódik, hanem amiatt, hogy mi lesz a Blogspotting archívumával. Baker és társszerzője, Heather Green a BusinessWeek első bloggerei között voltak. Az utóbbi időben ritkán látogattam ide, pedig nagyon jó kis blog. Nem írom, hogy "volt", hiszen Baker és Green csak elsején távoznak a BW-től. Baker tegnap még kitett egy friss bejegyzést.
A múlt héten találtam a Columbia Egyetem Új Média Tanszékének Blogtalkradio-csatornájára.
A témák érdekesek, az adásokat a tanszék dékánja Sree Sreenivasan vezeti. Régóta olvasom írásait, még soha nem csalódtam benne.
Azonnal ki is szúrtam magamnak Az Advanced Google Docs and Cloud Computing for Journlists (Google Dokumentumok haladóknak...) című beszélgetést. A résztvevők között két gyakorló újságíró mellett ott van a Google a Docs-ért is felelős termékmenedzsere és a Google együttműködésen alapuló eszközeivel (Docs, Gmal, Calendar) foglalkozó kommunikációs menedzsere
Aki ismeri a Google Docs alkalmazást annak nem kell elmesélnem, mennyire praktikus, egyszerű ebben dolgozni. (Természetesen ezt a bejegyzést is abban írom.) Mivel a webre dolgozom, nincs szükségem a Word millió funkciójára. (őszintén szólva csak zavar, hogy a Microsoft állandóan ki akarja találni a gondolataimat - általában rosszul). Sokkal fontosabb, hogy bármikor, bármilyen internethez kapcsolódó gépen el tudom érni anyagaimat. Szerintem az minden, többfelé dolgozó újságíró számára is óriási előny.
A másik fontos szolgáltatás az anyagok megosztása. Egy normális szerkesztőségi rendszernek persze tudnia kell ezt, de hát kevés helyen működik normális szerkesztőségi rendszer. Küldözgetik tehát az emberek egymásnak a Word dokumentumokat és próbálják nyomon követni a javításokat, változtatásokat. Még ha sikerül is ez, rengeteg energiát emészt fel. (Dolgoztam már olyan szerkesztőségben, ahol kisebb pánikot okozott, amikor egy interjúalany a Word korrektúra eszközével kidekorált anyagot küldött vissza. Már elkezdték újra begépelni a szöveget, amikor megmutattam, hogyan lehet elfogadni a változtatásokat...)
"Szép, szép, de mi van akkor, ha holnap nem érem el a ma elkezdett cikkemet, illetve a Google Docs-on tárolt korábbi anyagaimat?" Ismerős a kérdés? Akiben a kényelem iránti vágy legyőzi a félelmet, azok használják a Google Dokumentumot, akikben a biztonság iránti vágy az erősebb, azok megmaradnak a saját gépen tárolt dokumentumoknál.
A Columbia J-school műsorából most hallhattam, hogy 100 százalékos biztonságot ugyan egyik rendszer sem adhat, de a Google Docs (és a Gmail) szó szerint bombabiztosak: leveleidet, dokumentumaidat több szerverre "szórják szét", vagyis egy merevlemez sérülése esetén nem száll el több évi munkád. levelezésed. (Ehhez képest nem tűnik anniyra biztonságosnak, ha a számítógéped "vinyóján" tárolod életművedet.)
Számomra a technikai részleteknél sokkal meggyőzőbb, hogy kiderült: nincs külön "külső" és "belső" Docs (Gmail, Calendar). Nemcsak a Googe az adásban megszólaló szakemberei, de Sergey Brin és Larry Page (a Google alapító-vezetői) is ugyanazokat az eszközöket használják, mint mi. Ennek oka igen egyszerű: hisznek bennük.
A másik jól ismert félelem, amiért egyesek ódzkodnak a Google Docs használatától, hogy a Nagy Testvér belelát a dokumentumokba. A Google emberei a műsorban elmondták, hogy a tartalmat nem figyelik, számukra csak az az információ fontos, hogy valaki éppen használja, vagy nem használja a rendszert. Nagyon fontos viszont a bizalom fenntartása. Ennek egyik formája, hogy bárki bármikor egyszerűen exportálhassa a Google Docs-ban készített anyagait. A verseny óriási, csak a bizalom biztosíthatja, hogy a felhasználók továbbra is használják a szolgáltatást.
Tulajdonképpen ez a gondolatmenet jól érvényes a médiára is: Csak a bizalom tarthatja meg, késztetheti rendszeres visszatérésre az olvasókat. Az online újságok sem zárhatják be (pl. befelé mutató linkekkel) az olvasókat. Meg kell adni a választás, a gyors továbblépés lehetőségét.
Ha részletesebben is érdekel mit kezdhet egy újságíró a Google Dokumentumokkal, feltétlenül olvasd el Jeremy Caplan Google Docs for Journalists című kalauzát.
Ha szeretnéd megérteni a cloud computing lényegét olvasd el a hvg.hu Felhősödő hálózatok - hova lesznek az adatok a gépünkről? című cikkét.
Adalék:
Tíz mód arra, hogy ne dolgozzunk (annyit)
A témák érdekesek, az adásokat a tanszék dékánja Sree Sreenivasan vezeti. Régóta olvasom írásait, még soha nem csalódtam benne.
Azonnal ki is szúrtam magamnak Az Advanced Google Docs and Cloud Computing for Journlists (Google Dokumentumok haladóknak...) című beszélgetést. A résztvevők között két gyakorló újságíró mellett ott van a Google a Docs-ért is felelős termékmenedzsere és a Google együttműködésen alapuló eszközeivel (Docs, Gmal, Calendar) foglalkozó kommunikációs menedzsere
Aki ismeri a Google Docs alkalmazást annak nem kell elmesélnem, mennyire praktikus, egyszerű ebben dolgozni. (Természetesen ezt a bejegyzést is abban írom.) Mivel a webre dolgozom, nincs szükségem a Word millió funkciójára. (őszintén szólva csak zavar, hogy a Microsoft állandóan ki akarja találni a gondolataimat - általában rosszul). Sokkal fontosabb, hogy bármikor, bármilyen internethez kapcsolódó gépen el tudom érni anyagaimat. Szerintem az minden, többfelé dolgozó újságíró számára is óriási előny.
A másik fontos szolgáltatás az anyagok megosztása. Egy normális szerkesztőségi rendszernek persze tudnia kell ezt, de hát kevés helyen működik normális szerkesztőségi rendszer. Küldözgetik tehát az emberek egymásnak a Word dokumentumokat és próbálják nyomon követni a javításokat, változtatásokat. Még ha sikerül is ez, rengeteg energiát emészt fel. (Dolgoztam már olyan szerkesztőségben, ahol kisebb pánikot okozott, amikor egy interjúalany a Word korrektúra eszközével kidekorált anyagot küldött vissza. Már elkezdték újra begépelni a szöveget, amikor megmutattam, hogyan lehet elfogadni a változtatásokat...)
"Szép, szép, de mi van akkor, ha holnap nem érem el a ma elkezdett cikkemet, illetve a Google Docs-on tárolt korábbi anyagaimat?" Ismerős a kérdés? Akiben a kényelem iránti vágy legyőzi a félelmet, azok használják a Google Dokumentumot, akikben a biztonság iránti vágy az erősebb, azok megmaradnak a saját gépen tárolt dokumentumoknál.
A Columbia J-school műsorából most hallhattam, hogy 100 százalékos biztonságot ugyan egyik rendszer sem adhat, de a Google Docs (és a Gmail) szó szerint bombabiztosak: leveleidet, dokumentumaidat több szerverre "szórják szét", vagyis egy merevlemez sérülése esetén nem száll el több évi munkád. levelezésed. (Ehhez képest nem tűnik anniyra biztonságosnak, ha a számítógéped "vinyóján" tárolod életművedet.)
Számomra a technikai részleteknél sokkal meggyőzőbb, hogy kiderült: nincs külön "külső" és "belső" Docs (Gmail, Calendar). Nemcsak a Googe az adásban megszólaló szakemberei, de Sergey Brin és Larry Page (a Google alapító-vezetői) is ugyanazokat az eszközöket használják, mint mi. Ennek oka igen egyszerű: hisznek bennük.
A másik jól ismert félelem, amiért egyesek ódzkodnak a Google Docs használatától, hogy a Nagy Testvér belelát a dokumentumokba. A Google emberei a műsorban elmondták, hogy a tartalmat nem figyelik, számukra csak az az információ fontos, hogy valaki éppen használja, vagy nem használja a rendszert. Nagyon fontos viszont a bizalom fenntartása. Ennek egyik formája, hogy bárki bármikor egyszerűen exportálhassa a Google Docs-ban készített anyagait. A verseny óriási, csak a bizalom biztosíthatja, hogy a felhasználók továbbra is használják a szolgáltatást.
Tulajdonképpen ez a gondolatmenet jól érvényes a médiára is: Csak a bizalom tarthatja meg, késztetheti rendszeres visszatérésre az olvasókat. Az online újságok sem zárhatják be (pl. befelé mutató linkekkel) az olvasókat. Meg kell adni a választás, a gyors továbblépés lehetőségét.
Ha részletesebben is érdekel mit kezdhet egy újságíró a Google Dokumentumokkal, feltétlenül olvasd el Jeremy Caplan Google Docs for Journalists című kalauzát.
Ha szeretnéd megérteni a cloud computing lényegét olvasd el a hvg.hu Felhősödő hálózatok - hova lesznek az adatok a gépünkről? című cikkét.
Adalék:
Tíz mód arra, hogy ne dolgozzunk (annyit)
Rupert Murdoch szereti a látványos fellépéseket, a hangzatos kijelentéseket, a sajtó pedig szereti a neki témát szolgáltató Murdochot.
Murdoch néhány hete megfenyegette a "tolvaj Google-t", hogy kitiltja keresőjét online lapjairól. Ezt eddig is megtehette volna, de nem tette meg. Most sokan úgy gondolják, hogy a sajtómágnás és követői a Microsoft felé kacsingatnak és annak Bing keresőjét akarják használni.
A hazai médiában olvasott, főképp hírügynökségi anyagokra támaszkodó cikkek azt a hamis illúziót próbálják kelteni, hogy 1) a Google kitiltása és a Bing beengedése valós alternatíva a lapok számára 2) a keresőktől kapott "támogatás" jelentheti azt az új üzleti modellt, amivel a kiadók kihúzhatók jelenlegi nehéz helyzetükből.
A valóság azonban nagyon más. Az amerikai lapok forgalmuk 30-50 százalékát kapják a keresőkből. Miközben a Google 71% körüli részesedéssel rendelkezik a keresésekben, a Bing a 7 %-otsem éri el.
Ha egy lap átigazol a Bing-hez (és kitiltja a Google-t), nem csak a keresőtől kapott forgalma, hanem a hirdetésekből származó forgalma is tizedére csökken. Vajon kompenzálja ezt az átigazoló lapoknak a Microsoft? Kétlem. De ha mégis, mit csinálna a Microsoft a napilapos forgalommal, ha közben a normális keresőforgalom a Google-nál maradna?
Ha még nem is izgatod magad a kiadók és a Microsoft üzletén, képzelj el egy olyan világot, ahol egyik keresőn csak a világ egyik szelete, a másikon egy másik szelete érhető el. Ezt akarjuk?
A sok zavaros cikk helyett olvasd el, mit ír a témáról a Times, a Guardian, vagy a Alan D. Mutter blogja.
Murdoch néhány hete megfenyegette a "tolvaj Google-t", hogy kitiltja keresőjét online lapjairól. Ezt eddig is megtehette volna, de nem tette meg. Most sokan úgy gondolják, hogy a sajtómágnás és követői a Microsoft felé kacsingatnak és annak Bing keresőjét akarják használni.
A hazai médiában olvasott, főképp hírügynökségi anyagokra támaszkodó cikkek azt a hamis illúziót próbálják kelteni, hogy 1) a Google kitiltása és a Bing beengedése valós alternatíva a lapok számára 2) a keresőktől kapott "támogatás" jelentheti azt az új üzleti modellt, amivel a kiadók kihúzhatók jelenlegi nehéz helyzetükből.
A valóság azonban nagyon más. Az amerikai lapok forgalmuk 30-50 százalékát kapják a keresőkből. Miközben a Google 71% körüli részesedéssel rendelkezik a keresésekben, a Bing a 7 %-otsem éri el.
Ha egy lap átigazol a Bing-hez (és kitiltja a Google-t), nem csak a keresőtől kapott forgalma, hanem a hirdetésekből származó forgalma is tizedére csökken. Vajon kompenzálja ezt az átigazoló lapoknak a Microsoft? Kétlem. De ha mégis, mit csinálna a Microsoft a napilapos forgalommal, ha közben a normális keresőforgalom a Google-nál maradna?
Ha még nem is izgatod magad a kiadók és a Microsoft üzletén, képzelj el egy olyan világot, ahol egyik keresőn csak a világ egyik szelete, a másikon egy másik szelete érhető el. Ezt akarjuk?
A sok zavaros cikk helyett olvasd el, mit ír a témáról a Times, a Guardian, vagy a Alan D. Mutter blogja.
Tudjuk, hogy a különböző toplisták csalókák, a világ nem rendezhető listákba, mégis imádjuk az ilyen összeállításokat. A Read Write Web a tavalyi sikeren felbuzdulva idén megint összeállította a világ legbefolyásosabb weboldalainak listáját.
Ez a lista egy viszonylag kevéssé ismert szolgáltatás, az ://URLFAN segítségével készült. Ez, a gyakran használt elemzőszolgáltatásokkal (Alexa or Compete) szemben nem a forgalmat, hanem az említéseket figyeli, vagyis a Technoratihoz hasonlít, de attól eltérően nem csak a blogokat, hanem a blogokat és a weboldalakat is figyeli. Ebből adódóan persze torzít is: előnyben részesíti a sokat, gyakran hivatkozó közösségi médiát. Az ://URLFAN egyébként 3,783,534 webhelyet 302,023,552 blog posztot 5,948,937 RSS értesítőt figyel.
Ennyi magyarázkodás helyett jöjjön a lista (zárójelben a tavalyi számok):
#1. en.wikipedia.org (1)
#2. youtube.com (3)
#3. flickr.com (2)
#4. twitter.com (9)
#5. google.com (4)
#6. myspace.com (6)
#7. facebook.com (-)
#8. imdb.com (5)
#9. nytimes.com (7)
#10. apple.com (8)
Az RWW a további listát nem közli, csak szemezget a helyezések között.
#23 techcrunch.com (#25)
#26 huffingtonpost.com (#32)
#33 engadget.com (#28)
#37 boingboing.net (#29)
#39 gizmodo (-)
#41 mashable.com (#91)
#53 arstechnica.com (#50)
#60 lifehacker.com (#63)
#78 readwriteweb.com (#97)
#93 smashing magazine (-)
Mindenképpen érdekes, hogy a Twitter jelentőset lépett előre, a Facebook pedig csak idén került fel a listára. Érdemes összevetni ezt a listát a legnagyobb látogatotságú híroldalak listájával. Az ottani listavezetőknek (Yahoo, CNN, MSNBC) nyoma sincs itt. Ez is mutatja, hogy a "használják", meg a "beszélnek róla" nem mindig esik egybe.
Természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek és beírtam a legismertebb hazai oldalak nevét is az ://URLFAN-ba. (Az eredmény teljesen tudománytalan, nem szabad túl komolyan venni!)
# 5754 Index
# 16140 Origo
# 20969 Nol
# 28040 hvg.hu
# 38544 iWiW
# 57190 Hírszerző
# 91264 Magyar Nemzet Online
#200100 blog.hu
Ez a lista egy viszonylag kevéssé ismert szolgáltatás, az ://URLFAN segítségével készült. Ez, a gyakran használt elemzőszolgáltatásokkal (Alexa or Compete) szemben nem a forgalmat, hanem az említéseket figyeli, vagyis a Technoratihoz hasonlít, de attól eltérően nem csak a blogokat, hanem a blogokat és a weboldalakat is figyeli. Ebből adódóan persze torzít is: előnyben részesíti a sokat, gyakran hivatkozó közösségi médiát. Az ://URLFAN egyébként 3,783,534 webhelyet 302,023,552 blog posztot 5,948,937 RSS értesítőt figyel.
Ennyi magyarázkodás helyett jöjjön a lista (zárójelben a tavalyi számok):
#1. en.wikipedia.org (1)
#2. youtube.com (3)
#3. flickr.com (2)
#4. twitter.com (9)
#5. google.com (4)
#6. myspace.com (6)
#7. facebook.com (-)
#8. imdb.com (5)
#9. nytimes.com (7)
#10. apple.com (8)
Az RWW a további listát nem közli, csak szemezget a helyezések között.
#23 techcrunch.com (#25)
#26 huffingtonpost.com (#32)
#33 engadget.com (#28)
#37 boingboing.net (#29)
#39 gizmodo (-)
#41 mashable.com (#91)
#53 arstechnica.com (#50)
#60 lifehacker.com (#63)
#78 readwriteweb.com (#97)
#93 smashing magazine (-)
Mindenképpen érdekes, hogy a Twitter jelentőset lépett előre, a Facebook pedig csak idén került fel a listára. Érdemes összevetni ezt a listát a legnagyobb látogatotságú híroldalak listájával. Az ottani listavezetőknek (Yahoo, CNN, MSNBC) nyoma sincs itt. Ez is mutatja, hogy a "használják", meg a "beszélnek róla" nem mindig esik egybe.
Természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek és beírtam a legismertebb hazai oldalak nevét is az ://URLFAN-ba. (Az eredmény teljesen tudománytalan, nem szabad túl komolyan venni!)
# 5754 Index
# 16140 Origo
# 20969 Nol
# 28040 hvg.hu
# 38544 iWiW
# 57190 Hírszerző
# 91264 Magyar Nemzet Online
#200100 blog.hu
A legtöbb ember hülyén érzi magát, ha viszonzatlan ajándékot ad. Ezért aztán akkor is megpróbál adni valamit az ajándékozónak, ha korábban ez eszébe sem jutott volna. Ezt Robert Cialdini (többek közt a Hatás szerzője) mondta ezt Guy Kawasaki Reality Checkcímű könyvében. (Twitterül: RT @kawasaki RT @cialdini)
Lehet, hogy eszedbe sem jutna pénzt adni a krisnás szerzetesnek, de miután mosolyogva a kezedbe nyom egy gyönyörű könyvet (amit persze sohasem fogsz elolvasni), hülyén éreznéd magad, ha nem adakoznál "önként". (Bár feltehetően nem ismerik sem Kawasaki, sem Cialdini munkásságát, a módszer kissé agresszívebb változatát kitűnően alkalmazzák az illegális utcai ágynemű-dealerek, akik mindent megtesznek, hogy egy ingyenes lepedőt nyomjanak a kezedbe. Ha elfogadod, menthetetlen vagy...)
Én most mégsem azért írok Chris Anderson végre magyarul is kapható könyvéről, mert kaptam belőle egy potya példányt, hanem mert izgalmas olvasmánynak tartom. "Igazi" recenziót nem akarok írni. Korábban a hangoskönyv-verzió ürügyén megírtam már mit gondolok a könyvről, Bőgel György blogjában pedig olvasható egy igazán szakszerű recenzió.
"Bőgel tanár úr" szerint a könyv gyengesége túlzott tarkasága. Anderson az ókori görögöktől az etimológián át a Google üzleti modelljéig valóban rengeteg témával zsonglőrködik. A könyv közepéig ez engem is zavart. Azután rájöttem, hogy ez más műfaj, mint például a A hosszú farok (Anderson előző könyve). Itt nem egyetlen gondolat nagyívű kifejtéséről van szó, hanem egy téma sok oldalról való körüljárásról. Nem kell a könyvet feltétlenül borítótól borítóig elolvasnod. Nem érdekel az ingyenesség története, vagy a "free" nyelvi gyökerei? Nyugodtan kihagyhatod és azonnal belevetheted magad az ingyenesség pszichológiájával (számomra az egyik legizgalmasabb rész), vagy (még szép!) a médiával foglalkozó fejezetbe.
Sok olyasmi van ebben a könyvben, amit biztosan te is tudtál, csak éppen ebben az összefüggésben nem jutott az eszedbe. Érdekes például az a rész, ami a rádiózás korai éveiről szól. Mindenki örült az új játékszernek, de lényegében senkinek sem volt fogalma arról, hogy lehet ebből pénz csinálni. Végül a földfelszíni sugárzású rádiózásban az ingyenes modell terjedt el: A hallgatók nem fizetnek a tartalomért, viszonzásul elviselik a műsorok közé pakolt reklámokat. Ismerős? Neked talán igen, de azoknak nem jut az eszébe, akik állandóan azt ismételgetik, hogy "az ingyenes tartalomra alapozott modell nem működhet". (Ha az ingyenes tartalmon alapuló üzlet annyira rossz, vajon miért törték magukat annyira a rádiók a Sláger és a Danubius frekvenciájáért?)
A rádiózás kezdetén sokan nem is műsorban, hanem a készülékek eladásában látták az üzletet. Az emberek viszont csak úgy voltak hajlandók készüléket venni, ha volt mit hallgatniuk. A készülékgyártók ezért támogatták a műsorkészítést. Furcsa? Néhány éve nagyon hasonlóan működött nálunk az internet is. A 90-es évek második felében az internet hazai terjedésének legnagyobb akadálya (az irreálisan magas forgalmi díj mellett) a magyar nyelvű tartalom hiánya volt. Ez vezetett oda, hogy a DataNet, a Matáv és az Elender is saját tartalmakat kezdett el gyártani. A DataNet még idejében kiszállt (mivel akkoriban én szerkesztettem a DataNet Online "magazint", ezt eléggé fájlaltam), az EOL szépen elsorvadt, a Magyar Telekom nyakán meg ott maradt az Origo. Ezt a történetet persze nem Chris Anderson., hanem valaki más fogja egyszer elmesélni.
Lehet, hogy eszedbe sem jutna pénzt adni a krisnás szerzetesnek, de miután mosolyogva a kezedbe nyom egy gyönyörű könyvet (amit persze sohasem fogsz elolvasni), hülyén éreznéd magad, ha nem adakoznál "önként". (Bár feltehetően nem ismerik sem Kawasaki, sem Cialdini munkásságát, a módszer kissé agresszívebb változatát kitűnően alkalmazzák az illegális utcai ágynemű-dealerek, akik mindent megtesznek, hogy egy ingyenes lepedőt nyomjanak a kezedbe. Ha elfogadod, menthetetlen vagy...)
Én most mégsem azért írok Chris Anderson végre magyarul is kapható könyvéről, mert kaptam belőle egy potya példányt, hanem mert izgalmas olvasmánynak tartom. "Igazi" recenziót nem akarok írni. Korábban a hangoskönyv-verzió ürügyén megírtam már mit gondolok a könyvről, Bőgel György blogjában pedig olvasható egy igazán szakszerű recenzió.
"Bőgel tanár úr" szerint a könyv gyengesége túlzott tarkasága. Anderson az ókori görögöktől az etimológián át a Google üzleti modelljéig valóban rengeteg témával zsonglőrködik. A könyv közepéig ez engem is zavart. Azután rájöttem, hogy ez más műfaj, mint például a A hosszú farok (Anderson előző könyve). Itt nem egyetlen gondolat nagyívű kifejtéséről van szó, hanem egy téma sok oldalról való körüljárásról. Nem kell a könyvet feltétlenül borítótól borítóig elolvasnod. Nem érdekel az ingyenesség története, vagy a "free" nyelvi gyökerei? Nyugodtan kihagyhatod és azonnal belevetheted magad az ingyenesség pszichológiájával (számomra az egyik legizgalmasabb rész), vagy (még szép!) a médiával foglalkozó fejezetbe.
Sok olyasmi van ebben a könyvben, amit biztosan te is tudtál, csak éppen ebben az összefüggésben nem jutott az eszedbe. Érdekes például az a rész, ami a rádiózás korai éveiről szól. Mindenki örült az új játékszernek, de lényegében senkinek sem volt fogalma arról, hogy lehet ebből pénz csinálni. Végül a földfelszíni sugárzású rádiózásban az ingyenes modell terjedt el: A hallgatók nem fizetnek a tartalomért, viszonzásul elviselik a műsorok közé pakolt reklámokat. Ismerős? Neked talán igen, de azoknak nem jut az eszébe, akik állandóan azt ismételgetik, hogy "az ingyenes tartalomra alapozott modell nem működhet". (Ha az ingyenes tartalmon alapuló üzlet annyira rossz, vajon miért törték magukat annyira a rádiók a Sláger és a Danubius frekvenciájáért?)
A rádiózás kezdetén sokan nem is műsorban, hanem a készülékek eladásában látták az üzletet. Az emberek viszont csak úgy voltak hajlandók készüléket venni, ha volt mit hallgatniuk. A készülékgyártók ezért támogatták a műsorkészítést. Furcsa? Néhány éve nagyon hasonlóan működött nálunk az internet is. A 90-es évek második felében az internet hazai terjedésének legnagyobb akadálya (az irreálisan magas forgalmi díj mellett) a magyar nyelvű tartalom hiánya volt. Ez vezetett oda, hogy a DataNet, a Matáv és az Elender is saját tartalmakat kezdett el gyártani. A DataNet még idejében kiszállt (mivel akkoriban én szerkesztettem a DataNet Online "magazint", ezt eléggé fájlaltam), az EOL szépen elsorvadt, a Magyar Telekom nyakán meg ott maradt az Origo. Ezt a történetet persze nem Chris Anderson., hanem valaki más fogja egyszer elmesélni.
Nem akarok most újabb vitát nyitni a "van-e jövője a podcastoknak" témában, inkább csak szeretnék néhány megbízható forrást ajánlani azoknak, akik szívesen hallgatnának színvonalas online médiával, marketinggel, újságírással foglalkozó webes adásokat.
(A rossz hír, hogy valamennyi ajánlott műsor angol nyelvű - a jó hír, hogy rendszeres hallgatásukkal jelentősen fejlesztheted beszédértésed.)
Egyik újdonsült kedvencem BlogTalkRadio egyik "csatornájaként" működő. ColumbiaJournalism sorozat, a Columbia Journalism School adása. A kissé rendszertelenül jelentkező adásokban hosszabb beszélgetések, interjúk hallhatók. Eddig nagyjából 50 adásra került sor. Érdemes a régebbi műsorok közt is keresgélni.
A Journalism Now Podcastról még indulásakor beszámoltam. A College of Journalism and Communications (University of Florida) és a Poynter Institute közös podcastja a kezdeti ügyetlenkedés után elég hamar magára talált. Legfrissebb, november 4-i adásuk már sorban a 27. volt. A 30-60 perces műsorok általában egyetlen témát járnak körül.
A heti rendszerességgel jelentkező Media Talk a Guardian médiával foglalkozó magazinműsora. Érdekes műsor, de Matt Wells és vendégei időnként képesek igen mélyen belebonyolódni a BBC és az Ofcom (a brit médiahatóság) belügyeibe, ami a magyar hallgatók közül talán keveseket hoz izgalomban Néha három szakértőt is hallhatunk - gyakran egyszerre. Valódi élő műsor.
A Media Talk néhány hónapja amerikai "lerakatot" is működtet. A padContent és a Guardian havonta jelentkező közös adását, a Media Talk USA -t maga Jeff Jarvis vezeti.
A For Immediate Release blogról korábban már részletesebben is írtam. A pr és a tech határán mozgó, a közösségi médiával is előszeretettel foglalkozó, heti két alkalommal jelentkező podcastból akkor is alaposan képbe kerülsz, ha semmi mást nem olvasol, hallgatsz, nézel. (Más kérdés, hogy idővel kitörhet rajtad a FIR-mérgezés. Tapasztalatból beszélek.)
Az On the Media az amerikai NPR ("közszolgálati") rádió "podcast adója". Érdekes a Media Biz csatorna, szeretem a Newspapers csatornát is, de sok más érdekes műsor is akad még itt. Az On the Media egyetlen hátránya, hogy műsorai rövidek. Ezek nem olyan adások, amit utazás, futás, vagy a kutya sétáltatása közben lehet hallgatni, ráadásul a rövid adások sokszor nem képesek elég alaposan feldolgozni egy-egy témát.
Korábban a Marketing Over Coffe is állandó hallgatnivalóim közé tartozott, de egy szerencsétlen adásuk óta kiábrándultam belőlük, azóta ritkábban hallgatom őket.
Természetesen még számtalan lelőhely akad, ahol jó popdcastokat, webcastokat, vagy alkalmi adásokat lehet találni. A BBC, a Guardian, a NYTimes, a BuisnesWeek stb. honlapja mellett még a Blag Talk Radio, vagy az iTunes podcast szekciójában lehet gyorsan jó eredményeket elérni.
Te mit adnál még hozzá a hallgatnivalók listájához?
(A rossz hír, hogy valamennyi ajánlott műsor angol nyelvű - a jó hír, hogy rendszeres hallgatásukkal jelentősen fejlesztheted beszédértésed.)
Egyik újdonsült kedvencem BlogTalkRadio egyik "csatornájaként" működő. ColumbiaJournalism sorozat, a Columbia Journalism School adása. A kissé rendszertelenül jelentkező adásokban hosszabb beszélgetések, interjúk hallhatók. Eddig nagyjából 50 adásra került sor. Érdemes a régebbi műsorok közt is keresgélni.
A Journalism Now Podcastról még indulásakor beszámoltam. A College of Journalism and Communications (University of Florida) és a Poynter Institute közös podcastja a kezdeti ügyetlenkedés után elég hamar magára talált. Legfrissebb, november 4-i adásuk már sorban a 27. volt. A 30-60 perces műsorok általában egyetlen témát járnak körül.
A heti rendszerességgel jelentkező Media Talk a Guardian médiával foglalkozó magazinműsora. Érdekes műsor, de Matt Wells és vendégei időnként képesek igen mélyen belebonyolódni a BBC és az Ofcom (a brit médiahatóság) belügyeibe, ami a magyar hallgatók közül talán keveseket hoz izgalomban Néha három szakértőt is hallhatunk - gyakran egyszerre. Valódi élő műsor.
A Media Talk néhány hónapja amerikai "lerakatot" is működtet. A padContent és a Guardian havonta jelentkező közös adását, a Media Talk USA -t maga Jeff Jarvis vezeti.
A For Immediate Release blogról korábban már részletesebben is írtam. A pr és a tech határán mozgó, a közösségi médiával is előszeretettel foglalkozó, heti két alkalommal jelentkező podcastból akkor is alaposan képbe kerülsz, ha semmi mást nem olvasol, hallgatsz, nézel. (Más kérdés, hogy idővel kitörhet rajtad a FIR-mérgezés. Tapasztalatból beszélek.)
Az On the Media az amerikai NPR ("közszolgálati") rádió "podcast adója". Érdekes a Media Biz csatorna, szeretem a Newspapers csatornát is, de sok más érdekes műsor is akad még itt. Az On the Media egyetlen hátránya, hogy műsorai rövidek. Ezek nem olyan adások, amit utazás, futás, vagy a kutya sétáltatása közben lehet hallgatni, ráadásul a rövid adások sokszor nem képesek elég alaposan feldolgozni egy-egy témát.
Korábban a Marketing Over Coffe is állandó hallgatnivalóim közé tartozott, de egy szerencsétlen adásuk óta kiábrándultam belőlük, azóta ritkábban hallgatom őket.
Természetesen még számtalan lelőhely akad, ahol jó popdcastokat, webcastokat, vagy alkalmi adásokat lehet találni. A BBC, a Guardian, a NYTimes, a BuisnesWeek stb. honlapja mellett még a Blag Talk Radio, vagy az iTunes podcast szekciójában lehet gyorsan jó eredményeket elérni.
Te mit adnál még hozzá a hallgatnivalók listájához?
Szép dolog, ha egy online újság, vagy egy blog sok látogatóval büszkélkedhet, de elég kiábrándító, amikor a forgalmi statisztikák elemzéséből kiderül, hogy többségük csak "átutazó" : egy linket, ajánlást követve beesik, majd 5-10 másodperc múlva továbbkattint. (A hirdetők szempontjából ezek a látogatók tulajdonképpen nem is léteznek.)
Szomorú, de számos nagy forgalmú online újság tapasztalatai alapján megállapítható, hogy itt is érvényesül a 80/20 szabály: Az oldalletöltések 80 százaléka az olvasók 20 százalékától származik. A látogatások jelentős része tehát "junk traffic", valódi tartalomfogyasztást nem eredményező látszólagos forgalom. Elég kiábrándító. (Addig persze, amíg az egyedi látogatók száma a pénzre váltható érték, nem pedig az igazi forgalom, addig a legtöbb kiadványt nem érdekli a látogatások minősége.
Mindezt megerősítik a Nielsen Online mérései is. Az amerikai TOP 30 online hírszolgáltató friss forgalmi adatai szerint egy átlagolvasó napi 19 másodpercet tölt oldalaikon. Az átlag persze csalóka. A 19 másodperc úgy jön ki, hogy viszonylag kevés látogató olvas, videózik ott néhány percig, míg a rengeteg "átutazó" csak 1-2 másodpercet tölt az oldalakon.
A weben mindenkinek kétféle közönsége van. Az egyik (a kisebb) a lojális, a rendszeres olvasó, a másik az innen-onnan (hírgyűjtők, linkajánlók stb.) beeső "nemolvasó". A lojális olvasó több oldalt néz meg, több időt tölt ott, tehát értékesebb a hirdetők számára, mint a néhány másodpercre felbukkanó átutazó. Komoly hibát követ tehát el az, aki csak az egyedi látogatók számának minden áron való növelésére koncentrál és közben megfeledkezik legjobb olvasóiról.
A lojális olvasók minőségi tartalmat akarnak. Aki a szerkesztőség létszámának csökkentésével akarja lefaragni kiadásait, éppen a legjobb olvasóit idegeníti el magától. Éppen azokat, akiktől pénzt lehetne kérni. Nyilván a lojális olvasók, nem pedig az átutazók lesznek ugyanis azok, akik adott esetben hajlandók lennének fizetni. Az elkötelezettség mértékétől és a fizetés bevezetésének módjától függően nyilván várható némi (jó esetben csak 5% alatti) lemorzsolódás, ugyanakkor a lojalitását előfizetéssel kifejező olvasó felértékelődik a hirdetők szemében. (A hirdetők már rég rájöttek, hogy az eldobható, ingyenes újságok olvasóinak többsége is csak "átutazó", nem olyan jó reklámfogyasztó, mint az újságot pénzért vásárló és a pénzéért a lapot alaposabban tanulmányozó olvasó.)
Lehet, hogy a hazai piac fejletlen, itthon még jó ideig tisztán a látogatók száma szerint is jól lehet értékesíteni az online médiafelületeket, de nem érdemes becsapni magunkat: fontos néha szembesülni a keserű valósággal. Tanulmányozni a látogatottsági statisztikákat!
(A bejegyzéshez egyebek mellett Ryan Chittum (Columbia Journalism Review) Loyal Readers and Junk Traffic című bejegyzéséből merítettem ihletet.)
Szomorú, de számos nagy forgalmú online újság tapasztalatai alapján megállapítható, hogy itt is érvényesül a 80/20 szabály: Az oldalletöltések 80 százaléka az olvasók 20 százalékától származik. A látogatások jelentős része tehát "junk traffic", valódi tartalomfogyasztást nem eredményező látszólagos forgalom. Elég kiábrándító. (Addig persze, amíg az egyedi látogatók száma a pénzre váltható érték, nem pedig az igazi forgalom, addig a legtöbb kiadványt nem érdekli a látogatások minősége.
Mindezt megerősítik a Nielsen Online mérései is. Az amerikai TOP 30 online hírszolgáltató friss forgalmi adatai szerint egy átlagolvasó napi 19 másodpercet tölt oldalaikon. Az átlag persze csalóka. A 19 másodperc úgy jön ki, hogy viszonylag kevés látogató olvas, videózik ott néhány percig, míg a rengeteg "átutazó" csak 1-2 másodpercet tölt az oldalakon.
A weben mindenkinek kétféle közönsége van. Az egyik (a kisebb) a lojális, a rendszeres olvasó, a másik az innen-onnan (hírgyűjtők, linkajánlók stb.) beeső "nemolvasó". A lojális olvasó több oldalt néz meg, több időt tölt ott, tehát értékesebb a hirdetők számára, mint a néhány másodpercre felbukkanó átutazó. Komoly hibát követ tehát el az, aki csak az egyedi látogatók számának minden áron való növelésére koncentrál és közben megfeledkezik legjobb olvasóiról.
A lojális olvasók minőségi tartalmat akarnak. Aki a szerkesztőség létszámának csökkentésével akarja lefaragni kiadásait, éppen a legjobb olvasóit idegeníti el magától. Éppen azokat, akiktől pénzt lehetne kérni. Nyilván a lojális olvasók, nem pedig az átutazók lesznek ugyanis azok, akik adott esetben hajlandók lennének fizetni. Az elkötelezettség mértékétől és a fizetés bevezetésének módjától függően nyilván várható némi (jó esetben csak 5% alatti) lemorzsolódás, ugyanakkor a lojalitását előfizetéssel kifejező olvasó felértékelődik a hirdetők szemében. (A hirdetők már rég rájöttek, hogy az eldobható, ingyenes újságok olvasóinak többsége is csak "átutazó", nem olyan jó reklámfogyasztó, mint az újságot pénzért vásárló és a pénzéért a lapot alaposabban tanulmányozó olvasó.)
Lehet, hogy a hazai piac fejletlen, itthon még jó ideig tisztán a látogatók száma szerint is jól lehet értékesíteni az online médiafelületeket, de nem érdemes becsapni magunkat: fontos néha szembesülni a keserű valósággal. Tanulmányozni a látogatottsági statisztikákat!
(A bejegyzéshez egyebek mellett Ryan Chittum (Columbia Journalism Review) Loyal Readers and Junk Traffic című bejegyzéséből merítettem ihletet.)
Sokféleképpen lehet csűrni-csavarni a közvéleménykutatásokat, de a végeredmény mindig az, hogy az emberek többsége nem hajlandó fizetni az online tartalomért. Különösen érvényes ez a fiatalabbakra, akik számára természetes, hogy az online tartalom ingyenes.
Képzeld el mi lenne, ha az ingyenes csapvízért holnaptól fizetni kellene! Elfogadnák az emberek? Aligha. Közben ugyanezek az emberek évente komoly - egyre növekvő - összeget adnak ki palackozott vízre. Annak ellenére, hogy a legtöbb "ásványvíz" íze semmivel sem jobb, mint a csapvízé, az összetételében sincs semmi különleges. Sokkal jobb viszont a palackos vizek marketingje.
A vízbiznisz lényege, hogy nem vizet, hanem egészséget, kényelmet, életérzést árulnak. Az emberek pedig boldogan veszik a "fizetős" vizet, a menő csajok kezükben a vizespalackkal, önkéntes reklámhordozóként segítik az üzletet.
Az online médiára lefordítva tehát nem az eddig ingyenes csatornákat kell fizetőssé tenni - ezt nem fogadja el a piac - , hanem másképpen kell az árut becsomagolni. A nagy kérdés persze az, mi legyen csomagolóanyag? Az editorsweblog.org a digitális kiadásban és az e-olvasók új generációjában látja a megoldást. Lehetséges, hogy így van, de ezek elfogadása, elterjedése hosszú időbe telhet. A köztes időben nagyon sok kiadvány elvérezhet.
Képzeld el mi lenne, ha az ingyenes csapvízért holnaptól fizetni kellene! Elfogadnák az emberek? Aligha. Közben ugyanezek az emberek évente komoly - egyre növekvő - összeget adnak ki palackozott vízre. Annak ellenére, hogy a legtöbb "ásványvíz" íze semmivel sem jobb, mint a csapvízé, az összetételében sincs semmi különleges. Sokkal jobb viszont a palackos vizek marketingje.
A vízbiznisz lényege, hogy nem vizet, hanem egészséget, kényelmet, életérzést árulnak. Az emberek pedig boldogan veszik a "fizetős" vizet, a menő csajok kezükben a vizespalackkal, önkéntes reklámhordozóként segítik az üzletet.
Az online médiára lefordítva tehát nem az eddig ingyenes csatornákat kell fizetőssé tenni - ezt nem fogadja el a piac - , hanem másképpen kell az árut becsomagolni. A nagy kérdés persze az, mi legyen csomagolóanyag? Az editorsweblog.org a digitális kiadásban és az e-olvasók új generációjában látja a megoldást. Lehetséges, hogy így van, de ezek elfogadása, elterjedése hosszú időbe telhet. A köztes időben nagyon sok kiadvány elvérezhet.
Sokáig hanyagoltam a műfajt, de most úgy érzem, itt az ideje, hogy újra írjak egy "szemlézős" bejegyzést.
Az elmúlt héten a Google bojkottjának ötlete alaposan megmozgatta a hazai szerzők fantáziáját is. Jason Calacanis, az egyik legismertebb webes vállalkozó Rupert Murdoch fenyegetőzései hatására egy beszélgetésben eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha a 10 legnagyobb tartalomszolgáltató kitiltaná oldalairól a Google-t
A videót és az abban elhangzottak rövid összefoglalóját itthon (tudtommal) a Webisztán hozta le elsőként. (Érdemes átfutni a hozzászólásokat is.)
Míyazaki Jun Ki kell nyírni a Google-t? című bejegyzésében leginkább azt feszegeti, hogy valóban olyan fontosak és megkerülhetetlenek-e a vezető tartalomszolgáltatók.
Doransky szokásosan alapos elemzését (Jó lenne megölni a Google-t? Próbáld ki a Seznam-ot!) így zárja:
Egészen friss anyag a Médiainfo Időben ébredt-e az iWiW című elemzése. A kiindulópont: A népszerű közösségi hálózat fejlesztéséről az elmúlt években "megfeledkezett" tulajdonosa. Mostanában mintha felébredtek volna, de kérdés, hogy nem hódítja-e el közönségüket a magyarosodott és erősen terjeszkedő Facebook, az egyre divatosabb Twitter és a többiek...
(Az írásban én is "megszólalok", de nem ezért tetszik.)
Inkább a profiknak szól, számukra viszont kihagyhatatlan Ihász Ingrid (Rabbit) Online közösségmérési helyzet című minitanulmánya. (Itt is nagyon tanulságos olvasmány a hozzászólásokban kibontakozó szakmai vita.)
A jövőben rendszeresen szeretnék szakmai cikk- és blogajánlót írni. Ha szeretnél ehhez linket küldeni, ne fogd vissza magad!
Az elmúlt héten a Google bojkottjának ötlete alaposan megmozgatta a hazai szerzők fantáziáját is. Jason Calacanis, az egyik legismertebb webes vállalkozó Rupert Murdoch fenyegetőzései hatására egy beszélgetésben eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha a 10 legnagyobb tartalomszolgáltató kitiltaná oldalairól a Google-t
A videót és az abban elhangzottak rövid összefoglalóját itthon (tudtommal) a Webisztán hozta le elsőként. (Érdemes átfutni a hozzászólásokat is.)
Míyazaki Jun Ki kell nyírni a Google-t? című bejegyzésében leginkább azt feszegeti, hogy valóban olyan fontosak és megkerülhetetlenek-e a vezető tartalomszolgáltatók.
Doransky szokásosan alapos elemzését (Jó lenne megölni a Google-t? Próbáld ki a Seznam-ot!) így zárja:
"Aki meg akarja ölni a Google-t, annak nem a jelenlegi játékot kell
játszania, hanem meg kell változtatnia a játékot, méghozzá úgy, hogy az
ne legyen egyszerűen másolható és nem úgy működik, hogy egy elefántot
dinoszauruszokkal összeállva próbál megfélemlíteni. Máshogy kell
játszani, szerintem a hazai keresőknek is ez lehet az egyetlen igazi
lehetősége."
Végül a Webisztán is szükségesnek tartotta, hogy újra elővegye és szélesebb összefüggésekbe helyezze a témát. Jó kör volt!* * *
Egészen friss anyag a Médiainfo Időben ébredt-e az iWiW című elemzése. A kiindulópont: A népszerű közösségi hálózat fejlesztéséről az elmúlt években "megfeledkezett" tulajdonosa. Mostanában mintha felébredtek volna, de kérdés, hogy nem hódítja-e el közönségüket a magyarosodott és erősen terjeszkedő Facebook, az egyre divatosabb Twitter és a többiek...
(Az írásban én is "megszólalok", de nem ezért tetszik.)
* * *
Inkább a profiknak szól, számukra viszont kihagyhatatlan Ihász Ingrid (Rabbit) Online közösségmérési helyzet című minitanulmánya. (Itt is nagyon tanulságos olvasmány a hozzászólásokban kibontakozó szakmai vita.)
A jövőben rendszeresen szeretnék szakmai cikk- és blogajánlót írni. Ha szeretnél ehhez linket küldeni, ne fogd vissza magad!
"Ne sokat költsön, vegyen inkább kölcsön" - Ez volt a hajdani (állami) kölcsönző jelszava és ez a YouTube Direct filozófiája ia. Ahelyett, hogy a saját csatornát építenél ki, amin keresztül a "civil újságírók" feltölthetik anyagaikat inkább használd a másét. Jelen esetben a YouTube-ét. (Ami köztudottan a Google-birodalom része.) Persze nem ingyen. Egyrészt a szolgáltatásért fizetni kell (az összeg nagyságáról egyelőre nincs információm), másrészt a YouTube Direct révén egy újabb ajtón engeded be webes birtokodra a Gonoszt Google-t.
Sajátos dolog, hogy egyesek napok óta álmokat szövögetnek a Google kigolyózásáról, miközben lassan levegőt sem tudnak venni nélküle.
Az alábbi, a YouTube Directet bemutató videó jól példázza, mennyire felesleges valamiről hosszasan hadoválni, ha az 1'40'' alatt is elmondható.
Sajátos dolog, hogy egyesek napok óta álmokat szövögetnek a Google kigolyózásáról, miközben lassan levegőt sem tudnak venni nélküle.
Az alábbi, a YouTube Directet bemutató videó jól példázza, mennyire felesleges valamiről hosszasan hadoválni, ha az 1'40'' alatt is elmondható.
A Boston Consulting Group októberben 9 ország 5083 internetezőjét kérdezte arról, hajlandók lennének-e fizetni a tartalomért. Az eredmények a BCG összefoglalójában olvashatók.
"Jó hír, hogy a közvélekedéssel ellentétben az emberek hajlandók fizetni az értelmes tartalmakért," - állítja a cég egyik vezető kutatója. (Kérdés persze, hogy mi tekinthető értelmes tartalomnak? A jelenleg legjobban prosperáló online tartalom, a pornó például ide tartozik? )
A felmérés további megállapítása, hogy főképp a különleges, máshol el nem érhető tartalmakért (helyi hírek), egyes szolgáltatásokért és a speciális eszközökkel elérhető tartalmakért fizetnének az emberek. A speciális tartalmakért a BGC szerint átlagosan 67%, az Egyesült Államokban 72% fizetne.
A számokról a kérdések ismerete nélkül nehéz mit mondani. Az pedig, hogy a rétegtartalmakat jobban el lehet adni, mint az általános híreket már régóta tudott.
A BCG sajtóközleményével egy napon jelent meg a Forrrester Research a témával foglalkozó kutatási jelentése. Az ezt összefoglaló blogbejegyzés szerint az Egyesült Államokban az internetezők 80 százaléka akkor sem lenne hajlandó fizetni, ha a most ingyen olvasott online napilapja/magazinja nem lenne többet ingyen elérhető. A válaszadók 8 %-a fizetne az online hozzáférésért, 8% a kombinált (print+online) hozzáférést részesítené előnyben, 3 % pedig cikkenként fizetne.
A Forrester konklúziója igen egyszerű:
1 ) A közönség 80 %-át továbbra is ingyenes (hirdetésekből fenntartott) hírekkel kell ellátni.
2 ) A fizetni hajlandó olvasóknak többféle lehetőséget (online, print+online, mikrofizetés) kell felajánlani.
"Ha az Ön által most olvasott kiadvány nem lenne többet nyomtatásban elérhető, milyen hozzáférést preferálna?" - szólt a Forrester következő kérdése. A válaszadó amerikaiak 37 %-a hagyományos weboldalhoz ragaszkodik, 14% szavazott a mobil hozzáférése és csak 3% az e-olvasóra (Kindle). Figyelemre méltó, hogy a válaszadók 10% voksolt a Forrester által finoman anakronisztikusnak minősített, emailben küldött PDF-re.
Képzed el, hogy egy lapkiadót vezetsz. Előtted a Boston Consulting Group és a Forrester Research jelentése. Az egyik azt írja, hogy az emberek 72%-a hajlandó fizetni, a másik, hogy az emberek 80%-a nem hajlandó fizetni az online tartalomért. Melyik alapján döntenél kiadványod jövőjéről?
"Jó hír, hogy a közvélekedéssel ellentétben az emberek hajlandók fizetni az értelmes tartalmakért," - állítja a cég egyik vezető kutatója. (Kérdés persze, hogy mi tekinthető értelmes tartalomnak? A jelenleg legjobban prosperáló online tartalom, a pornó például ide tartozik? )
A felmérés további megállapítása, hogy főképp a különleges, máshol el nem érhető tartalmakért (helyi hírek), egyes szolgáltatásokért és a speciális eszközökkel elérhető tartalmakért fizetnének az emberek. A speciális tartalmakért a BGC szerint átlagosan 67%, az Egyesült Államokban 72% fizetne.
A számokról a kérdések ismerete nélkül nehéz mit mondani. Az pedig, hogy a rétegtartalmakat jobban el lehet adni, mint az általános híreket már régóta tudott.
A BCG sajtóközleményével egy napon jelent meg a Forrrester Research a témával foglalkozó kutatási jelentése. Az ezt összefoglaló blogbejegyzés szerint az Egyesült Államokban az internetezők 80 százaléka akkor sem lenne hajlandó fizetni, ha a most ingyen olvasott online napilapja/magazinja nem lenne többet ingyen elérhető. A válaszadók 8 %-a fizetne az online hozzáférésért, 8% a kombinált (print+online) hozzáférést részesítené előnyben, 3 % pedig cikkenként fizetne.
A Forrester konklúziója igen egyszerű:
1 ) A közönség 80 %-át továbbra is ingyenes (hirdetésekből fenntartott) hírekkel kell ellátni.
2 ) A fizetni hajlandó olvasóknak többféle lehetőséget (online, print+online, mikrofizetés) kell felajánlani.
"Ha az Ön által most olvasott kiadvány nem lenne többet nyomtatásban elérhető, milyen hozzáférést preferálna?" - szólt a Forrester következő kérdése. A válaszadó amerikaiak 37 %-a hagyományos weboldalhoz ragaszkodik, 14% szavazott a mobil hozzáférése és csak 3% az e-olvasóra (Kindle). Figyelemre méltó, hogy a válaszadók 10% voksolt a Forrester által finoman anakronisztikusnak minősített, emailben küldött PDF-re.
Képzed el, hogy egy lapkiadót vezetsz. Előtted a Boston Consulting Group és a Forrester Research jelentése. Az egyik azt írja, hogy az emberek 72%-a hajlandó fizetni, a másik, hogy az emberek 80%-a nem hajlandó fizetni az online tartalomért. Melyik alapján döntenél kiadványod jövőjéről?
A Médiablog olvasói között sokan vannak "haladók", de mindig jönnek újak, akik szívesen olvasnának az alapvető dolgokról is. Ezt az igényt korábban Mindy McÍÍAdams és Paul Bradshaw leckéivel próbáltam kielégíteni. Nagyszerű anyagok ezek, de sajnos egyik szerző sem ír magyarul és nem ismerik az itteni viszonyokat sem. Import helyett magyar termék kell ide!
Azt tervezem, hogy a jövő év elején elindítok egy alapozó-sorozatot. A "leckék" hangos diasor (slidecast) formátumban készülnek (szabadon terjeszthetők, beépíthetők lesznek). Valamennyi lecke kikerül a Médiablogra is, egy helyen, összegyűjtve pedig a http://onlineujsagiras.posterous.com/ oldalon lesznek elérhetők.
Örülnék, ha a "Bevezetés az online újságírásba" nem afféle "one man show" formájában valósulna meg. Várok mindenkit, aki szívesen részt venne az ötletelésben, a "tanmenet" kidolgozásában, a grafikák elkészítésben és minden egyébben. Természetesen várom a véleményét azoknak is, akik tanulni szeretnének. (Most még szabadon alakíthatjátok a "tanmenetet"!)
Hamarosan közreadom az első leckék vázlatát, indulhat a vita!
A szenzációhajhászással nem vádolható paidContent egyszerűen csak az év videójának minősítette a Monaco Media Forumon készült felvételt, amin Arianna Huffington (A Huffington Post alapító-vezetője) és Matihias Döpfner (az Axel Springer vezérigazgatója) estek egymásnak. (Persze csak verbálisan.)
Döpfner rutinos szereplő, aki eleve előnyös helyzetből indít. 1) Az AS-hez képest aprócska vállalkozás a HuffPo 2) Az AS 3. negyedéves számai igen jók 3) első megszólalóként azonnal támadhat, vagyis védekező pozícióba kényszerítheti ellenfelét. Iszonyú magabiztos bevezető után be is viszi az első két ütést 1) a HuffPo-nak nincs üzleti modellje, 2) a HuffPo ingyen dolgoztatja a bloggereket.
Aki valaha is látta/hallotta Arianna Huffington nagyon tudja, hogy két ilyen próbálkozás csak lendületbe hozza. Be is indul rendesen. Természetesen van üzleti modelljük és gyorsan fejlődnek, míg az Axel Springer által képviselt iránynak nincs jövője...
A videót nézve hamar kiderül, hogy nem bokszmeccs látható itt, csak pankráció. A látszólag kemény ütések, a reccsenő csontok ellenére senki sem szenved komoly sérüléseket.
A felvételen Döpfner többször is kifejti, hogy az internet szerinte is "nagyon komoly terjesztési csatorna", amivel azonnal el is árulja, hogy éppen az internet lényegével nem kíván foglalkozni. (Meg is döbben, amikor a vitát vezető Christine Ockrent megkérdezi, van-e saját blogja. Természetesen nincs. Hogy is lenne ilyesmire ideje?)
Azok kedvéért, akik nem tudják végignézni a csaknem 50 perces videót elárulom, hogy nincs kiütéses győzelem. Sőt, még pontozni is nagyon nehéz. Huffington és Döpfner mondandójában egyaránt van igazság, de sok a csúsztatás, maszatolás. Mindketten olyan vezéregyéniségei a médiának, akik számíthatnak rá, hogy később széles körben számon kérik tőlük az elhangzottakat, nagyon meggondolják, mit is mondjanak.
Külön tanulmányt érdemelne a két vitatkozó beszédmódja. Arianna Huffington itt is olyan, mint mindig, mindenhol. Szívós, megállíthatatlan, saját mondandójától eltéríthetetlen. Döpfner viselkedése változatosabb. Nagyon meggyőzően alakítja a magabiztos világfit, de Huffington egyik-másik beszólásától rettentő ideges lesz. Természetesen uralkodik indulatain, de beszéde rettentően felgyorsul. Rutinos szereplőkén folyamatosan képes beszélni - a leginkább akkor van elemében, amikor az Axel Springert fényezi - de a vita során akad néhány pillanat, amikor váratlanul dadogni kezd. Meglepő módon a legsúlyosabb dadogóroham akkor tör rá, amikor arról kérdezik, mit szól Murdoch fenyegetőzéséhez. Végül valami olyasmit nyög ki, hogy Murdoch a szakma legnagyobb alakja és nem lenne helyes, ha valamilyen leckét próbálna adni neki...
Az év videója? Nem tudom, de mindenképpen tanulságos ez a felvétel. Megéri az 50 percet.
Utóirat: Az FT.com "fizetős fal" mögé zárta a vitáról szóló összefoglalóját. Másodperceken belül tucatnyi másik helyet találtam, ahol a szöveges összefoglaló mellett elérhető a teljes videó is. Miért is jó ez az FT.com-nak?
Döpfner rutinos szereplő, aki eleve előnyös helyzetből indít. 1) Az AS-hez képest aprócska vállalkozás a HuffPo 2) Az AS 3. negyedéves számai igen jók 3) első megszólalóként azonnal támadhat, vagyis védekező pozícióba kényszerítheti ellenfelét. Iszonyú magabiztos bevezető után be is viszi az első két ütést 1) a HuffPo-nak nincs üzleti modellje, 2) a HuffPo ingyen dolgoztatja a bloggereket.
Aki valaha is látta/hallotta Arianna Huffington nagyon tudja, hogy két ilyen próbálkozás csak lendületbe hozza. Be is indul rendesen. Természetesen van üzleti modelljük és gyorsan fejlődnek, míg az Axel Springer által képviselt iránynak nincs jövője...
A videót nézve hamar kiderül, hogy nem bokszmeccs látható itt, csak pankráció. A látszólag kemény ütések, a reccsenő csontok ellenére senki sem szenved komoly sérüléseket.
A felvételen Döpfner többször is kifejti, hogy az internet szerinte is "nagyon komoly terjesztési csatorna", amivel azonnal el is árulja, hogy éppen az internet lényegével nem kíván foglalkozni. (Meg is döbben, amikor a vitát vezető Christine Ockrent megkérdezi, van-e saját blogja. Természetesen nincs. Hogy is lenne ilyesmire ideje?)
Azok kedvéért, akik nem tudják végignézni a csaknem 50 perces videót elárulom, hogy nincs kiütéses győzelem. Sőt, még pontozni is nagyon nehéz. Huffington és Döpfner mondandójában egyaránt van igazság, de sok a csúsztatás, maszatolás. Mindketten olyan vezéregyéniségei a médiának, akik számíthatnak rá, hogy később széles körben számon kérik tőlük az elhangzottakat, nagyon meggondolják, mit is mondjanak.
Külön tanulmányt érdemelne a két vitatkozó beszédmódja. Arianna Huffington itt is olyan, mint mindig, mindenhol. Szívós, megállíthatatlan, saját mondandójától eltéríthetetlen. Döpfner viselkedése változatosabb. Nagyon meggyőzően alakítja a magabiztos világfit, de Huffington egyik-másik beszólásától rettentő ideges lesz. Természetesen uralkodik indulatain, de beszéde rettentően felgyorsul. Rutinos szereplőkén folyamatosan képes beszélni - a leginkább akkor van elemében, amikor az Axel Springert fényezi - de a vita során akad néhány pillanat, amikor váratlanul dadogni kezd. Meglepő módon a legsúlyosabb dadogóroham akkor tör rá, amikor arról kérdezik, mit szól Murdoch fenyegetőzéséhez. Végül valami olyasmit nyög ki, hogy Murdoch a szakma legnagyobb alakja és nem lenne helyes, ha valamilyen leckét próbálna adni neki...
Az év videója? Nem tudom, de mindenképpen tanulságos ez a felvétel. Megéri az 50 percet.
Utóirat: Az FT.com "fizetős fal" mögé zárta a vitáról szóló összefoglalóját. Másodperceken belül tucatnyi másik helyet találtam, ahol a szöveges összefoglaló mellett elérhető a teljes videó is. Miért is jó ez az FT.com-nak?
Sokan mondják, hogy podcasting halott. Szerintem inkább élőhalott. Nem lett belőle divat, nem terjedt el, egyszerűen csak van. Meggyőződésem azonban, hogy az ok nem a hangos műsorok elutasítása, hanem a podcasting elvének a nyakatekertsége. (A podcasting az mp3 fájlok és az RSS keresztezéséből született. Mivel az RSS-t sem lehetett az internetező tömegeknek jól "eladni", a podcasting is reménytelen helyzetbe került.) A podcasting viszonylagos sikertelensége azonban nem jelenti azt, hogy el kellene felejteni a hangos programokat. A podcasting és a webes hang nem szinonimák.
Sok anyag van, ami hangos formában él meg a legjobban. Tapasztalatom szerint leginkább rétegtartalmak (nich content) készítésekor alkalmazhatók jól az itt következő megoldások:
1. Posterous- Nem szeretnék most elmerülni a "Lifestream blogolás" szépségeiben, csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy erre a szolgáltatásra (regisztráció után) elég egy emailben csatolt fájlként elküldeni az mp3 formátumban elkészített műsort és az "magától" készít belőle egy hanglejátszóval ellátott hangos blogbejegyzést. Erre senki sem mondhatja, hogy bonyolult.
2. Slidecasting - A Powert Point prezentációkat "webesítő", azokat megoszthatóvá tevő Slideshare nagyszerű szolgáltatás, viszont a legtöbb anyaggal az a baj, hogy illusztrációnak készült, önmagában nem teljes értékű. A Slidecasting segítségével egyszerűen lehet a képváltásokkal szinkronizált hangot rakni a diasor alá. Itthon meglepően kevesen élnek ezzel a lehetőséggel.
3. A BlogTalkRadio lehetőséget teremt rá, hogy mindössze egy telefon segítségével "élő" (internetes) rádióműsort készíts. A BTR ennél természetesen sokkal kifinomultabb szolgáltatásokat kínál: a műsor virtuális stúdiójában igen rugalmasan kezelheted telefonon bejelentkező meghívott vendégeidet, vagy a betelefonáló hallgatókat, utólag archívumban helyezheted el műsoraidat stb. Az ingyenes szolgáltatás is rengeteg lehetőséget kínál, de akinek ez sem elég, néhány dollárér emelt szintű szolgáltatásokat vehet igénybe.
4. A Soundslides régi kedvencem. Leginkább fotósorozatok hangosítására alkalmas. Egyszerű használata miatt az újságírók imádják. (Nem értem, itthon miért nem harapott még rá még igazán senki.)
5. Camstasia Studio - Elég sok olyan program létezik, amivel fel lehet venni ahogy az ember tesz-vesz a képernyőn, de a Camstasia Studio lényegesen többet tud ennél. A rengeteg képszerkesztési lehetőség (közelítés, kitakarás, kiemelés stb.) mellett sok lehetőséget biztosít a hang szerkesztésére is.
A felsorolás nyilván nem teljes, csak olyan szolgáltatásokat említettem itt meg, amikkel valamilyen módon "találkoztam" már. Az első három ingyenes, a többi teljesen működő, korlátozás nélküli "demo" változattal kipróbálható. (Meggyőződésem, hogy a programokért kifizetett néhány dollár gyorsan megtérül.)
Ha olyan témával foglalkozol, amiben már ezren vannak előtted, nehezen fogsz tudni egy hagyományos bloggal, hírlevéllel, vagy "infotermékkel" kitűnni. Ha jól beszélsz, jól kérdezel, képes vagy érdekes, okos embereket bevonni, érdemes megpróbálkozni valami "hangossal"!
Sok anyag van, ami hangos formában él meg a legjobban. Tapasztalatom szerint leginkább rétegtartalmak (nich content) készítésekor alkalmazhatók jól az itt következő megoldások:
1. Posterous- Nem szeretnék most elmerülni a "Lifestream blogolás" szépségeiben, csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy erre a szolgáltatásra (regisztráció után) elég egy emailben csatolt fájlként elküldeni az mp3 formátumban elkészített műsort és az "magától" készít belőle egy hanglejátszóval ellátott hangos blogbejegyzést. Erre senki sem mondhatja, hogy bonyolult.
2. Slidecasting - A Powert Point prezentációkat "webesítő", azokat megoszthatóvá tevő Slideshare nagyszerű szolgáltatás, viszont a legtöbb anyaggal az a baj, hogy illusztrációnak készült, önmagában nem teljes értékű. A Slidecasting segítségével egyszerűen lehet a képváltásokkal szinkronizált hangot rakni a diasor alá. Itthon meglepően kevesen élnek ezzel a lehetőséggel.
3. A BlogTalkRadio lehetőséget teremt rá, hogy mindössze egy telefon segítségével "élő" (internetes) rádióműsort készíts. A BTR ennél természetesen sokkal kifinomultabb szolgáltatásokat kínál: a műsor virtuális stúdiójában igen rugalmasan kezelheted telefonon bejelentkező meghívott vendégeidet, vagy a betelefonáló hallgatókat, utólag archívumban helyezheted el műsoraidat stb. Az ingyenes szolgáltatás is rengeteg lehetőséget kínál, de akinek ez sem elég, néhány dollárér emelt szintű szolgáltatásokat vehet igénybe.
4. A Soundslides régi kedvencem. Leginkább fotósorozatok hangosítására alkalmas. Egyszerű használata miatt az újságírók imádják. (Nem értem, itthon miért nem harapott még rá még igazán senki.)
5. Camstasia Studio - Elég sok olyan program létezik, amivel fel lehet venni ahogy az ember tesz-vesz a képernyőn, de a Camstasia Studio lényegesen többet tud ennél. A rengeteg képszerkesztési lehetőség (közelítés, kitakarás, kiemelés stb.) mellett sok lehetőséget biztosít a hang szerkesztésére is.
A felsorolás nyilván nem teljes, csak olyan szolgáltatásokat említettem itt meg, amikkel valamilyen módon "találkoztam" már. Az első három ingyenes, a többi teljesen működő, korlátozás nélküli "demo" változattal kipróbálható. (Meggyőződésem, hogy a programokért kifizetett néhány dollár gyorsan megtérül.)
Ha olyan témával foglalkozol, amiben már ezren vannak előtted, nehezen fogsz tudni egy hagyományos bloggal, hírlevéllel, vagy "infotermékkel" kitűnni. Ha jól beszélsz, jól kérdezel, képes vagy érdekes, okos embereket bevonni, érdemes megpróbálkozni valami "hangossal"!
Ha én lennék Rupert Murdoch sajtótitkára most, örömmel állapítanám meg, hogy a "főnök" legutóbbi tévészereplése komoly médiavisszhangot generált. Apró szépséghiba, hogy valamennyi említés, idézet, elemzés erősen negatív hangvételű volt.
A Murdoch-elemzések egyik legjobb darabja Jack Schafer (Slate) Read Between the Lies című írása volt. (A cím szójátékon alapul, ugyanis egy betű elvételével "sorok között olvasásból" a "hazugságok közti olvasás" lett.)
Schafer szerint tulajdonképpen két Murdoch létezik. Az egyik a megállíthatatlanul nyomuló, végtelenül erőszakos (és sikeres) üzletember, a másik a kommunikátor, aki mindig azt mondja, amit éppen pillanatnyi érdeke diktál. (Mindkettőre számos példával is szolgál.)
Murdoch néhány hónappal ezelőtti üzenete nem a lapjai fizetőssé tételéről nem bejelentés volt, hanem felszólítás arra, hogy a többiek is kövessék példáját. (Ha csak a News Corp weboldalai kerülnének fizetős fal mögé, az automatikusan a konkurenciához irányítaná a forgalmat.)
A Google kitiltására vonatkozó fenyegetéseket illetően Schafer egyetért azokkal a szakértőkkel is, akik szerint a Google elleni mostani kirohanás valójában azoknak a másodvonalbeli keresőknek (Bing, Ask stb.) szól, amelyeknek Murdoch a MySpace jövőre lejáró, exkluzív keresési jogát szeretné eladni. Jelenleg ebben a Google a partner...
Murdoch régi kedvenc témája a neki milliós károkat okozó hírtolvajok ostorozása. (Tévedés ne essék, nem a copy-paste lopásról, hanem a hírgyűjtőkről van szó.) A Techdirt most kedves kis összeállítást közöl arról, hogyan vesznek részt a "hírlopásban" Murdoch kiadványai. A Wall Street Journal, a Fox News és az All Thing Digital is a "vádlottak padján"...
A Murdoch-elemzések egyik legjobb darabja Jack Schafer (Slate) Read Between the Lies című írása volt. (A cím szójátékon alapul, ugyanis egy betű elvételével "sorok között olvasásból" a "hazugságok közti olvasás" lett.)
Schafer szerint tulajdonképpen két Murdoch létezik. Az egyik a megállíthatatlanul nyomuló, végtelenül erőszakos (és sikeres) üzletember, a másik a kommunikátor, aki mindig azt mondja, amit éppen pillanatnyi érdeke diktál. (Mindkettőre számos példával is szolgál.)
Murdoch néhány hónappal ezelőtti üzenete nem a lapjai fizetőssé tételéről nem bejelentés volt, hanem felszólítás arra, hogy a többiek is kövessék példáját. (Ha csak a News Corp weboldalai kerülnének fizetős fal mögé, az automatikusan a konkurenciához irányítaná a forgalmat.)
A Google kitiltására vonatkozó fenyegetéseket illetően Schafer egyetért azokkal a szakértőkkel is, akik szerint a Google elleni mostani kirohanás valójában azoknak a másodvonalbeli keresőknek (Bing, Ask stb.) szól, amelyeknek Murdoch a MySpace jövőre lejáró, exkluzív keresési jogát szeretné eladni. Jelenleg ebben a Google a partner...
Murdoch régi kedvenc témája a neki milliós károkat okozó hírtolvajok ostorozása. (Tévedés ne essék, nem a copy-paste lopásról, hanem a hírgyűjtőkről van szó.) A Techdirt most kedves kis összeállítást közöl arról, hogyan vesznek részt a "hírlopásban" Murdoch kiadványai. A Wall Street Journal, a Fox News és az All Thing Digital is a "vádlottak padján"...
Jeff Jarvis kijelentése első pillantásra talán meglepő, de kicsit végiggondolva logikus. A jövőben az újságírás egyre kevésbé kötődik majd az egyes intézményekhez. Miért is kötődne? A hírgyártás és terjesztés hagyományos intézményi struktúrájára addig volt szükség, amíg az információmonopólium kezelése, illetve a kiadványok, műsorok előállításának és terjesztésének magas költsége ezt szükségessé tette. A körülmények megváltoztak, a régi intézmlények megmaradtak. Ma jól láthatjuk, hogy a magas költségekkel működő szervezetek saját maguk a hatékony működés legnagyobb akadályai. Mivel saját magukat ( a működtető szervezetet) nem képesek átalakítani, megpróbálnak egyre kevesebb újságíróval működni. Ez elkerülhetetlenül saját maguk megsemmisítéséhez vezet.
Nagyon valószínű, hogy a jövőben a hírgazdaságot nem néhány domináns nagyvállalati szereplő tevékenysége határozza majd meg, sokkal inkább fiatal (startup) vállalkozások hálózatából áll majd össze. Ezek a kis létszámú vállalkozások képesek gyorsan felismerni és kihasználni a piaci lehetőségeket.
Természetesen ebben az új médiavilágban az újságíróknak a maitól lényegesen különböző felkészültségre lesz szükségük. Ma még nem tudhatjuk, hogy mit vár majd a piac az újságíróktól, milyen tevékenységet támogat majd. Várható, hogy a hírek világa rendezetlen és zavaros lesz. A közeljövőben több kudarc és kevesebb siker várható...
Optimista, vagy pesszimista Jarvis jövendölése? Nézőpont kérdése. Rossz hír, hogy a sajtó mai formájában nem tartható fenn, a lapok többsége megszűnik. Jó hír, hogy az újságok kihalásával nem hal ki (teljesen) az újságírás. A többit majd meglátjuk.
(Ha képben akarsz lenni a témában, feltétlenül érdemes követni a CUNY New Business Model for News oldalát.)
Nagyon valószínű, hogy a jövőben a hírgazdaságot nem néhány domináns nagyvállalati szereplő tevékenysége határozza majd meg, sokkal inkább fiatal (startup) vállalkozások hálózatából áll majd össze. Ezek a kis létszámú vállalkozások képesek gyorsan felismerni és kihasználni a piaci lehetőségeket.
Természetesen ebben az új médiavilágban az újságíróknak a maitól lényegesen különböző felkészültségre lesz szükségük. Ma még nem tudhatjuk, hogy mit vár majd a piac az újságíróktól, milyen tevékenységet támogat majd. Várható, hogy a hírek világa rendezetlen és zavaros lesz. A közeljövőben több kudarc és kevesebb siker várható...
Optimista, vagy pesszimista Jarvis jövendölése? Nézőpont kérdése. Rossz hír, hogy a sajtó mai formájában nem tartható fenn, a lapok többsége megszűnik. Jó hír, hogy az újságok kihalásával nem hal ki (teljesen) az újságírás. A többit majd meglátjuk.
(Ha képben akarsz lenni a témában, feltétlenül érdemes követni a CUNY New Business Model for News oldalát.)
Sokszor leírtam már, de megismétlem: Vannak történetek, amiket nem érdemes videóban elmesélni, mert sokkal hatásosabban elmondhatók egy hangos képsorozattal. Ilyen a Maggie Nesciur: The Walker című multimédia is, ami - talán leírnom is felesleges - a NYTimes.com-on látható.
A 30 éves Nesciur sétál. Úgy 150 kilométert hetente. Általában New Yorkban és környékén. (Van hol.) Közben nézelődik.
Két tucat fekete-fehér fotó, illetve az alatta hallható szűk 3 percnyi monológ nem adhatják azt vissza, amit a sétáló az elmúlt években séta közben látott, viszont adnak valami mást. Nehéz megmondani mit és még ennél is nehezebb megragadni, hogyan is csinálták.
A Walker egyébként egy nagyobb sorozat, a One in 8 million egyik darabja. Semmi szenzáció, semmi különlegesség, "csak" érdekes emberekről készült egyszerű portrék. Ha csak pár perced van, kerüld el az oldalt, mert ha elkezded nézegeti a multimédiákat, lehet, hogy nem tudod abbahagyni.
A 30 éves Nesciur sétál. Úgy 150 kilométert hetente. Általában New Yorkban és környékén. (Van hol.) Közben nézelődik.
Két tucat fekete-fehér fotó, illetve az alatta hallható szűk 3 percnyi monológ nem adhatják azt vissza, amit a sétáló az elmúlt években séta közben látott, viszont adnak valami mást. Nehéz megmondani mit és még ennél is nehezebb megragadni, hogyan is csinálták.
A Walker egyébként egy nagyobb sorozat, a One in 8 million egyik darabja. Semmi szenzáció, semmi különlegesség, "csak" érdekes emberekről készült egyszerű portrék. Ha csak pár perced van, kerüld el az oldalt, mert ha elkezded nézegeti a multimédiákat, lehet, hogy nem tudod abbahagyni.
Online bolyongásaim (semmi szörfölés!) során nemrég belebotlottam a www.tartalomszolgaltatas.hu oldalba.
Az elv egyszerű: Az újságírók cikkeket, fotókat akarnak eladni, a különböző kiadványoknak meg éppen ilyesmire van szükségük. Logikus tehát, hogy hozzuk össze ezt a két oldalt.
A Tartalomszolgáltatás.hu működése is igen egyszerű. A szerzők feltölthetik anyagaikat a megfelelő kategóriába, majd várhatják, hogy felbukkanjon a Vevő. Az érdeklődő kiadók csak ízelítőt kapnak a cikkekből, ingyenes lenyúlásról szó sem lehet, az árak nyilvánosak, ha kell a cucc, berakják a kosárba és már vihetik is.
Lehetne persze még sokat csicsázni a szolgáltatást. Lehetne kulcsszavakat (címkéket) rendelni az egyes anyagohozk, kifinomult keresőt építeni, licitálni a kapós cikkekre... A lényegen azonban ez sem változtatna. A Nagy Kérdés ugyanis az, hogy életképes-e ez a modell?
A tartalom-piactér nem új dolog, világszerte, évek óta próbálkoznak vele. Eddig vegyes eredménnyel.
Azt hiszem, a kisebb probléma az, hogy egy jó piac működéséhez kellő kínálat és sok vevő kell.
A cikk (különösen az aktuális témával foglalkozó) gyorsan romló áru. Ha rövid idő alatt nem kel el, ki lehet dobni. Melyik szerző meri felvállalni ezt a kockázatot? Kevés. Érvényesíthető-e ez a kockázat az árakban? Aligha.
Mégsem ez a legnagyobb baj a cikk-piacterekkel. Hanem az, hogy idegen a szerkesztők napi gyakorlatától. A legtöbb szerkesztő nem zseniális, hanem megbízható anyagokat akar, amiket legbiztosabban a már korábban megismert, bevált szerzőktől kap meg. Nem fogja tehát feltúrni a cikk-piacokat, ott felkutatni az igazi gyöngyszemeket, inkább dolgoztat azokkal, akiktől tudja, mit várhat. A már némi rutinnak és kapcsolatokkal rendelkező újságíró sem kockáztatja meg, hogy a cikkpiacon járjon le munkája szavatossága, inkább - ha nyomottabb áron is - megpróbálja eladni azt a bejáratott csatornákon keresztül.
Ne csodálkozz tehát, hogy a cikkpiacon főleg kevésbé romlandó tömegárut találsz és a vevők sem a vezető kiadványok szerkesztői közül kerülnek ki. Ördögi kör?
Utószó:
1. Gondolataimat a Tartalomszolgáltatás.hu felbukkanása ihlette, de alapvetően nem arról, hanem az általa is képviselt modellről szól. Nem kívántam tehát a szolgáltatást, vagy a honlapon felkínált cikkeket minősíteni.
2. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a piactereken a fotók az írásos anyagoknál jobban értékesíthetők. Ennek az lehet az oka, hogy a kínálat gyorsabban áttekinthető, az áru kevésbé romlandó, a kínálat nagyobb.
Az elv egyszerű: Az újságírók cikkeket, fotókat akarnak eladni, a különböző kiadványoknak meg éppen ilyesmire van szükségük. Logikus tehát, hogy hozzuk össze ezt a két oldalt.
A Tartalomszolgáltatás.hu működése is igen egyszerű. A szerzők feltölthetik anyagaikat a megfelelő kategóriába, majd várhatják, hogy felbukkanjon a Vevő. Az érdeklődő kiadók csak ízelítőt kapnak a cikkekből, ingyenes lenyúlásról szó sem lehet, az árak nyilvánosak, ha kell a cucc, berakják a kosárba és már vihetik is.
Lehetne persze még sokat csicsázni a szolgáltatást. Lehetne kulcsszavakat (címkéket) rendelni az egyes anyagohozk, kifinomult keresőt építeni, licitálni a kapós cikkekre... A lényegen azonban ez sem változtatna. A Nagy Kérdés ugyanis az, hogy életképes-e ez a modell?
A tartalom-piactér nem új dolog, világszerte, évek óta próbálkoznak vele. Eddig vegyes eredménnyel.
Azt hiszem, a kisebb probléma az, hogy egy jó piac működéséhez kellő kínálat és sok vevő kell.
A cikk (különösen az aktuális témával foglalkozó) gyorsan romló áru. Ha rövid idő alatt nem kel el, ki lehet dobni. Melyik szerző meri felvállalni ezt a kockázatot? Kevés. Érvényesíthető-e ez a kockázat az árakban? Aligha.
Mégsem ez a legnagyobb baj a cikk-piacterekkel. Hanem az, hogy idegen a szerkesztők napi gyakorlatától. A legtöbb szerkesztő nem zseniális, hanem megbízható anyagokat akar, amiket legbiztosabban a már korábban megismert, bevált szerzőktől kap meg. Nem fogja tehát feltúrni a cikk-piacokat, ott felkutatni az igazi gyöngyszemeket, inkább dolgoztat azokkal, akiktől tudja, mit várhat. A már némi rutinnak és kapcsolatokkal rendelkező újságíró sem kockáztatja meg, hogy a cikkpiacon járjon le munkája szavatossága, inkább - ha nyomottabb áron is - megpróbálja eladni azt a bejáratott csatornákon keresztül.
Ne csodálkozz tehát, hogy a cikkpiacon főleg kevésbé romlandó tömegárut találsz és a vevők sem a vezető kiadványok szerkesztői közül kerülnek ki. Ördögi kör?
Utószó:
1. Gondolataimat a Tartalomszolgáltatás.hu felbukkanása ihlette, de alapvetően nem arról, hanem az általa is képviselt modellről szól. Nem kívántam tehát a szolgáltatást, vagy a honlapon felkínált cikkeket minősíteni.
2. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a piactereken a fotók az írásos anyagoknál jobban értékesíthetők. Ennek az lehet az oka, hogy a kínálat gyorsabban áttekinthető, az áru kevésbé romlandó, a kínálat nagyobb.
Rupert Murdoch beszólt a Google-nak. Murdochot nem annyira a kereső, mint inkább a Google News irritálja. Tekintsünk el attól, hogy a "főnök" szélsőséges megnyilvánulásai képezik a News Corp pr-stratégiájának gerincét, inkább koncentráljunk a lényegre.
Ma alapvetően kétféle online újság létezik. Az egyik azután ácsingózik, hogy bekerüljön a Google News merítésébe, a másik - ide tartozik a Murdoch-birodalom is - azért sír, hogy a Google "ellopja a forgalmát."
Ez utóbbi elég nehezen értelmezhető. A forgalmi adatok szerint ugyanis a látogatók többsége nem közvetlenül a Goole News-ról átkattintva, hanem az emailben kapott "Google Alert" értesítőkből érkezik a híroldalakra.
A Google News alapvetően a legnagyobbaknak kedvez. A CNN, a New York Times és a többiek rengeteg látogatót kapnak a Google News-ról. A kisebbeknek, a helyi-, vagy rétegtartalmakat szolgáltatóknak nem akkora buli a jelenlét. A nagyoknak értelmetlen lenne lemondaniuk erről a forgalomról, a kisebbek ugrálhatnának, de minek? (Kíváncsi lennék, hogy a hazai online hírszolgáltatók mekkora forgalmat kapnak a Google News-ról, de erre vonatkozó nyilvános adattal eddig nem találkoztam.
A Nielsen Onlien szeptermberi adatai szerint a leglátogatottabb 30 híroldalra átlagosan havi 9 perc 22 perc figyelem jut. Napi 19 másodperc. Vajon mire elég ez?
Itthon is találkoztam olyan lapigazgatóval, akinek egyetlen vágy az volt, hogy kiadványa felkerüljön a Hírkereső címlapjára. Időt, energiát nem kímélve "bulvárosította" lagymatag címeit, majd leste az eredményt. A címek idővel fel is bukkantak, átkattintások is voltak...a visszafordulási arány viszont 90% felett volt. (Ez nagyjából azt jelenti, hogy Hírkeresőből érkező látogatók többsége 3 másodpercen belül elmenekült a lap weboldaláról.)
A nemzetközi tapasztalatok szerint a legtöbb látogató a barátoktól, kollégáktól emailben kapott linkekről, az adott kiadvány nevére történő keresésből, könyvjelzőkből, hírlevélben kapott linkekről, illetve a közösségi médiából (Facebook, Twitter), közösségi linkmegosztóból érkezik.
Nem mondom, hogy el kell felejteni a hírgyűjtőket, de kegyeik kétségbeesett keresése helyett érdemesebb lenne erősebben koncentrálni a felsorolt eszközökre, lehetőségekre. Többet érnek a kínált tartalom iránt valóban érdeklődő látogatók, mint a hangzatos címekkel megtévesztett átkattintók. Persze csak akkor, ha a kitűzött cél a tartalom "eladása", nem pedig a kattintáson alapulós statisztikák látványos javítása.
Ma alapvetően kétféle online újság létezik. Az egyik azután ácsingózik, hogy bekerüljön a Google News merítésébe, a másik - ide tartozik a Murdoch-birodalom is - azért sír, hogy a Google "ellopja a forgalmát."
Ez utóbbi elég nehezen értelmezhető. A forgalmi adatok szerint ugyanis a látogatók többsége nem közvetlenül a Goole News-ról átkattintva, hanem az emailben kapott "Google Alert" értesítőkből érkezik a híroldalakra.
A Google News alapvetően a legnagyobbaknak kedvez. A CNN, a New York Times és a többiek rengeteg látogatót kapnak a Google News-ról. A kisebbeknek, a helyi-, vagy rétegtartalmakat szolgáltatóknak nem akkora buli a jelenlét. A nagyoknak értelmetlen lenne lemondaniuk erről a forgalomról, a kisebbek ugrálhatnának, de minek? (Kíváncsi lennék, hogy a hazai online hírszolgáltatók mekkora forgalmat kapnak a Google News-ról, de erre vonatkozó nyilvános adattal eddig nem találkoztam.
A Nielsen Onlien szeptermberi adatai szerint a leglátogatottabb 30 híroldalra átlagosan havi 9 perc 22 perc figyelem jut. Napi 19 másodperc. Vajon mire elég ez?
Itthon is találkoztam olyan lapigazgatóval, akinek egyetlen vágy az volt, hogy kiadványa felkerüljön a Hírkereső címlapjára. Időt, energiát nem kímélve "bulvárosította" lagymatag címeit, majd leste az eredményt. A címek idővel fel is bukkantak, átkattintások is voltak...a visszafordulási arány viszont 90% felett volt. (Ez nagyjából azt jelenti, hogy Hírkeresőből érkező látogatók többsége 3 másodpercen belül elmenekült a lap weboldaláról.)
A nemzetközi tapasztalatok szerint a legtöbb látogató a barátoktól, kollégáktól emailben kapott linkekről, az adott kiadvány nevére történő keresésből, könyvjelzőkből, hírlevélben kapott linkekről, illetve a közösségi médiából (Facebook, Twitter), közösségi linkmegosztóból érkezik.
Nem mondom, hogy el kell felejteni a hírgyűjtőket, de kegyeik kétségbeesett keresése helyett érdemesebb lenne erősebben koncentrálni a felsorolt eszközökre, lehetőségekre. Többet érnek a kínált tartalom iránt valóban érdeklődő látogatók, mint a hangzatos címekkel megtévesztett átkattintók. Persze csak akkor, ha a kitűzött cél a tartalom "eladása", nem pedig a kattintáson alapulós statisztikák látványos javítása.
Idehaza ugyan eddig nem írt róla senki, de a médiarovatokban és a médiablogokban az egész világon vezető hír, hogy Rupert Murdoch, a News Corp médiabirodalom feje egy tévéinterjúban azzal fenyegetőzik, hogy akár ki is tilthatja a tolvaj Google-t a tulajdonában levő weboldalakról.
Bár a tévéfelvételen Murdoch kicsit bárgyúnak tűnik (szeretnék én ilyen állapotban lenni 78 éves koromban) mindezt valószínűleg mégsem az időskori elbutulás mondatta vele.
Murdoch birodalmának jelentős részét napilapok és magazinok képezik. A vagyonnak ez a része szép lassan olvadozik. Az online kiadványok egy része veszteséges, kisebb részük nullszaldós, vagy minimális bevételt termel. 2005-ben nagy húzásnak tűnt a MySpace megvásárlása, mára azonban a legtöbb elemző úgy látja, hogy erősen túlzott volt az 580 millió dolláros ár.
A News Corp elnöke évek óta, minden lehetséges fórumon támadja az "élősködő, hírtolvaj" Google-t. 2009. júliusban Murdoch bejelentette, hogy a 2010. nyarától megszünteti a News Corp valamennyi anyagának ingyenességét. (Azóta persze kiderült, hogy a "fizetős falak" felépítése jogi és technikai okokból csúszni fog.)
A Google letiltása technikailag nagyon egyszerű, bármikor megtehető. Eddig mégsem történt meg a News Corp egyetlen kiadványánál sem. Megfigyelők szerint a mostani kirohanás nem más, mint a Google zsarolásának a része. Nincsenek kétségeim: meg fognak egyezni.
Bár a tévéfelvételen Murdoch kicsit bárgyúnak tűnik (szeretnék én ilyen állapotban lenni 78 éves koromban) mindezt valószínűleg mégsem az időskori elbutulás mondatta vele.
Murdoch birodalmának jelentős részét napilapok és magazinok képezik. A vagyonnak ez a része szép lassan olvadozik. Az online kiadványok egy része veszteséges, kisebb részük nullszaldós, vagy minimális bevételt termel. 2005-ben nagy húzásnak tűnt a MySpace megvásárlása, mára azonban a legtöbb elemző úgy látja, hogy erősen túlzott volt az 580 millió dolláros ár.
A News Corp elnöke évek óta, minden lehetséges fórumon támadja az "élősködő, hírtolvaj" Google-t. 2009. júliusban Murdoch bejelentette, hogy a 2010. nyarától megszünteti a News Corp valamennyi anyagának ingyenességét. (Azóta persze kiderült, hogy a "fizetős falak" felépítése jogi és technikai okokból csúszni fog.)
A Google letiltása technikailag nagyon egyszerű, bármikor megtehető. Eddig mégsem történt meg a News Corp egyetlen kiadványánál sem. Megfigyelők szerint a mostani kirohanás nem más, mint a Google zsarolásának a része. Nincsenek kétségeim: meg fognak egyezni.
Idehaza is beindult a Twitter. Egy éve még ott is ugyanazokkal az emberekkel találkoztam, akiket a "tematikus" blogok első hullámából, a Facebookról, a TurulMeme-ről, vagy a GReader megosztásokból ismerek, most körülnézve viszont már rengeteg az új név. Vége a "nyuszi barátai és rokonak" időszaknak. (@angelday a napokban jelentette be, hogy "átment az “sms blog” szolgáltatás a mainstreambe".) A twitterezés terjedésével egy időben folyamatosan nő a Facebook magyar felhasználóinak száma is: a legutóbbi diadaljelentés szerint átléptük a félmilliós határt.
Jó lenne tudni, milyen hatással van a twitterezés és az arra sokban hasonlító facebookos "beszélgetés" a blogolásra. És mekkora elszívóerőt jelenthet a kissé (?) belterjes, de a (korábbi) blogoszféra számos ismert alakját elcsábító Tumblr?
Nem tudok a témára vonatkozó hazai kutatásokról, viszont saját tapasztalatomból tudom, hogy a közösségi médiára fordítható idő véges, mióta többet használom a Twittert kevesebb linket osztok meg másutt, kevesebb bloghoz írok hozzászólást...
Milyen lehet valójában a hazai blogoszféra állapota?
A Technorati 2004. óta minden évben megjelenteti State of the Blogospher (A blogoszféra állapota) jelentését. A 2004-es jelentés forradalmi tett volt, bizonyíték arra, hogy a blogoszféra egyáltalán létezik. A következő két szám megjelenése várva várt esemény volt, rengetegen hivatkoztak rá, idéztek belőle. 2007-ben már az éves médianaptár természetes része volt a SOTB premierje. A tavalyi kiadás keveseknek tűnt fel, idén pedig sokan meglepődtünk, hogy még egyáltalán létezik.
Itt persze megkérdezheted, mi is az a Technorati? A szolgáltatás eredetileg blogkeresőnek indult, de egy időben sokkal többnek tűnt annál. Bloggerek százezrei hajtottak azért, hogy bekerüljenek blogkatalógusába és reménykedtek abban, hogy egyszer felkerülnek a vágyva vágyott Technorati TOP 100 listára. Ki foglalkozik ma a Technorati listával?
Tudom, a Google keresések és a sajtómegjelenések nem alkalmasak a közösségi média átalakulásának pontos ábrázolására, de jól mutatják a trendeket. Valószínűleg nem véletlen például, hogy a Technorati (blogkeresés, toplisták) iránti érdeklődés lanyhulása éppen a Facebook komolyabb beindulásával esik egybe.
Ábra: A "Technorati" (kék) a "blogosphere" (piros) a keresésekben és a hírekben
Ábra: A feljövő "Facebook" (kék), a stagnáló "blog" és a 2008. közepétől láthatóvá váló "Twitter". (Jól látszik. hogy a média imádja a Twittert, 2009. híreiben nagyon erősen jelenik meg.
A Google Trends grafikonjai is megerősítik, hogy szó sincs ugyan a blogok kihalásáról, de a blogoszféra látványos bővülésének időszaka már lezárult.
Ha sok időd van, érdemes olvasgatni a State of the Blogospher idei jelentést. Az öt részben megjelentetett anyagot interjúkkal egészítették ki. Ezekben többek közt Steve Rubel, Arianna Huffington, Seth Godin, Dan Gillmor mondja el véleményét a témáról. (Talán még érdekesebbek, mint maguk a számok.)
A Technorati anyagának hiányosságát pótolta Brian Solis, amikor elkészítette az SOTB "vezetői öszefoglalóját". Nézd át, 1 perc alatt képbe kerülhetsz!. Egyébként a lényeg már a bejegyzés címében is benne van: A blogok haláláról szóló pletykák erősen eltúlzottak.
Jó lenne tudni, milyen hatással van a twitterezés és az arra sokban hasonlító facebookos "beszélgetés" a blogolásra. És mekkora elszívóerőt jelenthet a kissé (?) belterjes, de a (korábbi) blogoszféra számos ismert alakját elcsábító Tumblr?
Nem tudok a témára vonatkozó hazai kutatásokról, viszont saját tapasztalatomból tudom, hogy a közösségi médiára fordítható idő véges, mióta többet használom a Twittert kevesebb linket osztok meg másutt, kevesebb bloghoz írok hozzászólást...
Milyen lehet valójában a hazai blogoszféra állapota?
A Technorati 2004. óta minden évben megjelenteti State of the Blogospher (A blogoszféra állapota) jelentését. A 2004-es jelentés forradalmi tett volt, bizonyíték arra, hogy a blogoszféra egyáltalán létezik. A következő két szám megjelenése várva várt esemény volt, rengetegen hivatkoztak rá, idéztek belőle. 2007-ben már az éves médianaptár természetes része volt a SOTB premierje. A tavalyi kiadás keveseknek tűnt fel, idén pedig sokan meglepődtünk, hogy még egyáltalán létezik.
Itt persze megkérdezheted, mi is az a Technorati? A szolgáltatás eredetileg blogkeresőnek indult, de egy időben sokkal többnek tűnt annál. Bloggerek százezrei hajtottak azért, hogy bekerüljenek blogkatalógusába és reménykedtek abban, hogy egyszer felkerülnek a vágyva vágyott Technorati TOP 100 listára. Ki foglalkozik ma a Technorati listával?
Tudom, a Google keresések és a sajtómegjelenések nem alkalmasak a közösségi média átalakulásának pontos ábrázolására, de jól mutatják a trendeket. Valószínűleg nem véletlen például, hogy a Technorati (blogkeresés, toplisták) iránti érdeklődés lanyhulása éppen a Facebook komolyabb beindulásával esik egybe.
Ábra: A "Technorati" (kék) a "blogosphere" (piros) a keresésekben és a hírekben
Ábra: A feljövő "Facebook" (kék), a stagnáló "blog" és a 2008. közepétől láthatóvá váló "Twitter". (Jól látszik. hogy a média imádja a Twittert, 2009. híreiben nagyon erősen jelenik meg.
A Google Trends grafikonjai is megerősítik, hogy szó sincs ugyan a blogok kihalásáról, de a blogoszféra látványos bővülésének időszaka már lezárult.
Ha sok időd van, érdemes olvasgatni a State of the Blogospher idei jelentést. Az öt részben megjelentetett anyagot interjúkkal egészítették ki. Ezekben többek közt Steve Rubel, Arianna Huffington, Seth Godin, Dan Gillmor mondja el véleményét a témáról. (Talán még érdekesebbek, mint maguk a számok.)
A Technorati anyagának hiányosságát pótolta Brian Solis, amikor elkészítette az SOTB "vezetői öszefoglalóját". Nézd át, 1 perc alatt képbe kerülhetsz!. Egyébként a lényeg már a bejegyzés címében is benne van: A blogok haláláról szóló pletykák erősen eltúlzottak.
Jön a szezon, élénkül a piac.
Évekig azért sírtunk, hogy a pártoknak nincs normális honlapja. Most egyre több a (viszonylag) normális párthonlap - egyre kevesebb a normális párt. Azért persze jó, hogy vannak ezek a honlapok ("a demokrácia virtuális pillérei"), de nem hinném, hogy túl sokan nézegetnék őket.
Sok politikusnak is van már saját honlapja. Általában mindent megtesznek azért hogy semmi érdekes ne kerüljön ki rájuk, ami persze érthető is. Talán jobb lenne ha legalább a parlamenti képviselőknek lenne olyan profiloldala, ahol vissza lehetne keresni, ki mikor mit nyilatkozott, mire szavazott.
Feltételezem, hogy a politikai csúcsszezon közeledtét jelzi a politológusok megélénkülése. Török Gábor november elején érezte úgy, hogy azonnal el kell kezdeni blogot írnia. Először meglepett, hogy nem saját - számtalan tévészerepléssel bejáratott - neve, vagy a Vision Politics zászlaja alatt ír, hanem a blog.hu-n indít blogot, de ahogy azonnal a kiemelt szerzők közé került beláttam, hogy nem is volt ez rossz döntés. Török Gábor hosszú bejegyzései egyelőre monológok, a rengeteg hozzászólásra nem reagál.
Somogyi Zoltán a Twitteren nyomja . Nyilván már nem mint független politikai szakértő, a Political Capital igazgatója, de nem is mint Dávid Ibolya tanácsadója. Egyszerűen mint Somogyi Zoltán. Ezért tehát megengedheti magának a luxust, hogy laza legyen, elég jól érzi a csiripelés lehetőségeit.
Nem úgy, mint Kóka János, aki elég sajátosan twitterezik. Maga a tartalom nem túl érdekes, Sokkal érdekesebb, kiket követ Kóka. Többnyire olyanokat, akik egyetlen sort sem írtak eddig és Kókán kívül senki sem ismernek. (Aki tudja, mire jó ez a Holt Lelkek stratégia, feltétlenül szóljon!
Nem tudni, ki ír @vonagaborjobbik néven, de tartok tőle, hogy a Párt és a (jogerősen betiltott) Magyar Gárda tagjai nem vevők a humorára. (Emlékszik még valaki az ál-Gyurcsány blogra?). Pártpropagandisták, ideje gyorsan bejegyezni a párt "húzóneveit" a Twitteren!
Kíváncsi vagyok mikor jelennek meg tömegesen a politikusok, a politológusok és a "közírók" a Twitteren. Kemény terep - itt elég hamar kiderül kit követnek és ki motyog csak maga elé.
Évekig azért sírtunk, hogy a pártoknak nincs normális honlapja. Most egyre több a (viszonylag) normális párthonlap - egyre kevesebb a normális párt. Azért persze jó, hogy vannak ezek a honlapok ("a demokrácia virtuális pillérei"), de nem hinném, hogy túl sokan nézegetnék őket.
Sok politikusnak is van már saját honlapja. Általában mindent megtesznek azért hogy semmi érdekes ne kerüljön ki rájuk, ami persze érthető is. Talán jobb lenne ha legalább a parlamenti képviselőknek lenne olyan profiloldala, ahol vissza lehetne keresni, ki mikor mit nyilatkozott, mire szavazott.
Feltételezem, hogy a politikai csúcsszezon közeledtét jelzi a politológusok megélénkülése. Török Gábor november elején érezte úgy, hogy azonnal el kell kezdeni blogot írnia. Először meglepett, hogy nem saját - számtalan tévészerepléssel bejáratott - neve, vagy a Vision Politics zászlaja alatt ír, hanem a blog.hu-n indít blogot, de ahogy azonnal a kiemelt szerzők közé került beláttam, hogy nem is volt ez rossz döntés. Török Gábor hosszú bejegyzései egyelőre monológok, a rengeteg hozzászólásra nem reagál.
Somogyi Zoltán a Twitteren nyomja . Nyilván már nem mint független politikai szakértő, a Political Capital igazgatója, de nem is mint Dávid Ibolya tanácsadója. Egyszerűen mint Somogyi Zoltán. Ezért tehát megengedheti magának a luxust, hogy laza legyen, elég jól érzi a csiripelés lehetőségeit.
Nem úgy, mint Kóka János, aki elég sajátosan twitterezik. Maga a tartalom nem túl érdekes, Sokkal érdekesebb, kiket követ Kóka. Többnyire olyanokat, akik egyetlen sort sem írtak eddig és Kókán kívül senki sem ismernek. (Aki tudja, mire jó ez a Holt Lelkek stratégia, feltétlenül szóljon!
Nem tudni, ki ír @vonagaborjobbik néven, de tartok tőle, hogy a Párt és a (jogerősen betiltott) Magyar Gárda tagjai nem vevők a humorára. (Emlékszik még valaki az ál-Gyurcsány blogra?). Pártpropagandisták, ideje gyorsan bejegyezni a párt "húzóneveit" a Twitteren!
Kíváncsi vagyok mikor jelennek meg tömegesen a politikusok, a politológusok és a "közírók" a Twitteren. Kemény terep - itt elég hamar kiderül kit követnek és ki motyog csak maga elé.
A cím nem egy régi édesbús sláger kezdősora, hanem a HVG történetének az eleje. Legalábbis így emlékszik 30 év elmúltával Vince Mátyás, a lap alapító-főszerkesztője. Azonnal adódik 2 fontos tanulság: 1) Lényegében a HVG is ázsiából jött. ("Erről is a vietnámiak tehetnek.") 2) Ha Vince Mátyásnak akkor több olvasnivalója lett volna, akkor ez a történet is rövidebb lett volna. És nem készült volna film a lap 30 évéről. Vince Mátyás azonban csak spekulált, a többit pedig már tudjuk. Vagy ha nem tudjuk (vagy nem úgy tudjuk), most megtudhatjuk Török Ferenc filmjéből.
Az előzetest valamikor egy hónappal ezelőtt megcsodálhattuk. Most itt a részletes történet első felvonása, teljes öt és fél perces terjedelmében.
Bírd ki, ne rágd tövid a körmöd, a következő rész 1 hét múlva jön!
Miért nem épít a Google közösségi hálózatot? Vagy miért nem vett? Először elaludt? (MySpace) Azután kivárt? (Facbook) Persze, ott a Braziliában és Indiában népszerű Orkut, de ez a Google számára mégis inkább helyi játék. (Vicces, hogy miközben a 4 milliós (?) iWiW-től el vagyunk ájulva, a 30 millió tagot számláló Orkutra csak legyintünk.) Amikor felbukkant a FriendConnect sokan azt hittük, hogy megkezdődött a hadművelet, hamarosan megindul a roham. Tévedtünk.
Charlene Li és Jeremiah Owyang egész máshogy gondolják. (Ha nem ismerős a nevük, érdemes tudni róluk, hogy korábban mindketten a Forrester Research közösségi médiával foglalkozó vezető elemzői voltak, egy ideje pedig Altimeter Group néven közös céget visznek.)
A két szakember szerint a Googe lopakodó stratégiát folytat. Nem fejlesztenek tovább valami meglévőt, nem építenek valami teljesen újat, hanem saját birodalmukon belül itt is - ott is kis lépéseket tesznek.
Ahhoz hogy közelebbről megnézzük, hogyan is lopakodik a Google, érdemes először tisztázni, mi is az a közösségi hálózat. Li és Owyang szerint a közösségi hálózat 3 összetevőből áll:
1. Profil, ami a személyes információkat tartalmazza.
2. Lehetőség, hogy az emberek összekapcsolják egymással a profiljukat ("social graph")
3. Lehetőség, hogy a hálózaton belül valami olyat csináljanak, amit nem tehetnének meg egyébként.
Ha elfogadjuk ezt a definíciót és alaposabban megnézzük, mit csinál a Google, nem nehéz észrevenni, hogy mindezt különösebb felhajtás nélkül a Google is megcsinálta.
1. Profiloldalak. Egy ideje már léteznek a Google profiles oldalak, ahova fényképek és alapvető személyes információk, linkek tölthetők fel. Ez a profil természetesen kapcsolódik a Google legtöbb szolgáltatásához (Gmail, Google Reader stb.)
2. Kapcsolódás másokkal. A Google itt számos lehetőséget kínál. A Gmal, vagy a Google Talk nem csak kapcsolatot létesít, de számon tartja, kihez kapcsolódunk a leggyakrabban. A Google nem kérdezi "ki a barátod", csak figyel (és mindent megjegyez). A kapcsolatteremtés egy új módja a Google Sidewiki, aminek segítségével bárkinek bármilyen weboldalához megjegyzést fűzhetsz. (Néhány héttel ezelőtti indulásakor a szakértők erősen fanyalogtak, de ettől még sikeres lehet.)
3. Az információk használható formában történő központosítása. A profilépítés és a kapcsolatteremtés önmagában még nem elég. Valami olyan, hasznos dolognak kell történnie a hálózaton, amire korábban még nem volt lehetőség. A Google esetében leginkább a Google Wave lehet egyszer majd ilyen.
Ha a Google közösségi hálózatát keresed, nincs egy olyan cím (URL), ahol beléphetsz oda. Ebből következik, hogy nincs egy olyan közösségi platformja ahol közvetlenül konfrontálódna a többi nagy játékossal, amit közvetlenül veszélyeztetne a Facebook, vagy a Twitter terjeszkedése. (Az elmúlt években jól láthattuk, milyen hirtelen lett a Facebook veszélyes ellenfele a semmiből jött Twitter és milyen gyors változásokra kényszerítette az új helyzet a régebbi szereplőt.) Elemeiben viszont a Google ott van mindenütt. A Gmail-ben, a Google Reader egyre kifinomultabb megosztásaiban, a GTalkban... Kiiratkozhatsz a Facebookból (nem is olyan könnyű), törölheted a Twitter-profilodat, de a Google mindent átszövő közösségi hálózatától nem olyan egyszerű kilépni.
A Google-t már sokan, sokféleképpen próbálták skatulyába zárni. A Microsoft (és mások) felől nézve informatikai cég. A tartalmat optimalizáló és a Google News kegyeit kereső lapkiadaók szerint médiacég. Li és Owyang véleménye szerint a Google alapvetően közösségi média vállalkozás, ami minden üzleti tevékenységét ezen a hálózaton keresztül bonyolítja le.
Nagyon nehéz felvenni a versenyt a Google-lal. Mire sikerülne fogást találni egyik részén, növeszt egy új nyúlványt. A bejegyzésemet "ihlető" írás (Revealing Google’s Stealth Social Network Play) október elején jelent meg. Tegnapi hír hogy a Google felélesztette és újabb funkciókkal látta el az egy éve indított, eddig kifürkészhetetlen célú FriendConnect hálózatot. Ez sem "igazi" közösségi hálózat, viszont alkalmas arra, hogy hálózatba szervezze a különböző "baráti" blogokat és weboldalakat. Egy év alatt 9 millióan csatlakoztak a "szimpátiaszavazáson" túl semmire sem jó FriendConnecthez. Most rakétaszerű növekedésre számítok. Kapaszkodj, Facebook Connect!
Charlene Li és Jeremiah Owyang egész máshogy gondolják. (Ha nem ismerős a nevük, érdemes tudni róluk, hogy korábban mindketten a Forrester Research közösségi médiával foglalkozó vezető elemzői voltak, egy ideje pedig Altimeter Group néven közös céget visznek.)
A két szakember szerint a Googe lopakodó stratégiát folytat. Nem fejlesztenek tovább valami meglévőt, nem építenek valami teljesen újat, hanem saját birodalmukon belül itt is - ott is kis lépéseket tesznek.
Ahhoz hogy közelebbről megnézzük, hogyan is lopakodik a Google, érdemes először tisztázni, mi is az a közösségi hálózat. Li és Owyang szerint a közösségi hálózat 3 összetevőből áll:
1. Profil, ami a személyes információkat tartalmazza.
2. Lehetőség, hogy az emberek összekapcsolják egymással a profiljukat ("social graph")
3. Lehetőség, hogy a hálózaton belül valami olyat csináljanak, amit nem tehetnének meg egyébként.
Ha elfogadjuk ezt a definíciót és alaposabban megnézzük, mit csinál a Google, nem nehéz észrevenni, hogy mindezt különösebb felhajtás nélkül a Google is megcsinálta.
1. Profiloldalak. Egy ideje már léteznek a Google profiles oldalak, ahova fényképek és alapvető személyes információk, linkek tölthetők fel. Ez a profil természetesen kapcsolódik a Google legtöbb szolgáltatásához (Gmail, Google Reader stb.)
2. Kapcsolódás másokkal. A Google itt számos lehetőséget kínál. A Gmal, vagy a Google Talk nem csak kapcsolatot létesít, de számon tartja, kihez kapcsolódunk a leggyakrabban. A Google nem kérdezi "ki a barátod", csak figyel (és mindent megjegyez). A kapcsolatteremtés egy új módja a Google Sidewiki, aminek segítségével bárkinek bármilyen weboldalához megjegyzést fűzhetsz. (Néhány héttel ezelőtti indulásakor a szakértők erősen fanyalogtak, de ettől még sikeres lehet.)
3. Az információk használható formában történő központosítása. A profilépítés és a kapcsolatteremtés önmagában még nem elég. Valami olyan, hasznos dolognak kell történnie a hálózaton, amire korábban még nem volt lehetőség. A Google esetében leginkább a Google Wave lehet egyszer majd ilyen.
Ha a Google közösségi hálózatát keresed, nincs egy olyan cím (URL), ahol beléphetsz oda. Ebből következik, hogy nincs egy olyan közösségi platformja ahol közvetlenül konfrontálódna a többi nagy játékossal, amit közvetlenül veszélyeztetne a Facebook, vagy a Twitter terjeszkedése. (Az elmúlt években jól láthattuk, milyen hirtelen lett a Facebook veszélyes ellenfele a semmiből jött Twitter és milyen gyors változásokra kényszerítette az új helyzet a régebbi szereplőt.) Elemeiben viszont a Google ott van mindenütt. A Gmail-ben, a Google Reader egyre kifinomultabb megosztásaiban, a GTalkban... Kiiratkozhatsz a Facebookból (nem is olyan könnyű), törölheted a Twitter-profilodat, de a Google mindent átszövő közösségi hálózatától nem olyan egyszerű kilépni.
A Google-t már sokan, sokféleképpen próbálták skatulyába zárni. A Microsoft (és mások) felől nézve informatikai cég. A tartalmat optimalizáló és a Google News kegyeit kereső lapkiadaók szerint médiacég. Li és Owyang véleménye szerint a Google alapvetően közösségi média vállalkozás, ami minden üzleti tevékenységét ezen a hálózaton keresztül bonyolítja le.
Nagyon nehéz felvenni a versenyt a Google-lal. Mire sikerülne fogást találni egyik részén, növeszt egy új nyúlványt. A bejegyzésemet "ihlető" írás (Revealing Google’s Stealth Social Network Play) október elején jelent meg. Tegnapi hír hogy a Google felélesztette és újabb funkciókkal látta el az egy éve indított, eddig kifürkészhetetlen célú FriendConnect hálózatot. Ez sem "igazi" közösségi hálózat, viszont alkalmas arra, hogy hálózatba szervezze a különböző "baráti" blogokat és weboldalakat. Egy év alatt 9 millióan csatlakoztak a "szimpátiaszavazáson" túl semmire sem jó FriendConnecthez. Most rakétaszerű növekedésre számítok. Kapaszkodj, Facebook Connect!
Nem haragszom a Népszabadság Online-ra, soha nem állt szándékomban bántani azt azt készítő embereket. (Ezt azért sietek leszögezni, mert egyes hozzászólók Népszabadság-fóbiával vádoltak meg.) Haragszom viszont azokra a vezetőkre, akik rossz döntéseikkel ide juttatták a Népszabadságot. Magyarország vezető, de csökkenő példányszámú napilapja csak egy olyan online kiadványt képes élőállítani, ami méltatlan pozíciójához. Röviden elmondom, miért gondolom ezt.
"2008. őszén a Népszabadság nagy csinnadrattával kirukkolt egy új (félig kész) honlappal és bejelentette, hogy integrálta szerkesztőségeit. Valójában annyi történt, hogy megszüntették a NOL viszonylagos önállóságát (a nyomtatott lap főszerkesztője, az online média iránt korábban különösebb affinitást nem mutató Vörös T. Károly közvetlen irányítása alá került ez a terület is), kirúgták az online kiadásnál dolgozók egy részét és integrált newsroomnak nevezték ki az egyik szerkesztőségi helyiséget." - írtam egy korábbi bejegyzésemben.
Az eredmény egyértelmű. A Népszabadság online címlapján kiemelve a mai nyomtatott lap címei sorakoznak. (Természetesen az oldalon látható fotókat is láttam már a lapban.) A nyitóoldal közepét kitöltő "hírfolyam" olyan, mint a disznósajt: bedarálnak ide mindent, ami (többé-kevésbé) ehető - hírügynökségi hírt, a lapban megjelent cikket, blogbejegyzést. Hiába kattintok a hírblokk különböző füleire, itt csak a már jól ismert kártyákat kevergetik.
Értem persze, mi ennek az oka. A Népszabadság Online minimális létszámmal működik, ezért érzékelhető mennyiségű saját anyagot nem képesek előállítani. Az "integráció" ellenére a nyomtatott lapnak dolgozó újságírók továbbra sem készítenek kizárólag az online kiadásba szánt anyagokat. Az először a weben megjelenő, folyamatosan frissülő, majd a másnapi újságban kidolgozva, összefüggéseibe helyezve megjelenő cikkeknek nyoma sincs. Nyilván nincs rá idő, energia, de valószínű, hogy ez ehhez szükséges szerkesztőségi kultúra egyelőre idegen a Népszabadságtól.
Azzal kell tehát gazdálkodni, ami van. Főképp a napilapos cikkekkel és a hírügynökségi anyagokkal. Több tucat különböző témájú cikket megnyitva szomorúan (de nem túlságosan meglepve) azt láttam, hogy 99 százalékukában egyáltalán nincsenek linkek és csak elvétve fordulnak elő kapcsolódó anyagokra mutató hivatkozások. Ha vannak is ilyenek, kizárólag a Népszabadság korábbi cikkeire mutatnak. Külső hivatkozásokkal, vagy a saját blogfarmról (Nolblog) való bekötéssel nem találkoztam.
Az online újság nem egyszerű faliújság, ahol elegendő (virtuális) rajzszöggel kitűzni a többé-kevésbé friss cikkeket, képeket. A lényeg éppen a cikkek összefüggésekbe helyezése lenne. Miért nem kapcsolódik például a Malévval foglalkozó cikk a korábbi maléves cikkekhez, más lapok maléves írásaihoz, a témával foglalkozó blogbejegyzésekhez? (A Malév csak egy véletlenül kiragadott példa.) Nem ez lenne a webes újság legfontosabb szolgáltatása? Miért nincsenek legalább kulcsszavakkal (címkékkel) ellátva a cikkek? Akkor legalább magam keresgélhetnék az azonos kulcsszóval ellátott anyagok között.
Mindezek jórészt költői kérdések. Feltételezem, hogy a Népszabadság Online szerkesztőségi rendszere minderre alkalmas. Az, hogy nincsenek olyan online szerkesztők, akik az anyagok közti összefüggéseket felderítenék, a megfelelő hivatkozási rendszert kidolgoznák szakmai döntés eredménye.
Változó tulajdonosok, vezetők rossz döntései (és a szerkesztőség egy részének ellenállása) az oka, hogy ma nem a Népszabadság Online Magyarország "szeriőz" (ők imádják ezt a béna kifejezést) online újságja. Tíz évvel ezelőtt mindennemű verseny nélkül átengedték a terepet egy (akkor) jórészt lelkes amatőrökből álló, szinte semmilyen anyagi háttérrel nem rendelkező társaságnak (Index) és egy távközlési vállalat médiaháttér nélküli induló vállalkozásának (Origo). Ma már nagyon sok pénz kellene a felzárkózáshoz. (Nem az Index, vagy az Origo megelőzéséhez, csak megközelítéséhez.) Nem hinném, hogy a Népszabadságnál, vagy a Ringiernél bárki komolyan fontolgatna ilyen terveket. Realista lévén és is megelégednék valami olyasmivel, mint a tegnap indult Texas Tribune. 16 ember 3 hónap alatt hozta össze.
Utószó:
Természetesen a Népszabadság Online-on is van, ami tetszik. Általában érdekesek, színvonalasak a NolTV anyagai, szeretem az infografikákat, jó a poligráf és rendszeresen akadnak érdekes bejegyzések a Nolblog alatt. Ahhoz, hogy ezek ne csak a levegőben lógjanak kellene egy folyamatosan működő online újság. Gyors változásra nem számítok.
"2008. őszén a Népszabadság nagy csinnadrattával kirukkolt egy új (félig kész) honlappal és bejelentette, hogy integrálta szerkesztőségeit. Valójában annyi történt, hogy megszüntették a NOL viszonylagos önállóságát (a nyomtatott lap főszerkesztője, az online média iránt korábban különösebb affinitást nem mutató Vörös T. Károly közvetlen irányítása alá került ez a terület is), kirúgták az online kiadásnál dolgozók egy részét és integrált newsroomnak nevezték ki az egyik szerkesztőségi helyiséget." - írtam egy korábbi bejegyzésemben.
Az eredmény egyértelmű. A Népszabadság online címlapján kiemelve a mai nyomtatott lap címei sorakoznak. (Természetesen az oldalon látható fotókat is láttam már a lapban.) A nyitóoldal közepét kitöltő "hírfolyam" olyan, mint a disznósajt: bedarálnak ide mindent, ami (többé-kevésbé) ehető - hírügynökségi hírt, a lapban megjelent cikket, blogbejegyzést. Hiába kattintok a hírblokk különböző füleire, itt csak a már jól ismert kártyákat kevergetik.
Értem persze, mi ennek az oka. A Népszabadság Online minimális létszámmal működik, ezért érzékelhető mennyiségű saját anyagot nem képesek előállítani. Az "integráció" ellenére a nyomtatott lapnak dolgozó újságírók továbbra sem készítenek kizárólag az online kiadásba szánt anyagokat. Az először a weben megjelenő, folyamatosan frissülő, majd a másnapi újságban kidolgozva, összefüggéseibe helyezve megjelenő cikkeknek nyoma sincs. Nyilván nincs rá idő, energia, de valószínű, hogy ez ehhez szükséges szerkesztőségi kultúra egyelőre idegen a Népszabadságtól.
Azzal kell tehát gazdálkodni, ami van. Főképp a napilapos cikkekkel és a hírügynökségi anyagokkal. Több tucat különböző témájú cikket megnyitva szomorúan (de nem túlságosan meglepve) azt láttam, hogy 99 százalékukában egyáltalán nincsenek linkek és csak elvétve fordulnak elő kapcsolódó anyagokra mutató hivatkozások. Ha vannak is ilyenek, kizárólag a Népszabadság korábbi cikkeire mutatnak. Külső hivatkozásokkal, vagy a saját blogfarmról (Nolblog) való bekötéssel nem találkoztam.
Az online újság nem egyszerű faliújság, ahol elegendő (virtuális) rajzszöggel kitűzni a többé-kevésbé friss cikkeket, képeket. A lényeg éppen a cikkek összefüggésekbe helyezése lenne. Miért nem kapcsolódik például a Malévval foglalkozó cikk a korábbi maléves cikkekhez, más lapok maléves írásaihoz, a témával foglalkozó blogbejegyzésekhez? (A Malév csak egy véletlenül kiragadott példa.) Nem ez lenne a webes újság legfontosabb szolgáltatása? Miért nincsenek legalább kulcsszavakkal (címkékkel) ellátva a cikkek? Akkor legalább magam keresgélhetnék az azonos kulcsszóval ellátott anyagok között.
Mindezek jórészt költői kérdések. Feltételezem, hogy a Népszabadság Online szerkesztőségi rendszere minderre alkalmas. Az, hogy nincsenek olyan online szerkesztők, akik az anyagok közti összefüggéseket felderítenék, a megfelelő hivatkozási rendszert kidolgoznák szakmai döntés eredménye.
Változó tulajdonosok, vezetők rossz döntései (és a szerkesztőség egy részének ellenállása) az oka, hogy ma nem a Népszabadság Online Magyarország "szeriőz" (ők imádják ezt a béna kifejezést) online újságja. Tíz évvel ezelőtt mindennemű verseny nélkül átengedték a terepet egy (akkor) jórészt lelkes amatőrökből álló, szinte semmilyen anyagi háttérrel nem rendelkező társaságnak (Index) és egy távközlési vállalat médiaháttér nélküli induló vállalkozásának (Origo). Ma már nagyon sok pénz kellene a felzárkózáshoz. (Nem az Index, vagy az Origo megelőzéséhez, csak megközelítéséhez.) Nem hinném, hogy a Népszabadságnál, vagy a Ringiernél bárki komolyan fontolgatna ilyen terveket. Realista lévén és is megelégednék valami olyasmivel, mint a tegnap indult Texas Tribune. 16 ember 3 hónap alatt hozta össze.
Utószó:
Természetesen a Népszabadság Online-on is van, ami tetszik. Általában érdekesek, színvonalasak a NolTV anyagai, szeretem az infografikákat, jó a poligráf és rendszeresen akadnak érdekes bejegyzések a Nolblog alatt. Ahhoz, hogy ezek ne csak a levegőben lógjanak kellene egy folyamatosan működő online újság. Gyors változásra nem számítok.
Nem érdekelnek azok a konferenciavideók, amiken a médiaipar nagyjai osztják az észt.
Nem szeretem azokat az "interjúkat" sem, amiken egy beszélő fej sorolja az adatokat.
Nem hoznak izgalomba az adatokra adatokat halmozó prezentációk sem.
Nem bírok viszont betelni a Magazin Publishers of America (MPA) The Twenty Tweetable Truths About Magazines (20 twítelhető igazság a magazinokról) című videójával.
Nem szeretem azokat az "interjúkat" sem, amiken egy beszélő fej sorolja az adatokat.
Nem hoznak izgalomba az adatokra adatokat halmozó prezentációk sem.
Nem bírok viszont betelni a Magazin Publishers of America (MPA) The Twenty Tweetable Truths About Magazines (20 twítelhető igazság a magazinokról) című videójával.
Végtelen egyszerű, ugyanakkor nagyon kidolgozott az egész. Érthető, a 140 karakternyi terjedelembe beleférő üzenetek zenére vágva, ügyesen megmozgatva.
Egy "apró" szépséghibája azért van ennek a videónak: A gyors tempó miatt szinte lehetetlen követni a szöveget (a jobbnál jobb animációs ötletek is elterelik a figyelmet), éppen maga az üzenet nem ég bele a néző agyába.
Ez persze csak akkor igaz, ha a videót valamelyik "utánközlő" oldalán nézed. Míg a videó végén talált linket követve nem jutottam el az MPA oldalára, én azt hittem, hogy a twittlhetőség (tvittelhetőség?) emlegetése a címben csak ügyes figyelemfelkeltés.
Tévedtem. Az MPA oldalán a videó alatt elolvasható mind a 20 állítás (korrekt módon alattuk áll a forrásuk is), mégpedig úgy, hogy egyetlen kattintással kiküldhetők a Twitterre is.
Néhány példa hevenyészett fordításban:
1. A zsúfolt és zajos médiatér ellenére a magaziok olvasótábora állandó.
2. Az amerikai felnőttek 92 %-a magazinlvasó.
3. A magaziolvasók figyelnek a reklámokra, nem fizetnek azért, hogy kikerülhessék a reklámokat.
4. A magazinok előfizetőinek száma emelkedik. 2007: 322 millió. 2008: 325 millió valódi előfizető.
5. Az előfizetők száma 2009. első felében is emelkedett.
6. Folyamatosan indulnak új magazinok. A legfrissebb számok szerint idén 10 %-kal több magazin stratolt, mint 2008. első felében.
7. ...
Nem is folytatom, ennyiből is jól látszik, hogy 1) videó, animáció nélkül nem is olyan érdekes az egész 2) miközben a napilapok hullanak, mint a legyek, a magazinosok élete csupa móka és kacagás. Csak azt nem értem miért próbálják annyira eladni a Business Week magazint, miért jelentette be a napokban 100 ember (csaknem a fél szerkesztőség) elbocsátását a Forbes, miért tér át az évi 25-ről 18 lapszámra a Fortune? (Egyetlen magyarázatot találok csak. Döntéshozóik nem látták még ezt a kitűnő videót.)
"Journalism is Dead" - olvastam minap az egyik legismertebb újságírással foglalkozó webhely a Cyberjournalist.net tetején terpeszkedő szép nagy banneren. Ügyes. Mintha a válóperes ügyvéd hirdetné magát a házasságkötő teremben. Ritkán kattintok hirdetésekre, de ennek nem lehetett ellenállni.
A banner az OurBlook egyik belső oldalára vitt. Éppen oda, ahol a Future of Journalism (Az újságírás jövője) címűkönyvüket blönyvüket ismertetik. (A blönyv kivételesen nem elütés. A blog és a book (könyv) szavak keresztezésével képzett "blook" önkényes magyarítása.)
Újabb ellentmondás: Az újságírás halálával riogató hirdetéssel szereznek közönséget az újságírás jövőjével foglalkozó kiadványhoz!
Ez persze csak marketing. Maga az OurBlook érdekes kezdeményezés, mert egy virtuális kiadó és bizonyos témák köré szervezett közösség, a közösségből kiemelkedő szakértők segítségével próbál új kiadói modellt kialakítani.
A Future of Journalism profi újságcsinálókkal és egyetemi oktatókkal készített interjúk alapján készült. Kitűnő ötletnek tartom, hogy valamennyi interjút teljes terjedelmében elérhetővé tették. (Hely van bőven.)
Az 54 oldalas könyv ugyan ingyen elérhető, viszont alaposan próbára teszi az olvasó idegeit borzasztó lapozható flash formátum. Letölthető változat nincs, nyomtatni csak nehézkesen és rettentő rossz minőségben lehet.
Némi vígaszt nyújthat az összefoglaló, ami 3 gyakorlatias lépésben taglalja a legfontosabbakat:
1. Csökkentsd radikálisan a költségeidet. Erre nem az újságírók kirúgása a legjobb megoldás. Érdemesebb inkább a nyomdán - papíron - terjesztésen spórolni. Élő példa a Christian Science Monitor, ami hétköznapokon már csak a weben működik, csak hétvégén jelenik meg nyomtatásban
2. Szakosodj. Országos hírekkel nehéz különlegesnek lenni. Válassz olyan szakterületet, amiben domináns, megkerülhetetlen vagy. Helyi hírszolgáltatóként király lehetsz.
3. Finanszírozás. Hát, ezt elég ügyesen elkenik, de a lényeg, hogy nincs egyetlen, egyedül üdvözítő módszer. Akad kiadvány, ahol működik az előfizetés, máshol a mikrofizetés is lehetséges. Az állami segítségnyújtás gondolatától sokakat kiver a víz.
Sajnos sokkal okosabb a könyv elolvasása után sem lettem, továbbra sem látom tisztábban az újságírás jövőjét. Ráadásul azt sem értem, milyen üzleti modell alapján működik ez az OurBlook.
A banner az OurBlook egyik belső oldalára vitt. Éppen oda, ahol a Future of Journalism (Az újságírás jövője) című
Újabb ellentmondás: Az újságírás halálával riogató hirdetéssel szereznek közönséget az újságírás jövőjével foglalkozó kiadványhoz!
Ez persze csak marketing. Maga az OurBlook érdekes kezdeményezés, mert egy virtuális kiadó és bizonyos témák köré szervezett közösség, a közösségből kiemelkedő szakértők segítségével próbál új kiadói modellt kialakítani.
A Future of Journalism profi újságcsinálókkal és egyetemi oktatókkal készített interjúk alapján készült. Kitűnő ötletnek tartom, hogy valamennyi interjút teljes terjedelmében elérhetővé tették. (Hely van bőven.)
Az 54 oldalas könyv ugyan ingyen elérhető, viszont alaposan próbára teszi az olvasó idegeit borzasztó lapozható flash formátum. Letölthető változat nincs, nyomtatni csak nehézkesen és rettentő rossz minőségben lehet.
Némi vígaszt nyújthat az összefoglaló, ami 3 gyakorlatias lépésben taglalja a legfontosabbakat:
1. Csökkentsd radikálisan a költségeidet. Erre nem az újságírók kirúgása a legjobb megoldás. Érdemesebb inkább a nyomdán - papíron - terjesztésen spórolni. Élő példa a Christian Science Monitor, ami hétköznapokon már csak a weben működik, csak hétvégén jelenik meg nyomtatásban
2. Szakosodj. Országos hírekkel nehéz különlegesnek lenni. Válassz olyan szakterületet, amiben domináns, megkerülhetetlen vagy. Helyi hírszolgáltatóként király lehetsz.
3. Finanszírozás. Hát, ezt elég ügyesen elkenik, de a lényeg, hogy nincs egyetlen, egyedül üdvözítő módszer. Akad kiadvány, ahol működik az előfizetés, máshol a mikrofizetés is lehetséges. Az állami segítségnyújtás gondolatától sokakat kiver a víz.
Sajnos sokkal okosabb a könyv elolvasása után sem lettem, továbbra sem látom tisztábban az újságírás jövőjét. Ráadásul azt sem értem, milyen üzleti modell alapján működik ez az OurBlook.
