Blogünnep

 

Tegnap este volt a  Golden Blokk  díjátadó ünnepsége, de most mégsem erről, hanem a Wall Street Journal ünnepi összeállításáról  szeretnék írni. 10 éves a blog, vagyis a blogolás. Pontosabban a WSJ szerint most van a születésnap, de ezt majdnem annyian vitatják, mint Jézus pontos születésének az idejét.

Az Első Blogger személye valószínűleg megállapíthatatlan,  az Első Blogbejegyzés beazonosíthatatlan, de azt hiszem, ennek nincs is túl nagy jelentősége. A WSJ „ünnepi”cikkének szerzője Tunku Varadarajan korrekt összefoglalót írt arról, hogyan váltak a blogok egyszerű linkajánlókból "intellektuális bőrkontaktussá”, majd következik 12 Ismert Személyiség véleménye a blogokról, a blogolásról. (Az „objektív újságírás” szabályai szerint fele-fele arányban a blogolást magasztalók és az azt elutasítók).

A szimpatizánsokról nem érdemes itt írni, hiszen őket a Médiablog olvasói minden bizonnyal jól ismerik. Érdekesebbek az ellenzők. Például Tom Wolfe , aki ugyan nem olvassa már a „fárasztó nárcisztukus sikolyokat, alaptalan ’információkat’ közvetítő blogokat”, de mégis biztonsággal jelenti ki, hogy a „blogok univerzuma a pletykák univerzuma”. Megdönthetetlen bizonyítéka a Wikipedia, amit nyilván szintén nem használ, de a Tom Wolfe szócikkre – egyáltalán nem hiúságból – azért rákukkantott és abban több pontatlanságot is talált…

Ezek után jöjjön a „vörös farok”, az egyik ősblogger, Cory Doctorow rövid vallomása:


 

Undorodni, lenyelni, vagy kiköpni?

 

Szánalmas a hazai média, ahogy magát objektívnek álcázva ráugrik a piti „szenzációkra”. Most megint Polgár Tamás (Tomcat) szélsőjobbos provokátor a téma. Korábban a média csak az  Polgár nyilvános szereplésinek volt lelkes közönsége, egy ideje a TV2  szívesen szórakoztatja vele reggeli műsorának közönségét.

Polgár szövegeiben semmi új nincs, a szélsőjobbos, rasszista, antiszemita kiadványok jól ismert szövegeit ismételgeti. Különlegessége legfeljebb az, hogy nem bujkál, nézeteit büszkén vállalja. Kincs az ilyen ember a média számára, nem kell keresni, kutatni, igény esetén bármikor előszedhető és ő már mondja is...

Polgár Tamás pedig ügyes, tökéletesen kihasznál minden lehetőséget. Nem „internetes blogger”  - a nevén nevezni nem merő, szemérmes média következetesen így titulálja -, hanem igazi exhibicionista, aki a szereplésért mindenre képes.

Polgár legutóbb a Talmudból vett „idézetekkel” szórakoztatta közönségét. Az „objektív média” ezek után nem azzal foglalkozik, miért, hogyan kerül Polgár ezzel a produkciójával a képernyőre, hanem vallástörténészeket, rabbikat felvonultatva próbálják bizonygatni, hogy a zsidók nem is esznek gój gyerekeket reggelire. Nehéz eldönteni, hogy ilyen cinikusak, vagy ilyen hülyék azok, akik ezt képzelik a „kiegyensúlyozott vélemények megjelenítésének”.

Kár, hogy a Kuruc.info szerkesztői, vagy a napokban a YouTube-on megjelent (azóta leszedett) Zsidófigyelő klip készítői illegalitásban működnek. Őket is behívhatná valamelyik kereskedelmi tévé egy kis reggeli csevegésre.

Adalékok:

A  TV2 illetékesei néhány vallástörténész és rabbi szerepeltetésével és  a nyilatkozattal, miszerint  „ajövőben sokkal körültekintőbben fogják kezelni az 'ilyen típusú személyek szerepeltetését'” úgy gondolják, hogy minden rendeben van.

A Lánchíd Rádió honlapjáról leszedett  a Szetey Gábort ruháján ruháján rózsaszín háromszöggel, a háttérben az auschwitzi haláltáborral ábrázoló fotómontázst és azonnal kirúgta a felelősöket.

A leglátogatottabb hazai portál, az Origo az objektív újságírás hazai úttörője fontosnak tartotta, hogy kitegye a képet.

 

Larry Kramer megmondja

 

Ha nem tudod, hogy ki ez a pofa, azt gondolhatod, hogy egy építési vállalkozó, aki éppen most gyűrte be az autóstáskába az összetekert pénzköteget. Pedig nem az. Larry Kramer újságíróként és  szerkesztőként  20 évet lenyomott a hagyományos (print) médiában, ő volt a  MarketWatch.com alapítója, majd a CBS digitális médiáért felelős alelnöke. 20006-ban aztán a CBS rájött, hogy nem saját digitális birodalmat kell építgetni (Kramer ebben volt jó) hanem vásárolni, összeolvadni, bedarálni. (Amerikaiul: M&A)

Kramert azért nem kell nagyon sajnálni: Továbbra is a CBS tanácsadója maradt, illetve a Polaris Ventures tanácsadója lett. Nos, hát ezen a videón ő osztja az észt. (Ne várj csodát, profi tanácsadó ingyen nem ad biztos tippet.)

 

Blogilvy.hu

 

Nemrég a legismertebb hazai reklámügynökségek honlapjairól készítettem egy rövid áttekintést. (Az októberi Kreatívban jelenik majd meg.) A helyzet évek óta szinte teljesen változatlan: Az ügynökségeknek  - tisztelet a kivételnek - fogalmuk sincs a web működéséről, viszont görcsösen igyekeznek, hogy magával a site külsejével,  megjelenésével bizonyítsák végtelen kreativitásukat. Az eredmény általában szánalmas.

A közhiedelem szerint a reklámosok a legnagyképűbb alakok (na, talán holtversenyben a tévésekkel). Ha ezt túlzó általánosításnak is tartom, azért az sokkolt, hogy az Ogilvy Budapest honlapján piros háttérben egy fekete Ogilvy aláírást találtam. Ennyit, semmi mást. Mivel sem egy telefonszám, sem egy „under construction” felirat nem volt mellette, én úgy dekódoltam az üzenetet, hogy akinek ennyi nem elég, az...

Aztán néhány hete kiderült, hogy nem erről volt szó, (viszonylag) nagy felhajtással debütált az új honlap, ami ugye „web 2.0. solution” - magyarul egy BLOG. Na, hát ezért írok róla.

A www.ogilvy.hu tudomásom szerint az első olyan hazai céges blog, ami a hagyományos, statikus vállalati honlapot próbálja felváltani valami élő dologgal. Első esetben fordult nálunk elő, hogy egy ismert, nemzetközi cégnél nem csak a (többnyire fiatal) dolgozók vannak tisztában a blogolásban rejlő lehetőségekkel, de sikerül meggyőzni erről a főnökséget is.

A Ogivly blog pesze még nagyon fiatalka. Akad benne érdekes anyag, de nincs még kiforrott egyénisége. Fejlődik? Elhal? Más cégek is követik őket? Holnapután minden vállalat blogra cseréli le a honlapját? (...és blogokban, bekezdésekre bontva terjeszti rettenetes „sajtóközleményeit”? Hát, majd meglátjuk!

 

Harc a szalamandrákkal

 

Tegnap óta egy beteg lelkű „hozzászóló” keseríti itteni életünket. A bejegyzések alól viszonylag gyorsan eltüntetem  szellemi ürüléket, de akik feliratkoztak a hozzászólás RSS-re, sajnos az igazi hozzászólásokkal együtt megkapják ezeket a torz agyszüleményeket is.

A hvg.hu fejlesztői dolgoznak az optimális megoldáson, addig is valamennyi olvasó elnézését kérem a kellemetlenségért!

(A címben idézett regény egyébként innen letölthető.)

 

Mellékhatások

 

Gyurcsány Ferenc utasítására az IRM üldözni kezdte a Kuruc.infot (Most éppen botokkal ütögetik a nyomaikat.) Az Index írja, hogy a német Zentralrats der Juden (központi zsidó tanács) a YouTube-on hónapok óta elérhető náci videók miatt pert fontolgat a Google ellen. Szintén a YouTube-on látható a Zsidófigyelő című klip, amin számos magyar zenész, színész, író...zsidó származását képekkel illusztrált hard rock dalocskában „leplezik le”.

Mégis csak be kéne tiltani az internetet?

 

Miben különbözik Rupert Murdoch Széles Gábortól?

 

A címben nyilván nem arra céloztam, hogy az előbbinek több a pénze.  Murdochnak egyébként még az 5 milliárd dolláros bevásárlás (Dow Jones & Co) után is maradt elég pénze, hogy nyaralni menjen. Az információk azonban a Földközi tengeren is utolérik, így megtudta, hogy minden szép ígérete ellenére több újságíró is távozni készül a Wall Street Journaltól. A LA Times értesülése szerint  időt nem vesztegetve  jachtja fedélzetéről azonnal  felhívta a három újságírót, hogy elmondja nekik, mekkora csacsiságot követnének el, ha éppen most, a lap hihetetlen felfuttatásakor lépnének le. Ráadásul a konkurenciához. (Ketten a legnagyobb riválishoz, a NY Timeshoz készültek, a harmadik dezertőr a kevésbé veszélyes Financial Times-t vette célba.)

 Úgy látszik, Széles Gáborral ellentétben Murdoch úgy gondolja, hogy egy lap nem csupán a címből és az előfizetői listából áll, szerves részét alkotja a szerkesztőség is. (Ha 3 év múlva megnézzük, hol  áll a WSJ és hol áll az MH, eldönthetjük, melyik stratégia volt a helyes.)

Az már itthon is előfordult, hogy az újdonsült tulajdonos személyesen rúgta ki az örökölt embereket, de arról még nem hallottam, hogy maga próbálta volna visszatartani a távozni kívánó firkászokat. (Ha valaki átélt volna ilyet, feltétlenül mesélje el!)

Jó lenne persze arról is hallani, honnan tudta meg Murdoch, hogy ki és hova akar átigazolni? Ennyire nyitottak az emberek a WSJ-nál, vagy ilyen hatékony a beépített „tégla”? És vajon honnan tudta meg a LA Times, kinek telefonálgat Murdoch. (Feltételezem, hogy az érintett újságírók nem verték a dolgot nagydobra.) Esetleg Murdoch (és emberei) az aggódó, telefonálgató tulaj képével a többi újságíró aggodalmát próbálják eloszlatni?

 

Miért irigylem a BBC-t?

 

Az edinburghi nemzetközi televíziós fesztivál vitaindító előadásán Jeremy Paxman a BBC Newsnight műsorvezetője a BBC vezetésére borította az asztalt. Persze csak képletesen. Paxman szerint a BBC (és ez érvényes a többi tévére is) nem azzal foglalkozik, amire való, a vezetésnek nincsen jövőképe, az érdemi kérdések helyett azon rágódnak, hogy „megengedhetjük-e ezt magunknak”, illetve hogy „hoz-e ez elég bevételt”? Nem látszik, merre az előre, de ami a legnagyobb baj, semmi jele annak, hogy bárki is foglalkozna ezekkel a kérdésekkel.Túl sok a program, kevés bennük az emberi fogyasztásra alkalmas műsor. A vezetés műsorszórás fejlesztésére koncentrál, közben egyre kevésbé van mit szórni.

Ilyesmivel szórakoztatta Jeremy Paxman a fesztivál díszes közönségét. Természetesen ez nem a leköszönő beszéde volt, a BBC vezetőségében (remélhetőleg) fel sem merült, hogy ezért most azonnal ki kellene rúgni. És persze maga a BBC sem hallgatta el a dolgot, sőt, az előadás másnapján John Humphrys a Radio 4 műsorában a  legrázósabb mondatokkal szembesítette az előadót.

A BBC vezetői eddig nem reagáltak az elhangzottakra.

Emlékeztető::

Emlékszel még Friderikusznak a Népszabadságban megjelent hisztérikus interjújára? A kétféle bírálat és azok fogadtatása közti különbség nagyjából megmutatja, milyen messze is van a hazai „közszolgálati média” a BBC-től.

 

Hova lesznek az újságolvasók?

 

A széles körben elterjedt hiedelem szerint az internet csábítja el az újságolvasókat. Ez persze nem igaz, vagy így nem igaz. A NY Times lemorzsolódott olvasói nem jelennek meg teljes létszámban a NYTimes.com-on, ahogy  a Népszabadság elvesztett olvasói sem válnak mind a NOL törzsolvasóivá.

Számos elemzés, tanulmány bizonyította már, hogy a lapok válsága nem az internet megjelenésével, hanem évtizedekkel korábban kezdődött. Az elveszett olvasók jelentős része nem máshová vándorol el, hanem nem fogyaszt többé híreket. Sehol.

Az is jó kérdés, hogy miért is olvasnának az emberek újságot? A legsokkolóbbak a hétfő reggeli lapok. Ha a hétvégét nem egy lakatlan szigeten, a rádiótól, a tévétől, az internettől teljesen elzárva töltötted, akkor  elég egy pillantás a címlapra és megállapíthatod, hogy jobban jártál volna, ha a kocsik között kolduló hajléktalannak adod a pénzt. Ha szerencsés vagy, a  belső oldalakon talán akad ez-az, de ezek nem hírek, hanem többnyire olyan mélyhűtött anyagok, amik a szavatossági határidőn belül szinte bármikor kiolvaszthatók.

Van létjogosultsága a napilapoknak, amikor a legjobb esetben is csak tegnapi híreket képesek közölni? Az olvasók fokozatosan csökkenő száma mutatja, hogy nem sok. Kérdés, hogy vannak-e alternatívák?  Ha tudsz angolul,  folyamatosan követheted a világ híreit, nem kell a hazai lapok MTI-től átvett híreire, vagy a lapok egyre gyérülő tudósítói hálózatától származó információkra hagyatkoznod. És a hazai hírek? Hát, itt az internet is elég kiábrándító. Az előbb a Kuruc.info elleni fellépésről kerestem anyagot. A Hírkereső keresési eredményei jól mutatják, hogy a látszólag sok találat alig néhány közleményt takar. (Sok „hírportál” még egy új cím kiötlésére sem képes.) Hogyan lenne képes az ilyen „hírverseny” az internetre csábítani az olvasókat?

Következik a már sokszor elhangzott tanuláság: A fogyasztók (olvasók) nem hülyék. Csak akkor fogják az újságokat olvasni, a hírportálokat böngészni, ha olyan tartalmat kapnak, amilyet szeretnének. A kiadók próbálhatnak valami langyosat, másnaposat, emészthetetlent is rájuk sózni, de akkor ne csodálkozzanak, ha az olvasók undorodva elfordulnak.

Adalék:

Ha olvasol angolul, ne hagyd  ki Jack Schafer a Slate-en megjelent Already Chewed News című írását. (Tulajdonképpen az én bejegzyésem az adalék ehhez a cikkhez.)

 

13 klisé, amitől egy bloggernek érdemes megszabadulnia

 

Pénteken olvasnivalókat ajánlottam, most meg elmesélem, miket olvastam én a hétvégén.

Az újságok jövőjével foglalkozó, érdekesebbnél érdekesebb írások (ezekről majd máskor) becsúszott a Coding Horror blog Thirteen Blog Clichés útmutatója.

Bár a szerző, Jeff Atwood azt tanácsolja, hogy kerüljük a blogokkal, blogolással foglalkozó meta-blog bejegyzéseket, azért én röviden mégis írok a leggyakoribb problémákról.

1. Nem lehet megtudni, ki a blog szerzője. -  Egy blog fenntartása elég sok munkával jár. Elég furcsa, ha valaki úgyakar profitálni ebből, hogy közben elfedi kilétét. (Persze, az önzetlensés szép dolog.) Atwood szerint mindenki nyer azzal, ha a blogger néhány szóban bemutatja magát. (Természetesen itt nem az egoblogokról, hanem a tematikus / szakmai blogokról van szó.)

2. Azok a helyes kis ikonocskák.  -  Egyesek imádják a szép kis színes ikonokat, amikre kattintva mindenféle közösségi szolgáltatásokba lehet benevezni a bejegyzést. Általában, minden új „fícsör” hozzáadása előtt gondolkodj el azon, hogy  ér-e ez annyit, hogy ezzel bonyolítsd a blogot, rontsd annak használhatóságát.

3. Blogroll – Atwood szerint a blogroll nem más, mint az ismerős bloggerek felé tett gesztus, használati értéke nincs. Ami tényleg fontos, arra a blogbejegyzésekből (a szövegből) közvetlenül kell linkelni, a többi meg nem érdekes. (Nemrég Doransky is arról írt, hogy a kedvenc blogok listázásának ideje lejárt, inkább a fontos, friss linkeket kell megosztani az olvasókkal.)
Én ezt másképp gondolom. A kedvencek listája (blogroll) azokból a blogokból áll, amiket gyakran megnézek, fontosnak tartok. Könyvjelzővel (címkével) viszont az ezekben talált,  olvasásra érdemes cikkeket, bejegyzéseket látom el. Ha egy blogger számomra fontos témákról ír, jó esély van arra, hogy kedvencei között is találok érdeklődési körömbe illő blogot. (Itt természetesen megint a tematikus blogokról van szó.)

4. Címkefelhő – Atwood szerint felesleges a grafikus eszközökkel (betűméret, szín) erősített címkefelhő. Szerinte használhatóbb egy egyszerű, válogatott lista, kiegészítve a megjelenés gyakoriságát mutató számokkal.  Szerintem meg nem

Akit érdekel a többi 9 pont is, olvassa el a Coding Horror eredeti bejegyzését.

 

Hétvégi információdózis

 

A napozástól bőrrákot kaphatsz, a strandolás butít - inkább próbáld rendezni egyre nagyobb információs deficited!

Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a blogok már teljesen mindennapossá váltak és szépen beépültek a médiauniverzumba. A napokban a LA Timesban "Blogs: All the noise that fits" című cikkében Michael Skube indított megsemmisítő(nek szán) rohamot a blogok és a blogoszféra ellen. Az egyik legtekintélyesebb amerikai újságíró-blogger, Jay Rosen  néhány soros (de sok értékes linket tartalmazó) bejegyzésben reagált rá.. A címe: "Ember, menj inkább nyugdíjba!" (Skube egyébként újságírást tanít valamelyik amerikai egyetemen!) Ha ennyi nem elég, Skube cikkének címére keresve rengeteg további blogger-reakciót találsz.

Érdemes kicsit rágódni a Silicon Alley Insider "Running the Numbers: Why Newspapers Are Screwed" című írásán is. Ez írás a NY Times példáján, számokkal próbálja bizonyítani, mennyire lehetetlen gazdaságilag a print-online átállás. Seamus McCauley (Virtual Economics) igen elegánsan szedi darabjaira a felszínes számolgatást. (Ha ez nem elég, olvasd még el Steve Yelvington érveit is!

 Egyre többen és egyre többször használunk olyan holmikat, amiket egyszerűen  közösségi hálózatnak szoktunk titulálni. Örülünk nekik, vacakolunk velük, de ritkán izgatjuk magunkat az elméleti alapokkal. Brad Fitzpatrick most megteszi ezt helyettünk is.

A Read/Write Web egy olyan szolgáltatásról (PubMatic) ír , aminek segítségéve la honlaptulajdonos a vezető hírdetési hálózatokból kimazsolázhatja a legjobban fizető hirdetéseket. (Finom...)

Na, kellemes hétvégét!

 

Blokkolt agyhullámok

 

Két nappal ezelőtt kaptam (Pocakostól) az Ajnász - Index sztorira mutató linket.
(Szerintem már az egész világ ismeri, de azért röviden összefoglalom a történetet: Az Index ügyvéde perrel fenyegeti azokat, akik saját gépükön, saját böngészőjükön kiszűrik a hirdetéseket.)

Akkor úgy gondoltam, hogy nem, foglalkozom a kérdéssel, mert ennyire ökör alapból sem egy ügyvéd, sem a megbízója nem lehet, talán nem is eredeti a levél, akkor pedig a kriminalisztikai kérdésről van szó.

 Persze megint más a helyzet, ha az Index mégis ilyesmire vetemedett.  Akkor a blogoszféra hamarosan össztüzet zúdít rájuk, vagyis felesleges, hogy még én is erről írjak - akad más fontos téma bőven.  (Ez lényegében be is jött, tegnap még az Index saját blogszolgáltatója, a blog.hu is ezt a témát választotta  címlapsztorinak.) Ha így alakulnak a dolgok, akkor igazából az az érdekes, hogyan reagál minderre az Index. Ez azonban inkább egy  pr blog -  válságkezelésről van szó - mint a Médiablog témája lehetne. (Egyébként ha a levél valódi, feltétlenül érdemes megvizsgálni, rendesen működik-e az ügyvédi irodában a klíma, nem enyhébb hőguta következtében keletkezett-e  a levél.)

Most mégis azért veszem elő a dolgot, mert a mai Népszabadságban cikk jelent meg  a témáról. Már az is figyelemreméltó, hogy a szerző, Hargitai Miklós egyértelműen a reklámszűrők pártjára állt, de az igazi szenzáció mégis az, hogy egy téma két nap alatt „feljutott” a magyar blogoszférából a mainstream sajtó „fellegvárába”. Igen, nálunk is működik a más országokban már többször megtapasztalt "csoda"!

Nem tudom, korábban mennyire volt ismert az Ajnász site, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok pénzbe került volna néhány nap alatt ennyire felfuttatni ismertségét, látogatottságát. Tulajdonképpen köszönettel tartoznak az Indexnek.

(Linkeket most nem adok, akik nem talál 5 perc alatt legalább 50, a témával foglalkozó bejegyzést, az meg sem érdemli…)

Frissítés (10 perc múlva): Máris meggondoltam magam, a "Meghülyült az Index, de elnézést kér érte" c. ópusz linkjét mégis közkincsé teszem.

 

Compete

 

A napokban több olyan cikk is a kezeimbe keült, amikben a Compete.com adataira hivatkoztak. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna róla. Talán mások is vannak, akik nem vették eddig észre, ezért most „bemutatom”:  A Compete.com (nem tévesztendő össze az egész másra való Complettával) egy olyan eszköz, aminek segítségével megbecsülheted bármelyik website forgalmát. Olyan tehát, mint az Alexa, csak valamivel jobb. (Ha nem ismernéd az Alexát, akkor elég annyit tudnod, hogy olyasmi, mint a Compete.com, csak nem annyira jó.) Bocs, de ne várd, hogy korrekten elmagyarázzam, hogy hogyan működik a dolog, de ha nagyon kíváncsi vagy, sok mindent megtudhatsz.

A fenti illusztráció a nytimes.com (kék), a washingtonpost.com (piros) és a cnn.com (zöld) éves forgalmának alakulását mutatja. A nagyjából állandó viszonyok csak májusban borultkak fel.  Ekkor váltott külsőt (valójában ennél többet) a CNN.com. Mégsem mindenki veszítl az átalakuláson?

Mielőtt remegő kezekkel beírnád a saját webes címedet ki kell hogy ábrándítsalak:  A Compete.com 2.000.000 amerikai napi kattintgatásaira alapozza értékeit és leginkább az 1.000.000 leglátogatottabb amerikai oldalakra koncentrál. (Igen, szerintem is kár.)

Azért próbálgasd, nézegesd, igen tanulságos!

 

A web 2.0. nem univerzális csodaszer

 

Nagy durranás volt, amikor márciusban igazi web 2.0-ás honlappal rukkolt elő a USA Today.  (A premierről éni is beszámoltam  ). A honlapot még a kényes ízlésű Techcrunch is megdicsérte, a NY Times és a Washington Post elé követendő példaként állította.

Az USA Today elég biztosra ment, nem kezdett el házon belül barkácsolni, hanem a Pluck Social Media Suite  névre keresztelt, közösségi eszközökből összeállított, korábban már máshol bevetett csomagját alkalmazta.

A „webkettesítés”  minden jó szándék ellenére sem hozta meg  a Pluck által ígért (forgalom, oldalletöltés) növekedését. Ellenkezőleg: A honlap forgalma inkább visszaesett.) Az olvasók ragaszkodnak a megszokott külsőhöz? Az USA Today közönsége nem fogékony a webkettes huncutságokra? Nyilván hosszabb időre és több adatra van ahhoz szükség, hogy erről komolyabb véleményt lehessen mondani. Mindenképpen érdemes viszont felidézni Steve Rubelnek a felújított USAToday.com kapcsán leírt véleményét Szerinte ma már nem elég egy új közösségi hálózatot létrehozni, hanem hidat kell építeni a már meglevő, hasonló közönséget összefogó hálózatok felé.

Azt hiszem, ezen az újabb és újabb hazai klónok fejlesztőinek is érdemes lenne elgondolodniuk.

 

Journalism 2.1.

 

Sok-sok bejegyzéssel ezelőtt írtam a Knight Foundation Journalism 2.0. túlélőkészletéről. Érdekes vállalkozásnak tűnt, csupán egy baja volt: Sem online olvasni, sem letölteni nem lehetett. A probéma most legalább félig megoldódott - az anyag PDF formátumban letölthető.
 

Ezt magaddal viheted...

 

A gyakran ismételgetett nézet szerint az online újságok soha nem léphetnek teljesen a nyomtatott lapok helyébe, hiszen
 - nem vihetjük őket magunkkal a vécére
 - nem lehet velük legyeket csapkodni
 - nem lehet beléjük csomagolni

Nem állítom, hogy mindegyik, de az első érv mindenképpen megdőlt:
A Sony bemutatta új, 2,5  hüvelyk széles  0,01 hüvelyk vastag (számolja át milliméterre, akinek van hozzá türelme) elektronikus papír-képernyőjét.


(via sans serif blog)
 

Hírgyűjtők - (Frissítve)

 

(Frissítés a bejegyzés végén.)

A napokban olvastam, hogy korszerűsített formában újraindult a Hírek.hu hírgyűjtő. Őszintén szólva nekem az sem tűnt fel, hogy megszűnt, a név is csak homályosan rémlik (vagy ez is csak áthallás a Hírek Média „anyacég” nevéből?) Megnéztem: Újabb Netvibes variáció. Nem látok benne semmi olyat, amitől a közeljövőben a Meghatározó Magyar Hírgyűjtővé válhatna.

Médiamunkások társaságában a napokban éppen arról esett szó, hogy hiába az RSS, a személyre szabható kezdőoldalak, a kifinomult szűrőalgoritmusokkal operáló híraggregátorok, a jó öreg Hírkereső rendületlenül tartja vezető pozícióját? Itt is a médiafogyasztási szokások kapcsán emlegetett beágyazottság a magyarázza a megrendíthetetlen első helyet?

Szerintem a hazai hírgyűjtők legnagyobb baja, hogy informatikusok készítik őket, akik az egészben csak a programozási feladatot látják, de fogalmuk sincs a hazai internetezők hírfogyasztási szokásairól. Többségük időrendbe rakott címeket közöl, csakhogy ezek között vegyesen szerepelnek valódi hírek és bulvárcímek. Számomra értelmezhetetlen, hogy „9:09 – Marija Sarapova egy katasztrófa szex közben”. (Elképzelhető, hogy 11:23-ra változik a helyzet?). Vagy az, hogy „9:07 – Nokia 6555: érzéki új 3G mobil”. Miért lenne ez időhöz között információ? Sokan rájöttek persze, hogy csak akkor kapnak találatokat a hírgyűjtőkből, ha versenyre kelnek a búlvárcímekkel. Ettől kezdve értelmét veszti a szolgáltatás, hiszen a címek nem az informálást, hanem éppen az olvasók megtévesztését célozzák.

Egyáltalán, lehet-e, kell-e nálunk hírgyűjtőt készíteni? A Google News 4500 hírforrásból válogat. Nálunk hány hírforrást használnak a hírgyűjtők? (Állj neki, számold végig az ujjacsakáidon!) Ebből hány az eredeti forrás és hányan élnek egymás híreinek az újrahasznosításából?

Látszólag nagy a hazai választék, de valamennyi játékos  a fapados Hírkeserő ,vagy a „webkettes” Netvibes sikeres modelljét másolja. A Hírstart önálló, portálszerű oldal összeállításával próbálkozik (szerintem sikertelenül), a Hírfalon a cikkek bevezetői is megnyithatók és hozzászólásokat is lehet írni (minek?), az aHírek  - véleményem szerint etikátlanul – saját keretében nyitja meg a hírforrások oldalait – nagyjából ezek a különbségek az egyes hírgyűjtők között. Igazán új és hasznos szolgáltatást igazából csak a Hírösszefoglalónál találtam, ahol tartalom szerint összefűzik az összetartozó cikkeket. Lehet persze, hogy ez is inkább kiábrándító, mint hasznos: Még jobban láthatóvá válik, hogy kevés az önálló anyag, a legtöbb online hírforrásnak nincs saját információja, leginkább az MTI anyagait adják tovább

Frissítés (7.08.23.)

Semmi sem tökéletes. A fenti összeállításból kimaradt a Frisshírek, pedig ez az egyik legjobb hazai hírgyűjtő szolgáltatás. Erénye az átlátható elrendezés (csak az oldal tetején, elkülönülve csücsül néhány Google hirdetés), a téma szerint összefogott hírek, hiánoyssága viszont, hogy nincs hozzá egy rendes kereső.

 

A magazin olyan, mint a csoki

 

Ha néha kezembe kerül a Story, vagy valamelyik másik „sztármagazin”, mindig belelapozok, mert abban reménykedem, hátha sikerül megértenem, miért is szeretik annyian. (Az, hogy az emberek bunkók és az intelligenciaszintjük legfeljebb az ilyesmi befogadására alkalmas nem jó válasz, mert akadnak kifejezetten értelmes embereket is, akik szívesen olvasgatják ezeket a kiadványokat.)

Most végre láttam egy (rettenetes minőségű) videót, ahol  Samir Husni  (Mr. Magazine) elmagyarázza, hogyan is működnek a dolgok. Azt hiszem, nagyon másképp,  mint ahogy azt sok médiastratéga képzeli.

Mr. Magazine a világ legkelendőbb magazinját a Cosmopolitant hozza fel példának. Miről ír? Elsősorban a szexről, másodsorban a szexről, harmadsorban a szexről (+ van még valami reszli, ami a maradék helyet kitölti.). Ha csak maga a tartalom volna érdekes, akkor csak az idióták vennék a lapot, hiszin a tévéből, vagy az internetről olcsóbban és egyszerűbben kapható meg ugyanaz médiaszex-dózis. Az olvasók  mégis ragaszkodnak a Cosmopolitanhoz, mert függővé váltak. Samir Husni szerint az igazi magazin olyan, mint a csoki. Aki pedig egyszer függővé válik, azt nem lehet leszoktatni. (Figyelem! Feldmár András pszichoterapeuta szerint semmiféle függőség nem gyógyítható, legfeljebb másfajta függőséggel helyettesíthető. Lehet például, hogy leszoksz a Story olvasásáról, viszont sorozatfüggővé válsz.)

A függőség kialakítása nem klasszikus  újságírói feladat. Husni szerint a magazinok készítése nem is újságírói feladat, hiszen valójában nem információk átadásáról van szó (ha elfelejtetted volna, valamikor ez volt az újságírás feladata), hiszen mint információ teljesen érdektelen, hogy terhes-e X. színésznő és válik-e Y szupermodell.

Mindez jól magyarázza a Story (és a többiek) titkát: Én mint hagyoményos médiatermékhet közelítek hozzájuk, vagyis információt keresek bennük. Feleslegesen. A Story-függők viszont megtalálják benne heti "sztárpletyka" adagjukat.

Feltétlenül érdemes rászánni az időt és megnézni a videót.

  • Megnyugvással tapasztalhatod, hogy nem kell ahhoz feltétlenül szépnek lenned, hogy mások 12 perc 16 másodpercig téged nézzenek.
  • Megállapíthatod, hogy a te angol kiejtésed sem annyira rettenetes
  • Tapasztalhatod, hogy nemcsak te szúrtad el a nyaralási felvételeket, de más sem képes megbirkózni az erősen megvilágított háttér előtt árnyékban ülő főszereplő megörökítésének problémájával.
 

Valami készül (Publish2)

 

Használod a Google Newst, a Digget és a del.icio.ust? Akkor nyilván te is rájöttél már, hogy mindegyiknek megvan a maga előnye, ugyanakkor mindegyikből hiányzik is valami.

A Google News titkos algoritmusaival rengeteg hírforrást átnéz, de  csak ezekre a találatokra hagyatkozva vitaminhiányos maradna  a hírtáplálékod. A Digg.com hírszűrő-közössége leginkább az IT témákban tájékozott, nem biztos, hogy másban is jó ajánlataik vannak. A linkajánlókkal meg leginkább az a baj, hogy ezer helyről kell összegereblyézni a tippket.

Minderre elég sokan rájöttek, mindenkinek megvan módszere arra, hogyan lehet a legbiztosabban és a leghatékonyabban rendszeresen feltúrni a webet úgy, de azért állandóan akadnak újabb, minden korábbinál hatékonyabb módszereket ígérő vállalkozások.

Scott Karp a digitális média egyik legismertebb elemzője (Publishig 2.0 blog) ennél lényegesen tovább ment. A lehetőségeket elemezve megállapította, hogy a híraggregátorok algoritmusai ma még messze nem olyan jók, hogy helyettesíthessék az emberi intelligenciát. A Digg.com elemzésekor  - korábban számos cikkben foglalkozott vele – arra jutott, hogy elméletben óriásiak a módszerben rejlő lehetőségek, de jelenlegi formájában túl hierarchikus, valójában a résztvevőknek csak egy kis töredéke foglalkozik a hírek szűrésével, a többiek csak az eredményeket élvezik. További gondot okoz, hogy a Digg eredményei óhatatlanul egy szűk, az információkat többieknél sokkal hatékonyabban szűrő, de kis területre koncentráló társaság érdeklődését tükrözik.

Scott Karp szerint a közösségi hálózatban az információ szűrését azokra kell bízni, akik a legprofibbak ebben: az újságírókra. Karp és társai gőzerővel dolgoznak a Publish2 közösségi hálózaton, ami egyesít a szakmai közösségi háló, a közösségi szűrő és a webes könyvjelző erényeit.  A szeptemberben (próbaüzemben) induló Publish2 vállaltan elit hálózat lesz, ahová nem lehet csak úgy, az utcáról feliratkozni. Ugyanakkor számukra nem az az újságíró, aki valamilyen „hivatalos” szerkesztőségben dolgozik, hanem aki valóban hírek gyűjtésével foglalkozik (ennek megfelelően a hírbloggerek is újságírónak minősülnek.)

Az elvek szépek, az ismertetőt mindenképpen érdemes elolvasni, a többi pedig részben a készülő szoftvertől, de még inkább a közreműködő hírszűrő-újságírókon múlik.

Kétségek azért vannak. Scott Karp ugyan a média 2.0. egyik kitűnő szakértője, de a spanyolviaszt nem ő találta fel. A Daylife  a Newsvine, a Citizendium.com a Topix.com  a NewsTrust, a NowPublic  … mind-mind variációk erre, vagy egy nagyon hasonló témára. 

Nekem tetszik, amit Karp a Publish2 alapelveiről leírt, ha nem is értek pontosan minden részletet. (A kommentárokat és a hivatkozásokat olvasva ezzel nem vagyok legyedül.) Kérdés persze, hogy egy ilyen „elitklub” képes lesz-e elérni a működéshez szükséges kritikus tömeget, illetve hogy (a vállalkozó szellemű kockázati befektetőkön kívül) honnan termeli ki a rendszer a működéshez szükséges pénzt?

 

A Médiablog új bejárata

 

Igen szerény az én Főbérlőm, a hvg.hu.  A Nagy Átalakítás óta is állandóan fúr-farag, átrendez, csinosít, de egyáltalán nem dicsekszik ezek eredményével. Én például csak most vettem észre, hogy valamikor egy új bejárat is készült a Médiabloghoz.



Az ősidőkben a függőleges menüben volt egy Médiablog - menüpont. A Nagy Átalakítás során ez megszűnt, viszont kaptam egy saját, automatikusan frissülő szövegdobozt. Ez a „hajtás alá”, vagyis a nyitóképernyőn kívülre került, amiért tartottam tőle, hogy az innen érkező látogatók száma csökkenni fog. Tévedtem, néhány nap alatt megtalálták az olvasók. (A legújabb kutatások szerint  az internetezők igenis hajlandók görgetni az oldalakat, ha esély van rá, hogy lejjebb is találnak valami használhatót.)

A mostani új pótmenü-sávban jó helyen vagyok, közvetlenül a vezető hírek alatt. Jó a társaság is –  társbérlők, albérlők. Kíváncsian várom, hogy hányan nyitnak majd be hozzám az új, elegáns ajtón keresztül!

 

Akadálytérkép

 

Azt hiszem, a Klubrádió honlapja az egyik legrettenetesebb hazai „médiaszájt” (pedig erős a verseny a címért). Tegnap kerestem rajta valakit. Nem találtam meg, viszont belebotlottam egy ügyes szolgáltatásba.

Nem állítom, hogy az Akadálytérkép valami forradalmian új dolog, valami óriási munka sem kellett az elkészítéséhez. Egyszerűen jó, hogy valakinek eszébe jutott, összedobta, kirakta. Jobb lenne persze, ha látszana, mikor frissült utoljára,  saját tapasztalataik alapján kiegészíthetnék az olvasók is, beépíthetnénk más weboldalakba is…de hát örüljünk annak, ami van!

 

Tájmlájngyár

 

Hogy is nevezik magyarul a timeline-t? (Mióta kikaptam, mertállandóan "brendezek", holott a jó magyar márka ugyanazt jelenti, óvatosabb vagyok). Szóval? Idővonal? Időgrafikon? Nevezzük bárhogy is, néha nagyon hasznos, hiszen segítségével egyszerűen, átláthatóan ábrázolhatunk időbeli folyamatokat. Valamire való újságíró nem élhet nélkülük.

A Nagyok pesze csak átszólnak az Infografikai Főosztálynak, a kisebbek, ha ügyesek maguk barkácsolnak egy jó kis tájmlájnt, de mit csináljnak a sietősek és az ügyetlenek?

Használják az xtimeline.com ügyes kis webkettes holmiját! Böngéssz mások grafikonjai között, minősítsd őket, gyárts te is saját tájmlájnt, oszd meg másokkal (Klasszikus webkettes felállás)

Illusztrációként gyorsan fel is dolgoztam a Médiablog (leánykori nevén e-média) rövid történetét egy bájos kis tájmlájnban, a megadott script segítségével be is építettem ide  - szét is nyomta szépen az egész blogot. (Semmi sem tökéletes...)

Nincs harag, szeretlek xtimeline, még látjuk egymást!

 

Olvasnak-e az újságírók blogokat?

 

Egy friss felmérés szerint 

  • a  „tech” újságírók háromnegyede rendszeresen olvas blogokat.
  • a megkérdezettek több mint fele napi 1-3 blogot olvas. (Ez úgy hangzik, mint egy orvosi utasítás: Napi 1-3 blog éhgyomorra, újságolvasás előtt.)
  • az újságírók harmada hiteles forrásnak tekinti a blogokat. 
  • a megkérdezettek 35 százaléka maga is blogol, 67 százalékuk rendszeresen hivatkozik blogokra.

Árnyalná a képet, ha tudnánk, hogy a felmérés készítői mit neveznek blognak. Ma már nehéz olyan informatikai portált találni, ahol ne lenne néhány blognak nevezett valami. Többségük első pillantásra blognak is néz ki, azonan közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy a lap/portál munkatársai írják és inkább csak a körítésben különböznek attól, amit korábban publicisztika néven írtak. Ha tehát a tech újságíró nem tesz mást, csak átfutja a szaksajtót, óhatatlanul egy tucat ilyen blogba fut. Ezek szerepeltnek a felmérésben, vagy csak a független blogok?

Ha a megkérdezett újságírók 67 százaléka rendszeresen idéz az olvasott blogokból, de csak harmaduk találja a blogokta hiteles forrásnak, akkor ez azt jelenti, hogy hiteltelennek tartott blogokat is idéznek?

Megint egy felmérés, amitől nem lettünk okosabbak...

 

A gigászok harca

 

Ahogy azt sejteni lehetett, a TimesSelect várható, de hivatalosan még meg nem erősített megnyitása csak egy lépés abban a játszmában, ami a New York Times Company és a Dow Jones között kezdődött. Miközben a Wall Street Journal szerkesztősége az új tulajdonos brutális beavatkozásától tart azt is tudni lehet, hogy Ruppert Murdoch nem sajnálja a pénzt új szerzeménye kistafírozására. Korábban már többször elmondta, hogy elsősorban a webes és a tengerentúli (onnan nézve) terjeszkedésre koncentrál, növeli a tudósítói hálózatot stb. (Van miből.)

Harc az üzletért, a nagyobb piaci részesedésért. Persze. Közben azonban a történet a liberális NY Times és a jobboldali konzervatív Murdoch-médiabirodalom harcáról is szól.

Ha érdekel a téma, feltétlenül olvasd el Jon Friedman részletes elemzését. (A cikk ugyan a Dow Jones birodalomhoz tartozó MarketWatchban jelent meg, de a szerző nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy részrehajló legyen.)

 

Célzott keresés, célzott tartalom

 

A Reality Check blogban Ephraim Schwartz arról elmélkedik, hogy a „mindenkire lövünk” alapon működő kereső-biznisz nem működhet örökké. Szerinte idővel a szakosodott, szűkebb területre, de pontosabban célzó, jobb ár/találat értéket nyújtó keresők  csábítják majd át az ügyfelek jelentős részét.

Schwartz szerint ebben az üzletágban is az a folyamat játszódik majd le, mint ami korábban a magazinpiacon volt megfigyelhető. Az ötvenes – hatvanas - hetvenes évek nagy, „mindenkire lövünk” magazinjai, mint a (nemrég kimúlt) Life, vagy a Look csak drága hirdetésekkel megtámogatva voltak képesek kiszolgálni milliós közönségüket. Egy árszintet elérve azonban a hirdetők úgy döntöttek, hogy ennyiért inkább a hasonló közönséget hatékonyabban elérő tévékben hirdetnek.  Nagyjából ekkoriban indult el az egy-egy témára szakosodott, vagyis jobban célzó "niche" magazinok karrierje.

A párhuzam érdekes. A Read/Write Web hálózathoz tartozó AltSearchengines.com  oldalon egyébként rengeteg ilyen-olyan szakosodott kereső található. (Ha van rá időd/erőd próbálgasd!)

A slusszpoén azonban nem a bejegyzés szerzőjétől, hanem az egyik hozzászólótól származik. Az igen tájékozottnak tűnő Susan Kuchinskas  szerint a szakosodott (niche) keresők többsége is a Google, az Ask.com, vagy más nagy keresők hirdetéseinek értékesítéseiből szerzik bevételeiket. Alapvető érdekük tehát, hogy ne rongálják azok üzletét...

 

Pakold szét!

 

Szép és fontos dolog a print és az online szerkesztőség szervezeti integrációja, de igazán akkor kezd érdekes lenni a dolog, amikor kezd kialakulni az anyagoknak elosztásának, illetve a nyomtatásban és a weben megjelenő tartalom összekapcsolásának a gyakorlata.

Mindy McAdams Washintonban járt. A repülőn a „normális” körülmények között online olvasott Washongton Post került a kezébe. Tetszett neki, hogy a cikkek mellett szép nagy (nálunk elképzelhetetlen méretű) szövegdobozban hivatkoznak az online kiadásban látható videókra, olvasói vitákra. Szállodájába érve természetesen mindent ki is próbált, meg is írt.


Forrás: Teaching Online Journalism

Józan ésszel belegondolva nincs ebben semmi különös. Miért is ne használná ki egy lap a kétféle csatorna lehetőségeit? A videók, fotók egyes témákhoz új dimenziókat adhatnak (közben a videókat felvezető reklámmal bevételt is termelnek). A nyomtatott lapok az olvasói véleményeket általában olyan késéssel közlik, amikor az eredeti cikkre szinte már senki sem emlékszik. Logikus tehát, hogy felhívják a figyelmet az online kiadásban zajló vitára.

Ezekkel az egyszerű módszerekkel a korábbinál erősebben köthető az olvasó a brendhez. Ha érdekli a téma, a nyomtatott lap elolvasása után is visszamegy a webes kiadásra. Ehhez persze az kell, hogy az anyagok már eleve ezeket a lehetőségeket figyelembe véve készüljenek, a szerkesztők képesek legyenek dönteni a megjelenések helyéről, időzítéséről. És persze az is, hogy ne legyen átjárhatatlan „berlini fal” a print és az online szerkesztőség között.

 

Bűvös számok...

 

A napokban ukridge tévedt a példányszám – olvasottság – látogatottság ingoványos területére. (Majdnem belefulladt.)  Én nem is próbálok úgy tenni, mintha értenék a témához, inkább csak nyilvánosan morfondírozok.

A hazai gyakorlat szerint a MATESZ auditálja a Nemzeti Médiaanalízis (Sonda Ipsos - Gfk Hungária) foglalkozik a nyomtatott lapok olvasottságável, a Webaudit pedig az online kiadványok forgalmát méri. A kettő között (hivatalos) átjárás nincsen.

A brit Audit Bureau of Circulations most jelentette be, hogy ezentúl a print adatokkal együtt teszi közzé a webes adatokat is. (A legnagyobb brit napilapoknál ez már így megy egy ideje.)

Néhány hete olvashattuk,  hogy az Egyesül Államokban novembertől nem is csak egymás mellett publikált print – online számokat, hanem egyetlen, integrált audit adatokat olvashatunk majd.  

A cél nyilvánvalóan az, hogy a médiatulajdonosok és a médiavásárlók ne egyes, külön platformokban, hanem az egyes, egységes brendek által elérhető közönségben gondolkodhassanak.

Ismétlem, nem vagyok igazán járatos ezen a területen, de az az érzésem, hogy a pint és online felületek ilyen egységes kezeléséhez nálunk 2 alapvető dolog hiányzik: A médiatulajdonosok egységes, több platformra kiterjedő stratégiája, a médiavásárlók átfogó, mindkét területre kiterjedő szaktudása. Persze lehet, hogy nem is ez az oka, hogy nálunk eddig nem jártak sikerrel az ilyen törekvések. (Úgy hallottam, hogy voltak ilyen tárgyalások.)  Az integrált audit ugyanis elsősorban azoknak a kiadványoknak kedvez, amelyeknél ugyan csökken a nyomtatott lapot olvasók száma, viszont jelentősen növekszik az online látogatottság. A feltétel első felét nálunk több lap is teljesíti, de a másodikról mindez nem mondható el.

 

Kiszabadulnak a „befalazott” publicisták

 

A kiszivárgott hírek szerint a NY Times.com hamarosan megszünteti,  pontosabban ingyenessé teszi a jelenleg fizetős TimesSelect szolgáltatást.  A 2004-ben bevezetett TimesSelect csak a nyomtatott lap előfizetői, illetve a havi 7.95 dolláros online előfizetők számára tette elérhetővé a publicisztikák többségét és az archívum legnagyobb részét.

A szolgáltatás bevezetését sokan komoly hibának tartották.  Az ellenzőket igazolta, hogy az online előfizetők száma igen lassan nőtt, nem érte el a negyedmilliót sem, majd az utóbbi hónapokban lassú apadásnak indult.

A még hivatalosan be nem jelentett „amnesztiában” valószínűleg szerepet játszik a Wall Street Journal várható fokozódó aktivitása és a 2008-as elnökválasztás is.

 

Mi az a social bookmarking?

 

Próbáltad már elmagyarázni valakinek, mi az a social bookmarking (közösségi címkézés), az RSS, vagy a vagy a wiki? Én próbáltam , szóban és írásban is. Nagyon nehéz, az eredmény meg kétséges.

A videók gyártásával és tanácsadással foglalkozó Commoncraft szerint felesleges a sok szöveg, érthetőbbé tehetők ezek a dolgok egy egyszerű videóval. Persze nem a szokásos, lefilmezett képernyős-kattintgatós videókról van szó, hanem nagyon kifejező, papíranimációt találtak ki.

Tetszik?
Nézd meg a social networking az RSS és a Wiki videót is!

 

Beszélő újság

 

Két friss felfedezésem is van: A napilapipari tanácsadó John Duncan The Inksniffer blogja  illetve az Economist hangos kiadása.  A kettő persze összefügg – az utóbbiról az előbbiben olvastam.

Duncan őszintén lelkesedik a hangos Economoistért. Naponta négy órát tölt kocsiban, ami eddig nagyjából elvesztegetett idő volt. A kereskedelmi rádiók célja nem az informálás, hanem az hogy a hallgatók figyelmét magukra vonják, ezért egyre hangosabbak és egyre gyorsabban váltogatják a témákat. Huzamosabb hallgatásuk maradandó károsodást okozhat.

A hangos Economist valóban nem más, mint egy felolvasott újság. Lehet persze benne cikkről cikkre ugrálni, vagyis nem kell végighallgatni az egészet, de ebben ki is merül az interaktivitás (ami vezetés mellett ideális.) Duncan, aki ezer éve a nyomtatott előfizetője megdöbbenve konstatálta, hogy eddig legfeljebb 15-20 percet áldozott a magazinra, a kocsiban viszont szinte az összes cikket „elolvasta”.

Duncan érdekes következtetésre jutott: A figyelemért folytatott nyomatott sajtó – internet verseny 0 összegű játszma. Az internet használatára nem szabadul fel új idő, az olvasásra szánt, egyre csökkenő időből próbál egy részt kihasítani. A „hangos újság” azért óriási dolog, mert a jórészt kihasználatlan, utazással töltött időre alapozza sikerét. (A könyvkiadók erre már régen rájöttek, a rendkívül sikeres hangoskönyveket is többnyire a sokat utazók vásárolják.)

Tulajdonképpen én is hasonló -  fából vaskarika -  úti médiafogyasztási szokásokat alakítottam ki: Az érdekesebbnek tűnő „találmányokat” (hosszabb cikkeket, tanulmányokat) kinyomtatom és utazás közben olvasom el őket.

Léynegében az egész Médiablognak az az alapja, hogy  messze lakom.

 

A Népszabadság numerája

 

A MATESZ legfrissebb jelentése szerint az utolsó negyedévben megint drámaian esett a Népszabadság példányszáma. Ukridge NOL-on vezetett blogjában részletesen elemzi a lehetséges okokat, majd hosszasan elmélkedik a kibontakozás lehetőségeiről.

A lényeg, hogy korszerűsíteni kellene a  lap tartalmát és kezdeni lehetne valamit az internettel is. A bejegyzéshez rengetegen szóltak hozzá. A jó szándékú, de gyakran naiv véleményekből érződik, hogy a hozzászólóknak fogalmuk sincs arról, hogyan és miből készülnek a lapok. Ahogy a barackos túrókrém sem barackból és túróból készül, úgy ma már az újságok tartalmának előállítása is elképzelhetetlen emulgátorok, állományjavítók, stabiliozátorok és hasonlók nélkül. Talán mégsem ezekkel van a baj.

A Népszabadságot néhány éve  a német Bertelsmanntól  Ringier kiadó adja ki. vásárolta meg, A svájci Ringier ismert név, a piacon számon tartott játékos, de nem tartozik a legnagyobbak közé. Korábban politikai napilapok kiadásával nem foglalkozott.

A Népszabadság megszerzése után a Ringier vezetői úgy gondolták, hogy a (hazai mértékben) tekintélyes, de csökkenő példányszámú lapot sürgősen át kell pozícionálniuk. A magyar piacnak nem egy „elitlap” hanem egy „néplap” kell. Csakhogy a néplaphoz népre is szükség van. Egyre. Nálunk kettő van. Vagy három. A csökkenő létszámú vállaltan baloldali kötődésű nép, a jobboldali szimpatizánsokból álló nép, illetve az újságot legfeljebb csak csomagolásra használó nép. Olvasóként leginkáb bcsak az elsőre lehet számítani. (Egy erősen polarizált társadalmú országban mérsékelt hangvételű, kiegyensúlyozott újságot csinálni és eladni egyébként sem könnyű.)

Egy komoly stratégiai tévedést nehéz elismerni. A tulajdonosok közben nem a magyar média helyzetén spekulálnak, inkább befektetésük megtérülése izgatja őket. Csökkennek a bevételek?  Alakítsuk át a szerkesztőséget – reformáljuk meg a terjesztést – csökkentsük a költségeket! A szerkesztőség átalakítása az indulsákor elkezdődött (részben emiatt mondott le az előző főszerkesztő, Eötvös Pál), de nem lepődnék meg, ha a közeléjövőben még ennél is drasztikusabb lépésekre kerülne sor, ez év elején megkezdte pusztító működését a MédiLog, a költségek csökkentése elkezdődött (például a nagy kampánnyal beindított Jövő hét  melléklet váratlan kimúlása.)

Itt tartunk most.

 

Uj Péter a gulyásvilág végéről

 

"...amit mi csinálunk, az is inkább az újságírás paródiája, semmint valódi média, aminek nyilván oka az én személyem is - én is inkább vagyok publicistaparódia, mint valódi kritikus. Szeretném persze, ha az Indexben meg tudnánk haladni ezt a színvonalat, de illúzióim nincsenek. Derékig állunk ebben a munkakultúrában, és az ország csak most áll a kijózanodás előtt. Lassan tudatosul, hogy ezt a kádárista tempót el lehet felejteni."

Olvasd el a teljes inetrjút a Heti Válasz weboldalán!

(Ezt az írást sem vettem volna észre, ha nincs az eMaSa kitűtő lapszemléje.)
 

Kapcsolat.hu

 

Még jól emlékszem, milyen volt, amikor a hetvenes években KISZ KB „hivatásos forradalmárjai” leszálltak a Fiatalok közé. Hiába próbáltak „spontának” lenni (még a nyakkendőjüket is levették!), egy kilométerről meg lehetett ismerni őket. Persze nem az eredeti  VOR (Vörös Október Ruhagyár) szerkó, vagy a jólfésült frizura volt az árulkodó, hanem a szövegük.

Baja Ferencnek is lehetnek emlékei minderről, de merőben mások, mint nekem. Nyilván ezért is fogdta örömmel az általa elnökölt Táncsics Alapítvány a Kapcsolat.hu közösségi portál gondolatát.

Korábban sokat siránkoztam amiatt, hogy a hazai politika nem él az internet kínálta lehetőségekkel. Az MSZP legutóbbi próbálkozásai, a korábbi  Gyulavízió, vagy a  most elindított Kapcsolat.hu után inkább azt mondhatom, hogy talán jobb is volt úgy.
Az internet persze hatalmas és erős, azt nem blamálják az MSZP szánalmas próbálkozásai, a zsngécske hazai internetes kultúrát viszont képes komolyan visszavetni minden ilyen akció.

A Kapcsolat.hu  közösségi hálózat (vagy ahogy ők írják:  „politikai szocializáció a neten” ). „Megálmodói”, Schmidt Kriszta, az mszp.hu honlap főszerkesztője, a Gyulavízió anyukája és Varga Tamás, az MSZP informatikai igazgatói nyilván őszintén hisznek benne, hogy 1) ezzel most bizonyítják, mennyire korszerűek 2) azok a „baloldali gondolkodású” tömegek, akiket eddig a párnak nem sikerült megszólítania most hirtelen belépnek ide és spontán csoportokat hoznak létre, kampányokat indítanak (és persze blgolnak, fórumoznak, képeket töltenek fel a tábortűzről, mintamókus / fennafán... )

Persze a megfelelő mozgalmi múlttal rendelkező elvtársak  - szerencsére akadnak még ilyenek -  jól tudják, hogy a teljes spontaneitás veszélyes, az ideológiailag még nem elég fejlett nép esetleg kárt tenne  magában és a Műben. Nem árt tehát megfelelő "szabályzó mechanizmusokat" beépíteni!

„Milyennek látod az emberiséget?” Kérlek, itt ne válaszolj, ezt a kérdést a Kapcsolat.hu regisztrációja során teszik fel az embereknek. (Én bizony az "Élet értelme" kérsét is bedobtam volna... ) Szerencsére nem kell önálló dolgozatot írni, elég ha a kész válaszok közül választod ki a számodra legszimpatikusabbat. Légy óvatos! Ha úgy is gondolod, hogy „Az ember alapvetően rossz. (Az ember önuralomra képtelen állat.” jobb, ha nem jelölöd be, mert az élcsapat helyett könnyen valamelyik átnevelőtáborban találhatod magad!) A politikai orientáció kiválasztásánál elég szegényes a kínálat: "baloldali – jobbodali – liberális – még nem tudom hol állok". (Vigyázz, beugratós!) Itt következik a legkomolyabb kihívás, mivel 100 karakter terjedelemben a politikai orientációhoz tartozó hitvallást kell írni. (Ez nyilván a „nem tudom” kategóriában a legizgalmasabb)

Sajnos magáról a közösségépítésről nem tudok mit írni. Hiába préseltem ki magamból a száz karakteres esszét, odabent csak néhány hivatalból beléptetett aktivistát, tesztelő informatikust és kíváncsi bámészkodókat találtam. (Lehet persze, hogy a beléni kívánók még az 54 oldal / 2,5 MB terjedelmű felhasználói kézikönyvet böngészik.)

Azt mondják, a jövő évi amerikai elnökválasztás az interneten dől el. Nagy bajban van az MSZP, ha a Kapcsolat.hu-t szánja az 2010-es választás csodafegyverének!

Adalékok:

Nem írtam arról, amit az Ufi 
és a Republican már korábban, nálam jobban megírtak.)

 

Augusztus 2.0.

 

Amikor a Népszabadságban olvastam róla, szinte biztosra vettem, hogy már megint valamilyen rettenetes bénaság, ízléstelenség, vagy a kettő ötvözete a http://augusztus20.freeblog.hu címen indított blog.
Közben megnéztem. Lényegesen jobb, mint gondoltam.

Az egésszel csak az a bajom, hogy nem őszinte. A blogot ugyanis nem a MEH, vagy az ünnepségek rendezésével megbízott cég, hanem a teljesen ismeretlen, mindössze egy gmail-címmel rendelkező „Tanonc” írja. A MEH a tavalyi kudarcot úgy próbálja kompenzálni, hogy többszörösen túlbiztosítja a rendezvényt, a biztpnságot pedig annyira a kommunikáció központjába helyezi, hogy még az is berezel, aki eddig nem rettent meg egy nyáresti tüzijáték megtekintésével járó kihívástól.

Egyébként a "Tanonc" név találó, viszont még tanulni kell a nyílt, átlátható kommunikációról!

U.i.: A relkamáció nem Tanoncnak, hanem a megbízójának szól!

 

Mi baj az interjúkkal – A „másik” oldal

 

Az interjúk „cenzúrázásával”, utólagos átírásával foglalkozó bejegyzésem a média belvilágát közelebbről nem ismerő olvasókban egyoldalú képet alakíthat ki. Ezért úgy gondoltam, hogy még foglalkoznom kell a kérdéssel.

1. Gyakran előfordul, hogy egy újságíró egy hosszabb cikkben több interjúalanyt is megszólaltat. Ilyenkor őket általában telefonon hívja fel. Ezekről a beszélgetésekről ritkáén készül magnófelvétel, az újságíró jegyzetei alapján, vagy emlékezetből rekonstruálja az elmondottakat. (Nem mindg sikerül pontosan, ráadásul a legtöbben nem "nyomdakészen" fejelzik ki magukat.)

2. Az „amerikai” interjúban  az újságíró a folyamatos szövegbe tűzi be az interjúalanytól vett idézeteket. Lehet, hogy maguk az idézetek pontosak, de előfordulhat, hogy az eredeti szövegkörnyezetből kiragadott, új helyre berakott mondatok jelentése módosul.

3. Egy hosszabb interjú „felvételekor” az újságíró gyakran 2-3 órányi anyagot is rögzít. Ebből végül is egy néhány ezer karakternyi, vagyis néhány perc alatt elolvasható cikk készül. Egy ilyen mértékű tömörítéshez nem elég az üresjáratok elhagyása, erősen szerkeszteni kell a szöveget. Ennek során olyan szövegrészek kerülhetnek egymás mellé, amik újfajta kölcsönhatásra lépnek egymással. (A szerkesztés egyébként óhatatlanul tükrözi az újságíró véleményét is.)

4. Az újságírók – a tisztességesebbek – általában alaposabban felkészülnek az interjúra, mint a megkérdezettek. A tapasztaltabb újságírók ráadásul hajlamosak azt hinni, hogy ők jobban képben vannak, mint az interjúalanyk, ezért gyakran csak a magukban előre megfogalmazott vélemény megerősítését várják tőlük.

„Az interjú olyan tranzakció, ami egyértelműen a kérdésfeltevőnek kedvez. A nyomtatott lap riportere leírja valakinek a válaszait, aztán eldönti mennyit és milyen módon használ belőle, milyen környezetbe helyezi azokat, hova rak be valamilyen, az elmondottakkal ellentétes információt. A televíziós (és rádiós) tudósítók hasonló módon vágják, farigcsálják a felvett anyagot.” - írja Howard Kurtz a Washington Postban.   

A szerkesztés tehát veszélyes dolog. Készüljenek akkor  e-mail interjúk, vagy idézzenek szerkesztetlen részleteket a politikusok és a szakértők blogjaiból az újságírók? Nem hiszem, hogy sokan akadnának, akik hajlandók lennének az ilyen újságokat elolvasni.

 

Mit akar a közönség?

 

Sokszor – legutóbb egy tegnapi bejegyzésemben   – esett itt már szó arról, hogy a közönség nem feltétlenül arra a tartalomra kíváncsi, amit a média mindenáron rájuk próbál tukmálni. Azt is sokan elmondták már, hogy a régi, mindenkit egyszerre, egyetlen platformon keresztül  kiszolgálni képes médiaóriások kora lejárt. Ma már a több platformon megjelenő számos brend  - igen, tudom, angolul brand – együttesen képes csak nyújtani a szükséges napi / heti információ-dózist.

A McKinsey 2100 amerikai internetező megkérdezésén alapuló kutatása szerint - olvasásához regisztrálni kell, de érdemes - a felhasználók egy hét alatt 5 platformon keresztül  12-16 médiabrend híreiből tájékozódnak. A legtöbben naponta, illetve az internet esetében naponta többször is felkeresik ezeket a hírforrásokat. A brendek jelentősége tehát csökken, a nyújtott infoirmációké nő.

A felmérés részletes eredményei is érdekesek, de én most a jelentés konklúzióját ismertetem, ami igen szépen összecseng Vin Crosbie véleményével:

Egy több forrást alkalmazó média-aggregátor mennyiségileg és minőségileg is jobban ki tudná szolgálni a közönség igényeit, mint a mostani információforrások. Az országos hírszolgáltatók továbbra is tálalhatják a legfőbb eseményekkel kapcsolatos saját anyagaikat, de emellett mindenképpen fontos, hogy megfelelő válogatást nyújtsanak a kapcsolódó (külső) linkekből, blogokból, videókból. (Igen, linkeljenek MÁSOK anyagaira!) Az nagy médiacégeknek sokkal szorosabb partnerséget kell kialakítaniuk a helyi tévékkel és újságokkal hogy segítségükkel sokkal részletesebb, mélyebb helyi információkkal szolgálhassanak.

A médiacégek számára nagy lehetőség, hogy olyan, specializált (niche) médiatermékeket állítsanak elő, amik képesek elérni a kutatók által digitális cinikusoknak nevezett, az átlagnál 30-40 százalékkal kevesebb hírt fogyasztó réteget. Mindennek eléréséhez azonban a jelenlegitől alapvetően eltérő szerkesztői mentalitás szükséges.

Tudom, Amerika messze van, de én azért a hazai médiavezérek helyében  alaposan elgondolkodnék ezeken a dolgokon. A nagy, egyeduralkodó médiabrendek itthon is folyamatosan gyengülnek. Az elvándorló közönség egy része nem bukkan fel a versenytársaknál, hanem egyszerűen elillan. Itthon is egyre nagyobb azoknak a száma, akik nem találják meg a számukra vonzó hírforrásokat...

 

Az átírástól a letiltásig – Veszélyes adalékanyagok az interjúkban

 

Korábban már többször is foglalkoztam a hazai politikai interjúkészítés reménytelen helyzetével, illetve idéztem Seres László  és Dávid Gábor kitűnő írásait.

Az interjúk utólagos retusálása, átírás, a nyilatkozatok utólagos visszavonás persze nem csak magyar jelenség, történelmünk „sajnálatos alakulása” azonban jelentősen meghatározza a műfaj mai hazai állapotát.

Most Bita Dani friss dolgozata gyarapítja a témával foglalkozó gyűjteményünket. A huszonéves Daninak nincsenek személyes tapasztalatai az APO (az MSZMP Agitációs Propaganda Osztálya) működéséről, annál többet tud a mai közszereplők őszintétlenségeiről, a „másik oldalról” átállt, vagy gyorstalpalón kiképzett sajtótitkárok mesterkedéseiről.

(Azért ne álltassuk magunkat: Az interjúkkal nem csak  nálunk vannak gondok.)

 

Steve Jobs, a kis hamis

 

A Webisztán gyorsabb nálam, már tegnap este megírta , hogy a NY Times leleplezte a 14 hónapja működő The Secret Diary of Steve Jobs szatírikus blog szerzőjét.

Daniel Lyons  évek óta a Forbes tech szerkesztő-újságírója, regénye is jelent meg már, mégis a Fake Steve Jobs „megszemélyesítőjeként” vált ismertté. Érthető, hogy alig várta leleplezését. (Pontosabban:  Miután félt tőle, hogy főnöke és kollégái a találgatásokkal teljesen hülyét csinálnak magukból, előttük már korábban leleplezte magát.)

A Secret Diary of Steve Jobs története most igazi amerikai giccsbe hajlik: A blogot mától a Forbes jelenteti meg.  Ezzel nagyjából az értelmét is veszti az egész, hiszen Daniel Lyons, a Forbes belső munkatársa nem írhat le olyasmit a szakma szereplőiről (vagyis a Forbes hirdetőiről, intejúalanyairól), amit a Fake Steve Jobs leírhatott…

(Nem baj, amíg erre valamennyi rajongó rájön, addig is szépen növeli a Forbes.com forgalmát.)

 

Kötelező olvasmányok

 

A blogok egyik legsúlyosabb problémája a múlandóság. A bejegyzések szép lassan „lecsorognak”, a legtöbb olvasó pedig nem turkál a régebbi szövegek között. Rosszul teszik, mert bőven akadnak olyan évekkel ezelőtti bejegyzések, amiknél most sem lehet érvényesebbet írni.

Paul Bradshaw (Online Journalsm blog) most összegyűjtötte a (szerinte) legfontosabb 12 online újságírással foglalkozó bejegyzést.

(További tippek találhatók Shane Richmond, a Telegraph szerkesztőjének blogjában

 

Meddig mennek a nyomdagépek?

 

Szeretem, amikor a szakértők egymásnak esnek.
Jon Fine, a BusinessWeek média-szakírója szerint   hónapokon belül várható, hogy valamelyik vezető amerikai lap végleg, megszűnteti a nyomtatott lapja kiadását.  A már régebb óta jósolt kétszámjegyű bevételcsökkenés bekövetkezett, a 2006-os év katasztrofálisnak bizonyult és semmi sem mutat arra, hogy 2007-es jobb lenne.  Ezen túl még a növekvő energiaárak is betesznek a gyártásnak és a terjesztésnek.

Fine a szerint a bezárásra a  legesélyesebb a már régebb óta komoly veszteségeket termelő San Francisco Chronicle. A lap mesterséges életben tartása helyett jobb lenne, ha jelenlegi erős pozícióját, kitűnő szerkesztőségét az online üzlet hosszú távú fejlesztésére koncentrálni.

Első olvasásra ez így logikus is tűnt. Vin Crosbie, a napilapipar egyik legelismertebb szakértője szerint viszont tévedéseken alapul az egész. Ha a heti 1 millió (!) dollár veszteséget termelő SF Chronicle megszűntetné a nyomtatott lap kiadását, költségei  50-60 százalékát megtakarítaná.  Crosbie szerint azonban ott van bibi, hogy a kiadó bevételeinek csupán 5-10 százaléka származik az internetről.  (Crosbie nyilván nem ismeri az egyszeri zsidó történetét, aki abból él, hogy szombaton zárva tartja veszteséget termelő boltját.)

Crosbie meg van róla győződve, hogy  minden olyan médiavezér és médiaszakértő tévedésben él, aki azt hiszi, hogy a nyomtatott lap tartalma egy kis videó és podcasting hozzáadásával a weben vonzóvá tehető. A szomorú igazság azonban az, hogy a lapok olvasottsága már 30 éve csökken és az olvasók fele már az internet megjelenése előtt elillant. Számos kutatás bizonyítja, hogy az olvasók nem az internet miatt pártolnak el a lapoktól, hanem azért, mert érdekli őket az ott kínált "áru". . Ugyanennek a tartalomnak egy más platformon való kínálgatása tehát nyilván nem megoldás. De nem segít a hang, vagy a mozgókép hozzáadása sem, hiszen a rádióhallgatók és a tévénézők száma is folyamatosan csökken.

Crosbie tehát azt állítja, hogy a  média nem olyan tartalmat szállít, amire az emberek kíváncsiak. Akkor tehát milyen tartalomra is van szükség? Crosbie ugyan nem válaszolja meg itt a kérdést, de azt hiszem, csak egy válasz adható: A mindenkit kiszolgáló, egységes tömegmédia ideje lejárt. Hosszabb távon csak az a modell lesz működőképes, amelyik képes párhuzamosan nagyon sokféle igényt kielégíteni.

 

A közösségi média körüli felhajtások életciklusa

 

A mondás szerint egyik csoda sem tart tovább három napnál.. A jelek szerint ez a közösségi média lehetőségeinek a kiaknázására is vonatkozik.

Korábban egyre-másra jelentek meg a  hírek arról, hogy Nagy Cégek irodát, képviseletet nyitnak a Second Life játékban. A legnagyobbak egymás sarkát taposták, senki sem akart kimaradni. (Itthon csak az Index neve rémlik…) Egy idő után a dolog (a belépés ténye) elvesztette érdekességét, azzal meg nem nagyon törődött senki, mit is csinálnak ezek a cégek a virtuális világban. A Wired jóvoltából most kiderült: Sok pénzt folyatnak el a semmiért. (Hasonló tapasztalatokról számol be a LA Times is ) Az ok mindenhol ugyanaz: A virtuális kirendeltségek kongtak az ürességtől.

Todd Zeigler (Bivings Report) szerint a történet nem egyedi. Általában hasonló folyamat játszódik le mindig, amikor cégek / politikusok / szervezetek a nagy felhajtásnak bedőlve valamilyen közösségi hálózaton próbálnak meg kampányolni. Zeigler szerint ezek a kalandok hasonló életciklussal írhatók le:

1. fázis: Az első vállalkozó szelleműek kísérletezni kezdenek vele, hogyan lehet marketing célokra felhasználni az új helyeket (YouTube, MySpace, Second Life…) A Wall Steet Journal, vagy a Business Week lelkes cikkben számol be a dologról.

2. fázis: Az „én is” tömeg fejesugrása. Leginkább abban reménykednek, hogy a média figyelmének köszönhetően fényezhetik kicsit magukat. Maga a kampány általában felületes, az ügy iránti elkötelezettségük csekély. A legtöbb kampány kudarccal végződik.

3. fázis: A felhajtás (hype) lecseng. Az „én is” tömeg a következő Nagy Dolog” után veti magát. A kampány sikerét / sikertelenségét az általuk okozott habzás alapján ítélik meg.

Zeigler szerint a Second Life és a MySpace a 3. fázisnál tart, a Twitter, a Facebook és a YouTube a 2. közepén.

Mindez (szerintem) nem azt jelenti, hogy a közösségi hálókat ne lehetne üzleti / politikai stb. célra felhasználni, inkább azt, hogy nem árt alaposabban tanulmányozni, megérteni azt a közeget, ahol nyomulni szeretnénk. A hazai politikusok bénázásaa blogoszférában, vagy néhány halvány üzleti blog gyors bukása egyértelműen a felületességnek, a megcélzott közeg meg nem értésének köszönhető. Az elmúlt hónapokban jól érzékelhető, hogy a hazai média a korábbi, gyanakvó, gúnyos hangnemet elfelejtve kezd szakszerűbben foglalkozni a közösségi médiával. Várható, hogy ennek hatására idővel a hazai cégek, szervezetek is felbátorodnak. Tanulnak a külföldi hibákból? Lesz aki segítsen nekik? Valahogy nehezen tudom elképzelni.

 

Hogyan írj élő konferenciablogot?

 

Az elmúlt években többször is nekirugaszkodtam, hogy blogban tudósítsak szakmai konferenciákról. Nem tudom, másnak mennyire voltak tanulságosak ezek a tudósítások, én nagyon sokat tanultam belőlük.

Először is megtanultam, hogy az élő tudósítás nagyon nehéz, fáradtságos munka. Aztán kiderült az is, hogy nem minden blogger alkalmas élő konferenciabejegyzések  gyártására. Végül pedig azt is beláttam, hogy véges a kapacitásom: Lehet, hogy egymás után végigülök 3 előadást és két vitát, nem valószínű, hogy képes leszek valamennyiről használható tudósítást írni.

Ethan Zuckerman  egy hónap alatt több konferencián fordul meg, mint én 3 év alatt. Gyakori és alapos tudósításaira rengetegen számítanak.  Most egy igen alapos bejegyzésben mondja el, hogyan készül ezekre a „fellépésekre” és milyen módszerekkel képes ennyi  alapos bejegyzést gyártani. 

Kötelező olvasmány mindenkinek, aki valamilyen konferenciáról élőben akar blogolni.

 

20 millió dolláros infúzió a civil újságírásnak

 

Mostanában leginkább akkor esik szó a civil újságírásról (citizen journalism), amikor valamelyik, korábban nagy reménységkén induló vállalkozás bedől. (Legutóbb a Backfance.com járt így.)

Mindenképpen jó tehát arról hallani, hogy rövid időn belül két „civil portál”, a NowPublic és az Associated Content is komolyabb pénzhez jutott (Az előbbi 10,6 , az utóbbi 10 millió dolcsit kapott.)

A két szájtot és a témában megjelent cikkeket nézegetve számomra sehogy sem derül ki, hol is van ezek mögött az az üzleti modell, amit látva megnyílik a befektetők bukszája. (A hiba nyilván bennem van, hiszen minkét cég igazgatótanácsában jeles pénzügyi szakemberek ülnek és persze ma már a befektetők sem üldözik dollármilliókkal az internetes vállalkozókat.)

A NowPublicon körülnézve leginkább idegen anyagokat találtam. Fogalmam sincs, hogy tud ebből használható dolgokat kilúgozni a Reutrers?

Érzésem szerint az Associated Content hátszelét sem annyira a tartalom, mint inkább az igazgatótanácsban ülő Ron Conway  (ismert tech-befektető),  Tim Armstrong, aki „mellesleg” a Google egyik vezetője, vagy a Yahoo igazgatóságának tagja, Eric Hippeau adja.

Len Brody, a NowPublic vezére egyébként azt nyilatkozta  a GigaOmnak, hogy nem szeretik a „citizen journalism” elnevezést, inkább a „crowd powered” elnevezést részesítik előnyben, nem hisz a „hiperlokális” hírekben.

Brody szerint a „crowd powered” hírgyártás sikerének mértéke a mainstream médiában való megjelenés gyakorisága. Szó sincs tehát már azokról a korábbi, naiv ábrándokról, hogy a hagyományos médiának vége, az állampolgári hírgyártás feleslegessé teszi a szerkesztőségeket. A civil hírgyártók  (hírgyűjtők, hírterjesztők) jórészt a hagyományos média anyagait terjesztik, egészítik ki, dolgozzák át, önálló anyagaik pedig többnyire a hagyományos média révén kapnak nagyobb nyilvánosságot. 

Adalékok:

A GigaOm intejúja
A Wired cikke
A WebProNew

 

Klipszemle

 

Ha régebb óta olvasod a Médiablogot tudhatod, hogy korábban eléggé szkeptikus voltam a videóblogokkal kapcsolatban. Tulajdonképpen most is az vagyok, de ennek nincs különösebb jelentősége, mert a videóblogok helyett inkább a „normális” blogokba (is) beépíthető, megosztható videóklipek terjedtek el.

A képek, majd  később a videók köldését mindig is imádták az emberek. A kérdés most az, hogy hozott anyagból (tévék, reklámok), vagy saját filmecskékből épül fel a megosztó-kultúra. (A hagyományos média a kezdeti meghökkenés után most mindent megtesz, hogy gyorsan rátelepedhessen a megosztó-viágra. Nem is eredménytelenül.)

A belépési küszöb (költségek, technika), alacsony élvezhető klipet készíteni viszont nehéz. (Még egy korrekt „beszélő fejek” felvétel előállítása sem olyan egyszerű.) Természetesen a klipek esetében is a „long tail” hatás érvényesül, tehát komoly elszántság szükséges ahhoz, hogy valaki a rengeteg nézhetetlen, dilettáns munka között megtalálja a néhány jó, érdekes, szép, ötletes munkát.

A hvg.hu (főbérlőm !) a ma indított klipszemlével valami hasonlóra vállalkozott, mint annak idején az első Golden Blog versennyel. Remélem sikerül lerombolniuk előítéleteimet.

 

Népszava Online

 

Miközben mindenki az átalakult Indexen rágódik, szép csendben felfrissült az Népszava Online külseje is. (Én sem vettem volna észer, ha a MB Leszek álnevű olvasója fel nem hívja rá a figyelmemet.)  
Teljes katasztrófa, hirtelen nem is tudom megmondani hány generációval vannak elmaradva a mai internetes hírszolgáltatóktól. Vigaszul legfeljebb az szolgálhat, ha előkeressük a korábbi változatokat. Azokhoz képest valóban érezhető a javulás.

Létezik, hogy a Népszavánál egy olyan Magányos Barkács reszelgeti a honlapot, akinek fogalma sincs arról,  mit történik a világban? Lehet, hogy a lap vezetésének még ez a tempó is túl gyors?

 

Fizetett álláshirdetés

 

Legfrissebb bejegyzések

 

Linkek

SZEMEM SARKÁBÓL FIGYELEM
 

Google Friend