Jól értesült körök szerint ma este startol a hvg.hu új szolgáltatása, az URLguru.hu!
>Vegyél egy linkajánlót,
>>töltsd fel jó sok válogatott linkkel,
>>>sorold a linkeket kategóriákba
>>>>írj ajánlót minden linkhez
>>>>>címkézz, címkézz, címkézz
>>>>>>fejlesszék tovább a gyűjteményt az olvasók
>>>>>>>lehessen szavazni a legjobb linkekre
Röviden: Képzeld el milyen lenne, ha valaki keresztezné a Startlapot a Diggel.
Sikerült?
Akkor már csak ki kell próbálnod. Majd. Ma este.
A száraz tények:
A Kultúrház Háttér M2 2007. 02.27. 2. 21.05 – 21.30.
„Nyomtatás kontra online, webpácban az sajtó! Milyen kihívások elé állítja az internet terjedése az újságokat és az újságírókat? A sajtó forradalma, avagy a nyomtatott lapok végnapjai...
A Kultúrház Háttérben Tóta W. Árpád újságíró, Nagy Gergely, a HVG Online rovatvezetője és Eötvös Pál, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke.” (Műsorvezető: Galambos Péter)
Az alaphelyzet:
A Kultúrház általában képernyőre alkalmatlan témákat próbál (kultúr)emberi fogyasztásra alkalmassá tenni. Készítőinek fixa ideája, hogy az egyébként valóban tévészerűtlen „beszélő fejeket” korszerű(nek gondolt) vízuális eszközökkel és „érdekes” bejátszásokkal kell feldúsítani. A műsor így valóban színes lesz – mint a moslék.
A háttér:
Sok más műsorhoz hasonlóan a Kultúrház is a szerkesztő > műsorvezető struktúrában készül. A szerkesztő a lehető legalaposabban felkészül a témából, majd tudását a műsor előtti perekben megkísérli átadni a műsorvezetőnek. Nem szokott sikerülni. Galambos Péter szembetűnő felkészületlensége mellett még kirívóan tehetségtelen is. Az előre leírt kérdéseket bénán adja elő, önálló kérdése nincs, a vendégek monológjaiba belekérdezni nem tud...
A téma:
A „megöli-e az internet a nyomtatott sajtót” a világ szerencsésebb felén már rég lefutott téma, de (többek között az internetnek köszönhetően) ezt a vitát a szerencsétlenebb felén is követni lehetett. Ma nem ez a kérdés, hanem az, hogyan alkalmazkodhat a mainstream (benne az online) sajtó az új körülményekhez (user generated content, soial networking, news aggregators, RSS...általában ahhoz, amit Web 2.0-nak szokás nevezni.) Erről a műsorban egyetlen szó sem esett.
A vendégek:
Tóta W. Árpád valóban online kiadványnál (Index) dolgozik, de nem szerkesztő, vagy a stratégiáért felelő vezető, hanem politikai-közéleti témákról író publicista. A print-online viszonyhoz tehát hivatalból nem kell értenie, nagyjából annyit tud erről, mint bármelyik átlagos érdeklődésű olvasó.
Nagy Gergely szintén online kiadvány (hvg.hu) munkatársa, nyomtatott lapnál soha nem dolgozott, a hvg.hu-nál is inkább a kevésbé reflektorfényben levő kulturális terület az övé.
Eötvös Pál egy szakmai szervezet (MÚOSZ) elnöke. Ugyan hosszú ideig a Népszabadság főszerkesztője volt, az online média iránt különösebb affinitást nem mutatott.
Három érdekes, eltérő hátterű és személyiségű ember. Lehetett volna velük miről beszélgetni, de az előre elkészített, prekoncepción alapuló kérdések és a dilettáns műsorvezető ezt nem tették lehetővé.
Ha a sajtó és az internet viszonyáról beszélünk, akkor elsősorban a politikai napilapok ("minőségi lapok") és az internetes hírszolgáltatás viszonyára gondolunk. Ezt a műsort sikerült úgy összeállítani, hogy sem a napilapos, sem az online hírszekesztésben dolgozó, gyakorlati szakmbert nem hívtak meg.
Az eredmény:
A műsor résztvevőinek sikerült elkerülniük, hogy megemlítsék az online média legfontosabb jellemzőit: A hivatkozások (linkek) által létrejött több dimenziós médiateret, a világhálóba való kapcsolódás következtében létrejött, gyakorlatilag végtelen mélységet és az olvasókkal (egykori olvasókkal) kialakított, teljesen újszerű kapcsolatot. Bocs, akkor most miről is beszélünk?
Ráadás:
Az egyébként is harmatos beszélgetést két bejátszás szakította meg. Az első a Metro újságról, a másodika Minőségi Újságírásért Díjról szólt. Érdekes, fontos témák, csak nem ide tartoznak.
Utószó:
A műsor ürügyén érdekes vita bontakozott ki Tóta blogjában. http://w.blog.hu/2007/02/27/kulturhaz_hatter_m2_21_00
A hozzászólásokat olvasva meggyőződhetünk róla, mennyire érvénye a We Media alaptézise: "Az olvasóim tőbbet tudnak nálam"
Csaknem 400 órán át evett minket a fene, hogy mi is lesz végül a Gyurcsánynak.com weboldalon.
Persze, ahogy ez várható volt, legelső tippjeim nem jöttek be.
Most kiderült minden. Az oldal célja az, hogy itt a Nép üzenhessen a Miniszterelnöknek. Feltételezve, hogy Gyurcsány Ferenc nem fog állandóan itt lógni, a készítők gáláns módon felajánlják, hogy az emelt díjas (SMS) szavazással kinyilvánított népakaratot maguk küldik le Gy.F.-nek. (Azt, hogy a címzett el is olvassa azokat, sajnos még külön díjazás ellenében sem tudják garantálni.)
A Gyurcsánynak.com tehát a web2.0-ás gondolkodás sajátos, magyar megnyilvánulása.
1. A beszólási hajlamra épít (de azért moderál)
2. Megtartja a jól bevált hagyományokat (üzenőfal)
3. Van benne egy kis social networking elem is(szavazás)
4. A bizonytalan web 2.0.-ás üzleti modell helyett a nálunk oly népszerű emelt díjas kopasztást vállalja.
Nem ez lesz az évtized üzlete, de figyelemfelkeltésnek nem rossz.
Ha Gerény Gábor miatt akarod meghallgatni a Web 2.2. Sympozium Média 2.0. vitáját, akkor most csalódást kell hogy okozzak. Ha viszont fanatikus Tóta W. Árpád rajongó vagy, akkor jó hírem van. Számomra ismeretlen okból ugyanis Gerényi helyét Tóta veszi át a holnapi vitában.
TWA lelkes olvasója vagyok, ismerem a blogját is (érdeklődéssel követem, hogyan szörfözik a hozzászólások áradatának taraján), de a média 2.0.-hoz való egyéb kötődéséről nem tudok. (Attól tartok, kénytelen leszek ma este megnézni a Kultúrházban, ami, valljuk be, elég húzós ár egy vitavezetés örömeiért.
A korábbi programhoz képest változás az is, hogy a vitatkozókhoz csatlakozik Szűcs László, az UPC hazai kommunikációs vezetője. Igen, tudom, hogy az UPC-nek is van saját videómegosztúja, ráadásul ebből valamicske anyagot vissza is forgat a programkínálatba, de nevezhetjük ezt Média 2.0-s kezdeménynek, vagy...
Holnap minden kiderül (remélem).
Az ELTE-MTA Médiaelméleti Kutatócsoportja az elmúlt nyáron a MÚOSZ megbízásából készített „újságírókutatása” több érdekes megállapítást tartalmaz (A dőlt betűvel szedve az én kommentárjaim olvashatók.)
”ma egyre több a fiatal újságíró, és csökken az idősek aránya a szakmán belül. Míg 97-ben 11 százalék volt a 30 év alatti újságírók száma, mára ez az érték 31 százalékra nőtt. 1997-ben a magyar újságíró átlagos életkora 44 év volt, mára 5 évet fiatalodott, az átlag életkor 39 év.”
„Az elmúlt évtizedben jelentősen nőtt a nők aránya a szakmán belül. Míg 97-ben 31 százalékos volt ez az arány, mára 47 százalékra emelkedett.”
A fiatalodás és a nőiesedés jórészt az alacsony fizetéseknek köszönhető. Ma újságírónak csak az áll, aki annyira elkötelezett, hogy vállalja a sanyarú körülményeket, vagy akinek van egy jól kereső partnere, így megengedheti magának ezt a luxust. Egyetem mellett/után egy ideig jópofa dolog a médiában dolgozni, de egy idő után valamilyen "komoly" állás után kell nézni.
„ma az újságírók jelentős része diplomáját újságíró (kommunikáció és média) szakon szerezte...Manapság minden második újságírónak van kommunikációs vagy médiaszakos végzettsége az eredmények szerint.”
A tapasztalatok azt mutatják, hogy (egyes) kommunikációszakokon sok érdekes, okos előadást lehet hallgatni, de írni, kérdezni, szerkeszteni, információkat gyűjteni, vagy azokat elemezni senkit sem tanítanak meg. A kutatást végszó szakemberekkel ellentétben én nem vagyok olyan lelkes attól, hogy a médiát ellepik a kommunikáción kívül semmilyen szakmához, tudományhoz sem értő újságírók. Az újságírást jogi, gazdasági, műszaki stb. alapképzés után kellene tanítani. (Persze ki az a hülye, aki valamilyen „komoly” szak elvégzése után rossz körülmények között, éhbérért akarna gürizni?)
„a tavaly nyáron készült felmérés szerint száz válaszadóból 43 találkozott már politikai, 73 pedig gazdasági nyomásgyakorlással.”
Ezek a számok is elég rettenetesek, de nem tartom kizártnak, hogy a valóság még ennél is rosszabb.
Hogyan tudhat a kiszolgáltatott, alul képzett, rosszul megfizetett, alacsony társadalmi presztízsű újságíró ellenállni a nyomásnak?
„A kutatás azt is megállapította, hogy a korábbi eredményekhez képest ma „középre húznak” a jövedelmek, azaz csökkent a kiugróan magas és az alacsony fizetésűek aránya”
Elegáns megfogalmazás a „középre húznak”. Valóban, a legtöbb újságíró többet keres, mint egy rabszolgaként foglalkoztatott betanított varrónő.
„A politikai beállítottságra vonatkozó kérdésekre adott válaszokból az is kiderült, hogy nő a konzervatív világnézetűek aránya.”
Az elmúlt években látható, érzékelhető, ahogy a 30 éve alattiak egyre konzervatívabbá válnak. A folyamat jóval túlmutat az újságírás problémáin. A fiatalság világnézetéből logikusan következik, hogy jobbra tolódik az újságírói szakma is. A kérdés az, hogy a kínálat ilyen átalakulásával hogy fog hatni a hazai médiaviszonyokra? Amit nem tudott elérni a politika, megteszi a demográfia?
Nem is gondoltam, hogy ennyire pontos ez a kutya-hasonlat.
A múlt héten elutaztam néhány napra. Gondos pót-gazdára bíztam kutyámat és alaposna feltöltve, automata tüzelésre állítottam a Médiablogot.
A kutya távollétemben normálisan evett – ivott – aludt – ugatott, vagyis az alapvető kutya-funkciók rendesen működtek. Emellett azonban alaposan lelassult, az egyébként rendkívül mozgékony eb, nem akart futni, labdázni.
A Médiablog is normálisan működött, az előre programozott időben megjelentek a bejegyzések, még néhány hozzászólás is akadt, csak valahogy élettelenné vált az egész. (Ezt persze az olvasók is azonnal észrevették – láthatóan visszaeset a forgalom.)
Most tehát vakargatnom kell a Médiablog nyakát is?
Ügyes kis szolgáltatással állt elő a Washongtonmpost.com-on Adrian Holovaty és csapata. Szépen összegyúrták Bill Clinton az elmúlt évben tartott előadásainak adatbázisát (helyszín, időpont, honorárium) a Google Maps-szal. 
Lisszabon? - klikk - 2003. október 21. 250.000 dollár
Varsó? - klikk - 2001. május 17. – 183.333 dollár
Moszkva? - klikk - 2005. október 12. 125.000 dollár
Clinton tehát nem sumákolhat, nyilvánosságra kellett hoznia, honnan is jött össze a 31 millió dollárnyi nyugdíj-kiegészítés. A Washingtonpost.com munkatársai pedig gyorsan meglátták a listában a média 2.0-ás megoldást.
Én azért látok a dologban továbbfejlesztési lehetőséget is a dologban. Kattintás előtt akár lehetne fogadásokat is kötni arra, melyik helyszínen mennyi pénz várt az ex-elnökre.
Tulajdonképpen itthon is készülhetnének hasonló mashup-alklalmazások. Nem a programozói tudás hiányzok...
Két nap múlva, a Web 2.2. Symposiumon a média 2.0-ról, beszélgetünk majd. Pontosabban arról, mennyi is látszik már a 2.0.-ból a hazai médiában. Mielőtt belevágnánk, nem ártana tisztázni, mit is takar ez a fogalom. (A beszélgetés résztvevőitől is azt kértem, írják meg a maguk média 2.0 definícióját. )
A legegyszerűbb megközelítés szerint a média 2.0. nem más, mint a web 2.0. megjelenése (lecsapódása, lenyomata) a médiában. Kényelmes ez a laza értelmezés, persze feltételezi valamilyen egyezményes web 2.0. fogalom létét. Jeff Bezos (tudod, az Amazon.com atyja) szerint a web 2.0. nem más, mint a „használhatóvá tette internet.” Szerintem most maradjunk is ennyiben.
Bezos definíciójának analógiájára fogadjuk el, hogy a média 2.0. a használhatóvá tett (online) média. Elszakadás attól a korábbi állapottól (média 1.0.), amikor az online média még csak a hagyományos média csökkentett értékű nyúlványa, a nyomtatott médiában megjelent tartalmak újrahasznosításának egy formája volt.
A média 2.0. lényege, hogy a média birtokba veszi az internetet.* Ez leginkább 3 területen ragadható meg:
Szerintem erről kellene majd beszélgetnünk.
És szerintetek?
* Véleméynem szerint a média 2.0. fontos része a hivatalos médián kívüli tartalmak viszonya a hagyományos médiához, a hagyományos és a „civil" tartalmak kölcsönhatása és még sok minden egyéb, de a beszélgetésben ezeket a témákat legfeljebb csak érinteni tudjuk.
Nyilván ismered a viccet, amikor az Egyszeri Ember elhatározza, hogy ezentúl kevesebb zabot fog adni a lovának. Akkurátusan naplót is vezet arról, ahogy napról napra csökkenti az abrak mennyiségét. Végül, amikor már csak napi 1 szem zabot kap, kileheli a lelkét szegény állat. „Kár, már egész szépen kezdett belejönni" – írja.
Nagyjából így működik a lapoknál mostanában annyira erőltetett takarékosság. (takarékosság = az újságírók létszámának csökkentése).
Korábban már idéztem Paul Gillint, aki szerint a létszámcsökkentés a minőség gyors eséséhez vezet, ami aztán az elkerülhetetlen hanyatlási spirálba rántja a lapot.
Lényegében ugyanerre az eredményre jutottak az amerikai Missouri-Columbia egyetem kutatói. 10 év adatait vizsgálva egyértelműen megállapították, hogy a hírek (cikkek) minősége erősebben befolyásolja a profitot, mint bármi más. (Magyarán: Hiába állítasz elő és terjesztesz hatékonyan egy gyenge lapot, hosszú távon az nem lesz jövedelmező.)
A kutatók matematikai modell is készítettek annak vizsgálatára, hogyan alakítható át hatékonyan a lapok költségstruktúrája a nagyobb profit érdekében.
Szép dolog a tudomány, de még a legoptimistább szakértők is attól tartanak, hogy a médiavezérek a tanulmány olvasgatása és a matematikai modellek vizsgálata helyett továbbra is a Wall Street által preferált „gyors megoldásokat” (= kirúgások) részesítik előnyben.
Bizonyos Tomski, aki vélhetőleg a BBC 2.0. projekt résztvevője tette közzé azt a 15 pontot, ami tulajdonképpen a BBC Web 2.0. (Média 2.0.) értelmezése.
Én a vázlatos munkaanyagból itt (és most) csak csipegetek:
1. Olyan webes terméket építs, ami kielégíti a közönséged igényeit: Menj elé közönséged még nem teljesen artikulált szükségleteinek, aztán elégítsd ki olyan termékekkel, melyek új standardokat állítanak fel.
2. Az igazán jó webszájtok csak egy dolgot csinálnak, de azt nagyon jól: Csinálj keveset, de azt hajtsd végre tökéletesen.
3. Ne akarj mindent magad csinálni. Hivatkozz más jó minőségű oldalakra. Olvasóid hálásak lesznek érte. Gazdagítsd oldalaidat más emberek anyagival és eszközeivel. (És viszont.) (Figyelem, itt nem a szemérmetlen lopásra budítanak!)
5. Tekints a webre, mint egy nagy kreatív szőttesre – ne korlátozd kreativitásod saját weboldalaidra.
6. A web párbeszéd. Csatlakozz: Alkalmazz laza, társasági hangnemet. Ismer be a hibáidat.
7. Bármelyik website minőségét a leggyengébb oldala határozza meg.
11. A konzisztens dizájn és struktúra nem azonos a mindenkire illő konfekció-tervezéssel.
A Wall Street Journal hosszú, alapos cikkben foglalkozik azzal, kik is a közösségi linkajánló (social bookmarking) oldalak véleményformálói. A WSJ kellő időt és energiát áldozott a tippadók világának a feltérképezésére. Leírja a Digg, Reddit, Netscape stb. oldalak működési elvét, foglalkozik a manipulációk veszélyével és bemutatja azokat az embereket, akik tippjeikkel meghatározzák, mire is kattint az őket követő rengeteg internetező.
Korrekt cikk, de ha olvasgatod a témával kapcsolatos írásokat, sok új dolgot nem tudsz meg innen. Mindössze 30 tippadótól származik a Digg címlapjára kerülő linkek harmada, a 12 éves Adam Fuhrer pörgeti leginkább a Reddit ajánlásait, igen tudjuk. A cikk igazi jelentőségét az adja, hogy a WSJ-ben, vagyis az üzleti élet legfontosabb lapjában jelent meg. Az üzleti élet szereplői ma már tudni akarják, mi történik az interneten. Vége a partizán időknek.
Jelentős lépésre szánta el magát a nagy tekintélyű, de nem a kísérletezgetésről híres Economist (pontosabban az Economist.com): Ezentúl az interneten teljes terjedelmében közreadják a szerkesztőségnek küldött leveleket, ráadásul úgy, hogy azokhoz a többi olvasó is hozzászólhat.
Szép dolog, nyilván komoly értekezletek és szakmai tanulmányok sora előzte meg a döntést. Persze az sem ártana, ha közvetlenül a cikkek urán is lehetne hozzászólást biggyeszteni, de hát ne legyünk telhetetlenek!
Évekkel ezelőtt egy cikkemben utólagos húzás miatt olyan mondatok kerültek egymás mellé, amitől az szakmailag kínossá vált. Mikor felháborodva reklamáltam a a szerkesztőnél, némi mentegetődzés után azt javasolta, hogy írjak olvasói levelet, amiben a fejükre olvasom bűneiket. Az a legolvasottabb rovat, oda írni a leghatékonyabb. Erősen meglepődtem. Miért kíváncsiak az olvasók ennyire egymás véleményére? Ha annyira sikeres ez a rovat (nyilván máshol is az), akkor miért nem közölnek a lapok sokkal több ingyen kapott olvasói levelet?
Ma már slágertéma a felhasználók gyártotta tartalom (UGC), tanulmányok, konferenciák foglalkoznak vele. Ugyanakkor éppen az olyan nagy presztízsű tartalomszolgáltatók, mint az Economist láthatóan bizonytalanok. Nem tudják, hogy nem „hígításként” fogják-e értelmezni olvasóik, ha beengedik a hozzászólásokat a gondosan ápolt, minőségi cikkeik közé.
Shodowrider kolléga néhány napja küldött egy jó kis linket. Cserébe azt kérte, ugyan mondanám-e el a véleményemet a cuccról, amit a link végén találok. Hát elmondom. (Akkor kerültem volna nehéz helyzetbe, ha azt kéri, hogy ne mondjam el.)
A link az Ifra (a lapkiadók nemzetközi szervezete) online magazinjához vezet. Nem normális weboldal, hanem a francia NextBook Media speciális technológiájávall működő cucc. (Flash alapú e-olvasó). A lényeg, hogy a nyomtatásra tervezett anyag a weben is úgy jelenik meg, ahogy azt a tervező megálmodta. Persze, ezt már más is kitalálta, ez a pdf formátumnak is a lényege. A NextBook előnye, hogy a ma már tejesen elterjed Flash technológián alapul, ugyanakkor (a háttérben) némi, egyéb szolgáltatásokat (linkelés, keresés stb.) lehetővé tevő XML kódokkal is kiegészül.
Persze elég ellentmondásos a dolog. A magazin friss száma épp egy kiadóknak szóló Web 2.0. kalauz. Imponálóan jól összeállított anyag. A teljesen tájékozatlanok is megérthetik belőle a Web 2.0. lényegét. Például azt, hogy elválik egymástól a tartalom és az azt hordozó keret. (A hírgyűjtők, vagy az RSS olvasók használata miatt egyre kisebb jelentősége van annak, hogy az adott tartalom eredetileg milyen környezetben jelent meg.) A nyomtatott magazin eredeti oldalait megjelentetni hivatott e-olvasó tehát semmiképpen sem web 2.0.-ás megoldás.
Egyes lapok évek óta foglalkoznak digitális hasonmás kiadás készítésével. Nyilván vannak, akik fizetnek egy ilyen hetilapért, kinyomtatják és olvasgatják, de az az érzésem, hogy ez csak afféle marginális szolgáltatás marad, nem érdemes erre koncentrálni.
A Web 2.0. kalauzt viszont még azoknak is érdemes elolvasni, akik otthon érzik magukat a témában. Egyrészt lehetséges, hogy mégis találnak benne maguknak valami újdonságot, másrészt megtanulhatják belőle, hogyan kell egy profi ismeretterjesztő anyagot készíteni.
Adalék:
Sokkal szkeptikusabb webkettes ismertetés olvasható a HVG legutóbbi számában. (Megjegyzés: A cikkben két mondta erejéig én is megszólalok. Noha kételkedő alkatnak tartom magam, a cikket jegyző Dezső Andrásnál kevésbé vagyok gyanakvó az új internetes megoldásokkal szemben.)
Néhány napra elutazom, de ahogy (a már cáfolt legenda szerint) a halottak körme, úgy a Médiablog is növekszik közben tovább.
Röviden: Időzített bejegyzéseket írtam. A baj csak az, hogy az e-mail értesítőre feliratkozott olvasók a rendszerbe való bekerüléskor, nem pedig az élesítéskor kapják meg e-mailjüket.
Lehetne persze ezt úgy is értelmezni, mint extra szolgáltatást, hiszen előre megismerheti következő napok témáit. Persze nem az. Csak egy kis informatikai ügyetlenkedés. A Gépház már dolgozik a megoldáson.
Az érintettek elnézését kérem.
Utóirat (valamivel később):
Már meg is reparálták...
„A blog olyan, mint egy nagy sárga: Barátságos, szórakoztató, talán nem olyan okos, viszont folyamatosan figyelmet igényel. „
David Carr definíciója több okból is figyelemre méltó.
1. Valami új:
2. Sokkal érthetőbb, mint a „webes napló, fordított időrendi sorrendben írt…”
3. Újabb bizonyítékot szolgáltat az angol nyelv szegényességére (mióta sárga - yellow – egy labi? Zsemleszínű. Vagy fekete.)
Persze ennél is érdekesebb, hogy David Carr, a New York Times publicistája a New York Timesban közökt publicisztikában a blogolást népszerűsíti. Hát ezt is megértük…
„Ahogy sok modern napilapos embernek, nekem is van blogom” - írja Carr, majd részletesen ecseteli, mennyire más az újságíró és a blogger viszonya az olvasókhoz. Léteznek ugyan hagyományos visszacsatolási láncok (levél – újabban e-mail a szerkesztőnek, „betelefonálás”, de egyik sem olyan közvetlen, azonnali, mint a blogok hozzászólásai. "A blogger olyan, mint a bróker", napi 24 órán át a képernyőhöz ragadva figyeli a „piac” rezdüléseit.
Aki veszi a fáradtságot és rendszeresen nézegeti saját (online) lapja, vagy blogja látogatottsági statisztikáit, sok mindenre rájöhet. Többek között arra is, hogy a hozzászólók a látogatók töredékéből kerülnek ki. Nagyon fontos a velük kialakított kapcsolat, fontos a véleményük, de nem biztos, hogy a véleményük kifejezi az olvasók többségének véleményét.
Vakargathatod a zsemleszínű labrador füle tövét, örülhetsz, hogy olyan hűségesen néz rád, de nem tudhatod pontosan, mi is jár a fejében. Vajon tisztában van ezzel David Carr?
Rosszul állhat Fodor SZDSZ elnökségért folytatott kampánya. Olyan eszközt kellett bevetnie, amit nem igazán szeret. A tavalyi (országgyűlési) kampány alatt az emdéefes Csapody Miklós és az emeszpés Simon Gábor társaságában ugyan belevágott egy társas blogba, de 3 hónap alatt mindössze 2 semmitmondó bejegyzésre futotta. (Persze, miért is törte volna magát? Egyéni győzelemre csekélyke esélye volt, a pártlistán meg biztos befutó helyen indult.)
Most a Blogteren indtott blogjával próbálja leelőzni Kókát. Az alcím: Liberális webnaplóm. (Kétszeresen hülye alcím: Aki nem tudja Fodorról, hogy liberális, az amúgy sem fogja olvasgatni ezt a blogot, vagyis az alcím első fele felesleges. A webnapló meghatározás talán elmegy valamelyik képes hetilapban, de ebben a közegben már csak az „internetes webnapó” lehetne szerencsétlenebb.)
Címkék: blog, fodor. liberális, program, szdsz Ezektől a kulcsszavaktól legfeljebb Rózsa Misi kerül izgalmi állapotba.
Nem tudom, hogy Fodor Gábor magától, vagy valamelyik tanácsadója biztatására/segítségével vágott-e bele a blogolásba. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Pontosan nem is értem, kiknek szól ez a blog. A széles közönségnek? Akkor óriási tévedés azonnal a Cselekvési programmal traktálni a népet. Vagy az SZDSZ aktivistáinak? Akkor miért a Blogteren jelenik meg? Szerintem az átlagember, vagyis annak is az az alfaja, amelyik olvas még újságot, vagy nem akkor megy ki pisálni, amikor a politikai híreket olvassák a tévében azt tudja Fodorról, hogy ő az a túlkoros, vörös hajú kamasz, aki a rendszerváltás körül ott sertepertélt Orbán mellett, később átigazolt az SZDSZ-hez, gyorsan megbukott miniszterként, azóta pedig nem tudni róla semmit. Fodor blogja segítségével megmutathatná, hogy ki is ő valójában. Ha megmarad a pártbrosúrák osztogatásánál, legfeljebb csak saját pártja „netkommandósaira” számíthat olvasóként.
Profi a pályán! Zhaoman hívta fel rá a figyelmem, hogy Kóczián Péter blogol, pontosabban a koczianpeter.blog.hu című oldalon tesz közzé cikkeket.
Magáról a Politika és Élet oldalról – így hívják a kis drágát – túl sokat még nem lehet írni. Van rajta 4 elemző cikk, korrekten, kócziánul megírva, akad néhány hozzászólás is.
Sokkal fontosabb, hogy egy ismert és szakmailag is elismer újságíró Magyarországon, saját nevén blogolásba kezd. Most már csak az a kérdés, mikor érez rá a blogolás ízére, mikor jön rá, hogy itt máshogy írhat, mint egy újságban.
Vajon az Echo TV mellékhatása, hogy kitört Kócziánon a blogolási vágy?
Megmásítom korábbi elhatározásomat, mégis leírom a nevét. Tomcat már megkerülhetelen, médiasztár. Egy újabb említés, ráadásul egy néhány ember által olvasott szakblogban nem oszt - nem szoroz .
Most másról van szó, mint korábban. Nem emlegetik, nem idézik. Tomcat most főszereplőként jelent meg a Mokkában, ahol produkciójával meghódította Havas Henrik szívét. Miközben Havasnak néhány bágyadt kérdésre és végszóra is alig futotta, Tomcat profi módon kihasználta a rendelkezésre álló műsoridőt.
Tudták a TV2 szerkesztői, kit hívnak meg műsorukba? Tudják, mire számítjatnak? Feltételezem, igen.
Új tévésztár született. Talán a TV2 csapatai máris dolgoznak egy önálló sorozaton, Tomcat-shown.
Ezúton is gratulálunk!
Ahogy már kiderülhetett, nem vagyok az amerikai(as) vulgármarketing kritikátlan híve. Néha-néha feltörő ellenérzéseim dacára is el kell ismernem, hogy számos hatékony módszert kínálnak követőiknek. Ilyenek azok a tanácsok is, amiket a Modern life blogban olvastam.
A hatásos, az olvasó figyelmét megragadó cím fél siker. (Sőt, a bulvársajtóban általában itt véget is ér a tudomány, utána már csak valami híg töltelék következik.) Fontos a jó cím, ha be blogot írsz, ha be fel akarsz kerülni a hírgyűjtőkbe, ha szeretnéd, hogy RSS-értesítődet. Vagyis mindig.
A Media life nagyon élvezetesen, példákkal mutatja be, hogyan kell jó címe írni. Nem is próbálok versenyezni velük, inkább a lényegre (és némi kommentálásra) szorítkozom.
1. Szerepeljenek a legfontosabb kulcsszavak a címben. (Ehhez persze tudnod kell, hogy miről is írsz.)
2 . Használj szuperlatívuszokat Na, ebben nem vagyok biztos, hogy itthon is olyan jól működik, mint Amerikában. Attól is függ, kik az olvasóid. 80-as IQ felett szerintem az ilyesmi irritálja az olvasókat.
3. Foglald össze a mondanivalódat egyetlen mondatban …ha tudod. A tapasztalatlan címírók gyakori hibája a hosszú, túlbonyolított cím, ami könnyen elriasztja az olvasókat.
4. Tegyék fel kérdést, vagy fogalmazz meg egy véleményt kérdésként A hagyományos iskolák tiltják ezt a gyakorlatot, ami persze nem jelenti azt, hogy nem működik
5. Keltsd fel az érdeklődést valamilyen toplistával. Régi trükk, de változatlanul jól működik tanúskodik erről ennek a bejegyzésnek a címe is:-)
Dan Gillmor 2004-ben kiadott We Media című könyvében egy új médiaipar körvonalait vázolta fel. Ahogy mondani szolfás összegző és egyben iránymutató munka, kötelező olvasmány. Rich Skrenta, a Topix.net társalapítója-ügyvezetője szerint csak egy baj van vele: Hogy a dolog nem működik.
Gillmor hosszú szakmai pályafutás után megbecsült állását hagyta ott, hogy a gyakorlatban is bizonyítsa a We Media modell működőképességét. Tisztességes eljárás, de nem járt sikerrel . A Bayosphere igen gyorsan életképtelennek bizonyult. (Nehéz helyzetben vannak a többi, még működő „We Media vállalkozás” is.)
A közösségi, civil, állampolgári (participatory) média természeténél fogva non-profit módon működik. Ha üzleti alapokra helyezi át magát, éppen a lényegét veszti el. A We Media működését az erős ideológiai meghatározottság jellemzi. Az üzleti életben az ilyen ideológiának nincs helye.
Az média (mint üzletet) továbbra is a „long tail” (hatványgörbe) alapján írható le: Egy szűk elitnél csapódik le a bevételek aránytalanul nagy része. Aki ebbe a csapatba próbál bekerülni (mint például a Gawker ) nem tartoznak többé a We Media-hoz, hanem a mainstream média részévé válnak.
Bár egyesek azt várták, hogy a We Media téziseinek hatására a Nagy Média belátja bűneit és önként átengedi a terepet az új modell követőinek. Nem ígytörtént. Helyette éles szemmel figyelik a piacot, kimazsolázzák az életképesnek tűnő kezdeményezéseket és próbálják kihasználni a bennük rejlő lehetőségeket.
Skrenta szerint tehát kár sírni, tudomásul kell venni a piaci realitásokat.
Na, most aztán hosszú időre van min rágódnia a témával foglalkozó újságíróknak.
Olvasom, hogy sokan vannak, akik ügyfélnek, vevőnek álcázva írnak blogot, fórumbejegyzést, hozzászólást saját szolgáltatásukról. Egyre többen jönnek rá erre a trükkre, szép lassan egész új iparág alakul ki. Ugyanakkor az EU „a magát megtévesztően ügyfélnek feltüntető” üzleti magatartást határozottan elutasítja. Nagy-Britanniában ennek megfelelően az év végével úgy módosítják a megfelelő törvényeket, hogy „szégyenlistán” hozzák majd nyilvánosságra a csalók (igazi) nevét.
A dolog elég lehangoló. Az internet egyik legnagyobb „találmánya”, hogy vásárlásokkal, szolgáltatásokkal kapcsolatban a többi felhasználó véleményét, a „kollektív intelligenciát” hívhatod segítségül. Az Amazon.com nem egyszerűen egy automata, ahol egyik oldalon bedobod a pénzt, a másikon kijön a könyv, hanem egy olyan hely, ahol elolvashatod, megnézheted mások véleményét a kiválasztott könyvekről. A nagyon népszerű TripAdvisor utazási portál lényegét is a személyes ajánlások adják. Ha a felhasználókban tudatosul, hogy az ajánlások részben az ajánlottaktól származnak, megrendülhet a bizalom.
Mindezt érdemes figyelembe venni azoknak is, akik termékeket, szolgáltatásokat támogató blogok indításában spekulálnak. Itthon az eddigi, kissé tétova-ügyetlenke próbálkozások (Vadmálna, kalickás Dezső stb.) ugyan hamar lelepleződtek, de a blogolás, mint üzleti lehetőség csak mostanában kezd eljutni az üzleti szereplők agyáig.
Előbb-utóbb az nyilván nálunk is az EU-direktívának megfelelően módosulnak a törvények. Kérdés az, hogy egy nyilvános feketelista kellő elrettentő erővel bír-e majd, illetve hogy mi történik addig, amíg mozgásba lendül a törvényalkotó gépezet?
Adalék:
The Unfair Commercial Practises Directive (Aki valaha is próbált megtalálni valamilyen EU-dokumentumot, értékelni fogja információbányászati teljesítményemet.)
Ismerek valakit, akinek egy időben fixa ideája volt, hogy „a dolgok párosával fordulnak elő”. Néha már én is hajlok rá, hogy így van.
Ma reggel írtam egy bejegyzést a FigyelőNet blogjairól, amik nem is biztos, hogy blogok (bár annak hívják őket és annak próbálnak látszani). Ezek után az imént egy vitába botlottam, ami éppen a „blogság”, pontosan az online napilapokban felbukkanó blogság mibenléte körül zajlik.
Egy ilyen vita önmagában talán nem is volna túl érdekes, de itt éppen a Guardian és a Telegraph hivatásos bloggerei osztják egymás. Én ugyan az újságíróiskolában – igen, jártam ilyenbe is – azt tanultam, hogy a sajtó egyik alapszabálya, hogy a konkurencia belügyeivel nem foglalkozunk, de ez azóta talán elavult, vagy pedig Peter Wilby l és Shane Richmond egy másik iskolába jártak. (Az is lehetséges persze, hogy éppen hiányoztak, amikor erről volt szó.)
Richmond azon akadt ki, hogy Wilby szerint a Telegraph blogjai éppen a blogolás legfontosabb szabályát nem tartják be: Nem frissülnek rendszeresen. (Ez egyébként egy hosszabb, a Telegraph különböző hibáit elemző írás egy rövidke része volt csak. - Úgy látszik, a Guardan szerkesztői is hiányoztak arról a bizonyos óráról, mert imádnak a Telegraph ügyes-bajos dolgaiban vájkálni.)
Nos, válaszában Richmond kifejti, hogy jobb lenne, ha a Guardian nem okoskodna, hiszen büszkeségük Comment is Free tele van döglött (egy-két bejegyzésből álló, nem frissülő) blogokkal, vagy is blognak látszó nemblogokkal.
Richmond szerint az ős-definíció (naplószerű, fordított időrendi sorrend) már rég nem állja meg a helyét. Szerinte a rendszeres frissülésen kívül a bejegyzések közötti koherencia is meghatározó. (Ő például mindig hivatkozik előző bejegyzésére. Lám, lám.)
Ami a Comment is Free-t illeti, érdemes elolvasni Neil McIntosh egy hónappal ezelőtti bejegyzését. McIntosh a Guardian Unlimited „editorial development” vezetője, vagyis aki az újságírás és az innováció keresztezésével foglalkozik. (Igen, nem elírás, állítólag lehetséges.) Szerinte nem az a lényeg, hogyan blognak nevezzük-e a Comment is Free-t, hanem hogy egy olyan felületet hoztak létre, ahol értelmes, érdekes viták zajlanak. Nem a publikációs technológia a lényeg, hanem az a folyamat, ahogy megpróbálják az egészet moderálni (itt nem a fórumokon megszokott cenzúrázást, hanem a vitavezetés jelent), a vitát ösztönözni, illetve a szerkesztett címlap segítéségéve legizgalmasabb dolgokat a felszínre hozni.
Na, hát így állunk. Mi itt sírunk, hogy nincsen blog a minőségi online lapokban (hogy is lenne, hiszen minőségi lap(ok) is csak alig van(nak), működő online kiadásokról meg ne is beszéljünk), most meg láthatjuk, hogy ahol meg vannak ilyen blogok, ott is csak a baj van belőle. Hát kell ez nekünk?
Vagy én voltam figyelmetlen, vagy a FigyelőNet friss blog-szekciója startolt nagyon csendesen. Akárhogy is, én csak tegnap bukkantam rájuk. KultuszTárca, a Borravaló és Jogblog.
Most jöhetne egy műfajelméleti dolgozat arról, hogy blogok-e egyáltalán ezek, a FigyelőNeten fellelhető szövegek, de ebbe most nem szeretnék belebonyolódni, ugyanis fogalmam sincs a válaszról.
Mindhárom blog január végén indult, mindegyikben 8-10 bejegyzés olvasható, mélyreható következtetéseket tehát nem lehet levonni. Számomra a legígéretesebbnek e Borravaló tűnik. Élvezhető a stílusa és a kóstolgatáson kívül (ami így, leírva azért soha nem az igazi) egyéb témák is felmerülnek.
A KultuszTárca tematikája eddig nem világos. Ír a kazettás magnók eltűnéséről, a hamburgerről, mint kulturális jelenségről, végül alaposan rácuppan a filmszemlére. Hosszú írások, korrekt illusztrációkkal – bármelyik átlagos hetilapban megjelenhetnének, de senkinek nem jutna eszébe, hogy a szerző nevét keresse.
A Jogblog erénye, hogy a másik kettőhöz képest jóval rövidebbek benne a bejegyzések., viszont nem sokban különbözik a különböző portálokon felbukkanó jogi tanácsadó rovatoktól.
A körítésen látszik, hogy a Sanoma fejlesztői igyekeztek. Lehet hozzászólni, szavazni, van címkézés, címkefelhő. Nincs viszont igazi blogroll, (aminek az oka nyilván nem a feledékenység)
A blogok integrálása az Fn.hu honlapba felemás. Az FN Blog ott van a menüben, címlap közepén grafikával is kiemelve ott virít egy ajánlott bejegyzés is, a rovatokban viszont nincs nyoma a kapcsolódó blogoknak, blogbejegyzéseknek.
Nem tudni, kik a FigyelőNet bloggerei. Láthatóan nem már működő bloggereket édesgettek magukhoz, hanem belső munkatársaik próbálnak itt szerencsét. Kíváncsi vagyok, újabb blogsziget épül-e, vagy a FigyelőNet bloggerei idővel megpróbálnak-e elkaandozni a blogoszféra távolabbi vidékei felé is?
A korábbi terveknek megfelelően a Web 2.2. Symposiumon február 28-án délután a média 2.0.-ról, illetve annak hazai nyomairól beszélgetünk. Résztvevők: Weyer Balázs (Origo), Gerényi Gábor (Index), Sós B. Péter (NOL), Fülöp Tamás (TV2),Szabados Balázs (Fn.hu) én meg moderálok.
Érdekes csapat jött össze. Gerényi a hazai internetes tartalomszolgáltatás egyik „veteránja”, hivatalos titulusa pillanatnyilag (tudtommal) nincs, mégis az Index stratégiájának egyik alakítója. Weyer Balázs az Origo főszerkesztője – lesz miről kérdezni. Sós B. Péter a NOL vezető szerkesztője. Őt nyilván a közösségépítésről (Nolblog) és a print-online együttműködésről lesz érdemes leginkább fggatni. Fülöp Balázs régi tévés, de csak újabban tartozik hozzá a digitális média. A videómegosztókkal való háborúskodás mellett vajon mi tartozik még a TV2 digitális stratégiájába? Szabados Balázs megbízott főszerkesztőként nemrég vette át az Fn.hu vezetését. Marad minden a régiben, vagy nyitnak a média 2.0. felé? Lehet, hogy a Sanoma Web 2.0 elképzelései csak a „fiatalosabb” oldalakra terjednek ki?
(A részvevők életrajzát elolvashatod a Web 2.2. tegnap végre nyilvánossá vált honlapján)
Ezek persze nem az "igazi" kérdések, csak azok a gondolatok amik a résztvevők nevét olvasva hiretelen felmerültek bennem. Néhány nappal a beszélgetés előtt közszemélre teszem itt a média 2.0.-ról írt rövid összefoglalómat és beszélgetéshez előkészített (és a közreműködőkhöz is eljuttatott) kérdéseimet.
Természetesen Ti is kérdezhettek!
Vannak területek, ahol nem egészséges a fekete-fehér beállítás. Nincs értelme úgy szemlélni a világot, hogy csak az újságírók az okosok, mindeni más tájékozatlan bunkó, de az sem igaz, hogy csak a civilek (bloggerek, fórumozók) vannak az igazság birtokában, a hagyományos média (MSM) lassú, eltompult, tohonya hülyék klubja.
Az újságíróknál megfigyelhető szakmai ártalom, hogy szeretnek kategóriákban, skatulyákban gondolkodni. Most a felhasználók (civilek) gyártotta tartalommal (UGC) kapcsolatban kezd megcsontosodni egy olyan vélemény, hogy ez az ingyenes, vagy nagyon olcsó tartalom az, amivel szépen ki lehet tömni a webszájtokat, hogy aztán a tetejükbe lehessen ragasztani a jól fizető hirdetéseket.
Aki próbálta tudja, hogy ez így nem működik. A spontán termelődő tartalom önmagában emészthetetlen massza. A legtöbb sikeres UGC-, vagy UGC-t tartalmazó webhely mögött komoly fejlesztőmunkát igénylő szoftver és alapos szerkesztői munka áll. Elvileg tehát a hagyományos média az az ideális terep, ahol a szerkesztett tartalom és a felhasználói tartalom találkozhat. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson intenzíven dolgozni kell az UGC-közösség kialakításán.
Valószínűleg nagyon gyorsan pofára fognak esni azok is, akik azt hiszik, hogy a felhasználói tartalmak magukhoz édesgetésével / csábításával (nagy forgalom ígérete, jelképes honorárium) sikerül az ellenőrzésük alá hajtani a hivatalos médián kívül eső tartalmakat. Ilyen többet már nem lesz.
A bejegyzéshez Howard Owens We are the web című írása és a ma reggeli esős időjárás adta az ihletet.
A hagyományos média lenyúlná a közösségi médiát (csak nem tudja, hol kell keresnie)
„Képzelj el egy néhány tucat öltönyös, kockafejű figurát, akik igyekeznek, „cool” módon kinézve break-táncot előadni.”
Ha tudni akarod, hogyan lehet a legrövidebb úton eljutni Miamiból a Krisztina körútig, akkor feltétlenül olvasd tovább!
Frissítés (utószó) a bejegyzés végén
Pénteken „blogzárta” után kaptam egy érdekes linket. (Kösz Ukridge!) A (számomra eddig ismeretlen) HírExtra rövid arról tudósított, hogy „a tulajdonos tervei szerint a világ egyik legtekintélyesebb liberális lapja,öt év múlva talán már csak interneten lesz olvasható és megszűnik a papírzabáló újság.” Mivel sejtettem, hogy ez nem a HírExtra exkluzív értesülése, gyorsan kattintgatni kezdtem. Néhány másodperc alatt a FigyelőNeten és az eMaSa-n is megtaláltam a hír lényegesen részletesebb változatát. (A kettő között a különbség csak az, hogy az FN nem adta meg a hír forrását, az eMaSa viszont korrektül megnevezte az elkövetőt, az MTI-t.)
A szövegtöbb szempontból is gyanús volt, ezért megpróbáltam megkeresni az MTI-anyag forrását. Elég gyorsan akadtak gyanusítottak, ugyanakkor egyértelművé vált, hogy az „ősforrás” az az interjú, amit Arthur Sulzberger, a New York Time tulajdonos-elnök-kiadója az izraeli Haaretznek Davosban adott.
Maga az Ismeretlen Olvasó küldött imént egy linket. Ez a link ( www.gyurcsanynak.com )
és ez látható ott:
(persze valamivel nagyobban + működik a visszaszámlálás)
Szélsőjobbos akció? Nem hiszem, ők nem cifrázzák ennyire és egyébként is megvannak a jól bejáratott (és a maintream médiában naponta, ingyen reklámozott) információs csatornáik.
Bármilyen kommersz termék? Lehet, bár nem valószínű. (Igaz, "a 385 nap 32 óra...múlva lehúzom a bugyimat" trükk - néhány éve óriásplakáton sütötték el - a weben nem működne. Itt bugyitlan emberből óriási a választék.)
A volt magyarhírlaposok korábban már beígért portálja?
Lehet tippelni. (Becsszó, nem vagyok beavatva, nem ismerem sem a reklám készítőit, sem a reklámozott valamit.)
A Digg a közösségi szerkesztésű hírgyűjtők/linkajnlók legismertebbje, a sokak által másolt minta kénytelen átalakítani eddig modelljét.
Médiablog light: A Digg egy olyan webes közösségi felület , ahol bárki ajánlhat érdekesnek tartott cikkeket .Ezekből csak azok kerülnek fel a Digg címlapjára, amiket az olvasók „beszavaznak”. A címlapra kerülő cikkekre adott szavazatok alapján alakult ki a Digg toplista, azoknak az önkéntes „szerkesztőknek” a listája, akik a legtöbb „címlapos” cikket ajánlották
A Digg rendkívül népszerű. Ha egy cikkedre / blogbejegyzésedre mutató link felkerül a Digg címlapjára, az garantáltan rengeteg látogatót hoz (más kérdés, hogy ezekből mennyien maradnak meg). Nem meglepő tehát, hogy sokan próbálják ilyen-olyan módszerekkel manipulálni a Digg helyezéseket.
Kevin Rose (a Digg apukája), miután hónapokig „elfelejtett” írni a Digg blogjába most "Néhány apró átalakítás…" (A couple updates...) címmel írt bejegyzést. Hosszasan magyarázza, hogy tudnak a próbálkozásokról, megfelelő eszközökkel rendelkeznek a manipulációk kiszűrésére...majd közli, hogy azonnali hatállyal megszüntetik a „Top Diggers” listát. (A „roszz fiúk” több élharcost is megkörnyékeztek.)
Faramuci helyzet. A Digg nem fizet az anyagokat felhajtó, ajánlásokat készítő önkénteseknek. A legaktívabb – rengeteget dolgozó – diggerek jutalma a felkerülés a „dicsőségtáblára”, a Top Diggers listára. Hogy hat majd az önkéntesekre, ha megszűnik ez a „jutalmazás”?
Tanulság? Legfeljebb annyi, hogy nagyon kevés még a közösségi szerkesztéssel kapcsolatos tapasztalat. Ez mutatják a Wikipedia és a Digg körüli problémák is. Meggyőződésem, hogy nincs igaza az ellendrukkereknek: Ezek a problémák nem a közösségi tartalomfejlesztés, szerkesztés életképtelenségét bizonyítják, legfeljebb csak azt, hogy még sok finomításra – idő, tapasztalat – van szükség.
A Top Diggers lista egyébként nem szűnt meg, csak máshol jelenik meg. Példál Christopher Finke weboldalán, aki teljesen nyilvános adatok (a felhasználói profilok) alapján, naponta kétszer frissítve publikálja azt. Egy nyertese tehát máris van az „apró átalakítsoknak”.
Nem is olyan egyszerű eldönteni, kiknek is szól ez a blog. Azoknak, akik beszélgetni szeretnének kedvenc témáikról? Azoknak, akik a linkeket követve elolvassák a hivatkozott írásokat? Vagy azoknak, akik ugyan nyitottak az itt feldobott témák iránt, de nincs idejük arra, hogy maguk szedegessék össze a különféle információkat
Ha alaposabban belegondolok (brrr), néha valóban kissé bennfentes a Médiablog. (Persze annak is megvan a maga szépsége) Mivel a statisztikákból azt látom, hogy (szerencsére) egyre többen esnek be ide „kívülről”, arra gondoltam, hogy talán nem kellene elriasztanom ezeket az olvasókat sem.
Mostantól megpróbálok „kétszintű” bejegyzéseket írni. A törzsolvasók továbbra is olyasmi szövegeket kapnak, mint eddig, a frissen érkezők, akik nem egy-egy bejegyzés hátterének megértéséhez nem akarják átrágni az egész webet Médiablog light megjelöléssel kapnak egy rövid magyarázatot.
Jó lesz így?
Február végéig ingyen olvashatók és letölthetők a SAGE kiadó folyóiratai.
Nem túl bonyolult regisztráció után többek között az alábbi folyóiratokhoz férhetsz hozzá:
British Journalism Review
Communication Research
Convergence: The International Journal of Research into New Media
Technologies
Crime, Media, Culture
European Journal of Communication
International Communication Gazette
Journalism
Television & New Media
A dolog veszélyes, mert már egy "gyorsteszt" során is elolvashatatlan mennyiségű érdekes anyagot találtam. (Nagyon profi a tengernyi anyag feldolgozása is.)
Köszönet Dr. Minorkának, aki felhívta a figyelmemet az akcióra!
Steve Outing, az Editor & Publisher publicistája szerint a hírfogyasztási szokások átalakulása visszafordíthatatlan folyamat. Az újságolvasók átlagéletkora (Amerikában) már évekkel ezelőtt is 55 év volt, a tévé gyógyszerhirdetései is arra utalnak, hogy a nézők zöme az idősebbek közül kerül ki.
Outing most a hírek és a hírfogyasztás jövőjéről kérdezett néhány meghatározó szakmabelit. Érdekes az egész összeállítás (de elég hosszú), így most csak Robin Sloan véleményét emelném ki belőle.
Sloan egy „helyi” (San Francisco) tévétársaság new media stratégája, de a szélesebb közönség inkább a hagyományos média összeomlását jövendölő, rendkívül szuggesztív EPIC 2014 videó alkotójaként ismerhette meg.
„Azt hiszem a hír (news) kevésbé önálló kategória lesz. Nem fogsz reggelente leülni 10 percre és átnézni egy újságot, de még egy weboldalt, vagy szuper-drótnélküli e-újságot sem, hogy megtudd 'mi újság' Ehelyett egész napi kis adagokban, különböző médiumokon csomagokban érnek a személyes, szakmai és politikai hírek, információk. Egy kis szerencsével 5-10 éven belül értelmetlen lesz hírekről (news) beszélni.”
Andy Grove (Intel ex-elnök) jövendölése jut erről az eszembe, aki azt mondta, hogy néhány éven belül nem lesz értelme e-bizniszről beszélni, mert minden üzlet szerves része lesz az internet.
Yossi Vardi olyan ember, akit komolyan kell venni. Hosszú pályafutása alatt rengeteg céget alapított, irányított - és adott el. Közülük a legismertebb a Mirabilis, az ICQ instant messenger (azonnali üzenetküldő) program kifejlesztője. (A Mirabilist a dot-com bevásárlási láz idején az AOL vette meg, szép kerek összegért.
Az itt látható videón Yossi Vardi részletesen ecseteli az új információhordozó előnyeit:
A pocketmedia nem fogyaszt áramot, környezetbarát (újrahasznosítható), felismeri a kézírást...
Gondolatok a zenéről (Thougts on Music). Ez a címe Steve Jobs Apple- és véleményvezér a weben közvetlenül (vagyis nem a hagyományos médián keresztül) közzétett kiáltványának.
Persze Jobs egyáltalán nem a zenéről, hanem a zeneiparról, azon belül is a nagy kiadók által alkalmazott DRM (erősen leegyszerűsítve: másolásvédelem) elavultságáról, lehetetlenségéről írt.
Jobs dolgozatáról pillanatok alatt tonnányi ismertető, elemzés született, felesleges lenne ezek számát gyarapítanom. (Aki keres, az talál, de a lustábbak kedvéért azért a bejegyzés végén ajánlok néhány linket.)
Az egy dolog tehát, hogy Jobs egy hirtelen mozdulattal ráborította a zeneiparra (leginkább a „big four” néven emlegetett kiadókra) az asztalt, de rendesen lealázta a hivatalos médiát is. A dolgok „normális rendje” ugyanis az, hogy Jobs bejelentkezik a N.Y. Timesnál, a BusinessWeeknél, vagy bármelyik vezető lapnál, ahol azonnal és (boldogan) készítenek vele egy interjút. Jobs egyelőre egyetlen bejegyzésből álló "blogja" új fejezetet nyithat az üzleti kommunikációban.
Dave Winer (az RSS „feltalálója”, a blogkultúra egyik élharcosa) szerint Jobs lépése érthető és logikus. Több példát is említ arra, mikor még a NY Times vezető újságírói is képtelenek megállni, hogy csak közvetítői, ne pedig alakítói legyenek a híreknek.
Jobs persze duplán is jól járt. Az Apple oldalán közreadott szövegét 100 százalékig kontrollálhatta, erősíthette a „mi közvetlenül beszélünk veletek” ethoszt …és persze kiáltványát így ismertette valamennyi fontos lap, portál, rádió, tévé. (És írt róla rengeteg blogger is)
Jobs kiálványáról írták
NY Times
BusinessWeek
Electronic Frontier Foundation
Webisztán
(Tanulságos megnézni, hogy foglalkozott a témával a hazai média.)
Nem rontottam el, nem John Cage darabjáról - tudod, amelyikben az előadó nem csinál semmit - van szó. Annak címe 4'33''.
Véletlenül egy videóra akadtam, ami 4 perc és 31 másodperc alatt megmutatja, mi is az a web 2.0.
(Azt persze nem garantálom, hogy az is megérti, aki még soha nem látott közelről számítógépt...)
Álllítólag ez a videó az elmúlt napok egyik slágere (YouTube, Digg), de én nem ott, hanem egy (angol nyelvű) román blogon találtam:-)
Frissítés:
Most látom, hogy a Webisztán már napokkal ezeőtt rátalált erre a videóra. (Tulajdonképpen csodálkoztam volna, ha nem így lenne.)
Legjobb gyerekkori barátom igazi „úri gyerek” volt (vasárnap csokornyakkendős, fehér kesztyűs rokonlátogatás). Otthon nyilván mondták neki, hogy csak akkor fogadhat el bármit, ha nagyon kínálják. Ezért aztán hiába lógott nálunk naponta, csak akkor fogadott el egy szelet zsíros kenyeret, vagy egy almát, ha „százszor kínálták” Így aztán gyakran előfordult, hogy az egész családnak össze kellett fognia („egyél-egyél-egyél-egyél...”) , ha gyorsan el akartuk érni a megfelelő értéket.
Megboldogult tanácsadó cégünk (Dotkom) igen jó kapcsolatokat ápolt a sajtóval. Az „igazi sajtóesemények” s(ajttáj, sajtóreggeli, tematikus klub) mellett rendszeresen ebédeltünk újságírókkal. Nem akartunk senkit sem „megvenni” egy ebéddel, a desszert mellé semmiféle kötelező témát nem próbáltunk lenyomni a torkukon, inkább afféle „élő blogolás”, kétirányú információ-áramoltatás volt ez. Egyedül az HVG munkatársai nem akartak velünk ebédelni. Nem volt időnk százszor invitálni őket, közben megszűnt a cégünk...
A hazai visszhangviszonyokhoz képest komoly visszhangot váltott ki nemrégiben, hogy a Manager Magazin szerkesztősége nem vette át a Budapesti Értéktőzsde díját. Most Mong Attila (főszerk.) szép, hosszú cikkben magyarázza meg az elutasítás okait. (via eMaSa)
Persze a „másik oldal” (pr-szakma) nehezen emészti meg az ilyesmit. (Biztos vagyok benne, hogy sok újságírói is nehezményezi, amiért a MM beleköpött a langyos, de viszonylag rendszeresen feltálalt levesbe.)
A napokban indult PR Guruk blogban Nagy Tamás ezt írja az ajándékozásról:
„A marketingkommunikáció egyik eszköze: megjeleníti, például vizualizálja a kommunikációs tartalmat. Ugyanolyan kreatív eszköz, mint mondjuk egy esemény helyszínválasztása, vagy a helyszíni dekoráció. Én ebben a szemléletben látom a helyes irányt.”
Vedd el – vidd el – vedd e – vidd el – vedd e – vidd el – vedd e – vidd el – vedd e – vidd el...
A hagyományos média előszeretettel vallja legnagyobb értékeként a „fact checking” néven emlegetett többlépcsős ellenőrző mechanizmust. Innen ered, hogy az újságban olvasottakat, tévében látottakat sokan tényként kezelik. Igaz, mert „megírta az újság”.
A média 2.0. (We Media) alapállása merőben más. Nem szerkesztőségi ellenőrző mechanizmusban hisz, hanem abban, hogy az olvasók között mindig akad valaki, aki az újságírónál járatosabb az adott témában.
A napokban én is belefutottam egy olyan cikkbe, aminek témájában eléggé otthon vagyok.
Serfőző Melinda A bakelit fénykora című cikkében a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatról, mint a kádári kultúrpolitika kiszolgálójáról ír. A szerző információit Csatári Bence történész-tanártól szerezte be, aki Kádár-rendszer kultúrpolitikájáról írja doktori disszertációját.
Aggasztó. A cikk hemzseg a pontatlanságoktól.
Feltételezem, hogy Csatári ilyen-olyan írásos anyagokból szerezte információit, én viszont évekig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál dolgoztam, sok olyan embert megismerhettem, akik évtizedek óta voltak az MHV munkatársai.
„A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat már 1951-ben megalakult, mégis csak 1976 végére (vagyis harminc éve) települt ki Dorogra, és ekkor kezdett el nagyobb kapacitással, valódi gyárként működni.”
Ez nyilvánvalóan hülyeség. Dorogra csak a hanglemezeket gyártó üzem költözött. A cikk végig összekeveri az MHV-t, mint felvételeket készítő céget, kiadót és a lemezgyárat.
„1962-ben váltotta fel a már zenei műveltséggel is rendelkező Bors Jenő, aki saját bevallása szerint partitúrából „
Egy hanglemezkiadó vezetőjének nem az a dolga, hogy a partitúrákat böngéssze. Bors Jenő azért lehetett sikeres, mert egyaránt otthonosan mozgott a szocialista és a kapitalista gazdaságban. Kitalált egy olyan „vetésforgót”, aminek köszönhetően a könnyűzenéből termelt (sok) pénzből finanszírozta a komolyzenei kiadványokat, az azokból kitermelt bevételből meg „nyugati” alapanyagot és berendezéseket tudott behozni. Bors kapcsolatain is múlott, hogy az MHV a világon az elsők közt volt a digitális átállásban, stb, stb. (Kottát soha nem láttam a kezében.)
"a stúdiót pedig egy régi személyzeti WC helyén építették fel a Rottenbiller utcai épületben”
A stúdió – ma is működik – egy mozi helyén épült. (Kodály Zoltán bulizta ki a „hatóságoknál”)
Kb. 300 nm, ha szűken is, de befér egy szimfonikus zenekar. Csatéri valamit nagyon félreértett.
„hatékonyságára jellemző, hogy még évek múlva is csupán 64 másodpercnyi hasznos felvétel készült egy óra alatt „
A komolyzenei (stúdió) felvételek az egész világon 15-25 óra alatt készülnek. Manapság inkább az alábbi érték és a 70 perc felett műsoridő a jellemző. A '70-es években még 50 perc volt a műsoridő és több idő jutott a felvételekre. Sok zenész (és zenehallgató) visszasírja ezt a korszakot. A cikkírónak minderről nyilván fogalma sincs. (Állítólag Zsdanov - Sztálin kultúrpolitikusa - részt vett a Leningrádi Filarmónikusok próbáján, majd az ezt követő pártaktíván élesen bírálta a zenekart pazarlása miatt. Megfigyelte ugyanis, hogy "egyes szólamokban az elvtársak többen is ugyanazt játszák. Hatékonyabb munkával ezt kevesebben is elvégezhetnék".)
Nem is folytatom, hiszen nem a magyar zeneipar múltját akarom feltárni. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy ebben, a tudományos szaktekintéllyel is alátámasztott írásban szinte semmi sem stimmel. Ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik az ember: Mi lehet a többi cikkben?
A Tribune Co. sokak meglepetésére a „futottak még” kategóriába tartozó vMix nevű YouTube-klónt kérte fel arra UGC (civilek készítette) tartalommal lássa el kiadványait. Nagy falat – a Tribune Co. több mint 50 kiadványáról van szó, köztük olyanokról, mint a Los Angeles Times, vagy a Chicago Tribune.
Miközben a megfigyelők értetlenkednek, miért egy start-up vállalkozásra esett a választás, a C|NET megjegyzi, hogy ezzel az üzlettel sok videómegosztó számára felcsillant a remény, egyszer talán még ők is üzletet csinálhatnak.
YouTube klónokból itthon is szép a felhozatal, mégis úgy néz ki, mintha minden tartalomszolgáltató házon belül próbálna valamit barkácsolni. Vajon olcsóbb így?
Kíváncsi vagyok arra is, mikor telítődik a videómegosztó piac. Valahogy az az érzésem, hogy egyre kevesebb az eredeti megosztanivaló. Mi történik, ha a tévék valóban kivonják anyagaikat a letöltőkből?
Már többször írtam róla: A weben nem élnek meg a blikkfangos címek. Az online szerkesztők már korábban felismerték, hogy az interneten az olvasók konkrét információkat keresnek, nincs türelmük az intuitív, kreatív, csavaros címek megfejtéséhez. Máris kattintanak tovább. Most a keresőoptimalizálással foglalkozó szakemberek is felfedezték a spanyolviaszt: A buta Google mindent szó szerint vesz, nem érti meg a dupla- és tripla csavarokat.
A Newspaper headlines lost in Web translation c. cikkben találsz egy sor vicces példát. Persze, ha kicsit körülnézel, akad emészthetetlen hazai cím is bőven – itt a Médiablogon is. Néha sajnálom a Google-oltáron feláldozni a címeimet.
Mostanában a „print” és a digitális szerkesztőségek egyesítése tartja izgalomban a legtöbb kiadót.
Először a legnagyobbak, illetve a legbátrabbak (NY Times, Washington Post stb.) vágtak bele, mostanában az egyesítési hullám elérte a (nem magyar mércével mért) „közepes” lapokat is.
A szerkesztőségek összevonása újabb kísérlet arra a nagyjából 10 éve megválaszolatlan kérdésre, mit is kezdjenek a lapok az internettel. A kezdeti görcsök („kanniblaizáció”- emlékszik még valaki a '90-es évek szerkesztőségi mumusára?), majd a nyomtatott lap tartalmának késleltetett és/vagy korlátozott online publikálása után a dot-com korszakkal jött el az az idő, amikor sok médiavezér számára tudatosodott: Az internet nem fenyegetés, hanem új üzleti lehetőség.
A legnagyobb lapok nagyjából 10 éve kezdték el felépíteni önálló digitális szerkesztőségeiket. Mára nemcsak az derült ki, hogy fenntartásuk nagyon drága, de az is, hogy a „print” és az „online” szerkesztőségek az elvárt gyümölcsöző együttműködés helyett inkább rivalizálnak egymással.
A kétféle szerkesztőség integrálása egészen másról szól, mint amikor két egymással egyesülő lap szerkesztőségét összegyúrják. Ezzel egy olyan szerkesztőségi struktúrát kell felállítani, amelyik egyszerre (egyidejűleg, de nem egymással párhuzamosan) képes egy folyamatos online hírportál és egy lap előállítására.
Az integrálás jól eladható, tetszik az ötlet a tulajdonosoknak, a részvényeseknek, hiszen kívülről egyszerű „racionalizálásnak” néz ki – magyarul kirúgnak egy sereg felesleges embert. A gyakorlatban ennél sokkal több és bonyolultabb dologról van szó, hiszen a lapkészítés jól bejáratott, folyamatát kell megváltoztatni, illetve két, egymástól gyökeresen eltérő kultúrájú szerkesztőségből kell egy munkaképes csapatot kialakítani.
Mark Glaser az errefelé nem igazán ismert Los Angeles Herald-Gazette átalakulási gyötrelmeiről ír A „hogyan nem”-ról sokat tudhatnak, hiszen '96 óta ez a lap 12. próbálkozása a „digitális megújulásra”. Felhívnám arra is a figyelmet, hogy az átalakulási folyamat egyik legfontosabb eleme a nyomtatott lapnál dolgozó újságírók átképzése. (Ez persze csak úgy lehetséges, ha ők is nyitottak erre.)
Az átalakulást előkészítő bizottság jelentésében szerepel az is, hogy meg kell változtatni az online publikálás jelenleg nehézkes, 8 lépéből álló folyamatát:
1) az újságíró megírja a cikket
2) a szerkesztő ellenőrzi az adatokat
3) a cikket egy úgynevezett „web-terminálon” át újra begépelik
4) a programozó speciális kódokkal lát el minden cikket (mik lehetnek ezek???)
5)a webszerkesztő kinyomtatja a cikket
6) a webszerkesztő megfelelő jelekkel látja el a szöveget
7) a webszerkesztő egy speciális „live web” terminálon át rögzíti a cikket
8) mókuskerékben futtatott mókusokkal energiát nyernek a weben való publikáláshoz
Itthon egyik napi- vagy hetilapnak sincs az "igazival" összemérhető nagyságú online szerlesztősége. A hagyományos szerkesztőségben dolgozók jó esetben némi elnézéssel, rosszabb esetben lenézéssel, de mindig kellő távolságtartással figyelik az internetre dolgozó kollégákat. Itt nem várható tehát a fent leírt szerkesztőségi integráció. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy valódi online média nem alakítható ki addig, amíg élesen elkülönül egymástól a hagyományos és az online újságírás.
Adalék:
Az Editors Weblog Integrated Newsroom sorozatában részletesen is olvashatsz a kérdéskörről..
A HVG Online és az [origo] után most a Times Online is komolyabb átépítésen esett át.
Ha esetleg kritikus észrevételeid lettek volna a hazai oldalakat illetően, gyorsan szívd vissza őket.
Mikor hosszas várakozás után sikerül előcsalogatnod a nyitóoldalt, ilyesmit láthatsz (csak ilyeneket látsz):
Ühüm. A honlapot „a világ vezető webdizájnerei és a Times Online belső szakemberei hozták létre."
A projekt összköltsége (jó, ebben benne volt az új szerkesztőségi felület + a marketing is) 10 millió fontba (1 font = 384.298 forint) került.
(Ha esetleg valami nem volna világos, itt kérdezgetheted a tervezőket!
Frissítés:
Semi sem örök - az üzemzavarok sem. Pocsék éjszakájuk lehetett a fiúknak (lányoknak), de reggelre rendezték soraikat.
Kicsit furcsának tartom, hogy abból a tizesből nem futotta egy tisztességes tesztelésre...
A minap Kerítés címmel beszámoltam róla, hogy Videobomb egy mobillal készült felvétele itthon szokatlan villámkarriert futott be: Rövid idő alatt átvette az Index és az Origo is. Sok primer információ nincs a felvételen, a két portál szerkesztői talán bizonyítani akarták, mennyire jó fejek, nyitottak a civilektől érkező anyagokra.
Sokfelé megforduló kollégám nemrég szólt, hogy a videón meglepő rutinnal beszélő, feltűnően tájékozott „biciklista srác” Réz „Betyár” Gábor, a Klubrádió műsorvezetője…Most, visszanézve a videót, az alatta sorakozó hozzászólásokból látom, hogy az „amatőr” nyilatkozó kilétéről a Blogter munkatársai is tudtak.
Na, tehát ki is az amatőr?
A főszerkesztők most nyilván hálásak, amiért Orbán Viktor péntek reggelre időzítette a kordonbontást. Az elmúlt hónapokban a média szempontjaira érzéketlen politikusok néhányszor alaposan kibabráltak velük.
A kordonbontók jól választották meg az időpontot. A a péntek esti híradók, politikai vitaműsorok és a szombati lapok már az összes médiapolitológus és mobilizálható alkotmányjogász bevetésével elemezhették az eseményeket, a hetilapok még kényelemesen átszerkeszthetik a következő számot, a tévék, a rádiók, internetes hírportálok megerősíthették a hétvégi ügyeletet.
Így kell csinálni. Kedd este, a hetilapos lapzárta, a tévéhíradó esti kiadása után, a napilapos lapzárta kellős közepén tévéostromolni dilettáns dolog.
Prospero (a Blogter ügyvezetője) hívta fel a figyelmemet, milyen komolya karriert futott be a Videobomb egyik felvétele. Doransky Civil média 2007 címmel számolt be arról, hogy a mobiltelefononnal készült felvételt átvette az Index, majd az [origo] is. Konrad egy mai bejegyzésében a civil média combosodásáról és az [origo] feltűnően gyenge szereplésérő elmélkedik
Megnéztem a mobilos felvételt. Egy kötött sapkát és biciklis szemüveget viselő biciklis srác elmeséli, mi történt korábban (a felvételt megelőzően) a téren. „Beszélő fej”+ néhány ember a téren. A lényegről (kerítést bontő képviselők és zavarodott rendőrök) semmi kép.
Mik a civil média lehetőségei egy olyan helyzetben, mikor a hivatalos média számtalan képviselője már minden megörökíthetőt megörökített? A „spontán” kerítésbontás számos tévéstáb és számtalan fotóriporter jelenlétében történt. A Kossuth térről több tévéstáb is folyamatosan, élőben közvetített.
Valóban akkora nagy szám a biciklis srác beszámolója? Vagy csak arról van szó, hogy sok kortársa számára ő hitelesebb, mint a tévék az elmúlt években erősen amortizálódott riporteri?
A tegnapi események újra bebizonyították, hogy a még mindig lapzártában (töltés-ürítés) gondolkodó hagyományos média nem képes kielégíteni az azonnali hírigényt, a még mindig korlátozott szerkesztőségi háttérrel rendelkező online média(Index) pedig csak némi késeltetéssel tud beindulni. (Valamikor 13:48-kor került ki a kordonbontó Orbánról készült felvétel):
Ez volna a combosodás?.
Ha már síelkni úgysem mehetsz, a legokosabb, ha előveszel néhány, a hét közben elhanyagolt linket:
Integrated Newsrooms Part 3
Az integrált szerkesztőség, vagyis mikor nem választja el több kilométer távolság a „print” és az online szerkesztőségeket már nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati dolog. Egy kis idő ugyan még eltelik, míg ez a gyakorlat hozzánk is elér, de addig sem árt tanulni mások kínlódásaiból. (Mint nyilván kikövetkeztetted, az az írás már egy sorozat harmadik része. Érdemes visszalapozni az előző adagokhoz is.)
Transitioning Magazine To Digital Publishing
A héten zajlott a SIIA információipari konferencia, ahol a millió egyéb esemény mellett a Forbes.com és az SI.com szerkesztői beszéltek arról, hogyan is zajlok a nyomatott magazinok átvándorlása az internetre. (Állandóan csak a napilapokról beszélünk, szegény magazinokat elhanyagoljuk. ) Itt most a beszélgetés videó-felvételét élvezhetitek.
Social Media Traffic Might Not Be What You Need
Miközben mi itt az iWiW imponáló számainak bűvöletében élünk, Sally Falkow (és mások) segítenek értelmezni ezeket a számokat. A tanulság természetesen az, hogy a sok ember nem jelent feltétlenül ugyanannyi vevőt is.
Szép, lekerekített szerkesztőségi reality show-val örvendeztette meg rajongóit a Wal Street Journal.
A felvételen kedves emberek, udvariasan beszélgetnek bizonyos iraki eseményekről. De ki jön ettől izgalomba?
Nem tudom, hogy a WSJ-nál milyen szokott lenni egy IGAZI szerkesztőségi értekezlet, de biztos vagyok benne, hogy nem ilyen.
Ha esetleg valamelyik hazai szerkesztőség hasonló műsort tervezne, óva intenén, hogy kövesse a WSJ példáját. A kamera jelenlétében mindenki szerkesztőségi értekezlet című színdarabot játssza – egy műkedvelő társaság színvonalán. Érdemesebb inkább rejtett mikrofonnal dolgozni. Fel lehetne kérni például az őszödi beszédet rögzítő szakembert. Teljes diszkréció, kitűnő hangminőség...
Adalék:
A hazai szerkesztőségi kukkolósok elkészültéig elégedj meg a 168 Óra Redakciójával. Ez is van annyira spontán, mint a WSJ szerkesztőség ülése.
Az, hogy a News Corp sajtóbirodalom magáévá tette a MySpace közösségi hálót nem tegnap történt , mégis mintha egyes médiastratégáknál most esne le a tantusz.
Az Advertising Age arról ír, hogy egyre több online lap tervezi saját közösségi háló megnyitását.
Megtartó erő, hűség, márkatudat – jaj de szép!
A buta amerikaiak persze nem tudják, amit mi. Az Index (leánykori nevén Internetto) fórum hihetetlen sikerén felbuzdulva idővel minden valamire való online tartalomszolgáltató elindította a maga fórumát. Aztán meg várta, hogyan pörgeti fel az ingyen kapott felhasználói tartalom a forgalmi mutatókat. (Sehogyan.) A legtöbben már belátták, hogy itt is csak a korán érkezettek tarolnak, a többiek legfeljebb egy erősen szakosodott (és persze lényegesen kisebb forgalmú) fórummal próbálkozhatnak jó esélyjel eséllyel.
Az online lap -közösségi háló integrációnak persze vannak biztos nyertesei is: A tanácsadók.
Amikor blogolni (és a blogokkal foglalkozni) kezdtem, azt hittem, hogy a bejegyzések és a hozzászólások között valamilyen szoros, tartalmi és/vagy logikai alapon levezethető, ok-okozati összefüggés áll fenn. Idővel be kellett látnom, hogy ilyen nincs, vagy legalábbis nem bizonyítható. Sőt. Egyes blogok hozzászólói jól megvannak érdemi bejegyzések nélkül is. Már éppen arra készültem, hogy tudományos publikációban adjam közre felfedezésemet, amikor kiderült, hogy a tartalommentes (vagy inkább a tisztán a hozzászólók generálta tartalomból épülő blogokat) mások is jól ismerik.
Én a konzervatív bloggerek közé tartozom, rögeszmésen gyártok bejegyzéseket, hogy azután azokhoz kapcsolódóan lehessen beszélgetni. 2,5 év blogolás után sem tudok rájönni, hogy egy vitára nagyon is alkalmas bejegyzés után miért van csend, egy épp hogy csak odavetett, nem túl izgalmas szöveg után meg miért özönlenek a hozzászólások...
Ritkán járok úgynevezett Társasági Eseményekre (bankett, fogadás, party stb.) Talán éppen azért, mert a legtöbb ilyen rendezvény úgy működik, mint a csak hozzászólásokból álló blogok. Azt talán említeni is felesleges, hogy az effajta party-kommunikáció hatásfoka alacsony, hiszen a fontos tartalmi elemeket nem lehet linkelni (vagyis mindent újra és újra el kell mondani), az elhangzó tárolásra érdemes mondatokat nem lehet bukmárkolni (és persze másokkal is csak primitív módon, egyenként oszthatók meg), illetve frusztráló, hogy csak a sajt csoportocskám / asztaltársaságom beszélgetését tudod követni (azt is csak akkor, ha a zeneszolgáltatás könyörületessége révén elég jó a jel/zaj viszony), a szomszéd asztaloktól még egy nyomorult RSS fídet sem kapsz. További fogyatékosság, hogy az ismeretlen, vagy épp csak frissen megismert emberekre nem lehet egyetlen kattintással azonnal rákeresni a Google-ban...
Fenntartásaim ellenére úgy alakult, hogy nem tudtam ellenállni a kedves invitálásnak és tegnap elmentem az egyik ismert blogszolgáltató (könnyítés: a neve „ter”-re végződik) esti rendezvényére. „Bejegyzés”, vagyis apropó itt sem volt, még amolyan alibi-poszt (ünnepi beszéd, pohárköszöntő, bejelentés) sem. Ennek ellenére, meglepő módon a beszélgetések (kommentek) nem lógtak a levegőben. A jelenlevők egy részét ugyan egyáltalán nem ismertem (ők feltehetően a „biznisz” oldalt képvisellték), a többiekkel viszont – annak ellenére, hogy többen voltak, akikkel személyesen még soha nem találkoztunk – sajátos „blogviszonyban” vagyunk. (Ilyenkor derül ki, hogy mennyire képes elmosódni a bloggerek és a hozzászólók közti határ.)
Persze a beszélgetések irányát a sokfelől jött emberek érdeklődésének közös metszéspontjai (blog, web 2.0., média, kommunikáció) határozták meg. Ennek ellenére volt valami szokatlan (vagy inkább nagyon is ismerős) az egészben. Ma reggel jöttem rá: A tegnap esti beszélgetések többsége afféle „élő kommentelés” volt, állandó hivatkozással blogokra, bejegyzésekre, hozzászólásokra. Tessék mondani, ez most a „globális kommunikáció”, a blogkultúra kiterjesztése a weben túlra (innenre), vagy csak egyszerű belterjesség?
RSS 
