Mármint azokkal, akik már a múlt rendszerben is újságírók voltak, vagyis „kiszolgálták a kommunista rezsimet”?

A kérdés nyilván költői, hiszen itt vannak, dolgoznak. A téma a comment:comon egy bejegyzés eredeti témájától némileg elkanyarodó hozzászólás-áradatában  merült fel. Ott a „hely (Index) szellemének" megfelelően a  "kirúgni, leköpni, elkergetni" nézet dominált. Ezért inkább "itthon"tűnődöm tovább.

Képzeletben vonjuk ki a „kompromittáltakat” a hazai médiából. Kik maradnak? Mennyien? Nagyon kevesen. Néha az az érzésem, mintha a Magyar Narancsban felbukkanó, majd onnan ide-oda átszivárgó újságírók (Para-Kovács, Seres) óta nem is próbálkozna senki itt újságírással. (Bocs, persze időközben az Index is kifejlesztette a korábbi UP- sikereken alapuló csúcstermékét, Tóta W-t.)

A veteránok kivonásával nagy űr (lyuk) támadna. Ahogy Márványi Ágnes, az MH, majd  Népszabadság  /Ringier újságíró-iskola vezetője mondta: Hiába jelentkeznek rengetegen az újságíró-iskolákba,   a tanulók többsége nem újságíró, hanem alanyi költő akar lenni. (  Zöldi „tanár úr” is írása szerint  hasonló a helyzet a különböző kommunikáció szakokon-kurzusokon is.

Az újságírói szakma ma megint visszajutott oda, ahová  - a Létező Szocializmus éveit kivéve– mindig is tartozott: Az alacsony presztízsű szakmák, vagy inkább tevékenységek közé. (A nagy betűtengerben, talán még az e-média cím alatt közöltem is egy ide vágó külföldi felmérést.) Azok néhányan, akik mégsem alanyi költők akarnak lenni és az újságírást célozzák meg valószínűleg nem tudják, hogy az újságíró és a médiasztár nem azonos szakma.

Néha (ritkán) nézem a CNN, a BBC, vagy valamelyik másik hárombetűs híradóját és elábrándozom azon, mi lenne, ha nálunk is ilyen idősebb, őszülő halántékú, köztiszteletnek örvendő, tekintélyes újságírók töltenék be a média megfelelő pozícióit?

Na, majd kiderül, 30-40 múlva! Addigra kikopnak a „kommunisták”. De lesz-e köztisztelet, tekintély? Az ősz fürtökre kicsi az esély. Aki itt a médiában dogozik, annak addigra biztosan kihullik a haja.

(Mielőtt bárki bármilyen érintettséggel meggyanúsítana, közlöm, hogy '90 előtt a zeneiparban dolgoztam, klasszikus- és kortárs zenei felvételek készítésével foglalkoztam.)

Elég élénk a fantáziám, de nehezen tudom elképzelni, ahogy a világ leggazdagabb, legbefolyásosabb emberei és a frissen végzett (vagy kirúgott) egyetemistából hirtelen milliárdossá vált dot-com web 2.0 vállalkozók lazán csevegnek egymással Davosban, a Világgazdasági Fórum valamelyik bankettjén.

Persze azt sem tudom, hogy a davosi közönségnek van-e különösebb fogalma arról, mi is az a web 2.0? Mindenesetre a fórumon akadt olyan kerekasztal beszélgetés, ahol az egészet, valamennyi részterületével együtt, gyorsan lenyomták a torkukon. Persze Davosban ennek is megadták a módját: Egy asztalnál ült Chad Hurley (You Tube), Bill Gates, Caterina Fake (Flickr) Mark Parker (Nike vezér) Viviane Reding (EU biztos). (Ha sok az időd, nézd meg a "beszélgetésről" készült felvételt.)

Persze szó sincs arról, hogy mostantól a web 2.0. adná a világ gazdasági fejlődésének a motorját. Egyes, nem is annyira rosszindulatú, mint inkább tájékozott újságírók inkább azt állítják, hogy ezek a web 2.0 -s események nem a jelenlevőknek, hanem a tévénézőknek szóltak. A WEF nyilvános eseményeit ugyanis közvetítik a jelentősebb tévék (köztük a CNN). A megbeszélések legtöbb témája túlságosan nehéz, bonyolult, tehát a tévéknek jóra jött a web 2.0. és a Second Life, amit ugyan szintén nem értenek egészenm de legalább olyan szexi témák, nem fenyegetőek (mint az energiaválság, vagy a globálsi felmelegedés) és nem veszik el az ember étvágyát a vacsorától.

A web 2.0. jelenlétét Davosban tehát nem kell túldimenzionálni. Az viszont jól látszik, hogy a blog teljesen mindennapi és elfogadott tudósítói eszközzé, tudósítási formává vált. Talán említeni is felesleges, hogy a WEF hivatalos honlapján  kiemelt helyet kapott a rendezvény hivatalos blogja , de blogolt Davosból a hivatalos sajtó és ott volt sok vezető blogger is. Úgy tűnik, hogy a blogok végleg bekerültek a mainstream média eszköztárába. (Az már más kérdés, hogy ezzel a konszolidálódással elvész-e a blogolás frissessége, őszontesége -  vagyis a lényeg.

Néhány további WEF-blog:

BBC
Guardian (Comment is free): The Huffington Post http://www.huffingtonpost.com/eat-the-press/2007/01/29/techlets-youtube-and-mic_e_39918.html
Buzzmachine (és az ezt megelőző néhány bejegyzés)
Daylife  önálló, alkalmi bloggal

A legtöbb „hivatalból”, munkaidőben, saját kiadványa honlapján blogoló újságíró nem hivatkozik más blogokra, nem ír hozzászólást más blogok bejegyzéseihez. Mindezt David Meerman állapítja meg blogjában. Tudományos magyarázat nincs, Meerman tehát találgat.
>Lehet, hogy az „anyakiadványok” sem örülnének a kifele mutató linkeknek:
>Az újságíróknak általában tele van a töke azzal, hogy a szokásos normán kívül még blogolniuk is kell. Megválaszolnak néhány néhány hozzászólást, oszt' jó napot!

Nálunk ugyan nincs túl sok hivatalból blogoló újságíró, de mintha ők sem nagyon írogatnának ide-oda. (Vagy nem a megfelelő blogokat olvasom?)

Nem az SZDSZ elnöki pozíciójáért folytatott Fodor - Kóka prbajról van szó, nem is az MSZP-ben folyó elnöki kampányról (bár ott az önmaga ellen versenyző Gyurcsány Ferenc épp mostanában indít videóblogot), csak az amerikai elnök-aspiránosok egyre fokozódó internetes tevékenységét elemzi a Bivings Report. Rövid, tanulságos és igen szórakoztató elemzés.

Elolvastam. (Természetesen Máth András dolgozatáról van szó.)

Először is, csak üdvözölni tudom a gyakorlatot, hogy a megbízó  nem ül rá egy szakmai elemzésre, hanem hagyja, hogy mások is tanulmányozhassák azt. (Esetleg a konkurencia is.) Remélem, többen is akadnak majd, akik hasonló lépésre szánják el magukat.

A magyar média kilátása 2007 „mindössze” 30 oldal, aminek az az előnye, hogy egyetlen levegőre végigolvasható, viszont – ahogy emiatt többen reklamáltak is már – nem férhet bele minden részterület. Szerintem a praktikus oldal – gyors, viszonylag teljes áttekintés – mellett érdemes figyelembe venni azt is, hogy egy ennél részletesebbe elemzés ingyenes közreadása már nem lett volna lehetséges.

Szerintem az mindenképpen érdemes elolvasni az egész anyagot, mert egy olyan, átfogó képet ad a hazai média helyzetéről, aminek segítségével sokkal jobban megérthető bármelyik részterület.

Itt most csak három kérdést szeretnék kiemelni – természetesen az online média területéről:

[origo]: Azt hiszem, sokan vagyunk akik érdeklődéssel várjuk, milyen szintű integráció alakul ki az [origo] és a Blogter között. Annak idején is úgy éreztem, hogy itt arról van szó, hogy T-Online Apukának megtetszett egy szép új villanymozdony (Blogter), gyorsan megvette, de ahhoz, hogy használni is lehessen, alaposan át kel építeni Pistike [origo] terepasztalát.
Lényegében erről ír Máth is, mikor úgy fogalmaz, hogy „ezzel  az eszközel (Blogter) nem lesz könnyű együttműködnie a jelenlegi [origo.hu] felületnek – a két termék ugyanis radikálisan eltérő alapokon működik.”  Az „eltérő alapok” pedig, ahogy ezt a lábjegyzetekben  olvasható a Blogter „kritikai érzülete” és az [origo] „sokszor túlságosan is semleges” közelítését jelentik.
Máth elemzését január közepén zárta le. Közben elkészült az [origo] új szerkezete, dizájnja, amiben a Blogter egyelőre csak egy semleges „blog” menüpontként jelenik meg. A kulturális különbségek áthidalásra eddig tehát nem sikerült megoldás találni.

Index: „...nem annyira a felhasználói tartalmak megjelentetése lett az oldal útja, hanem inkább a technológiai megoldások újságírók általi felhasználása. Ennek eredménye lett, hogy több szatelit-oldal jelent meg, aminek következtében az index.hu felülete szinte kezelhetetlenné vált. Ennek eredményeképpen szinte szükségszerű a jelenlegi oldalszerkezet újratervezése és átalakítása.”

Érdekes, hogy az Index az évek során számtaan kisebb-nagyobb ráncfelvarráson esett át, de igazán radikális átalakításra nem került sor. Szerintem az Index törzsolvasói nemcsak a tartalomhoz, de a külsőhöz is lojálisak, nehezen fogadnának el egy drasztikus átalakítást.

Kíváncsi lennék arra is, mennyire esik egybe (vagy különül el) az Index hagyományos szerkesztett tartalmának és  blog-szateliteknek az olvasótábora. Máth szerint „az Index közönsége lassabban bővül, mint a piac többi szereplőié”, amiből arra következtetek, hogy a Homár, a comment:com és társaik nem annyira új közönséget hoznak be, mint inkább a már meglevő olvasóknak nyújtanak újabb olvasnivalókat. (Szép gesztus, de nem biztos, hogy ez volt a cél.)

Az utóbbi időben elterjedt vélekedés szerint az Index a pénztelenség miatt topog egy helyeben. (Ezt a topogást próbálja álcázni a blog-szatelitek sorozatos indításável.) Ehhez képest meglepett, hogy Máth „ megnövekedett fejlesztési forrásokról " ír.

Ringier: „Az egyik lehetőség a tartalom drasztikus bővítésével oldható meg – ez a jelenlegi online szerkesztőségek megerősítését feltételezi. A másik lehetőség a web 2.0 eszközök erőteljes alkalmazásával járhat – ennek viszont a fogadókészsége talán kisebb az olvasók részéről.”

Bevallom, kissé meglepett ez a szembeállítás. Szerintem a web 2.0 ugyanis nem tartalmi alternatíva, hanem a szerkesztőségi tartalom logikus kiterjesztése. Ha csak a „web 2.0 eszközök erőteljes alkalmazása” valósul meg, nincs mit kiterjeszteni, szinte biztosra vehető a kudarc. Figyelembe véve azonban, hogy némi webkettes fejlesztés sokkal olcsóbban valósítható meg, mint akár egyetlen online szerkesztőség felfejlesztése, nagyon félek, hogy az üres technológia fejlesztése mellett születik majd döntés. Az is csak lassan: „...ismerve a Ringier fejlesztési sebességét ez a terület nem valószínű , hogy 2007-ben komoly erőforrásokkal gazdálkodhat”- olvasható a tanulmányban.

Folyamatosan figyelem Bülbül blogját. Ugyan csak néhány hónapja működik, ritkán frissül, mégis lesem, hogy van-e rajta valami újdonság. Érződik ugyanis, hogy Bülbül nagyon „képben van”.

Most itt a „comming out” , Bülbül egy olyan szakmai tanulmányt készített, amit szükségesnek tartott megosztani az online közösséggel is. Ez azzal járt , hogy fel kellett fednie inkognitóját is: Bülbül = Máth Anrás.

Évekkel ezelőtt András a GfK Hungária és a Szonda Ipsos közös gyermeke, az internetes kutatásokat végző NetSurvey Kft.(azóta „visszaolvadt” az anyacégekben) vezetőjeként vált ismertté. Később az Indexhez, majd a Ringierhez igazolt át, jelenleg is az utóbbinál kutatási vezető.

Szerintem mindkettőt – közreadás és „önleleplezés” nagyon jól tette. A tanulmány, izé…nincs jobb szó, hézagpótló. Egyébként pedig semmi sem indokolja,. hogy egy szakérői blog szerzője titkolja kilétét.

A Followthemedia.com sok-sok példával illusztrálva írja le, milyen módon próbálják fenntartani a napilapok eddigi profitjukat.

A legtöbb lapnál a szerkesztőséget és a tudósítói hálózatot már annyira lesoványították, hogy ott már nincs mit tenni. Most tehát a hirdetési osztály és az előfizetésekkel foglalkozó részleg következik. Egyre több lapcsoport vonja össze egy helyre kiszolgáló részlegeit, vagy helyezi át az egészet Indiába.

Nekünk sajnos / szerencsére az ismert nyelvi okok miatt korlátozottabbak a lehetőségeink. (Lehet persze, hogy sok lapkiadó előfizetési osztályánál nem bánták volna, ha az elmúlt hetek kézbesítési mizériái miatt minél messzebb, például a távoli Bangalore-ban csengtek volna a telefonok…)

Nyilván azok is, akikre a címet olvasva asszociáltál, de én most az OSZK EPA-ra, vagyis az Országos Széchenyi Könyvtár Elektronikus Periodika Archívumára gondoltam.

Bevallom, fogalmam sem volt az archívum létezéséről, egy a Médiablogra mutató link nyomán találtam rá.

Az EPA a sajnos nem a honlapok tartalmát archiválja, csak katalóguscédulát állít ki és emlékbe elmenti néhány oldal képét. (A katalógusban viszont lehet keresgélni.) Régi honlapok túrkálójának továbbra is marad a Wayback Machine / Archive.org.

Úgy látom, már nem követek el indiszkréciót ha elárulom (amit egyébként is sokan tudnak: Idén is lesz Web 2.0 Symposium, csak idén (szerintem frappánsan) Web 2.2. Symposium névre hallgat.

A rendezvény alkalmából kísérletet teszek rá, hogy egy a média 2.0.-ról szóló beszélgetést moderáljak. A részvevők nevét nem illik elárulnom –napokon belül nyilvánosságra kerül a program – most csak annyit írnék le, hogy az asztal körül (mögött) majd a hagyományos- és az online média több jeles személyisége foglal helyet.

Korábban több beszélgetés közben éreztem úgy, hogy az udvarias (?) válaszolgatás helyett inkább kérdéseket szeretnék feltenni asztaltársaimnak. Most megtehetem.

Korábban itt írtam egy bejegyzést arról, hogyan kell kerekasztal beszélgetést vezetni. Most megpróbálom a gyakorlatban is hasznosítani az ott leírtakat. Aki ott lesz a rendezvényen, megláthaja-hallhatja, hogy sikerül-e. Itt, a Médiablogon már a vita előtt szeretném megírni, mik szerintem azok a legfontosabb kérdések, amiket mindenképpen meg kell vitatnunk.

Arról van szó, hogy korábbi bejelentésének megfelelően ezentúl amatőröktől is fogad fotókat a Magyar Távirati Iroda. Nem csalás, nem ámítás, a hírügynökség honlapjának tetején ott a felhívás és a link, ami ugyan egy elég fapados, de azért minden bizonnyal működő képfeltöltő oldalra vezet. (Ott ráadásul „kedves kollégánk” megszólítással köszöntenek, ami már önmagában is szívmelengető.)

Kérdés persze, hogy néhány beküldött fotó megoldja-e az MTI problémáit?

A nagy múltú intézmény évtizedekig élvezhette a hírek gyűjtésének (és szűrésének) monopóliumát. Erre, ebben a formában már nincs igény. Meddig van ennek értelme? Nyilván addig, amíg olcsóbb az MTI-től megvenni egy hírt, mint levadászni az internetről és lefordíttatni azt.

Vidéki tudósítói hálózat? Ja, igen, persze. (Bár úgy rémlik, hogy az MTI ezen a területen is kénytelen durva öncsonkítást végrehajtani.) Szerintem az emberek hamar rájönnek, hogy teljesen felesleges az „újságnak” beküldeni cikkeiket, fotóikat, azok megjelentetésére több, egyzserűbb, közvetlenebb lehetőség is kínálkozik.

Nem szeretnék Vince Mátyás helyében lenni.

Nem érdekelnek különösebben a játékok, de a Second Life több szempontból is figyelemre méltó.
Egyrészt azt ígéri, hogy virtuális javakból képes valódi pénzt előállítani, másrészt jelentős körülötte a média-hype. Ismerős? Persze, erősen emlékeztet a Dot-com korszak New Economy ideológiájára.

Most a Valleymag egyik cikkében egy pénzügyi elemző azt bizonygatja,   hogy a SL semmi más, csak a jól ismert piramisjáték ügyesen felöltöztetett változata: Csak a korán ébredők tudják valós pénzre konvertálni Linden dollárjaikat, a többiek bennragadnak.

Lehetséges persze, hogy nem is kell megvárni a pénzügyi piramis összeomlására. Nick Carr egy gyors számítással nemrég bebizonyította hogy a Second Life egy virtuálsi lakója annyi energiát fogyaszt, mint egy átlagos brazil állampolgár. A SL gazdasági fejlődése hosszabb táűvon fenntarthatatlannak tűnik.

Nem tagadhatom, rettentően tetszik, ahogy komoly szakemberek a tudomány nehézfegyvereit bevetve elemeznek – egy játékot. Barátaim jutnak eszembe, akik időt és energiát nem kímélve egy részecskegyorsító és egy nyúl keresztezésével kifejlesztették a Nyulotront. (Szerencsére nem valósították meg – rövid idő alatt az egész világegyetemet elárasztották volna a nyulak.)

Utánlövés (2007.01.26. 10:47): Most látom, hogy az Index is megjelentett a támában - nem a nyúlszaporulat, hanem a SL - egy kis dolgozatot. Szerencsére néhány órával a fenti bejegyzés születése után jelent meg, így most nem gyárthatnak cikket "Már megint az Indextől lopott a HVG blogja" címmel.

Adalék: Mivel a spamszűrő nem engedéllyezi a linkeket, itt teszem közre Vera üzenetét: 

Nem a vita, hanem a teljesség kedvééért:

Second Life: It's not a game

http://money.cnn.com/2007/01/22/magazines/fortune/whatsnext_secondlife.fortune/index.htm

Second Life's Cheerleaders Are Web's Intelligentsia

http://www.marketingvox.com/archives/2007/01/25/second-lifes-cheerleaders-are-webs-intelligentsia

Az elmúlt napokban sok véleményt olvashattunk az átalakított [origo] és hvg.hu ürügyén a hírportálok tervezéséről.
Azt gondoltam, érdemes kicsit körülnézni a "példaképek" között is.

Itt van például a Creative Match cikke az IHT.com (többen szerint ehhez hasonlít az új hvg.hu) átalakításáról.

Az új IHT.com-ot a New York-i Optodesign tervezte. (Szerintem) rettenetes honlapjukról kiderül, hogy ők jegyzik a BusinessWeek.com-ot is, de dolgoztak a nytimes.com-on is.

Az elmúlt évben átszabták  a washingtonpost.com-ot és a CNN.com-ot is. Sokak szerint nagyon hasonlít a kettő egymáshoz.
(Pedig nem ugyanaz tervezte.)

A nytimes.com főállású design-igazgatót (Khoi Vinh) vett fel, aki a site folyamatos megújulásán dolgozik. Blogjában elolvashatod, miként magyarázza az eddigi átalakításokat. Kicsit másképp ír erről és alternatív megoldásokat is javasol a BrassTacks Design  (Tanulságos és marketingnek sem rossz.)

Itt van még egy tudományosabb megközelítés Skandináviából.

A nyomtatott lapok tervezése sem tűnik sokkal egyszerűbb feladatnak, pedig ott sokkal kialakultabb hagyományokra lehet alapozni. Miközben a weben a „széles formátumra” való áttérés folyik, a nyomtatott lapok a kisebb (kompakt, berliner) méretre térnek át. Valószínűleg újságot tervező szakemberből sem csak egy van, nekem mégis úgy tűnik, hogy mindig, mindenhol Mario Garcia és csapata bukkan fel. Nemrég fejezték be a keskeny nyomtávú Wall Street Journalt, de a Newsdesigner.com-ot olvasgatva itt is – ott is Garcia neve bukkan fel. Őt magát is olvashatod, az Observer átalakításáról ír.

Pay-per-performance (pay-per-view) journalism. Ez a fogalom borzolja napok óta a szakmai blogokat (is) olvasó újságírók idegeit. Steve Rubel dobta be a témát, miszerint a ZDNet blogger-újságírói olvasottság alapú honorálásával próbálkozik.

Rubel óvatos. Azt írja, hogy a ZDNet bloggerei valamennyien öreg rókák, akik nyilván nem fogják feláldozni a minőséget egy kis plusz forgalom érdekében.

Lehet. De nem biztos, hogy így lesz (van) más kiadványoknál is. Scott Karp szerint a szenzációhajhász témaválasztás és címadás csak rövid időre dobja meg a forgalmat, később eltompulnak az olvasók. Lehet, hogy vannak színvonalas cikkek / bejegyzések, amik nem generálnak nagy forgalmat, de mégis ezek alapozzák meg a szerző szakmai tekintélyét, hitelességét.  (Kösz Scott, ettől kicsit megnyugodtam.)

Úgy tűnik, hogy igazából csak Nick Carr lelkesedik a pay-per-peformance modellért. Szerinte ennek bevezetése fontos, hiszen így kerül egyensúlyba a tartalom előállításának és értékesítésének a modellje.

Én magam azokkal értek egyet, akik szerint az átkattintás-alapú honorárium olyan kisértés , aminek nehéz ellenállni. Nagyon meg kell(ene) gondolni, milyen területeken vezetik be. Egyáltalán, el kell gondolkodni azon is, hogy vajon a forgalom-e az egyetlen, kizárólagos kifejeződése a tartalom értékének?

Persze azon is érdemes eltűnődni, hogy a jelenleg elterjedt, terjedelem (karater) alapú honorálás bármilyen korrelációban van-e a minőséggel. (Ismerek olyan szerkesztőt, aki nem hajlandó figyelembe venni a Szent Karakterszámot.)

Attól tartok, hogy sírhatnak-ríhatnak az újságírók, az online szerkesztőségek előbb-utóbb mindenütt bevezetik ezt az elszámolási módot. Kivételesen örülnék, ha hamisnak bizonyulna ez a jóslatom.

További blogbejegyzések a témával kapcsolatban:

David Cohn (New Assignment) 
Dan Gillmor (Citmedia) 

A Médiablog által megkérdezett szakértők egybehangzó véleménye szerint szabóZ, az Index (comment:com)  szerzője rendszeresen a Wired.com-ból másol. Elemzőink megállpították, hogy a példaképhez hasonlóan az indexes újságíró is sorokba szervezett betűket alkalmaz, a szavakat szóközzel választja el egymástól és rendszeresen használja a Wiredről is jól ismert „r” és „e” betűket is.

Mindez a szabóZ megsemmisítő és leleplező írásáról  jutott az eszembe.

Valahogy belefutottam a Klubhálón folyó vitába. A pályakezdő újságírók reménytelen helyzetéről szól.

Ha nem vagy tisztában a kommunikációs képzésnek becézett felsőoktatási  fejőstehén működésével, átfogó képet kaphatsz erről Zöldi László cikkéből . A haladóknak és lustáknak inkább a szintén Zöldi  által jegyzett Médianaplóban (nem blog!) olvasható rövidebb változatot ajánlom.

Zöldi „tanár úr” írásai megihlették több tanítványát is. Vitacikkeiket folyamatosan közli a Klubháló.

Beleolvasva a hozzászólásokba az ismerős sírás-rívással találkoztam. „Nem lehet elhelyezkedni”, „kapcsolatok nélkül esélytelen az ember”, „csak hírgyártó rabszolgákra van igény, de publicistákra nem”…

Nem értem, hogy ezek az emberek miért Zöldi tanár úrnál (a Klubháló főszerk-helyettese) állnak sorba, hogy írásaik  kikerülhessenek egy tartalmas, de kevesek által olvasott,teljesen átláthatatlan, kezelhetetlen „portálra”. Miért nem írnak saját blogot? Ott kipróbálhatnák magukat, kapnának azonnali visszajelzéseket az olvasóktól. Olyan anyagokat készíthetnének, amiket azután referenciaként is használhatnának.

Vajon szóba kerül egyáltalán ezeken az újságírás előadásokon, szemináriumokon, gyorstalpalókon a blog?

„A világot járt médiaszakember" címmel Várdy Zoltán lovasszobrát építgeti a Világgazdaság Online. (Az apropó vélhetően Várdy kinevezése az SBS Broadcasting - a TV2 anyacége - elnökhelyettesi pozíciójára.)

Várdyt nem ismerem. A karrier íve látványos, az új pozícióhoz ismeretlenül is gratulálok. A bökkenő csak a Vianovo-sztori.

A Vianovo a hazai internet történetének egyik legemlékezetesebb buktája. Lehet, hogy nem a legnagyobb, de mindenképpen a leglátványosabb. A „világot járt médiaszakemberek" hihetetlen magabiztossággal láttak hozzá, hogy leiskolázzák a teljes hazai tartalomszolgáltatást, közben elfelejtették kitalálni, mi is legyen (a reklámokon kívül) portáljukon. Rajtuk, és a Vianovo.hu-t építő lelkes csapaton kívül nagyjából mindenki tisztában volt azzal, hogy esélytelenek.

Persze minden nézőpont kérdése. A Vianovo-kaland mindenképpen sikertörténetként könyvelhető el annyiban, hogy a portált még idejében, a teljes összeomlás előtt sikerült eladniuk. (Azután, „csökkentett üzemmódban” bírta még egy rövid ideig.)

A világjáró médiaszakember 2002-ben a TV2-nél landolt, ahol kereskedelmi vezetőként azóta is sikert sikerre halmoz. Mellékesen ő felügyeli a New Media üzletágat is, tehát hozzá köthető a Korridor.hu portál bezárása is. És természetesen az ő szakmai kompetenciáját (is) bizonyítja ez is.

Az Indexet elfogta a kíváncsiság. Nem akar csak úgy, a vakvilágba híreket szolgáltatni, inkább szeretné megismerni hírfogyasztási szokásainkat.

Most közzétettek egy online „kérdőívet”, hogy valljunk hírfogyasztási szokásainkról.
Én kitöltöttem, erre biztatnám a Médiablog olvasóit is.

(A kérdőív szakszerűségét megítélni nem tudom, de gyanítom, hogy a válaszadási hajlandóságot mindenképpen növelné, ha az ilyenkor szokásos módon ezt-azt kisorsolnak a válaszadók között.)

Várom az eredményeket. Talán okosabbak leszünk tőlük.

Szakíts a hagyományokkal! Ne várd meg, hogy Gyurcsány Ferenc, vagy Orbán Viktor értékelje az előző évet, készítsd el saját verziódat.

Az önkiszolgálás örömére és kényelmességére még évtizedekkel ezelőtt ZZ ébresztett rá. Lengyelországi útja előtt a Lengyel Kultúra boltjában (Népköztársaság útja) gondosan megvásárolta, majd  minden barátjával, ismerősével megíratta a képeslapokat. (Mindenkivel a magáét.) Ezzel nemcsak megkímélte magát a felesleges strapától, de biztos lehetett benne, hogy mindenki olyan lapot kap, aminek örülni fog.

Nincs ez máshogy az évértékelő beszéddel sem. Írd meg magad, nagyobb az esélyed, hogy ne üssön meg tőle a guta. A Cyberjournalist.net szerint a módszert már évekkel ezelőtt feltalálta a Christian Science Monitor (sajnálom, hogy nem tudtunk róla), most a CNN az új időknek megfelelően videóra vett évértékelések küldésére is biztatja a közönséget.

Figyelem, itthon van még néhány nap a hivatalos évértékelésekig, addig szabad a pálya!

Valamikor egy éve írtam egy rövid bejegyzést   az Electronic Frontier Foundation How to blog safety címen publikált tanácsairól. Akkor azt írtam, hogy a probléma nálunk még nem annyira aktuális, de ha azzá válik, akkor lefordítom a cikket.

Bevallom, rég megfeledkeztem a dologról, de a Médiablog „nokli” fedőnevű olvasója a napokban emlékeztetett a dologra.

Ígéret az ígéret, ha elkerülhetetlen lefordítom, de inkább szeretném a munkába bevonni a témában nálam erősebben érintett (az én „igazi” nevem egyetlen kattintással elérhető) és jobban fordító bloggereket.

A http://biztonsagos.pbwiki.com/ címen nyitottam egy wiki oldalt, ahol elkezdtem a fordítást.
Aki csatakozni akar, fordítani, vagy lektorálni szeretne, küldjön egy mailt a pollner@gmail.com címre - elég, ha annyi szerepe benne, hogy bbw - „postafordultával” küldöm a belépéshez szükséges jelszót.

Többen reklamáltak, amikor nemrég (szerintük) lekicsinylően írtam a felhasználók készítette (UGC) tatalomról. Én egyébként nem állítottam semmit, csak a News Corp elnök-vezérigazgatójára hivatkoztam, aki azt mondta, hogy nehéz pénzt csinálni az amatőr videókból, mert a hirdetők nem mindig érzik magukat kényelmesen ilyen környezetben, illetve mert az ilyen anyagoknak nincs igazán ritkaság-értéke. Nyilván tudja miről beszél, hiszen övéké a MySpace.

A téma kapcsán kibontakozó vita részeként Vera  küldött egy jó kis linket.
A Brand Republic   cikkében is azt olvastam, hogy az UGC legfeljebb ostromolni próbálja, de nem veszélyezteti a hagyományos médiát. (Hiába veszel egy professzionális minőségű digitális kamerát, PC-t, vagy mobiltelefont, tehetséget nem csomagolnak mellé – olvashatod a meglepő megállapítást.)

A BR cikke jórészt  a Deloitte Media Predictions 2007 tanulmányán alapul, belekukkantottam gyorsan abba is.

Ott is azt olvastam, hogy az UGC (ami többségében USC – user selected content, vagyis nem eredeti, hanem a felhasználók által máshonnan összeszedegetett tartalom) nem fenyegetés, hanem inkább lehetőség a hagyományos média számára. A tanulmány szerint a UGC mint önálló tartalom kevésbé működik, inkább afféle kiegészítő táplálékként, akár a hagyományos médiaformába integrálva használható.

A közösségi hálózatokról írva a tanulmány szerzői úgy vélik, hogy a reklámlehetőségek korlátozottak, mivel a felhasználók egy része elutasítja a reklámot, illetve a hirdetőknek túl nagy kockázatot jelent, hogy kontrollálatlan (esetleg szalonképtelen) környezetben jelennek meg. A A Deloitte szerint komoly bevételi forrás lehet viszont a fizető tagság: A közösségi hálózatokban egyre inkább jelen vannak azok, aki hajlandók fizetni emelt szintű szolgáltatásokért, illetve adataik védelméért.

Tudom persze, hogy a Nagy Tanácsadók sem tévedhetetlenek, de azért érdemes minderről elgondolkodni. Így működik ez nálunk is? Tudnak erről azok a tartalomszolgáltatók is, akik erősen rástartoltak/nak a közösségi hálózatokra és a közösségi tartalom-előállításra?

Ízlelgetjük a hvg.hu, de különösen az [origo] új oldalait. (Leginkább persze a nyitóoldalakat.) Sokan mondanak okosakat menükről, tipográfiáról, ajaxról és egyebekről.  Közben azonban nem esik szó a lényegről: a tartalomról. Pedig erről szólna az egész.

Meggyőződésem, hogy az [origo] címlapján nem a tervezők bénázása miatt szorultak háttérbe a friss hírek, hanem egy hangosan ki nem mondott stratégia következménye ez.

A múlt század utolsó éveiben az elviselhetetlenül magas internet árak mellett a magyar nyelvű tartalom hiánya miatt nem terjedt idehaza eléggé az internetezés. A hagyományos tartalomtulajdonosok kivártak, logikusnak tűnt, hogy a legnagyobb internet-szolgáltató az akkor még töretlenül növekvő Matáv saját tartalomszolgáltatással próbálkozzon. A főképp az Internetto és a Magyar Narancs szerkesztőségében szocializálódott kezdőcsapat az akkori (hazai) viszonyokhoz képest sok pénzből gazdálkodott, nagy szabadságor élvezett, azonnali, komoly gazdasági eredményeket vélhetően nem vártak tőlük.

A késői Internetto, majd az ebből kinövő Index „internetes hírlap” koncepciójával szemben a az [origo] a kezdetektől az akkoriban virágkorát élő „portál” modellt követte. Népszerű szolgáltatások (Freemail, Vizsla kereső) + máshonnan (legálisan) összeszedegetett hírek.

Az elmúlt évek növekedési versenyében az [origo] is számos kisebb tartalomszolgáltatót, szolgáltatás bekebelezett. Bár a szerkesztőség létszáma is többször bővült, az önálló hírszerkesztőség kialakítását nem erőltették. Az [origo] saját cikkei névtelenek, személytelenek. Az [origo] jellemző műfaja a hír, „véleményműfajokkal” nem foglalkoznak.

Az [origo] már régóta nem „apuka” apanázsából él, újabban állítólag már el is tartja magát. (Ez nyilván nem az eddig belepakolt pénz megtérülését, hanem a folyamatos működési költségek megtermelését jelenti.) Az önállóság azonban nem korlátlan, az [origo] a T család tagja. Apucinak mostanában rosszabbul megy, nagyobb az összetartás. Ebben a helyzetben érthető, hogy nem a költséges és bizonytalan üzleti eredményekkel járó önálló hírszolgáltatást, hanem minden más, reklámokkal kitapétázható szolgáltatást fejlesztenek. (Innen a közösségi szolgáltatások  - iWiW, Blogter – iránti, hirtelen fellángolt szimpátia.) Felesleges tehát az [origo]-tól várni, hogy megváltsa a hazai újságírást – nem ez a dolga.

A hvg.hu egyike az első hazai online tartalomszolgáltatóknak. Egy régi kép 1997-ből: Földrajzi távolságban több kilométerre, de üzleti / kiadó / szerkesztőségi szemmel nézve fényévnyi távolságra, egy óbudai 16 négyzetméteres szuterénban csücsül a HVG Online teljes  szerkesztősége, a főszerkesztőtől a rendszergazdáig mind a 4 fő.

A többi laphoz hasonlóan a HVG is óvatos online „kóstolókkal” indított, majd a nyomtatott lap egyre nagyobb hányadának internetes közzétételével folytatta. Idővel az online szerkesztőség is elkezdett „extrákat” kitenni, majd lassan eljutottak a mai állapotig, amikor egy kis létszámú szerkesztőség óriási erőfeszítéssel és sok hírügynökségi anyag felhasználásával próbál folyamatosan frissülő hírportált működtetni. (Ugyanezt csinálja a FigyelőNet is.)

Nyilván pontosan kiszámítható, meddig játszható ez a játék. Megéri-e egy-két újabb embert felvenni, okoz-e érezhető forgalombővülést a saját anyagok mérsékelt szaporodása. Biztos vagyok benne, hogy az összefüggés nem lineráris. További kérdés, hogy szívós munkával a "minőségi olvasókat" kell meghódítani, vagy engedni kell a bulvár csábításának?

Fontos dolog a honlap felújítása, átszervezése, átláthatóbbá tétele, de nem oldja meg a legnagyobb dilemmát: A hetilap és a hírportál egymástól szinte teljesen külön életét. Drága, rossz hatékonyságú, pazarló megoldás.  A külföldi példák jól mutatják, hogy a jövő az egyetlen szerkesztőség működtetése, ugyanazon szerkesztőség folyamatos működéséből egy hírportál és egy hetilap anyagának a kitermelése. Az átalakítás persze nehéz és mint minden negy műtét, komoly kockázatokkal jár. Idővel mégis elkerülhetetlennek látszik.

Minden más megoldási lehet látványos, hasznos, érdekes,de tisztában kell lennünk vele, hogy csak halogatás.

Egy idő óta ugyan nem erőltetem a dolgot, de most úgy érzem, megint összejött néhány olyan bejegyzés, amikre szeretném felhívni a figyelmeteket:

A blogok és a szerkesztés  -  A Verbális Numerák bejegyzése a „normális” szerkesztőségi folyamatokat hasonlítja össze a blogolással. Jó vitaalap. (Véleményem szerint a az újságírói eszközöket, módszereket alkalmazó bloggert újságírónak szokás nevezni.)

Az úton még poroszkál -   Az IT lábjegyzet a PEW egy friss kutatási jelentése ürügyén a közösségi hálókkal foglalkozik. „A tinihálók egy része is felismerte már, hogy a fiatalok érdeklődése már aligha nő tovább, tehát fordulnak, bővítenek az idősebbek felé. Van is eredmény, meg lehet nézni például a MySpace életkori statisztikáit: jelenleg 6 millió 55 év fölötti látogató havonta, akiknek valószínűleg csak apró töredéke szatír és cukros bácsi. Elektronikus kereskedelem, internetes reklám: irány a social networking!”

Pozícióféltés és ifjonti hév  - Az IMA blog a MySpace diadalmenete (ámokfutása?) ürügyén. „Mindazonáltal, a csatornákkal kapcsolatban power game-ezni akár az egyik fél pozícióféltése (klasszik média), akár a másik fél ifjonti hevülése (interaktív) miatt enyhén szólva is badarság. Kénytelenek gondolkozni mindkét oldalon, mivel a felhasználók / vásárlók / évemberei - hálózatban - szintén egyre okosabbak és okosabbak és okosabbak”

Redizájn: hvg.hu és origo – A hvg.hu-ról nem akartam írni, az [origo]-ról meg ha akartam volna se írnék, mert HH elég jó összefoglalta a lényeget. Nyilván lehetne még szöstölni a témán, de minek?

Ma reggel, miközben a Mini ABC-ben a Bulvár Métely közül próbáltam kiguberálni a Minőségi Sajtót tanúja voltam, amint az Eladó (28) azt próbálta elmagyarázni a Pincsikutyás Vevőnek (32), hogyan vehet az részt az  iWiW-en.  E feladata nem volt könnyű, mivel a PV állandóan azt bizonygatta, hogy „ő már regisztrálva van”. E hiába mondta, hogy sem a Randivonal, sem PV bétéjének online banki regisztrációja nem jó az iWiW-hez, PV csak értetléenkedett. Végül, mire megtaláltam az újságot, közös nevezőre jutottak abban, hogy „majd a Betty küld meghívót, annak biztosan van az is…”

A rövid jelenettel kapcsolatban több dolog is az eszembe jutott:

1. Azt hiszem, a közértes (fodrász, benzinkutas) jó mérce. Ha valami már náluk is téma, akkor az biztosan a „mainstream” része
2. Kár, hogy 2000-ben próbáltunk sok pénz és energia bevetésével internetes tanácsadó céget   játszani. Akkor  legtöbb ügyfelünket még arról kellett meggyőzni, hogy az internet nem harap.
3. Kíváncsi vagyok PV-nek miért vált hirtelen olyan fontossá az iWiW. Csak nem Fodor Gábor hozta meg a kedvét?

Pa-pa pa pam. Már 150 éve éve várjuk.
Na, azt azért nem, de 3 éve biztosan.

Valamikor 2000 tájékán készült el a HVG Online első komoly ruhája.
Akkor elég trendi volt, a hazai mezőnyben talán a legdivatosabb.
Az még inkább csak egy néhány "extrát" tartalmazó, webesített hetilapnak készült.
Aztán a tartalom hízott, csak hízott, egyre szaporodtak a hirdetések is, az oldaakat menet közben kellett átszabni, ami olyan jól sikerült, hogy maga a szabász (Kirowski) sem ismert már rá eredeti munkájára.

Na, most végre itt az új ruha.
Színes (vagyis szerencsére majdnem színtelen), szélesvásznú (végre), áttekinthető (mondhatod, hogy a korábbi állapotokhoz képest ez nem kunszt) és gyors.

Most aztán fokozottan igaz, amit már a nyomtatott lap reformja kapcsán is leírtam: Az albérlőnek nem illik véleményt mondania a főbérlő lakberendezési képességeiről. Most tehát maradjunk annyiban, hogy elégedett leszek, ha a korábbinál könnyebben eltalálnak hozzám a Médiablogot kereső vendégek.

Hm.

Hogy is mondta Orbán Viktor? (Egyáltalán, ő mondta?)
"Több, mint választás kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás"
Valahogy így.

Nézegessétek!

Frissítés (2007. 01.19)

Tévedtem. A most kukába került ruhát nem a Kirowski, hanem a HVG Online házi szabászatában Séra László készítette, 2004-ben.
Tanulságos úgy nézegetni az új honlapot, hogy összehasonlítod a két eldődjével: Kirowski 2000. Séra 2004.

„Lemaradsz, ha kimaradsz”-írhattam volna, ha...de nem írtam. Egyébként már megint a LinkedIn kapcsolati hálóról lesz szó.
Legutóbbi, a témával  foglalkozó bejegyzésem után a Médiablog olvasói nem rohamozták meg a LinkedIn regisztrációs oldalát, amiből két dologra következtethetek:

1. A felsorakoztatott érvek nem voltak eléggé meggyőzőek.
2. Nem írtam meg elég világosan, hogy ide a  belépéshez nem kell meghívó, mindenki szabadon feliratkozhat (a szűrés ugyanis nem a meghíváskor, hanem a sokkal kényesebb ajánláskor iktatódik be)

Hazai sikertörténetekről még nem tudok, helyette  Sree Sreenivasan lelkes ajánlóját ajánlom

Sree (nem bizalmaskodom, ő biztat mindenkit arra, hogy keresztnevén szólítsa – vezetéknevét eddig senkinek sem sikerült kiejtenie) álláshalmozó újságíró  akitől sokan kérik, hogy hozza össze ezzel-azzal, illetve ajánlja be ilyen-olyan szerkesztőségbe.

Ha kérték már tőled, hogy add meg valamelyik nem túl közeli, de ismert ismerősöd számát, akkor tudod, mekkora dilemma ez. Ha megadod, akkor lehetőséget teremtesz arra, hogy a számot kérő behatoljon ismerősöd privát szférájába. Ha nem adod meg, egyszerűen csak irígy dögnek tartanak.
Lehet választani

Vagyis most választhatod majd a LinkedIn-t, ahol az ismerős ismerősével csak akkor léphetsz kapcsolatba, ha az ismerős ajánl téged. Ennek persze az a feltétele, hogy valamennyiőtöknek benne kel lenni a rendszerben: A kapcsolatot keresőnek, neked, az ismerősödnek. Lépj tehát be és hívd meg az ismerőseidet is. (Becsszó, nem kapok jutalékot az új emberekért.)

Adalék:

Guy Kawasaki újabb, kiegészítő tippjei 
A BusinessWeek cikke

Egyébként meg tetszik, hogy Robert Scoble azt írja, gyűlöli a LinkedInt, nem válaszol a rendszeren keresztüli megkeresésekre. Ha megkereséseket kap, azt azt jelenti, hogy ő is regisztráta magát...

Valóban az internet miatt halnak ki a napilapok? A nyomtatott sajtóval együtt megszűnik a politikai újságírás is? Mi lesz a helyi politikával, ha elveszti legfontosabb kommunikáció csatornáját?

Még meg sem emészthettük tejesen Paul Gilllen esszéjét, máris itt van John Nichols Newspapers...and After? címmel megjelent elemzése.

Nichols alaptézise szerint hülyeség összekeverni a lapok közvetlen profittermelő képességét és politikai befolyását. Miközben az előbbi hosszabb ideje, folyamatosan csökken, az utóbbi még mindig jelentős. Különösen érvényes ez a helyi – ez természetesen amerikai méretekben értendő -  lapokra. (A média hatása a választásokra láthatóan Nichols kedvenc témája. Aki szeretne mélyebben elmerülni ebben, feltétlenül olvassa el a cikk első oldalát, illetve tanulmányozza Nichols blogját.http://www.thenation.com/blogs/thebeat?bid=1 )

A nyomtatott sajtónak egyre több versenytárssal kell osztoznia a közönség figyelmén és a hirdetők pénzén. Az eredetileg befolyásos személyek és családok tulajdonában levő lapok egyre időve befektetők és részvényesek kezébe kerültek. Mióta gyengébb az üzletmenet, minden lapnál jelentkezik a minőségi tartalomhoz ragaszkodó (eredeti) tulajdonosok és a profit fenntartása érdeklében „reformokat” (= a tartalom hígítása, a szerkesztőség létszámának csökkentése) sürgető befektetők közti konfliktus. (Általában a befektetők szoktat győzni. Egyik nagy visszhangot kiváltó „diadaluk” a Knight Ridder lapcsoport egy évvel ezelőtti hazavágása. )

Nichols szerint tehát nem egyszerűen a médiatér átrendeződéséről van szó. A befektetők nyomására a laptulajdonosok olyan lépéseket tesznek, amik alapvetően átrendezik, értéktelenebbé teszik az amerikai újságírást.  A szerkesztőségek létszámának drasztikus csökkentése, takarékossági megfontolásokból lemondás  fontos tudósításokról,  bel- és külföldi tudósítói pozíciók felszámolósa – mindez alapvetően meghatározza a lapok minőségét. Az elmúlt 5 évben az USA-ban legalább 34.000 újságíró került lapátra! Természetesen a megmaradtaknak nő a terhelése, kevesebb tudósító jut változatlan területre, nem jut idő a munkaigényesebb műfajokra (pl. tényfeltárás). A következmény természetesen az, hogy a helyi lapokból éppen a helyi információk maradoznak el, csökken a közösségi jelleg, a lapok az olvasókban egyre inkább csak a fogyasztókat látják, akiknek hirdetéseket adhatnak el. Az olvasók persze nem hülyék, idővel elfordulnak ezektől a lapoktól.

A helyi tévék nem képesek átvenni a helyi lapok szerepét. A Nichols által hivatkozott felmérés szerint ezekben a tévékben egyre csökken a politikai információk és egyre nő a fizetett politikai hirdetések aránya.

A politikusokat ugyan egyre jobban izgatja az internet, de az online megvitatott információk többsége is a napilapok újságíróitól származik. Miközben a hirdetői pénz az internet felé vándorol, még nagyon kevés magasan jegyzett, profi újságíró migrált a hagyományos szerkesztőségekből a blogoszférába, ők is inkább kommentálással, mint új információk felkutatásával foglalkoznak.
A web egyszer majd a sajtó önálló tényezőjévé, a helyi, regionális és országos ügyek olyan tekintélyes szószólójává válhat, mint a hagyományos napilapok, de ez az idő még nem jött el. Ma még a web nem termel olyan bevételeket, amikből igazán magas színvonalon dolgozó újságírókat, szerkesztőket tarthatna el.

A nyomtatott napilapok halálának siettetése azzal a kockázattal jár, hogy hamarabb múlnak ki, mint ahogy mások a helyükbe léphetnének. Ma nem ismerünk semmilyen olyan médiumot, ami a napilapoknál hosszú idő alatt kialakult minőségi újságírást helyettesíthetné. Mindez pedig a demokráciát fenyegeti.

Igen hosszúra sikeredett ez a bekezdés, ezért nem foglalkozom Nichols esszéjének befejező részével, ahol a jóval kedvezőbb európai és ázsiai helyzettel foglakozik. Erről inkább majd egy külön bekezdést írok.

Peter Chermin, a News Corp médiabirodalom elnök-vezérigazgatója most végre kimondta,  amit eddig is sokan tudtak, de valahogy nem illett róla beszélni: A felhasználók gyártotta tartalom (UGC) általában keveset ér. Nyilván nagyon vicces egy olyan videó, amin egy barátod síelés közben pofára esik, gyereked leönti magát kakaóval, kutyád felborítja a vasárnapi ebédhez terített asztat, de kevesen lesznek, akik átverekszik magukat ezért egy 1 perces reklámon. Ahhoz ugyanis megfelelő motiváció (máshol el nem érhető tartalom) kell.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az ilyen tartalmakból ne lehetne pénzt csinálni. Lehet. Aprópénzt.

Úgy hírlik, egyes brit lapok erősen rákattantak a keresőmarketingre. Bár az USA-ban már korábban is voltak ilyen próbálkozások, a brit online lapok egyre erősebben versenyeznek egymással a húzósabb keresőszavakért.

Ha belegondolsz, melyek nálunk az elmúlt néhány nap kulcsszavai (pl. Schmidt Mária, gyógyszerkassza, Orbán Viktor, gáz, Algopyrin) és megnézed ezek teljesítését a Google-ban és – legyünk engedékenyek – a legismertebb hazai keresőkben, azonnal láthatod, hogy itthon szabad a pálya, ha ezekre a kulcsszavakra akarsz rástartolni, egyik vezető on-line tartalomszolgáltatóval sem kell versenyzned.

Tanulságos, de munkás dolog összehasonlítani valakinek a mostani, és korábbi megnyilvánulásait. Családod, barátaid esetében általában csak saját emlékezetedre támaszkodhatsz, az úgynevezett közszereplők viszont számtalan nyomot hagynak.

A különböző dokumentumok összehasonlítsa, elemzése nyilván elengedhetetlen része az alapos munkának. Létezik azonban egy olyan módszer is, aminek segítségével gyorsan és látványosan összevethető a mostani és a korábbi mondanivaló.

Todd Bishop, a seattlepi.com Microsoft-bloggere egy olyan címkefelhőt készített , ami feldolgozza a Microsoft történetének kulcsszavait. Az idő-csúszka mozgatásával láthatod, hogyan változtak az időben a cég legfontosabb kulcsszavai.

Ok, szép munka. De gondolkozzunk csak el, milyen távlatokat nyithatna  a módszer alkalmazása a politikai újságírásban. Hogyan változna például Orbán Viktor címkefelhője 1989 és 2006 között?
Miként alakulnának Gyurcsány Ferenc beszédeinek címkéi 2006 tavasza és ugyanazon év ősze között? Csak tessék, csak tessék, a címkefelhő-program  ingyenes, lehet próbálkozni!

10-15 év után a legsikeresebb újságírók számára is elérkezik az az idő, mikor érdemes egy időre kiszállni a szerkesztőségi mókuskerékből, kicsit körülnézni, új szakmai ismereteket szerezni. A Stanford John F. Knight „mid-carrier” újságírói ösztöndíja valami ilyesmire tesz kísérletet.

Kathleen McCoy, a 10 hónapos program egyik idei résztvevője sikeres újságíró, 1977 óta van a pályán. Úgy tűnik, igen lelkesen tanul olyan dolgokról, amikre a napi munka mellett nem volt ideje. Nemrég blogot is indított , hogy megossza frissen szerzett tudását a szerkesztőségekben robotoló kollégákkal. Az eddig publikált anyagokból úgy látom, hogy fetétlenül érdemes lesz követni tippjeit.

Nem tudom, más országokban hogy van, de minálunk imádja a nép a mindenféle ingyenes számlálókat. Leginkább az olyanokat, amik a weboldala forgalmát mérik. (Az igazi, ha van a szolgáltató nevében a „top” is.)

A megmérettetés iránti igény persze jogos. Mindenki szeretné tudni, hol is tart.

A találatok, oldalletöltések és egyedi látogatók mellett a tájékozottabbak évek óta már a PageRank  értékkel is gyötrik magukat. Különféle PageRanking mérő- és összehasonlítő eszközök persze eddig is léteztek, most azonban véletlenül egy olyanra bukkantam, ami az országon  - feltételezem az adott domainen – belüli sorrendet is felállítja.

A MiniRank segítségével megnézheted valamelyik ország PageRank-listáját, vagy (nyilván erre ugrasz rá először) megvizsgálhatod saját honlapod/blogod helyzetét.

A MiniRank a forgalmat nem vizsgálja, sorrendjét kizárólag a tartalom és a linkek alapján állítja fel – természetesen szigorúan tudományos és titkos algoritmus alapján.

1. www.freeweb.hu Points: 2411.92 
2. www.bluecast.hu ,  Points: 289.295 
3. www.gpr.hu ,  Points: 284.386 
4. www.interdesign.hu Points: 245.305 
5. www.interstat.hu Points: 238.188 
6. www.carnation.hu ,  Points: 205.359 
7. www.kurt.hu Points: 203.725 
8. www.swi.hu ,  Points: 183.271 
9. www.webshark.hu Points: 176.142 
10. www.netoffice.hu ,  Points: 174.669 
11. www.mconet.hu Points: 142.311 
12. www.adnetwork.hu ,  Points: 138.990 
13. www.hungarian-web.hu Points: 122.390 
14. www.magyarorszag.hu ,  Points: 121.405 
15. www.fps.hu Points: 121.084 
16. www.webmuhely.hu Points: 117.091 
17. firefox.hu ,  Points: 115.934 
18. www.internetszeminarium.hu Points: 114.460 
19. www.magyar-honlap.hu Points: 109.082 
20. www.premierpark.hu ,  Points: 107.010 
21. www.killbill.hu Points: 104.784 
22. www.xpedient.hu ,  Points: 104.344 
23. www.lebronet.hu ,  Points: 103.372 
24. www.mikromedia.hu ,  Points: 97.2485 
25. www.met.hu Points: 96.9045 

A listát nézve úgy látom, hogy van még mit finomítani módszereiken.

A hetvenes években úgy tűnt, hogy az egyetlen követhető út a lapbirodalmak és a tévéhálózatok egyesítése. A médiavezérek kedvenc szava volt szinergia, a napilapos újságírók a tévékben léptek fel (általában mérsékelt sikerrel), az ebül (tévén) szerzett pénzek átcsordogáltak a lapokhoz….

Mostanában viszont a szétválásokról, a tévéállomások eladásáról olvasni. A Washingtonpost.com  most azt írja, hogy a nagy médiavállalatok szabadulni próbálnak tévétársaságaiktól. A lapok inkább az internet felé nyitnak.

A miértet és hogyant elolvashatod a cikkben. Én itt egy mellékszál miatt hoztam szóba a témát: Miközben az online „lapok” is egyre több videót, multimédiát alkalmaznak, nem „természetes szövetségeseiktől” szerzik be ilyen anyagaikat, inkább házon belül próbálják kielégíteni igényeiket, illetve olcsóbb beszállítókat keresnek.

A kis méret, rövid időtartam, korlátozott sávszélesség (minőség) nyilván erősen korlátozzák a videókat készítő újságírók lehetőségeit.  Ennek ellenére úgy gondolom,  hogy az online hírportálokba integrált videók készítése nagyon komoly szakértelmet igényel. Nyilván mást, mint egy tévétudósítás, vagy önálló riportfilm elkészítése, de hiba azt hinni, hogy egy 3 perces, cigarettásdoboz méretű videó összedobására bárki alkalmas.

A web története jó példa arra, hogy a célra tulajdonképpen alkalmatlan eszköztárral (HTML), primitív körülmények (korlátozott képernyőméret, felbontás) között is fantasztikus dolgokat lehet létrehozni. Miért lenne ez a cigarettásdoboz-videóval másként?

HH szerint a hazai újságírók sokkal inkább járatosak a blogok között, mint amennyire ezt mutatják.

Lehetséges. Azért  ma még nyilván snassz, ha egy szerkesztőségben valaki blogkból szerzett információkra hivatkozik. A blogoknak a „hivatalos” médiára gyakorolt hatásait illetően nincsenek illúzióim. A blog-áttörés elsősorban Gyurcsányhoz, másodsorban az Index szaporodó blogjaihoz köthető.

Gyurcsány blogja mindenképpen kilóg a hazai blogmezőnyből, mert ott (néha) tényleg olyan információk olvashatók, amik máshol nem érhetők el. (Ha meg nem, akkor az újságírók a sorok közt olvasás régi tudományát gyakorolhatják.)

Néhány éve az „igazi” újságírók ugyanolyan titokban olvasták az Indexet, mint most a blogokat. Fel sem merült, hogy nyíltan hivatkozzanak az ott olvasottakra. Ma az Index gyakran emlegetett, elismert hírforrás, vagyis az Indexen megjelenő blogok is „legálisak”. Elfogadásukat megkönnyíti az is, hogy többségüket nem frissen felbukkant bloggerek, hanem korábbról jól ismert szerzők írják.

Ne áltasd tehát magad. Nyilán akadnak újságírók, akik olvasnak egy-két blogot, de a hazai újságírók többségénél ezek még nem épültek be a napi táplálékba.

Idióta fejlesztők mindig kitalálnak valami baromságot, amivel el tudják rontani az egyszer már kitalált és jól működő dolgokat.

Az internet talán legnagyobb vívmánya a link (hyperlink, ugrópont, hivatkozás, akármi), illetve a linkek révén megvalósuló többdimenziós tartalom (hypertext). Többen próbáltak már belemaszatolni – sikertelenül. Lehet próbálkozni, de igazából a standard kék, aláhúzott link működik a legjobban.

Korábban néhány oldalon szenvedhettünk attól, hogy a kurzor érintésére (kattintás nélkül) megjelent a linkhez tartozó cég neve. (Szerencsére nagyjából már elhalt a dolog, a „feltatláló” cég nevét is elfelejtettem.)

Most itt a Snap.com Itt az a csapás ér, hogy a linkeket érintve a kurzorral egy kis ablakban megnyílik a céloldal (ahova a link vezet) képe. Éppen akkora ablakban, hogy a tartalmat ne lehessen elolvasni, viszont szép nagy darabot kitakarjon az oldalból. Elvileg segítség ahhoz, hogy eldöntsem, rákattintsak-e a linkre, a gyakorlatban csak egy zavaró csicsa. (Elvileg ki lehet valahogy iktatni, természetesen ez elég macerás ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét az ilyen akadékosságtól. (Nekem eddig nem sikerült.)

Itthon eddig csak HH kollégánál találkoztam a Snap.com-mal, de imponáló sebességgel le is szedte. Csak remélni tudom, hogy a Snap  nem indul gyors szaporodásnak…

Sab Kanaujia arról ír, hogy, hogy az NBC Universal (vagyis a világ egyik meghatározó médiabirodalma) saját közösségi háló fejlesztésén dolgozik. Nyilván egyszerűbb volna megvenni valamelyik már működő hálózatot, de az NBC Universal Digital Media szakemberei úgy látják, hogy hosszú távon jobban megéri integrálni és „házon belül” tartani a közösségépítést.

Nyilván tudják mit akarnak és tudja ezt Sab  Kanaujia is, hiszen ő a Digital Media vezetője.
(Természetesen a bejegyzésében részletesebben  is megindokolja a döntést.)

 Kanaujia csak néhány hónappal ezelőtt kezdett el blogolni. Akkor, amikor jelenlegi beosztásában dolgozni kezdett. Nyilván fontosnak tartja, hogy az ott végbemenő változásokról informálja az embereket.

Nálunk ez a mentalitás jószerivel ismeretlen. Az előkészítés alatt álló, vagy futó projektekről nem szokás beszélni. Babonából, félelemből, csak. A lezárult projektről készülhet egy szűkszavú, személytelen sajtóközlemény. A miértről, a hogyanról, a döntések hátteréről nem illik beszélni.

Két nagyon eltérő kultúra. Most, a weben mégis egymás mellett léteznek. Vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy a weben keresztül átszivárogjon hozzánk is valami ebből a nyitottságból?

Egy a hagyományos napilap-modell összeomlásáról és egy sokak számára ijesztő, de elkerülhetetlennek látszó új napilapkultúra kialakulásáról szóló esszé ismertetése kapcsán felmerült, hogy vajon milyen sors vár a heti, kétheti és havi kiadványokra?

A magazinok  - magyarul ugyan kicsit mást jelent, maradjunk mégis ennél az elnevezésnél – jövőjével sokkal kevesebb elemzés foglakozik, mint a napilapokéval. Önmagában már ez is jelzi, hogy ezen a területen kisebb a baj. Vagy inkább lassabb a hanyatlás.  Jól mutatja ezt, hogy az amerikai trió (Time, Newsweek, U.S. News) bő másfél évtized alatt több mint 1 millió olvasót vesztett. A Time nemrég csökkentette példányszámát, emelte árát, próbálja meggyőzni a hirdetőket, hogy az eddigi hagyományokkal szakítva ne a példányszámok, hanem az olvasók száma alapján fizessenek. (Ez itthon is számos kiadó vágyálma.)

A magazinpiac persze nem egységes. A „tömegmédia” korszakából visszamaradt, általános, mindenkinek szóló magazinok napjai meg vannak számlálva. Az egy-egy jól behatárolható érdeklődési kört megcélzó (niche) magazinok viszont még elég sokáig megmaradhatnak.

A magazinok számára nem csak veszélyt, konkurenciát, de óriási ehetőséget is jelent az internet. A közös érdeklődés alapján minden lehetőség megvan egy erős közösség kiépítésére. Az online „nyúlvány” nem konkurenciája a magazinnak, hanem olyan közösségi bázis, ahonnan akár új előfizetők is kikerülhetnek.

A hetilapok talán a napilapoknál kevesebb görccsel képesek megjelenni a weben. Talán ez is az oka, hogy miközben egyetlen igazi online napilapunk sincs, több hetilap is működtet használható oldalakat.

Adalékok:

OJR kerekasztal a témáról nagyon sok okos emberrel /
Jeff Jarvis önmagában is okosakat ír
A Bivings Report arról, miképpen vannak jelen a(z amerikai) magazinok az intenreten

Fájni fog címen Paul Gillen esszéjéből ragadtam ki néhány gondolatot arról, miért is elkerülhetetlen a hagyományos napilap-modell összeomlása. Most Gillen írásának a második részéből mazsolázok.

Gillen szerint a romokból egy a korábbitól jelentősen eltérő, frissebb,  vibrálóbb újságírás nő majd ki. Mindez persze kényelmetlenül érinti a hagyományokhoz ragaszkodókat. Mindent újra kell gondolnunk az olvasótábortól a rágalmazási törvényig. A szakma elkerülhetetlen evolúciója játszódik le, ami majd gazdagabbá, teljesebbé, dinamikusabbá válik, mint valaha.

A nyomtatott lapkiadás alapfeltevése a rendelkezésre álló, korlátozott felülettel való takarékosság. A hagyományos világban szerkesztőkre volt (van) szükség ahhoz, hogy az információkat a rendelkezésre álló megfelelő helyre befaragja. A tördelés, a cím, az oldalon és a lapon belüli elhelyezés mind kritikus, mind a helyszűkéből adódik. (Visszafele olvasva: Egy cikk hosszából és a lapon/oldalon belüli elhelyezéséből az olvasó biztosan következtethet annak fontosságára.)

Eddig természetes volt az is, hogy a már kinyomtatott cikkek véglegesek és megváltoztathatatlanok. Természetesen a cikkekhez szükséges információkat az újságírók a cikkírást megelőzően gyűjtötték össze. A hagyományos újságírás egyik legféltettebb értéke a az információk többszörös ellenőrzése (fact checking).

Az internetes újságírásban mindez értelmetlen és értelmezhetetlen, ezért az új újságírás (new journalism) teljesen más elveken alapul. Minden hír, tudósítás gyorsan és könnyen frissíthető, javítható. Az olvasók körét a keresési eredmények és hivatkozások (linkek) határozzák meg. A layout – akár a blogoknál – szinte teljesen lényegtelenné válik. A cikkek lehetnek hosszúak, vagy rövidek – ahogy a téma kívánja – de állhatnak akár csupa más tartalmakra mutató linkekből is. Ugyanaz a story a kontextustól függően akár  több helyen, akár különböző formákban is felbukkanhat. Az olvasóknak lehetőségük van részt venni  cikkek írásában, illetve hozzászólni a publikált írásokhoz..... (A szerző itt tovább ragozza, de szerintem a Médiablog olvasói ezekkel a dolgokkal tisztában vannak.)

Ami a lényeg, hogy az itt leírtak jelentős hatással vannak az újságírói munka átalakulására.
Az újságírók munkájának túnyomó részét a gyűjtögetés és a szervezés teszi majd ki. A tudósítások főleg az internetről összeszedett források alapján történnek majd. Lesznek információk, amik belső riporterektől származnak, másokat független szabadúszóktól vagy akár a versenytársaktól vesznek. A szerkesztők szerepe továbbra is fontos lesz, de főképp az lesz a feladatuk, hogy szűrjék, szervezzék az információkat az olvasók számára, akiknek nincs idejük feltúrni értük az egész webet.

A tudósítói szakma gyorsabbá és elnagyoltabbá válik. A pletykák, spekulációk, félkész információk is könnyen nyilvánosságra kerülnek, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy utólag minden korrigálható. A sztorik lényegében valós időben, az olvasók szeme előtt épülnek fel. Szerzők közvetlenül a webre publikálnak, gyakran szerkesztői ellenőrzés nélkül. Az olvasók a hibákat korrigálva, a cikkeket kommentálva  folyamat központi szereplőjévé válnak. A tudósítás lényegében közösségi folyamattá válik.

Mindez persze nagyon eltér az újságírás eddigi formájától és számos ponton vitatható.
Ennek ellenére úgy tűnik, ez a jövő.
Persze mindez nem egyik percről a másikra fog a nyakunkba szakadni. Amit Gillen leír részben már létező valóság. Szerintem éppen innen származnak a legkomolyabb feszültségek:
Miközben még működik (és jó darabig működni is fog) a hagyományos újságírás-modell, egyre több területen bukkan fel az új újságírás. Az olvasók egy része mindkettővel érintkezik, egyikkel szembeni elvárásait a másikra is átviszi, ami óhatatlanul komoly frusztrációt okoz.

A hagyományos napilapok lefelé tartó spirálja nálunk messze nem olyan meredek, mint Amerikában. Meg kell szoknunk, hogy egy átmeneti korban, sajátos kettősségben élünk.

Ne ijedj meg, nem megyek át techblogba és nem kezdem hirdetni a tegnap bejelentett iPhone nagyszerűségét. Felesleges, hiszen erről írnak most mindenütt és nyilván téma marad még egy jó darabig. (Ha csak a Googe Newsban nézed, akkor is kapsz egy tonna találatot.)

Mindenképpen figyelmet érdemel David Pogue írása, mivel ő nem csak az Appe sajtóanyagát olvasta, illetve az iparági elemzőket faggatta, de egy órán keresztül gyötörhette a készüléket is . (Kíváncsi lennék, kik kapták még kézbe az iPhone-t, milyen sorrenben és kik voltak azok, akiknek  - Pouge-hiz hasonlóan - maga Steve asszisztált a kipróbááshoz.)

Amiért elővettem a témát, az mégsem ez volt, hanem maga a bejelentés. Erről meg nem édemes írni, ezt látni kell!

Újságíró ismerősöm elvesztette a noteszát. A hiányzó adatokat összegyűjtendő engem is kérdezgetett egy-két közös ismerősünk telefonszámáról. A számokat ugyan nem ismertem, de több „keresett személyről” is tudtam, hogy fenn vannak az iWiW-en.  Kolléganőm egyáltalán nem örült meg a hírnek, hanem büszkén kijelentette, hogy ő viszont nincs fenn és nem is szándékszik belépni. Hm.

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy körülöttem hirtelen kitört a LinkedIn őrület.
(Az Asszem blog  szerencsére megkímél  engem a LinkedIn alaposabb bemutatásától.)

Miért jobb a LinkedIn, mint az iWiW? Nem gondolom, hogy jobb, hanem más. A LinkedIn-en nincsen adatlapja Orsi Blöki kutyájának, a Sörivók Egyesületének és hasonlóknak, nincsenek tengerparton, vagy buliban készül fotók, amitől jóval szárazabb, viszont sokkal használhatóbb az egész. Szakmai, üzleti kapcsolatokat építgethetsz. (Blöki kutyának marad az iWiW) És persze a LinkedIn nemzetközi is. (Ahogy már az Internacionáléban is benne volt: „És nemzetközi-vé-é-é-é lesz/ holnapra a Vi...") Lehet keresgélni mindenféle szempont (például kulcsszavak) szerint. Kereshetsz és ajálhatsz munkát, kérdéseket tehetsz fel a közösségnek stb.

Akárhogy is, szerintem pillanatokon belül az újságírók számára is igazi aranybánya lesz a LinkedIn
Feltéve, hogy hajlandók lesznek belépni. A potenciális interjúalanyok, információszolgáltatók már ott vannak...

Ha ennyi még ez sem keltette fel az érdeklődésedet, olvasd el mit írtam e témáról a BizBlogon.

Egy hónapja jelent meg Paul Gillin esszéje az újságírás összeomlásáról és újjászületéséről. Az írás alapvetően az amerikai napilapüzlet tényein alapul, de nyilván nem csak arról szól.

A szerző informatikai szakértő, a cikk a BtoB magazinban jelent meg. Talán ez a „külső nézőpont” is az oka, hogy a Gillinnek sikerült egységes és logikus levezetést készítenie a jelenlegi állapotok tarthatatlanságáról és a kibontakozás irányáról.

(Hosszú írás, de mindenképpen el kell olvasnia mindenkinek, akit komolyabban érdekel az újságírás jövője. Én még kivonatolásra sem vállalkozom, inkább csak kedvcsinálóként megpróbálok kiemelni néhány gondolatot.)

A hagyományos napilap-modell:

Előállításához rengeteg ember kell (nagy szerkesztőség, tördelés, nyomda, terjesztés)
Nagyrészt saját tartalmakkal gazdálkodik (ezt főleg belső emberek állítják elő)
Csak komoly előfizetői bázissal működik – ennek felállítása drága
A magas előállítási és terjesztési költségekre hivatkozva a hirdetőktől sok pénzt lehet kérni

Ez a rendszer jó ideje szépen működik így már, de amint megbomlik a jól összecsiszolódott szerkezet, gyorsan szétesik az egész.

A hirdetők eddig kitartottak a lapok mellett, mert nem létezett más alternatíva. Ahogy a hirdetők az internet és más új, alternatív hirdetési lehetőségek hatására elkezdtek kihátrálni a napilapok mögül, úgy váltak finanszírozhatatlanná a gigantikus szerkesztőségek. A legtöbb lap komoly leépítésekbe kezdett, ez viszont elkerülhetetlen hatással lesz a lapok büszkeségére, az egyedi tartalomra. Ha viszont a saját tartalmat hírügynökségi anyagokkal, vagy olcsó töltelékekkel kezdik el pótolni, lemorzsolódnak a korábbi előfizetők... (Ismerős?)

Web 2.0. konkurencia

Ez persze még csak a kezdet. A vertikális szervezetben saját tartalmat gyártó lapok számára egyre komolyabb versenyt jelent a nyílt, standardizált és olcsóbb költséggel készülő tartalom.

Gillin a Business 2.0 Magazine cikke alapján   példákat hoz arra, melyik Média 2.0-ás szolgáltató mekkora forgalmat csinál

A cikkben szereplő összegek persze a vezető napilapok számaihoz képest aprók. (havi 60ezer és és 1 millió dollár között mozognak). Azonnal máshogy néz ki azonban a dolog, ha megnézzük az előállítási költségeket. A legnépszerűbb blogokat és információ-elosztókat általában egy, vagy legfeljebb néhány (fizetett) ember működteti. A technikai költségek minimálisak, terjesztés nincs, hagyományos  marketingre alig költenek.

(Legközelebb a „romokon sarjadó” új modellel és az újságíró-szakma újraértelmezésével folytatom)

Mikó F. László laptervező szerint a HVG-nél nem tatarozás, hanem- alapos átépítés történt.
Az eMaSa-n mebjelent elemzésében mindezt részletesebben is kifejti.

Az írásból kiderül az is, hogy jól emlékeztem (csak a névre nem emlékeztem...): Az előző átalakítást a laptervezés egyik szupersztárja, Mario Garcia http://www.garcia-media.com/ irányította. (Egyik legfrissebb munkája a „tabloid” méretre zsugorított WSJ.)

A mostani tervező(k) személyéről  semmit sem lehet tudni, de nyilván nem is a név, hanem az eredmény a lényeg. Mikó F. László  a ezzel nagyon elégedett. Nekem még szoknom kell.

„Az egyetlen, amit komolyan kifogásolni tudok, az éppen a címlap. Nem lett jobb. Ez a világos jól áttekinthető belső design megérdemelt volna egy karakteresebb, tisztább címlapot.”

Rendkívül udvarias fogalmazás!

Scott Karp (Publishing 2.0.) kicsit alaposabban megvizsgálta, kikből is lesznek a Digg „sztárjai” és meglepő  (vagy inkább éppen nem meglepő) eredményekre jutott. (Az újoncok kedvéért: A Digg közösségi hálózat, aminek résztvevői főképp technikai és tudományos  olvasmányaikat - azok  linkjeit - oszthatják meg egymással. Egyesek a Digget tekintik a hagyományos hírportálokat felváltó új modellnek. ) A Digg 707.593  regisztrált felhasználója közöl összesen 2457-nek sikerült 3 ajánlással, 1662-nak 4 ajánlással a címlapra kerülni. Karp grafikusan is ábrázolta, a legmenőbb 250 Digg-felhasználó ajánlásainak megjelenését a címoldalon és csodák csodája: a jól ismert „long tail” görbét kapta.

A Digg címlapját nem a közösség, hanem a néhány profi szerkesztő rakja össze. Persze van esélye, hogy kikerülj oda, ahogy arra is van esélyed, hogy megjelenj a NY Times címlapján. Karp szerint tehát a Digg nem forradalmasított semmit, csak kicsit más szereplőkkel újra feltalálta a hagyományos média modelljét.

Hát, ez így elég lehangoló.

Adalék:

A Publishing 2.0 korábbi Digg-kritikája

Ha eddig kétségeid lettek volna afelől, hogy a blogolás képes-e túllépni a pizsamás újságírás  szintjén, most Trychydts kolléga kalandjából meggyőződhetsz róla, hogy a pizsamát könnyen felválthatja egy könnyű (?) ruha.

Magát a történetet Féderer Ágnes riportjában, Trychydts „utószavát” pedig az I hate is here blogban olvashatod.

Azt hiszem, itt a Médiablogon az első kérdés, amit az eset kapcsán  fel kell tennünk, hogy ki védi meg azokat a bloggereket, akik nem elégszenek meg a hivatalos média híreinek  feldogozásával, hanem „igazi” újságírói módszerekkel tényfeltárásba kezdenek? (A megvert, megfélemlített, megalázott, meggyilkolt újságírók egyre hosszabb listájára gondolva persze joggal kérdezheted, hogy a profi újságírókat ki védi meg?)

Egyelőre az egyetlen védekezési lehetőségnek a nyilvánosság tűnik. Terjeszd te is a megvert blogger történetét!

Az információk közreadásának hagyományos, piszkos kis játszmái lassan kimennek a divatból. Lassan senki sem lepődik meg, ha egy diktátor kivégzése, vagy egy elnökjelöltség bejelentése a YouTube-on történik. (Hamarosan inkább az lesz meglepő, ha nem ott…)

Persze előfordulhat, hogy valakit zavar a zűrös szomszédság. A most induló Wikileaks a Wikipedia rugalmasságát próbálja egyesíteni a teljes cenzúrázatlansággal.

Szerintem az ezredik Digg-klón és a kétezredik  videómegosztó után itthon is összedobhatna valaki egy jó kis kiszvárogtató-csatornát. A hazai politikai közéletet ismerve igény volna rá bőven.

Azt hiszem, még  a lap legelvakultabb rajongói sem vitatják, hogy ráfért egy kis frissítés a HVG-re.
Óvatosan módosított tartalom, kevésbé óvatosan átalakított külső.

Hülye helyzetben vagyok. Mint albérlő nem állhatok most oda részletesen elmondani, mi a véleményem az új szekrényről, a mosogatógépről és a lecserélt tapétáról. Inkább csak javaslom, hogy akit érdekel nézegesse, ízlelgesse, szagolgassa – majd olvassa el az eMasa idevágó blogbejegyzését.

(Annyit azért mégis meg kell jegyeznem, hogy az előző lapdizájn  - külhoni sztár-tervezők munkája – sokkal szellősebb, áttekinthetőbb volt. Lehet, hogy a lapfelülettel való ilyesfajta gazdálkodás olyan luxus, amit ma már a HVG sem engedhet meg magának. Kár.)

Önmagában az már kevés, ha egy lap online kiadásában blogok tűnnek fel.
A Wordblog már korábban is elég rossz véleménnyel volt a brit (online) lapokban megjeleő blogokról, most újabb torzszülött kerülhet be gyűjteményébe.

Az Independent szinte minden lehetséges hibát elkövetett blogjai indításakor, ezeket Martin Stable részletesen elemzi is.   Valamennyi hiba alapja az, hogy az Independent illetékesei nem értik a blogolás lényegét. Ahelyett, hogy találtak volna néhány elkötelezett, lelkes bloggert,  kötelező feladatnak kiosztották valakiknek a blogok írását. Az eredmény: Kellemetlen, távolságtartó hangnem, ritka frissülés, nagyon kevés hozzászólás, a kevésnél is kevesebb külső hivatkozás. Teljes kudarc.

Andrew Grant-Adamson szerint nem ördöngősség a dolog.  Egy „blog-rovat” indítása előtt csak a következő kérdéseket kell feltenni:

1.  Ad az egész valami olyat a lapnak, amit már rovatokban ne lehetne megcsinálni:?
2. Fejleszti az olvasókkal való kapcsolatot (interakciót)?
3. Növeli az értékes közönséget? (Eléri a napilapot eddig nem olvasó „niche”/ rétegközönséget?)
4. Képes a szerkesztőség elég időt biztosítani a blogger számára, hogy hatékonyan blogolhasson?
5. Olyan szerzőt/szerzőket választottál, akikben megvan a megfelelő adottság egy sikeres blog írásához.

Előbb-utóbb a hazai online lapok is indítanak majd blogokat. Nemcsak amolyan, melléküzemágakat, amikről korábban többször is írtam, hanem, „igazi”, a szerkesztett  anyagba beépülő blogokat.  Akkor talán érdemes lesz majd elővenni (és feltenni) ezt az 5 kérdést.

A Népszavában olvastam, hogy Széles Gábor médiabirodalmában most már Gulyás Istvánnak kell csodát (=gyors nyereségessé válást) produkálnia. Az eddigi tanácsadók, Krecz Tibor, (az RTL Klub hajdani hírigazgatója) és Pócsik Ilona (korábbi MTV -> TV2 kereskedelmi igazgató) december végével viharosan távoztak a színről. 

A cikkben még felbukkan jó néhány név, az embernek a végére zsong a feje. Szerencsére új nevek memorizálásával nem kell bajlódni, többnyire máshonnan már jól ismert arcok bukkannak fel új titulussal.

John Edwards hivatalos sajtóértekezletét megelőzve a YouTube-on közzétett videón jelentette be, hogy 2008-ban indul az Egyesült Államok elnökválasztásán. Ha esetleg az elnökségről le is marad, ezzel a húzással biztosan bekerül a médiahistóriába.

Szép, spontán jelenet, ahogy New Orleansban, szorgos romeltakarítókkal a háttérben, Edwards – maga is munkaruhában – beszél terveiről. A szép spontán jelenetet persze rengeteg ember szorgos munkája készítette elő. Edwards videobogját nem az ismerősök ügyes kezű gyerekei barkácsolják össze, a Rocketbaum  Rocketboom stábja mellett ott sertepertél például a sztárblogger Robert Scoble is

A mainstream média persze nincs elájulva a YouTube-mozitól. Pontosabban: Meg sem említik azt.

Végül a Bivings report értette meg velem, miről is van szó. Edwards már egy ideje a tech bloggrek /és A vajszínű árnyalat / kedvence. Nagyon ügyesen felismerte, hogy a hagyományos politikus-blogszféra kapcsolatból  csak keveset profitálhat. Arra is rájött, hogy a politikai bloggerek túlságosan sokat szőrözhetnek a politikai programmal. Sokkal hálásabb dolog a politikusok által normálisan észre sem vett tech bloggereknek udvarolni. Miért kellett Scoble a kampánynyitóra?  Nyilván dísznek. Vagyis gesztusnak a tech bloggerek felé. Ügyes.

Adalékok:

A PodTech Scolble utazásáról 
Scoble magyrázkodása 

Lehet, hogy neked a címről  az jut eszedbe, hogy egyesek szeretik, ha a zsebükben vannak az újságírók, de a pocket journaism igazából arról szól, hogy a munkához szükséges valamennyi eszköz elfér egy, legfeljebb két zsebedben.

Clyde Bentley, a Missouri School of Journalism professzora Londonba látogatva egy Nokia N93-as telefont kapott kipróbálásra, ami aztán (az Amerikában még lényegében ismeretlen) 3G szolgáltatásokkal együtt hosszabb óda elzengésére késztette.
(Én ugyan még csak 1G-nél tartok, de komoly önbizamat ad, hogy végre van egy terület, ahol mi vagyunk a Követendő Példakép).

A készülék természetesen mos-főz-vasal, nélkülözhetetlen eszköz száguldó riporterek számára.
Gond csak az árával van. A 600-700 eurós ár nemcsak a szabadúszó újságíróknak, de a szerkesztőségeknek is túl húzósnak látszik.A svájci Heute Online  egyenesen a gyártót környékezte meg néhány készülékért. A site szerkesztői állítják, hogy a Nokia támogatása semmiképpen nem befolyásolja az újságírói munkát, a  kiadvány tartalmát. (Nyilván én is ezt állítanám a helyükben, de a weboldalakon körülnézve valóban nem találkoztam semmiféle ordenáré Nokia reklámokkal.) Feltételezem, mindez sokkal nehezebben lenne megoldható egy mobil kommunikációval foglalkozó kiadvány esetében...

(Idehaza korábban a Kispad.hu kapott tesztelésre "blog-telefonokat". Nagyon korrekten, előzetes bejelentéssel, teljesen nyíltan és részetes utólagos értékeléssel történt a dolog. Talán errefelé keresendő a kiút, ilyen független beszámolók fogják felváltani a szaklapok szponzorált "tesztjeit"?

Ezúton köszönöm a jókívánságokat, de sietek tisztázni, hogy a Ringier és a Sanoma számos lapjának terjesztését nem a Médiablog, hanem a MédiaLOG nevű cég vette át. A Médiablog továbbra is csak innen-onnan összeszedett információk online terjesztésével foglalkozik.

Adalék:

Össszomlott az országos napilapok terjesztési rendszere (VG)

Bár az érdekeltek közül többen, többször is kijelentették már hogy az óvoda középső csoport fölött már ciki a fütyik összeméregetése, továbbra is mindenki kíváncsi, kinek mekkora. Mármint melyik blogszolgáltatónak mennyi felhasználója van. Hivatalos, független audit nem létezik, az érintettek meglehetősen szűkszavúak, az eddig napvilágot látott kutatások ilyesmivel nem foglalkoztak.

Most Bártházi András, a Miner.hu révén jutott olyan számokhoz, amiken érdemes elgondolkodni.

Persze a szolgáltatóknál bejegyzett blogok és a napi bejegyzések száma és a blogoszféra mérete egymástól némileg eltérő fogalmak. Jó lenne tudni, hogy milyenek a kapcsolatok a nagyjából 60.000 blog között. Hány lépésben lehet eljutni a blog(játszó)tér egyik végétől a másikig. (És persze kíváncsi lennék arra is, hogy kommentálják Bártházi számait a hazai blogoszolgáltatók?)

Frissítés: Nos, Konrad végre megszólalt. Örültem volna, ha bejegyzésében több lenne a szakmai érv, de így is üdvözlendő, hogy megtörte a hallgatést.

Az elmúlt év legvégén váratlan médiaeseménnyel ajándékozta meg a világot a nagypolitika. Takaros kis valóságsót rittyentettek  Szaddam Huszein kivégzéséből. Az eseményt természetesen a világ számos tévécsatornája élőben közvetítette, Az akasztról készített képeket a világ valamennyi vezető tévétársasága leadta, de akik éppen mással szórakoztak, a weben utólag is mindent megnézhettek. (Még a web iránt általában különösebb affinitást nem mutató rádiós hírekben is többször elmondták, hogy az élő adásból kimaradt részek is láthatók a weben.)

Az akasztás közvetítésének fogadtatását nyilván majd alaposabban is feldolgozza a szakirodalom. Egyelőre a Visualeditors.com gyűjtögeti a világból  az ide vágó címlapokat. (Itt az esély, küldj nekik hazai címlapokat!)

Már alig várom, hogy a Verbális Numerák  elemezze Szaddam életének utolsó (és halálának eső) hazai médiaszereplését. Vajon kellő nézettség esetén rendszeressé válnak majd az élőben közvetített kivégzések?

Frissítés:

Szaddam Huszein kivégzése kapcsán megint feltámadt a vita: Szüksége van-e a közönségnek arra, hogy "apuka" (vagyis a hagyományos média szerkesztői)) eldöntse előre, mi való nekik és mi nem?
 
A tévétársaságok ugyan beszámoltak a kivégzésről, de „szemérmesen” kihagyták a (szerintük) nem elég szalonképes pillanatokat. Van-e értelme az ilyen cenzúrának, amikor a weben, vagy akár mobil videón is pillanatok alatt elérhetők az eredeti, vágatlan felvételek? Nem kellene-e a nézőkre bízni, hogy eldöntsék, mit akarnak látni?  (A videómegosztók és a keresők statisztikái azt mutatják, hogy nagyon sokan kíváncsiak a nyers valóságra.)

A Greenslade blog egyik hozzászólója szerint a hagyományos médiától éppen azt várják a nézők, hogy előzetesen szűrt anyagot adjanak a közönségnek. (Éppen ez különbözteti meg őket a bulvármédiától.) Valóban így lenne?

A dilemma nem teljesen új. Korábban a lefejezett túszokról készült felvételeket is vágott állapotban mutatta be a hagyományos média, miközben teljes terjedelmükben eérhetők voltak a weben. Míg azonban azok a videók csak kisebb, nehezebben (?) elérhető oldalakon bukkantak fel, Szaddám akasztásának teljes felvétele a legnagyobb webhelyeken is megjelent. A szerkesztők azzal védekeznek, hogy jobb „ellenőrzött körülmények” között, magyarázatokkal ellátva megjelentetni ezeket a videókat, mint hagyni, hogy a „kontextusból kiragadva” videómegosztókon nézegessék azokat az emberek. Valóban elvi kérdésekről folyik a vita, vagy csak a nagyobb látogatottságért folyik a harc?

Nehéz döntések. Talán a legjobb volna a nagyvárosok főterén újra bevezetni a nyilvános kivégzéseket. Úgy tűnik, igény volna rá.

Adalék:

A Wordbog bejegyzése.

1. paris hilton
2. orlando bloom
3. cancer
4. podcasting
5. hurricane katrina
6. bankruptcy
7. martina hingis
8. autism
9. 2006 nfl draft
10. celebrity big brother 2006

Ezek voltak a legkeresettebb szavak 2006-ban a Googe News keresőben. (via CyberJournalist.net).
Nem az általános Google keresések között, hanem ott, ahol a friss hírek után szokás kutakodni.
Szerintem egy ilyen lista láttán érdemes alaposan elgondolkodnia a szerkesztőknek arról, kiknek is készítik a lapokat, műsorokat, webes híroldalakat?
(Persze, érdekelne az is, mi például a Hírkereső.hu tízes listája...)