„Breaking News” receptek

 

Úgy tűnik, hogy a hírgyártó központokban abban egyetértenek, hogy a rendkívüli hírek közzétételének ideális helye a web, de elég kialakulatlannak tűnik, ki és hogyan is készítse el ezeket az anyagokat.

A Poynter egész kis expedíciót szervezett a Breaking News forrásvidékének felkutatására.

Bár vannak szervezetek, amik csak alapanyagot,  feljegyzéseket várnak a riporterektől, amikből aztán az online producerek készítik el  a végleges anyagot, a legtöbb szerkesztőségnél úgy képzelik, hogy ha már úgyis a helyszínen van az újságíró, akkor küldjön csak rövid tudósítást az online kiadás számára is. Sok újságíró csak most tapasztalja meg, mit is jelent a print-online szerkesztőség integrációja: Ugyanaz az újságíró (ugyanazért a pénzért) többféle formátumban is kénytelen anyagot gyártani. A tévétudósító 40 másodperces bejelentkezése mellett még össze kell hogy üssön egy jó kis tömör internetes anyagot, a fotós nem elégedhet meg, ha elkészül a lapba kerülő képpel, kell még egy fotógaléria a portálra és még elvárják tőle, hogy egy kicsit videózzon is...

Biztos akadnak olyan tehetséges emberek, akik ugyanolyan szinten tudósítanak szóban és írásban, a kettő között pedig profi fotókat készítenek, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a „multitasking” eredményeképpen valamennyi termék szürkébb, érdektelenebb lesz.

Adalék:

1 korábbi bejegyzésem a Breaking News témában

 

Manipulált eredmények

 

Nem kell megijedni, nem a választási eredményekről lesz szó.

Két hete sincs, hogy keresőoptimalizáló versenyt hirdetett a Keresőblog. A nemes (és ingyenes) versengésben az nyer, aki december 31-ére a Google keresőben a  legjobb helyezést kapja a „pillangószív” keresőszóra.

(Ha nem tudnád: A keresőoptimalizálás elvileg arról szól, hogyan készíthetsz olyan weboldalakat, amiket megtalálnak a keresők. A gyakorlatban inkább arról, hogyan manipulálhatod a keresőket úgy, hogy jobb eredményt kapj, mint amit megérdemelsz.
A keresőoptimalizálás kicsit olyan, mint  a dopping az élsportban: Ejnye-bejnye, csúnya dolog, de nélküle nem lehet mutatós eredményeket elérni. Ha viszont túl durván csinálod, megeshet, hogy kitiltanak a játékból.)

A verseny persze más, itt minden lelkifurdalás nélkül bemutathatod, mit is tudsz. A siker máris óriási, jelenleg a Google 412.000 pillangószíves oldalt talál.

Azt gondoltam, hogy leginkább az informatikusok és az online marketingesek vetik majd bele maguk a versenybe, de legnagyobb csodálkozásomra a legaktívabbak között ott van Balla D. Károly író  / újságíró / blogger. BDK-t valósággal megihlette a téma és költői magasságokba emelte az egyre hevesebben dobogó pillangószívet.

Manipulációval szembesülhetnek a Golden Blog végjátékának szurkoló isi. Az egyik játékos e-mailben szólította fel ügyfeleit a szavazásra. Nem a győztesnek járó notebookra vágyik – ezt a szavazók által kijelölt alapítványnak kívánja adni – hanem láthatóan maga a győzelem, a nyerés technikája izgatja. Összeegyeztethető ez a "fair play" elveivel?  
Az ilyen módon kivívott győzelem persze nem a versenyben indított blog erényeit, hanem a versenyző manipulációs képességét, végső soron szakmai rátermettségét bizonyítja.

Azt hiszem, a Golden Blog szervezőinek jövőre alaposan át kell gondolniuk a versenyszabályokat!

 

Kaszálnak az online szerkesztők

 

Persze megint Amerikáról van szó. Mostanában jelent meg a 75 éve minden évben kiadott Newspaper Industry Compensation Survey (kb. napilapipari fizetési szemle) idei száma, amit sok más lap, portál, blog mellett az Editor & Publisher is ismertet

Az összefoglalóból kiolvasható, hogy lassul a növekedés, a legtöbb sajtóipari dolgozó alig kap több pénzt, mint egy éve. Ezért is figyelemre méltó, hogy az online szerkesztők alapfizetése 8,1, teljes juttatásuk 8,8 százalékkal emelkedett!

Szép dolog, amikor Fontos Emberek az online sajtó szerepének növekedéséről, a Digitális Jövőről beszélnek, de az online kiadások felértékelődését mégis ezek a számok mutatják a leginkább.

 

Kell-e fizetni a közösségi portálok szerkesztőinek?

 

Szép kis botrány robbant ki, miután a Netscape.com portál felturbózásán munkálkodó Jason Calacanis fix havi fizetés ígértével megpróbálta átcsábítani a Digg és a Reddit közösségének legbefolyásosabb tagjait.

A Digg és a hozzá hasonló közösségi linkgyűjtő helyek lényege, hogy az olvasók beküldik a fontosnak talált cikkek, vagy blogbejegyzések linkjét, aztán azok a közönség szavazatai alapján kerülnek ki a címlapra, vagy süllyednek el. A lényeg általában nem a szoftver, hanem a közösség. A közösségépítés azonban lassabb folyamat, amit Calacanis némi pénzzel szeretne felgyorsítani (úgy tűnik, eddig sikertelenül)

Calacanis szerint Kevin Rose (a Digg alapítója) hamarosan szép pénz – dollár milliókat, vagy akár tízmilliókat  -  keres majd, amikor vállalkozását felvásárolja a Yahoo. (Ha valamihez, akkor az ilyen üzletekhez kétség kívül jó orra van.) Akkor pedig nem történik más, mint hogy Rose rengeteg pénzt keres néhány tucat ember ingyenes, önkéntes munkájával.  Hogy is van ez?

Amerika távol van, a kérdés mégsem annyira távoli. Alig néhány hete kötött stratégiai megállapodást a Nagy T-vel a Blogter.  Az üzlet középpontjában nyilván nem a blogszoftver, vagy a szabad hirdetési felületek álltak, hanem a tartalmat (ingyen) termelő közösség. Joga van a Blogternek ingyen kereskedni a közösséggel? Szerintem igen, hiszen a blogger ezzel fizet a szoftver és a felület használatáért, illetve a Blogter révén kapott nyilvánosságért.

További olvasnivalók:

A Calacanis-Netscape – Digg történet alapos összefoglalója olvasható a Mediashift blogban  Itthon természetesen a  Webisztan foglalkozott a témával.

 

Hadibloggerek

 

A WSJ ingyen is elérhető részén hosszú cikk foglalkozik azokkal a volt katonákkal, akik úgy látják, hogy a mainstream média nem megfelelően foglalkozik a különböző háborús eseményekkel. Sok obsitos katona blogolásba kezdett, hogy alaposabban bemutassa a „civil sajtó” által csak felületesen megírt tényeket.  A „military blog” lassan önálló műfajjá válik, már országos kongresszusuk is volt.

Nem is tudom, miért is várnánk, hogy a haditudósítások pontosak és szakszerűek legyenek? Bárki tapasztalhatja, mennyire ingoványossá válik a talaj, ha az újságírók valamilyen szűkebb szakmai kérdéssel kezdenek el foglalkozni. A háborúcsinálás vajon nem ilyen? (Kérdés persze, hogy a katonai szakfolyóiratok olvasóin kívül kik kíváncsiak egy-egy sikeres hadművelet elemzésére? )

Állítólag a Pentagon is felfigyelt a katonai blogokra; külön részleget alapítottak azok figyelésére. Részben érdekes információkra, ötletekre vadásznak, részben pedig azt figyelik, nem szivárogtat-e ki valaki hadititkokat...

A cikken megszólaló katonai bloggerek szerint a média torz képet közöl. A szenzációk kerülnek a középpontba, fontos események fölött elsikkad a sajtó. Ismert probléma: Sokan a szenzációk miatt veszik a lapokat, sokan pedig a szenzációhajhászás miatt utasítják el azokat.

 

GB eredményhirdetés

 

Na, kikerültek az eredmények. A GB oldalán többen is azt írták, hogy a zsűritagok nyilván majd az ismerőseiket hozzák ki győztesnek.
Nos, a lapjaimat én továbbra sem akarom felfedni (talán éppen az ismerőseim miatt:-), de azt elárulhatom, hogy az eredmények sok tekintetben engem is megleptek:-)

A tavalyi versenyhez hasonlóan a legtöbb kategóriában kevés volt a szavazó és szoros volt a verseny. Miközben a legtöbb blogra csak 120-150 szavazat érkezett, a Praktikák (brrrr) kategóriába sorolt Marketing Commando csaknem 1000 (!) szavazatot kapott. Több, mint háromszor annyit, mint az Index mellékletelként működő Tékozló Homár.

Nyilván a Homárt sokkal többen olvassák, mint Wolf Gábor blogját. Egészen más azonban az olvasók viszonya a két kiadványhoz. A Homár amolyan odamondogatós blog, aminek legtöbb bejegyzését 10 másodperc alatt elfelejti az ember. Az MC jól körühatárolható közönséghez szól, nem szórakoztat, hanem ad valamit. Ingyen. Az MC olvasói láthatóan igen elkötelezettek. Talán mégis érdemes "tematikus blogot" írni.

 

Szőke nő csinálni szex csónakban

 

A Magyar Turizmus Rt. felfedezte a vírusmarketinget.  A Balatoni Regionális Turisztikai Projekt Iroda vezetője a Színes Bulvár Lapnak   nyilatkozva elismeri, hogy eddig nem sikerült elérniük a fiatalokat, de majd most... A hosszú nevű szervezet ügyes kis animációs klipet készíttetett, amit a jópofaságokat kedvelő fiatalok önként, ingyenesen terjesztenek majd. (Nyilván az is a takarékosságot szolgálta az is, hogy a filmecske egy ingyenes szolgáltató oldalára került fel.)

A nyilatkozó Dani Barbara irodavezető szerint a film  „kellemes emlékeket, várható élményeket idézhet, amelyek a balatoni nyaralás velejárói”.  A rövidke történetben a házasságát eltitkoló pasas sikerrel a balaton csónak padlójára dönt egy szőke bombázót, majd angolosan távozik. Hol is itt az üzenet?

A KFT együttes ősrégi (de még mindig élvezhető) száma – erre készült a klip –  nem a balatoni kalandok mellett agitáló csasztuska. Aki annak hitte, annak ugyanúgy idegen ez a zene, mint a "Balaton-nosztalgia".  Maga a filmecske ügyes, nyilván terjed is, de nehezen tudom elképzelni, hogy valaki ennek hatására döntene úgy, hogy a Balaton mellé megy nyaralni. (Nem is boncolom tovább, a klipről élvezetes elemzés olvasható az mfor.hu-n.

Eddig csak egy közpénzből elkészített játékszerről szól a történet, innen jön az Országblamázs.
Elképzelni sem tudom hogyan, de a témát kiszagolta a világsajtó is. (Ennyire súlyos hírhiányban szenvednek?) Én először a Reuters   hírei között fedeztem fel, de aztán a Hetek tudósítása nyomán megtaláltam a Washongtonpost.com-on is  , illetve a Google News segtségével számos további  oldalon is. (Többségük a Reuters szövegét vette át.) 

Viccesek ezek az angol nyelvű tudósítások, ugyanis a klip a KFT-szöveget illusztrálja, anélkül értelmezhetetlen. Tetszik, ahogy az udvarias „külföldiek” nem röhögnek körbe minket, csak tapintatosan értetlenednek. Nekünk  meg  még inkább leég a pofánkról a bőr.

 

Blogfalu

 

Rövidke e-mailt kaptam tegnap este:

„Interesting post. But, actually, we never paid Yahoo for traffic.”

Az üzenetet  Nick Denton, a Gawker Media tulajdonosa küldte.
Egy tegnapi bejegyzésemben Denton blogjára hivatkozva arról írtam, hogy a tömegmédiából a sok látogató ellenére sem olyan egyszerű forgalmat átirányítani a blogmédiába.  Erre a bejegyzésre reagált néhány órán belül Denton. 

A Technorati a „Gawker” keresőszóra több, mint 35.000, a „Nick Dentonra” 5188 találatot adott. Hogyan képes a blogbiradalmát személyesen irányító Denton megtalálni egy néhány ember által olvasott, magyar nyelven írt blogbejegyzést? (Igen, tudom, Denton valamikor budapesti tudósító volt, de ez legfeljebb csak azt magyarázza, hogyan tudta elolvasni a bejegyzést..)

Az elmúlt hetekben két meglepő reagálás is érkezett írásaimra. Először a PayPerPost modellről  írt bejegyzésemre reagált a cég vezetője (azt hittem, hogy valaki ismerős hülyéskedik velem), aztán Journalism Hope  blog „kiadója” jelezte, hogy bár nem érti mit írtam, látta a bejegyzést.

Úgy tűnik, hogy a blogoszféra nem végtelen univerzum, hanem egy falu, ahol nem történhetnek észrevétlen dolgok, mindenki tud mindent a többiekről. Ami pedig Denton üzenetét illeti, készséggel elfogadom, hogy a Gawker a szó szoros értelmében, pénzben nem fizetett a Yahoonak a hozzá irányított forgalomért, de a Yahoo (a megtiszteltetésen kívül is) nyilván kapott valamit.

 

Miért jó, ha blogolnak az újságírók

 

Eddig az hittem, hogy baj, ha valaki sebezhető, de Stephen Baker szerint éppen ellenkezőleg. Ha leveszed magadról a páncélt, lerakod a pajzsot védtelenebb leszel ugyan, de szabadabb és nyitottabb is mások iránt.  A blogoszférába belépő újságírók ugyan nem menekülhetnek az esetleges támadások elől  a szerkesztőség biztos falai mögé, de általában nincs is szükségük erre. A mások véleménye iránti nyitottság, a gyors reagálás, a tévedések szinte azonnali kijavításának lehetősége olyan helyzetbe hozzák, ahol feleslegessé válik a nehéz páncélzat.

Olvasd Baker bejegyzését a Blogspottingon

 

Mitől nő a blogod forgalma?

 

Megnyugvással tölt el, hogy gyakran a vérprofiknak sincs fogalma róla, merre is az előre.
Az elmúlt hét Nagy Híre volt, hogy szakított egymással a Yahoo! és a Gawker.

Nem sokáig tartott a szerelem, hiszen csak 2005. novemberében jelentették be, hogy a Yahoo-ból is elérhetők lesznek a Gawker-blogok bejegyzései.

A válást bejelentő bejegyzésében Nick Denton (a Gawker tulajdonosa) arról ír, hogy a Yahoo nem sok forgalmat hozott neki, valószínűleg az a kevés látogató sem ragadt meg nála. A Yahoo tömegmédia, a blogokat inkább a keresőkből, más blogok linkjeiből, a Diggből és persze szájpropaganda alapján találják meg az érdeklődők.

Azért kíváncsi lennék arra, mekkora is volt ez a „jelentéktelen forgalom” és mit fizetett érte Denton...

A tanulságok itthon is érdekesek lehetnek, hiszen várható, hogy a tömegmédia [origo]-n hamarosan felbukkannak a blogteres blogok. Ott sem fog működni a forgalomnövelés?

Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a egy origos link ugyan átmenetileg alaposan megdobhatja a forgalmat, de nem vezet automatikusan a rendszeres látogatók számának növekedéséhez. (Az Indexre nem hivatkozom, mert bár a szerkesztőségből többen is rendszeresen is olvassák a bejegyzéseimet, 2 év alatt egyszer sem fordult elő, hogy bármelyikre is hivatkoztak volna.)

A tanulság számomra az, hogy a tömegmédia -  blog kapcsolatra (illeszkedésre)  még nem léteznek jól bevált szabályok, leginkább a próba-szerencse módszer alkalmazható.

 

Öregedő internetezők

 

Valahol olvastam, hogy az elmúlt 5 évben 5 évet öregedett  nőtt az amerikai internetezők átlagéletkora. 
Most 41 évnél tartanak. Lassan semmiben sem különbözik az internetezők és neminternetezők összetétele.

Úgy tűnik, hogy sok médiaszakember erről nem hajlandó tudomást venni, még mindi úgy gondolják, hogy az interneten keresztül a fiatalokat lehet kitűnően megszólítani.

Nálunk még szó sincs ilyen mértékű öregedésről, szabad a vásár, lehet célozni.

(Kiegészítő tanulság, hogy néhány perc után lehetetlenség visszatalálni a megjelöletlen cikkekhez.)

 

Hogy kerül a Times of London Amerikába?

 

Az I Want Media Robert Thomsonnal, a Times of London szerkesztőjével készített interjút, amiből kiderül, hogy a brit napilap az amerikai piacon kíván terjeszkedni. A lépés eléggé meglepőnek tűnik, hiszen mást sem olvasni, mint hogy túltelített a napilappiac, a túlélésért küzdenek a már létező, jól bevezetett kiadványok is.

Thomson szerint éppen a Times internetes kiadásának amerikai sikere győzte meg őket arról, hogy érdemes ezen piacon próbálkozni. Megfordulni látszik tehát az eddigi logika, nem jól ismert offline brand, hanem az internetes kiadás készítette elő a terepet. 

 

Ki az erősebb?

 

Egyesek szerint a mainstream média és a blogoszféra között az az egyik legnagyobb különbség, hogy csak az előbbi képes erős márkákat (brendeket) kitermelni.

Nemrég Robert Scoble  bejelentette, hogy otthagyja eddig kenyéradóját, a Microsoftot, hogy alelnökként (Amerikában a kis cégeknél mindenki legalább alelnök) csatlakozzon a most induló Podtech.net céghez.

Eddig Scoble blogja  volt az állandó példa, amire hivatkozni lehetett akkor, ha a vállalati blogolás kényes egyensúlya került szóba. Scoble fizetett céges bloggerként is óriási tekintélyre tudott szert tenni. Másképpen fogalmazva: Scoble szakmai hitelessége sokat segített a Microsoftnak.

Scoble távozásának híre majdnem akkora visszhangot váltott ki, mint Bill Gates bejelentése közelgő visszavonulásáról. (via Nicholas Carr )

(Az persze más kérdés, hogy 1000 véletlenül kiválasztott ember közül hánynak ismerő a Microsoft, Gates, vagy Scoble neve…)

 

Jog a blogoláshoz

 

Elvileg bárkinek joga van blogot írni. A gyakorlatban azonban sokan nem így gondolják.
A napokban blogot indított a Dell.  Korábban néhány ügyfélbarátnak igazán nem nevezhető húzásával sikerült komoly ellenszenvet kivívniuk a blogoszférában. Időközben vezetőket és stílust váltottak. Most valóban korrektnek tűnő bloggal és a blogoszférában felbukkanó panaszok figyelésével próbálkoznak, amit a blogoszféra erős fanyalgással fogadott.

Bocs, de erről nekem megint a Golden Blog jut az eszembe. A versenyt bíráló blogbejegyzések és hozzászólások között gyakran felbukkan a „hogy_merészel_a_velejéig _mainstream_hávégé_blogversenyt_rendezni?”

A blogoszférát sokan megpróbálják lenyúlni, saját üzletük szolgálatába állítani, saját szájízük szerint alakítani, ami ugyan idegesítő, de a blogoszféra láthatóan kibírja a dolgot.

 

„Az öreg kutyának is meg kell tanulnia az új mutatványokat.”

 

Roy Greenslade, a Guardian bloggere azon spekulál  , ki vezeti majd azokat a szerkesztőségeket, amik a print-online szerkesztőségek egyesülésével jönnek létre.

Néhány éve a legtöbb szerkesztőségben egyfajta perverziónak (jobb esetben „geek” elhajlásnak) tekintették az internetes újságírást. Ma már a média meghatározó vezetői (nem a szakmai, hanem a top menedzsment) szívesen beszélnek arról, hogy "nincs kétfajta újságírás, a digitális médiáé a jövő", a „print” világban megrekedt, az internetet makacsul elutasító, (esetleg nyíltan vagy titkoltan) lenéző újságírók közül sokan nehezen veszik tudomásul, hogy vége az elkülönülésnek, eddig ismeretlen módszerekkel kell dolgozniuk, el kell felejteniük a lapzártát és hasonlókat.

Mielőtt még meg szakadna bárkinek is a szíve: Nincs itt szó semmiféle új dologról. Ugyanaz zajlik le a médiában, mint bármilyen más iparágban, amikor eltérő kultúrájú vállalatok egyesülnek. Szép tervek, értekezletek, szervezeti ábrák a felszínen, kőkemény ember-ember harc a felszín alatt. Idővel beáll az egyensúlyi helyzet, a halottakat leviszik a színpadról a sérülések lassan begyógyulnak…


 

15 perc hírnév – egyre feljebb

 

Néhány napja számoltam be róla, hogy a média egy év után az újdonság erejével fedezte fel a magyar kutatók által 2005. tavaszán publikált Fifteen Minutes of Fame  The Dynamics of Information Access on the Web c. tanulmányt.

A történet itt nem ért véget, News Online Seems to Have Long Shelf Life címmel most cikk jelent meg a New York Timesban. 

A Times persze nem éri be a máshol talált információk utánközlésével, hanem megfelelő körítéssel is szolgál: Megszólaltatja Barabási-Albert Lászlót (hol is a kötőjel?), illetve néhány nagy portál szerkesztőjét.

Barabási neve ugyan az utolsó helyen szerepel a publikációt jegyző szerzők között, de a nemzetközi közönség számára nyilván ő a húzónév  legismertebb, illetve az amerikai szerző számára talán ő volt a legkönnyebben telefon- vagy email-végre kapható.

Barabási szerint a hírek 36 órás fél-élete (ennyi idő alatt olvassa el őket az olvasók fele) nem is olyan rossz eredmény, sokan gyorsabb elmúlásra számítottak. Fontos tudni azt is, hogy a hírfogyasztás a 36 órán belül sem lineáris: Vannak csomósodások, időszakok, amikor sok a kattintás, máskor viszont nagy a csend. (Ez részben a normális, egyéb tevékenységekben is megfiogyelhető aktivitás-periódusokkal függ össze.)

Neil F. Budde, a Yahoo News egyik vezetője szerint az egyik legnagyobb gond az, hogy mások a gyakran visszatérő olvasók és megint mások a ritkábban a hírportálra látogatók igényei. A gyakori látogatókat irritálja, ha már korábban látott hírekkel találkozik, a ritkábban visszatérőket meg az zavarja, ha a hírek túl gyors pörgése miatt kimaradnak fontos információkból. (Nyilván valami okos, a korábbi látogatásokat figyelembe vevő rendszer lesz a megoldás.)

Persze azért nem árt elgondolkodni azon,  mit is jelent a   "breaking news" itt és ott.
Csak néhány véletlen példa 2006. július 20. 16.33. [origo]: Lombikprogram: meddő szingliknek már igen Yahoo News: Israel hints at a full-scale invasion Index: Nem kéne már Aba hagyni?  BBC News: Rice to meet UN chief on Lebanon crisis

36 óra alatt nyilván rengeteget változik a libanoni helyzet, de a meddő szinglikkel  és az  Aba Botonddal foglalkozó cikkek mit sem veszítenek frissességükből.

Azt hiszem, a világnak nemcsak a magyar kutatóktól, de a hazai online szerkesztőktől is van mit tanulnia.

 

Átalakul a BBC

 

Miközben én itt a honlapterveket böngésztem, a BBC radikális átakítását jelentette be Mark Thompson vezérigazgató.
A különböző részlegek vezetőinek csereberélése nekünk nem sokat mond, viszont úgy tűnik, hogy elkezdődött a korábban kidolgozott Creative Future program átültetése a gyakorlatba. Minden egyre digitálisabb, elmosódnak a határok a médiatípusok között, integrálódnak a tartalomgyártó műhelyek.

"Te, most jössz? Én már megyek" - mondogattuk gyerekkoromban. A hazai média is (nagy naivan) a BBC színvonalát szeretné elérni, ami még akkor is elérhetetlennek tűnne, ha a példakép egy helyben állna. De inkább egyre gyorsuló tempóban távolodik.

Részletesen:

A Media Guardian összeállítása
Jeff Jarvis a BuzzMachine-ban
OrganGrinder blog (Guardian)

 

Honlaptervezési verseny a BBC-nél

 

Ne rohanj, az indulásról már lemaradtál.
A beküldött munkákat viszont érdemes tanulmányozni.

A BBC láthatóan nagyon rákattant a közösséggel folytatott párbeszédre. Úgy döntöttek, hogy a közösségi tartalmak beengedése / támogatása után a legokosabb az lesz, ha látogatókkal terveztetik meg a BBC hazai honlapját is. (Ügyes, olyen ez, mint amikor egy étteremben magamnak kell elkészítenem a vacsorámat és még vastagon fizetnem is kell ezért.)

Természetesen a versenyhez készült egy saját honlap + blog + a pályaműveket bemutató galéria is. (Az utóbbi a működése számomra nem teljesen világos, de egy kis igyekezettel megtalálhatók itt a pályamunkák.)

A BBC pályázata több tanulsággal iszolgál. Először is, hogy arrafelé sem tolonganak a zseniális webtervezők. A pályamunkák többsége sablonos, unalmas, használhatatlan.  A másik tanulság, hogy nincsenek csodák. (Vagy lehet, hogy vannak, de elég ritkák.) A győztes oldal eléggé hasonlít ahhoz, amit mostanában korszerű  (média 2.0.) hírportál-nyitóoldalnak szokás nevezni. A harmadik tanulság pedig, hogy az emberek ott sem mások, mint itt: A győztes bejelentése után  rengeteg  csalódott, sértődött, reklamáló, értetlenkedő hozzászólás született...

 

Integrált szerkesztőség a Financial Timesnál

 

A Financial Times-t is elérte az összevonási hullám: A napokban bejelentették, hogy integrálják a papíros és az online szerkesztőségeket. Közös hírszerkesztés lesz, külön interaktív csapat a alakul, multimédia kiképzést kapnak az újságírók...és elbocsátanak 51 feleslegessé váló embert.

Az FT számos kiadásán (hazai, „kontinentális európai", ázsiai, amerikai + online) eddig 500 ember dogozott, most 10 százalékuk kerül lapátra.

Innen, a távolból nehéz eldönteni, mi is az igazság. Valóban a szerkesztési folyamatok korszerűsítéséről, vagy csak annak álcázott takarékossági intézkedésekről van szó? Akárhogy is, a Financial Times '90 óta rengeteg pénzt pakolt az internetes kiadásba (látszik is rajta), ami eléggé megterhelte a lapot. A FT.com havonta 5,5 millió emberhez jut el, de úgy látszik mégsem képes annyi pénzt termelni, hogy eltartson egy önálló szerkezstőséget.

 

The Real iWiW Story

 
Az "iWiW eladásának igazi történetével" kecsegtetett  a CEU Business School, de én ellenállam. Nem ismerem az előadó Cseh Gábort, de nehezen tudom elképzelni, hogy meghallgatása az információszerzés hatékonyabb formája lett volna, mint Bőgel Gyuri összefoglalójának elolvasása.

(További részletek az Eladó c. bejegyzésben.)
 

Keskenyedik a NY Times

 

Keskenyedik, de nem laposodik!

A lap vezetői tegnap este, a lap negyedéves eredményeinek ismertetése után jelentették be, hogy 2008-ig  1,5 hüvelykkel csökkentik a lap méretét. A tartalom nem csökken arányosan, mert a keskenyedés egy részét a terjedelem növelésével kompenzálják. A bejelentésről beszámoló cikk szerint a változás évi 12 millió dollár megtakarítást eredményez, amihez még hozzájön az eddig használt nyomda bezárásából származó 50 milliócska. (A néhány centis változás 250 ember állásába kerül.)

A zsugorítás önmagában nem meglepő, az elmúlt években összement többek közt a USA Today, a Los Angeles Times, a Washongton Post is. Hamarosan követi példájukat a Wall Street Journal.

Nálunk a lepedőnyi (broadsheet) újságoknak  soha nem volt hagyománya, egy szerencsétlen örökség révén néhány évig a Magyar Hírlap jelent meg ebben a formátumban. (Vessenek meg érte, de én szerettem. Az embernek olyan érzése volt, hogy IGAZI lapot tart a kezében.) A méretek változtak, de sokkal radikálisabbak voltak azok a tartalmi változások, amiknek az elmúlt években áldozatai tanúi lehettünk.

Engem a hírrel kapcsolatban igazán két kérdés foglalkoztat:  1) Nyugtalanít ez a 2008. A NY Times vezetői tényleg ilyen messzire látnak? Bocs, nem akarok senkit sem megbántani, de a hazai napilapok hányatott helyzetét ismerve nehezen tudom elképzelni, hogy ennyire előre dolgoznának. Kedvenc Napilapom leginkább akkor szokott beavatni terveibe, amikor tulajdonost vált, vagy ha bejelenti az újabb áremelést. 2) Hogy jött ki a 2,5 hüvelyk? Tudományos vizsgálatokat végezve számították ki, mekkora a kellő megtakarítást hozó, de az olvasók számára még elfogadható méretcsökkentés? Vagy esetleg ez a piacról való fokozatos kivonulás első jele? Ezentúl kétévente lenyesnek egy kicsit a lapból? Már látom magamban a zsebnaptár méretű Times-t. Persze  az egésznek nem lesz túl nagy jelentősége, hiszen  addigra  mindenki az online kiadást olvassa már.

 

Golden Blog-alternatívák

 

Nem akarom én itt a Főbérlőmet védeni (van éppen elég baja enélkül is), de az eddigi tapasztalatok szerint a  Golden Blog ismert pozitívumai mellett  közvetett hatása is jelentős: A védőoltásokhoz hasonlatosan immunreakciót válthat ki.

Fürkész (ex-Schrödinger) egy valóban alulról szerveződő, szigorúan zsűrimentes, körmérkőzéseken és népszavazáson alapuló verseny modelljét vázolta fel. Ha csak egy értelmes vita jön össze a hozzászólásokból, már akkor is megérte.

Van, akik tervezgetés helyett máris léptek. A zártkörű Milyen Vagyok? tagjai egymást minősíthetik. (Most még elég szűknek tűnik a résztvevők köre, udvariasak a minősítések. Kíváncsi vagyok mi lesz akkor – ha lesz ilyen – amikor több száz, egymástól eltérő ízlésű résztvevő lesz a rendszerben?)

Tavaly is volt, idén is gyorsan megszületett az anti-Golden Blog blog. Sok "megszégyenített" blog szerepel állandó olvasmányaim között. Kissé csalódott vagyok, hogy engem nem vettek be a listájukba...

 

Beszélgess a szerkesztőséggel

 

Még valamikor áprilisban indult a New York Timesban a Talks to the Newsroom sorozatot.
Egy hétig lehet kérdéseket feltenni a szerkesztőség egy-egy tagják, aki aztán egy „igazi” (szerkesztett) anyagban válaszol. A sorozat legfrissebb darabjának főszereplője Michele McNally a fotórovat főszerkesztő-helyettese (vagy valami ilyesmi).

Gondolom, másokban is felmerül a kérdés: A NY Times szakemberei miért nem „élőben” (online) válaszoltak a kérdésekre?

Sajnos nem áll módomban ezt megkérdezni az „illetékesektől”, így csak saját véleményemet írhatom le a vendégek online faggatásáról.

A potenciális interjúalanyok kiválasztásánál a szerkesztők általában nem a gépelési tudást tekintik a legfontosabb szempontnak. Gyakori tehát, hogy a hatékonyság jegyében a válaszadó nem maga csépeli a billentyűket, hanem diktál. A legtöbb ember azonban máshogy beszél és máshogy ír – a diktált szövegek a legtöbbször terjengősek, a mondatok túl hosszúak, nehezen követhetők. Ha az interjúalany javítgatni kezdi szövegeit, menthetetlenül lemarad a válaszaival, elvész az egész kérdés-felelet élő jellege.

Az ilyen online interjúkon azok szerepelnek legjobban, akiknek van érvényes mondanivalójuk, és rendelkeznek fórumos rutinnak is. Hányan vannak ilyenek? Tapasztalatom szerint nagyon kevesen.

A NY Times interjúit olvasva úgy gondolom, hogy sokkal jobban jártunk a szerkesztett szövegekkel így, hogy  ne megy kusza fórumból kell kihalászni a lényeges mondanivalót.

 

A Wired kezébe került a Wired

 

Meglepetéssel olvastam, hogy a digitális kultúra (mára kissé kopott, de továbbra is tekintélyes) fellegvárának számító Wired News visszakerült a (nyomtatott) Wired Magazine-t kiadó Condé Nast tulajdonába. A most 25 millió dollárért megvásárolt portál 1999-ben egy tőzsdei művelet során nagyjából 85 millióért került a Lycos tulajdonába. (A két ár közötti különbség nagyjából magyarázatot ad arra, miért is tűnt el a dotcom-korszak egyik sztárja). Nem a vásárláson lepődtem meg, hanem azon, hogy eddig fel sem tűnt: ez a Wired nem az a Wired. (Nyilván ők sem hangsúlyozták ezt lépten-nyomon).

Na, most képzeljünk el egy olyan helyzetet, hogy  X. hazai hetilap egy kalap pénzért eladja saját online kiadását, továbbra is megjelenteti ott a nyomtatott lap cikkeit, de semmi további befolyással nem bír a portálra. (Ja, bocs, abszurd  a példa, ez több szempontból is teljességgel elképzelhetetlen.)

Akárhogy is, a Wired Magazine szerkesztői örülnek   a Wired News visszaszerzésének, nagy terveik vannak. Jön a Wired-reneszánsz?

 

Kik tartják el a napilapokat?

 

Én már a címe miatt is nagyon szeretem a Journalism Hope blogot. ( A vicc jut eszembe, amiben „beírnak” a Jereváni Rádiónak: „Mi a kiút  reménytelen helyzetből...”)

A JH szerint el kell oszlatni a mítoszokat. Például azt, ami szerint a hirdetésekből élnek a napilapok. A lapot a benne olvasható hírek, cikkek miatt veszik meg az emberek. Más kérdés, hogy a némi haszonnal növelt valós előállítási árat kevesekkel lehetna csak megfizettetni (ha egyáltalán). A két ár közötti rést ki kell tömni valamivel. Például hirdetési bevételekkel.

A JH felhívja az olvasók figyelmét a tényre, hogy terjesztési, vagy a hirdetési osztály semmiféle befolyással nem rendelkezik a lap tartalmára, valaki más produktumát árulják. Az olvasót viszont semmi más nem érdekli, csak a tartalom. Nem a hirdetések miatt veszi a lapot – hirdetési újságot ingyen is kap bőven. A „farok csóválja a kutyát” effektus lép fel tehát akkor, amik a hirdetők kiszolgálása az olvasók kiszolgálása elé tolakszik.

A Journalism Hope mindezt részletesebben és élvezetesebben fejti ki, ajánlom mindenki figyelmébe.

(Véleményem szerint sokkal bonyolultabb az online lapok helyzete, hiszen azok az „ingyenes hirdetési újságok” modelljét követik úgy, hogy közben az óriási konkurencia miatt betűtöltelék helyett valós tartalmat kell előállítaniuk.)

 

GB 100

 

Bár idén több kategóriában hirdet majd győztest a Golden Blog, mégsincs rá garancia, hogy a legjobbak kerülnek majd az első helyekre. (Tavaly ugyan az én blogom nyert a  „tematikus blgok” között, de a heterogén csoport egyes tagjai gyakorlatilag összemérhetetlenek voltak, ezért eszembe sem jut azt hinni, hogy bárkinél jobb lettem volna.)

Szerintem a végső befutóknál sokkal érdekesebb a „köztes állomás”, a százas lista. Ez – tévedéseivel együtt is – valamilyen keresztmetszetet ad a hazai blogoszféráról.

Én magam 2 éves múltammal nem számítok ősbloggernek, mégis érzékelem az elmúlt év során végbement változásokat. Nem állítom, hogy tavaly még minden (hazai) blogot ismertem volna, de a GB körül felbukkant blogok többségét tudtam hova tenni. Lehet, hogy mostanában kevesebbet turkálok a magyar blogok között, mindenesetre most a jelentkezők között a számomra ismeretlenek domináltak.

Természetesen a hazai blgoszféráben is a  „személyes (ego-, én-) blogok” dominálnak. Bevallom, ezek többségével nem tudok mit kezdeni, ami nyilván rendjén is van, hiszen magán-, illetve szűkkörű, baráti használatra készültek. Egyéb megoldás híján azonban ebbe a kategóriába kerültek olyan blogok is, amik inkább a lírai kötészet, esetleg a filozófia (light) kategóruában indulhattak volna, ha lenne ilyen. A blogokat olvasva állandóan tapasztalom, milyen sok a tehetséges, jól író ember. (Többségük azonban  - legnagyobb bánatomra - nem politikai-közéleti témákról, hanem saját lelki rezdüléseiről ír.)A tavalyi verseny óta talán éppen a közéleti (+politikai) kategória izmosodott meg a legjobban. (Nyilván a választások is szerepet játszottak ebben.)

Továbbra is hiányolom a „szakmai” blogokat.  Persze, elindult néhány újabb „tech” és marketinges blog, de hol vannak az orvosok, a jogászok, a pénzügyesek és a kazánkovácsok?  Mivel kevés blog foglalkozik azonos / hasonló témával, kevés a blogok közötti „oldalirányú” hivatkozás. A kedvencek listája (blogroll) általában nem annyira a tematikus kötődéseket, inkább  a blogerek ismerőseinek körét mutatja. (Jellemző, hogy egyes  blogszolgáltatók afféle zártkörű klubként működnek, fórumszerű hozzászólás-fűzérekkel, szigorúan csak „klubbeli” kedvencekkel. Lehet így egyáltalán blogoszféráról beszélni?

Nem szeretném, ha bárki félreértene. Ez nem "hivatalos értékelés", csak egyfajta mangánakció, gyors összegzési kísérlet a Golden Blog ürügyén.

 

„Könnyű internetes munka”

 

A CNET összefoglalója  szerint 1,3 milliárd dolláros kárt okoznak azok a csalások, amiknek a lényege az átkattintások után fizető hirdetések „pörgetése”.

Ha valaki Google AdSense (vagy más hasonló)  hirdetést helyez el a webldalán, minden átkattintás után kap egy kis pénzt. Sok átkattintás után többet. A cechet persze nem a szolgáltató, hanem a „másik oldalon” található hirdető állja.

A Google, a Yahoo és a többiek persze bagatelizálják a dolgot, ők ugyanúgy az eltusolásban érdekeltek, mint a bankok a kártyacsalások elhallgatásában.

A cikk nem foglalkozik a csalók kilétével, de nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy nem csak a bankkártyás csalásban, de a rosszindulatú kattintgatásban is nagyhatalom vagyunk.

 

Social Networks on the Web

 

Valami egészen mást keresve bukkantam erre a rádióadásra, ahol 3 okos ember és egy nagyon vicces  (nem annak volt szánva) rádióriporter beszélgetnek komoly dolgokról.

http://www.wamu.org/audio/dr/06/07/r2060710-11358.ram 

 

Időtálló hírek

 

Amerikai és magyar kutatók érdekes tanulmányt publikáltak az online hírek életciklusáról.
Nagyon röviden: A korábbi vélekedésekkel elle ntétben az interneten publikált cikkek olvasottsága nem lineárisan, hanem a hatványgörbe szerint csökken. Az érdeklődés - gyakorlatilag a cikk tartalmától függetlenül - 36 óra alatt lecseng.

Már nem is tudom, melyik blogról estem be a PhysicsWeb portálra – hazudnék, ha azt állítanám, hogy napi olvasmányom – de később ráakadtam a cikk ismertetésére a WebProNew-on és írt róla Steve Rubel is

Sajnos elég rossz a memóriám, de most valahogy ismerős volt ez az egész történet. Kis kereséssel ráakadtam saját korábbi blogomban(Az ott leírtakat továbbra is érvényesnek tartom, ezért nem ismétlem itt meg.)

Hát igen, a hivatkozott publikáció 2005-tavaszán jelent meg, akkoriban írt róla a Nature, majd több lap és webszájt is.

Ez a történet maga cáfolja a hírek 36 órás életének elméletét. Vagy inkább kiegészíti. A web (digg.com) és az  uborkaszezon együtt csodákra képesek, akár 14 hónap után is feltámaszthatnak és új életre kelthetnek egy hírt!

(Egyébként Rubel megállapítja, hogy a blogok igen  képesek meghosszabbítani egy hír életét, amit a kommunikátoroknak és a kutatóknak is érdemes figyelembe venniük. - én persze hevesen bólogatok.)

 

"Long tail", mint üzleti modell

 

A blogoszféra sokat emlegetett,  jellemző tulajdonsága, hogy néhány nagyon ismert, sokak által olvasott blog mellett számtalan kevesek által látogatott blogból áll össze. Ez ellentétes a hagyományos média struktúrájával, ahol a kevésbé olvasott kiadványok száma sokkal kisebb, azok csak speciális piacokra koncentrálva, általában csak megfelelő támogatásokkal életképesek.

A blogoszféra és még inkább a  „long tail”  az állandó alulinformáltság lehangoló érzésével ajándékozott meg bennünket. Bízunk a blogokban, tudjuk, hogy rengeteg értékes, számunkra fontos információ rejlik a blogoszférában, de esélyünk sincs megtalálni őket.

Az ezredforduló „portál-korszaka” után most a keresők és az információgyűjtők (aggregátorok) korát éljük, ők a long tail egy részét is képesek elérni. Tudatában kell lenni azonban annak, hogy a Google, a Yahoo, az iTunes, vagy a Topics Net  és a többiek nem „látják” a teljes webet, leginkább csak annak felszínét kapirgálják. Szép számmal olyan fontos, az interneten (elvileg) elérhető tartalmak amik nem elég népszerűek ahhoz, hogy bekerüljenek a keresők és információgyűjtők látókörébe.

A Golden Blog zsűritagjaként most több tucat olyan blogot nézek át, amiknek többsége a verseny nélkül soha nem került volna a látókörömbe.  A maga sajátos módján most a GB is mint egyfajta aggregátor működik.

A két legnagyobb hazai blogszolgáltató ilyen-olyan módszerekkel támogatja saját blogjai felszínre kerülését, de ez láthatóan kevés. A szolgáltatófüggetlen linkajánlók  gyengén működnek, kevesen használják őket. (Vajon miért?)

Kíváncsi vagyok, mikor érik meg a hazai helyzet egy a blogszolgáltatóktól független „fordított  médiavállalkozás” megjelenésére, olyanra, amelyik képes a sok apró tartalomszolgáltatókra alapozva pénz termelni. (Vagy még túl korán lenne ehhez?)

 

Blogolj és kaszálj!

 

Kettészakadni látszik a (nemzetközi) blogoszféra. Az egyik (szerintem kisebbik) fele lelkesedik az előre megfontolt pénzszerzési céllal elkövetett blogolásért, a másik fele szerint viszont éppen az első csoport lelkesedésének tárgya okozza a blogok halálát.

Ha még nem találtad volna ki, a  napokban indult PayPerPost.com szolgáltatásról van szó.
A vállalkozás lényege, hogy a szolgáltató összegyűjti az igényeket, azokat a termékeket, szolgáltatásokat, amiket blogok révén akarnak ismertté tenni, a rendszerbe bejelentkező bloggerek meg pénzt kapnak, ha  írnak ezekről.

Még tovább rontja a képet, hogy a PayPerPost a bloggerekre bízza, hogy azok egyértelműen felhívják a figyelmet („disclaimer”)  a bérblogolás ténéyre, vagy diszkréten hallgatnak motivációikról.

Mostantól mindenki gyanús, aki él.

Érdekes, hogy a PayPerPost büszkén hivatkozik egy  a BusinessWeekben megjelent cikkre, pedig annak már a címe is sokatmondó: A blogoszféra megmérgezése

Legalább ennyire beszédes a News.com cikkének címe: Hogyan öljük meg a blogkat?

És még egy utolsó cím: A PayPostCom lelked eladására tesz ajánlatot (Techcruch)

 

Hálózati huliganizmus

 

Többször szó volt már itt arról, hogyan rágódik a blogoszféra a hagyományos médiából kicsemegézett témákon, illetve hogyan képesek a blogok felkapni és felnagyítani úgy korábban láthatatlannak hitt témákat, hogy azok a nagy média számára is láthatóvá legyenek.

Néhány hete Cs. Kádár Péter reménytelennek tűnő küzdelme kapcsán írtam az iWiW-en szaporodó és az üzemeltetők által nem is különösebben üldözött „vicces” nácikról.

A rövid, a részletek iránt érdeklődőket Cs. Kádárhoz irányító írás meglepetésemre az elmúlt hónapok legolvasottabb bejegyzésévé vált a Médiablogon. Úgy tűnik (részben) innen merített ihletet Féderer Ágnes, aki alaposabbam feldolgozta a témát.

A Népszabadságban megjelent cikk szerint továbbra is pillanatok alatt lehet taláni az iWiW-en, vagy a MyVip-en „történelmi” neveket, karlendítős képeket, uszító jelmondatokat.  Féderer megkeresett néhány szélsőséges adatlaphoz tartozó figurát. 16-20 éves srácok, többségük valószínűleg nem elvetemült, csak sötét. Képesek a közösségi hálózatok harcolni a sötétség ellen? Úgy tűnik, hogy nem. A cikkből az derül ki, hogy a hálózatok üzemeltetőinek érdekeivel nem ellentétes néhány „jópofa” nick működése, sokkal keményebben lépnek fel például akkor, ha valaki saját üzleti céljaira próbálja felhasználni a hálózatot.
Féderer profi újságíró, (közvetlenül)nem foglal állást. 

A közösségi hálózatokon felbukkanó „nácicskák” ugyanúgy "ártatalmatlanok" mint a lelátókon rasszista versikéket skandáló „szurkolók”. Valamikor focimeccsekre is sokan jártak…

 

Tatarozások

 

A 10 éves születésnapját ünneplő Slate.com teljesen új külsővel lepte meg magát. Megnövelt felület , nagy képek, „sebészi pontosság” nélkül is kezelhető, az egész oldalt kitöltő menük, kevés szín és persze az egész nincs telenyomatva mindenféle csiricsáré reklámokkal. (A Slate.com  korábbi tulajdonosától, a Microsofttól megszabadulva ráadásul már nem kell hogy ragaszkodjon az IE kompatibilitáshoz.)

A szintér frissen átalakított Bloomberg.com koncepciója kevésbé tűnik átgondoltnak. A fekete háttér előtt ugyan jól mutat minden szín, de a szöveges oldalak úgy nézunek ki, mintha A4-es lapokat ragasztott vplna valaki a kész webdizájn tetejére. Lenyíló és "létrás" menük, nem érzem úgy, hogy ez a honlap nem készülhetett volna el 10 évvel ezelőtt.

Kiábrándítóan néz ki a Marketwatch.com új ruhája is. Rikító színek, vásári megjelenés. Hol itt a média 2.0.-hoz illő megjelenés?

A három példa is jól mutatja, hogy az online médiában továbbra sem alakultak még ki a vezető trendek. Nem segít az előrelépésben, hogy bátor kísérletezés helyett a legtöbben a jól bevált sémákba erősen kapaszkodva óvatosan tapogatódznak csak maguk körül.

 

Hálózatos újságírás

 

Jeff Jarvis leszámolt a civil újságírással. Persze nem arról van szó, hogy kiábrándult volna belőle, csak rájött, hogy maga a név („citizen journalism”) nem jó. (Na, ennek én is örülök, mert még sehogy sem sikerült a magyar megfelelőt megtalálni. A „civil újságírás” és az „állampolgári zsurnalizmus” is elég bénán hangzik.) Jarvis szerint a „hálózatos újságírás” (networking journalism) jobban kifejezi, hogy ez az egész az együttműködésről szól, ahol profik és amatőrök dolgoznak össze annak érdekében, hogy felderítsék a valóságot.

Jarvis most beismeri, hogy a „citizen journalism” kifejezés mindig is bénán hangzott, volt valami pejoratív, lesajnálós benne,  ráadásul feleslegesen kettéosztotta az újságíró társadalmat is. (Na, az nálunk e nélkül is sikerült.)

Elég másképpen látja a „civilek” és a nagy média viszonyát Rick Moran. Az American Thinkerben megjelent cikkében azt írja, hogy az online lapokban sikeresen működő  blogok felkeltették a hirdetők érdeklődését, egyre inkább vevők a „mezítlábas” blogokra is. Amint megjelennek a hirdetők a blogokon, a bloggerek óhatatlanul megpróbálnak megfelelni a pénzforrás követelményeinek. Innentől pedig a blogok nem különböznek a Hagyományos Médiától.

A cikk további részében Moran a független Daily Kos nagyon is függő viszonyit leplezi le. Megfelelő ismeretek híján ehhez hozzászólni nem tudok, csak megállapítom, hogy láthatóan az amerikai sajtó egy részét sem kizárólag a Jarvis által vágyott „szeressük egymás gyerekek” szellem hatja át.

 

10 éves a washingtonpost.com

 

Mi még nyereg alatt puhítottuk a húst, amikor a Bob Kaiser, a Washington Post főszerkesztője már azon spekulált, ha már nem tudnak ellenállni, hogyan tudnának úszni az „elektronikus áradattal”. Kaiser tűnődései nyomán egy éven belül startolt a lap előfizetéses elektronikus változata, majd  a „böngésző-alapú rendszerek” gyors előretörésének hatására 1996-ban elindult a washigtonpost.com

A történet folytatása nagyjából ismert. Miközben a munkatársak az online lapkészítést lényegében menet közben tanulták, a washingtonpost.com népszerűsége szépen nőtt. Ennek ellenére – részbe na dotcom hisztéria következtében – évek alatt sikerült egy kisebb vagyont eltapsolniuk. Aztán persze jött a happy end: 8 évi hajtás után nyereségesek lettek.

Volt persze lesajnálás a „régi” szerkesztőség részéről, rivalizálás a hirdetési csapatok között – eddig ismerős. Közben viszont a washingtonpost.com egész eddigi története során élvezte a legfelső vezetés bizalmát – ez már nem annyira ismerős.

Egyébként pedig (joggal) döngetik a mellüket a blogok, a blogokhoz tartozó hozzászólások, a címkék, és egyáltalán, a vélemények „mélyebb megjelentetése” miatt.

A jövő – ez sem különösebb meglepetés – az integrált, nonstop szerkesztőség, a multimédiás tartalom, színes-szagos újságírás.

Gratulálunk, boldog születésnapot!  Közben azért kell állapítsam: a látszat ellenére nem is állunk olyan rosszul. Ha nem a napilapok online kiadását, hanem vezető hírportáljainkat nézem, önmagában sem olyan nagy a lemaradás, ha viszont figyelembe veszem a potenciális piacot, a befektetett pénz és ezeket arányítom az elért eredményekkel kifejezetten jól állunk!

Adalék:

A washingtonpost.com rövid története (saját előadásukban)

 

Némasági fogadalom.

 

Néhány napja írtam egy (szerintem) jó kis hazai blogszemlét. 5-6 bejegyzésre hívtam fel az olvasók figyelmét, ráadásul sikerült kicsit túllépnem a rendszeresen bejárt körökön is. Már éppen élesíteni akartam, amikor rájöttem, hogy miután részvételt vállaltam a  Golden Blog  idei zsűrijében, átmenetileg nem írhatok hazai blogokról. (Vannak persze kivételek.)

Nem értem egyébként, hogy bármilyen „felülről” szervezett esemény, rendezvény (Golden Blog, Web 2.0. szimpózium, Internet Hungary) miért vált ki egyesekből kontrollálatlan indulatkitöréseket. Nem a kritikákra gondolok, hanem a reflexből való elutasításra, a szervezés jogának kétségbe vonására.

Nem tudok róla, hogy Magyarországon bárki is próbálkozott volna „alulról” konferenciát, versenyt, vagy bármi hasonlót szervezni. Akkor most ki elől is szívják el a levegőt a „hivatalos szervezők”?

 

Mellékhatás (Újra Gyurcsány blogjáról)

 

Eleinte úgy tűnt, hogy ez lesz az első blog, aminek sikerül túljutnia a hazai blogoszféra határain. Később azt gondoltam , hogy majd Gyurcsány Ferenc blogja legitimálja a többi hazai blogot, ismertsége segíti a többi blog elismerését is.

Tévedtem. Gyurcsány bloggerként is egyszemélyes műsort ad elő. A „Gyurcsány blogja” összetétel önálló jelentést kapott, a miniszterelnök egyik kommunikációs csatornájává vált, ma már  ugyanúgy a az újságírók kötelező eledele, mint a hétfői napirend előtti felszólalás, vagy a kedd reggeli rádióinterjú.

Gyurcsány nem csinált divatot, sem  vezető politikusok, sem ismert üzletemberek nem követik a példáját. A magányos blog, ami nevén kívül semmilyen módon nem kapcsolódik a blogoszférához a rengeteg hozzászólás ellenére is monológ maradt.

Régebben szívesen használtam a Hírkeresőt, mikor blogokkal foglalkozó hazai cikkekre vadásztam. Ma a „blog” keresőszót beírva a találatok 90 százaléka Gyurcsány blogjából való idézet, vagy arra való hivatkozás.

Érdekes, ügyes, hasznos a miniszterelnöki blog. Korábbi véleményemmel ellentétben mostanában olyan érzésem van, hogy ez a blog nem segíti, hanem éppen gátolja a hazai blogoszféra kibontakozását. Médiabeli dominanciájával elszívja a levegőt a többi blog elől, sok emberben azt a tévképzetet alakítja ki, hogy ez a stílus, kommunikációs mód maga A BLOG.

 

Tőzsdei kopó

 

Miközben a Hajdú-Bét károsultjai tüntetéssel próbálnak nyomást gyakorolni az ügyükben eljárókra, Chris Carey blogot nyitott a gazdasági csalók leleplezésére.

Carey blogja nem valami tőkeellenes, populista próbálkozás. A blogger 20 éves tőzsdei-gazdasági-oknyomozói újságírói múlttal a háta mögött vágott bele a dologba.

Sharesleut.com a tényfeltáró újságírás módszereivel próbál meg szimatolni olyan tőzsdei cégek körül, amik valamiért elkerülik a hivatásos tőzsdei elemzők figyelmét.

A Sharesleut.com mindenképpen figyelemreméltó vállalkozás.
1. Carey több, mint 20 éves újságírói karrierjét adta fel (szakította meg?), hogy belevágjon ebbe a blogba.
2. Az elmúlt években rengetegen leírták, elmondták, hogy a blogok egy valamire biztosan alkalmatlanok: a tényfeltáró újságírásra. A  Sharesleut.com a tényfeltáró újságírással foglalkozik
3. Az új blog nem karitatív vállalkozás. A többségi partner Marc Cuban, aki már többszörösen is bizonyította, hogy üzleti ügyekben kitűnő a szaglása.

 

Címlapsztori

 

Az American Journalism Review hosszú cikkben  foglalkozik azzal, hogyan próbálják meg hatékonyabb címlappal megragadni az olvasók figyelmét az amerikai napilapok.

A tanulság röviden összefoglalható: Számos, az ország (USA) különböző szegleteiben  dolgozó lapszerkesztővel folytatott beszélgetés során a szerző egyet sem talált, aki szerint az áttervezett címlap miatt nőtt volna a lap példányszáma. Többen is úgy gondolják viszont, hogy egy jól kitalált címlapstruktúra lassíthatja a  visszaesést.

A szerző (Donna Show) névtelen felmérést készített a College of New Jersey újságírószakos hallgatóival. A 21 válaszadó között összesen 1 volt, aki a napilapokat nevezte meg elsődleges hírforrásának. (Ez a diák sem vásárolja a lapokat, szülei az előfizetők...)

A lapoknál látszólag lényegesebben könnyebb helyzetben vannak a hírportálok, hiszen ők gyorsabban és egyszerűbben kapnak visszajelzést minden változásról. Kérdés persze, hogy valóban olyan nagy-e a hírportálok nyitóoldalának a szerepe, mint sokan gondolják. A keresőkből, hírgyűjtőkből, RSS értesítőkből érkezők nem is találkoznak ezekkel az oldalakkal. A nyomtatott lapoknál tehát továbbra is a legfontosabb kiindulópont a címlap, az online olvasók számára viszont ez csak az egyik lehetséges bejárat.

 

Blogger Hillary Clinton stábjában

 

News.com írja, hogy a 2008-as elnökválasztási kampányra készülő Hillary Clinton stábja blogtanácsadót szerződtetett. Peter Daou feladata lesz, hogy a blogoszférában terjessze a H.C. üzeneteit. Nem lesz könnyű feladata, mert az ex-elnökné nem tartozik a blogoszféra kedvencei közé.

Daou igen ismert és elismert politikai blogger, aki a „kampányblogolásban" is komoly tapasztalattal rendelkezik: 2004-ben ő irányította John Kerry azóta is sokat emlegetett (vagyis másodlagos hatásában is eredményes) intertnetes kampányát.

Az új megbízásról Daou törzsközönsége természetesen nem a News.com-ról értesült, azt korábban – blogbejegyzés formájában -  megírta már a  Salon.com-on megjelenő DauReportban   Itt Daou kifejti, hogy szerinte egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a kampánytanácsadói munka a független politikai blogolással.

Nekem persze azonnal azok a hazai játékosok jutottak az eszembe, akik ügyesen váltogatják az aktív politizálást az „független elemzői” pozícióval. Itthon mintha nehezebben fogadnánk ezt el….

Adalék:

Peter Daou „mellesleg” még itt is nyomja:

http://www.undispatch.com/ (Az ENSZ blogja)
http://newsunfiltered.com/  (hírügynökségi linkblog)

 

Merre lép a Népszabadság?

 

Úgy tűnik, az Indexet erősem foglalkoztatja, merre tart a Népszabadság. Legutóbb június 30-án  közölt hosszú cikket a témában, ami főképp az Index által már korábban beharangozott, de még továbbra sem létező Vasárnapi Népszabadsággal, illetve a NSZ tulajdonosai, az „MSZP közeli” Szabad Sajtó Alapítvány és a svájci tulajdonosok közötti ellentétekről szól. Sok minden ugyan nem derül ki belőle, de azért érdemes átfutni.

Viszonossági alapon a Népszabadság is írhanta az Index terveiről. Például arról, mi az oka annak, hogy miközben a legnagyobb konkurens, az [origo] (pontosabban a T-Online) látványosan terjeszkedik (iWiW, AdNnetwork, Blogter), az Index inkább csak a falakon belüi átépítgetéssel, bővítgetéssel próbálkozik (belső blogok). Vajon Noblis Kristóf (az Index tulajdonosa) őrzi ilyen szigorúan a kasszakulcsot, vagy tudatos stratégiáról van szó?

 

Fizetett álláshirdetés

 

Legfrissebb bejegyzések

 

Linkek

SZEMEM SARKÁBÓL FIGYELEM
 

Google Friend