…nem kapsz tőlem képeslapot, jópofa ünnepi videót, de még sms-t sem!

Én már nagyon régen leszoktam, a protokolláris képeslap-küldözgetésről. Régebben ugyan vettem még lapokat, de általában megírni is elfelejtettem őket. Aztán lassan rájöttem, hogy az ünnepi üdvözlőlap-áradatban senkinek sem tűnt fel, hogy én kimaradtam.

Wolf Gábor most tudományosan is megerősített tapasztalati úton szerzett tudásomban. (Így alakulhat át a lustasággal vegyes feledékenység tudatos stratégiává.)

Az elektronikus képeslapokat mindig is snassznak tartottam. A legrosszabbak talán mégis az ünnepi sms-ek. Nem a személyesek, hanem azok a rettenetes csasztuskák. (Nyilván a mobilszolgáltatók tartalomfejlesztési szakemberei ötlik ki őket.)

Én egyébként úgy gondolom, hogy az idő folyamatos valami, semmi különös nem történik december 31. és január 1. között, folyik tovább, ahogy szokott. A Szilveszter leginkább csak az ürügy egy kis legális petárdázásra és bulizásra.

Nem küldök tehát semmit, aki igényt tart rá, annak ezúton kívánok olvasmányokban és irományokban gazdag, valós és virtuális 2007-es évet!

pollner

Na, elérkezett az a rövid időszak amikor jól el lehet adni a jövő évre vonatkozó jóslatokat.

Általában persze tökéletesen érdektelen mit tart X, vagy Y  a következő év legfontosabb trendjének és ennek megfelelően a kutya sem veszi komolyan ezeket az írásokat. (Így szerencsére csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy az idei tényeket összehasonlítsák az egy évvel ezelőtti jövendölésekkel.) Ennek ellenére nincs évvége jóslások (előrejelzések, várható trendek) nélkül.

A legismertebb hivatásos tech-jósok egyike, a Gartner nagyon ravaszul most úgy próbálja csökkenteni a tévedés kockázatát hogy önálló blogot indított  , ahol a 2007-es jóslatokról lehet vitatkozni. (Egyelőre kevesen élnek a lehetőséggel.)

Talán még ennél is ügyesebb a Read/WriteWeb húzása.  Nem is törték magukat, hogy saját prognózissal álljanak elő, inkább megszavaztatták olvasóikat. (Ennél már csak egy olyan program lenne jobb, amivel mindenki, egytelen gombnyomással előállíthatná saját, biztos tippjeit.)

Persze, sejtem, hogy a Médiablog olvasóinak többségét leginkább az érdekelné, mi várható a hazai online médiában 2007-ben. Csatlakozom a Nagyokhoz, lehet tippelni!

Néhány lehetőség mutatóba – a teljesség igénye nélkül:

• Elindul az 500. hazai videomegosztó – végleg megszűnik a korszerűtlen, szöveges online média.
• Nyomtatott formában is megjelenik az Origo és rövid idő alatt lenyomja a Metrot.
• Bloggá alakul az Index maradék, még nem blogként működő rovata is.
• Profiltisztítást hajt végre a Blogter: Véglegesen kiszűri a „felnőtt” ( 80-asnál magasabb IQ-t igénylő) tartalmakat
• Fuzionál a Népszabadság és a Blikk. Senkinek sem tűnik fel.
• Krónikussá váló témahiány miatt bezár a Médiablog.

Vera (IMA blog) szabadította rá a mém-lavinát a hazai bloggerekre, ami aztán elég hamar utolért engem is. Mivel úgy érzem, hogy itt már ötnél jóval több dolgot elmondtam magamról, inkább a BizBlogon leplezem le magam, illetve görgetem tovább a lavinát.

Nagy baj van a nevekkel. Hogyan is kellene hívni azokat, akik hivatalosan nem szerzők, mégis közreműködnek valamilyen internetes tartalom előállításában? Mi azoknak az embereknek a neve, akik nem csak passzív olvasóként látogatnak egy weboldalra?

Eddig azt gondoltam, hogy az angol „user” pontosabb, mint a magyar „felhasználó”, de (egyik kedvenc szerzőm)  Scott Karp kifakadásából úgy látom, hogy szó sincs erről.

Ha belegondolunk, a „user generated content” (felhasználók által előállított tartalom) elég béna kifejezés, még akkor is, ha lassan  jóval trendibb hárombetűs rövidítéssé (UGC) nemesül. Ez az elnevezés ugyanis óhatatlanul magában rejt egy kis lesajnálást (na jó, elnézést): Nem kell annyira komolyan venni, hiszen nem "igazi", szerkesztett tartalom, csak az eredeti szerepkörüktől elbóklászó olvasók barkácslták. A „hivatalos” online média tehát nyájas, nyitottnak mutatja magát, beengedi a „külső” tartalmakat, de továbbra is hajlamos arra, hogy a MI és az ŐK kategóriákban gondolkodjon. (Mi vagyunk a kiadók, ők a felhasználók.)

Karp szerint itt az ideje, hogy módosítsuk az eddigi alkalmazott osztályozást. Maga az eszköz nem határozza meg a tevékenységet, vagy annak végeredményét. Mindannyian kiadók (publisher) vagyunk. Mindannyian ugyanabból a tortából próbálunk egy szeletecskét kivágni.  A különbség csak a méretekben van. Egyesek csupán néhány ismerősükre, mások egy szakmai közösségre, megint mások lényegesen szélesebb közönségre számíthatnak. Itt a idő tehát, hogy büszkén felvállaljuk ezt az új szerepünket.

Karp szövegét olvasva eszembe jutott, hogy néhány éve Jakob Nielsen lázadozott a látogató (visitor) elnevezés ellen, bizonygatva, hogy akiről beszélünk nem csupán valami átutazó vendég, nem csak a betűket fogyasztó online olvasó (reader) hanem maga a vágyott felhasználó (user).

Az is lehet persze, hogy a zűrzavar oka nem is annyira az értetlenség, mint inkább a nyelv alakulásának lassúsága. Jelenlegi szókészletünk alkalmatlannak látszik arra, hogy pontosan megnevezze a webes kommunikációban kialakuló új szerepköröket. Egyszer talán a nyelv fejlődése is behozza ezt a lemaradást. Addig marad a körülményes körülírás és a sok félreértés.

A napokban írt a Népszabadság egy "felháborító esetről", amikor egy vidéki lap újsághirdetésben keresett olyan újságíró kollégát  aki egyben hirdetésszervezési feladatokat is ellát. A cikk is megírja, hogy az eset nem egyedi, kisebb lapoknál máshol is előfordul. Persze, etikátlan.

Hozzátenném: Nem csak vidéki lapoknál ajánlják fel ezt a keresetkiegészítési lehetőséget a munkatársaknak. Találkoztam olyan online informatikai portállal, ahol elvárták az újságíróktól, hogy ha már riportalanyként úgyis  becserkészték az ügyfeleket, rábeszélhetnék őket néhány hirdetésre is.

És persze kinek nem ismerős az a beszélgetés, amikor a szerkesztő megemlíti riportalanyának, hogy természetesen a cikk és a reklám független egymástól, de azért örülnének ha a cég még ebben az évben elhelyezne 2-3 hirdetés a lapban...

Naivitás, hit, hitel, hiteleltörlesztés...

Már megint fáziskésésben vagyunk. Ilyenkor színes magazinműsorokban szokás hüledezni azon, mennyire hülyék ezek az aggályos angolok, németek és más népek, amikor állandóan azon aggódnak, hogy a karácsonyi ünnepléssel belegyalogolnak mások szabadságába.

Elképedve olvassuk, hogy egyes angol városokban annyira tapintatosak, hogy lemondanak a karácsonyi díszkivilágításról, sok cég nem szervez karácsonyi bulit, mert sérthetni egyes dolgozóit, a világ egyik legnagyobb kereskedelmi láncánál megtiltották, hogy az alkalmazottak Merry Christmas köszöntéssel üdvözöljék vásárlóikat...

Minálunk éppen fordított folyamat megy éppen végbe. Az egyházak – erős állami ministrálással   -  visszakapták a karácsonyt. Télapó? Fenyőünnep? Csak óvatosan, nehogy a gyerek elkotyogja  az iskolában, hogy nálatok nem a Jézuska hozta az ajándékot és az éjféli misére sem mentetek el!

 Az, hogy vallási szimbólumok közterületen történő felállítására minden további nélkül engedélyt lehet kapni mifelénk természetes. Sérti a más vallásúak, vagy a nem vallásosok érzékenységét? „Mária országában” kit érdekel ilyen apróság?

Megfigyelted, hogy a bemondók, műsorvezetők mennyire próbálnak megfelelni az új időknek? Ma már meg sem üti a füledet, amikor „áldott karácsonyt” kívánnak,

A közszolgálatinak nevezett Kossuth Rádió mintha a Mária Rádióval fuzionált volna. Az egy műsorórára eső papok, apácák, egyházi és világ ájtatoskodók száma ilyenkor az egyáltalán nem alacsony hétköznapi érték sokszorosára ugrik. Ha nem tetszik, választhatsz: Más adóra tekersz, vagy kikapcsolod a készüléket. Látod, nem kényszerítenek rád semmit. Világi állam, világi média.

Adalékok

Az Independent cikke
A Yahoo News cikke
A BBC cikke

A napokban már elkezdtem  Chris Anderson írásának ismertetését. Most folytatom:
(Dőlt betükkel az én megjegyzéseim olvashatók.)

4. Juttassuk kiváltságos helyzetbe a tömeget. Miért ne adnánk egyenlő státuszt a cikkekhez írt hozzászólásoknak? Miért nem publikáljuk a szerkesztőknek írt valamennyi levelet, hogy az olvasók dönthessék el, melyikek a legjobbak? Megígérhetnénk, hogy a legjobb ötöt – saját véleményünktől függetlenül – betesszük a nyomtatott lapba is.

A szavazással azért vigyáznék. Nyilván a Wired szélesebb olvasóközönsége esetében kiegyenlítettebbek a vélemények, de tartok tőle, hogy a „trollok” nálunk ezt az eszközt is hamar felfedeznék.

5. Döntsenek az olvasók arról, mi a legjobb.  Itt van nekünk (mások mellett) a Reddit  ami fantasztikus eszköz a népszerűség méréséhez. Miért próbáljuk mi kitalálni, melyik cikk lesz a legnépszerűbb és kezeljük azt kiemelt figyelemmel? Miért nem mérjük egyszerűen azt, mit is gondolnak az emberek és hagyjuk, hogy ezek a statisztikák alakítsák a címoldal hierarchiáját?

A hazai online média népszavazáson alapuló címlapjait nézve nem vagyok biztos benne, hogy olvasóként ezt szeretném. Ha szavazni lehet, akkor én arra szavaznék, hogy az „Önök kérték” ne terjedjen ki az egész médiára.

6. Wikizálj mindent. Ma úgy működnek a dolgok, hogy egyszer csak eljutsz arra a pontra, amikor megnyomod a „publikál” gombot. A hagyományos világban ez a történet vége. Egy kimerevített pillanat, aminek minősége tőlünk függ, de ami elkerülhetetlenül tökéletlen. Mi lenne, ha valamennyi cikket Wiki platformon adnánk közre? Így a cikkek idővel továbbfejlődhetnének. Egy gombnyomással vissza lehetne térni az eredetire, vagy összehasonlítani a köztes verziókat.

Az elv szép, de azt hiszem, hogy nagyon sok olvasó kell ahhoz, hogy felbukkanjon a cikket valóban értékesen továbbfejlesztő közreműködő. A „nyitott cikkek” feltételezik azt is, hogy a témát a szerző a cikk leadásával nem temeti el. A cikkek sorsának követése, folyamatos javítása rengeteg feladatot jelent. Hogy oldható meg ez egy olyan világban, ahol az újságírók leterheltsége egyébként is növekszik?

Az eredet írásban egyébként maga Anderson is számos, javaslatai melletti ellenérvet (és persze érvet is) felsorakoztat. Szerinte mellettük szóló érvek vannak túlsúlyban. Kíváncsi vagyok, mikor jelennek meg ezek a gyakorlatban is a Wired.com-on!

”..eleinte rosszul viseltem a megítélésem szerint rosszindulatú, primitív, a tárgyhoz nem kapcsolódó hozzászólásokat, s hibásan is reagáltam rájuk. Idővel megtanultam, hogy a blog közösségi műfaj. A fekete bárányok kikopnak. Van blog, mely párbeszédet, többlettudást generál. És van blog, mely indulatokat csihol, futóbolondokat mozgósít, kommunikációs poklot szabadít el. Ez is, az is hasznos, mert megmutatja, hogy mi minden van bennünk.” - olvasom Csepeli György egy néhány nappal ezelőtti bejegyzésében.

Tavasszal Csepeliből váratlanul (eleve esélytelen) képviselőjelöltet fabrikált az SZDSZ, ő meg nyilván úgy gondolta, ha már így alakult, kipróbálja, mifelénk hogyan lehet  kampányolni a weben.  3 százalék körüli eredményt ért el, de nem hiszem, hogy ezt is az interneten hozta volna össze. Szerintem a bloggal  mindenki jól járt. Csepeli gyakorlati ismereteket szerezhet az „információs társadalom” egy csücskéről, néhány ember meg végre talált egy olyan helyet, ahol közelről gyalázhat egy „hivatalosságot”. (Persze nincsenek könnyű helyzetben, mert Csepeli 40 éves társadalomtudósi tapasztalatát is bevetve vitatkozik.)

Sajátos hely Csepeli blogja. Tavasszal  még végtelen hosszú dolgozatokat publikált itt, most inkább egy-egy gondolatot dob be 1 bekezdésnyi bejegyzéseiben. Úgy látom, nagy ívben elkerüli a napi politikát.

Csepeli persze könnyű helyzetben van, hiszen rutinos író. Egyébként sem világos, hogy politikusi, vagy társadalomtudósi minőségben van jelen a weben? (Jó érzékkel meg sem próbálja elválasztani a kettőt. Vagy nem is lehet?) Szerintem idővel rájönnek majd a politikusok, milyen jó gyakorlópálya, kísérleti terep a blogtér.  Biztos vagyok benne, hogy a blogolás rövid idő alatt a  politikusok kommunikációs tréningjének részévé válik. (Vagy lehet, hogy néhány nick mögött már most is ismert, vagy feltörekvő politikusok bújnak meg?)

Adalék:

A néhány nappal ezelőtti Fridi-interjúban  Csepeli sok más mellett a blogjáról és a blogolásról is beszél. (Ez a rész valahol 36'10''-nél kezdődik.) A műsorra Nyári Zoltán, az ATV.hu honlap szerkesztője hívta fel a figyelmemet. Ezúton is köszönöm!

Néha meg szoktam nézni, honnan is jönnek a látogatók a Médiablogra. (Ne mondd, hogy te nem csinálsz ilyesmit, mert úgysem hiszem el!) Nemrég egy ilyen nézelődés során akadtam a www.vasnepe.hu címre. Sok-sok évvel ezelőtt sűrűn jártam Szombathelyre. Gyakran előfordult, hogy nem lehetett „pesti” lapokat kapni, de Vas Népe mindig volt. Én a falra másztam  a sok számomra érthetetlen-érdektelen helyi vonatkozású információ miatt, de a „bennszülöttek” - nyilván ugyanezért – lelkesen olvasták.

Persze a mostani Vas Népe a régi lapnak csak névrokona. Akkor a Megyei Pártbizottság volt a kiadó, most meg a  WAZ csoport tulajdonában levő Pannon Lapok Társasága. (Megjegyzés: A WAZ csoport hazai médiabirodalmába tartozik főbérlőm, a HVG is.)

A Vas Népének  most van tehát honlapja is. Nem is rossz. (A kommunista időkben nem lehetett, de nem a pártbizottság gonoszsága miatt, hanem mert Tim-Berner Lee akkor még nem találta fel a webet.). Úgy tűnik, PLT-hez tartozó valamennyi lap azonos sablonra épül. Nem világmegváltó, de egyszerű, világos átlátható.

A Vasnépe.hu-n van blog is, a Nyugativég. Szeptember óta működik, nem túl gyakran frissül, de van. A bejegyzések profi publicisztikák, de a szerző (az Ismeretlen Blogger) még nem érzett rá a blogolás ízére. Nem hivatkozik (linkel) más lapokra, más bloggerekre, csak magányosan küzd a nyugati végeken.

Örülök, hogy felbukkant egy szombathelyi háziblogger. A kelet magyarországi blogger-túlsúly lassan nyomasztóvá kezdett válni.

Néhány napja összefoglaltam, miben látja Chris Anderson a méda 1.0. és a média 2.0. közti alapvető különbséget. Most annak a cikkének próbálom meg a lényegét átmenteni, amiben azt fejti ki, mit jelent a Wired.com  számára a nyílt média, vagyis a média 2.0.

1) Megmutatni, hogy kik is vagyunk. Minden szerző maga szerkeszti a bemutatkozó oldalát, ahol szerepel az életrajza, az elérhetősége, illetve hogy pontosan mivel is foglalkozik (Ha itthon sikerülne valakinek keresztülvernie egy ilyen vállalkozást, feltétlenül szóljon, kíváncsi vagyok a tapasztalataira.)
Támogatunk minden szerzőnket, aki blogolni akar.
Kell egy összefoglaló oldal, ahol kiderül, hogy ki kicsoda. Készülhetne egy olyan szervezeti ábra is, ahol nem a hagyományos lineáris viszonyok hanem a másodlagos dimenziók ábrázoltatnak.

2) Megmutatni, hogy mit tudunk: A szerkesztőség már most is használ belső wiki-t és minden szerzőnek megvan a maga anyaggyűjtési – feldolgozási módszere. Miért ne lehetne ezeket megnyitni kifelé? Talán akadnak, akik jó ötletekkel állnak elő. (Hát, ez szépen hangzik,de nehezen tudom elképzelni. Vagy valóban ilyen önzetlenek az újságírók? Ennyire ismeretlen a  belső verseny a szerkesztőségekben?)

3) A folyamat, mint tartalom. Miért nem osztjuk meg a cikkírás folyamatát az olvasókkal? Publikálni lehetne az interjúk nyers szövegét. (Lényegében a nyers szöveg publikálása és folyamatos frissítése a hírügynökségek  működésének is a   lényege.) Ha már összeszedtél elég anyagot egy félkész cikkhez, miért nem kéred az olvasók segítségét? És ha már itt tartunk, akkor be lehetne őket vonni a címek, alcímek kitalálásába is. (A web mellett kell egy jó tömör cím az RSS-be és egy a nyomtatott magazinba is.)
(Kedves kolléga! Ha azt szeretnéd, hogy főszerkesztődet helyben megüsse a guta, vezesd elő ezt az ötletedet egy szerkesztőségi értekezleten!)

(Majd folytatom...)

Tegnap az Index Subba blogján „Gecimédia: A nevető skandináv” címen megjelent egy  videó, amin az orvosi műhibák áldozataival beszélgető riporter röhögőgörcsöt kap. A videó láthatóan a VideoBonbról  VideoBombról származik. Persze nem ők maguk forgatták, hanem valaki valahol „találta”, beküldte.

Az egészben semmi különösebben érdekes nincs, a bakizó bemondó, műsorvezető stb. a kárörvendésen alapuló műsorok állandó sikerszáma. (Egyeseket frusztrálnak a népszerű, sok pénz kereső, magukat minden helyzetben feltaláló tévések  – boldogok tehát, ha  mindennapi kedvenceik időnként jó pofára esnek.)

Az egész attól válik érdekessé, hogy az egyik hozzászóló beküldött egy linket. Innen kiderül, hogy az urbanlegends.hu már egy éve foglalkozott ezzel a filmecskével és azt is kiderítette, hogy ez nemegy igazi baki, hanem egy  szórakoztató műsor megrendezett jelenete. (Mellesleg nem skandináv, hanem belga.)

Ne értsd félre! Nagyon szeretem a kép- és videómegosztókat. Már csak azért is, mert mióta divatba jöttek, különböző ismerőseim nem kevesebbet  bombáznak „ezt nézd meg” csatakiáltással mailben  különböző „jópofa” cuccokkal.

Érdemes azonban tisztázni: NEM ez a „user generated content”. A médiára, ami  hozzáadott érték nélküli, többszörösen reciklált tartalomból próbál megélni az a kifejezés illik, amivel Subba is  megpróbálta ezt e gyenge posztot eladni: gecimédia.

A több tízezer blogger mellett a hagyományos média is beszámol róla, hogy a Time magazin Téged, vagyis az aktív, tartalmakat másokkal megosztó internetezőt választotta az Év Emberének. Szép. ( Remélem nem halványítja el örömödet, hogy korábban Hitler és Sztálin is szerepelt ezen a helyen.)

A részletekkel nem traktálnék senkit, erről mások mellett bőségesen beszámol a Hírszerző és  a Népszabadság is.   (A Hírszerző a BBC-t, a CNN-t és a Független Hírügynökséget nevezi meg – rájuk mutató link nélkül – forrásaként. Elég furcsa megoldás ez, hiszen egyetlen kattintással elérhető lenne maga a Time online kiadása, vagyis a döntést magyarázó cikk.

Engem a Time szerkesztőinek döntésénél sokkal jobban meglepett, hogy ez a téma felkerült a mai Népszabadság címlapjára. Ha valami, ez történelmi esemény. Az sem kisebbíti jelentőségét, hogy ma hétfő, vagyis viszonylagos hírszűke van.

Vagy Friderikusznak kellett ennyi idő az alapos felkészüléshez, vagy Széles Gábornak nem akadt eddig egy szabad estéje. Akármi is volt az oka,  a Magyar  Hírlap „irányváltásának” témája csak mostanra jutott el a Friderikusz Most műsorában. (Piros pont az ATV-nek: megnézheted a műsort, vagy elolvashatod a szöveges átiratot.)

A felállás a szokásos: Fridit a segédei alaposan felkészítették, ő pedig gondosan ügyel, hogy elég keménynek tűnjön, de még véletlenül se vigyen be egyetlen életveszélyes ütést sem. (Ez a pankráció lényege.)  A „vád” tanúja három értelmiségi – köztük az ilyen beszélgetésekben kötelező Babarczy Eszter -, akiket nyilván az utolsó pillanatban rántottak be valahonnan a segédszerkesztők. Én szívesebben vettem volna egy Széles – Tóta mérkőzést, de Széles nyilván kevésbé. (Nekem persze, mint tévénemnézőnek nincs szavazati jogom -  erről a műsorról is csak Tóta jóvoltából szereztem tudomást.)

Hosszú, csaknem 50 perces műsor, mégis érdemes inkább megnézni, mint gyorsan végigfutni a szövegen. Testbeszéd, testbeszéd – jaj, de nehéz uralkodni rajta...

A műsorból sok újat ugyan nem tudhatsz meg, talán nem vagyok poéngyilkos, ha elmondom, hogy az érvek súlya alatt megtört laptulajdonos nem fogadja meg becsületszóra, hogy már holnap visszaveszi a kirúgott embereket, viszont tanúi lehetünk annak, menyire abszurd a nagyvállalkozó és az u.n. humán értelmiségiek párbeszéde. Ennek alapján elég jól el lehet képzelni, hogyan zajlottak eddig az MH vezetőségi értekezletei...

A lap „lenyúlásáról” beszélő médiatörténészt megnyugtatandó Sz. G. elmondja, hogy másfél éve (amikor a lapot megvette)  nem ő ostromolta vételi ajánlatokkal a Hírlapot, hanem a lap vezetői keresték meg őt. Széles meg ahelyett, hogy „más vállalkozókhoz hasonlóan elkártyázná a pénzét”, inkább megvette a lapot. (A kártyát én sem javasolnám, egészségesebb a szabad levegőn zajló lóverseny.)

Tetszett még, ahogy a Széles megindokolta a „vélemény oldalak” szétverését: Egy ilyen rovathoz kell napi 3, vagyis évi 939 (szökőévekben 942)  minőségi publicisztika, ami irdatlan pénzbe kerül, ráadásul (Széles szerint) az ország valamennyi publicistáját bevonva sem lehetne ezt a rovat az elvárt magas szinten működtetni. Hm. (Vagyis a klasszikus vicc esete áll fenn itt is, mikor a hasznot a vasárnap hozza, amikor nem jelenik meg a lap.)

(Kínálkozik az olcsó poén, hogy Sz. G. azért sorvasztja el a vélemény rovatot, mert többszöri nekifutásra sem tudja kiejteni a publicisztika szót, de hát élő adásban, indulatoktól fűtve könnyen összegubancolódik az ember nyelve.)

Szerintem a Magyar Hírlap önálló arcát épp a publicisztikák adták. A Hírlap csak a fiatalabb olvasók felé bővítheti olvasótáborát. Ők pedig nem a tegnapi hírekre kíváncsiak, mert azt már akkor elolvasták a weben.

Úgy tűnik, Széles egy véleményektől megszabadított, óvatosan kiegyensúlyozott híreket közlő lapra vágyik. Talán a Metrot  kellett volna inkább megvennie.

Ahogy azt korábban megírtam újra a Wired tulajdonába került a Wired: A Wired Magazine kiadója visszavásárolta az internetes Wired Newst. Gőzerővel dolgoznak a site korszerűsítésén.

Közben Chris Anderson (főszerkesztő) azon tűnődik, hogyan változott meg a környezet és miképp alakultak át az olvasók elvárásai a Wired News első debütálása (a ’90-es évek közepe) óta.

AKKOR: A könyvjelzők és az olvasói szokások a nyitóoldalra (home page) irányították a forgalmat. A webhelyek struktúrája és a szerkesztő által meghatározott hierarchia döntött arról, merre menjenek tovább az olvasók. A portál-szabály érvényesült.

MOST: A keresők és a blogok irányítják az olvasókat az egyes cikkekhez. Amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan tovább is állnak. A de-portálosodás érvényesül.

AKKOR: A média az „előadás” metaforán alapul.t  (A szerkesztők készítik, az olvasók olvassák.)

MOST: „Párbeszéd metafora”. Teljesen összemosódik a hagyományos újságírás, a blogolás, az olvasói kommentár/közreműködés.

AKKOR: Az olvasók a standard webböngésző ablakban HTML-ben készült szöveget olvastak. Ha nagyon menő akartál lenni, teljesen új Flash interfészt készítettél, amit az olvasóknak meg kellett tanulniuk használni, ha hozzá akartak férni a tartalomhoz. Pénz a „prémium tartalomért” ? Még szép!

MOST: Egyre többen használnak RSS-t, így a tartalom elszakad az eredeti kontextustól. A média szétdarabolódik, atomizálódik. Ha mégis a tartalomszolgáltató oldalára megy is az olvasó, azt várja, hogy ott a HTML, AJAX a Flash multimédia és az ebbe  a környezetbe beépülő „külső” alkalmazásokból összeállt prezentációval találkozzon. A képernyőméret a nagy felbontású „széles vászontól” a PDA képernyőjéig bármi lehet. Akármit is csinálsz, a dizájn nem ütközhet a webes konvenciókkal – fontos, hogy a Google keresőrobotjai mindent elérhessenek és a bloggerek közvetlenül linkelhessenek.

AKKOR: A készítők tartották ellenőrzés alatt a webhelyet. A szerkesztők a kapuőrök.

MOST: A lap készítői megosztják a kontrollt az olvasókkal. A szerkesztők katalizálják és fenntartják a párbeszédet, ami legalább annyira zajlik „kívül”, mint a lapon belül.

Hát így...

A héten tulajdonost cserélt a Napi Gazdaság. A lapból eddig 35 százalékot tulajdonló NAPINVETS Kft. 520 millióért megszerezte a „maradék” 65 százalékot is. A vevő főbb tulajdonosai a lap tőzsderovatának volt és jelenlegi munkatársai. (Gondolom, maguk is a tőzsdén szerezték, nem pedig cikkírással keresték a vásárláshoz szükséges pénzt.)

Bevallom, engem meglepett, hogy a 15 éves, igen jó célcsoporttal rendelkező lap (+ 6 éves online kiadás) kevesebbet ért, mint az iWiW. (Emlékeztetőül: Az utóbbit néhány hónapja 1 milliárd forintért vette meg a T-Online.)

Rónai Balázs (az egyik tulaj, a Napi Online ügyvezetője, az adásvétel után a Napi Gazdaság kiadó ügyvezetője is lesz) a Kreatívnak (bizalmas információk, kulcsos cikk) elmondta, hogy komoly átalakításokat terveznek a print lapnál, ebben figyelembe veszik az online kiadásnál szerzett tapasztalatokat is. (Az internetes változatot sokkal többen olvassák, alacsony a keresztolvasottság.)

Átalakítják az online kiadást is. (Korábban szerintem talán a legkorszerűbb hazai online lap volt, de mára eléggé megkopott.) „A Napi Online frissítésébe bevonták az olvasókat is: a kiadó ugyanis több grafikai cégtől kért be címoldal terveket, amelyeket olvasói szavazásra bocsátott. Rónai Balázs az eredményről nem számolt be, egyelőre csupán annyit tudni, hogy az átalakítást egy külső cégre bízzák.”.

Én mindenképpen helyeslem az olvasók bevonását, de nem biztos, hogy a címlapterv kiválasztását én népszavazásra bíznám….

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az Indexnél tervezetlenül, össze-vissza történnek a dolgok
Egy éve írtam arról az interjúról, amiben Uj Péter (az Index főszerksztője) kifejti: „...pontosan tudjuk, melyik az a tíz hívószó  amire biztos, hogy rákattintanak...” Az egyik listavezető a Tesco. Ez a Tékozló Homár igazi hajtóereje. A másikra több jelölt is van, a lista pontosítása és kiaknázása Tóta blogján mosatnában zajlik.
Kár, Tóta szerencsés pillanataiban más szókészlettel is képes hatást gyakorolni olvasóira.

(Szerinted melyik a Médiablog egyik legerősebb hívószava?)

Ahogy (állítólag) a fák nőnek az égig, a bloggerek száma sem növekszik majd örökké.
(Nyilván rossz hír ez azoknak, akik a közeljövőben blogszolgáltatásból szeretnének meggazdagodni, de hát ez van...)

A Gartner elemzői az indított és a befulladt blogok számának alakulásából (+ némi titkos, csak a fizetős ügyfelek számára elérhető képletek) kiszámították ,hogy 2007. elő felében várható a csúcs, utána lankadni foga blogolási kedv.

Az ok egyszerű. Aki egy kicsit is kavar weben („kapcsolatba került a webes médiával”), találkozott már blogokkal. Ha akarta, már kipróbálta. Egy részük blogol, másik részül már ráunt.

A Gartner szerint az internetezők csupán 2 százaléka aktív-, 10-15 százaléka pedig alkalmi blogger. 50 százazalék körül van a bámészkodók, a közösségi oldalakba be-beolvasók száma. (Kíváncsi lennék, hogy a Gartner ide számítja-e azokat, akik pl. a  Washingtonpost.com, vagy a BusinessWeek.com blogjait olvassák? És persze kíváncsi lennék a hasonló hazai arányokra!)

Mindenki azt hiszi hogy van valami mondanivalója, aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy kifogyott a témákból. (Ezt a Gartner szakértője mondja). Elég lehangolóan hangzik, de nyilván így van.  Szerintem a szakmai blogok szerzőit és a súlyos exhibicionista egobloggereket kevésbé fenyegeti a „kiszáradás” veszélye. Lehet, hogy a blogtörténelem egy második, konszolidációs szakasza kezdődik majd?

Meggyőződésem, hogy a nem a blogok számának a növekedése, hanem azok hatása a fontos. Lehet, hogy a következő években kevesebb tini osztja meg majd a világgal mindennapjainak részleteit, de ennél sokkal fontosabb, ha nő azoknak a száma, akik a helyi, vagy a tágabb közösség dolgairól tudósítanak, beszélgetnek, vitatkoznak. Megint csak arról van szó, hogy a bloggerek nem alkotnak homogén csoportot, tehát együttes mérésüknek nincsen különösebb jelentősége.

A newyorktimes.com szolgáltatásait tovább bővítve lehetővé tette, hogy az olvasók egyetlen kattintással ajánlhassanak cikkeket a Diggre, a Facebookra és a Newsvine-ra. (Sajna a Blogter Alternatív Címlapját kihagyták.) Szép dolog, a bibi csak az, hogy hiába jelennek meg a Times  cikkeinek linkjei ezeken az oldalakon, közvetlenül a linkekre kattintva csak az juthat a cikkekhez, aki korábban már regisztrálta magát a Timesra. (Bizony-bizony, a kötelező - bár ingyenes -  regisztráció visszaüt.)

Természetesen aki akarta, eddig is ajánlhatta a NY Times cikkeit a közösségi hálókba. A közvetlen, egyetlen gombnyomással való ajánlás persze kényelmesebb a felhasználónak (ezért sokszorosára növelheti az ajánlások számát) és nagyon értékes információkat nyújt a tartalomszolgáltatóknak. Különösen fontos lehet ez a NY Times számára, ahol jelenleg a „korlátozott interaktivitás” elve érvényesül.

(A téma ürügyén parázs vita robbant ki néhány vezető blogger-újságíró között. Az egyik tábor szerin a másik tábor NY Times – fóbiás, míg a másik tábor szerint az egyik tábor saját előrejutása érdekében a Times seggét (van neki?) nyalja. Tudom csúnya dolog, de megnyugvással tölt el, hogy a színvonaltalan és kicsinyes viták nem csak a mi kicsike blogoszférácskánkban burjánzanak.)

A vezető napilaptól távozó két vezető újságíró terveikről beszámolva elmondta, hogy mások akarnak lenno, mint a többiek.

Tényeken alapuló tartalom, vélemények, videók közvetlen hangétel + olyasmi, amiről az újságírók eddig is beszélgettek, csak nem írták meg. Féltucat vezető riporterrel és  20-30 év közötti feltörekvő munkatárssal erre vállalkozik az új kiadvány

Nem, nem a Magyar Hírlaptól kirúgott újságírók kezdeményezéséről, hanem a Washington Posttól nemrég önként kilépő  Jim VanderHei és  John Harris új kiadványáról (The Politico) van szó.
A Reuters blogja közli a stáblista pillanatnyi állását is (imponáló!), a New York Time pedig helyre kis pr(gyanús) cikkben népszerűsíti a leendő konkurenciát.

Sajnos sokkal kevesebbet tudni a Szombathy Pál & tsai készülő lapjáról. A Kreatív Online (fizetős) cikkéből csak az derül ki, hogy „a Magyar Hírlap volt főszerkesztője olyan internetes lapot kíván elindítani, amilyen még nincs a piacon. Egyelőre csak annyit tudtunk meg, hogy a prémium kategóriájú online magazin egy szűkebb réteghez szól majd” valamint, hogy a lap „nem híralapú” lesz.

Na, most aztán törhetjük a fejünket!

Nem elég, hogy a Azurák Csaba & a Napló és Tóta W. Árpádon élősködik, úgy látszik, hogy már a New York Times is az ő ötleteire szorul...

Nemrég, a WSJ átalakulásáról szól közleményben ütötte meg a szememet, hogy "a lap méretét a képernyő-mérethez közelítik". Évekig a web próbálta meg követni a nyomtatott lapok megjelenését, tördelését (általában sikertelenül), most meg egyre több lap kezd úgy kinézni, mint egy kinyomtatott weboldal.

Elemzők szerint 5-10 éven belül az ismert Nagy Lapok közül mai formájában csak a New York Times és az USA Today jelenik majd meg. Lesz mindenhol néhány heti 3-5 alkalommal megjelenő (fizetős) napilap, ahol a legfontosabb hírek összefoglalóját lehet majd olvasni és több ingyenes helyi lap, alaposan telepakolva persze hirdetésekkel. A híreket meg a weben lehet olvasni (ha még lesz, akit érdekel az ilyesmi). Közben az átlagos cikkhosszúság a mai felére csökken. (Ma sem sokan olvassák végig a cikkeket.)

Ahogy korábban sokan a webes kiadást tekintették a nyomtatott lap kiegészítésének, most majd a lap lesz az „igazi” (webes) újság nyúlványa. (Vagy inkább sűrítménye.)

Miután az olvasók hozzászoknak a tartalom a webes elrendezéséhez, ezt várják el a nyomtatott lapoktól is. - álítják a kutatók. (Ezt elég nehéz elhinni. Én a fél életemet a képernyő előtt töltöm, a maradékban meg  elég sok újságot olvasok, de egyáltalán nem hiányzik a webes elrendezés.) Hihetőbb inkább, hogy a nyomtatott lapok webes dizájnját azért akarják ránk erőltetni, mert kényelmesebb, olcsóbb a kétféle „terméket” ugyanazzal a dizájnnal előállítani.

A webdzájn beszivárgása az offline médiába persze már korábban megkezdődött. Sok tévéműsor és hetilap (köztük a néhány éve külhoni sztárdizájnerekkel átterveztetett HVG) alkalmaz „webszerű” dizájnelemeket.

Az Médiablog 25.968 dollárt és 84 centet

A Business Opportunities Weblog számítási módszereinek tudományosságáról ugyan nem vagyok meggyőződve, de azért jó vicc ez a szolgáltatás: Beírod a blogod címét, megnyomod az ENTER gombot és máris kiköpi az árat. (A tanácsadók megnyugodhatnak, a Nagy Üzletek általában nem ennek a szolgáltatásnak a segítségével köttetnek.)

A Global Perspective blog ennél tovább ment és az elmúlt időszak nagy bevásárlásai (MySpace, Facebook, YouTube)  alapján szépen kiszámolgatja, hogy az Instapundit.com  egyik legismertebb politikai blog 35,1 millió dollárt érne (ha valaki meg akarná venni).

A részletekkel senkit sem szeretnék untatni, csak arra hívnám fel az érdeklődők figyelmét, hogy a MySpace megvásárlásakor még „csak” 40 dollárba került egy felhasználó megvásárlása, a Facebook üzletnél  78 dollár, a legfrissebb, YouTube vételnél pedig már 165 dolár volt. (Persze a közösségi szolgáltatások kallkzulált vételárában jelentős szerepe van növekedés eddigi ütemének és a jövőbeli növekedési kilátásoknak is.)

Te nyilván máris azt számolgatod, mennyi pénz esik az iWiW, vagy a Blogter 1-1 felhasználójára.
Nem vagyok közgazdász, ilyen átszámításokra nem vállalkoznék, ahogy arra sem, hogy megjósoljam, mikor és miből fognak ezek a komoly befektetések ( a külföldi példákra gondoltam) megtérülni. Én csak egy jópofa blogérék-kalkulátorra szerettem volna felhvni a figyelmed:-)

Időnként itt-ott felvetődik, hogy ………, ………., vagy ……… (a kipontozott helyekre tetszés szerint beírhatsz egy-egy nevet) a blogoszféra vezetőinek képzelik / kiáltották ki magukat. Felesleges az aggodalom. A blogoszférának nincsenek vezetői, vezérei, vezénylő tábornokai.

Tulajdonképpen blogoszféra sincsen. Amit annak szokás nevezni, az egy meglehetősen elvont fogalom. Mint az emberiség.  Nincsen tagság, nem lehet belépni, kilépni, szervezeti szabályzatot gyártani és azt közfelkiáltással elfogadni.
Néha kényelmes a blogoszférára, mint egészre hivatkoznunk, de tudatában kell lennünk a fogalom gyakorlati használatának korlátaival.

A bloggerek és a blogbejegyzések egyáltalán nem alkotnak homogén halmazt. (Ez okozza a legnagyobb nehézséget a blogok összehasonlításakor, értékelésekor, a blogversenyek elbírálásakor is.) A blogoknak megvannak a maguk kapcsolódásai, viszonyrendszere, az ezekből kialakult blogszövevény hol sűrűbb, hol pedig ritkább.

Írsz egy blogot, néhányan olvassák, van aki kommentárokat is ír, néhány blogot te is olvasol, ezek egy részébe néha hozzászólásokat is írsz. Néha találsz új blogokat, más blogok megszűnnek, megint más kedvenceidből kiábrándulsz... Számodra valójában ez a blogoszféra. Vannak vezetői? Valószínű, hogy ezekben a mikroközösségekben vannak véleményvezérek, a blogok közötti kapcsolatokat felrajzolva láthatóvá válnának bizonyos információs csomópontokis, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ilyen viszonyok mellett bármiféle vezetői szerep értelmezhetetlen.

Meg lehet tehát nyugodni:-)

Na, itt van végre egy médiablog, ami nemcsak észosztással, vagy mások észosztásának a terjesztésével foglalkozik. (Mint én is...)

A Verbális Numerák a médiára, annak is a bénaságaira szakosodott tényfeltáró blog (remélem, ezzel új műfaji meghatározást teremtettem). Bár a téma korábban itt-ott nyomokban már felbukkant, ukridge (a blog szerzője) tudományos alapossággal végzi a dolgát.

A Verbálsi Numerák elemzéséből megtudhatod, mekkora késéssel és mekkora tévedésekkel foglalkozott a hazai média (beleértve a blogokat is) a sugártó ex-kém ügyével és kimerítő információkat kaphatsz a Magyar Telekommal kapcsolatos információtorzulásokról.
Grafikonok, magyarázatok, tiszta tudomány! 

Kíváncsi vagyok, meddig bírja energiával. (A téma kimerülésétől nem féltem.)

(A Verbális Numerákat a Blogter AC-n találtam.)

A múlt héten  hevenyészett számokat adtam itt közre.  A Népszabadság szombati számában olvastam egy cikket, ami további adalékokkal szolgálhat:

A Sport21 egyetlen száma sem jelent meg eddig, 120 újságírójának eddig egy fillért sem fizetett, a szép nagy szerkesztőségét a ki nem fizetett bérleti díj miatt bezárták…

„Az éves bérköltség és a közterhek elérik a hárommilliárd forintot. A lapkiadás teljes költségei megközelítik majd az évi hétmilliárdot. Ebből az értékesítés (még ha 40-50 ezer példányt számolunk is, ami induló évben nagyon magas) visszahozhat 1,3 milliárdot, a hirdetés pedig, ha kiemelkedően jól dolgozik minden szervezőnk, a kiadói menedzsmentet és a befektetőcsoport majdani egyéb érdekeltségeit is beleértve, kipótolhatja azt hárommilliárdig. A hevenyészett mérleg: közel négymilliárdos mínusz”  - kalkulál Tölgyes Péter, a lap alapítója.

A lap (hagyományos, nyomtatott lapról van szó) bevételeiből optimális esetben kijön tehát az újságírók bére. (Szó sincs tehát az előállítási és terjesztési költségekről. ) Egy online lapnak lényegesen alacsonyabbak a bevételei. Következtetés: Nagyon elszánt befektető kell egy ilyen vállalkozáshoz.

Joga van-e az egyik blogszolgáltatónak címlapján szerepeltetnie a másik blogszolgáltató blogjait? Kell-e ehhez külön engedélyt kérnie? Letiltható-e az ilyen megjelenés? Korrekt-e ha valaki a címlapról nem közvetlenül linkeli a forrást, hanem először egy saját aloldalra küldi el az érdeklődőt? Az ütősebb címlap érdekében megváltoztathatja-e blogszolgáltató a bejegyzések címét?

Nagyjából ezek a kérdések merültek fel az elmúlt hétvégén a Blogter igazgató Doransky „magánblogján", egy ártatlannak tűnő heti összefoglaló hatására kirobbant vitában.

A blogbejegyzésben szereplő linkek nem az eredeti „külső” (vagyis nem a Blogterhez tartozó) blogokra, hanem a Blogter Alternatív Címlapjára (AC) mutatnak. Úgy tűnik ez már sok volt HH-nak, aki hozzászólásban kérte, hogy ezentúl ne szerepeltessék a Webisztánt az AC-n.

Doransky kicsit értetlenkedik – HH nem akar részletes vitába bonyolódni – végül a kívülálló hozzászólók teszi nagyjából helyre a dolgokat.

Szerintem legalább 3 részre kell bontani a problémát:
1. A múlt héten én is örömmel üdvözöltem, hogy a Blogter „külső” blogokat is megjelentet címlapján. Bevallom, csak most tűnt fel nekem, hogy a címlapon látható címekre kattintva nem az eredeti cikkre, hanem az AC-ra jutok. Ráadásul sem az „igazi” címlapon, sem az AC-n nem szerepel az eredeti forrás címe, vagy a szerző neve. A legfinomabban fogalmazva is furcsa… (Hasonló koncepció alapján Doranky blogszemléje sem az eredeti forrásokra, hanem az AC-re mutat.)

Nem véletlen ügyetlenségről van szó. Bloggerként korábban Doranky pontosan tudta, hogy vagy az eredeti forrásra kell hivatkozni, ha meg a „lelőhelyet” kívánja megnevezni, ahol a linket találta, akkor a „via” szócskát illik a „közvetett link” elé helyezni. Ilyen egyszerű.  Persze előfordulhat az is, hogy a blogger egy korábbi, saját bejegyzésén keresztül hivatkozik egy külső linkre. Ez olyankor indokolt, ha a korábbi bejegyzés a téma szempontjából releváns információkat tartalmazott. (Bocs, ez a bekezdés elég tudományoskodó, de a téma megértése szempontjából fontos.)

2. A blogszolgáltatók legértékesebb felülete a címlap. Ha az egymással versenyző blogszolgáltatók egymás blogjaival próbálják azt vonzóbbá (tehát eladhatóbbá) tenni azt, akkor mindenképpen érdemes előtt tisztázni egymással a játékszabályokat. Véleményem szerint itt nehezen értelmezhetők a hagyományos média, vagy a linkgyűjtő szolgáltatások szabályai.

3. Ha egy blogszolgáltató felhasználási feltételeiben kiköti a címek (vagy akár a blogbejegyzések) átírásának a jogát, akkor átírhatja a azokat. Nincs viszont joga megváltoztatni a „külső” blogok címét, tartalmát. Lehet, hogy a Blogter eljárása jogi úton nem támadhó, de mindenképpen etikátlan. Szerintem az ilyen magatartás több kárt okozhat egy szolgáltatónak egy esetleges bírósági elmarasztalás. 

Lehet, hogy egyeseket sokkolni fogok a vallomással, de az az igazság, hogy viszonylag rendszeresen olvasom az eMasa-t. Az ok egyszerű: Szinte mindig akad benne olvasható anyag.

A napokban például Lausek Esther egy a német újságírók helyzetével foglalkozó kutatást foglalt össze. 

„A német újságíró statisztikai átlagban: 41 éves férfi, aki a társadalom középső rétegéből származik, felsőfokú végzettsége van, és egy újságnál dolgozik alkalmazottként. Tartós kapcsolatban él, de nincs gyereke; havonta kb. 2.500 eurót keres. A tanulmány szerint Németországban 48.381 ember dolgozik főállásban a médiumokban; az adatok azt mutatják, hogy számuk az utóbbi 12 évben több mint ötezerrel csökkent, miközben a lapok, a rovatok és a műsorok száma emelkedett.”

Fogadást mernék kötni rá, hogy a legtöbb olvasó hasonlóan először  a te figyelmedet is a  2500 euró ragadta meg. (Az a cikkből nem derül ki, hogy nettó vagy bruttó). Nekem inkább az szúrt szemet, hogy a Német Átlagújságírónak nincsen gyereke. Anyagilag ugyan megengedhetné magának, de nincsen. Talán szakmájából következően olyan mélységekbe lát, amik elveszik a kedvét a szaporodástól?A hazai statisztikákat nem ismerem, de gyakorlati tapasztalataim azt mutatják, hogy nálunk az újságírói pálya (is) elnőiesedik.

A folyamat elsősorban anyagi okokra vezethető vissza: A Magyar Átlagújságíró(nő) olyan keveset keres, hogy feltétlenül szüksége van egy szponzorra.. Például egy normálisan kereső férjre/élettársra.

„A válaszok összegzéséből az derül ki, hogy feszítettebb lett a munkatempó. Az újságírók kevesebb időt töltenek el anyaggyűjtéssel, ami többek között a létszámleépítésekkel és a munkaösszevonásokkal is magyarázható. Ma átlagban napi 117 percet töltenek kutatással, szemben a kilencvenes években erre fordított 140 perccel. Gyorsabban és hatékonyabban kell termelni, mint valaha, ennek pedig a minőség látja kárát. Nem meglepő az sem, hogy a technikai és a szervezői munka aránya növekedett: átlagban napi 162 percet kell ezzel töltenie a sajtó munkatársának.”

Nem tudom, itthon mennyire stopperolják a kollégák az anyaggyűjtésre fordított időt, az viszont biztos, hogy itt is a leépítések és összevonások korát éljük. Minket még nem ért igazán utol a médiakonvergencia, de már csak idő kérdése, hogy egy fényképezőgépet, vagy videókamerát nyomjanak az újságírók kezébe. Nem karácsonyi ajándékba kapják.

A FigyelőNet Média & Marketing melléklete a BBC nyomán közöl rövid cikket arról, hogy „összemegy a Wall Street Journal”.

„Az újság európai és ázsiai kiadásán már végrehajtott kicsinyítéstől a Dow Jones kiadó évente 18 millió dolláros megtakarítást, a Wall Street Journal weboldalának élénkülő forgalmát, valamint a fiatal olvasók megnyerését reméli” – foglalják össze a lényeget.

A véletlen úgy hozta, hogy olvastam a WSJ-t kiadó Dow Jones eredeti sajtóközleményét. Ebben szó sem esik megtakarításról, inkább tartalmi és formai megújulásról, a nyomtatott lap navigációs rendszerének fejlesztéséről és a korábbinál sokkal összehangoltabb print-online együttműködésről írnak.

Számomra a legérdekesebb persze az utóbbi. A WSJ szép lassan az online kiadásba tereli a friss híreket, a nyomtatott lapban inkább elemzéseket, háttér-információkat publikál. Teheti, hiszen a wsj.com „fizetős” lap. Megteheti hogy az legyen, mert máshol elérhetetlen gazdasági-pénzügyi információkat tartalmaz. Komolyat bukhat az az üzletember, aki ezen próbál spórolni.

A WSJ a print-online együttműködésnek olyan formáját valósítja meg, ami a szakértők szerint idővel utoléri a többi lapot is. Kérdés, hogy a dolog hogy működik az ingyenes online kiadások esetében?

A témával a BBC cikkénél részletesebben és sokkal élvezetesebben foglalkozik a BusinessWeek. Jon Fine cikkéből kiderül például az is, hogy több országban nincs a régi, lepedőnyi  WSJ nyom,tatására alkalmas nyomdagép. Ide kénytelenek kinyomtatva, repülőn szállítani a lapot. Eddig volt a lapon elég nyereség, ami elbírta az ilyen költségeket, most már nincs.

"Ha valami elromolhat, akkor az el is romlik." Murphy örökérvényű törvénye jól működik a közösségi hálózatok esetében is. Egy rendszerben, ahol a közösség tagjai ajánlhatnak cikkeket a címlapra sokkal kiegyenlítettebbé válik a kínálat mint ott, ahol csak egyetlen szerkesztő ízlése a meghatározó. Elvben. A gyakorlatban azonban a nagy forgalmú közösségi hálózatok címlapjára kerülni nem csak dicsőség, de komoly üzleti érték is. Ha a Digg címlapjára kerülsz, rengeteg találatot kap az oldalad. Ha pénzt fizetsz azért, hogy jobb helyezést kapj a keresőkben, miért is ne fizetnél a Digg-marketingért.

Tovább >>

You Witness News címen a Yahoo-val együttműködésben új szolgáltatást indított a Reuters.
A közérdeklődésre számot tartó felvételt készített amatőrök beküldhetik műveiket a Reuters címére, vagy közvetlenü feltölthetik a Yahoo News megfelelő oldalára.

A Yahoo a legjobb képeket bedolgozza a Yahoo News oldalakba, a Reuters pedig a gondos válogatás után fennmaradt műveket az egyéb hírügynökségi anyagokhoz hasonlóan kiajánlja ügyfeleinek.

(Ha esetleg valaki gondban volna, mert nem tudja, hogyan kell jó anyagokat készíteni, helyben megnézheti Kevin Sites tudósító  „You can do it too [te is meg tudod csinálni] videóját  Különösen ajánlom azoknak, akik valamilyen háborús helyszínen kívánják megkezdeni civil tudósítói pályafutásukat.)

Tovább >>

A Webisztán „kiszivárogtatása” után  Konrád is megírta, hogy a Blogter saját címlapján megnyitotta a „blogszemle” rovatot a „külső” (vagyis nem blogteres) blogok előtt. HH a Webisztánon siet emlékeztetni rá, hogy az ötlet a Blog.hu-ról való, szerintem azonban a kép ennél valamivel árnyaltabb.

A Blog.hu - nyitóoldal alapkoncepciója (szerintem) kezdetben az volt, hogy a címmel és bevezetővel kiemelt blogbejegyzés alatt megjelennek még további, a témához kapcsolódó címek. Ide lehet még pályázni „külsősöknek is” (Erre utal a „Kapcsolódó linket ajánlok” szöveg is.)

Idővel kiderülhetett, hogy nem lehet minden kiemelt témához kellő számú, szorosan kapcsolódó blogbejegyzést találni, azóta inkább egyfajta lazább kapcsolat jellemzi ezeket a gyűjteményeket. Időnként ugyan felbukkannak itt „külsős” blogok is, de Blog.hu címlap alapvetően a szolgáltatónál lakó blogokat ajánlja. (Nincs is ebben semmi rendkívüli.)

Indulásakor a Blogter címlapján még fel-felbukkantak külsős („...közeli”) blogok. Nyilván kevés volt még a saját blog és kellettek a húzónevek is. Idővel aztán éppen a túl sok címlapra törekvő blog vált az állandó belső (és gyakran kifelé is hallatszó) viták forrásává. A címlap mostani megnyitása viszont másról szól. Mostantól „külső” blogok is bekerülnek abba az ajánló rendszerbe, ami az "alternatív címlapon" át az „igazi" címlapra   juttatja a bejegyzéseket. A Blogternél a Blog.hu-val ellentétben a „külsők” címlapra jutásakor  nincs tematikai kötöttség. A másik fontos különbség, hogy miközben nem tudni, ki dönt a  Blog.hu címlapjára javasolt linkek sorsáról (feltehetően maga HH), a Blogter címlapját többen is szerkesztgetik (nevük megjelenik az ajánlott címek mellett).

A Blog.hu forgalmát elsősorban nem a címlap széleskörű kínálata, hanem néhány sikeres indexes publicista „blogosítása” biztosítja. Ennek megfelelően a „külső” blogok beengedése inkább csak afféle kolorit. Egészen más helyzetben van a Blogter. Hiába próbált korábban több sikeres zenészt, politikust blogolásra fogni, ma nincsenek igazán átütő, a Blogter-körökön túl is ismert blogger-sztárjai. A kiugró látogatottságú blogok ápolása helyett tehát a kínálat folyamatos bővítésére kell koncentrálniuk. (A blogoszféra folyamatos átfésülése, az értékes tartalmak felszínre hozása ráadásul a Blogter eredeti koncepciójának egyik legfontosabb része.)

Az olvasók és a címlapra kerülő bloggerek mindenesetre profitálnak a mostani nyitásból. Idővel pedig az is kiderül, hogy a válogatók csak a leginkább kezük ügyébe akadó blogok közül túrkálnak, vagy képesek lesznek-e mélyebbre is meríteni.

Most hagyd abba! Ne rágd le az izgalomtól valamennyi körmödet! Eldőlt minden, kihirdették az idei verseny győzteseit.

Egyéb versenyek kapcsán már kifejtettem, hogy nem kell az ilyesmit túl komolyan venni. (Komoly versenynek ott a lóverseny, ha eltalálod a hármas befutót tiéd a pénz, a hírnév....)

Az Év Honlapja versennyel az a legnagyobb baj, hogy könnyen megtéveszti a tájékozatlanabb bámészkodókat. A címből úgy tűnhet, mintha ez az ország teljes, éves honlaptermését átfogó minősítés lenne, a Magyar Marketing Szövetség részvétele pedig tovább erősítheti ezt a tévhitet.

Szó sincs ilyesmiről. A verseny szervezője az Internet Marketing Klub. Az IMK szimpatikus szervezet, korábban több előadásukon  is jártam. (Mindig az volt az érzésem, hogy az IMK lényegében nem más, mint az  agilis Varga István elnök.)

Nyilván nem követelmény, hogy a verseny, illetve a szervezők honlapja mintaszerű legyen (ők nyilván nem is pályáznak), mégis érdemes egy pillantást vetni az Internet Marketing Klub, az Év Honlapja 2006, vagy akár az online marketinggel is foglalkozó Manta Marketing  (Varga István cége, a verseny egyik támogatója) honlapjára.

Érdekes a  zsűritagok névsora is. A jó szándék vitathatatlan, a maga területén csupa elismert szakember neve olvasható itt, de nem ártott volna valaki olyat is bevonni, aki tervezett is valaha honlapot. (Lehet persze, hogy a kiírók inkább arra törekedtek, hogy a zsűritagok kizárólag a felhasználók oldaláról vizsgálják a weboldalakat.)

A díjazottak listáját nézve nincsenek nagy meglepetések, felfedezések. Nyilván idén is azok mozdultak rá a versenyre, akik az előző években. A kisebbek, ismeretlenek meg inkább csak bosszúsan legyintenek. Talán jobban is járnak, ha inkább ellóversenyezik a 25.000 Ft nevezési díjat. Egy kis szerencsével többet nyerhetnek.

A hagyományos, vagyis önálló anyagot termelő tartalomipar nem növekszik, az önálló tartalommal nem rendelkező üzlet – Google, MySpace, MySpace viszont annál jobban. -  állapítja meg Scott Karp a  Publishing 2- ben közzétett  írásában. Vannak persze eredeti tartalomgyártók, akik a saját mértékül szerint szépen növekednek, de önmaguában ez a méret még mindig kevés ahhoz, hogy szélesebb olvasóközönség számára is észrevehetőbbé váljanak. Számunkra az esélyt a tartalomgyűjtők (aggregátorok) jelentik, ők képesek eljuttatni a közönséghez a kevéssé ismert, de értékes tartalmakat. A cikkben részletesebben is kifejtett modell szerint tehát az eredeti tartalom a „hosszú farokban” keletkezik, de az hatékonyan terjeszteni csak a fejrészt elfoglaló néhány nagy játékos képes.

Karp cikke komoly visszhangot váltott ki. A legtöbben talán azt vitatják, hogy a példaként emltett blogok, bloghálózatok (Weblogs Inc, Gawker, TechCrunch, Paid Content  ) egyáltalán vizsgálhatók-e az „igazi” tartalomipari szereplőkkel azonos mértékegységgel. (Karp szerint mindegyik csak saját viszonyrendszerében mérhető. Ez azonban igen bonyolulttá teszi az egész tartalomipar együttes vizsgálatát.) A hozzászólók között akad olyan is, aki szerint a példaként említett blogokban nincs is önálló tartalom, vagyis nem tekinthetők a tartalomipar részének. Végül Rafat Ali, a Paid Content frontembere amiatt tartja hibásnak Karp írását, mert őket egész más modell alapján működő blogokkal sorolja egy kategóriána.  A Paid Content ugyanis a szaksajtó részének tekinti magát, így nem a forgalom, a látogatószám, hanem a megfelelő célcsoport elérése és  a gyakorolt szakmai befolyás a döntő jelentőségű számukra.

A cikk és a körülötte kialakult vita kitűnő bizonyíték arra, hogyan képes egy szakmai közönség együtt feldolgozni egy témát. Scott Karp írása csak kiindulópont, igazából a hozzá született hozzászólásokkal és a más blogokban született,  Karp mondandóját továbbgondoló bejegyzésekkel együtt érvényes.

Ezek a bejegyzések is a témával foglalkoznak.

Bobály Mihály 12 év szakmai  tapasztalatát és Google Advertising Professional minősítését most megpróbálja aprópénzre aprósüteményre (és kávéra) váltani. Honlapján bejelentette, hogy (majdnem) ingyenes tanácsadásba kezd: Egy 30 perces konzultáció fejében csak azt kéri, hogy az ügyfél fizesse ki a tanácsadás közben elfogyasztott süteményt, kávét, vagy üdítőt.

„Miért csinálom?
Egyszerű. Szeretnék ügyfeleket találni. Ha valaki veszi a fáradtságot hogy eljöjjön, kérdezzen, belefektet egy kávé árát, érdeklődő, az nekem lehetséges megbízó. De nem baj ha nem az. Akkor is lehet kérdezni. Majd ügyfelem lesz jövőre. Vagy azután.
Ha csak egyszerűen sikerül egy pár kérdést megválaszolnom, egy picivel nyitottabb lesz egy újabb ember az internet felé, az ugyanúgy célt ért.
Mert beszélget majd másokkal, ajánl engem, és leet hogy egyszer majd ügyfél lesz.
De mi van ha nem? Háát, akkor is beszélgettünk egy jót, megismertem egy embert, nekem most ez is elég.”

Szimpatikus, detöbbszörösen veszélyes hozzáállás. Az ételért-italért munkát vállaló ember nem a nagyvonalú, tudását szimbolikus áron osztogató tanácsadót, inkább az alamizsnáért dolgozni kénytelen, kiszolgáltatott embert juttathatja a potenciális megbízók eszébe. Innen pedig nehéz átkerülni az egyenrangú partner, a komoly megbízást komoly honoráriumért vállaló szakértő szerepkörébe. És veszélyes a dolog azért is, mert ha sok lesz az érdeklődő, a sütiért dolgozó tanácsadó gyorsan elhízhat.

(Mielőtt jelentkezel a süteményes tanácsadásra, érdemes körülnézned a tanácsadó blogján is.

(A témát Doransky blogján találtam)

Megnevezés: blogol.hu domain + blogrenszer
Áru mennyisége: 1 db
Állapot: használt

Nem hülyéskedem, Mark az előbb küldte át a Vatera.hu aukciójának a linkjét.

A kikiáltási ár 6 millió, a villámár (nem villámzár!) 14 millió. Tessék, csak tessék!
(Egyelőre mérsékelt a tolongás, de ez részben annak köszönthető, hogy eddig a hazai  online médiacápákbirodalmak más úton elégítették ki blogrendszer (+ domain) szükségletüket.

Nand (az eladó) természetesen saját blogjában is bejelentette, hogy eladó az egész (blogol)világ.
Szerinte nincs ebben semmi rossz, de azért elég szomorúan néz ott fenn, a lap tetején.
Talán azért szomorú, mert  - ahogy ezt többször, több helyen is kifejtette – a blogol.hu afféle mostohagyerek, róla mindig megfeledkeznek.

Azt hiszem, a Blogol.hu tényleg afféle csendes, szerény játékos, észrevétlen marad az erősek, nyomulósak, mutatósak mellett. Kérdés persze, hogy akad-e még olyan szakmai befektető (pénzügyit nehéz elképzelni), aki képes helyet találni számára az egyébként is telített „blogszolgáltató-piacon”?

A napilapok válsága már legalább 30 éve közismert, csak az érintettek nem sokat tettek a kilábalás érdekében. Jack Schafer a Slate-ben szépen összefoglalja a régi történetet.

Merre tovább? Tippek bőven akadnak. Néhányat a cikk is összefoglal.
Az egyik (korábban  a Médiablogban is említett) nézet szerint  lejárt az „előrecsomagolt áruk” ideje. Ma már az emberek nem akarnak egy teljes CD-t megvenni egy számért, évekre előre előfizetni egy enciklopédiára, amit ritkán vesznek kézbe, egy teljes filmet előhivatni 3 jó képért… Ennek megfelelően nem akarnak egy olyan újságot sem megvenni, aminek egy részét soha nem olvassák el.

Hát, ebben van valami, ahhoz azonban, hogy egy hírgyűjtővel kimazsolázhassuk a számunkra fontos híreket mégis csak szükség van a lapokra. Vagy mégis az önálló, minden szervezettől független újságíróké a jövő, akiknek a cikkeiért közvetlenül fizetünk a weben?

Miközben világszerte csökken napilapok olvasottsága, nő a hírek iránti igény. 1,1 millió példányban fogy a nyomtatott New York Times, az online változatot viszont 25 millióan olvassák.  Az online reklámok igazságtalanul alulértékeltek (mind anyagilag, mind pedig hatásukban). Míg egy a tévécsatornák között kattintgató nézőt viszonylag kevés direkt reklámhatás ér, a webes híroldalakon átlagosan fél órát lóg egy-egy látogató – írja Schafer.  Együttes erővel meg kell tehát győzni a hirdetőket, hogy fizessenek többet.
(Na, ez az a megoldás, ami ugyan jól hangzik, de a gyakorlatban elég valószínűtlennek tűnik.)

Frissítés:

Content Businesses Don’t Scale Anymore

Olvasom, hogy „online termékvásárlási  szolgáltatást” indított Praktiker. „Az interneten vásárlóknak a hozzájuk legközelebb lévő Praktiker áruházban névre szólóan, időpontra félreteszik az árut. A házhoz szállítást még csak hosszú távon ígéri a barkácslánc. A Praktiker online vásárlási rendszere a cég honlapjáról érhető el, és teljes mértékben magyarországi fejlesztés.”

Briliáns ötlet. Már az is hihetetlen újítás, hogy az interneten keresztül megrendelt cuccért el kell menni az áruházba, de hogy az online vásárlási rendszer a cég honlapjáról érhető el, egyenesen elképesztő.

A rövid hír annyira felizgatott, hogy tovább nyomoztam. A hvg.hu-n talált, részletesebb cikkből megtudtam, hogy az e-kereskedelem itthon kifejlesztett forradalmi modellje még csak a kezdet. Kiderült, hogy "a hazai Praktiker áruházakban a cég website-jára mutató internetes terminálokat állítanak fel a jövőben”, valamint fontolgatják az érintőképernyős kasszák beszerzését is.

A fejlődés megállíthatatlan. Reszkess Amazon.com!

Nem kioktatás következik itt, hanem egy új „találmányomra” szeretném felhívni a figyelmet. Az Explore Writing  majdnem minden műfajban eligazítja az írásra vetemedőket. A verstől a forgatókönyvig (szinte) bármilyen betükből álló képződményhez kaphatsz itt nagyon gyakorlatias tippeket.

A visszaadott kézirat miatti kudarc feldolgozásától az esküvői beszéd rejtelméig rengeteg témát érint a site. Külön öröm számomra, hogy több hasonló oldallal ellentétben ezt nem amerikaiak írták, így nem a szerzők nagyságának domborítására, illetve azok különböző kiadványainak eladása áll a középpontban. 

Napok óta hallom a „megújult Metro.hu” rádióhirdetéseit.
Bevallom, elég régen nem olvastam a Metrot az interneten (sem). Nincs miért.

Egyébként a lap internetes változata régebben nem is volt rossz. A viszonylag szerény tartalmat nem próbálták meg feltupírozni, ezért az egész könnyen áttekinthető, egyszerűen használható volt.

Talán ez az egyszerűség szúrt szemet az „illetékeseknek”. A régi Metro.hu nagyon elütött a hazai online lapok hirdetésekkel telezsúfolt, csiricsáré megjelenésétől. Most sikerül pótolni a lemaradást.

Miközben a korszerű internetes lapok egyre inkább elszakadnak a merev, táblázatos szerkezettől, az új  Metro.hu tördelésében annyi a kreativitás, mint egy békásmegyeri panelházban. Interaktivitásnak nyoma sincs, van viszont hirdetés (banner és Google AdSense) minden mennyiségben. Média 1.0, de nem a javából. Pontosabban van egy morzsányi web 1,5: Egy cikk a most megjelent Nagy Blogkönyvről.