Tagadhatatlan, hogy a számítógépek rengeteg feladatot jobban, gyorsabban és olcsóbban végeznek el mint mi, de néha mintha túlzásokba esnénk. Amellett, hogy egyre több "agyas" tevékenységet is programokra bízunk, elkezdtük keresni a számítógépek "kegyeit". Elég, ha csak a "Google-barát újságírást" említem: ott, ahol az újságírói teljesítményt kattintásban mérik gyakran előfordul, hogy írás közben az újságírónak a Google, nem pedig olvasói igényeinek kielégítése jár az eszében. Nem árt, tehát elismételni, hogy van néhány, nem is elhanyagolható terület, ahol a szerkesztőket egyelőre még nem lehet számítógépekre, programokra cserélni.

1. Megérzés

A Technorati, vagy a MeidaGazer oldalak mögött futó algoritmusok kiválóan alkalmasak az interneten leginkább pezsgő témák felkutatásra, megmutatására, de ezek és a hasonló programok nem képesek kitalálni azt, mi lesz a hír holnap. Egy jó szaglású szerkesztő ebben még könnyedén maga mögé utasítja az összes számítógépes programot. (A megérzés, és a "füles" persze ismeretlen fogalmak a hírkövető, a fő forrásként a többi sajtóterméket használó, egyébként jórészt sajtóközleményekből és hírügynökségi konzervekből táplálkozó cikkgyártó üzemekben.)

2. Kockázatvállalás

Az internetes perszonalizációt a tömeges vélemények vezérlik. A "biztos jó" éttermek, filmek, könyvek, stb. mindig a három- és négycsillagos élmények kategóriájába esnek. Az "ötcsillagos élmény" csak bizonyos kockázatvállalással érhető el, erre pedig a számítógépes programok (még) nem képesek. (A kockázatvállalás nem azonos az orosz rulettel - - ilyen például feltételezhető, de még be nem következett eseményeket hírként leközölni.)

3. Az átfogó kép

Egy jó címlap nem csak a vezető hírek felsorolása, hanem olyan szerkesztői munka eredménye, ami egészben, egy kis lépéssel hátralépve kínál rálátást a dolgokra. A legjobb címlapszerkesztők még jó ideig nem lesznek lecserélhetők semmiféle algoritmusra. (Átfogó képet természetesen csak széles látókörrel rendelkező újságíró képes készíteni, ilyesmit nem árulnak a bevásárlóközpontokban.)

4. Párosítás

A szerkesztés egyik legfontosabb része a tartalmi elemek párosítása, az összefüggések feltárása, az egymást kiegészítő és az egymással kontrasztot képező anyagok megfelelő illesztése. A számítógépes programokból egyelőre hiányzik az ehhez szükséges érzék, ízlés. (Nagy örömömre a legutóbbi átalakítás óta a Népszabadságban - nyomtatott lap - erősebben megjelenik ez a fajta szerkesztői munka.)

5. Társadalmi fontosság

A Google News nyitóoldala és a vezető lapok címoldala közti eltérés jól mutatja, hogy a leggyakrabban keresett és a társadalom számára legfontosabb témák gyakran jelentősen eltérnek egymástól. Az algoritmusok a pillanatnyi érdeklődésnek, a szenzációnak kedveznek. (Idehaza a társadalom - és a média - többszörös megosztottsága miatt a társadalmi fontosság olyan elvont fogalommá kezd válni, amit nem csak a programok, egyes újságírók is nehez érftenek meg.
6. Gondolatébresztés

A legemlékezetesebb, hosszú időre nyomot hagyó anyagok általában nehezebben megközelíthetők. Általában nem ezek kerülnek a "legolvasottabb", vagy a "leggyakrabban megosztott cikkek" listájának az élére. A szerkesztők közreműködése nélkül ezek az anyagok is elérhetetlenné válnának. (Legutóbb magam is megdöbbentem, amikor a BBC a nemzetközi rézpiac ürügyén egy megdöbbentő műsort "adott el" nekem. A legjobban képesek folyamatosan tágítani egyébként egyre inkább beszűkülő figyelmünket. A többiek csak a már meglévő igényeket próbálják kielégíteni. Az utóbbiaknak csekélyek az esélyeik, hiszen a gépek ebben sokkal jobbak.)

7. Hitelesség

A szerkesztő, ajánló hitelessége veheti csak rá az olvasót, hogy a szokásos körökön túllépve tágítsa horizontját, eddig ismeretlen forrásokat, nézőpontokat ismerjen meg.

Ahogy nő a bárki által elérhető, jórészt ellenőrizetlen információk mennyisége, úgy nő az igény a hiteles szerkesztők, tartalomkurátorok, véleményvezérek iránt. Jó példa erre Nicholas Kristof, a New York Times publicistája, akit a Twitteren már 1.102.019 ember követ.

Az elmúlt években alkalmam volt néhány olyan újságíróval dolgoznom, akik a fent felsoroltak mindegyikében erősek voltak. Valamennyien a hagyományos médiában szerezték meg ezt a tudásukat. Kérdéseim: hogyan menthető át ez a tudás a digitális médiába, hogyan lehet az ott alkalmazni és ki fog ezért fizetni?

(A bejegyzést Eli Pariser írása ihlette