Évek óta követhetjük, ahogy az internet hatására egyes konferenciákon átalakul az előadók és a közönség viszonya.

A hagyományos felállás szerint a színpadon az előadó, vagy a kerekasztal résztvevői osztják az észt, a nézőtéren ülő passzív közönség pedig tátott szájjal issza szavaikat (+ csodálja a Power Point vetítéseket). Természetesen a legtöbb előadás, vagy kerekasztal végén marad pár perc hozzászólásra, de az ilyenkor megszólalók többnyire exhibicionisták, okostojások, önreklámozók. Értékelhető párbeszéd ilyenkor ritkán alakul ki. (Olyan ez, mint az újságokban az olvasói levelek. Normális ember nem irkál ilyesmit.)

Komoly áttörés volt, amikor egyes konferenciákon megjelent az SMS-fal. Több olyan konferencián is jártam, ahol a színpadon ülők nem látták a nézőtérről fellőtt, az észosztók mondanivalóját ellenpontozó üzeneteket, amik igen vicces helyzeteket teremtettek. (Sajnos egyes konferenciaszervezők néhány komoly sértődés után bevezették az SMS-fal cenzúrázását, vagy egyszerűen meg is szüntették a szolgáltatást.)

Az igazán radikális változás azonban a hordozható számítógépek és a  WiFi (majd a mobil internet) elterjedéséhez köthető. Míg azonban az IRC-vel, vagy az élő blogolással csak szűkebb kört értek el, a Twitter forradalmasította a konferenciázást. Egyre több az olyan rendezvény, ahol "a korábban közönségnek nevezett" emberek ölükben számítógépükkel / kezükben okostelefonjukkal a Twitterre írva és azt olvasva követik a színpadon történteket. A korábban néhény nagy cég, intézmény információin csüggő, atomizált közönség egymáshoz kapcsolódó (alkalmi) közösséggé alakult át.

Ismerős? Hát persze! A konferenciák világában ugyanaz a folyamat zajlik most le, mint amit néhány éve a médiában élhettünk át. Az "észosztó" modell folyamatosan a "beszélgetős" modellé alakul át. (Természetesen továbbra is szükség van vitaindítókra, illetve olyan moderátorokra, akik segítenek a megfelelő mederben tartani a beszélgetést.)

Az erős "ellenszólam", a "backchannel" teljesen új helyzetet teremt az előadók számára is. A hagyományos felállásban a színpadon levők nem sok visszajelzést kapnak teljesítményükről. A Twitter-csatorna viszont messze nem olyan elnéző, mint az előadások után udvariasan tapsoló közönség. A korábbinál sokkal jobban fel kell készülnie annak, aki el akarja kerülni az élő helyreigazításokat, beszólásokat. Célszerű már a felkészülés során felvenni a kapcsolatot (blog, Twitter, Facebook) a (potenciális) közönséggel.

Jay Rosen a témával (nálam sokkal alaposabban) foglalkozó gondolatait olvasva az jutott eszembe, hogy az országgyűlési képviselőket is meg kellene tanítani a Twitter használatára. Gépük már úgyis van, a hosszú plenáris és bizottsági ülések alatt idejük lenne bőven. Egy kis csiripeléssel nemcsak választóikat láthatnák el friss információkkal, de talán színvonalasabb munkára késztethetnék politikai ellenfeleiket (és párttársaikat) is.

Még nem késő, legyen a parlamenti twitterezés is kampánytéma!