Nem lepett meg, hogy komoly visszhangot váltott ki a Techcruch Marc Andeessennel készített interjúja, amiben a webes vállalkozó azt mondta, hogy nincs visszaút: a  Dél-Amerikát meghódító Cortes példáját követve el kell égetni az átkeléshez használt hajókat. Magyarul: felesleges bajlódni az egyre nehezebb helyzetbe kerülő  nyomtatott lapokkal, inkább az online médiára kell koncentrálni.

Az mindenképpen igaz, hogy nem érdemes hosszú ideig lélegeztetőgépen tartani egy egyébként életképtelen lapot. Abban már senki józanul gondolkodó nem hisz, hogy néhány nehéz év után a régi formájában feltámad a lappiac. A súlyosabb kérdés az, mi legyen a még tejelő, gazdaságosan fejhető lapokkal?

Paul Gillin veterán újságíró, a Newspapers Death Watch blog szerzője szerint nem kell semmit sem elégetni.  Az átmenetet szerinte 3 lépésben kell végrehajtani:

  • Növelni kell az előfizetésből származó bevételt. (Így részben kompenzálható a kieső hirdetési bevétel.) Leölése előtt az utolsó (gazdaságosan) kifejhető csepp tejet is ki kell préselni az újság-fejőstehénből
  • Csökkenteni kell a költségeket, de közben nem szabad elidegeníteni a hűséges olvasókat. (Magyarul: Létezik egy szint, ami alá nem szabad zülleszteni a nyomtatott lapokat.)
  • Keményen invesztálni kell a feljövő piacokba. Csak ez biztosítja a márka fennmaradását és a jövőbeli nyereségességet.

Egy online lapnak a 90 százalékkal alacsonyabb működési költségek miatt nagyjából a nyomtatott lap bevételeinek 20 százalékát kell kitermelnie ahhoz, hogy gazdaságos legyen. A legfrissebb adatok szerint a legnagyobb (amerikai) lapok már 12-16 százalék körül tartanak és még messze nem használták ki az összes pénztermelési lehetőséget.

A hazai jövedelem/ár viszonyok ismeretében nem hiszem, hogy a lapárak agresszív növelése járható út lenne. (Növekedtek azok eddig is, Gillin biztatása nélkül is.)

Ha a költségek csökkentése a szerkesztőségek létszámának kurtítását és a fizetések befagyasztását / csökkentését jelenti, akkor ebben jól állunk. (Ahogy ezt már többször is kifejtettem, az ebből származó színvonalcsökkenést az olvasók nem díjazzák.)

A legnehezebb mégis a harmadik lépés megtétele.  A médiacégek vezetőit ugyanis mindig is arra trenírozták, hogy működtessék a már felépített, beüzemelt hírgyárat. A technológiai iparágakban szokásos hirtelen irányváltások, új lábak növesztése (és a régiek gyors elsorvasztása) itt eddig szinte ismeretlen volt.

Még ha akadnak is egyes kiadóknál az újítások iránt fogékony, kockáztatni merő vezetők, képesek-e meggyőzni egy számukra merőben új, ismeretlen stratégia bevezetésének szükségességéről a tulajdonosokat? Azokat, akik sokszor csak azt érzékelik, hogy rosszabbul tejel a néhány éve drága pénzen beszerzett tehenük, mint korábban.

Pontos számokat nem ismerek, de tudtommal idehaza a nyomtatott médiához kapcsolódó weboldalak többségének  bevételei messze nem érik el a 10 százalékot. A jövőbe mutató, innovatív befektetésekről pedig kár is beszélni - örülhetünk, ha egy lap képes egy 2-3 évente tatarozott, legalább 1/3 részben saját anyaggal feltöltött hagyományos honlap fenntartására.

Nem csodálkoznék, ha a közeljövőben néhány napilap mögül kihátrálnának az eddigi tulajdonosok. Hogy ez eddig nem történt meg, annak a legfőbb oka, hogy nem tolonganak a vevőjelöltek. Lejjebb kell menni az árral.  Egy márka értékében ma már benne van az online elérhető közönség is. A hazai nyomtatott médiának - különösen a napilapoknak - ezen a területen nincs mit dicsekedniük.