Néhány éve még komoly viták zajlottak  arról, lehet-e (szabad-e) reklámozni a blogokban. Sokan úgy gondolták, hogy bűn parlagon hagyni a nagy látogatottságú blogokat. A blogoldalak bannerekkel és AdSense hirdetésekkel való kitapétázása ugyan kézenfekvő megoldásnak tűnhet, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy nem igazán működik. Még egy napi 10.000 látogatóval büszkélkedő blog felülete is nehezen értékesíthető és ha mégis, kevéske pénz folyik be belőle. (Természetesen egészen más a helyzet például a Blog.hu esetében, ahol egy egész bogszolgáltató blogfelületeit tudják egyszerre kínálni.)

Néhányan ugyan megpróbálkoztak azzal, hogy megrendelésre "normális" bejegyzéseik közé keverve termékekről és szolgáltatásokról írjanak, de az olvasók többsége nem díjazta ezt a megoldást.

Mostanában hasonló dilemmával küzdenek egyes twitterelők, köztük az online híroldalak is. Ma egy magára valamit is adó online újságnak szinte "kötelező"  a Twitteren lennie. A jobbak nem csak friss híreiket töltik fel - többnyire automatikusan - a Twitterre, hanem figyelik, miről "csiripelnek" mások, továbbadják az érdekes híreket, reagálnak mások beírásaira. Vagyis használják a Twittert. Ehhez persze ember kell (közösségimédia-szerkesztő, vagy valami hasonló), aki pénzbe kerül. Kérdés persze, hogy a kiadványt a Twitteren követő közönség lojálisabb lesz-e a márka iránt, követik-e elegen a linkeket és fogyasztanak-e ott elegendő reklámot? Erre nézve releváns kutatási adatokkal eddig még nem találkoztam.

Egyes online híroldalak elképesztően sok követőt gyűjtöttek be. (Emlékeim szerint a @cnn az elsők közt lépte át a milliós határt.) Érthető módon felmerül a kérdés, hogyan lehetne ebből a figyelemből pénzt csinálni. Legalább annyit, amiből ki lehet fizetni a közösségi médiával foglalkozó szerkesztőt, de lehetőleg többet. A kézenfekvő válasz: Időnként reklámokat is kell csiripelni. Egyszerűnek tűnik, de veszélyes megoldás, mert tömegesen idegenítheti el a követőket.

 A Poynter Online összeállítása szerint eddig talán az Austin American-Statesman jutott el a legmesszebbre. Robert Quigley, az együttesen nagyjából 30.000 követővel rendelkező @statesman és az @Austin360 közösségimédia-szerkesztője munkatársaival átgondolt reklámstratégiát dolgozott ki:

• Quigley egy online közvéleménykutatás alkalmával előre megkérdezte a követőket, mit szólnának néhány reklámkampányhoz. A válaszadók többsége nem tiltakozott.
• Az Austin American-Statesman twítjei csak a szórakoztatással kapcsolatos reklámcsiripeket közölnek
  
• A fizetett twítek számát napi 2  megszólalásra korlátozták (napi több tucat csirip mellett ennyi, még elviselhető)
• A reklámtwítek hosszát 124 karakterre korlátozták, hogy azok még továbbadhatók (RT) legyenek
• A twíteknek valamilyen cselekvésre kell felszólítaniuk. (A "BIZTOSÍTÁS-BIZTONSÁG - Állami Biztosító" itt nem működne.)
• A reklámcsiripek a végükön elhelyezett "ad" jelzéssel kell ellátni

A napi 300 dolláros új reklámlehetőség kedvező a hirdetőknek, mert 1) lényegesen olcsóbb, mint  a nyomtatott, vagy az online felületen megvásárolható reklámhelyek. 2) Segítségével új, eddig nehezen elérhető közönséghez juttathatják el üzenetüket.

Természetesen más kiadók is erősen gondolkodnak rajta, hogyan lehet némi aprópénzt kifacsarni a közösségi médiából. A Poynter cikke szerint a Huffigton Postnál is a NYTimes.com-nál is erősen agyalnak, de konkrét lépések még nem látszanak. Bizonyos értelemben könnyebb helyzetben vannak a kisebb, helyi kiadványok, mivel jellemzően helyi követőik vonzóbb potenciális piacot jelentenek a helyi hirdetők számára, mint a nagy kiadványok népesebb, de heterogénebb követői.

A reklámblogokkal való hazai bénázásokra emlékezve csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy nagyon gondolja meg, mielőtt reklámokat kezdene el csiripelni. Nagyon erős, informatív információfolyamnak kell lenni annak, ami akár napi 2 reklámot is kibír. Ha egy kritikus szint alá csökken a jel/zaj viszony, hamar elillanhatnak a követők.