Már jó ideje nézegettem. Próbálgattam. Ízlelgettem. Sokáig egyáltalán nem értettem, hogy lehet több millió ember beindulva egy ennyire értelmetlen, üres dologra. Később rájöttem, hogy van néhány (néhány tucat) ember, akiknek a csiripelését érdemes figyelni és vannak helyzetek, amikor érdemes halászni is a zavarosban. Előfordul, hogy fennakad ez-az.

Tavasszal a helyzet hónapról hónapra fokozódott, olyan újságírók és kommunikáció szakértők váltak a Twitter lelkes hívévé, akiknek a véleményére régóta odafigyelek.. Április közepén elérkezettnek láttam az időt, hogy magam is alámerüljek.

Követők és követettek. A Twitter olyan, mint egy salátabár. Önmagában egyik zöldség sem túl izgalmas, együtt, jól összeválogatva viszont új minőséget képeznek. (Az ilyen metaforákkal persze mindig baj van: A Twitter esetében mi az öntet?)
A Twitter lényege az az oldal, ahol megjelennek a téged érdeklő (követett) emberek csiripelései. Egyesek gondosan kiválogatják kiket követnek és azonnal kiselejtezik azt, akiben csalódnak (így használom a Twitter én is), mások mindenkit "visszakövetnek", aki követi őket, illetve akitől "viszontkövetést" remélhetnek.  (A két véglet között természetesen gazdag a skála.)

A követőkről keveset lehet tudni. Egy részüknek nyilvánvalóan fogalma sincs, ki vagy, egyeseket valamilyen program automatikusan regisztrált és azt sem lehet tudni. ki milyen gyakran olvassa csiripeléseidet. (Elég szegényes adat a Google Analytics által elkényeztetett agy számára.)

Ami az aktív csiripelést illeti, 3 út kínálkozik: 1) Önálló gondolatok (Ez az út számomra nehezen járható. Aki ismer tudja, hogy én nehezen tudom 140 karakterben kifejezni magam.) 2) Verbális lábtengó (szövegfoszlányok lökdösése (fél) ismerősök között) Magyarul: csetelés. Ez sem az én műfajom. Néha persze szólok ehhez-ahhoz és válaszolgatok is, nehogy teljesen antiszociálisnak tűnjek. 3) Linkek megosztása Oh, yeah, ezt szeretem (de lehet, hogy ezzel másoknak az idegeire megyek. 4) RT= retweet, vagyis mások csiripeléseinek a továbbpasszolása. Ennek azért van értelme, mert lehet, hogy az eredeti csiripelő követői és az én követőim teljesen külön halmazt képeznek. A baj csak az, hogy ha nem így van, akkor a két halmaz közös részének, vagyis közös követőinknek minden RT csak felesleges zaj, webszemét. Én lelkes újraelosztó vagyok és úgy gondolom, hogy akit ez nagyon zavar, legfeljebb leiratkozik követőim közül

Akkor mire is jó a Twitter? 1.) Gyors tájékozódásra. Pontosítok: Gyors és felületes tájékozódásra. Sok csirip (tweet) tartalmaz linket, de helytakarékosság miatt ezek rövidített linkek. Miközben a web (általában) a "beszélő" linkek felé halad, a Twitter linkjeiről csak a kattintás és a céloldal betöltődése után derül ki, mit is rejtenek. (Egyre gyakoribb, hogy csak egy köztes oldal, kicsit bővebb magyarázat után, újabb kattintás után juthatunk el a céloldalra.) Megfelelő rutinnal és ügyesen kiválasztott eszközökkel - rengeteg ingyenes Twitter-eszköz létezik- lehet persze érdekes, hasznos információkhoz jutni, ugyanakkor a Twitteres információgyűjtés nem veszélytelen. Miután a regisztráció nagyon egyszerű, sok mindenkiről nem lehet tudni, ki is pontosan. 2) Marketingre. 80 nap alatt 488 követőt szereztem. Pete Cashmore (Mashable) 900.000, Chris Brogan 500.000, Guy Kawasaki 150.000 követőnél tart. Ők persze 24/7 üzemben dolgozó csiripgyárat üzemeltetnek. A valóban személyesen csiripelő Jeff Jarvis, JAy Rosen, vagy John Battele (a Keress! könyv szerzője) 20.000 körül követővel rendelkeznek. A hazai bajnokok 1500-nél tartanak, a nemzetközi átlag 125 követő. Követőim listáját átfutva látszik, hogy legalább harmaduk - csak nyelvi okok miatt - soha nem lesz a Médiablog elkötelezett olvasója, másik harmada pedig régi ismerős és törzsolvasó. A tanulságot vonja le mindenki maga.

Twitter csaknem 1000 látogatót hozott a Médiablogra. Szép. Csakhogy ezeknek 77 százaléka azonnal le is pattant onnan. (Kevésbé szép.) Ahhoz, hogy ezt az 1000 látogatót megszerezzem nem volt elég a Twitterre kitenni a blogbejegyzések linkjét. 80 nap alatt legalább 100 órát töltöttem aktív csiripeléssel. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha szórólapokat osztogatok a Marx (Berlin/Nyugati)  téren?

Függőség. Komoly veszélynek tettem ki magam annak érdekében, hogy személyes élményeimet oszthassam meg a Médiablog olvasóival. Mire kiismeri magát az ember a Twitteren, könnyen azon veszi észre magát (vagy inkább nem vesz észre magát) hogy (újabb) függőség rabjává vált.  A bajokat tovább fokozza, hogy számtalan jobbnál jobb eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy a Twittert beépítsd a böngésződbe, a leveleződbe, a mobilodba...

A Twitter jelenidejű. A 10 percnél régebbi csiripelés legfeljebb a információ-guberálóknak érdekes. Ha benne akarsz lenni a csirip-áramban, érezni akarod a világ tweet-ütőerét, állandóan rá kell pillantanod az oldaladra, a csirip-eszközödre. Hamarabb  értesülsz fontos (és kevésbé fontos) dolgokról, mint az MTI, viszont hihetetlenül rossz hatékonyságúvá válik minden más munkád. Délutánra már úgy érzed, 3 kiló agyag van az agyad helyén, a frontot (meleget, hideget), az esőt (szelet, napot) okolod, de a lelked mélyén érzed hogy  a Twitter az oka. Leszívott energiád bekerült a világ információs körforgásába. Ettől működik az egész. Aki nem próbálta, soha nem fogja megérteni.