A McGraw-Hill kiadó szabadulna a  Business Week-től, de csak jelképes árat várhat a vevőtől. Annak ugyanis óriási - a Financial Times szerint legalább évi 10-20 millió dollárra rúgó kötelezettségeket kellene átvállalnia a következő évekre.

Az elszánt új tulajdonosnak ki kell találnia, hogyan alakítsa át a BW-t, hogyan építse le a nyomatott kiadványt és hogyan fejlessze tovább az online hírszolgáltatást, közben fizetni kell a számlákat, takarékossági programon agyalhat és meg kell birkóznia a szakszervezetekkel is...

A Business Week mostani helyzete nemcsak a kiadó, hanem sok médiastratégiai megmondóember számára is kudarc. Két okból is. 1. Évek óta azt hallani, hogy a napilapok ugyan megroggyantak, de a magazinok helyzete távolról sem olyan rossz. 2. A válság kitörése óta számtalanszor elhangzott, hogy a recesszió haszonélvezői a gazdasági napi- és hetilapok, hiszen most azt is a gazdaság helyzete izgatja, akinek az érdeklődése korábban sportra összpontosult.

A helyzet ezzel szemben ez:



Az ábrából világosan leolvasható, hogy nem a Business Week vezetői voltak a pancserek. A 10 évvel ezelőtti, a dotcom-láz időszakában beállított csúcs óta a konkurenciával teljesen szinkronban, folyamatosan csökkent a hirdetési oldalak száma. Az előfizetőiket a gazdasági magazinok ugyan nagyobb arányban tartották meg, mint a napilapok, de ez nem elég, hiszen megfelelő hirdetési bevételek híján csak veszteséggel képesek működni.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy ha ennyire pocsék a helyzet, melyik lesz az az öngyilkos kiadó, amelyik átveszi a BW-t, illetve a többi, gyászosan teljesítő üzletzi magazint?

Egészen máshogy látja a Business Week helyzetét Alan M. Webber, a Harvard Business Review egykori főszerkesztője, a Fast Company (társ)alapítója. A Huffington Postban megjelent cikkében azt állítja, hogy akik 1 dollárban állapítják meg a lap és a webehly árát, nincsenek tisztában azok értékével.

Először is, a Business Weeknek csaknem 1 millió előfizetője van. (Igazi előfizető, aki pénzt ad a magazinért.) Korszerű, sokféle tartalmat kínáló honlapjuk van. Sok lelkes követőjük van, több területen véleméynvezér szerepet töltenek be. Ez a dolgok jobbik oldala.

Tagadhatatlan viszont, hogy legtöbb másik nyopmtatott kiadványhoz hasonlóan a BW is elfáradt, megkopott. A többi bajban levő kiadványhoz hasonlóan a BW is egy olyan pozíciót foglal el a piacon, aminek ma már nincs túl osk értelme. Ki kíváncsi még a heti hírek összefoglalására, amikor a többség már a napi összefoglalókat is túl lassúnak tartja?

Webber szerint ma "cool" dolog elveszíteni az ellenőrzést a dolgok felett. Menő hülyének lenni. Teljesen elfogadott üzleti magatartás, ha valaki nem képes alkalmazkodni a változó üzleti követelményekhez. Ez az oka az 1 dolláros árnak.

Az igazság azonban az, hogy a BW valamennyi problémája megoldható. Nem a nyomtatott sajtó, hanem az unalmas nyomtatott sajtó a halott. (Ráadásul a BW nem egy magában álló nyomtatott termék, hanem egy erős print/online páros.) A közönségét elvesztett sajtó a halott. Az üzleti közösség azonban továbbra is vevő az okos, informatív elemzésekre, az átgondolt véleményekre. A Financial Times és az Economist a bizonyíték erre.

Az amerikai Economist megteremtése és egy erős franchise hálózat kiépítése. röviden így foglalható tehát össze Alan M. Webber receptje. Jól hangzik, de azonnal felmerül néhány kérdés:
 - Szüksége van a világnak egy második Economistra? (Az Economist előfizetői tábora folyamatosan bővül az Egyesült Államokban is.
 - Vajon mennyivel magasabbak egy Economist szerkesztőségi költségei, mint a BW-é?
 - Vajon vállalná-e Webber az átalakítás vezetését?