Egy évnyi előkészítő munka után a  múlt héten debütált a True/Slant, a legújabb blogfarm/hírgyűjtő öszvér. Nálunk az ilyesfajta vállalkozásokat lelkes fiatalok hoznak össze - a True/Slant vezetője viszont Lewis Dvorkin, az AOL egykori elnökhelyettese, korábban a Fobes magazin, a Wall Street Journal, illetve a New York Times vezető munkatársa...

A True/Slant (T/S) 65 "közreműködő" (contributor) részvételével indult. Valamennyien harcedzett újságírók. Saját oldalukat maguk kezelik. Ide blogbekegyzéseiken (cikkeiken) kívül kikerülnek a szerző által összegyűjtött hírajánlások ("headline grabs"), vagyis külső, más kiadványok cikkeire mutató linkek is.

A T/S a közösségi hálózatoktól is ügyesen átvett néhány bevált megoldást. Ilyenek például  a profiloldalak, vagy az, hogy az olvasók feliratkozhatnak az egyes szerzők rajongói táborába ("follow me"). A szerzőknek nem csak saját hozzászólóikkal kötelesek "beszélgetni", de hozzá kell szólniuk más szerzők írásaihoz is.

Az új vállalkozás talán legérdekesebb újdonsága, hogy a hagyományos hirdetési felületek helyett (amik általában csak nehezen értékesíthetők az efféle blogmédiában)a hirdetőknek is a közreműködői oldalakhoz hasonló oldalakat kínálnak. (Természetesen azt jelölik, hogy fizetett hirdetésről van szó.)

Ahogy a reakciókból látom, a T/S indulásánál jóval nagyobb meglepetést keltett, hogy az új vállalkozással behatóan foglalkozott Walt Mossberg. A Wall Street Journal tech újságírójának Personal Technology rovatába bekerülni többet ér bármilyen fizetett hirdetésénél. (Ahogy írtam, Dvorkin korábban a WSJ-nél is dolgozott, így valószínűleg nem egy  "Tisztelt Kolléga" kezdetű sajtóközlemény ihlette a cikket.)

Hiába azonban Dvorkin és kollégái imponáló szakmai múltja, a WSJ-től kapott hátszél, a szakma egyelőre fanyalog. "A True/Slant elkápráztatja az újságírókat és untatja az olvasókat" - írja az Industry Standard.

A fanyalgó cikkek végre számomra is megfogalmazták, mi is a bajom a hasonló kezdeményezésekkel. Nincsenek szerkesztési elvek, nincsenek szerkesztők, akik átnéznék a bekerülő cikkeket, nincsenek húzónevek, nincsenek kiemelt témák. Nagyon munkás így a tájékozódás a sok írás között és egyáltalán nem biztos, hogy megéri. Megfelelő szerkesztői koncepció híján ráadásul könnyen megeshet, hogy az olvasókat leginkább érdeklő témákról egy betűt sem írnak, ugyanakkor keveseket érintő témákkal részletesen foglalkoznak. (Más lenne a helyzet, ha eleve egy jól kiválasztott réspiacot vennének célba.)

Mrozek Tangója jut az eszembe, ahol az anarchia tetőfokán az egyik főszereplő  visszasírja a kötelező tánclépéseket.
Én nem sírom vissza a teljes, kötött szerkesztőségi táncrendet, de azt hiszem, néhány alaplépést érdemes lenne megtartani. Legfeljebb az a kérdés, ki fizesse a tánctanárt?