Nincs tovább. Végleg szertefoszlottak az álmok, hogy majd a válság elmúltával visszatérnek a hirdetők a nyomtatott médiához és minden megy tovább, ugyanúgy, mint régen. A nyomtatott média válsága persze még évtizedekkel ezelőtt kezdődött el, a gazdasági válság csak felgyorsította a folyamatot, de erről az apróságról egyesek hajlamosak elfeledkezni.

A múlt csütörtökön a Google bejelentette, hogy a hirdetési piac (mármint az övéké) magához tért, az utolsó negyedévben nettó árbevételük 27 százalékkal növekedett, vége a válságnak. A lapkiadóknak egyáltalán nincs ilyen érzésük. (A New York Times például tegnap írta meg, hogy az év végéig 100 munkatársát  - a teljes állomány 8 százalékát -  rakja lapátra.) Tévedtek, akik a folyamatok ciklikusságát emlegették - a régi médiavilág nem jön vissza többé. (Az eMaSa-nak adott interjú szerint erre a következtetésre jutott Vass Péter, a HVG nemrég kinevezett főszerkesztője is.)

Mi lesz a nyomtatott lapokkal? Vannak, akiknek meggyőződésük, hogy biztosan kell valamilyen megoldásnak lennie. Erről Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című filmje jut az eszembe, ahol a tánciskola ruhatárából eltűnik az Igazgató úr (Major Tamás) kabátja. Ő váltig hajtogatja, hogy nézzék meg a "belső ruhatárban", mert "kell, hogy legyen egy belső ruhatár", mindenhol szokott ilyen lenni. Belső ruhatár persze nincs, a kabát nem kerül elő.

Egyelőre tehát folyik a nyomtatott lapok "belső ruhatárának" keresése. Ennek legújabb állomása a
The Reconstruction of American Journalism című, tanulmány, amit két tekintélyes szerző, Leonard Downie, Jr. a Washingon Post elnökhelyettese és  Michael Schudson a Columbia Egyetem újságírás professzora jegyeznek.

A 100 oldalas dolgozat mintegy 3/4-e a jelenlegi sanyarú helyzet felvázolásával foglalkozik. A kibontakozási javaslatok lényege, hogy állami, illetve a távközlési vállalatoktól és az internetszolgáltatóktól bevasalt pénzekből olyan alapot kell létrehozni, ahol a lapok támogatásért pályázhatnak. Ezen kívül az eddiginél jobban kell támaszkodni a magánadományokra (nem perselyezésre, hanem a gazdagok megfejésére gondolnak), a tartalom előállításába pedig be kell vonni az egyetemeket is. (Downie és Schudson  persze mindezt részletesen kifejtik, de röviden ez a lényeg. A Twitteren a  downie névre keresve láthatod, hogy máris beindult a dolgozaton való rágódás.)

Ne essünk hasra a tudós amerikaiak előtt. A sajtóalap gondolatát idehaza már 2005-ben felvetette Bajomi-Lázár Péter, a Médiakutató főszerkesztője. A gondolattól már akkor is sokakat kivert a víz. A médiakuratóriumok és az NKA működését ismerve nem kell hozzá különösebb fantázia, hogy elképzeljük hogyan működne nálunk egy ilyen pénzosztó szervezet.

Egyébként biztos, hogy mindenképpen szükség van ezekre a lapokra? Miért kell őket a társadalom (ők ugyanis a fizetni nem hajlandó vevők) ellenére megmenteni?