Malcolm Gladwell bestsellere, a Tipping Point (magyarul: Fordulópont ) személyes sikerlistámon is igen előkelő helyet foglal el.  A könyv arról a különös pillanatról szól "amikor egy ötlet, trend, vagy viselkedés hirtelen elszabadul, és járványszerűen, megállíthatatlanul terjedni kezd. Pontosan úgy, ahogy egy influenzás ember képes járványt kirobbantani, egy kicsiny, ám precízen kiszámított mozdulat is képes divatossá, népszerűvé tenni termékeket vagy tevékenységeket."

Gladwell nem tudós, nem végzett önálló kutatásokat. Egyszerűen csak összefoglalja és nagyon meggyőzően szintetizálja mindazt, amit mások a témáról már korábban leírtak. (Nem tudom, hogy Gladwell maga robbantott-e ki "Tipping Point járványt", de a könyvből több millió példányt sikerült eladni.)

Az, hogy egyes emberek másoknál jobban képesek befolyásolni környezetüket messze nem új dolog, a marketingesek évtizedek óta azon dolgoznak, hogy valamilyen módon elérjék, befolyásolják ezeket a véleményvezéreket. (Nyilván sokkal olcsóbb és hatékonyabb ilyen áttétellel, rajtuk keresztül elérni a "masszát". )

Bizonyos Duncan Watts, a Columbia Egyetem professzora, a Yahoo kutatásvezetője azt állítja, hogy megalapozatlanok azok a tanok, amire Gladwell könyve (és mellesleg a fél világ marketingje  is) épül. A pszichológiai és szociológiai munkákban idézett példák nem elég pontosan dokumentáltak, nem reprodukálhatók, ráadásul  több "jelenséget" a végeredmény felől, visszafelé nézve "fedeztek fel."

Watts számos kísérlet elvégzése után arra a követeztetésre jutott, hogy a vélemények terjedése lényegében véletlenszerű. A "járványok" (pl. divatok) elindításakor nem annyira a véleményvezérek szerepe, mint inkább a társadalmi közegnek az adott vírus iránti fogékonysága a meghatározó.

(A vitát igen alapos, bár kissé részrehajló cikkben foglalja össze a Fastcompany.com, amiből azután a Quart(!) készített egy jó kis sűrítményt.)

Hát, itt tartunk, én meg nem tudom, most kinek higgyek. Egyik oldalról adott egy szép, kerek, frappáns és logikus modell, a másik oldalról meg ott vannak azok a rusnya kísérletek. (Gladwell elegánsan csak annyit mond, hogy a könyvek és a tudományos cikkek csak a valóság apró részleteit fedik fel. Egyszer talán majd ezekből a részletekből összeáll a Nagy Igazság.)

Nekem erről a vitáról a feledhetetlen Pernye András zenetörténész jutott az eszembe, aki egyszer elmesélte, hogyan ábrándult ki a Tudományból. A '60-as években egy angol zenetudós szenzációs cikkben bizonyította be, hogy Domenico Scarlatti késői műveit nem ő maga, hanem "gazdája", Krisztina svéd királynő írta. A bizonyítékot Scarlatti szonátái és néhány korabeli festmény szolgáltatták.. Scarlatti késői billentyűs hangszereke írt műveiben olyan részletek vannak, amik csak a két kéz keresztezésével játszhatók el. A festmények tanúsága szerint azonban Scarlatti ebben az időben már olyan kövér volt, hogy nem tudta volna maga előtt úgy keresztbe tenni a kezeit, hogy a hangszert is elérje. A darabokat nyilván a zenekedvelő királynő írta és publikálta Scarlatti neve alatt. 10 évnyi csend és a zenetudományi erővonalak teljes átrendeződése után jelent meg egy kanadai tudós cáfolata, ami szerint Krisztina királynő nem lehetett a szerző, mert az említett időszakban ő is legalább olyan kövér volt, mint Scarlatti mester...

Azt hiszem, valahol errefelé vannak a tudomány határai.