Azt hiszem, igazán lelkes guberáló vagyok, elég sok blogot, szakmai oldalt figyelek. Próbálom a lehető legjobban kihasználni a hírkövető és hírgyűjtő eszközöket, néha mégis úgy érzem, elég rossz a jel / zaj (hasznos információ / mellébeszélés) arány.

Nyilván másokat is foglalkoztat ez a probléma, így születhetett meg a Britannica Blog. Mindenképpen tiszteletreméltó, hogy az internet előtti világ tekintélyes intézménye, a Web 2.0. egyik legnagyobb vesztese bemerészkedik az "ellenség" felségterületére. Természetesen szó sincs arról, hogy at Enyclopedia Britannica áttérne a közösségi szerkesztésre, csupán egy tudás-blogot működtetnek, azt is kizárólag válogatott, meghívott szerzőkkel. (Lehet-e egyáltalán blognak nevezni ezt?) A hivatalos szerzők cikkeire természetesen lehet válaszcikket írni, vagy azokhoz rövid hozzászólásokat fűzni, de csak azok a vélemények jelenhetnek meg, amik megfelelnek a szigorú moderálási követelményeknek. (Hát igen, szép dolog magamba szívni a tömegek bölcsességét, de bevallom, Britannica Blog oldalain szívesen olvasom a megbízható szerzők szövegeit.)

Talán felesleges is leírnom, hogy nem öncélúan böngészem a Brittania Blogot. Az elmúlt hét egyik kiemelt témája az újságok és az újságírás jövője. ("Halálra vannak ítélve az újságok? - Törődünk mi ezzel?") A vitaindítót Nicholas Carr követte el, aki a terjedelmes bevezető-összefoglaló után arról írt, hogy tudomásul kell venni az árukapcsoláson (csomagolt áru értékesítésén) alapuló gazdaság megszűnését. Az internetes bevételek a hirdetésekből származnak, a hirdetések egyre inkább célzottak, vagyis az olyan cikkek adhatók el, amik témájuknál fogva érdeklik az olvasókat + jól köthetők hozzájuk hirdetések. A tényfeltáró riportok rengeteg munkával járnak, vagyis sok pénzbe kerülnek, viszont viszonylag kevés embert érdekelnek és nem köthetők hozzájuk kontextusfüggő hirdetések. Persze a tényfeltáró anyagok a nyomtatott lapokban sem termeltek közvetlen bevételeket, de ezek teremtették meg a lap tekintélyét, elismertségét, ezért érdemes volt őket az egyéb bevételekből (elsősorban az apróhirdetésekből befolyó jelentős összegekből) finanszírozni. Carr szerint a jövőben semmi sem indokolja olyan, költséges tartalmak előállítását, amiért a közönség nem hajlandó fizetni.

Jay Rosen válaszcikkében arról írt, hogy a leggazdagabbak már évszázadok óta fizettek a számukra fontos, minőségi információkért. Szerinte nem kétséges, hogy a zárt körben terjesztett, nagyon drága, minőségi hírlevelek iránti igény megmarad a jövőben is. Az online újságok szerinte sem tudják majd fenntartani tudósítói hálózatukat és finanszírozni tényfeltáró anyagaikat. Lehetséges modellnek tűnik, hogy ezeket az írásokat külső, független alapítványok támogassák. (Például az NKA a tervezett internet adóból támogathatná a veszteséges cikkeket - He-he.) Rosen konklúziója - írásait ismerve nem meglepő, - hogy hagyományos újságírás messze nem hordoz annyi értéket, mint amennyit tulajdonítunk neki és hogy az amatőr információforrások és a profi feldolgozás kombinációja (pro-am journalism) hozza majd el a szép új világot.

Rosen vitacikkében idézi Doc Searls egy korábbi blogbejegyzését. Searls szerint hamisan gondolkodunk, amikor azt feltételezzük, hogy a nyomtatott médiába ömlő reklámpénzeket egyszerűen csak át kell csak irányítanunk az online lapokra é azok örrökké tovább ömlenek majd. A hirdetők nem hülyék (vagy ha azok is, de féltik a pénzüket) és ha az online lapoknál találnak jobb internetes felületeket, oda viszik a hirdetéseket. Nagyon úgy tűnik, hogy az az óriási profittal járó üzlet, ami nemrég még a lapkiadás volt, nem ismételhető meg a weben.

Ideje tehát leszámolni azzal az illúzióval, hogy csak túl kell élni a print-online átmenetet, utána megint nyugodt évek következnek. Osztom Howard Owens véleményét, aki szerint nem átmenetről (annak van eleje és vége), hanem folyamatos változásról kellene beszélnünk.

(Ha valaki az újságírás megmentésére alkalmas , új üzleti modellt találna, kérem adja le a MÚOSZ portáján!)