Egy hónapja jelent meg Paul Gillin esszéje az újságírás összeomlásáról és újjászületéséről. Az írás alapvetően az amerikai napilapüzlet tényein alapul, de nyilván nem csak arról szól.

A szerző informatikai szakértő, a cikk a BtoB magazinban jelent meg. Talán ez a „külső nézőpont” is az oka, hogy a Gillinnek sikerült egységes és logikus levezetést készítenie a jelenlegi állapotok tarthatatlanságáról és a kibontakozás irányáról.

(Hosszú írás, de mindenképpen el kell olvasnia mindenkinek, akit komolyabban érdekel az újságírás jövője. Én még kivonatolásra sem vállalkozom, inkább csak kedvcsinálóként megpróbálok kiemelni néhány gondolatot.)

A hagyományos napilap-modell:

Előállításához rengeteg ember kell (nagy szerkesztőség, tördelés, nyomda, terjesztés)
Nagyrészt saját tartalmakkal gazdálkodik (ezt főleg belső emberek állítják elő)
Csak komoly előfizetői bázissal működik – ennek felállítása drága
A magas előállítási és terjesztési költségekre hivatkozva a hirdetőktől sok pénzt lehet kérni

Ez a rendszer jó ideje szépen működik így már, de amint megbomlik a jól összecsiszolódott szerkezet, gyorsan szétesik az egész.

A hirdetők eddig kitartottak a lapok mellett, mert nem létezett más alternatíva. Ahogy a hirdetők az internet és más új, alternatív hirdetési lehetőségek hatására elkezdtek kihátrálni a napilapok mögül, úgy váltak finanszírozhatatlanná a gigantikus szerkesztőségek. A legtöbb lap komoly leépítésekbe kezdett, ez viszont elkerülhetetlen hatással lesz a lapok büszkeségére, az egyedi tartalomra. Ha viszont a saját tartalmat hírügynökségi anyagokkal, vagy olcsó töltelékekkel kezdik el pótolni, lemorzsolódnak a korábbi előfizetők... (Ismerős?)

Web 2.0. konkurencia

Ez persze még csak a kezdet. A vertikális szervezetben saját tartalmat gyártó lapok számára egyre komolyabb versenyt jelent a nyílt, standardizált és olcsóbb költséggel készülő tartalom.

Gillin a Business 2.0 Magazine cikke alapján   példákat hoz arra, melyik Média 2.0-ás szolgáltató mekkora forgalmat csinál

A cikkben szereplő összegek persze a vezető napilapok számaihoz képest aprók. (havi 60ezer és és 1 millió dollár között mozognak). Azonnal máshogy néz ki azonban a dolog, ha megnézzük az előállítási költségeket. A legnépszerűbb blogokat és információ-elosztókat általában egy, vagy legfeljebb néhány (fizetett) ember működteti. A technikai költségek minimálisak, terjesztés nincs, hagyományos  marketingre alig költenek.

(Legközelebb a „romokon sarjadó” új modellel és az újságíró-szakma újraértelmezésével folytatom)