Még valamikor áprilisban indult a New York Timesban a Talks to the Newsroom sorozatot.
Egy hétig lehet kérdéseket feltenni a szerkesztőség egy-egy tagják, aki aztán egy „igazi” (szerkesztett) anyagban válaszol. A sorozat legfrissebb darabjának főszereplője Michele McNally a fotórovat főszerkesztő-helyettese (vagy valami ilyesmi).

Gondolom, másokban is felmerül a kérdés: A NY Times szakemberei miért nem „élőben” (online) válaszoltak a kérdésekre?

Sajnos nem áll módomban ezt megkérdezni az „illetékesektől”, így csak saját véleményemet írhatom le a vendégek online faggatásáról.

A potenciális interjúalanyok kiválasztásánál a szerkesztők általában nem a gépelési tudást tekintik a legfontosabb szempontnak. Gyakori tehát, hogy a hatékonyság jegyében a válaszadó nem maga csépeli a billentyűket, hanem diktál. A legtöbb ember azonban máshogy beszél és máshogy ír – a diktált szövegek a legtöbbször terjengősek, a mondatok túl hosszúak, nehezen követhetők. Ha az interjúalany javítgatni kezdi szövegeit, menthetetlenül lemarad a válaszaival, elvész az egész kérdés-felelet élő jellege.

Az ilyen online interjúkon azok szerepelnek legjobban, akiknek van érvényes mondanivalójuk, és rendelkeznek fórumos rutinnak is. Hányan vannak ilyenek? Tapasztalatom szerint nagyon kevesen.

A NY Times interjúit olvasva úgy gondolom, hogy sokkal jobban jártunk a szerkesztett szövegekkel így, hogy  ne megy kusza fórumból kell kihalászni a lényeges mondanivalót.