Valahol arról olvastam, hogy a hanglemezkiadók elvesztették létjogosultságukat. Eredeti funkciójuk az volt, hogy hatékonyan terjesszék a felvételeket, illetve megfelelő marketing-hátországot biztosítsanak az előadóknak. Mára az internetes terjesztés miatt a kiadók elvesztették ezeket a funkciókat, napjaik meg vannak számlálva…

Vajon mennyire érvényes ez a séma az újságokra? Az újságírók nem hasonlítanak a zenészekre abban, hogy szükségük van egy Nagy Szervezetre ahhoz, hogy cikkeik eljussanak a közönséghez?

A médiaipar egy része egyre kevésbé különbözik a rokon iparágaktól, így például a zeneipartól. A sztárbemondók, sztár-műsorvezetők és a sztárzenészek előállításának, működtetésének módja szinte azonos. Sokkal kevésbé érvényes viszont ez az analógia a nyomtatott lapokra, vagy az internetre. A lapok, vagy a hírportálok nem foglalkoznak szuper-, mega- , vagy gigasztárok felépítésével. (Valószínűleg nem is lennének képesek rá. Néhány megszállottat kivéve ki emlékszik a riporterek, tudósítók, publicisták nevére?)

Az internet (elvileg) lehetőséget teremt a közvetlen, a Nagy Szervezet közreműködése nélküli publikálásra. Néhány blog a gyakorlatban is bebizonyította, hogy közvetlen kapcsolat is kialakíthatóa a szerző és az olvasók között. A hírgyűjtők, vagy az RSS olvasók segítségével ugyanúgy lehet csemegézni a cikkek között, ahogy a zenehallgató válogathat az iTunes kínálatában. A zárt sajtótermékek ugyanúgy értelmüket vesztik, mint a kötött programú CD-k.

A legtöbb CD nem más, mint egyszerű árukapcsolás. Egy, legfeljebb két „húzószám” segítségével eladja a „masszát”. Az újság – jó esetben – sokkal komolyabb belső kohézióval rendelkezik. A kimazsolázott cikkekkel ez is elvész. Pótolhatja ezt az egymásra mutató blogok laza szövedéke?