Az elmúlt években elég sok olyan gyűjtőoldallal találkozhattunk, ahova amatőr cikkírók küldhetik fel írásaikat. Ezek közül egyiknek sem sikerült túlnőnie a "közösségi homokozó" szintet, betörnie a profik pályájára. (A sok "friss húst" szállító Index - Blog.hu összjáték más kategóriába tartozik.)





Mi is ez az egész? Nagyon úgy néz ki, hogy nem a citizen journalism újabb formája, hanem a keresők és a Google hirdetések manipulálására létrehozott content farm, ami talán idővel keresőoptimalizáló és linképítő felületként szolgáltatásként is hirdeti majd magát.

 Nem sokkal a Médiablog cikke után a Mashable is foglalkozott a perszonalizáció, vagyis a korábbi viselkedésen alapuló szűrés ellentmondásaival. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy már szegény Mashable is kénytelen tőlem meríteni témaötleteit, csak jelezni szeretném a probléma fontosságát, illetve azt, hogy minden ellenkező látszat ellenére egyre fontosabb tehát az munkával készülő szűrés, gyűjtögetés, ajánlás. 


Az egyik megközelítés szerint a már valamilyen területen elismertséget szerzett, véleményvezéri szerepkört betöltő szakértőkhöz illik igazán ez a szerep. Ez az alapelve az itt már korábban bemutatott Say:100 felületnek is.



Ehhez a második iskolához tartozik az egyelőre még csak meghívásos alapon működő Scoop.it is. Itt a  kiválasztottak saját témájukban gyűjthetnek és ajánlhatnak információkat. Az egyes információk, vagy akár a teljes gyűjtemény megosztható (Twitter, Facebook), az olvasók új tartalmakat ajánlhatnak, kommentálhatnak. 

Személyesen nem ismerem. Korábban soha nem is hallottam róla. Nem tartozik a hazai veterán-bloggerek közé. Nem lehetett látni a szokásos geek "kegyhelyeken". Egyszer csak felbukkant a Twitteren és máris csaknem annyi követője volt, mint a többi véleményvezérnek összesen.  

Tulajdonképpen elég lenne belinkelnem néhány korábbi bejegyzésem. (Például ezt.) Résztelesebb elemzésnek semmi értelme.  Csak fogom a fejem, amikor egy újabb, minden koncepciót, stratégiát, valós felhasználói igény nélkülöző "hírportál", vagy hírgyűjtő bukkan fel.


Önmagában nincs vele különösebb baj. Rendesen összerakták, kicsit személyre szabható, vannak benne ötletek, működik. (A kisebb hibák a "béta" állapottal kimagyarázhatók.)



Mindenhonnan azt hallom, hogy mobilos fejlesztésekhez lehetetlen használható embereket (fejlesztőket, tervezőket) szerezni. Közben változatlanul óriási a tülekedés a "portálok", honlapok, hírgyűjtők, kis CMS-ek stb. vidékén. Mindenkit lebeszélnék róla, hogy belevágjon az ezredik, "tökéletes" RSS-alapú hírgyűjtő fejlesztésébe!

"Régimódi, ráérős történetmesélés?" Létezik még ilyen? Nálunk (tudtommal) Vámos Miklós "Lehetetlen?" című műsora volt képes utoljára ilyesmivel tömegeket a képernyők elé ültetni, valamikor még a '90-es években. Vajon lennének erre vevők még  most is?




Ha megnézel néhány, a honlapon elérhető videót, vagy feliratkozol a podcast adásokra, valószínűleg hamar rájössz, miért is rajonganak olyan sokan ezekért az előadásokért. 

  Szeretem, hogy mindig felcsillan remény. Miközben a hagyományos újságírás a fejlettnek nevezett országokban egyre kétségbeejtőbb helyzetbe süllyed, rendre felmerülnek olyan eszközök, módszerek, amiktől majd minden újra szép és jó lesz.

Hirdették már az újságírás jövőjeként a Second Life játékot, sokan messiásként vártaka táblagépekre, most pedig egyesek az AR-ben (Augmented Reality - kiterjesztet valóság) látják a kibontakozás lehetőségét.



Valóban mutatós dolog, hogy mobiltelefonunk kameráját egy újságra irányítva újabb dimenziók (vagy inkább újabb információs rétegek) nyílnak meg, de mindennek egyelőre nem sikerült túljutnia a vásári mutatvány szintjén. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan felbukkannak olyan, a multimédiára fogékony újságírók, aki valóban képesek lesznek az AR-t is integrálni a történetmesélésbe. A probléma csak az, hogy a az igényes videókhoz, vagy a multimédiás összeállításokhoz hasonlóan az AR is költséges játék. Ahol nincs pénz (és kereslet) a minőségi újságírásra, ott igényes AR-tartalmakat sem tudnak majd készíteni.



Amíg újdonság a kiterjesztett valóság, addig lehet vele villogni, kíváncsi olvasókat vonzani, de amint rendszeressé válnak az ilyen anyagok, úgy változik a közönség kezdeti lelkesedése mindennapos elvárássá. Veszélyes játék ez a kiadók számára. Meggyőződésem, hogy a leggazdagabbakat kivéve ma mindenki akkor jár a legjobban, ha a virtuális helyett a valós, minőségi újságírásra összpontosít.

Néhány nappal ezelőtt az androidos "újságokkal" szerzett tapasztalataimról írtam. Ahogy akkor ígértem, most a hangos műsorokról (leginkább a podcast adásokról) lesz szó.

Az új, androidos világban ez másképpen működik. Több podcasting gyűjtő-lejátszó is létezik - én némi próbálgatás után a BeyondPod mellett tettem le a voksot (néhány nappal később szavazatomat 1451 forinttal - professional változat - is megerősítettem). Itt egy induló készleten túl lehet néhány nagy podcast gyűjteményben tallózni, más alkalmazásban elmentett gyűjteményeket importálni és új podcastokat keresni. Mivel a podcastok gyűjtése a telefonon (nem pedig a számítógépen) történik, az egyes adásokat nem feltétlenül kell lementeni, hanem akár "élőben" (streaming) is hallgathjatók.

A Beyond Pod segítségével jóval több érdekes adást szedtem össze, mitn amit képes vagyok meghallgatni, mégsem tudtam ellenállni egy újabb kísértésnek. A Google Labs egyik (mellék)terméke az  Google Listen, aminek segítségével podcastok és más hangos tartalmak között lehet keresni. A BeyondPoddal ellentétben itt műsorok, hanem az egyes epizódok gyűjthetők be. (Természetesen azután maga a műsorfolyam is visszafejthető.) Míg a BeyondPod kiismeréséhez kell egy kis idő (vagy el kell olvasni a használati utasítást) a Google Listen használata  - a Google többi programjához hasonlóan - egyszerű és intuitív.

A látszólagos programbőség ellenére is jól látszik, hogy a podcasting soha nem tudott igazán kiszakadni a rétegműfaj kategóriából. Ennek oka többek közt a kötődés a szintén sokak által már régen halottnak minősített RSS-hez (az podcasting nem más, mint az RSS-be ágyazott hang-, vagy képanyag), illetve az egymással nem kompatibilis megoldások (a különböző bénázások mellett a "szektán kívüliek" számára elzárt iTunes formátumot említeném).

Amit én most "felfedeztem" természetesen nem újdonság. Az iPhone-tulajdonosok évek óta élvezhetik a közvetlen (számítógéptől független) podcast-hallgatást. Ennek ellenére nem tört ki a podcasting-forradalom. A podcasting helyzetét leginkább azzal jellemezhetem, hogy a az eMarketer 2009. tavaszán kiadott, érthetetlenül optimista jelentésén kívül semmi mást nem találtam.

Nem vagyok afféle early adopter, vagyis nem szoktam azonnal rábukni minden új cuccra, szolgáltatásra. Leginkább akkor szánom el magam ilyen lépésre, ha azt valamilyen racionális döntéssel - önbecsapással? -  is meg tudom indokolni. Nem volt Compuserv előfizetésem, internetezni csak akkor kezdtem, amikor már több, viszonylag könynen elérhető szolgáltató is létezett. Mobilt ugyan "hivalból" kaphattam volna, de 2000. végéig ellenálltam. PDA-m soha nem, volt, e-könyv olvasót csak próbálgattam. Mindezek után nyilván nem meglepő, hogy az okostelefon-őrület is most ért csak utól. (Természetesen ez a beszerzés is egy munkához kötődik és nem egy "presztízs-készüléket", hanem csak egy - szerintem -  jó ár / érték arányú androidos okoskát vettem.)

Azt persze eddig is tudtam, hogy az okostelefon elsődlegesen nem telefonálásra kell. Engem a "mobil iroda" funkció sem nagyon érdekel: nem akarok 3,2 hüvelyken Excel táblázatokat és Word dokumentumokat írni, böngészni. Nem érdekelnek a játékok sem, a közösségi médiával meg kibírjuk egymás nélkül arra a néhány órára, amíg nem vagyok "igazi" számítógép mellett. Egészen másról szól ez az egész.

Az ingyen, vagy olcsón elérhető alkalmazások óriási választékával és az azokban rejlő lehetőségekről sokfelé olvashatsz. Koncentráljunk most inkább csak a médiára.

Ahogy korábban már írtam, eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy önszántamból (nem kényszerhelyzetben) mobil képernyőjéről olvassak. Most sem állítom, hogy a Háború és békét mobilon szeretném újra elolvasni, de buszra várva (vagy a metrón tömörülve,, ahol nincs helyem egy újság széthajtogatásához) szívesen átfutok 1-1 cikket.


A mobil böngészés persze nem az igazi. Nincs is rá feltétlenül szükség, hiszen az okostelefonon is jól használható az RSS-hírgyűjtő. A számos (nem hivatalos) ingyenes Google Reader app közül most éppen a gReadert használom - megelégedéssel.

Az off-line olvasásra kitűnő a Guardian Anywhere (ingyenes). Wifi-kapcsolathoz jutva letölti a Guardian kiválasztott rovatait, az érdekes cikkeket azután off-line olvashatom. (Ezek a cikkek természetesen a mobil képernyőjére optimalizálva jelennek meg.)

Gyakori olvasmányaim közül a Mashable és a New Yortk Times is elérhető ingyenes androidos alkalmazáson. Letölteni, élesíteni csak néhány másodpercet vesz igénybe. A NY Times Search segítségével a lap valamennyi 1981 óta megjelent cikke közt kereshetsz.

Amit itt felsoroltam, az csak néhány a számtalan felsorolt lehetőség közül. (Néhány hét után már látszik, hogy ennek töredékét még akkor is reménytelen átnléznem, ha a teljes napi utazással és várakozásra fordított időt mobilos olvasással tölteném.) A legfrissebb adatok szerint több, mint 100.000 androidos alkalmazás érhető el, köztük számos "news app". A helyzet - napról napra - "fokozódik."

Ez a bejegyzés már megint nagyon hosszúra nyúlt, ezért az igazán izgalmas témáról (mániámról), a podcastok "mobilizálásáról" majd legközelebb írok.

A napokban az NPR rádió műsorában arról beszélgettek, mennyire megváltoztatták a felhasználási (fogyasztási) szokások a zenei videókat. Néhány éve még a tv (vagyis az MTV) előtt ülve várták az emberek, hogy végre sorra kerüljön kedvenc klipjük, ma viszont a YouTube a központi "csatorna", de azt is egyre többen nézik/hallgatják mobilon. (Persze általában csak fél szemmel, mert közben valami mást is csinálnak.)

A következmény: Egy olyan, barokkosan megrendezett, sok szereplős klip, mint Michael Jackson 1993-ben készült Thriller (rendező John Landis) a kis képernyőn nem érvényesül. Ma nem nagy apparátusra, lehengerlő látványra, inkább nagy ötletekre van szükség. A beszélgetés egyik résztvevője, Sean Drake rendező legnagyobb örömömre egyik kedvencemet, a futógépes Here it goes again klipet hozza fel példának, ami egyetlen kameraállásból készült, semmiféle digitális trükköt nem tartalmaz, viszont maga az alapötlet (és a kivitelezés) rendkívül kreatív.

A '80-as években hangmérnökként dolgoztam. Én ugyan komolyzenei felvételeket készítettem, de megfordultam könnyűzenei stúdiókban is. Érthetetlenül figyeltem, hogy ruhásszekrény méretű hangfalakon, rettenetes hangerővel hallgatva keverik azokat a számokat, amiket azután az emberek finoman szólva is szerény minőségű kazettás "vólkmenen" (personal stereo), vagy nem kevésbé rettenetes "autós hifin" hallgatnak. (A stúdióban hallható részleteket, finomságokat, minőséget elnyeli a gyenge otthoni készülék és a környezeti zaj.)

Tulajdonképpen valami hasonló történik most az újságokkal is. Itt vannak az újabb és újabb megjelenési formák, a számítógép, az okostelefon, a táblagép, de továbbra is azt látjuk, hogy a kiadók többsége nem tesz mást, mint megpróbálja a hagyományos terméket az új formákba belegyömöszölni. Már most látszik, hogy nem fog menni. Technikai értelemben persze megoldható, sőt, ez a lebutítás kitűnően automatizálható, csak éppen a végtermék élvezeti értéke vész el.

Az újságoknak, magazinoknak is tanulniuk kellene a videóklipesektől. El kell szakadni a régi megoldásoktól, szokásoktól, inkább meg kell nézni, hogyan használják az emberek az új eszközöket és ennek megfelelően kell elkészíteni a tartalmakat. Aki ezt nem látja be, annak nincs esélye a túlélésre.

 Az átalakított Hírszerző kapcsán írta a Twitteren @aftermodern: "mobil verzió nincs... fel nem foghatom, hogy az online médiumok többsége miért szarja le az okosmobilokat... "

Lehet, hogy a mobilok okosabbak, mint a kiadók? A Magyar Telekom különböző szintű vezetői ugyan évek óta beszélnek a "három képernyős stratégiáról"  (a témáért sokáig felelős Simó György nagyon szép prezentációkat tudott tartani erről), de a gyakorlatban nem láttam még ezt működni. Igen, tudom, TV+PC+mobil, de hogyan?

Azt gondolhatnánk, a három képernyős stratégia nem a tartalom változatlan újrahasznosításáról szól. (Ez a web és a tv között egyébként is elég nehezen megoldható.) Persze, integrált szerkesztőségek kellenek, olyanok, melyek képesek párhuzamosan több platformra is publikálni.  Ehhez képest 235 százalékkal növelte forgalmát a pdf oldalakból iPhone/iPad alkalmazást "varázsoló" PixelMags.

Az ilyen pdf-ből átszabott alkalmazásokkal csak átmeneti tartaloméhség csillapítható. "Igazi", úgynevezett "hátradőlős" élményt nyújtani ugyanis nemcsak különleges szaktudást igényel, de drága is. A legtöbb ingyenes app lényege a közönség szondázása. Mi az eladható és mi nem? Ezt szeretnék ma a legtöbben tudni. Elképesztő sebességgel terjednek az okostelefonok, a Morgay Stanley szerint 2013-ra már többen interneteznek mobilról, mint PC-ről, de ki fog fizetni a mobil tartalomért MOST?

Hány okostelefon van ma Magyarországon? 100.000 ± 20%? Természetesen ez a "potenciális piac" sem homogén. iPhone, Android, egyebek... Melyikre kell tartalmat fejleszteni? (Mindegyikre nem lehet, túl drága.) Vajon a 60.000 - 70.000 iPhone tulajdonos közül hányan olvasnák szívesen készülékükön az X. vagy az Y. magazint? Felük? Harmaduk? És hányan lennének hajlandók fizetni is ezért?

Legyünk realisták: a legtöbb ember nem tudatos médiafogyasztásra használja a telefonját, hanem egyszerűen imádja azt buzerálni. (Pontosabban, ha média, akkor zenehallgatás.) Ez a valóság.

Néhány év alatt javulhat a mobilos mobil média helyzete, de addig is ki kell húzni valahogy.

 Lelkes híve vagyok Doransky írásainak, de a legutóbbi A szokás hatalma és az ingyenes web egyeduralmának vége című cikkét átgondolatlannak tartom.

Az írás azt sugallja, hogy az okostelefonokra és a táblagépekre vásárolható tartalmak, szolgáltatások törik meg az eddig kikezdhetetlen ingyenességet.

1. Egyes alkalmazásokat valóban sokan töltenek le (és vesznek meg), de ezeknek a fizetős tartalmaknak az aránya az ingyenesen elérhető tartalmakhoz képest olyan kicsike, hogy szinte nem is látható.

2. Keveset tudunk arról, valóban mi is történik a letöltött tartalmakkal, szolgáltatásokkal. Nagyon újak a készülékek (még az évek óta létező iPhone is), erősen érvényesül még a Tamagotchi-effektus: ha már van, etetni kell a készüléket. Különösen a hírmédiára érvényes, hogy nem tisztultak még le eléggé a felhasználói szokások ahhoz, hogy látni lehessen az új piaci potenciált.

3. Ahogy azt Doransky is írja, az iPhone-ra és a különösen a táblagépekre gyártott, az ingyenes webes tartalmaktól lényegesen különböző (látványos, interaktív, különleges felhasználói élményt nyújtó) online újságok, magazinok előállítása különleges szaktudást és sok munkát igényel. Erre jelenleg csak a nagy kiadók képesek/hajlandók. A többiek továbbra is az ingyenes weben csábítják a felhasználókat.

Most naponta olvashatunk a diadalmas fizetős letöltési rekordokról. (Gyanítom, hogy a hírek hatékony terjesztésébe az Apple is besegít.) Igen, X magazin ipados változatát megvette Y ezer ember. Nagyszerű, de vajon akkor is ennyien veszik majd meg, ha már nem a friss iPad lesz kedvenc játékszerük és már nem 5, hanem 5000 magazin közül választhatnak? Nagyon óvatos lennék, ha a ma rendelkezésre álló adatok alapján kellene fizetős tartalom-stratégiát kidolgoznom!

Sokan azért zárkóznak el "komoly" újságoktól, mert nem értik az azokban szereplő híreket. Hiányoznak azok a háttér-információk, összefüggések, amik elengedhetetlenek a friss hírek megértéséhez. (Ezt rendszeres hírfogyasztóként is átélheted, ha külföldre költözöl és a helyi médiát kezded követni.)

A papírmédia számára nincs más megoldás, lehetőleg annyira meg kell magyarázni mindent, hogy azt a kezdők is megértsék, de a haladókat se idegesítse. (Erre jók a "keretesek" és más, a főszövegtől elkülönülő információk.)

Az online újságok rosszabb és egyben jobb helyzetben is vannak. Rosszabban, mert gyakrabban frissülnek a hírek (könnyebb köztük elveszni) és jobban, mert több lehetőség is van a cikkek közti összefüggések megmutatására. Segítenek a korábbi, a témával foglalkozó cikkekre mutató linkek, a cikk alatt felsorolt kapcsolódó anyagok, a cikkhez társított címkék és kategóriák, de az igazi megoldás mégis a témaoldalak építése.

Ne gondolj semmi forradalmi újdonságra. A témaoldalakat már régen feltalálták, itt-ott alkalmazzák is, csak még nem terjedtek el igazán. Egy ilyen tematikus összeállítás olyan, mintha egy Wikipedia szócikket készítenél, csak éppen 1) a saját kiadványodba illeszted bele, 2) alapvetően a saját kiadványod korábbi anyagaiból rakod össze.(Ha kicsit is ismered a Wikipédiát, akkor azonnal megérted, hogy egy jó témaoldal sokkal több, mint egy tematikus linkgyűjtemény.)

Ha témaoldalakat akarsz készíteni:

• Először is alaposan át kell gondolni, melyek is azok a legfontosabb témák, amikre az emberek kíváncsiak és amelyekkel kiadványod rendszeresen foglalkozik.
• Mindegyik témához kell írni egy jó összefoglalót. Ennek olyannak kell lennie, amitől egy újonc is azonnal képbe kerül,
  
• A témaoldalt nem szabad magára hagyni. Ha a témával kapcsolatban történik valami fontos, a témaoldalt frissíteni kell,
• Természetesen a témaoldalt is el kell látni linkekkel, kapcsolódó anyagokkal stb.
• Ha már vannak témaoldalaid, ezekre a témákkal foglalkozó cikkekből rendszeresen hivatkozni is kell. (Ezért készültek.)

Témaoldalt lehet építeni gyakran emlegetett cégek, vagy ismert személyek nevére - régi trükk az olvasók "benntartására" -, de készülhetnek bármilyen, sokakat érdeklő, bonyolult, sok információt tartalmazó témáról is. Ha működő témaoldalakat akarsz látni, érdemes megnézni a NYTimes.com óriási gyűjteményét, arra pedig, hogy kisebb, helyi lapban is működik a dolog bizonyíték a Spokesman-Review kezdeményezése.

A témaoldalakról szólt az év elején a Google Living Stories  kísérlete is. A New York Times és a Washington Post közreműködésével 2 hónapon át vizsgálták, hogyan működik a kontextus nélküli  folyamatosan frissülő híroldalak alternatívájaként a témaoldalakon alapuló hírszolgáltatás. Köszöni jól. Az olvasók 75 százaléka szerette a Living Stories anyagait. És persze a Google (a kereső) is imádja a tartalmában rendszeresen frissülő, de állandó címen megtalálható tematikus oldalakat.

Azt persze tudni kell, hogy a témaoldalak felépítése, figyelése (linkelése), rendszeres karbantartsa némi munkával jár, vagyis pénzbe kerül. Ezek az oldalak nem úgy működnek, mint a"szenzációs" hírek, nem hoznak rövid idő alatt óriási forgalmat. De nem is "futnak le" olyan gyorsan, mint egy aktuális hír. Amellett, hogy hosszú időn keresztül hoznak kattintásokat, egy átlagos cikknél tovább "benn tartják" az olvasókat, jelentősen növelhetik az "újság" tekintélyét, elismertségét..

Tulajdonképpen nem értem, miért élnek ezzel a lehetőséggel olyan kevesen.

Adalékok:

Ha a múltkor nem olvastad el a kontextus nélküli újságírásról szóló bejegyzésemet, most még bepótolhatod.

Bárdos András kitűnő, nagy tapasztalatú újságíró, szimpatikus személyiség, aki nyilván többet érdemel egy bulvárhíradó (fél)műsorvezetői posztjánál. A régi világban talán kinőhette volna magát egy új Vitrayvá, a mostaniban nehezen találja a helyét. Ez a csendes, nyugodt stílus ma nehezen eladható.

Az Origo a múlt héten jelentette be, hogy a választásokig leszerződtette a nemrég szabaddá vált Bárdost. Az Origo évekig ragaszkodott a színtelen-szagtalan újságíráshoz. Mostanában mintha kezdene rájönni, hogy nagyon is kellenek a húzónevek. Bárdos "importja" egy ismert, népszerű személyiséggel turbózhatja fel az Origót, közben erősítést adhat az egyébként elég lagymatag videó szekciónak.




Bárdos szerződtetése tehát jó ötlet, jó az üzenete is, de mit fog csinálni? Az Origo érthetően óvatos, egyelőre csak a választásokig kötelezte el magát. Bárdosnak talán kínos az új szerepkör, ezért jópofáskodással próbálkozik: „Gőzöm sincs, mennyire más internetre műsort készíteni, mint tévére”. -nyilatkozta a Kreatívnak. Sajnos ez látszik is a sorozata első darabján.

Az Ígéretek földje: korrupció lassú, unalmas, semmi újat nem nyújtó riport-összeállítás, amit operatőri és vágói manipulációkkal próbáltak feldobni. Maga a téma is szerencsétlen. A korrupció lényege ugyanis éppen az, hogy nem lehet videóra venni, tévében mutogatni. Marad tehát a szokásos megoldás: szakértők, érintettek, illetve még aki éppen ráér beszélnek róla. Így Bárdos műsorában megszólal Majtényi László, Morvai Krisztina, a Transparency International és a TASZ szakértője, de - teljesen érthetetlen módon feltűnik például Pallagi Ferenc, a Bors főszerkesztője is. Az összeállítás az "objektív újságírás" jegyében készült, Bárdos udvariasan megkérdez és meghallgat mindenkit. A baj csak az, hogy az egész érdektelen. Az egyes riportalanyok mondandójából csak foszlányok kerülnek be a videóba, a műsorvezető pedig csak díszletként álldogál a képeken.

A korrupcióról szóló videó azonban egészen felértékelődik a második "adás", az Ígéretek földje: Nők megnézése után. Bárdos itt is a kereskedelmi tévékből ismert dramaturgiával próbálkozik: Szerkesztői felvezetés (stúdió helyett egy sivár irodai tárgyalóban), majd összeszecskázott interjúk. Hogy miért éppen Koncz Gábor színész, Rácz Zsuzsa író, Szepessy Zsolt monoki polgármester és Kukorelly Endre író szólalnak meg, azt csak csak Bárdos tudhatja. A koncepció a videó 5'25''-én nem jön át. (Arról, hogy ez az epizód hogyan kötődik a választásokhoz, spekulálni is kár.)

Bárdos éppen azzal próbálkozik, ami a weben a legkevésbé működik: a "beszélő fejek" videóval. Az előre felvett és összevágott, egymással (és a riporter véleményével) nem ütköztetett mondatok azonban tökéletesen súlytalanok. Hogy erre a webes közönség nem vevő, jól bizonyítják a kiábrándító nézettségi adatok.)

Bárdos (eddigi) kudarca nem egyedi eset. A világ vezető hírszolgáltatói már évekkel ezelőtt szembesültek a "tévéseket venni, vagy saját stábot nevelni" dilemmával. Bár nyilván akadtak tévések, akik hajlandók voltak megtanulni, megérteni az internetes videózás nyelvét, a tévéktől átigazolt, az ottani gyakorlatot alkalmazni próbáló szakemberek rendre kudarcot vallottak. Nem Bárdosban van tehát a hiba.

Az eddigi két epizód alapján úgy látszik, hogy az Origo rossz utat választott. Egy átgondolt, önálló stratégia kialakítása helyett hirtelen elhatározásból vett egy drága sztár-műsorvezetőt, bérelt mögé egy stábot. Nem tudom mibe kerülhetett mindez, de tartok tőle, hogy nagyon rossz az ár/érték arány. Talán Weyer Balázs előre tudta ezt és ezért vágott olyan savanyú képet a Kreatív videóján?

Úgy emlékszem, a TED-ről is Dobó "Doransky" Matyitól hallottam először. Talán Barry Schwartz szenzációs klottgatyás videóját láttam elsőként, de hamar megéreztem, hogy itt nem csak érdekes videókról, hanem valami másról van szó.

Adott egy konferencia, ami nem egy szakma, üzlet, vagy egy tudományág köré szerveződik. Egyetlen vállalt küldetése, hogy bizonyos, a "világot javító" eszmék terjedését segítse. Kicsit olyan, mint egy szabadegyetem. Különböző helyekről jött okos emberek érdekes dolgokról beszélnek... Rendben, de miért van az, hogy a legkülönbözőbb területeken dolgozó emberek jelentős összegeket áldoznak azért, hogy ott lehessenek valamelyik TED konferencián? (Annál is érthetetlenebb ez, mivel az előadások felvételei ingyen megnézhetők a weben.) Valóban létezik az, amit a "TED szellemiségének" szokás nevezni, vagy csak egy jól marketingelt esemény az egész?

A szerencsések, akik már jártak "nagy" TED konferencián azt mondják, hogy az élmény jelentős része nem is a színpadról, hanem a nézőtérről származik. (Ez nem meglepetés, hiszen a társas befogadás különlegessége tartja életben a színházakat és a koncerteket is.) A jó, fogékony közönség persze visszahat az előadókra is, aki ettől fantasztikus teljesítményre képesek. Mindez átjön a videókon is, amit azután az online közönsége lelkesen (és ingyen) terjeszt. Ilyen egyszerű a "varázslat".

Tegnap a TEDx Danubián, az első hazai TED-baby konferencián töltöttem a napom. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a TED "franchise"formában  is képes lesz-e erre a varázslatra.

1. Magas mérce. A rendezvény első felében eredeti TED-előadásokat láthattunk - felvételről.
Kissé furcsának találtam az ötletet (egyébként a TED által kikötött kötelező elem), de be kellett látnom, hogy működik. Egészen másképp hatnak ezek az előadások az Uránia mozi nagy vásznán, közösségben nézve, mint otthon, "négyszemközt", a számítógép monitora előtt. Valahol bátor dolog is ez, mert így egy színpadra kerülnek a "TED sztárjai" és a helyi előadók.

2. Vannak profi előadóink? A weben sok olyan TED-előadást láttam már, aminek a témája ugyan kissé távoli számomra, de megfogott az előadó stílusa, személyisége. Itthon viszont különféle rendezvényeken sok olyan előadást szenvedtem már végig, aminek érdekelt volna a témája, de rettenetes volt az előadása. Mióta tudomást szereztem a TEDx Danubia előkészületeiről foglalkoztatott, hogy vajon tudnak-e megfelelő színvonalú előadókat keríteni, illetve képesek lesznek-e komoly mondanivalóval rendelkező okos embereket megtanítani előadni? A nap egyik tanulsága, hogy csodák továbbra sincsenek, viszont az igazán eredeti mondanivaló valamennyire kompenzálja az előadásmód hiányosságait. A kellemes meglepetés viszont az, hogy vannak igazán átütő hazai előadók: Hetesi Zsolt olyan előadást tartott, ami bármelyik "nagy" TED-en is megállná a helyét. Különleges volt Kiss Ulrich jezsuita atya produkciója ia. Különleges egyéniség, akit nem kell "megcsinálni". Elég, ha kiáll a színpadra és mesél... Élmény volt Tasi István előadása is. (Fellépését jelentős online hiszti előzte meg.) Mérő László sajnos em tartott önálló előadást, de az egyik videó-előadás kommentátoraként most is hozta a formát. Mihály György pedig az a fajta ember, aki a színpadról is olyan közvetlenséggel képes megnyilvánulni, mintha előző eset a közönség minden tagjával együtt sörözött volna.
(A többi előadásról nincs  értelmem részletesebben írni. Valamennyi előadás- köztük lét, az üzleti konferenciákról ismerős bullshit-prezentáció - felkerül a konferencia weboldalára.)

3. Közönség. Jó dolog, hogy megnézhettük előre (utólag) a konferencia weboldalán a résztvevők listáját. Reklámosok, marketingesek, kutatók, egyetemi emberek, internettel foglalkozók... Nem láttam senkit a nagy cégek vezetői közül. Nem voltak ott ismert médiaszemélyiségek. Hiányoztak (nem nekem, hanem a listáról) a politikusok, közéleti szereplők. (Talán azért is, mert a szervezők ne osztogattak ingyenes VIP belépőket.)

4. Vegyülés, ismerkedés. A TED szervezői felismerték, hogy minden társadalmi esemény egyik legfontosabb része a szünet. Ez nem csak az anyagcsere, hanem a gondolatcsere ideje is. Lehet, hogy Kaliforniában vegyülnek, új arcokkal ismerkednek, friss gondolatokat osztanak meg egymással az emberek, nálunk a legtöbben inkább régi, bejáratott ismerőseikkel csevegtek. (Őszintén szólva ez egyáltalán nem lepett meg.)

Hallottam néhány jó előadást - nagy szó! -, de volt-e TED-élmény? Egy nappal a konferencia után elég nagy biztonsággal mondható, hogy igen. Máris várom a videókat és a következő rendezvényt!

Frissítés:

Itt már elérhetők a TEDx Danubia előadásai (sajnos Microsoft Silverlight kell hozzá)

A hírgyűjtők körüli hiszti szinte mindig a Google Newsról szól. Az ideges kiadók azt állítják, hogy a GN eltéríti olvasóikat, a Google illetékesei pedig azzal vágnak vissza, hogy inkább köszönet illetné őket, hiszen óriási forgalmat szállítanak a szemlézett kiadványoknak.

Mint olyan sokszor, az igazság most is "majdnem" középen van: Az Outsell piackutató 3000 fős (amerikai)mintán végzett felmérése szerint a megkérdezettek 44 százaléka valóban jóllakik a Google News oldalaival és egyáltalán nem kattint át az eredeti forrásokra.

A paidContent szerint az Outsell távolról pártatlan a "barát, vagy ellenség" játszmában, az önbevalláson (nem pedig követett internetezésen) alapuló vizsgálati módszer is vitatható, de az eredmény ennek ellenére tanulságos.

1. Ha egy hírgyűjtő képes sok millió embert magához vonzani és ennek a felét átpasszolja a forrásoldalaknak, akkor ez nem is olyan rossz buli. (Az eredeti oldalak nyilván nem egyenlő eloszlásban részesülnek ebből a forgalomból.)

2. Ha egy kizárólag címeket, bevezetőket (lead) és linkeket közlő webhely képes kielégíteni a látogatók csaknem felét, akkor az "igazi" híroldalaknak talán kár is magukat annyira strapálni. Ez persze önmagában nem újdonság. Mióta elterjedt az RSS, csak az nem csinál hírgyűjtő "portált", aki nagyon nem akar. Persze egy valóban jó, látogatott hírgyűjtőt összehozni egyáltalán nem könnyű.

A hírgyűjtők és az online újságok vitájáról a "plázák" és a szaküzletek harca jut az eszembe. A bevásárlóközpont egy helyre koncentrálja a sokféle boltot, ami praktikus, ha nem tudod pontosan, mit is akarsz venni, vagy ha sok bolt kínálatát akarod gyorsan feltérképezni. Ha azonban pontos elképzelésed van arról,  mit akarsz venni, jobb egy profi szakboltba menned, mert a bevásárlóközpontban csak idegesít a sok, számodra érdektelen bolt, ha szakboltba mész nem kell több emeleten és millió emberen átverekedned magad és (ha szerencséd van) még szakszerű kiszolgálásban is részesülsz.

Ha tudom, hogy a hvg.hu egy cikkét akarom elolvasni, akkor közvetlenül náluk keresem. Ha át akarom tekinteni a mai hírtermést, a Mitortent.hu oldalait futom át. Ha viszont arra vagyok kíváncsi, ki írt egy adott személyről, eseményről, akkor a  Hírkeresőben keresek rá a nevére.

Szerintem nincs semmi baj a hírgyűjtőkkel...egészen addig, amíg működnek híroldalak, születnek hírek, amiket össze lehet gyűjteni.

Utóhang:

Már többször írtam róla, hogy szerintem sok tekintetben az Index címoldala is olyan, mint egy hírgyűjtő. Az adatokat nem ismerem, de látatlanban is megkockáztatom, hogy náluk is Google Newséhoz hasonlóan alakulhat a jóllakik / az előétel után a főételre megy arány.

A jól értesül Spirk József (Index) szerint a 2/3-os többség megszerzése esetén Orbán bezáratná az MTI-t. Gonosz pletykák szerint azért, hogy szőlőbányát létesítsen a helyén. Racionális érvek szerint azért,  mert jelen formájában nincs már szükség rá.

Vince Mátyás, az MTI elnöke és Cser-Palkovics András, a Fidesz helyettes szóvivője természetesen sietve megalapozatlannak, illetve hülyeségnek minősítették az Index értesülését, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ilyen elképzelések valóban léteznek, csak idő előtt kiszivárogtak.

Az első hírügynökségek felállítása 120 éve óriási ötlet volt. Az akkori legfejlettebb technológia (távíró) és a lapoktól független újságírók kombinációja sokáig verhetetlen maradt. A hírügynökségek révén a lapok olyan hírekhez is hozzájutottak, amiket másképpen nem tudtak volna megszerezni.

A XIX. század végén alapított ős-hírügynökségek alapja a technikai monopólium volt.  Az eszközök idővel  korszerűsödtek, a monopólium megmaradt. Az újságoknak, majd a később megjelenő tévéknek és rádióknak kényelmes volt, hogy nem kellett drága eszközökre beruházni és embereket foglalkoztatni. (A hírügynökségek igénybevétele nem más, mint híripari outsourcing.)

A hírügynökség tehát sokáig jó buli volt. Többségük tisztán üzleti alapon működött, de például az amerikai Associated Press (AP) százvalahány lap közös tulajdona és csak a "külsősöktől" kérnek pénzt.

A szocialista országok természetesen sietve államosították hírügynökségeiket, ahol azok új funkciókat is kaptak. Ezentúl a hírek terjesztése helyett egyik legfőbb feladatukká egyes ("nyugati") hírek visszatartása, más ("baráti") hírek felerősítése vált. Szerteágazó munkájuk része volt még, hogy különböző szintű "bizalmas", illetve "szigorúan bizalmas" (vagyis kevésbé cenzúrázott) anyagokat állítsanak elő a pártvezetés meghatározott körei számára. (Melléküzemágként persze még a kémelhárításnak is bedolgoztak.)

A rendszerváltáskor előkészítésekor a pártoknak rendkívül fontos volt, hogy üzeneteik a médián keresztül eljussanak az emberekhez, ezért erősen felértékelődött az MTI szerepe. Az MTI bekerült a közszolgálati intézmények közé, állami apanázst és többpárti kuratóriumot kapott. A médiatörvény megszületésekor persze még senki sem sejthette, hogy jön majd az internet, ami értelmetlenné és értelmezhetetlenné teszi a korábbi hírelosztási monopóliumot.

A XIX. század végén kialakult hírügynökségi modell fenntartására ma már nincs szükség:

• Az internetnek köszönhetően megszűnt az információk továbbításának és terjesztésének a monopóliuma.
• A hírforrások nagy száma és a rendelkezésre álló alternatívák miatt értelmezhetetlen a központi hírelosztás.
• A kiküldött tudósítókra épülő hálózat költség/hatékonyság aránya megkérdőjelezhető.

Vitatható az a rendszer is, ahol egy jórészt költségvetési támogatásokból fenntartott intézmény piaci szereplőket lát el információkkal. Valódi piaci árakat alkalmaz az MTI? Ez nyilván csak akkor derülne ki, ha különválna egymástól a kormányzati/politikai szócső és az üzleti hírszolgáltatás.

A kényelmes és olcsó MTI ma az egyik legfőbb gátja annak, hogy a pártok és a különböző szervezetek normális, hatékony kommunikációs csatornákat alakítsanak ki.  Az olcsó mti-s "hírvatta" kivonása persze komoly csapást jelentene az önálló médiának az önálló tartalmat előállítani képtelen számára is, átláthatóbb piacot az önálló tartalmat előállítók és a hirdetők számára.  Az MTI haszonélvezőinek érdeke az, hogy fennmaradjon a mostani rendszer. Nekünk, akik a számlát álljuk viszont az az érdekünk, hogy ne maradjon fenn.

Nem akarok most újabb vitát nyitni a "van-e jövője a podcastoknak" témában, inkább csak szeretnék néhány megbízható forrást ajánlani azoknak, akik szívesen hallgatnának színvonalas online médiával, marketinggel, újságírással foglalkozó webes adásokat.
(A rossz hír, hogy valamennyi ajánlott műsor angol nyelvű - a jó hír, hogy rendszeres hallgatásukkal jelentősen fejlesztheted beszédértésed.)

Egyik újdonsült kedvencem BlogTalkRadio egyik "csatornájaként"  működő. ColumbiaJournalism sorozat, a Columbia Journalism School adása. A kissé rendszertelenül jelentkező adásokban hosszabb beszélgetések, interjúk hallhatók. Eddig nagyjából 50 adásra került sor. Érdemes a régebbi műsorok közt is keresgélni.

A Journalism Now Podcastról még indulásakor beszámoltam.  A College of Journalism and Communications (University of Florida) és a Poynter Institute közös podcastja a kezdeti ügyetlenkedés után elég hamar magára talált. Legfrissebb, november 4-i adásuk már sorban a 27. volt. A 30-60 perces műsorok általában egyetlen témát járnak körül.

A heti rendszerességgel jelentkező Media Talk a Guardian médiával foglalkozó magazinműsora. Érdekes műsor, de Matt Wells és vendégei időnként képesek igen mélyen belebonyolódni a BBC és az Ofcom (a brit médiahatóság) belügyeibe, ami a magyar hallgatók közül talán keveseket hoz izgalomban  Néha három szakértőt is hallhatunk - gyakran egyszerre. Valódi élő műsor.
A Media Talk néhány hónapja amerikai "lerakatot" is működtet. A padContent és a Guardian havonta jelentkező közös adását, a Media Talk USA -t maga Jeff Jarvis vezeti.

A For Immediate Release blogról korábban már részletesebben is írtam. A pr és a tech határán mozgó, a közösségi médiával is előszeretettel foglalkozó, heti két alkalommal jelentkező podcastból akkor is alaposan képbe kerülsz, ha semmi mást nem olvasol, hallgatsz, nézel. (Más kérdés, hogy idővel kitörhet rajtad a FIR-mérgezés. Tapasztalatból beszélek.)

Az On the Media az amerikai NPR ("közszolgálati") rádió "podcast adója". Érdekes a Media Biz  csatorna, szeretem a Newspapers csatornát is, de sok más érdekes műsor is akad még itt. Az On the Media egyetlen hátránya, hogy műsorai rövidek. Ezek nem olyan adások, amit utazás, futás, vagy a kutya sétáltatása közben lehet hallgatni, ráadásul a rövid adások sokszor nem képesek elég alaposan feldolgozni egy-egy témát.

Korábban a  Marketing Over Coffe is állandó hallgatnivalóim közé tartozott, de egy szerencsétlen adásuk óta kiábrándultam belőlük, azóta ritkábban hallgatom őket.

Természetesen még számtalan lelőhely akad, ahol jó popdcastokat, webcastokat, vagy alkalmi adásokat lehet találni. A BBC, a Guardian, a NYTimes, a BuisnesWeek stb. honlapja mellett még a Blag Talk Radio, vagy az iTunes podcast szekciójában lehet gyorsan jó eredményeket elérni.

Te mit adnál még hozzá a hallgatnivalók listájához?

Online bolyongásaim (semmi szörfölés!) során nemrég belebotlottam a www.tartalomszolgaltatas.hu oldalba.

Az elv egyszerű: Az újságírók cikkeket, fotókat akarnak eladni, a különböző kiadványoknak meg éppen ilyesmire van szükségük.  Logikus tehát, hogy hozzuk össze ezt a két oldalt.

A Tartalomszolgáltatás.hu működése is igen egyszerű. A szerzők feltölthetik anyagaikat a megfelelő kategóriába, majd várhatják, hogy felbukkanjon a Vevő. Az érdeklődő kiadók csak ízelítőt kapnak a cikkekből, ingyenes lenyúlásról szó sem lehet, az árak nyilvánosak, ha kell a cucc, berakják a kosárba és már vihetik is.

Lehetne persze még sokat csicsázni a szolgáltatást. Lehetne kulcsszavakat (címkéket) rendelni az egyes anyagohozk, kifinomult keresőt építeni, licitálni a kapós cikkekre... A lényegen azonban ez sem változtatna. A Nagy Kérdés ugyanis az, hogy életképes-e ez a modell?

A tartalom-piactér nem új dolog, világszerte, évek óta próbálkoznak vele. Eddig vegyes eredménnyel.
Azt hiszem, a kisebb probléma az, hogy egy jó piac működéséhez kellő kínálat és sok vevő kell.
A cikk (különösen az aktuális témával foglalkozó) gyorsan romló áru. Ha rövid idő alatt nem kel el, ki lehet dobni. Melyik szerző meri felvállalni ezt a kockázatot? Kevés. Érvényesíthető-e ez a kockázat az árakban? Aligha.

Mégsem ez a legnagyobb baj a cikk-piacterekkel. Hanem az, hogy idegen a szerkesztők napi gyakorlatától. A legtöbb szerkesztő  nem zseniális, hanem megbízható anyagokat akar, amiket legbiztosabban a már korábban megismert, bevált szerzőktől kap meg. Nem fogja tehát feltúrni a cikk-piacokat, ott felkutatni az igazi gyöngyszemeket, inkább dolgoztat azokkal, akiktől tudja, mit várhat. A már némi rutinnak és kapcsolatokkal rendelkező újságíró sem kockáztatja meg, hogy a cikkpiacon járjon le munkája szavatossága, inkább - ha nyomottabb áron is - megpróbálja eladni azt a bejáratott csatornákon keresztül.

Ne csodálkozz tehát, hogy a cikkpiacon főleg kevésbé romlandó tömegárut találsz és a vevők sem a vezető kiadványok szerkesztői közül kerülnek ki. Ördögi kör?

Utószó:

1. Gondolataimat a Tartalomszolgáltatás.hu felbukkanása ihlette, de alapvetően nem arról, hanem az általa is képviselt modellről szól. Nem kívántam tehát a szolgáltatást, vagy a  honlapon felkínált cikkeket minősíteni.

2. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a piactereken a  fotók az írásos anyagoknál jobban értékesíthetők. Ennek az lehet az oka, hogy a kínálat gyorsabban áttekinthető, az áru kevésbé romlandó, a kínálat nagyobb.

Nem haragszom a Népszabadság Online-ra, soha nem állt szándékomban bántani azt azt készítő embereket. (Ezt azért sietek leszögezni, mert egyes hozzászólók Népszabadság-fóbiával vádoltak meg.) Haragszom viszont azokra a vezetőkre, akik rossz döntéseikkel ide juttatták a Népszabadságot. Magyarország vezető, de csökkenő példányszámú napilapja csak egy olyan online kiadványt képes élőállítani, ami méltatlan pozíciójához. Röviden elmondom, miért gondolom ezt.

"2008. őszén a Népszabadság nagy csinnadrattával kirukkolt egy új (félig kész) honlappal és bejelentette, hogy integrálta szerkesztőségeit. Valójában annyi történt, hogy megszüntették a NOL viszonylagos önállóságát (a nyomtatott lap főszerkesztője, az online média iránt korábban különösebb affinitást nem mutató Vörös T. Károly közvetlen irányítása alá került ez a terület is), kirúgták az online kiadásnál dolgozók egy részét és  integrált newsroomnak nevezték ki az egyik szerkesztőségi helyiséget." - írtam egy korábbi bejegyzésemben.

Az eredmény egyértelmű. A Népszabadság online címlapján kiemelve a mai nyomtatott lap címei sorakoznak. (Természetesen az oldalon látható fotókat is láttam már a lapban.) A nyitóoldal közepét kitöltő "hírfolyam" olyan, mint a disznósajt: bedarálnak ide mindent, ami (többé-kevésbé) ehető - hírügynökségi hírt, a lapban megjelent cikket, blogbejegyzést. Hiába kattintok a hírblokk különböző füleire, itt csak a már jól ismert kártyákat kevergetik.

Értem persze, mi ennek az oka. A Népszabadság Online minimális létszámmal működik, ezért érzékelhető mennyiségű saját anyagot nem képesek előállítani. Az "integráció" ellenére a nyomtatott lapnak dolgozó újságírók továbbra sem készítenek kizárólag az online kiadásba szánt anyagokat. Az először a weben megjelenő, folyamatosan frissülő, majd a másnapi újságban kidolgozva, összefüggéseibe helyezve megjelenő cikkeknek nyoma sincs. Nyilván nincs rá idő, energia, de valószínű, hogy ez ehhez szükséges szerkesztőségi kultúra egyelőre idegen a Népszabadságtól.

Azzal kell tehát gazdálkodni, ami van. Főképp a napilapos cikkekkel és a hírügynökségi anyagokkal. Több tucat különböző témájú cikket megnyitva szomorúan (de nem túlságosan meglepve) azt láttam, hogy 99 százalékukában egyáltalán nincsenek linkek és csak elvétve fordulnak elő kapcsolódó anyagokra mutató hivatkozások. Ha vannak is ilyenek, kizárólag a Népszabadság korábbi cikkeire mutatnak. Külső hivatkozásokkal, vagy a saját blogfarmról (Nolblog) való bekötéssel nem találkoztam.

Az online újság nem egyszerű faliújság, ahol elegendő (virtuális) rajzszöggel kitűzni a többé-kevésbé friss cikkeket, képeket. A lényeg éppen a cikkek összefüggésekbe helyezése lenne. Miért nem kapcsolódik például a Malévval foglalkozó cikk a korábbi maléves cikkekhez, más lapok maléves írásaihoz, a témával foglalkozó blogbejegyzésekhez? (A Malév csak egy véletlenül kiragadott példa.) Nem ez lenne a webes újság legfontosabb szolgáltatása? Miért nincsenek legalább  kulcsszavakkal (címkékkel) ellátva a cikkek? Akkor legalább magam keresgélhetnék az azonos kulcsszóval ellátott anyagok között.

Mindezek jórészt költői kérdések. Feltételezem, hogy a Népszabadság Online szerkesztőségi rendszere minderre alkalmas. Az, hogy nincsenek olyan online szerkesztők, akik az anyagok közti összefüggéseket felderítenék, a megfelelő hivatkozási rendszert kidolgoznák szakmai döntés eredménye.

Változó tulajdonosok, vezetők rossz döntései (és a szerkesztőség egy részének ellenállása) az oka, hogy ma nem a Népszabadság Online Magyarország "szeriőz" (ők imádják ezt a béna kifejezést) online újságja. Tíz évvel ezelőtt mindennemű verseny nélkül átengedték a terepet egy (akkor) jórészt lelkes amatőrökből álló, szinte semmilyen anyagi háttérrel nem rendelkező társaságnak (Index) és egy távközlési vállalat médiaháttér nélküli induló vállalkozásának (Origo). Ma már nagyon sok pénz kellene a felzárkózáshoz. (Nem az Index, vagy az Origo megelőzéséhez, csak megközelítéséhez.) Nem hinném, hogy a Népszabadságnál, vagy a Ringiernél bárki komolyan fontolgatna ilyen terveket. Realista lévén és is megelégednék valami olyasmivel, mint a tegnap indult Texas Tribune. 16 ember 3 hónap alatt hozta össze.

Utószó:

Természetesen a Népszabadság Online-on is van, ami tetszik. Általában érdekesek, színvonalasak a NolTV anyagai, szeretem az infografikákat, jó a poligráf és rendszeresen akadnak érdekes bejegyzések a Nolblog alatt. Ahhoz, hogy ezek  ne csak a levegőben lógjanak kellene egy folyamatosan működő online újság. Gyors változásra nem számítok.

Az IT Business hálás téma. Elég megadni a kezdőrúgást, azonnal csatlakoznak a többiek  a rugdosáshoz..
(Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy a Web Népe gonosz. Az ITB az elmúlt években bőven adott alkalmat a rugdosásra és a köpdösésre is.)

Természetesen mint katonaló a trombitaszóra, úgy kaptam fel a fejem, amikor a btl.hu-ban megláttam a címet: Az online közösségek felé nyit az IT Business.

Csalódtam. Az IT Business új webhelye sokkal jobb, mint amire számítottam. Igaz, nagyon jó pozícióból indultak: Az előző képződmény évekkel alulmúlta még a hazai átlagot is.

Az első benyomás ugyan kissé sokkoló - túlméretezett, ronda fejléc, automatikus váltakozó ajánlók, bágyadt szürke menük rovatcímek stb.  Ha képes vagy ezen  túlenni magad, találsz érdekes dolgokat. A Publicisztika rovatban (ami az URL-ben valamiért a /gondolatok alatt jelenik meg) egyebek közt Bőgel György, Z. Karvalics László és Tömpe István írásaira bukkantam.

Ezek persze csak hagyományos publicisztikák (elvileg lehet hozzájuk hozzászólást írni. Az új itbusiness.hu viszont nagyon ráfeküdt az interaktivitásra. Van mindenféle kereső. Ebből érdekes lehetne a Karrierszkenner, ha sikerülne valóban friss, érvényes adatokkal feltölteni. Én pillanatokon belül több elavult adatba futottam bele. Kár.

Nyilván nem annak szánták, mégis nagyon vicces a Kérdezőbiztos. Afféle mesterséges unintelligencia. A szándék itt is jó, de a feladat láthatóan meghaladta a készítők lehetőségeit.

Figyelemre méltó a blogajánló.  Csupa blog.hu-s blog. Kíváncsi vagyok, mit szól ahhoz az Index, hogy az ITB az ő blogfarmjukon garázdálkodik. (Egyáltalán, szólhat valamit? Hiszen csak RSS-ek behúzásáról van szó.)

Az új ITB-nek persze van RSS-e - sajnos nem rovatokra bontott, csak ömlesztett. Van "baráti RSS-olvasójuk" is,a hírlapom.hu. És persze van legolvasottabb, legkeresettebb... listák - ahogy kell.

Kár fanyalogni. Senki sem gondolta, hogy az ITB egyszerre lekörözi a CNET-et, viszont kis kiadó létükre komoly lépést tettek előre. A folytatás elsősorban azon múlik, leállnak-e itt, lesz-e erejük (pénzük, emberük) a hibák kijavítására, az adatbázisok feltöltésére, az itbusiness.hu napi működtetésre - és az elmúlt években felhalmozódott előítéletek leküzdésére. Ideje, hogy az IT Busisess munkatársai is kijöjjenek a bunkerből és a "nyakkendős emberek" mellett szóba álljanak a szélesebb közönséggel is.

Néhány évvel ezelőtt egy podcast vállalkozáson törtem a fejem. A riporterként bevonható embereken spekulálva az elsők között jutott eszembe Szalay Dani. A vállalkozásból nem lett semmi -  működőképes üzleti modelljét azóta sem találom - , viszont örömmel látom, hogy Dani elindította saját podcast oldalát, a Vipcast.hu-t

A név jó, a körítés (design, kiegésztő információk)  alapvetően rendben van. Egyelőre mindössze 3 adás van fenn, azokon lehet rágódni.

A Vipcast nem valamilyen kiválasztott témára, hanem az "érdekes emberekre" koncentrál. Az csak később derül ki, hogy szerencsés-e ez az irány, hiszen egy ilyen vegyes tematikájú oldal csak lassabban találja meg közönségét, mint egy tematikus podcast. (A TED is vegyes tematikájú, mégsem hallottam még senkit, aki fanyalogna emiatt. Igaz, az ottani választékban mindenki megtalálja a számára érdekes előadókat.)

A jelenleg hallható három anyag még nagyon "rádiós". Nagyon hirtelen esünk be az "adásba" (nincs előtte semmi felvezetés), a hazai média követelményeinek megfelelően nagyon visszafogott bennük a riporter.

Számomra a podcast sokkal személyesebb, mint egy rádióműsor. Kedvenc podcastereimet ugyanúgy (szinte) személyes ismerőseimnek tekintem, mint a naponta olvasott bloggereket. Természetesen nincs szabály arra, milyennek kell lennie egy podcastnak. Sok az online monológ, a rádiós kérdés-felelet (ezek 90 százalék ráadásul telefoninterjú), a mindenki_sorban_mondja_a_magáét "kerekasztal". Nem baj, elférnek ezek is a weben. Kedvenceim mégis azok a beszélgetések, amiket hallgatva úgy érzem, mintha én is jelen lennék, néha legszívesebben beleszólnék, vagy kérdeznék. Tudom, nagyon nehéz ilyen műsorokat csinálni, de egyeseknek sikerül. Rendszeresen.

Daninak ezúton is azt tanácsolom, próbáljon elszakadni rádiókban szerzett rutinjától, merjen lazább lenni, vitatkozni, közbevágni, kérdezni. Ne simára polírozott adásokra törekedjen, hanem arra, hogy a felvételeken átjöjjön a riportalanyok és a kérdező egyénisége.

Tudom, tanácsot adni könnyű, azt megvalósítani nehéz. Ezért gyorsan hozzá is teszem, hogy nekem ugyan nagyon határozott képem (hangképem) van az "ideális podcastról", fogalmam sincs, mi a titka, trükkje, hogyan lehet megcsinálni.

Még valamikor június elején értetlenkedtem annak kapcsán, hogy a CEMP (újabb) "női portált" indított. Most itt a Ringier-féle változat, a Pink is.

Hurrá, újabb kiadvány, ami az internetező szőke nőket veszi célba. A piac nyilván szépen bővül, a célcsoportból egyre többen találják meg a számítógép "power on" gombját. A Ringier eddig nyomtatott lapokkal elégített ki a célcsoport kielégíthetetlen szellemi igényét, most  a kor szavára hallgatva az internet felé lépnek. (A Ringier erős a kutatásban - náluk dolgozik a kitűnő Máth András is -, nyilván tudják, mit csinálnak.)

A Pink olcsó kiadvány, a tartalom jelentős részét a Ringier egyéb, méltán népszerű kiadványaiból - Tina, Blikk Nők -  reciklálják. Divat - pletyka - szex - "ezo" - egészséges izé... Mi kellhet más a 25-45 év közötti, vásárlóképes  (szőke) nőnek?

Semmitmondó cikkek, semmitmondó képek - újabb "képernyőre ragasztott" másod-harmadosztályú női magazin. Megdöbbentő, de a hirdetők szerint ez kell a népnek. (Vagy csak eddig terjed a hirdetők fantáziája?) Információim szerint máris melegítenek az újabb versenyzők.

Elég lehangoló, ha ez a Ringier válasza az "új média kihívásaira".

(Érdemes lesz fél év múlva megnézni ezeknek a "női portáloknak" a forgalmi adatait!)

Sajátos fizetős stratégiával próbálkozik a júliusban megújuló Businessweek.com. Miközben továbbra is ingyen hozzáférhető marad a magazin teljes tartalma, a korábbitól eltérő, "a nyomtatott laphoz közelítő" megjelenésű felületet kapnak az előfizetők. (Ezt ugyan nem értem igazán, de majd biztosan kiderül júliusban.) Az előfizetők többféle privilégiumban részesülnek, többek közt azonnali hozzáférést kapnak a magazin cikkeihez. (Hát, nem tudom, ettől megrohamozzák-e majd az előfizetők a BW-t?)

Számomra sokkal érdekesebbnek tűnik a hírnek az a része, ami szerint hármas szerkezettel konszolidálják a Businessweek meglehetősen szerteágazó tartamát: friss hírek (breaking news) - elemzések - közösségi tartalom. Tessék, ilyen egyszerű. (Természetesen mindebből az is következik, hogy az online kiadásban kapnak nagyobb hangsúlyt a friss hírek és a közösség, a hetilapban pedig az elemzéseké lesz a vezető szerep.)

A magazinok bevétele is jelentősen visszaesett, de messze nincsenek olyan rossz helyzetben, mint a napilapok. Magazinokat olvasni (vagy inkább csak lapozgatni) még mindig menő. A vezető magazinok online kiadásai persze keresik, hogyan termelhetik meg a megcsappant hirdetések miatt kiesett pénzt. Ezzel is magyarázható az újabb tatarozási-átépítési hullám. A  Newsweek.com nemrég lezajlott (szerintem elég béna) átalakítása után most jön a BW, de állítólag a pálya szélén már melegít a Forbes.com és az Economist.com is.

A hazai online magazinok stratégiájáról jóval kevesebbet tudok.. Azt viszont látom, hogy FigyelőNet éléről hónapokkal ezelőtt hirtelen távozó Szabados Balázs helyét még mindig nem töltötték be. Lehet, hogy az FN bekerül a Figyelő alá?

Nem tartozom a célcsoportba, nem is írok beléjük, ritkán nézegetem tehát a nőket célzó webhelyeket.
Most is csak a Karmamédia kitűnő bejegyzéséből tudtam meg, hogy indult egy újabb darab, a Dívány, sőt innen szereztem tudomást a már egy ideje működő Cotcot-ról is.. (Ahogy a Karma-bejegyzéshez írt egyik hozzászólásból kiderül, a CEMP illetékesei Uj Péternek, az Index főszerkesztőjének is elfelejtették megemlíteni, hogy kistestvére születik a Velvetnek.)

A CEMP szakemberei nyilván a piac alapos elemzése után állapították meg, hogy van hely még az online női lapok piacán. Egy új női kiadványt összedobni  - az elődöktől tanulni nem szégyen - nem valami nagy dolog. Tetszetős, de még véletlenül sem túl eredeti dizájn, minimális létszámú szerkesztőség,tartalom a Karma képlete alapján  ("A modern internetező nő = diszkrét dugás + főzés + házimunka + konyhakert + müller péter + homeopátia és egyéb kamuk.)   Jöhet a lényeg, a reklámfelületek ÉRTÉKESÍTÉSE!

A jól ismert közgazdasági mese jut az eszembe, amikor egyre több tehenet legeltetnek egy mezőn. A tehenek összesített tejhozama egy ideig nő, utána viszont csökken. Az online lapok esetében persze teheneket emlegetni illetlenség lenne, a képlet pedig eleve bonyolultabb, mert a különböző kiadványok több kiadónak tejelnek.

Véletlenül épp ma reggel (a villamoson) olvastam Jeff Jarvis könyvében (What Would Google Do?) a Glam -ról. Ez a női kiadvány versenytársaival ellentétben nem a hagyományos üzleti modellt választotta (kirakok valami tartalmat, behozok valamennyi látogatót, akiknek reklámokat tolok a képébe), hanem tartalmi hálózatot épít és működtet. A Glam hálózatának 600 tagja van, köztük mezítlábas bloggerek és egész nagy webhelyek. A Glam technológiával, módszertannal segíti partnereit, megosztják egymás között a tartalmat - és a bevételeket is. A hálózatban felbukkanó legjobb anyagok természetesen kikerülnek a Glam.com-ra. Talán említeni is felesleges, hogy a Glam rendesen lenyomta legnagyobb versenytársát, az iVillage.com-ot.

Már hallom is az ellenérvet: A magyar piac kicsi, itt ilyen hálózatok nem épülhetnek, nem életképesek. Tévedés. Bár még nem teljesen így működik, de ebbe az irányba tart a Blog.hu. Ha nem hiszed, jelöld be ezt a bejegyzést és lapozz vissza ide majd egy-két év múlva!

Az internet előtti időkben nagy esemény volt, ha sikerült hozzájutnom a Newsweek valamelyik viszonylag friss számához. Az interneten valahogy elvesztette varázsát. Nem csak számomra. Valamiért nem tartozik a legolvasottabb webhelyek közé. Most "fellázadtak."

Néhány napja működik az új Newsweek.com. Az Editorsweblog cikkében, majd a  Newsweek ajánlójában elolvashattam, hogy az intelligens híraggregálástól a felhasználói tartalmakig mindent összehoztak itt, ami összehozható.

Valóban első pillantásra látszik, hogy  nagyon profi, korszerű ez az új dizájn. (Ez nem lepett meg különösebben.) Nekem persze elsőként az szúrt szemet, hogy a kiemelt  blogok a legelőkelőbb helyre, közvetlenül a logó alá kerültek. Talán még hangsúlyosabbak, mint az összesen 6 (+1) elemet tartalmazó főmenü. Semmi kibomló, legördülő menürendszer! A Newsweek.com tervezői jól tudják, hogy ma nem a menüt/tartalomjegyzéket követve olvassák az emberek az online lapokat.


A címlap egyszerre sok oldalról közelíti a "borító mögött" található óriási tartalmat. A sokféle közelítés komoly veszélye, hogy könnyen zavarba hozhatja a kevésbé rutinos látogatókat. A hagyományos napilapos címlap azért fantasztikus "user interface", mert mindenkinek ismerős.  Az ember még egy soha nem látott, idegen nyelven íródott újságban is képes alapszinten eltájékozódni. Az új Newsweek.com nyitóoldala viszont egy olyan, sok munkával kiagyalt és kidolgozott felület, aminek használatát meg kell tanulni.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek többsége még a számukra fontos információkért sem hajlandó tanulni. A Google, a Craigslist, vagy a Twitter éppen végletes egyszerűségüknek (is) köszönhetik sikerüket. Minden elismerésem az új Newswek.com egyik-másik megoldásáért (nagyon tetszik a régebbi írásokat tematikus összeállításokba rendező Newsweekopedia, vagy a cikkeket heti nézetbe rendező News/Week) de azt hiszem, hogy a Newsweek.com egyszerre túl nagyot akart ugrani. Az olvasók többségének ez túl sok, bonyolult, átláthatatlan, zavaró.

Már megint egy érdekes egybeesés. Egy bekezdéssel ezelőtt éppen arról írtam, hogy a hírek pörgése sokszor csak látszólagos, közben meg elindult a New York Times új (alternatív) címlapja, ami éppen a pörgésélményt erősíti.

A Times Wire első pillantásra időutazás. Fordított időrendben témától, műfajtól függetlenül kerülnek ki ide a cikkek. Épp úgy, mint tíz éve az Internetto nyitóoldalára. (Akkoriban a szerkesztett nyitóoldal valami úri huncutságnak számított.)


A Times Wire azért valamivel ravaszabb, mivel az olvasó 3 nézet közül választhat:
    első - mindent bele
    második - saját válogatás (az olvasó dönti el, milyen témák kerüljenek a hírfolyamba)
    Business & Technology - eleve tudni lehet, hogy azok az emberek lógnak leginkűább az efféle csatornákon, akiket ezek a témák érdekelnek
(Ráadásként kapunk még egy képvezérelt menüt/ajánlót is, ami ugyan nem annyira pörgős, viszont oldja kicsit az oldal merevségét.)

Hát igen, megint valami, amit nem mi találtunk ki! Ráadásul másolni sem egyszerű, mert ahhoz hogy működjön, folyamatosan megfelelő mennyiségű friss anyagot kell betölteni a bemeneten.

Nagyon valószínű, hogy a NYTimes.com látogatóinak többsége továbbra sem ezt a bejáratot fogja használni. Nem is ez a lényeg. A Times folyamatosan újabb és újabb alternatív megoldásokkal bombázza  közönségét. Így lehetséges csak, hogy a lehető legtöbben megtalálják maguknak a legmegfelelőbb utat a Times tartalmához.

Doransky egy minapi bejegyzéséből az idézet. Jól hangzik, de szerintem nem igaz. (Vagy  számomra nem igaz.) A pörgés inkább csak látszólagos. A friss információk áramlásának tűnhet az üzenetek sora a Twitteren, vagy a Facebookon stb., de ha kiszűröd belőle a "Most reggeliztem", "Ma sincs kedvem dolgozni", vagy a "Kovács Béla és Kis Anita Barátok" stb. üzeneteket, azonnal csökken a tempó.

Sőt. A vezető hírportálok "híráradata" is csak látszólagos. Az Index címlapján a "Legfrissebb" dobozban található 6 anyagból 5 az MTI-től, egy pedig a Független Hírügynökségtől származik. Éjjel 1-től reggel 8:48-ig 6 hír rettenetes pörgésnek egyébként nem nevezhető. (Valószínűleg nincs is rá igény.)

A bevezető anyag, a  Náboboknak tejel az EU alapos, elemző cikk, de holnap, vagy holnapután ugyanolyan aktuális lesz, mint ma - nem része a pörgésnek. Az Elüldözték Kiskunlacházáról... hírügynökségi anyag, az Orbán és Sólyom a legnépszerűbb a Népszabadság cikkének összefoglalója. A Szili pókerarccal hallgatta...még tegnap került ki.

Az Origo kiemelt anyaga ( Ítéletet hoztak Tasnádi maffiaperében ) nyilván nem "breaking news", hanem egy tegnapi eseményről szóló összefoglaló, a Talán mérsékeltebb világjárvány lesz egy tegnapi tájékoztató alapján készült, a többi MTI-s, illetve tegnapi anyag.

Nem érzem azt a rettenetes pörgést, akkor sem, ha a Hírstart, a Mitörtént.hu, vagy a Propeller.hu nyitóoldalára látogatok. Nem a hírgyűjtők hibája ez, "hozott anyagból" dolgoznak. Nincs pörgés. Nagyjából ennyi dolog történik Magyarországon, iiletve ennyi belőle a viszonylag eladható anyag. Ennyit lehet kipréselni az MTI szinté nem túl bő híráradatából és a saját tudósítókból. Kis ország - kevés hír.

Nem érzem azt, amiről Doransky ír. Legfeljebb valamilyen mesterségesen felfokozott állapotról lehet szó. Egyébként is, nagyon kevés olyan terület van, ahol folyamatos azonnali információkra van szükséged.

Bevallom, én újabban a napilapokat is csak reggel, a buszon szoktam elolvasni. Az előző napiakat. Úgysem a hírekre vagyok kíváncsi - azokat már láttam az interneten, hallottam a rádióban - az elemzések, publicisztikák viszont még másnap is érvényesek. Felesleges kapkodni.

Igazából már bosszankodni sem tudtam, amikor Kázmér Judit (a Magyar Lapkiadók Egyesülete elnöke) megint előhozakodott "a fiatalok olvasásra szoktatásával". Olvasnak azok (legalábbis akik ismerik a betűket), csak nem a nyomtatott újságokat.

A különböző felmérésekből kiderül, hogy a 18-35 év közötti korcsoportban a legalacsonyabb az újságolvasási hajlandóság. Az sem meglepő, hogy éppen ezek az emberek használják a legintenzívebben az internetet, vagy újabban az iPhone-t "hírszerzésre".

A comScore szerint egy év alatt 10,8 millióról 22,4 millióra nőtt a mobilon híreket olvasók száma. Persze egyre többen közülük iPhone-on keresztül. (Nekem már a gondolattól is fáj a szemem.)

A NY Times, a Le Monde, az USA Today, a Guardian és még több vezető lap már saját alkalmazást fejlesztett ki az iPhone-on való megjelenéshez. A magyarul kicsit viccesen hangzó  Kanchoo segítségével a kisebb lapok is felkerülhetnek az iPhone-ra. (Persze senki sem állítja, hogy a médiaoldalak lennének az iPhone-alkalmazásokat árusító Apple Strore sztárjai. Még a médiaoldalak közül sem az előbb felsoroltak, hanem a Facebook, a MySpace ésa Google Earth vannak az élen.)

Egy új szolgáltatás, a Sticher (ez is elég rosszul hangzik magyarul) segítségével az iPhone-on keresztül most már azok is hírekhez juthatnak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak olvasni. Hangos újságok, egyetlen gombnyomással.

Szintén az iPhone-hoz fejlesztett alkalmazás az Audioboo, aminek használatával hihetetlen egyszerűen lehet hangot fellőni egy erre a célra kialakított weboldalra. (Ez afféle "hangos Twitter.)

Lehet, hogy lassan venni kell egy iPhone-t?

A Guardian a múlt héten jelentette be, hogy külső fejlesztők számára is hozzáférhetővé teszi cikkeit és adatbázisait.

Az úgynevezett API (application programming interface) megnyitása önmagában nem újdonság. Az API-megnyitási hullámot (a "nagyok" közül) a Google indította el, a közösségi médiában pedig szinte kötelező gyakorlat. Az API megnyitásának köszönhető, hogy számtalan külső cég képes jól használható kiegészítőket fejleszteni a népszerű internetes alkalmazásokhoz.

Persze mást jelent a külső hozzáférés a (klasszikus értelemben) saját tartalommal nem rendelkező közösségi média (pl. Facebook, Twitter, iWiW) és a drága pénzen tartalmat termelő online sajtó esetében. Ennek megfelelően az online tartalomszolgáltatók eddig nem nagyon törték magukat a nyitással.

A nagy lapok közül a New York Times volt az első, amelyik 2008. őszén nyitott a külső programozók felé, de mégis a Guardian mostani lépése a merészebb. A Times csak a cikkek kivonatolt tartalmát tette elérhetővé - a Guardian a teljes szöveget. A Times csak a nonprofit felhasználást engedélyezte - a Guardian az üzleti célú feldolgozástól sem zárkózik el.

Az API-n keresztüli hozzáférés persze csak lehetőség és nem a tömegeknek, hanem a fejlesztőknek szól. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy hamarosan felbukkannak a Guardianból "kilúgozott" hírszolgáltatások, grafikus ábrázolások.

Malcolm Coles kíváncsi volt, hogy más brit lapok hogyan viszonyulnak a Guardian nyitásához. Meglepve tapasztalta , hogy a Daily Mail, a Sun, a Telegraph és az Independent felhasználói feltételeiben  kisebb-nagyobb szigorral tiltja még a cikkeikre való linkelést (!) is.

Adalékok:

A témában rengeteg cikk és blogbejegyzés jelent meg. Ezek közül néhány:
Evolving Newsroom
NewsCred Blog
Yelvington.com
Journalism.co.uk

Az online videók (és különösen a YouTube) sikereinek hatására az elmúlt években sokan beszéltek / írtak arról, hogy az online lapok új csodafegyvere a videó. A legnagyobb szerkesztőségek saját tévéstúdió(ka)t építettek, professzionális stábot szerződtettek, a kisebbek fotósaikat szorították videózásra, vagy a riporterek kezébe nyomtak videokamerát. Nagy áttörés eddig mégsem történt. A nagyok ontják a látványos videókat, a kisebbeknek is sikerül néha beletrafálni... Arról, hogy a videók gyártásába pakolt pénz mennyivel növeli meg az eredményeket, valahogy keveset hallani.

Nagyjából egy éve tetőzött a videó-láz. Most a legtöbb szerkesztőségben nem a videó-kapacitás bővítésén, hanem a takarékosságon, leépítésen törik a fejüket. Kérdés persze, hogyan reagál a közönség, ha hirtelen elveszik tőle új játékszerét?

Colin Mulvany multimédia producer, a Mastering Multimedia blogban természetesen a videók megtartása mellett érvel:

• A 30 évnél fiatalabbak valószínűleg soha nem fognak "igazi" újságra előfizetni. (A korábbi előfizetők lassan kihalnak.)
  
• A videók iránti igény továbbra is drámai mértékben növekszik Ha te nem kínálsz minőségi videókat, a közönséged elmegy és máshol keresi azokat
• A videókból igenis lehet pénzt csinálni, csak meg kell próbálni. (Ez nekem így kicsit túl általános.)
• A tévés hírműsorok erősen nyomulnak a web felé. Ha az online hírszolgáltatók nem kapnak idejében észbe, kiszorulnak erről a piacról. (Azért nem árt észben tartani, hogy a tévék előnyben vannak - tudásban, technológiában, költségekben egyaránt. Szerintem sok online lapnak saját fejlesztés helyett az együttműködést kellene keresnie a tévékkel.)
  
• A mobil tartalom csak most kezd felfutni. Itt is a videóé lesz a vezető szerep. (A 4G mobilhálózatok majd tovább növelik ezt az igényt.)
  

A hazai online tartalomszolgáltatók közül mindenki próbálkozik videókkal, de a többség elég óvatos. A Zoom az, ami tudatosan, a kezdetektől erősen épít a videókra, komoly technikai hátteret épített ki, videós szakembereket alkalmaz. Sem a befektetett összegét, sem a Zoom bevételeit nem ismerem, de attól tartok, ilyen rövid távon mindenképpen lehetett volna jobb üzletet találni.

Valamiért vonzódunk a "kerek" - nullára, vagy ötre végződő - évfordulókhoz. Tavaly 1968-ra emlékeztünk, idén 1989., a rendszerváltás éve az "ünnepelt".

Az évforduló alkalmából az MTI "időgépet" készített, aminek segítségével 20 évet visszamehetünk az időben. Az 1989.mti. hu ötlete jó, a kivitelezés fapados.  A koncepció lényege, hogy megnézhetjük, milyen híreket adott ki az MTI 20 évvel ezelőtt. Az oldal tetején elhelyezett naptár segítségével keresgélhetünk a napok között, olvasgathatjuk a válogatott híreket. Következetlenség, hogy a fotók elkülönítve, nem a napi hírekhez kapcsolódva jelennek meg. (A képek egyébként is szinte élvezhetetlenek, mert az MTI vízjellel védi őket a....Kitől is?)

A napi anyagokat olvasva eltűnődhetünk: ha ezek a legizgalmasabb hírek, milyen lehetett a többi? Nyilván a szerkesztők is érezhették, hogy a hírügynökség gyakran érdektelen hírei nem tükrözik eléggé a rendszerváltás évének izgalmát, ezért többféle tartalommal is dúsították a kínálatot. A Kossuth és az "ellenséges" rádiók (BBC, SZER, Amerika hangja, Deutschlandfunk) válogatott anyagai sajnos csak szöveges átiratban elérhetők.) Az 1989.mti.hu honlap az olvasóktól is gyűjtene be dokumentumokat, de eddig nem érkezett semmi. Kár.

Az MTI összeállítása is megerősíti azt az igazságot, hogy önmagukban az adatok, információk nem sokat érnek. Igazából a megfelelő rendszerezés, összefüggésekbe helyezés ad csak értelmet az ilyen anyagoknak. Ez pedig csak egy jól átgondolt, a használatot és a megértést segítő felhasználói felülettel valósítható meg. Tudom, az MTI szegény, nagy dolog, hogy ez az "emlékoldal" is megszülethetett, ugyanakkor sajnálom, hogy az eredmény ilyen felemás lett.

Az MTI hajdani híreit nem a mostani kiadvány szerkesztői, hanem az OSA Archívum 1989: volt-e? című anyaga helyezi kontextusba. Az állami hírügynökség többnyire langyos tudósításait érdekesen ellensúlyozzák a az állambiztonsági jelentések, az MSZMP Politikai Bizottságának jegyzőkönyvei, vagy pedig a tévé- és rádióműsorokba betelefonálók szövegei. Persze az OSA-emlékoldal felhasználói felülete sem túl korszerű, örüljünk annak, hogy létezik. A weboldalba beépülő pdf dokumentumok helyett szívesebben látnék valami olyasmit, mint például a Footnote. (Persze, tudom, igen eltérő a két projekt költségvetése.)

Ha nem akarsz magad válogatni a 20 évvel ezelőtti anyagok között és nem vagy az a típus, aki az apró betűs feliratokat is elolvassa a múzeumokban, vagyis csak gyors áttekintést és valami élményt szeretnél kapni 1989. történéseiből, akkor az Index Rendszerváltás '89 összeállítását érdemes nézegetned.
A blog formában összerakott anyag az MTI az OSA és a NAVA anyagaira támaszkodik. (Szerkesztő-blogger:Haszán Zoltán). Semmi új információ, de éppen a szűrés és a szerkesztés az a "hozzáadott érték", amitől ez az összeállítás használhatóbb a többinél. Meggyőződésem, hogy a jövőben egyre fontosabbá válik majd az újságírásnak ez a formája.

Világszerte rengeteg lapot tart izgalomban, miképpen kerülhetnek be a Google News merítésébe. Nem csoda, hiszen egy címlapos megjelenés rengeteg átkattintást, vagyis óriási forgalmat eredményezhet. A Google News teljesen automatikusan működik, az alkalmazott - folyamatosan finomított - algoritmus természetesen szigorú titok.

A Google News a napokban saját blogjában tett közzé néhány olyan "trükköt", amiknek segítségével cikkeid jobb helyezést  érhetnek el a Google News-ban. Én itt csak néhányat emelnék ki a tanácsok közül - a maradék (inkább technikai kérdésekkel foglalkozó megjegyzések) az eredeti szövegben olvashatók.

1. Tartsd tisztán a szöveget!

Ne törd meg reklámokkal, szövegdobozokkal és minden más vicek-vacakkal a szöveget (body, kenyérszöveg), a buta programok esetleg nem ismerik fel, hogy ez szöveg.
Itthon korábban a "lead" és a "body" közé beerőszakolt reklám volt a menő, újabban egyre több helyen találkozhatunk a szöveget szétszakító reklámmal. Nem csak a Google News nem szereti, az olvasók többsége sem.

2. Legyen a cikk URL-je állandó és egyedi

A Google News nem tudja kezelni az azonos URL alatt cserélgetett cikkeket és nem szereti azt sem, ha több URL mutat ugyanarra a cikkre. A normális szerkesztőségi rendszerrel működő kiadványoknál ennek a követelménynek a teljesítése nem jelent gondot. Furcsa viszont, hogy a Google News ragaszkodik ahhoz, hogy az URL-ben legalább 3 szám is legyen, viszont ez nem lehet "dátum jellegű."

3. Ne keverd a cikkeket a sajtóközleményekkel

A Google News szétválasztja, külön jelöli a kétféle szöveget. Ezt a kétféle szöveg kétfelé pakolásával, illetve a linkek megfelelő jelölésével segítheted.
Sok gyanútlan olvasó is díjazná az efféle szétválasztást. (+ még el lehetne különíteni a "pr cikkeket" is.

Egy ideje már a magyar kiadványok híreit is gyűjtögeti a Google News. Attól tartok, a vezető hazai híroldalak nem tartják be a Google News ajánlásait, ezért a Google News magyar nyitóoldalán többnyire olyan kiadványok virítanak, amelyek - finoman szólva - nem tartoznak a fősodorba.

Az elmúlt 15 évben két nagyon fontos dolgot tanultam meg. Az egyik, a szakértelem paradoxona: Minél jobban ismersz egy témát, annál nehezebb arról 4000 karakter terjedelemben, a kívülállók számára értelmesen (esetleg érdekesen is) írni. A másik, hogy az írásra nem az extrapoláció szabályai érvényesek: azért mert képes vagy rendszeresen 2000-4000 karakternyi szövegek előállítására, még nem jelenti, hogy az ilyen betűhalmazok összerakásával könyvet is tudsz írni.

A két felismerés miatt fokozottan tisztelek mindenkit, aki bonyolult dolgokról közérthetően tud beszélni, és mondandóját képes könyvbe rendezni. Tisztelem tehát Gerényi Gábort a napokban megjelent Internetes tartalomszolgáltatás című könyvéért.

GG a hazai internetes tartalomszolgáltatás egyik apukája, vagyis valóban sokat tud a témáról. Nyilván a háttértörténetekről, a belügyekről, arról, miért alakultak az elmúlt évek dolgai úgy, ahogy, de ebben a (nettó) 160 oldalas könyvecskében ilyesmiről nem esik szó. Megtudható viszont minden olyasmi, ami jól jöhet annak, aki most pottyant bele az internetes világba. Portálok, blogolás, felhasználói tartalom, közösségi média, multimédia, mobil tartalom...

Az első oldalakat olvasva kicsit száraznak tűnt a szöveg, hiányoltam azt az oldottabb, szórakoztatóbb stílust, amit például Steve Krug könyvében annyira élveztem. Tovább olvasva azonban beláttam, hogy az Internetes tartalomszolgáltatás tulajdonképpen tankönyv (remélem, kötelező olvasmány lesz a kommunikáció szakokon), így a tárgyszerű hangvétel kifejezetten kívánatos.

Nagyra értékelem, hogy az Index iránt (érthetően) elkötelezett szerző erősen visszafogta magát, és a könyvben csak súlyának megfelelően szerepeltek az indexes példák. (Érdemes összehasonlítani ezt a Berényi - Kálmán - Kővári hármas Célzott online reklám című könyvében alkalmazott gyakorlattal. Az - egyébként kitűnő - könyvet olvasva az embernek az az érzése támad, hogy az Etarget és a Google azonos súlycsoportú játékosok. )

Gerényi Gábor könyve hihetetlenül friss - 2008. decemberi példák is szerepelnek benne. Aki még azokban az időkben szocializálódott, amikor a gyors kiadói és nyomdai átfutás 2-3 évet jelentett, tudja értékelni ezt a sebességet.

Szomorú ellentmondás, hogy miközben a világ globalizálódik, az emberek egyre kevésbé érdeklődnek a külpolitika iránt. (Ha érdekli őket valami egyáltalán.) Kérdés persze, hogy mi itt az ok és mi az okozat? Azért csökken a külpolitika iránti érdeklődés, mert egyre gyengébbek a külföldi tudósítások, vagy azért zárják be a lapok külföldi tudósítói irodáikat, mert úgysem érdekel senkit az "áru"? (Azért csendben megjegyezném, hogy a komoly anyagi gondokkal küzdő NY Times csupán bagdadi irodájának a fenntartására évi 2 millió dollárt költ!)

Sokakban nyilván felmerül a kérdés, hogy az információbőség idején van-e létjogosultsága a 100 éves modellen alapuló hírügynökségeknek? Változatlan formában nyilván nincs, a legnagyobbak (Reuters, AP) gőzerővel próbálják kitalálni saját 2.0-ás változatukat. (Másoknak ebből eddig csak a 0-ig sikerült eljutniuk.)

Miközben számos lap saját külföldi tudósítói hálózatának felszámolásán dolgozik, Philip Balboni, a Hearst korábbi digitális igazgatója vezetésével a héten elindult a "tisztán webes" GlobalPost hírügynökség.  Az induláskor 45 országban 65 tudósítóval rendelkező, a tervek szerint hamarosan bővülő GP kizárólag szabadúszókból építi fel hálózatát. A hírügynökség mindössze  havi 1000 dollár jövedelmet garantál számukra, ezen felül rajtuk múlik, mit tudnak megbízójuknak eladni. A szorosabb kapcsolat kialakítása érdekében a tudósítók részesedést szerezhetnek a cégben.

Balboni és társai természetesen a bevételi oldalon is új megoldásokat keresnek. Nem annyira a "breaking news" vonalra akarnak ráállni - ezt meghagyják a nagy hírügynökségeknek - inkább a tudósítói hálózat tudását akarják árusítani. Lehetőség lesz például arra, hogy a vevők cikkeket rendeljenek meg a tudósíktól (vagyis ne kész, egyenhíreket vegyenek), illetve online sajtóértekezleteken faggassák a tudósítókat.

Persze van nyilvános része is a GP-nak, van rajta egy halom blog is, meg sok minden más. Készül egy intranet is, amin keresztül a világ különböző csükcskeiben dolgozó GP-tudósítók megoszthatják egymással ötleteiket, problémáikat. (Közös kocsmázást egyelőre nem terveznek.)

Működni fog a dolog? Fogalmam sincs, de öröm látni, hogy sírás, panaszkodás helyett valaki új dolgokkal próbálkozik.

Vin Crosbie, az egyik legtekintélyesebb médiaszakértő viszonylag ritkán szólal meg, viszont mindig fontos dolgokról beszél. Olvastam már tőle  a nyomtatott média hanyatlásáról, az átalakuló média üzleti stratégiájáról, de nem emlékszem, hogy valaha is írt volna a videókról. Most az a téma is felbukkan abban  a rövid bejegyzésében, ami egy Montenegróban tartott műhelyfoglalkozás lényegét foglalja össze.

Crosbie szerint az online médiában a hagyományos szöveg + fotó tartalmi kínálat már kevés. Az olvasók elvárják, hogy mozgóképpel és hanggal ellátott híreket kapjanak. A videóknak, hangfelvételeknek szervesen illeszkedniük kell a hírekbe, nem elég, ha az elkülőnített "multimédia" ketrecbe rakjuk őket.

A tanácsadó úgy gondolja, hogy a fejlett országok alaposan lemaradtak, kevesen teljesítik ezeket a követelményeket. (Az, hogy minden vezető online lap használ videót nem jelenti, hogy jól is használja azt.) Crosbie szerint most itt az alkalom, a "kevésbé fejlett" országok" online médiája megelőzhetik a fejlettekét.

Hát, nem is tudom... Lehet, hogy a műhelyfoglalkozáson részt vevő bosnyák, montenegrói, szerb, ukrán újságíróknak mások a tapasztalatai, de a hazai online médiában valahogy nem látom ezt a rettenetes előzési szándékot. Honnan is lenne hirtelen pénz igényes (előkészítés, forgatás, utómunka) videók készítésére?

Nemrég írtam róla, mennyire tévúton járnak azok, akik szellemekkel próbálnak közönséget, ügyfeleket, vevőket szerezni. Lehet persze, hogy nekem nem hiszel, nálam jobban hallgatsz a látványos (és drága) megoldásokat ajánló sikermarketing-gurukra. Mielőtt azonban komolyabb költségekbe vernéd magad, érdemes megfontolnod Steve Rubel véleményét is. (Rubel fantasztikus pasas, az Edelmen pr cég elnökhelyettese, az "A listások" között is az egyik legolvasottabb blogger,  aki napi munkája mellett ontja a friss és hasznos információkat.

Rubelnek Robert Scoble sztár-techblogger panaszkodott, hogy (szerintem hosszú és önimádó) videóira nem mutat elég link.
Hát igen. A videók körül nagy a felhajtás, de továbbra is a szöveg vonzza a linkeket. (A "videóra mutató" linekek is legtöbbször valójában a videót körülvevő szövegre mutatnak.)

Steve Rubel 5 rövidke pontban foglalta össze a videókkal kapcsolatos nehézségeket (a dőlt betűs szöveg tőlem való)

• A szöveg pásztázható (szemünkkel "szkennelhető"). Ha nem hallottál még erről, feltétlenül olvasd el Jakob Nielsen összefoglaló írását. (Mindig bosszant, ha egy információért egy 4 perces "beszélő fej" videót kell megnéznem, pedig azt 1 perc alatt kimazsoláznám az írott szövegből.)
• Három betű: SEO - Jobb, ha tudod, hogy a Google Universal Search is a szöveg alapján találja meg a videókat!
• Sokan a munkahelyükön interneteznek - Munka közben gyorsabb kevésbé feltűnő szöveget olvasni, mint hosszú videókat nézni (főleg, ha az utóbbihoz társul hang is). Egyébként még akkor is könnyen rád sütik hogy lógós vagy, ha a munkádhoz kapcsolódó videókat nézegetsz.
• Mobil eszközök - Persze, videót is le lehet tölteni okos(abb) telefonokra, de a szöveg letöltése, kezelése sokkal egyszerűbb (és olcsóbb).
• Megosztás, terjesztés - kopipészt, elküldés, megosztás, RSS - kell bizonygatni, hogy a szöveggel ez egyszerűbb, gyorsabb?

Rubel szerint a lényeg az, hogy ha videókat is készítesz, mindig megfelelő szöveges körítéssel kell azt ellátnod. Világos, érthető, jól megírt szöveggel.

Ehhez még hozzátenném, hogy mielőtt kamerát vennél a kezedbe gondold át kétszer is: "Vajon valóban videóra kívánkozik ez a téma? Nem volna jobb blogbejegyzést, cikket, szonettet, drámát írnom róla? Vagy esetleg elfütyülnöm?"

Idén Haydn év van, nyilván ennek köszönhető, hogy az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar (vezényel Fischer Ádám) után most a Sanoma Budapest is előadja a Mester Búcsúszimfóniáját. (Tudod, ez az a darab, ami közben szépen sorban,. egymás után  kimennek a zenészek a színpadról.)

Még keresik a Figyelőtől a hamarosan induló Népszabadság-magazinhoz átigazolt Martin József Péter utódát, erre Szabados Balázs, a FigyelőNet főszerkesztője is hirtelen rájön, hogy új kihívásokra van szüksége.

A Figyelő főszerkesztője esetében értem (érteni vélem) a döntés okáét: A Figyelő vezetése inkább rutinfeladat, az új magazin létrehozása - különösen, ha van hozzá kellő támogatottsága - izgalmas, kreatív munka.

Szabados Balázs jövőjéről kevesebbet tudni. 8 évet húzott le a Sanoma kiadónál, ebből nagyjából két évig vezette az FN.hu-t. Közben megújultak (új design), bővültek  (blogok, tudósító), de valahogy mintha mégsem történ volna semmi különös. A FigyelőNet jól fésült, rendes, korrekt - csak éppen unalmas. Önálló karakter, íz és szag nélküli híroldal. (Jellemző, hogy rövid idő alatt még  a nulláról induló, kezdetben sokat bénázó Zoom.hu is le tudta előzni.)

Úgy tűnik, hogy a hazai médiacégek közül leghamarabb ébredő, a szakma szerint progresszív Sanoma Budapest valahogy nem tud mit kezdeni a FigyelőNettel. Az, hogy a  mostaninál több pénzt nem tud / mer beletenni nyilván aprólékos üzleti számítások következménye. Az viszont, hogy ennyire biztonsági megoldásokkal operál, egyáltalán nem mer kockáztatni vezetői bátorság kérdése.  Nem ismerem a Sanoma belvilágát, nem tudom, milyen szinten születnek ott a döntések, de gyanítom, hogy ezek a döntések jóval a főszerkesztő fölött születnek. Mekkora volt ebbe Szabados beleszólása? Mi valósult meg elképzeléseiből? Nem valószínű, hogy erről - néhány folyosói pletykát kivéve  - valaha is valamit megtudunk.

Lehet, hogy most, amikor egyszerre maradt főszerkesztő nélkül a Figyelő és az FN, jött el a kellő pillanat egy nagy lépésre. Most lehetne egyetlen, korszerű, kisebb mértékben az MTI-konzervekre és nagyobb mértékben az önálló anyagokra támaszkodó, integrált szerkesztőséggel elhúzni a  hazai középmezőnytől.

Szerinted meglépik?

A kérdés nem az amerikai, vagy a brit lapok YouTube csatornáira vonatkozik- azokat feltérképezte (szó szerint) már a 10.000 Words, illetve Andy Dickinson.

A kérdés, hogy mi van a kisebb piacokon. A 10.000 Words egy egy újabb bejegyzéséből  kiderül hogy norvég és portugál napilapok is működtetnek saját YouTube csatornákat. Az igazi irigység mégis akkor fogott el, amikor Marek Miller blogjában azt olvastam, hogy a lengyel napilapok is 7 YouTube csatornát működtetnek.

A lengyel online média évekkel előttünk jár. Erre nem csak a sokkal nagyobb piac a magyarázat. (A lengyelek már akkor is olvasható lapokat - többet is - készítettek, amikor mi még a sorok között olvasva próbáltunk kinyerni valami információt.)

A lengyel lapok videóit nézegetve persze hamar kiderül, hogy itt is politikai botrányok, paródiák képesek alaposabban megforgatni a számlálót. (Több betiltott tévéreklám nézettsége is könnyedén meghaladta a félmilliót.) A napilapos anyagok között persze van minden: bel- és külpolitika, gazdaság, kultúra, sport...

A lengyelek többszörösin is előnyös helyzetben vannak. A már említett, fejlett sajtón kívül például "nemzeti YouTube eléréssel" (http://pl.youtube.com/) rendelkeznek. Persze ahhoz, hogy napilapos YouTube csatornákat indítsanak, kellenek videók is.

Nem kell lengyelül értened ahhoz, hogy például a Gazeta Wyborcza weboldalára ránézve azonnal lást: Itt nem valami posztszocialista gagyiról van szó, ez a kiadvány egy pályán versenyez a legnagyobbakkal. Természetes, hogy sok saját videójuk normálisan működő lejátszójuk van. Nem ördöngősség innen átrakni a videókatz a YouTube-ra. Többszötrösen is megtérül a fáradtság.

A mi napilapjaink nincsenek a YouTube- térképen. Sem a 10.000 Words-ön megjelenttel, sem a képzeletbelin.

Az amerikai sajtó nagymenőinek 50 fős krémje tegnap zártkörű, meghívásos tanácskozáson próbálta megváltani a világot, de legalább saját szakmájuk számára megtalálni a kivezető utat az egyre ijesztőbb válságból. Mitch Joel, a kanadai marketing-szupersztár szerint a megoldás sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt általában a médiavezérek képzelik.

Következzenek tehát Mitch Joel tippjei (ez én magyarázataimmal):

1. Link journalism

Vicces belegondolni, de sok online újságnál csak most, 10+ év után kezdik úgy használni a linkeket, ahogy azt Ted Nelson 1965-ben megálmodta. A lényeg, hogy nem a máshol már megírt dolgokat kell másolni (esetleg lopni), inkább hivatkozni kell azokra. Az újságíró dolga (az íráson kívül), hogy a linkek elhelyezésével megfelelő kontextusba helyezze mondanivalóját. (Természetesen mindennek a része a "kifelé" linkelés is.)
Nagyon finoman fogalmazva csak azt mondhatom, hogy a hazai kiadványoknak még van hová fejlődniük.

2. Formázás

Ősi bölcsesség, Jakob Nielsen és mások sokszor leírták: A részekre bontott, felsorolásokkal, kiemelésekkel stb, változatosabbá tett oldal vonzóbb, olvashatóbb, mint a tömbszerű szöveg.

(A legborzalmasabbak azok a szövegek, amiket közvetlenül a nyomtatott lapba betördelt anyagból, minden beavatkozás nélkül hánynak ki a webre.)

3. Címkézés, címkefelhő

A hazai hivatalos online média döntéshozói máshogy gondolják.
(Mellesleg a Médiablog motorja sem teszi lehetővé a címkézést. Talán majd egyszer...)

4. Blogkatalógus

Igazán átfogó katalógusról itthon nem tudok. Az Index - Blog.hu példája is bizonyítja, hogy komoly igény van a szerkesztett blogajánlókra. (A gond csak az, hogy az ajánlható blogok jelentős része éppen a Blog.hu-n fut, ezeket pedig a konkurencia nyilván nem siet ajánlani.

5. Hatékony keresztpromóció a nyomtatott és az online verzió között
Láttál már olyat itthon, hogy egy nyomtatott cikk végén az online kiadásban megjelenő írásra hívják fel a figyelmedet? Jól rakd el a lapot, mert ritkaságról van szó!

6. Szép (beszélő) URL-ek.

Kitalálható legyen az URL-ból a tartalom. Ez elég sok hazai online kiadványnál megvalósult.
(Sajnos a Médiablog itt sem példamutató.)

7.Vendégszerzők bevonása és azok támogatása

Bloggerek, értelmes fiatal emberek bevonása, bemutatása, beavatása...

8. Hozzászólások

Végre egy terület, ahol itthon is komoly változásokat láthattunk az elmúlt 1-2 évben.

9 A hibák javítása

Az újságok tele vannak hibákkal, tévedésekkel. Ezek egy része elkerülhetetlen, hiszen a cikk megjelenése után új információk bukkanhatnak fel. A webes kiadás lehetővé tenné a cikkek folyamatos frissítését. A gyakorlatban erre ritkán kerül sor.
A hazai online szerkesztőségekben kevés  az ember, azok a friss anyagok gyártásával vannak elfoglalva. A régebbi cikkekre kevesen kattintanak, ezért azokkal nem szokás pepecselni. Szomorú, de így van.

10. Közösségi szűrés (collaborative filtering)

A "toplisták" (a legolvasottabb cikkek, a legvitatottabb cilkkek...) az elmúlt év átalakításai során a hazai oldalakon is megjelentek, de a CF ennél sokkal többet jelenthetne. Gyakran úgy érzem, hogy idehaza ez sok kiadványnál nem annyira egy szemlélet elfogadása, mint inkább egy divatelem átvétele.


Csodára vártál? Csalódott vagy, hogy a "marketing kanadai rocksztárja" is csupa olyasmit mondott, amit korábban máshol - egyebek közt a Médiablogban is -olvashattál? A tanulság az, hogy 1) ezeknél sokkal újabb dolgok nincsenek 2) itthon még ezeknek is csak a töredéke valósult meg.

Egyébként pedig minden tiszteletem Mitch Joelé, de attól tartok, hiába alkalmazza egy online lap az összes javasolt megoldást, alapvető bajaikon ez sem segít. A minőségi tartalom előállítási költsége és az online elérhető bevételek közti ijesztő szakadék  áthidalására kellene valamilyen megoldást találni.

Sokat írtam már arról, mekkorát változott a világ, hogyan kezdenek kifelé linkelni az azelőtt magukat áthatolhatatlan fallal védő, az olvasókat magukhoz láncolni próbáló online lapok. Idővel azután többségüknek feltűnt, hogy azoknak, akik mást sem tesznek, mint kifelé linkelnek egész jól megy a bolt. Most tehát egyre újabb és újabb kiadványokban bukkannak fel a kifelé (akár a legnagyobb konkurens oldalára) mutató linkek, vagy egész linkgyűjtők.

Arról is többször szó esett, hogy szívünknek oly kedves médiatörvényünk ugyan nem bátorítja a hírlopást, viszont - bizonyos feltételek mellett - megengedi a más forrásból való idézést Ehhez igen képest elég érdekes a Sanoma kiadó gyakorlata, amibe az OMFG blog (már megint!) jóvoltából kaphattunk betekintést.

(Nagyon röviden: A Sanoma állítólag kiköti, hogy az NLCaféra mutató link  és a megfelelő hivatkozás mellé az NLCafél logóját is ki kell tenni.)
Ez igaz, vagy csak rossz vicc?

Olvassa a Sanomatól valaki ezt a blogot? Nagyon kérem, nyugtasson meg, hogy csak valami buta viccről, vagy totális félreértésről van szó!

Berényi Konrádot annyira fellelkesítette Orosz Péter és Talián Miklós élő elnökválasztási műsora, hogy azon nyomban eltemette a (hagyományos) tévét. Élve. 
Bejegyzéséhez ugyan született több tucat hozzászólás, többségük azonban leragadt a "tévén, vagy weben jobb tévézni" témánál. Én inkább itt mondom el a magamét.

Konrád szerint forradalomnak vagyunk tanúi, hiszen az új technológiáknak köszönhetően megszűnnek a technikai korlátok, mostantól bárki indíthat saját műsort, vagy akár saját (online) tévécsatornát is. (Ráadásul a weben nincs ORTT, Nemzeti Médiahatóság, vagy más sóhivatal.) Eljött tehát a szabad világ, lehet nyomni ezerrel.

Egy baj van csak ezzel a gondolatmenettel: Leragad a technikai lehetőségeknél, a terjesztésnél, de egy szót sem fecsérel a lényegre: a tartalomra.

Értékelem Orosz, Talián és társaik erőfeszítését, de ha ez a tartalomszolgáltatás jövője, akkor kösz, én nem kérek belőle. Persze nem ez. Valójában az effajta webes tévéműsor nem kihívás a hagyományos tévézéssel szemben, hanem éppen annak kiterjesztése egy úgy platformra. A Mars forgatni élő adása nem más, mint a "papa tévéje" műkedvelő kivitelben, az "igazi" tévé poros hagyományainak továbbvitele valóban új megoldások nélkül. Hosszú, jórészt előkészítetlen beszélgetések, rettenetes üresjáratok, unalmas képek, a vendégekben rekedt fontos gondolatok... Persze, tudom, ez csak kísérleti adás, de az irányt akkor is tévesnek tartom. (Orosz Péter és Talián Miklós egyébként nem állította, hogy feltalálták volna a spanyolviaszt, ezt Konrád hirdette ki bejegyzésében.)  A műsor kitalálói nyilván azt gondolták, elég tájékozottnak, okosnak, műveltnek lenni, majd elbeszélgetnek vendégeikkel és ebből valami informatív, nézhető jön létre. Tévedtek. Ha hagyományos, lineáris tévézésre vágyom - ritkán fordul elő -, akkor már inkább Kálmán Olga, Friderikusz Sándor, vagy Baló György műsorát nézem. Vagy inkább a CNN-t.

Kedd este 10 körül belekukkantottam választási showműsorukba, összesen talán 20 percre. Az elején eltátottam a szájam és csak a készülék kikapcsolása után jutott az eszembe becsukni. Nem az információk - akkor még nem sok volt - hanem a kivitelezés, a tálalás miatt. Így néz ki egy halott?

Már hallom az ellenérveket: "A CNN más világ, más lehetőségek..." A nézőt ez nem érdekli. Számára a CNN csak egyetlen kattintásra van a HírTV-től. (Nyelvi korlátok sincsenek, hiszen Orosz Péter és Talián Miklós közönsége ért angolul.)

Fontos megérteni, nem az a lényeg, hogy a tévéműsor hagyományos sugárzással, kábelen, vagy az interneten keresztül jut-e el hozzánk. Lehet az interneten az "igazi" tévét utánozni, de az nem "új média", a tévézés megújítása, hanem csak egy gyenge, interneten keresztül közvetített tévé lesz. (Ezért téves a Zoom.hu "tévés stratégiája is", aminek a központjában az egyébként is korszerűtlen beszélgetős tévéműsorok lemásolása áll.)

A mozgókép megszületése utáni első években a legtöbben úgy gondolták, hogy a film tulajdonképpen nem más, mint egyszerű színházpótlék. Az internetes tévézés most mintha ugyanezt élné át. Szerintem ennél sokkal többről lehetne szó. Szabadulni kéne a tévés örökségtől. Az újfajta webes mozgóképnek akkor van értelme, ha nem csak technikai értelemben, hanem valóban sikerül beépülnie az internetbe. Olyan internetes tévére gondolok, ami megtartja az internet interaktivitását, a webes szövegekhez hasonlóan millió szálon kapcsolódik más webes tartalmakhoz, nem egyedüli lehetőségként (lineáris  tartalomként), hanem egy összetett tartalomkínálat egyik felkínált elemeként jelenik meg.

Utópia? Nem hinném. A Médiablog A szövegen túl rovatában számos olyan anyagot mutattam már be, ami hasonló elképzelések alapján valósult meg. Lehetséges ilyesmit élő adásban is csinálni? Miért is ne? (Közben persze azon is érdemes elgondolkodni, mi kívánkozik élő adásba. Érzésem szerint olyasmi, ahol TÖRTÉNIK valami, nem pedig ahol tértől és időtől elszakadva "beszélő fejek" okoskodnak.)

A valódi csak az interneten megvalósítható tévézéshez, vagy inkább multimédiás hírfogyasztáshoz nem elegendő egy üres  stúdió és két reflektor. Az effajta műsorok csak hosszú előkészítéssel,  sok felkészült szakember komoly munkájával hozhatók létre. Miután nincsenek kialakult módszerek, formák, ráadásul szinte minden téma másfajta feldolgozást igényel rengeteg kísérletezésre van szükség, óhatatlanul sok selejt keletkezik. Mindez rengeteg pénzbe kerül. A "hagyományos" online hírszolgáltatás üzleti modellje is bizonytalan, még kevesebbet tudni arról, miből működhet egy effajta internetes tévé. Egy kibontakozó gazdasági válság idején ki mert ilyesmibe óriási pénzt fektetni?

Szerintem szó sincs temetésről, még jó ideig marad a hagyományos tévé, aminek legfeljebb  újabb, (egyelőre) cenzúrázatlan, fél-amatőr csatornái jelennek meg a weben. Semmi forradalom.

Tény, hogy csak nagyon ritkán nézek tévét, ha igen akkor is messze elkerülöm a két nagy hazai kertévét. (Ebből következik, hogy a világról szerzett információim forrása nem a TV2 Tények című híradóműsora.
Tény, hogy én is azok közé tartozom, akik szerint a TV2 óriási hibát követett el, amikor nem bírta kivárni, amíg az internet pénzt kezd termelni és bezárta hírportálját, a Korridort.
Tény, hogy a Korridor utáni időkben olyan emberek feleltek a TV2 internetes stratégiájáért, akik...nem tartoztak a szakma legjobbjai közé. (Azóta nyilván máshol, más üzletágban értek el komoly sikereket.)
Tény, hogy kissé(?) szkeptikus voltam, amikor Tewe kolléga szólt, hogy elkészült a Tények.hu webhely. Persze "első a kötelesség", amint időm engedte, rávetettem magam a weboldalakra.

Tizenkét éves szakmai tapasztalatom alapján állíthatom, hogy ilyen ronda webgrafikát csak komoly erőfeszítéssel lehet előállítani. A fáradt szürkék és az unalmas bordók szinte fájnak. (Az egész némileg a FigyelőNet egy korábbi, szerencsére már meghaladott állapotát idézi.) A főmenüben az éppen aktív menüpont jelzése annyira bumfordi, hogy már majdnem  bájos. Szögletesség itt -szögletesség ott.

Mire túltettem magam a grafikai feletti szörnyülködésen és a TV2-vel szembeni előítéleteimen kiderült, hogy maga a töltelék (tartalom) nem is olyan rossz. A TV2 nagy találmánya, hogy az interneten is azt kínálják, amihez értenek: mozgóképet. Továbbá arra is rájöttek, hogy a webre kerülő anyagokat is célszerű ugyanazokkal készíttetni, mint azt, amit a tévéképernyőre szánnak. A HWSW tudósításában olvasottak szerint a webre hosszabb, alaposabb anyagok is kikerülnek, olyanok, amik nem férnek be az adásba. További előny. hogy a weben önkiszolgálás folyik. Nem a bulvárral indítanak és nem valahol az időjárás környékén találod meg a legfontosabb belpolitikai híreket (ha egyáltalán megtalálod). Az önkiszolgálásból következik, hogy nem kell elszenvedned a műsorvezetők modoros mórikálását. (Aki kíváncsi rájuk, gyönyörködhet bennük eleget a bulvármédiában.)

Ahogy a sajtótájékoztató anyagából megtudtam, a Tények.hu a Tények tévéműsor közönségét veszi célba. A webhelyen található anyagok valóban nem webes videók, hanem a hagyományos dramaturgia szerint működő, jellegzetes híradós képsorok. A hagyományos tartalomszolgáltatói gondolkodásról árulkodik az is, hogy a Tények.hu videóit nem lehet más oldalakba beépíteni. (Valószínű, hogy a megcélzott közönségből ez keveseknek jutna csak az eszébe.)*

Néhány hónappal ezelőtt indult az RTL Hírek webhely, most itt a Tények.hu, időről időre a többi tévé is maszatol valamit. Kíváncsi vagyok, mindez hogy érinti a Zoom.hu-t, azt a versenybe későn bekapcsolódó tartalomszolgáltatót, ami éppen a sok videó révén akarja megkülönböztetni magát a többiektől. Saját stílus? Önálló, híradófüggetlen képei nyelv? Webre szabott történetmesélés? Most tényleg csak azt mondhatom: Majd meglátjuk!

*Javítás: Zsolti hozzászólásban hívta fel a figyelmem tévedésemre. A Tények.hu videóihoz valóban tartozik beépítő kód. Nem mentegetni akarom tévedésemet, de lejátszó nem a máshol megszokott jelzéseket használja, ezért a beépítőkód megtalálása nem is olyan egyszerű.

Nálunk ugyan még szenzációszánba  megy, ha egy online újságot "megnyitnak" a hozzászólók előtt, de ott, ahol ez már évek óta természetes ennél tovább kellett lépni.

A NYTimes.com új szolgáltatása, a TimesPeople arra való, hogy az olvasók cikket ajánlhassanak egymásnak. Persze nem akárhonnan, hanem a NYTimes.com tartalmából. Első pillantásra ugyan kissé abszurdnak tűnik a dolog, de alaposabban belegondolva talán mégsem az. A Times nem hasonlítható a hazai online újságokhoz. Naponta  olyan óriási mennyiségű anyag jelenik meg rajta, aminek felszínes átnézése is komoly energiabefektetést igényel. Nagyon is segíthet az eligazodásban a többi olvasó véleménye, csak azt nem értem, miért van ehhez szükség egy önálló felületre. A NYTimes.com már eddig is kiemelt helyet biztosított ezeknek.

Egészen másfajta linkajánlóval  jelentkezett nemrég a BusinessWeek.com. A Business Exchange szitén linkajánló, szintén az olvasók szerkesztik, mégis nagyon más, mint a TimesPeople. Ezek a linkek ugyanis kifelé mutatnak.

A kifele mutató linkek gyűjteménye önmagában is értékes tartalom lehet (a linkek kiválogatása fontos szerkesztői döntés), de még jobban kiaknázhatók ezek a linkek, ha azokhoz "belül"  születnek hozzászólások. Miért ne teremtenél rá lehetőséget, hogy olvasóid nálad vitassák meg a máshol olvasott írásokat? Az elv nem új, hiszen ez történik a fórumokon is, de egyre bátrabb alkalmazása mégis újdonságnak számít. Egyik legügyesebb alkalmazója a Huffington Post, ahol a címlapon, a saját anyagok közé bekeverve is megjelennek a kommentált külső linkek.

Érdekes kérdés, hogyan reagálnak az online lapok az  hozzászólások "ellopására". Néhány éve még arról folyt a vita, joga van-e  "A" kiadványnak "B" kiadvány cikkére linkelni. Ma is vannak, akik vitatják a Goole News  működésének a törvényességét. Vajon most ki kezd majd tiltakozni a "más tartalmán való élősködés" miatt?

A  "link+kommentár" gyakorlat egyébként távolról sem valami  új találmány; a blogok évek óta élnek vele. Inkább az lep meg. hogy az online lapok csak ilyen sokára és csak ilyen kevesen kezdték alkalmazni. Természetesen nem a hazai online médiára gondolok. Ha abból kivonnánk a közös anyagot (egymástól átvett cikkek, hírügynökségi anyagok) és ezeket linkekkel helyettesítenénk, hirtelen úgy néznének ki szegények, mint a birkák nyírás után.

Adalék: Sajátos, offline Index-ajánló gondolatával játszik Tóta W. Árpád. A TimesPeople-tól eltérően itt nem a nép, hanem a szerkesztő csemegézne a tegnapi hírekből.

John A. Byrne, a Business Week vezető szerkesztője cikket jelentett meg a Christian Science Monitor internetes kiadásában. Ebben kifejtette, hogy az újságírás megújulása a közönséggel kialakított újfajta  kapcsolattól várható.

Byrne szerint az "Új" Új Újságírásban már nem a tartalom a király, hanem az az összefüggés-rendszer, amibe ezt a tartalmat behelyezzük. (A New Journalism fogalmát már évtizedekkel előtt lefoglalta Tom Wolf.)

Az elmúlt 9 hónapban a Business Week intenzíven dolgozott azon, hogy ilyen, újfajta kapcsolatot alakítson ki közönségével. Ennek az időszaknak a legfontosabb tanulsága, hogy ez a fajta újságírás sokkal több időt és energiát vesz igénybe, mint a hagyományos írás és szerkesztés.

Az olvasókkal való együttműködés első, látványos eredménye a lap egyik augusztusi számában megjelent, a címlapra is kiemelt  Trouble At The Office (Problémák a munkahelyen) összeállítás. melléklet volt, amiben  a lap munkatársai 10.000 (!) olvasó anyagát használták fel. Az anyagok begyűjtéséhez és főleg megfelelő struktúrába öntéséhez kétszer annyi időre volt szükség, mint egy  hasonló terjedelmű, hagyományos összeállítás elkészítéséhez. (Újabb bizonyíték, hogy a felhasználóktól begyűjtött tartalom nem használható olcsó "vattaként".)

Nem tudom, hogy a nyomtatott lapban hogy nézett ki az összeállítás, de az online kiadásban a szerkesztők ügyesen kombinálták a hagyományos  cikkeket és az olvasói véleményeket. Látszik, hogy sok benne a munka, de olvasóként nem érzem, hogy annyival többet kapnék, ami miatt hirtelen másképp viszonyulnék a médiához. Attól tartok téved Byrne, az olvasók bevonásával sincs "visszatérés", a csomagban árult tartalmak nem lesznek újra vonzóak  még akkor sem, ha a csomag összeállításában még a  közönséget is részt vesz. A tartalom atomizálódása elkerülhetetlen, az egyetlen amit tehetünk, hogy olyan tartalmat készítünk amit az emberek keresnek és megtalálnak.

 A legtöbb szerkesztő még mindig úgy gondolja, hogy agyament, aki rendszeresen kifele linkel. A linkekkel elküldi a kínkeservvel megszerzett látogatókat (akik azután úgysem jönnek vissza), ráadásul elveszíti a hirdetőket is, mert ugyan ki hirdetne egy olyan oldalon, ahonnan elküldik a közönséget?

A valóságban azonban egész másképpen működnek a dolgok. A Publishing  2.0. által ismertetett adatok szerint a legtöbb visszatérő látogatóval (sessions per person) és a legtöbb a honlapon töltött idővel (time per person) bíró site a  Drudge Report, vagyis egy olyan híroldal, amin CSAK linkek találhatók!

"Csak" linkek. A Drudge Report titka az, hogy nagyon jók és nagyon gyorsan frissülnek ezek a linkek. Sokan próbálkoznak valami hasonlóval, de egyelőre senkinek sem sikerült ilyen eredményeket elérnie. Hazai példákból is tudjuk, hogy az idejében megszerzett jó pozíciók, a "bérelt helyek" nehezen megingathatók.

Nálunk valahogy nem akar a helyére kerülni ez a podcast dolog. HH kolléga ugyan rendszeresen temeti a tartalomfogyasztásnak ezt a formáját, de a világ valahogy nem akar erről tudomást venni. A Pew Internet & American Life Project friss kutatási eredmlényei szerint jelenleg az internetezők 19 százaléka tölt le a webről anyagokat későbbi hallgatásra, ami 7 százalékos növekedést jelent az előző évi adathoz képest.

A részletek persze már nem ennyire diadalmasak. Nem nehéz kitalálni, hogy jellemzően a férfiak és az 50 év alattiak jeleskednek a podcastok letöltögetésében. A mutatós 19 százalékkal is óvatosan kell bánni. Ez ugyanis nem a napi használatot mutatja, az csak 3 százalék körül mozog.

A hangos műsorok népszerűségének az iTunes adott komoly lökést, de rendesen nőtt a katalógusszolgáltatók (directory) forgalma is. (A Podcast Alley 2006. novemberi  26.000-es állománya például mostanra 43.000-re hízott.)

Ha körülnézel kicsit idehaza, azt láthatod, hogy a hazai internetezők azon szűk rétege számára, akik  egyáltalán ismerik ezt a fogalmat a podcast leginkább azt jelenti, hogy kedvenc zenéiket felpakolják blogjukra, honlapjukra. Magyar nyelvű, rendszeresen frissülő, viszonylag sok embert érdeklő podcast adások nincsenek. Magyar nyelvű podcast katalógus nem létezik. (Miért is lenne, hiszen nem lenne mit tenni bele.) Hazai podcast-szolgáltató (olyasmi,  mint videóban a Videa, vagy az Indavideo) nincsen.

A szokásos tyúk/tojás dilemma működik itt is. Vajon lesz elmozdulás? (mostanában?)

Eléggé meglepett az amerikai Tubemogul kutatásait összefoglaló anyag, mert az derül ki belőle, hogy a webes videók iránti érdeklődés az első 4 nap után rohamosan esik. A Tubemogul azt javasolja, hogy a megjelenést követően kell a lehető legerősebben támogatni a videókat, utána már a kampányra fordított energia (és pénz) jelentős része kárba vész.

Mindez (szerintem) ellentmond annak, amit az elmúlt években a webről, a "hálózati hatásról" tanultunk. Arra gondoltam, ha egy videó sikeres, akkor arra az emberek felhívják ismerőseik, barátaik figyelmét, egy ideig egyre nő a nézettsége és csak a telítettség elérése után kezd majd el csökkenni. A Tubemogul ábrái nem ezt mutatják.

Akkor most kinek is higgyünk?

Sok mindent. Például Eric Schmidt (a Google vezérigazgatója) vihet majd egy szép koszorút a napilapipar temetésére.

Schmidt egy hónapja, a úgy nyilatkozott, hogy a Google "morális kényszert" érez, hogy segítsen a bajban levő napilapiparnak. ("It's a huge moral imperative to help here...")

Persze szó sincs arról, hogy a Google valamilyen módon (például egy alapítványon keresztül) segíteni kívánná a "minőségi újságírást", egyszerűen csak egy új eszközt (egy régi eszköz átalakított változatát ) dobtak a piacra. A fuldokló mellé irányították motorcsónakjukat és udvariasan jelezték, hogy akadna kínálatukban egy újfajta mentőöv...

Alig 5 héttel az előző nyilatkozat utána Google-vezér minap a szórakoztatóipar vezérei előtt elmondott beszédében kifejtette, hogy ha a producerek jó fiúk lesznek (hajlandók/ képesek a videótartalmakat az internet igényeihez igazítani), akkor esetleg visszaszerezhetik azt a pénzt, amit az internet kihúzott a zsebükből. (Az előadás célja persze  nem a hollywoodi fejesek szórakoztatása, hanem a Lions Gate-üzlet promóciója volt.)

Persze vannak akik nem tanulták meg idejében a leckét. Schmidt szomorúan jegyezte meg, hogy a napilapok kilátásai "borúsak" (bleak), ami nagyon nagy baj - itt nyilván egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában, - "mert a tényfeltáró újságírás nagyon fontos része a demokráciának."

Eric Schidt szerint a Google részesedése a napilap-biznisz hazavágásában messze nem akkora, mint azt sokan képzelik. Ezen nyilván lehet vitatkozni, de semmiképpen nem vigasztalja a beszédről tudósító Los Angeles Times 150 szerkesztőségi dolgozóját, akik most kapták meg az értesítést, hogy hamarosan lapátra kerülnek.

Nemrég szétvált a korábban egymással szimbiózisban élő Gazdaságirádió.hu és a Privátbankár.hu. A válás okairól sokat nem tudni, beszédes viszont a két új honlap.

Míg a Privátbankár.hu apróbb változtatások mellett megmaradt egy nagyjából 10 évvel ezelőtti, elavult modellnél, a GazdaságiRádió.hu megjelenése viszont modernebb, letisztultabb, egységesebb lett. Nem állítom, hogy nem láttam még szebbet, izgalmasabbat, de ez a megjelenés a hazai körülmények, lehetőségek között jó szívvel vállalható. (A honlap néhány sajátos megoldásáról Konrad és bejegyzéséhez hozzászók írtak.)

Első látásra a tartalom is rendben van, gyűlik az anyag, rendszeres a frissülés is. Kicsit jobban körülnézve azonban látszik, hogy elég nagy a tisztán MTI-is, vagy MTI-alapú anyagok aránya és rendszeresen átvesznek cikkeket- nyilván legálisan - vezető hazai napilapoktól is. (A hírügynökségi anyagokkal elvben nincs bajom, de mivel minden hazai "portál" ezekkel táplálkozik, megfelelő "hozzáadott érték" nélkül arctalanná, jellegtelenné válnak a kiadványok.)

Márványi Péter, a GazdaságiRádió.hu főszerkesztője (ősi rádiós újságíró) beköszöntőjében következetesen "Internetes Újságnak" titulálja a webhelyet. Attól tartok, hogy nemcsak ügyetlen elnevezésről van szó, hanem valóban az újság-modellt próbálják az internetre alkalmazni. Végzetes tévedés.

A cikkekben- sok más hazai "portálhoz" hasonlóan teljesen hiányoznak a linkek. Ezzel az internetes szövegek legfőbb erősségéről, a "többdimenziós" írásról mondanak le. A cikkek végéről hiányoznak a kapcsolódó (befelé mutató) linkek is. Nem kapnak segítséget az olvasók az előzmények, a háttér megismeréshez, de ezzel saját magát is komoly járulékos forgalomtó fosztja meg a site.

Leginkább mégis azon lepődtem meg, milyen kevés a hanganyag az oldalakon. A nyitóoldal tetejéről ugyan elindítható az élő adás hallgatása, de szerintem erre nem minden érdeklődő jön rá,  a külön megnyíló standard médialejátszó sem igazán elegáns megoldás, de még érthetetlenebb a többi hangos műsor elrejtése. A címek mellett semmi nem jelzi, hogy az adott cikkhez hangos rész is tartozik, de nincs külön "rádió" (audio, hang) menüpont sem, vagyis nincsenek összegyűjtve a hallgatható adások. Csupán egy  kis beépített lejátszó szerénykedik néhány cikk végén. (Ez csak a cikk megnyitása után derül ki) Meg lehet hallgatni a cikkhez kapcsolódó hanganyagokat, de azok letöltése nem lehetséges. Vajon miért? Előre beéllított letöltésről, automatikus értesítősről (podcasting) még álmodozni is kár.

A GazdaságiRádió.hu sajátos hangos megoldásai persze nem kirívóak( itthon). A Klubrádió.hu és az Infororádió.hu hasonlóan óvatosan / ügyetlenül kezeli az online hanganyagokat. A vezetői székekben mindenhol ősi rádiósok ülnek, akik féltik rádiójukat az internetes "kannibalizációtól". Egyes napi- és hetilapok már évekkel ezelőtt eljátszották ezt. Most isszák a levét.

Érdekes egybeesés: Június 24-én a New York Times elemzést jelentetett meg a Google News helyzetéről. Rá két nappal a (brit) Lordok Háza Kommunikációs Bizottsága (The House of Lords Communications Committee) a hírek tulajdonlásával foglalkozó jelentést - The Ownership of the News -  tett közzé, amiben határozottan sürgetni a hírgyűjtők, különösen a Google News megregulázását.

Hat éve kezdte meg működését a Google automatikus hírgyűjtője, de azóta sem sikerült véglegesen eldönteni, hogy áldás-e vagy átok a szolgáltatás a laptulajdonosok számára. A Google News saját tartalmat nem gyárt, a webről gyűjti be a címeket és egy (titkos) algoritmus segítségével állítja össze oldalait. Támogatói szerint nagy segítség a lapoknak, mert a kiemelt címek révén komoly forgalmat irányít egyes oldalakra, ellenzői szerint viszont ártalmas, mert egyes olvasókat kielégít a Google News maga (nem kattintanak át az eredeti forrásra), de ha mégis tovább mennének, a teljes site átnézés helyett legfeljebb az adott oldalt olvassák el. (Akik a "csomagolt áruk" korszakát sírják vissza, nyilván nincsenek tisztában a tartalomfogyasztási szokások végleges átalakulásával. Talán az változást kiváltó keresőket - természetesen főleg a Google-t - is szeretnék betiltani?)

Tulajdonképpen elég nehéz fogást találni a Google News-on. Nem igazán látszik ugyanis, mik vele a Google szándékai. Fizetni nem kell érte, reklámok nincsenek rajta (egyelőre nem is akarják ilyesmivel hergelni a laptulajdonosokat), közvetlen bevételt nem termel. A Google News körüli hisztéria nincs arányban annak piaci helyzetével sem. 11,4 milliós májusi látogatottsága "csak" a toplista 8. helyére elegendő. -  Az első helyet 35,8 millió látogatóval már hosszabb ideje a Yahoo News bérli. (Jó lenne tudni viszont, mit költ a Yahoo News a tartalom előállítására, mások anyagainak a felvásárlására és hogy mennyibe kerül a Google News üzemeltetése?)

Az elemzők lassúnak tartják a Google News növekedését is. Az elmúlt 2 évben produkált 10 százalék messze elmarad az MSNBC.com 42 százaléka, vagy a CNN.com még ennél is látványosabb növekedése mögött.

Apróbb fejlesztések voltak ugyan (leginkább az elmúlt fél évben), de igazán nagy dolgok nem történtek a hírgyájtővel. A Google News lényegében úgy működik, mint a kezdetek kezdetén. Egyes pletykák szerint a Google-nál sem tudják, mit kezdjenek vele, ezért parkolópályán tartják. A Google-nak lassan döntenie kell. Haladnak tovább, vagy a laptulajdonosokkal kiegyezve kiherélik a szolgáltatást.

Ne kérdezd, hogy mi is az az "élményportál", én a Médiainfo hírében olvastam, megtetszett, átvettem... (Talán az élményfürdővel rokon, ami valami olyasmi, mintha egy uszodát kereszteztek volna a vurstlival.)

A most startolt RTL.hu egyébként egy gyűjtőoldal, kezdőoldal, vagy nevezze bárki úgy, ahogy akarja, de egy olyan oldal, ahol a látogató mint egy svédasztalról, csipegethet ezt-azt.

Szükség is van egy ilyen kezdőoldalra, mert a weben korábban (finoman szólva) nem jeleskedő RTL Klub az utóbbi időben komoly offenzívába kezdett. Hónapokkal ezelőtt Veszprémben, a Kamera Hungárián  - az egyik legtapasztaltabb hazai webes tartalomszolgáltatási szakember -  Szilágyi "modemidők" Árpád, aki most az RTL Klub online üzleti stratégiájáért felel, arról beszélt, hogy a szokásos webes vegyeskereskedés (webeskereskedés) helyett inkább több tematikus "portált" indítanak.

A stratégia oka nyilván az, hogy manapság az internetezők nem azért mennek be egy webhelyre, hogy ott össze-vissza bóklásszanak, hanem mert híreket, pletykákat, sporteredményket, tévéműsort meg mindenféle más dolgot akarnak látni. Az RTL Klub tehát nem egy nagy, vegyes csomagban akar mindenfélét eladni, hanem ugyanazt azt árut (általában másodosztályú gagyi, hiszen az RTL Klub nem szakosodott tartalomszolgáltató) csomagolja újra.

rtlklub.hu * rtlhirek.hu* rtl.hu*rtlbulvar.hu - értem én, hogy a sok okos szakember mindenféle "brand stratégiában" és  "brand kiterjesztésben" spekulál, de engem, mint Buta Felhasználót eléggé összezavar ez a rengeteg, egymáshoz hasonló név. (Persze azt sem értem, hogy a sportoldal - sportklub.tv - és a közösségi oldal - coolspace.hu - miért más logika szerint kaptak nevet.)

A Hírfigyelő kapcsán már morfondíroztam azon, hogy vajon valóban szükség van-e egy sokadik személyesre szabható hírgyűjtő oldalra. (Szerintem ha semmi új szolgáltatást nem nyújt, csak a meglevőket utánozza, akkor nem.) Az RTL.hu oldal szerepe kicsit más, hiszen az előre betöltött tartalmak révén  - a látogatók 90 százaléka ezt hasznája majd -  megint összecsomagolja a korábban tematikus oldalakra szétrakott tartalmat. Ügyes.

Az RTL.hu személyre szabhatóságát nyilván nem szabad túl komolyan venni. Persze, meg lehet változtatni a háttérszínt, de a tartalom szűrése már messze nem ilyen könnyű. Hiába selejteztem például ki a "bulvárt", vezető hírem mégis ez:, "Az ismert előadóművész, Mary Zsuzsi nem mindennapi titkot osztott meg egy napilappal: bevallotta, hogy a lányokhoz is vonzódik." Azt hiszem, mégsem az RTL.hu lesz a kezdőoldalam.

Már hónapokkal ezelőtt elterjedt, hogy a Pannon valamilyen online hírszolgáltatás beindítására készül és mivel az érintett ezt rendre cáfolta, lehetett tudni, hogy előbb-utóbb elérkezik a premier napja. (Ha portálépítésbe vágok, szigorúan csak távoli földrészről válogatom munkatársaimat Hagyományos módszerekkel idehaza a titoktartás megoldhatatlan.)

Bár az "Indexhez közelálló" Cellanapló arról számol be, hogy Webes hírportált indított a Pannon, én óvatosabban fogalmaznék. Nevezzük inkább az Infosarok.hu-t kezdőknek szánt linkgyűjteménynek (betűrendes és tematikus csoportosítás), amit kiegészít ez-az.

Azt gondoltam, hogy az Infosarok linkgyűjteményével nem kell túl sokat foglalkoznom. Felvettek rá néhány embert, csinálják, működik. Szerintem ugyan van itthon néhány elég jó linkgyűjtemény, én nem próbálkoznék egy újabbal úgy, hogy versenytársakhoz képest nem nyújtok semmi újat (sőt!), de hát nem az én pénzem, a Pannon arra költ, amire akar. Végül aztán mégis kattintottam egyet-kettőt és kiderült, hogy itt még komoly hibák akadnak. (A teljesség igénye nélkül: Az Ingatlan kategóriában most (reggel 10.11) mindössze 2 link árválkodik. Az Utazás>Szállás>Apartman útvonalat követve 0 találatot kaptam. Az oldalak alján található ABC...regiszter nem működik - a linkek nincsenek bekötve. Komoly navigációs hiba, hogy nincsen menütérkép, nem lehet tudni. hogy egy kategórián belül éppen hol vagyok, nem lehet egyetlen kattintással visszalépni....)

Nyilván a készítők is érezték, hogy ez így kevés, ezért megpróbálták egy kis szerkesztett tartalommal feldobni az oldalt. Azt hiszem, senkit sem lepek meg vele, hogy a Hírsarok jórészt hírügynökségi anyagokból készül, illetve a a Legfrissebb hírek rovatot más hírszolgáltatók híreire mutató linkekkel töltik fel. Ehhez képest a Hírsarok nagyon komolyan veszi önmagát, "portál a portálban", önálló URL-el, logóval. A nagy önállóságban a tervezők elfelejtettek gondoskodni a megfelelő navigációról, ezért innen nem lehet visszajutni az Infosarokra.

A Hírsarok persze korszerű, tárt karokkal várja a civil újságírókat. Az ugyan nem derül ki, mit ad a Pannon azoknak, akik önként beállnak a szekerét tolni, viszont már előre megfegyelmezik a renitens cikkírókat.

Váratlan megoldásként a Hírsarokban külön rovatként jelenik meg a mostanában népszerű Dumaszínház. Bár logikusabbnak tartottam volna, ha inkább a Kultúra, esetleg a Szórakozás rovatba kerül, mindenképpen megörültem, hogy végre valami eredeti hang-, vagy videóanyagot találok. Ehhez képest néhány izzadt ember fotója mellett egyetlen szerző egyetlen szövege árválkodik - leírva. Dumaszínház. Valóban vicces.

A hazai mobilszolgáltatók sokban hasonlítanak a kereskedelmi televíziókhoz. Nagy üzlet, jól megy, nem látják különösebb okát, hogy más kommunikációs csatornákon is nagyon törjék magukat. Ismerős? Persze, a hazai nyomtatott média vezetői is így gondolkodhattak 1998-2000. körül. (Mire észbe kaptak, már csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy most már túl sokba kerülne behozni a lemaradást.) Volt ugyan egy elég jól induló Korridor.hu (TV2), a Westelnél is biztatóan fejlődött a saját tartalomszolgáltatás, de ezekbe még sok pénzt kellett volna ölni, ezért inkább bezárták őket. Maradnak az olcsó alibi-megoldások. Olyan, mint most ez az Infosarok.

Adalékok:

...és a Pannon-portált is kilőtték
Most látom, hogy a szorgalmas Antagon már tegnap este megírta a magáét. (Ha időben olvasom, rövidebben is letudhattam volna a témát - szinte mindenben egyetértünk.)

Nagyot dob a Pannon: Indul az internet-útmutató
A Portfolio.hu kissé lihegős című, de tartalmas beszámolója a Pannon "nagyszabású sajtóeseményéről"

Pannon - svájci bicskára költött több száz milliót
Ezúttal a Kreatívé volt az egyik legtartalmasabb beszámoló - ráadásul nem is "kulcsos" cikk!

Százmillióból fejlesztett időgépet a Pannon
Ismeretlen Kolléga a buzz.hu-ról - igaza van.

Jó dolog, hogy a Népszabadság független, külső szakértőket kér fel a lap kéthetenkénti bírálatára, de az eddig ombudsmanok (brrr, biztos, hogy nincs erre valami jobb megnevezés?) munkájától nem voltam elájulva. A Majtényi László - Miklósi Zoltán páros a lap teljesítménye helyett rendre a lapban felbukkanó témák kibontásával foglalkozott. Az őket követő Lipovecz Ivánt lelkesen fogadtam, sajnos azonban a bejegyzésemre reagáló hozzászólóknak lett igaza: Lipovecz annyira barokkosan fogalmazott, annyira becsomagolta mondandóját, hogy abból csak a legbeavatottabbak voltak képesek kihámozni, mi is a helyzet a Népszabadság írásaival.

Most újabb versenyzőként Paul Lendvai bukkant fel. Bevallom, korábban nem voltam Lendvai lelkes híve. Meglehetősen felszínes ismereteim alapján azok közé a K-Európa szakértők közé soroltam, akik óvatosan, kellő távolságból figyelik vizsgálódásuk tárgyát, nehogy piszkosak, vagy büdösek legyenek tőle. Februárban egy konferencia előadójaként hallottam és azonnal megállapítottam, hogy óriásit tévedtem. A 81 79 éves Lendvai nagyon is közelről, alaposan vizsgálódik és kíméletlen őszinteséggel fogalmazza meg véleményét.

A Népszabadság mai számában megjelent A baloldal és a gróf a Népszabadságban című írásában Lendvai a korábbi kritikusoknál sokkal alaposabban vizsgálja meg az elmúlt hetek cikkeit. Itt-ott ugyan dicsér, de a végbizonyítvány (szerintem) elég gyenge: elnagyolás, félreértés, benyalás... Feltűnő, hogy a Népszabadság még "saját" terepén, a szocialista ügyekben sem képes alapos tájékoztatást nyújtani. Elkeserítő, mennyire hiányos, vagy egyenesen megtévesztő a külpolitikai rovat termése (Pocakos rendszeresen ostorozza is ezért őket - mérsékelt sikerrel). Közben a lap teljesen elalél egy komolyabb ingatlanbefektetőtől, vagy egy "igazi" gróftól...

Lendvai írása önmagában is élvezetes, de igazán úgy érdemes olvasni, ha az ember képes visszaidézni az eredeti cikkeket is. Nekem egyik-mások írás rémlik, de valamennyire, minden részletével nem emlékeszem. Persze a Népszabadság internetes kiadása megtehetné, hogy linkekkel látja el az eredeti cikket, de ember / idő / energia / odafigyelés (ki tudja?) híján erre nem került sor. Kár. Ez volna az online kiadás (egyik) értelme.

A probléma ismerős. Előfordulnak videók, ami bizonyos körülmények között sok ember érdeklődését felkelti. Ebből egyes szerkesztők azt a felületes következtetést vonják le, hogy az online újságok (nálunk valamiért legtöbben továbbra is ragaszkodnak a "portál" elnevezéshez) tetszés szerinti témáról készült bármilyen színvonalú videóval sikeresek lehetnek. Tévedés.

Először is tudomásul kell venni, hogy az online lapok videói és a tévéhíradók felvételei nem ugyanazon a pályán versenyeznek. A híradós forgatócsoportok akár napi 4-5 anyagot is leforgatnak, amit azután mások szerkesztenek, vágnak. Az online újságok nincsenek ennyire eleresztve, nincs ekkora szakosodás.

Az emberek hosszú évek óta, naponta néznek híradókat, pontos elképzelések vannak arról, minek hogy kell működnie. Rosszul jársz, ha ugyanezzel próbálkozol - gyengébb kivitelben.

A híradóknak minden este mutatniuk kell valamit. Akkor is, ha nincsenek szenzációs hírek. Az egyes hírek általában nem hosszabbak 45 másodpercnél. Megnézzük, majd gyorsan elfelejtjük őket. A weben nem kötelező minden nap új mozgóképet szervírozni. A felvételek hossza nem kötött, az átlagos webes videó 3 perc körüli, de egy izgalmas anyag lehet akár 10 perc hosszú is. A webes videók sokkal tartósabbak, mint tévés rokonaik - sokszor hetek, hónapok múlva is akadnak nézőik. Mindebből következik, hogy tévúton járnak azok, akik a weben próbálják másodjára is eladni a híradók anyagait.

A videózás szakma. A kamera kezelése gyorsan megtanulható, ahhoz viszont, hogy képes legyél jól elkapni az eseményeket a jó érzék és néhány alapfogás elsajátítása mellett nagy gyakorlat is kell. A legtöbb forgatás az előkészítéssel utazással és az esetleges várakozással együtt is hamar megvan, viszont a vágás rettenetesen eszi az időt. Ez a munkafolyamat a tanulással egyáltalán nem válik gyorsabbá. Minél jobban ismered a használt programokat, annál több lehetőséget találsz az anyag cizellálására. Ráadásul egyre élesebb lesz a szemed, egyre érzékenyebbé válsz a kisebb hibákra is. Idővel rájössz, hogy nincs befejezett vágás, csak félbehagyott.

Manapság sok a csodaváró szerkesztő és marketinges, akik lesni fogják a videók nézettségét. A nemzetközi tapasztalatok szerint a legtöbb online hírlapon jóval kevesebben kattintanak a videókra, mint a képgalériákra. Tudomásul kell venni, hogy a videók elsősorban nem a számlálók pörgetésére szolgálnak. (Ha viszont az egyes oldalakon eltöltött időt nézed, azonnal feltűnik, hogy egy-egy izgalmas videó percekre a képernyőhöz ragasztja a nézőket.)
Tudom, a főnökeid a videókra költött pénz megtérülését lesik Ezt azonban legtöbb weboldalon közvetlenül nehéz kiszámítani. Különösen azért, mert a videók sikeressége leginkább a kiadvány elismertségében, megbecsültségében jelentkezik.

Eddig az elmélet. Ami a gyakorlatot illeti, őszintén szólva én is nagy bajban lennék, ha felelős vezetőként nekem kellene döntenem arról, mennyi pénzt is adok online videók készítésére.

Szépen teljesítenek a Guardian podcast programjai. Ha jól veszem ki a Journalism.co.uk cikkéből, az induláskor inkább biztosra mentek és csak szponzorált műsorokat indítottak, de az elért sikerek hatására egyre több a klasszikus hirdetési bevétel is. (Ehhez persze meg kellett tanulniuk, hogy milyen hirdetést lehet a programokba beépíteni és hova kell azokat rakni.) A Guardian Unlimited persze igen jó helyzetben van, mert igazi nemzetközi kiadvány, amit többen olvasnak külföldön, mint odahaza.

Nemcsak a Guardian, de más online kiadványok is sikeresen alkalmazzák a podcastokat. Korábban már írtam róla, hogy a BusinessWeek egyes adásait átlagosan 1 millióan töltik le, de a NY Times és a többi vezető online lap is lelkesen podcastol.

Sem a Guardian, sem pedig a BusinessWeek nem rendelkezik (rendelkezett) rádiós háttérrel. Nem kész, már korábban adásba került műsorokat szecskáznak össze, hanem önálló programokat készítenek. Aki próbálta, tudja, hogy munkás dolog az ilyesmi, ráadásul az adások többsége nem csal afféle "egy emberes, felolvasós." (Egyik kedvencem a MediaTalk, amiben több szakértő beszél a médiaipar legújabb fejleményeiről - általában egyszerre.)

Természetesen felmerül a kérdés, hogy alkalmazhatók-e sikeresen a hangos adások a hazai online médiában? A műsorok (a jó műsorok) elkészítése munka és időigényes, vagyis egyáltalán nem olcsó. Guardian, a NY Times, vagy a WSJ podcasting programjai azért lehetnek erősek, mert az alkalmi, külső szakértők mellett a legjobb újságíróik szerepelnek bennük. Nem tudom, idehaza melyik szerkesztőség lelkesedne azért, ha egyébként is erősen leterhelt újságíróit a megtűrt (és kissé lenézett) online szerkesztőség ilyen "játszadozásra" próbálná elcsábítani. És kérdés persze az is, melyik vezető újságíró lenne hajlandó a podcast adásokban részt venni és hogy az online szerkesztőségek miből tudnák őket megfizetni. Végül,, de nem utolsósorban az sem világos, hogy a korlátozott méretű hazai piacon, ahol a podcast műsoroknak szinte semmi hagyomány nincsen, lehetne-e ezt a játékot nyereségesen játszani? Persze, amíg nem próbálja meg senki, ez nem fog kiderülni.

A HVG belsejét lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azt senki sem vitatja, hogy a hetilap blikkfangos címlapjai idehaza új trendet teremtettek. ( Néhány éve a HVG 100 25 éves születésnapja alkalmából a címlapokból kiállítást is rendeztek a Műcsarnokban. Meglepő volt, hogya címlapok így, a hetilaptól elszakadva, "kordokumentumként" is megéltek.) Más lapok is próbálkoztak/próbálkoznak hasonló címlapokkal, de valamiért még mindig a HVG-nek sikerül leggyakrabban a komoly találatokat bevinnie. (Figyelmeztetés: A Médiablog főbérője a HVG Online, az ő apukája/anyukája a HVG, de az itt leírt véleményem mindettől független.)

A hávégés címlapok "titka" egyszerű: Egy nagyon erős kreatív csapat rengeteget dolgozik rajtuk. Ez persze a gazdagok luxusa, vannak lapok, ahol az egész belvilágon nem agyalnak annyit, mint a HVG "címlapkommandója" a lap borítóján. Gyanítom, hogy a befektetés megtérül. Egyrészt azért, mert egy-egy jól sikerült címlap eladja a lapot, másrészt pedig a hétről hétre várt címlap növeli a lap presztízsét. (Tudomásom szerint Magyarországon abban is a HVG volt az első, hogy a címlap alapján készített plakáton hirdeti a lapot.)

Azt hiszem, sokan kíváncsiak arra, hogyan is készül ez a címlap. A hvg.hu most készített erről egy rövid videót. Úgy tudom, Francis Bacon volt az a tudós, aki megállapította, hogy a tudományos kutatások egyik legnagyobb problémája, hogy a használt eszközök megzavarják a kutatott közeget. Nos, ez pontosan áll a szerkesztőségi kukkolós videókra is. Ne várd tehát, hogy láthatod, hogyan pattan ki Horváth Zoltán és Szoboszlay Péter összedugott fejéből az Isteni Szikra, inkább csak azt láthatod/hallhatod, ahogy az alkotók a címlapkészítés alapelveiről mondanak néhány szót. Bemutatkozásnak nem is rossz, várom a folytatást!

Az elmúlt 15 évben számtalan stratégia készül kulturális örökségünk digitalizálására és közkincsé tétlére. A stratégiák mennyiségéhez képest az elkészült, látható, használható anyag minimális.

Most egy olyan oldalra akadtam (via Hyprgene Media Blog ), ahol megnézhetjük hogyan is csinálják az ilyesmit a Nagyok.

A Footnote.com az amerikai történelem kezdetéig (könnyű nekik) visszanyúlva több millió, eddig csak szakemberek számára hozzáférhető dokumentumot tett elérhetővé. Ezek között nem csak keresni lehet, de jegyzetek fűzhetők hozzájuk, egyes részleteik kiemelhetők, a dokumentumok között kapcsolat teremthető. Természetesen saját dokumentumok és az azokhoz fűződő történetek is feltölthetők és minden megosztható az ismerősökkel, vagy a hasonló érdeklődésű felhasználókkal. Mindez igen elegáns, gyors, korszerű webes felületeken történik. Profi történésztől amatőr családfakutatóig mindenkinek aranybánya ez az anyag.

A Footnote.com alapszintű használata ugyan ingyenes, de aki komolyan akarja használni, nyilván befizeti az évi 60 dolláros (59.95) tagsági díjat. Nem tudom, hányan lehetnek tagok, de feltételezem, hogy az legfeljebb a működési költségek egy részét fedezi. Vajon miből fedezték a fejlesztést és az induló 15 millió dokumentum digitalizálásának és feltöltésének a költségeit

Azt hiszem, senkinek sem újdonság hogy a média egyáltalán nem objektív, leginkább azt figyeli, ami 1) közel van 2) jól eladható.
Ez persze így csúnya általánosítás, de szerencsére akadnak, akik veszik a fáradtságot, hogy ezt részletesebben is kifejtsék.

Nicolas Kayser-Bril végzős egyetemista most egy olyan interaktív térképen dolgozta fel 2007 médiafigyelmét, ami igen meggyőzően mutatja be az említett egyenlőtlenségeket. A térkép ugyan "csak" 10 kiadvány és a blogoszféra adatai alapján készült, de az eredmény így is önmagáért beszél.

Korábban sokan hittek benne, hogy majd az online média megszünteti a tájékoztatás egyoldalúságát. Sajnos ennek egyelőre nem sok jele látszik. A "tisztán" online kiadványok általában nem rendelkeznek az ehhez szükséges erőforrásokkal, információs hálózattal.

Nicolas Kayser-Bril, aki a térképet diplomamunkájának melléktermékeként készítette el, a szolgáltatás kiterjesztését, több lap bevonását és az információk napi frissítését tervezi. (Megjegyzem, korábban a GAP project már próbálkozott hasonlóval, de az egyoldalú média akkor sem szégyellte el a pofáját.

(Azt hiszem, nem lenne sokkal szebb az a térkép sem, amin a hazai médiában megjelenő témákat ábrázolnák

Kínok kínja. Itt a hónapok óta várt Zóna, alaposabban is megnézegetném (és persze írnék is róla), de már megint lehalt az ADSL. Egy "betárcsázós" összeköttetés segítségével próbálom tartani a kapcsolatot a külvilággal, ami olyan érzés, mintha egy Steinway zongora mellől ültem volna át egy Ukrajna pianínóhoz.(Ha hozzád közelebb áll, behelyettesítheted Audi - Wartburg párosra.)

Egyelőre azt látom, hogy a Zóna Szombathy Pál ígéreteinek megfelelően nem valami hírportálféle, hanem inkább elemző, a dolgok mögöttesével foglalkozó és egy kicsit szórakoztató honlap. Mondjuk azt, online magazin.

Folyamatos hírszerkesztés, 24/7 készenlét? Dehogy. A Zóna vállaltan napi 3 frissítéssel dolgozik. Ma ez kifejezetten érdekes, csaknem extravagáns ötletnek tűnik.

A kék háttér (nyitóoldal) láttán Jakob Nielsen biztosan ráncolná a homlokát, viszont tagadhatatlan, hogy a megjelenés így egyszerű, mégis elüt a többi versenytársnak számító honlaptól.

Nagy ötlet, hogy a címlapon minden cikk bevezetője után feltüntetik az olvasási időt. (Ha megjavul az ADSL, stopperrel végigmegyek az egész Zónán...

(Azt hiszem, az lesz a biztos siker jele, ha a Zónáról nem a Stalker, hanem Szombathyék lapja jut majd az olvasók eszébe...)

Frissítés: Az ADSL magához tért, de mielőtt nekiláttam volna részletesebben írni a Zónáról kiderült, hogy az Antagonisták már megtették ezt. (A bejegyzés időpontja éjjel 4:41!) Nincs értelme, hogy mindezt most én is megismételjem. Inkább írok majd a Zónáról néhány hét után, ha már a próbaüzem után beindul a napi daráló.

Az írásnak - legyen az újságcikk, termékismertető, vagy sajtóközlemény - vannak tanulható, tanítható szakmai fogásai. Néha úgy érzem, hogy nálunk ezeket a módszereket, technikákat lenézik ("bunkó, amerikai gyorstalpalók"), a különböző szintű szakmai képzésekben inkább a magasztosabb témákat (sajtótörténet, műfajelmélet, sajtóetika) részesítik előnyben.

Az utóbbi időben ilyen-olyan munkákra készülve elég sok gyakorlati útmutatón rágtam át magam. Volt köztük olyan, ami a webes írással (writing for the web), a sajtóközleményekkel foglalkozott, de nyugodtan említhetném a hírlevél, vagy DM rejtelmeibe bevezető tanácsokat is. Nagyobb mennyiségű tanácsadó cikk, tanulmány, diasor megemésztése után a következő tanulság rajzolódik ki: Ezek a látszólag nagyon különböző műfajú, rendeltetésű irományok annyira hasonlítanak egymásra, mint a gyógyszerek: Különböző a hatóanyaguk, eltérő a csomagolásuk, de mindegyik kialakítása olyan, hogy könnyű legyen lenyelni őket. Amelyik megakad a torkodon, nem számíthat sikerre.

Daphne Grey-Grant legutóbbi Power Writing hírlevelében arra adott tippeket, hogyan készíthetsz olyan PowerPoint prezentációt, amivel nem tikkasztod ki hallgatóságodat. Első pillantásra azt gondolhatnád, hogy a téma leginkább az üzleti konferenciák és a vállalati értekezletek népét érinti, de hamar beláthatod, hogy a PowerPoint és webre írás szoros rokonságot mutatnak.

Attól, mert könnyű pontokba szedett listákat készítened, nem szabad ezzel visszaélni. D G-G szerint egy előadásban legfeljebb 1-3 pontot lehet elviselni, írásban (Jakob Nilelsen szerint) 5-öt. Felesleges sok részlettel terhelni az embereket. Az előadásról távozó közönség jó esetben is csak a fő gondolatmenetér, vezérfonalára emlékszik. Nem így van a leggondosabban kidolgozott, részletekkel megpakolt cikkekkel is? (Te mire emlékszel a tegnap gondosan áttanulmányozott újságokból, weboldalakból?)

Felesleges adatokkal teletömni a diákat. Persze tekintélyt sugároznak azok az előadások, ahol 10 másodpercenként váltják egymást az adatoktól roskadozó táblázatok és grafikonok, de ki képes röptében elolvasni, felfogni ezeket. Sokkal hatékonyabb 1-2 kulcsadat kiemelése, a részletes táblázatokat, grafikonokat pedig kinyomtatva, esetleg önálló weboldalon megkaphatja a közönség - természetesen az előadás után.
Szerintem ugyanez érvényes a webes újságírásra is. Felesleges adatokkal olvashatatlanná tenni egy cikket, ha azok külön táblázatban, esetleg valamilyen interaktív megoldással is megmutathatók. A közönség nagyobb részét nem érdeklik ezek a részletek, de az adatok léte növeli az információkba vetett bizalmukat, a részletekre kíváncsi kisebbség meg kényelmesebben elbogarászhat a külön tálalt adatokban.

"A PowerPoint prezentáció tulajdonképpen nem sok mindenben különbözik a kommunikáció más formáitól" - írja cikke végén Daphne Grey-Grant. "A siker nem is annyira magától az üzenettől, mint inkább az előadó összeszedettségétől, személyes varázsától függ. "
Ühüm. Nem ugyanígy működnek a blogok is?

Néhány napja meglepve tapasztaltam, hogy teljesen átalakult a Napi Online. Korábban ugyan hallottam az átalakítási tervekről, de aztán meg is feledkeztem a dologról. (A Napi.hu fizetős cikkekkel már régen leszoktatott a túl gyakori látogatásokról.)


Az új Napi.hu első pillantásra biztató. Elég egyszerű, kevés szín, sok információ és kevés reklám a nyitóoldalon...
A gondok akkor kezdődnek, amikor túljutsz a gyönyörködés pillanatain és használni is szeretnéd a "lapot".
Először is ott az a futó szöveg ("fényújság") a lap tetején. Hogy került ez ide? Az ilyesmi akkoriban volt divat, mint a fütyülős kulcstartó. (Emlékszel?) Olvashatatlan, idegesítő.

Keresem a nyitóoldalon a menüt. Nem a szolgáltatásokét, hanem a hírekét. Nincs ilyen. Van "Friss hírek", "Fontos hírek" (nem fontos híreket miért közölnek?), "Cikk toplista" (szerencsétlen cím) gyorslista, de klasszikus menü nincs. Aki nem adja fel itt és lejjebb görget a nyitóoldalon, rátalál az egyes menüpontokhoz tartozó "dobozokra". Nincs olyan beállítás, amiben láthatnád valamennyit. Óriási öngól.

Már hosszabb időt eltöltöttem a webhelyen, amikor feltűnt, hogy a nyitóoldal tetején (jobbra fenn) is van egy menücske. Úgy látom, ide tettek mindent, aminek máshol nem találtak helyet. Így került egymás mellé az RSS, a hírügynökségi szolgáltatás, az előfizetés és a sajátosan médiumajánlónak elnevezett médiaajánlat. (Ami az RSS-t illeti, a Napi Online még egy rövid összefoglalót sem ad a címek mellé.)

A legnagyobb kiábrándulás mégis a cikk-oldalakon ért. Míg a honlap tervezői a nyitóoldal kialakítását láthatóan átgondolták, a cikk-oldal kialakítására mintha nem maradt volna energia.

• A cikkekben egyáltalán nincsenek linkek. (Ez a hazai online újságoknál nem meglepő.)
  
• A "kapcsolódó anyagok" alatt megjelenő anyagoknak semmi köze az olvasott cikkhez.
• A navigációs útvonalon kívül (pl. Főoldal > Cikkek > Magyar gazdaság) nincs semmilyen navigációs eszköz, amivel vissza lehetne jutni az adott rovatba. Nem nevezhető felhasználóbarát magoldásnak
  
• Nem lehet hozzászólást írni a cikkekhez
• (Címkézésről, vagy a cikkre mutató link (permalink) megadásáról beszélni is kár.)

A Napi Online reformját irányító Andacs Botond szerint az átalakítás még nem fejeződött be. Én is csak remélni tudom, hogy a címlap még finomodik és az átépítés idővel eléri a belső oldalakat is.

Azt gondolod, hogy az "online újságírás" valami kitalált dolog? Azzal biztatod magad, hogy a jól megírt szöveg ugyanúgy megél a képernyőn, mint a weben? Persze, cikkek az online "újságokba" is kellenek, az újságírás alapértékei, legfontosabb szabályai a weben is érvényesek. Meg kell értened azonban a web sajátosságait is. Azt, hogy esetenként ki kell lépni a papír-dimenzióból. Például webes multimédia segítségével.

Valamikor a múlt század '90-es éveinek középén az (első) Öbölháborút bemutató CD-ROM került a kezembe. Elképesztett az anyagok (szövegek, fotók, videók, infografikák) gazdagsága és magával ragadott az interaktív felfedezés élménye. (Egyébként eszembe sem jutott volna a témával foglalkozó könyvet olvasgatni, vagy ilyen dokumentumfilmet nézni.)

Azt hiszem, ez korong lehetett a '90-es évek elején a "CD-ROM újságírás" csúcsterméke, akkoriban kezdtek a multimédia-szakemberek viharos tempóban átigazolni a webre. (A webeb multimédia akkor még inkább ígéret volt, mint lehetőség, a legtöbben mégis azonnal megérezték, hogy ez a fejlődés iránya.)

Korábban már bemutattam itt néhány webes multimédiát. Többségük a legismertebb amerikai webhelyeken jelent meg és vélhetően olyan költségvetéssel készült, amekkorát mi itt még elképzelni sem tudunk. Mostani "felfedezésem" a mifelénk kevéssé ismert Times Herald-Record internetes kiadása, a Record Online számára készült. A téma (természetesen) egy gyilkossági ügy. A feldolgozás imponáló. Egy ilyen anyag elkészítése persze rengeteg munkával jár. Ehhez a tényfeltáró újságírón munkáján kívül csaknem egy tucatnyi szakember közreműködésére volt szükség.

A drágaság persze relatív. A legdrágább a senki által nem olvasott, hosszú cikkeket megjelentetni. Egyre több szerkesztőségben látják úgy, hogy a hírverseny (ki adja le hamarabb az adott hírt) fokozása helyett az ilyen, a témákat mélyebben, új módszerekkel feldolgozó anyagokkal lehet megszerezni és megtartani a közönséget.

(Bocs a címért, annyira közhelyes, hogy nem tudtam kihagyni. "Mi ott vagyunk minden kilométerkőnél." -valami rettenetes 70-es években készült partizán-akciófilmből vált szállóigévé.)

Korábban már lelkesedtem a webes információátadás egyik megújítójáért és két webes projektért. Az online média új dimenzióit építgető Adrian Holovaty Chicago bűnügyi térképével korábban komoly feltűnést keltett. A brit UpMyStreet számos helyről összegyűjtött adatokkal azt mutatja meg, milyen is az a környék, ahol éppen lakást szeretnél bérelni, vagy házat akarsz építeni.

Holovaty a Knight Foundation 5 millió dolláros ösztöndíja révén most még nagyobbat dobhatott.

Az EveryBlock helyi hírekhez, információkhoz juttatja 3 amerikai nagyváros lakóit úgy, hogy többnyire már létező, de különböző helyeken elszórtan fellelhető információkat hoz egy helyre.

Pillanatok alatt megtudhatod például, hogy a sarki étterem átment-e az (ottani) ÁNTSZ-ellnőrzésen, hogy áll a szomszéd építkezés engedélyezése és kap-e italmérési jogosítványt a szomszéd utcában található török büfé? Utcalezárások, elveszett kutyák - talán említeni is felesleges, hogy ezek az információk is mind könnyen megtalálhatók.

Az EveryBlock egy másik rétegét a helyi hírek képezik. Chicago, New York, vagy San Francisco - egyelőre ezeket a városokat fedi le az EveryBlock - életéről rengeteg információ jelenik meg a médiában, de hagyományos módszerekkel emberfeletti munka lenne összegyűjteni és szűrni ezeket. Az EveryBlock használatával egyetlen kattintással hozzájuthatsz mindehhez. (Természetesen a hagyományos médián kívül a blogokat is figyelik.)

Az EveryBlock rettenetes mennyiségű adattal dolgozik. A felhasználói felület ennek ellenére egyszerű, tiszta átlátható. Azt hiszem, aki életében először lát internetet, az is gyorsan kiigazodik rajta. Lehet, hogy erre van az előre?

Rettentően idegesít, ha valaki olyasmiről készít videót, ami más módon jobban, egyszerűbben elmondható. A téves médiaválasztás egyik legjellegzetesebb példája a „beszélő fej(ek) videó” műfaja. Ez egyébként nem online találmány, de a televíziók az idők során megtanulták ügyesen álcázni. (változó kameraállások, ráközelítések- távolítások, vágóképek stb.)
Ha rendkívüli interjúalanyt csípsz el, aki exkluzív interjút ad neked, akkor persze nem számít, hogy zajos a hang, rossz a képkivágás, bemozdul a kamera. De - a technika kipróbálásán kívül - mi értelme, ha saját magadról készített, végtelennek tűnő felvételen azt adod elő (rosszul), amit egyébként leírtál volna a blogodban (jól)? (A poén kedvéért ezt a bejegyzést én is videón szerettem volna elkészíteni, de próbálkozásaim a kívánt hatásnál is elrettentőbbre sikeredtek.)

Az online tartalmak információsűrűsége változó. Egy képernyőnyi cikket átfuthatsz akár fél perc alatt. Beleolvasol itt-ott és azonnal kiderül, érdekel-e. Ha ugyanezt a szöveget valaki videón mondja el, az elejétől a végéig meg kell nézned. Elvesztegetett idő.

Nem sokkal jobb a helyzet az online hírszolgáltatók videóival sem. Számos online lap vezetői már jó ideje tisztában vannak vele, hogy "a videóké a jövő", ugyanakkor kevesen érzik még, milyennek is kellene lenni ezeknek a felvételeknek. A mozgóképkészítés belépési küszöbe egyre alacsonyabb. Százezerért már használható kamerát kapsz, de néhány perces felvételt készíthetsz egy feleannyiba kerülő digitális fényképezőgéppel, vagy akár egy mobiltelefonnal is. A technikai / gazdasági küszöb alacsony volta azonban nem jelenti, hogy bárki, bármilyen tudás, előzetes felkészülés nélkül képes mások számára is elviselhető felvételeket előállítani. Valahol azt olvastam - a forrást sajnos elfelejtettem -, hogy a profit az különbözteti meg az amatőrtől, hogy míg az amatőrnek NÉHA sikerül minőségi anyagot - fotót, hangot, videót, cikket - előállítania, a profi anyaga MINDIG elér egy bizonyos szintet. Ez a profizmus hiányzik még a legtöbb online videóból.

Bár a videómegosztókon időről időre felbukkannak tömegeket vonzó amatőr felvételek, minden ilyen sikerre milliónyi érdektelen anyag jut. (Mellesleg, egyre több ilyen videómegosztós sikerről derül ki, hogy valójában profi stáb áll mögötte....) A közönség elvárásai mások a videómegosztókkal és megint mások a profi tartalomszolgáltatókkal szemben. A látogatók nem várják meg, amíg egy hírportálon millió elfuserált videó után sikerül egy igazán nagyot dobni.

Profizmus, de milye? Korábban a tévében elvérzett sok tehetséges, nagy tapasztalattal rendelkező filmes, mert nem volt képes a mozivászonnál kisebb méretben, gyengébb felbontásban gondolkodni. Miért gondolja most bárki is, hogy a tévéhíradókat, vagy az esti beszélgetős műsorokat kell közvetlenül a számítógépek képernyőjére átültetni?

Nincs mit tenni, be kell látni, hogy a közlésre alkalmas videók készítésének tudomány nem isteni adomány, azt ugyanúgy meg kell tanulni, mint a fotózást, az írást, vagy a számítógépes grafikát.

Utóirat:

A bejegyzésben felsorolt hibák nem jellemzőek a hazai hivatalos online médiára. Az ugyanis néhány kósza kísérlettől eltekintve még nem fedezte fel az online videót. (A szerkesztett tartalomhoz szorosan kötődő, előre megfontolt szándékkal készülő anyagokra, nem pedig a felhasználók általkészített mozik bekötésére gondolok.) A jelek szerint a többiek nagyvonalúan ezen a területen is átengedik a kezdeményezést az Indexnek.)

 

Az utóbbi hónapokban nagyon rákaptam a podcast programok hallgatására. Új szenvedélyem kiteljesedéséhez újabb lökést adott egy ajándékba kapott korszerű, felhasználóbarát mp3 lejátszó. (Általában ellenzem a régebbi, de működő készülékek lecserélését, de ez esetben be kell látnom, hogy nem csak a divat követéséről van szó.)

Töltögetem és hallgatgatom tehát a podcastokat. Persze nem a hazaiakat, hanem a BBC műsorait és a Guardian "adásait",  vagy szemezgetek a  NY Times, óriási kínálatából. (Persze még rengeteg más online lap is kínál podcast programokat, de az említett, több-kevesebb rendszerességgel követett források és még néhány alkalmi találat bőven kitöltik a kutyasétáltatások idejét.)

A hazai kínálat meglehetősen szerény. Az Inforádió "díjnyertes honlapjáról" kis macera árán ugyan letölthetők anyagok, de minek?
A Klubrádió sem készít önálló programokat, viszont kellő elszántsággal innen is letölthetők műsorok. (Igazi podcastról, vagyis kedvenc programjaim linkjének automatikus letöltődéséről persze szó sincs.)  A Magyar Rádió heti hangtárából órás bontásban lehet anyagokat kikotorni - ezt tehát csak végső szükség esetén használom. Kicsit jobb a helyzet a Civil Rádióval, ahol  "csak" 30 percesek a dózisok, de ki akarná a műsorvezetők egyébként néha nagyon vicces, de semmiről sem szóló évődését mp3 formátumban hallgatni?

Érdekes képződmény még a 168 Óra "rádiója". A hetilap rádiós múltjához híven hetente stúdióbeszélgetésben elemzi egyik saját (!) anyagát, illetve szerkesztőségi kerekasztalt ülnek egy aktuális téma felett. (Miután a lapnál komoly elvándorlási folyamat indult be, kérdés, hogy kit tudnak majd mostanában az asztal köré ültetni.) Szintén a 168 Óra honlapjáról tölthetők le Pásztor Magdolna kifejezetten az online kiadás számára készített interjúi.

Ha nem is túl gazdag, azért létezik valami hivatalos hazai kínálat. Rendben, de hol van az amatőrök gazdag anyaga? Hol van az a hihetetlen fellendülés, amiről két éve annyit olvashattunk? Azt hiszem sehol. Néhány hazai blog margóján ugyan feltűntek podcast ablakok, de ezekből szinte mindenhol csak zene (nem saját) szólt.

Én továbbra is meg vagyok győződve róla, hogy a podcast programokban óriási lehetőség van, csak meg kell érteni, mire is valók. A podcast nem egyszerűen letölthető rádióadás. Ahogy a kifejezetten a webre készülő videók is különböznek a tévéműsoroktól, a legjobb podcast műsorok is egy új önálló minőséget képviselnek.

Egyébként meg a legjobb, ha meghallgatod a Radio Academy podcastját a podcasting helyzetéről.

Én is tisztában vagyok vele, hogy az Egyesült Államokon (na jó, az Egyesül Államokon és az Egyesült Királyságon) kívül is van élet, de ennek nyomait nem mindig könnyű felfedezni. Néha azért sikerül.

A The Observers a France 24, egy nemzetközi hírtévé létrehozására alapított vállalkozás leágazása. (Nemzetközi hírtévé persze van már, de a France 24 "francia szemszögből" kívánja megmutatni az eseményeket.)

Igen, már megint egy "szemtanú-honlap", de ez mintha kicsit kifinomultabb lenne, mint a legtöbb "bárki küldjön bármit" elven alapuló kezdeményezés. A közreműködésnek ugyanis több szintje van. A "névadó" megfigyelők (observers) a France 24 értékes kapcsolatai. Olyan önkéntes tudósítók, akik anyagokat (fotók, videók, szövegek) gyűjtögetnek és küldenek saját régiójukból.

 

(A fenti videón egy igen hosszú beszélgetés látható-hallható a The Observers létrehozóinak elképzeléseiről.)

A megfigyelők vállalják azt is, hogy a honlap olvasói közvetlenül fordulhatnak hozzájuk kérdésekkel.

A szolgáltatás lényege, hogy a The Observers szerkesztői nem közölnek válogatás nélkül mindenféle megbízhatatlan anyagokat, hanem megpróbálják ellenőrizni a hírszolgáltatók (a megfigyelők) megbízhatóságát. (Nem i rossz ötlet: A tudósító egyesítse a hivatásos tudósítók megbízhatóságát az amatőr hírforrások olcsóságával!)

A "barátokról" (friends) nem olyan kipróbált kapcsolatok, mint a megfigyelők. Tőlük ritkábban vesz át anyagot a France 24, viszont saját profiloldaluk van, amin keresztül az olvasók közvetlenül elérhetik őket.

Végül a regionális szerkesztők azok, akik a szemtanúk anyagit szűrik, szerkesztik, fordítják.

A The Observers (természetesen) még béta állapotban működik. Ennek megfelelően még nehéz véleményt mondani a publikált anyagokról.
A koncepció tetszik, kérdés, hogy lesz-e elég lelkes és megfelelő színvonalon működő résztvevő a webhely működtetéséhez.

Idén sok online lapnál kerül a stratégia középpontjába a videó. Csak be kell szerezni egy olcsó kamerát, aztán készülhetnek a videók, amik majd rekordlátogatottságot hoznak a lapnak.

Hiába mondta azonban egykoron Lenin, hogy a mozgókép a legalkalmasabb eszköz a széles néptömegek mozgósítására, idővel kiderült, hogy nem teljesen mindegy, mi is mozog azon a képen. Egy ideig az "olvasók" a tartalmától függetlenül szívesen fogadták az online lapokon megjelenő videókat, azonban mára megkopott az újdonság varázsa.

Most, a következő fejlődési szinten leginkább az olyan videók számíthatnak sikerre, amik valóban mozgóképben megragadható eseményről ("akció") szólnak, vagy amik egy újabb oldalról világítják meg a híreket eseményeket, esetleg új nézőpontot (pl. civil média) jelenítenek meg. A különböző kiadványok többféle megoldással próbálkoznak. Egyesek abban hisznek, hogy minden újságíró kezébe egy kamerát nyomnak. Mások a civil tudósítókra esküsznek. Megint mások úgy gondolják, hogy legjobb a videózást egy erre szakosodott, külső csapatra bízni. Nincs egyetlen igazság: Mindgyeik módszerrel születtek már jó eredmények...és rosszak is.

Ami most a hírvideókkal végbemegy nem teljesen egyedi folyamat. Korábban valami hasonló ment végbe a webes grafikákkal és a Flash animációkkal is. Végül ezek is csak ott váltak életképessé, ahol be tudtak épülni a tartami stratégiába.

A weben rengeteg mítosz terjed arról, hogy valaki fél óra alatt készített egy ügyes videót, feltette a YouTube-ra és néhány hét alatt milliós közönséget begyűjtve világhírű lett. Ilyesmit hallva egy szerkesztő méltán gondolhatja, hogy elég néhány érdekes anyagot gyártaniuk, aztán a szájpropaganda hatására úgyis elterjed, kiadványuk forgalma pedig óriásira nő. Az igazság azonban az, hogy sok az olyan anyag, ami vírusvideónak látszik, valójában azonban nagyon is profi stáb tudatos munkájának az eredménye.

Azért nem kell elkeseredni!

Az MR1 Kossuth Rádió híreinek végén rendszeresen hallható a szöveg: "Folyamatosan frissülő híreinket elolvashatják a Magyar Rádió weboldalán."

Nos, én az imént (2008.01.09. 16:20) felkutattam a Kossuth Rádió oldalán a "friss" híreket, azon belül is az "Itthon" szekciót és bizony azt találtam, hogy az oldal legutóbb 14:41-kor frissült, akkor került ki a Toller Lászlóval foglalkozó hír.

A korábbi hírek között kattintgatva látszik, hogy a folyamatosság nem a hírszolgáltatásra vonatkozik, hanem arra, hogy folyamatosan ugyanazok a hírek vannak kinn. 16:28-kor a felülről számíott 3. hír: Világbank: fellendülés csak jövőre
A hír ma reggel 7:08-kor került ki. (Nyilván a Világbank akkor böffentett el valamilyen információkat.) Vajon miért került a belpolitikai rovatba a gazdasági helyett? (Címkézés, óh!)

Nem értem, miért jelent ekkora gondot, hogy a folyamatosan (?) dolgozó hírszerkesztőségektől átemeljenek anyagokat a webre. Azt már észrevettem, hogy szinte teljesen letűntek a képzett bemondók, az utcáról ültetnek be hírólvasókat a Rádióba. Vajon az internetoldlakat a büfés frissíti?

Nem akarok arról a valamiről írni, amit mindenki a politikai beállítottsága szerint nevezhet "sokoldalú politikai kompromisszumnak", vagy "mocskos alkunak". Maradjunk annyiban, hogy Vince Mátyás az MTI elnöki széke mellé ráadásként még megkapta még Belénessy Csabát is. (Vince és Belénessy pályafutásáról, illetve a mostani kinevezések körül balettezésről rengeteg anyagot találhatsz a weben.)

Stratégiai tervek vannak, az ígéretek szerint tavaszra megújul a hírügynökség honlapja is, az újraválasztott elnök tele energiával...Én, a hírügynökség működését belülről nem ismerő, laikus médiablogger közben azon gondolkodom, mire is való egy ilyen Nemzeti Hírügynökség.

Korábban a helyzet egyértelmű volt. Az információk továbbításához olyan bonyolult és drága infrastruktúra kellett, amit csak centralizáltan lehetett működtetni. A hírügynökség persze nemcsak az infrastruktúrát és annak működtetését biztosította, de rendesen élt is az ebből adódó monopolhelyzetével. Ha meg már úgyis létrejött egy ilyen információs csomópont, az elosztóközpontot szépen tovább lehetett fejleszteni információs kapuőrré. Ezzel az Állam Bácsi megkímélte alattvalóit az információs túlterheléstől és maga döntötte el mi fontos és mi nem. A hírek megszerzése és a hírszerzés rokonterületek, ezért logikus, ha az effajta hírügynökségek szoros kapcsolatban dolgoztak bizonyos Szervekkel.

Mindez persze már a múlté. Nincsenek már szekrénnyi telexek, csak a technikai múzeumokban láthatók a néhány éve még működő képtovábbító matuzsálemek. Aki egy kicsit is ért valamilyen népszerűbb idegen nyelven, tonnaszám érheti el az interneten a friss információkat, illetve fordíttathatja le (ingyen, automatikusan) az általa ismert nyelvre a más nyelveken megjelent közleményeket. Az információgyűjtés monopóliuma és a kapuőrség tehát kipipálva.

Egy hírügynökségnek nyilván saját tudósítói hálózata van. Mi is indokolja, hogy a világ legfontosabb pontjain (hivatásos, főállású) magyar tudósító legyen? Nyilván a magyar szempontok érvényesülése a hírgyűjtésben és feldolgozásban. Mit is jelent ez olyankor, mikor nem jár ott Vezető Magyar Politikus, nem üldözik honfitársainkat és nem ér baleset magyar turistákat? És miért is jobbak a vidéki tudósítók a helyben élő / gürcölő újságíróknál?

A tudósítói rendszer eleve az Fontos Helyekre koncentrál és fehér foltként meghagyja az ország / világ legnagyobb részét. Ezzel konzerválja a hírek egyenletlen eloszlásának régi (rossz) rendszerét. Ma - a régi beidegződéseken kívül - semmi sem indokolja ennek a rendszernek a fenntartását.

Ma igazából kétféle szerepet tudok elképzelni egy hírügynökségnek Egyrészt értelmetlennek tartom, hogy bizonyos eseményre minden szerkesztőség küldjön tudósítót. Ha az eseményről nem készül valami bővebb anyag (riport, interjú stb.), akkor klasszikus outsourcing tevékenységről van szó. A szerkesztőség kiadja a kulimunkát egy külső vállalkozónak (hírügynökség), hogy magasan kvalifikált munkatársai az értékesebb, nagyobb hozzáadott értéket igénylő munkákra koncentrálhassanak. Nem ez a lényeg? (Természetesen fel sem merül bennem, hogy egyes szerkesztőségek előre megfontolt szándékkal olcsó hírügynökségi információmasszát vásárolnának, hogy ezzel töltsék ki a hirdetések közötti helyeket.)

A másik szerep tipikusan média 2.0-ás munka: Az információk szűrése, kategorizálása, címkézése. Ennek viszont semmi értelme akkor, ha közvetlenül nem képesek / hajlandók kiszolgálni a "lakosságot".

Néhány nagy hírügynökség (Reutres, AP) óriási erővel próbál alkalmazkodni az új helyzethez. Lehet, hogy ők a Régi Média túlélői között lesznek. A többieket valamilyen csoda mentheti csak meg. Vagy az állami segítség. És akkor elérkeztünk a kulcskérdéshez: Az új, megváltozott körülmények között miért közszolgálati szereplő továbbra is egy kristálytisztán üzleti szolgáltatások végző intézmény? Miért az "adófizetők forintjaiból" kell finanszírozni egy rossz hatékonysággal működő szolgáltatót?

K. egy kommunikációs kurzus tanáraként azt tapasztalta, hogy csoportjából senki sem tudja, minek is a rövidítése az MTI. A rövidítés feloldása Magyar Távirati Iroda. Vince és Belénessy talán még kihúzzák a nyugdíjig, de ebben a formájában ennek az intézménynek sem jósolok hosszabb nagyobb karriert, mint a névadó táviratnak.

Nemrég írtam az átalakított Kisalföld.hu és Délmagyar.hu honlapokról. Most itt a következő dózis: Az Axel Springer 5 megyei lapjának a kitatarozott internetes változata, a bama.hu (Baranya Ma), baon.hu (Bács-Kiskun Online), beolL.hu (Békés Megyei Online), sonline.hu (Somogy Megyei Online) és szoljon.hu (Szolnok-Jászkun Online) + a 3 önálló (nyomtatott háttér nélküli nem egyetlen nyomtatott kiadványhoz kötődő, de az AS-kiadványok munkatársai által szerkesztett) megyei portál, a heol.hu (Heves Megyei Online), a kemma.hu (Komárom-Esztergom Megye Ma) és a teol.hu (Tolna Megyei Online).

Ahogy korábban is, az AS online lapjai azonos sablont használnak, a tartalom ugyanazokból a modulokból épül fel. Ha nem is elegáns, de takarékos megoldás. Nem gondolom, hogy ez a sablon forradalmasította volna az online laptervezést, de nem is ezt vártuk tőle. Érdekesebb, hogy az AS a "tiszta" hírszolgáltatástól óvatosan elmozdulni látszik a helyi szolgáltatások felé és nagyon óvatosan elkezdte becsalogatni a közösségi tartalmakat is.

Valamennyi honlapon vannak állandó elemek, mint például

• a standard fejléc főmenüvel (ebben vannak állandó és opcionális elemek), keresővel, RSS feliratkozással stb.
  
• a hírek leválogatása a "friss" a "népszerű" vagy a "vitatott" kategóriába (nyilván mindenki az utóbbira kíváncsi)
• a helyi programkereső
• hír menüsáv a szokásos menüpontokkl
  
• multimédia sáv
• stb.
  

Az egyes honlapoknak - a helyi híreken túl is - a saját rovatok (tartalmi modulok) kölcsönöznek önálló egyéniséget. A BAMA (nem blama!) helyi adatbázisokat építget (étterem, szállás, utazás stb.), a TEOL saját borajánlóval próbálkozik, a SONLINE étteremkritikákat közöl...

Ha jól látom, minden oldalon szerepel a Helyi érték menüpont. Ezek alatt több helyen is blogféleséget találtam. (Van, ahol külön, kiemelt blog működik: Ilyen a Blogális világ.)

Multimédia címen mindenhol van bulifotó oldal - természetesen az olvasók által beküldött képekkel és kötelező elem a Nap szépe rovat is. Ez utóbbiban nem a bulvárlapokban megszokott szilikoncsöcsű modellek domborítanak, hanem valódi helyi csajok láthatók, profi fotókon (ruhában). Persze lehet szavazni is.

Azt hiszem, találtam az AS-honlapokon egy igazi hungarikumot is! A főmenü Online menüpontjából érhető el az úgynevezett Online közvetítés. Ne keress, ne nyomkodj, nincs itt semmiféle online tévé. Egy villámkezű kommentátor élőben, írott - linkekkel megtűzdelt - szöveggel követi a meccseket. A "nézők" a közvetítéssel párhuzamosan, csetben anyázhatnak. Jaj, de szép!

Gyorsabban bekövetkezett, mint gondoltam: Az embereknek elegük lett az idióta amatőr videók bámulásából. A BusinessWeek cikke szerint miközben továbbra is nagyon népszerűek a webes videók, érezhetően visszaesett az amatőr tartalmak iránti kereslet. Ahogy az emberek többsége nem töri magát, hogy megnézhesse szomszédja / munkatársa nyaralási felvételeit, úgy váltak a rácsodálkozás időszaka után érdektelenné a táncoló kutyák és a hasraeső csecsemők is.

A Pew Internet & American Life Project felmérése szerint a legnépszerűbb webes videók a hírek, a kabaréjelenetek, zenei klippek és a tévés showműsorok. (Vagyis ugyanazok, mint az "igazi" tévében.)

A BW cikke szerint a videómegosztók egyre nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy megegyezzenek a filmstúdiókkal és a tévéhálózatokkal. (És persze arra is, hogy kiselejtezzék a forgalmat (és reklámbevételeket) nem hozó, viszont a tárhelyet zabáló gyenge amatőr anyagokat.)

A film-és tévécézárok fellélegezhetnek: most talán mégsem érvényesül a "sok lúd disznót győz" elv. Ráncolhatják a homlokukat viszont azok, akik abban reménykedtek, hogy ingyenes tartalommal válthatják ki a drága, profi anyagokat.
Sőt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vetítővászonra vagy tévéképernyőre készült anyagok egy része nem érvényesül a weben. Egyre több az olyan profi cég, amelyik kifejezetten a webre szánt, minőségi anyagok gyártására szakosodik.

Egyes vélemények szerint egy műfajnak az adott közeghez (platformhoz) való kötődését úgy lehet a legegyszerűbben megvizsgálni, hogy megpróbáljuk átvinni azt egy másik közegbe. Megél a Médiablog festményként? Nem hiszem. Megél tévéműsorként? Máris ásítok. Lehetne opera? Nagyon jó zeneszerző és brilliáns rendezés mellet is kétséges... (Könyvként viszont több blog is boldogult már.)

Egyes teoretikusok szerint a webes szövegeknek a hyperlink (vagyis a link) adja meg a különleges, csak a weben lehetséges dimenzióit Ezek a szövegek nem ültethetők veszteség nélkül papírra. (Más kérdés, hogy a weben is sok olyan szöveg olvasható, ami nem él ezzel a lehetőséggel.)

A online újságok megjelenése óta állandó vita tárgya, hogy léteznek-e önálló online műfajok? Én hajlamos vagyok arra, hogy még az online lapokban megjelenő, profik által írt blogokat is inkább publicisztikának vagy a tárcának lássam.

Igazi online műfajnak tartom viszont az alámondással kísért diasorozat. Korábbi "találmányaimat" most a Nytimes.com anyaga, a A Neigbourhood Apart: Bab-al-sheikh követi. Különös helyzet: A Times tudósítója, Karim Hilmi mutatja be szülőföldjét, Bagdad egy kerületét.

Néhány fotó - újak és régiek vegyesen, Hilmi magyarázó hangja, nagyon halk, mindig az adott képhez illeszkedő hangkulisszák. Hogyan lehet ennyire hatásos egy egyáltalán nem hatásvadász, mindössze 4 perces anyag?

Jay Rosen, számos konferencia, műhelyfoglalkozás, illetve saját praxisa alapján összeállította a sikeres "news site" (majdnem) biztos receptjét:

>>Kiváló minőségű, erős szerkesztői kontrollal végzett hírgyűjtés (news aggregation). Példa - terészetesen - a nemrég a Médiablogban is megénekelt "országos" Huffington Post és a Mineapolis - St. Paul területre koncentráló DailyPlanet

Érdekes, hogy ilyen szerkesztett, "minőségi" hírgyűjtéssel itthon senki sem próbálkozott még. Ebben részben szerepet játszhat az, hogy senki sem akarja a konkurenciát reklámozni, de az is, hogy nálunk korlátozott a figyelendő hírforrások száma. (Egy kis igyekezettel az ember maga is átrágja magát legfontosabb oldalakon, ami az amerikai, illetve az angol nyelvű kiadványok esetében nehezen képzelhető el).

>>Blogplatform, ahol a legjobb bejegyzések kikerülnek a címoldalra. A "műfaj" etalonja továbbra is a Daily Kos.

Idehaza a ezen a területen mind a bányászásban (kiemelés a Blog.hu címlapjára, mind pedig az "igazi" címlapba való integrálásában legelőrébb az Index áll. (Persze erre a területre is érvényes, hogy viszonylag csekély felhozatalból lehet válogatni.)

>>Eredeti tudósítások, köztük olyanok, amiket profik támogatta (oktatás, korrektúrázás, szerkesztés stb.) amatőrök, illetve amatőrök (bloggerek, közösségi hálózatok) támogatta profik írnak. (+ "hagyományos" profi anyagok)

(Emlékeztetnék rá, hogy Rosen a pro-am újságágírás élharcosa, a http://www.newassignment.net/ egyik alapítója.)

? Minden olyan anyag jó, ami egy szűk témában a lehető legmélyebbre hatol. (pl. egy szűkebb terület VALAMENNYI éttermének a szemléje.)

>> Olyan fórumok, ahol a korábban atomizált csoportok - egyének megoszthatják egymással véleményüket, problémáikat.
(Ahogy ezt már többször is kifejtettem, itthon a fórumok is egyre jobban a "külső" állapotokat tükrözik, így bennük beszélgetés helyet egyre inkább csak anyázás folyik. Jellemző, hogy több tartalomszolgáltató is bezárta fórumát.)

>>Létező, de nehezen használható adatok felkutatása, ezek fogyaszthatóvá tétele. (Ilyen a Médiablogon is szemlézett chicagocrime.org vagy WaPo választási adatbázisai

Itt sajnos megint a méretarányosság problémája jelentkezik. Egy napi néhány tízezezres látogatottságú webhely nem engedhet meg magának akkora fejlesztéseket, mint egy milliós forgalmú online hírlap.

>>Közösségi publikálás: A közösség tagjai megosztanak egymással mindent, ami megosztható.

Nálunk ezen a területen az FN Szemtanú sikere, vagy bukása meghatározó lehet.

>>Fordított (web >> print) publikálás. Kényszer, hogy a weben közzétett anyag a lehető legmagasabb színvonalú, ne pedig másodlagos frissességű legyen.

>>A "tömegek intelligenciáján" alapuló úgynevezett crowdsourcing projektek.

Érdemes emlékezni rá, hogy a crowdsourcing is Rosen vesszőparipái közé tartozik. A módszer erősen kísérleti, az újságírásban egyértelműen még nem bizonyított.

? A legfrissebb hírek ("breaking news") közlése iránti elkötelezettség függetlenül attól, hogy azok milyen forrásból származnak.

>>Az anyagok ellátása földrajzi kódokkal (geo-tagging), hogy az adott területhez tartozó információk azonnal elérhetők legyenek. (Rosen példája az OutsideIn , de ilyen a Médiablogon már emlegetett UpMyStreet is.

>>Keresőre optimalizált címek és összefoglalók, nyitott archívum és a cikk teljes életciklusán át megmaradó linkelés (permalink)

>>Mindezeket ötvöző oldlak

Hát igen, ahogy korábbi beszúrásaimból is kiderült, a felsorolt megoldások egy része külön-külön már nálunk is létezik. Az efféle oldalak előállítása azonban sokkal több ezek egymás melletti megjelentetésénél.

A napokban írtam róla , hogyan  közeledik egymás felé a blogoktól indult Huffington Post és a blogokat egyre inkább magába olvasztó mainstream (online) média. A HP-t nézegetve arra gondoltam, hogy érdemes lenne részletesebben is írnom erről a képződményről.

A vezető online lapok óriási kínálata tulajdonképpen nyomasztó. Ha nem tudod pontosan, miről is akarsz olvasni, már maga a „kirakat” áttekintése is elfáraszt. Ehhez képes a Huffington mindössze 5 menüpontot kínál: politika – üzlet – média – szórakozás – életmód. Mi kell még? (Sport nincs!) Ha mindezen átrágod magad, biztosan nem jössz zavarba a társasági csevegésben.

A „nagy” lapokhoz hasonlóan a HP is 3 hasábos címlapot használ, de nem próbál úgy tenni, mintha ugyanannyi friss hírrel rendelkezne, mint a legnagyobb napilapok.  Van hely, nem takarékoskodnak tehát a képekkel sem.

A bal hasábban sorakoznak a kiemelt blogok szépen, bevezetővel, a blogger képmásával és az egyetlen kattintással elérhető bemutatkozással. Tulajdonképpen ez az a tartalom, ami köré az egész Huffington Post felépül.

Az éppen legjobban menő címkék kiemelése a blogvilágban természetes, a Huffington Post is él ezzel.  A vezető lapok többsége valamiért még mindig idegenkedik a címkézéstől. (Persze, be kell látni, hogy a tartalomnak a címkék segítségével való böngészése még messze nem számít általános gyakorlatnak.)

A címlap alját egy jókora linkgyűjtemény foglalja el. Innen elérhetők a legfontosabb hírforrások, blogok és közvetlenül a legismertebb publicisták rovatai is. (Ehhez persze az kell, hogy valamennyi publicistának önálló elérhetősége legyen.) Végül persze a jobb alsó sarokban ott az „Arianna összes”(elképesztő mennyiségű anyag)  : a névadó írásai, beszédei, médiaszereplései, de hát saját lapjában ez elnézhető.

A címlapon a híreknek csak a címük jelenik meg. Minden cím alatt viszont 3 link található. A „quick read” linkre kattintva egy külön „betétoldal” nyílik meg, rajta a szokásos kétsoros ajánlónál jóval részletesebb, 500-600 karakteres összefoglalóval (és reklámmal) A share/comment (megosztás/hozzászólás) linkre kattintva egy másik oldal jön fel, ahol szintén  az összefoglaló szerepel és lehet hozzászólást írni, vagy a cikket másnak ajánlani. A csel tehát az, hogy miközben magát az eredeti cikket nem nyúlják le, ahhoz kapcsolódva mégis saját forgalmat generálnak. A harmadik link, a „related” a hasonló témájú cikkek linkjeit hozza fel.

A más oldalakra vezető, szerkesztett (tehát nem valamilyen algoritmus alapján, automatikusan frissített) linkekből összeállított oldal modelljét a Drudge Report vitte sikerre. A Huffington tulajdonképpen hasonló gyűjteménnyel turbózta fel saját blogjait, illetve saját szolgáltatásokat (ajánlás, hozzászólás) adott hozzá a „kölcsönzött” linkekhez. (Nem tudom, mit szólnának hozzá a hazai „nagyok”, ha valaki itthon hasonló megoldással próbálkozna…)
Bár a modell eddig jól működött, a HP egyre nagyobb mértékben próbál saját anyagokra támaszkodni. A politikai, vagy az üzleti szekció legtöbb linkje ugyan még külső forrásokra mutat, az életmód – szórakozás - média rovatokban egyre több a saját cikk.

Aki tudja, csinálja utánuk!

A jóslatok beteljesülni látszanak, elképesztő tempóban terjednek a „digitális matricák”, a widgetek.  Eleinte talán sokan csak afféle internetes csicsának tartották őket, amikkel lelkes amatőrök telezsúfolhatják egyébként érdektelen blogjuk szélső hasábjait, ma viszont egyre gyakrabban a widgetekről, mint „új tartalomszolgáltatási modellről” hallani.

A ’90-es évek tartalomszolgáltatási koncepciójának a középpontja a portál volt. A cél a minél nagyobb számú látogató becsalogatása volt, hogy aztán a lehető legmagasabb áron lehessen értékesíteni a portálon elhelyezett szalaghirdetéseket (bannereket). Ma ez már egyre kevébé működik.

A Web 2.0. alapelve a személyre szabás. A felhasználó nem nálad, a portálodon akarja fogyasztani a tartalmat, hanem magával akarja vinni, a saját igényei, ízlése szerint át akarja azt szabni. A tartalomszolgáltatóknak tehát oda kell vinniük a tartalmat, ahol a felhasználók vannak. 

Mindez persze csak a kiindulópont. Mára már a matrica-iparon belül is különféle irányzatok, stratégiák jelentek meg. Erről beszélgettek a napokban a SIIA kerekasztalának résztvevői is. 

Ha nincs türelmed megnézni a több, mint 1 órás videót, a vitában résztvevő Barry Grauber Content Matters blogján , vagy Alex Iskold AdaptiveBlue blogján elég rélszletes beszámolókat találhatsz.

Ha ezek után megjött a kedved a widgeteléshez, elolvashatod még hogyan építheted fel saját widget-stratégiádat.

Frissítés a bejegyzés végén

A hírek szerint feszült légkör és komoly belső rivalizálás alakult ki a  Most  E-Mailed (e-mailben leggyakrabban elküldött) lista miatt a New York Times korábban vérprofinak és fegyelmezettnek megismert szerkesztőségében. A The Onion jól értesül forrásai szerint a Times „komolyabb” témákkal foglalkozó újságírói féltékenyen figyelik, ahogy a könnyebb műfajok leelőzik őket a lap népszerűségi listáján. (További fájdalomra ad okot, hogy a hosszú, elemző cikkek tüzetes tanulmányozása helyett a lap tulajdonosai is inkább ezeket a listákat böngészik.) A sikerlista nemcsak a szerkesztőség belső békéjét veszélyezteti, de a népszerűségért folyó harc erősen befolyásolhatja a cikkek minőségét is.

Kérdés, hogy az effajta listák reálisan tükrözik-e a szerkesztői elképzelések és az olvasói elvárások közötti különbségeket.?  Gyanítom, hogy csak az olvasók egy szűk rétege él az online lapok által kínált lehetőséggel és küldözget linkeket ismerőseinek. Azt is sejtem, hogy az elküldött linkek többsége nem annyira a politikai-, vagy gazdasági elemzésekre, mint inkább az „érdekes”, vagy „vicces” írásokra mutat..

Az aktív hírajánlóknál (e-mail küldőknél) nagyságrendekkel nagyobb azoknak a száma, akik megnézik ezeket a listákat és rákattintanak az ott ajánlott linkekre. Végeredményben tehát az olvasók egy szűk, talán nem is a legtájékozottabb rétege befolyásolja egy jóval nagyobb csoport hírfogyasztását. Szerintem egyáltalán nem effajta olvasói visszacsatolásra gondoltak, akik valamikor kitalálták ezeket a népszerűségi listákat.

Frissítés (09.25) Bár időközben kiderült, hogy a bejegyzés alapjául szolgáló cikk csak afféle vicces ál-tudósítás, az "visszacsatolást", az olvasói reakcióknak, a népszerűségnek az újságírói munkára gyakorolt hatását továbbra is fontos témának tartom, azzal még foglalkozni fogok.

Mára tulajdonképpen követhetetlenné vált az internetre kirakott szövegek sorsa. A hagyományos módszerekkel esély sincs rá, hogy megtaláld, hol jelentek meg részben vagy egészben a weben publikált szövegeid. Ha néhány tucat olvasóval rendelkező blogger vagy, akkor legfeljebb szívhatod a fogadat, a profi tartalomszolgáltatóknak viszont tenniük kell valamit. (Rögtön hozzátenném, hogy  a magyar nyelvű olvasnivalók  piacának kicsinyke mérete ebből a szempontból kifejezetten előnyös.)

A Reuters  a napokban szerződést kötött az Attributor nevű céggel, akik a jövőben segítséget nyújtanak a hírügynökségnek anyagaik követésében. Nem arról van csak szó, hogy hatékonyabban akarják üldözni a hírtolvajokat hanem hogy a hírek útjának megismerésével a hírtulajdonos (ebben az esetben a Reuters) is jobban megismerheti saját piacát.

Az Attributor program használata révén például kiderül, hogy a Reuters előfizetői melyik anyagokat használták fel, azok milyen eredményeket értek le keresőkben. (Fontos információ lehet az is, hogy ugyanaz az anyag milyen „magasra” képes feljutni az egyes tartalomszolgáltatóknál.)

A hírügynökségi anyagok követésének a közösségi hálózatokban és a blogokban nem feltétlenül drasztikus fellépés a célja. Az Atrributor honlapjáról letölthető tanulmány inkább arról szól, hogy a tartalomkövető és monitorozó szoftver segítségével a tartalomtulajdonosok jobban megérthetik a tartalom felhasználásának új módjait, ennek megfelelően új stratégiát alakíthatnak ki és új piacokat találhatnak.

Újabban egyre többet olvasni arról, hogy a közönség azért fordul el a hagyományos médiától, mert az olyasmit akar megetetni vele, amire igazából nem kíváncsi. Vajon az olvasók / nézők / rádióhallgatók szerint is azok a vezető hírek, amiket a szerkesztők annak gondolnak?

Néhány hete a Project for Excellence in Journalism nagyon érdekes kísérletet folytatott. Egy héten át figyelte a mainstream sajtó vezető híreit és összehasonlította őket több alternatív hírforrás (Digg, Reddit, del.icio.us, Yahoo News) ajánlásaival.

Az eredmények mellbeverők. A kísérlet ideje alatt a mainsteram média témái legfeljebb csak mutatóban bukkantak fel közösségi hírgyűjtők vezető anyagai között. Hiába történt mindenféle a nagypolitikában, az alternatív hírforrásokban a „tech” hírek domináltak, legfeljebb néhány „életmód” (utazás, evés) cikk szivárgott még be.

A képlet persze sokkal bonyolultabb. Először is, nagyon valószínű, hogy a közösségi hírgyűjtők felhasználói egy szűkebb körből kerülnek ki, nem ugyanazokra a témákra buknak, mint egy átlagos médiafogyasztó. Az is valószínű, hogy a Digg, vagy a Reddit és a többi hírgyűjtó olvasói nem kizárólag ezekből a forrásokból tájékozódnak, vagyis a közösségi hírgyűjtők csak afféle kiegészítő médiatáplálékul szolgálnak.

(Az eredeti téma szempontjából ugyan kicsit mellékszál, de nagyon érdekes az egyes hírgyűjtők közönsége közötti különbség is. Mi lehet az oka, hogy a „férfias” Digg-gel szemben a del.icio.us felhasználói között a  nők vannak többségben?)

Vizsgálata során a PEJ felhasználta a Yahoo News  "Most Recommended" (legmelegebben ajánlott), "Most Visited" (leglátogatottabb) "Most Emailed (emaiben legtöbbször elküldött) listáit is. Azt hiszem senki sem lepődik meg azon, hogy a ezek a listák erősen eltérnek a címlapok hierarchiájától. Az online szerkesztőségek persze részletesebb adatokkal is rendelkeznek. Pontosan tudják, hogy melyik cikkek hányan és menyi ideig olvastak, melyek voltak a „kilépő pontok” (ahol az olvasók odébbálltak) stb. A Nagy Kérdés, hogy mit kezdjünk ezekkel az adatokkal? Próbáljuk meg a legnépszerűbb témák előtérbe helyezésével keresni az olvasók kegyeit, vagy az általunk fontosnak tartott anyagok kiemelésével „nevelni” a közönséget?

A PEJ anyaga az utóbbi időszak egyik legizgalmasabb olvasmánya.

Nemrég a Golden Blog verseny zsűritagjaként döbbentem rá, hogy egy ideje nem olvasok már magyar blogokat. Van ugyan 2-3  hazai blog, amibe rendszeresen belekukkantok, de nem nézek már bele a blogszolgáltatók címlapjába, nem figyelem milyen új bloggerek bukkannak fel, milyen témák futnak. A külföldi szakmai blogok között persze megvannak a magam bejáratott útjai, követem  nagyjából ugyanazokat a blogokat, mint a többi médiablogger.

Úgy látom, egyáltalán nem én vagyok az egyetlen, akinek így átalakult a blogokhoz való viszonya. Évekkel ezelőtt, amikor „felfedeztem” a blogokat, azok még inkább egy internetes szubkultúra  részét képezték. Ma a blogok sokkal heterogénebbek. Egy részük továbbra is csak szűk körnek szól, de a blogoszféra egy jelentős része valamilyen módon bekerült a mainstream média darálójába.

Ma már alig létezik olyan online  újság, amiben ne találnánk néhány saját, a szerkesztőségi anyagba ágyazott blogot. Ezek egy része  csak a blogok külsőségeit vette át, továbbra is a korábban jól bevált szerzők írják azokat, mások sikeres bloggerek „importjával” próbálták kiaknázni az elmúlt évek blog-konjunktúráját. A stratégia egyébként bevált, egy 2006. decemberében készült felmérés szerint a 10 vezető amerikai lapban megjelenő blogok olvasottsága 1 év alatt 210 százalékkal nőtt.

A Technorati adatai szerint a blogoszféra gyors növekedésének időszaka lezárult. (Újabban valahogy David Sifry is leszokott  a blogoszféra állapotáról szóló diadaljelentések közzétételéről...) Az hiszem, itthon is véget ért a Nagy Blog Boom. A Blog.hu beindulásával (túl)telítődött a piac, akinek blogolhatnékja van már rég blogol, a blogszolgáltatók leginkább csak egymás rovására képesek növekedni.

A hazai mainstream média természetesen ezen a területen is töketlenkedik. Évekig tartó vacilálás után végül az Index szánta el magát rá, hogy néhány ismert szerzőjét „blogosítsa” - szerintem ez be is jött nekik. Hiába azonban a működő, követhető modell, többen(NOL, Hírszerző, Figyelőnet, stb.) legfeljebb csak saját blogszolgáltatás, vagy saját blogfarm építgetésével próbálkoznak. Elfecsérelt energia.

Meggyőződésem, hogy a „blog” hamarosan ugyanolyan elavult, régimódi kifejezéssé válik, mint a „portál”.  Nem a közlés formája, a megjelentetéshez használt platform, hanem a tartalom a lényeg. Ha érdekel, ha fontos számomra, akkor elolvasom. Ahhoz persze, hogy ezt a döntést meghozhassam, előbb tudomás  kell szereznem létezésről. Szűrés, gyűjtögetés, ajánlás – erre az előre!

 

A napokban együtt szörnyülködtünk itt a Magyar Rádió „megújult” honlapján. Gyengécske persze, ezen nincs mit vitatkozni, de egyáltalán, kell-e egy rádióadónak honlap?

A különféle forgalmi jelentések és elemzések szerint a rádiós és tévés honlapok a világ nagyobbik felén igen sikeresek. A magyarázat egyszerű: Az „egyszeri internetező” a weben is az ismert márkákat keresi. A tévék és a rádiók tehát eleve jó pozícióból indulnak, de ahogy a hazai gyakorlatból tapasztalhatjuk, kitartó munkával innen is képesek leküzdeni magukat.

Az InfoRádió  például már legalább egy éve reklámozza „megújult” weboldalát. Az Inforádió.hu tulajdonképpen nem olyan rossz, csak sehogy sem tudnak meggyőzni róla, miért is kellene ezt a webhelyet látogatnom a többi másod- vagy harmadvonalbeli portál  helyett. Kevés a hangzó anyag, a lejátszás fapados.

A Klubrádió honlapja nem az évekkel ezelőtt Index-sablont követi, de ettől még nem jó. Nem az anyag gazdagsága, hanem a tálalása logikátlansága miatt telik el sok idő, mire kiismeri magát az ember. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért nem lehet elérhetővé tenni legnépszerűbb a műsoraik hanganyagát?  (Milyen jó lenne pedig, ha a rajongók feliratkozhatnának „drága Bolgár uruk” műsorának letölthető változatára!)

Rákukkantottam még az utóbbi időben jelentős „reklámot” kapott www.lanchidradio.hu honlapra is és gyorsan megállapíthattam, hogy botrány nélkül ide nem nagyon érdemes ellátogatni.

Na, mire eljutottam ide, el is ment a kedvem az egésztől….

Próbáljuk túltenni magunkat a közszolgálati adók műsorstruktúrájának átalakításán. Hagyjuk figyelmen kívül az „új arculatot” és az azt bevezető kampányt is. Koncentráljunk a Magya Rádió friss, az arculatváltás alig néhány héttel lekéső honlapjára!

Lépj be a www.radio.hu weboldalra és már az első pillantásra láthatod, hogy tökéletesen dilettáns munka.  Semmi tartalom, csak a 3 adóra nyíló „ajtók”. Hogyan engedheti meg magának a Magyar Rádió, hogy honlapjának nyitóoldala kizárólag a továbblépést szolgálja? (Olyan ez, mintha egy újság a címlapján a hét minden napján óriási, színes betűkkel csak ennyit hirdetne: Külpolitika – Belpolitika – Sport.)

Beljebb sem jobb a helyzet. A Rádió vezetése továbbra is egyfajta internetes műsorújságnak tekinti saját honlapját. Miért nem gondoltak arra, hogy a web a rádió műsorának újfajta kiterjesztése lehet? Hogy a weben olyan közönséget érhetnek el, amelyik azt sem tudja, hol van a rádióján – ha egyáltalán van neki – a Kossuth adó?

Szinte teljesen üres fejléc, ügyetlen, elavult oldalstruktúra, sok érdektelen kép, amit még zavarosabbá tesznek e bennük elhelyezett címek. A címlapon (Kossuth Rádió) nem lehet rájönni, melyik hír mikor kerül ki.

Nincs RSS, nincsenek podcast programok (vagy ha vannak, annyira elrejtve, hogy lehetetlen megtalálni őket). A Hangtár anyagai nem téma, hanem dátum és órabontás szerint sorakoznak.
(Te úgy szoktál keresni valamit, hogy „azt szeretném meghallgatni, ami augusztus 30-n 11.00 és 12.00 közt volt a rádiónál? )  Ahol esetleg a hír alatt hangfájl található, az is általában valahol a mondat közepén indul.

Sorolhatnám még hosszan, de azt hiszem ennyiből is látszik, hogy sikerült megint álcázva konzerválni az elavult állapotokat. Kevés pénzből, kevés emberrel  összegányoltak valamit, tehát kipipálhatják a pályázati anyagból „a Rádió honlapjának megújítása” pontot.

Utóirat:

Szerettem volna megtudni, kik működtetik a honlapot, de az impresszumban csak ezt találtam:
"Szerkeszti a Magyar Rádió zrt. on-line szerkesztősége."

Ki gondolta volna!

Nyilván nem én vagyok  az egyetlen, akit halálra idegesít, mikor egy hír „mögöttesét” keresve, több hírforrást is megnézek és mindenhol ugyanazt a hírügynökségi szöveget találom. (Lényegében mindegy, hogy őseredeti állapotában, vagy kissé átpofozva, de további, hozzáadott érték nélkül.)

A Google évek óta hadakozik néhány hírügynökséggel. Úgy látszik, hogy a perekkel való fenyegetőzés cssk előjáték volt, a múlt héten egyeségre jutott a Google és 4 nagy hírügynöksg (Canadian Press, Associated Press, Press Associacion, AFP.) A megállapodás szerint a Google News a négy ügynökség anyagait ezentúl külön kezeli, azokat teljes terjedelmében leadja, ugyanakkor azokat kiszűri a figyelt lapok anyagai közül. (Erősen leegyszerűsítettem a dolgot.)  A lényeg tehát az, hogy az online lapok ezentúl nem tudnak hírügynökségi anyagokkal saját oldalukon forgalmat generálni, viszont a hírgyűjtőn böngésző olvasó számára jobban elkülönül a hírügynökségi és a szerkesztőségi anyag.

Tudom, a hazai piac kisebb, a hírgyűjtők kevesebb forrásból válogatnak, mégis érdemes eljátszani a gondolattal, mi maradna például a Hírkeresőn, ha kirostálnánk a hírügynökségi anyagok és a sajtóközlemények ihlette „cikkeket”?

Mindenképpen voltak határozott előnyei a kizárólag papíros újságoknak: Senkinek sem jutott eszébe átírni a korábbi napok (hetek, hónapok, évek) cikkeit.

A weben persze másképp működnek a dolgok. Ha a Google-ben egy használható cikkre bukkansz, általában nem kezded a tudomány teljes eszköztárát bevetve vizsgálni, hogy érvényesek-e még az ott leírtak.  Egyes online lapok, mint például a nytimes.com cikkei igen jó helyezéseket kapnak a keresőkben, jó az esélyed arra, hogy számos témára keresve az ő lejárt szavatosságú cikkeikbe fuss.

Egyesek szerint rongálja a márkát, ha a lap régi cikkei között azóta meghaladott információk találhatók. Ezért úgy gondolják, hogy rendszeresen ellenőrizni és frissíteni kellene az archívum anyagait is. Az ellentábor szerint ezzel viszont éppen a régi lapok archív értéke veszne el. (Nem kell nagyon félniük, a lapoknak úgysincs  emberük/pénzük a régi lapszámok frissítgetésére.)

Talán a legésszerűbb valami wiki-alapú megoldás lenne. Olyan, ahol a lelkes és ráérő olvasók frissíthetnék a korábban megjelent információkat, ami az eredeti cikk alatt (fölött, mellett) egyfajta jegyzetként jelennének meg.

Hát, valahol itt tartunk…

A széles körben elterjedt hiedelem szerint az internet csábítja el az újságolvasókat. Ez persze nem igaz, vagy így nem igaz. A NY Times lemorzsolódott olvasói nem jelennek meg teljes létszámban a NYTimes.com-on, ahogy  a Népszabadság elvesztett olvasói sem válnak mind a NOL törzsolvasóivá.

Számos elemzés, tanulmány bizonyította már, hogy a lapok válsága nem az internet megjelenésével, hanem évtizedekkel korábban kezdődött. Az elveszett olvasók jelentős része nem máshová vándorol el, hanem nem fogyaszt többé híreket. Sehol.

Az is jó kérdés, hogy miért is olvasnának az emberek újságot? A legsokkolóbbak a hétfő reggeli lapok. Ha a hétvégét nem egy lakatlan szigeten, a rádiótól, a tévétől, az internettől teljesen elzárva töltötted, akkor  elég egy pillantás a címlapra és megállapíthatod, hogy jobban jártál volna, ha a kocsik között kolduló hajléktalannak adod a pénzt. Ha szerencsés vagy, a  belső oldalakon talán akad ez-az, de ezek nem hírek, hanem többnyire olyan mélyhűtött anyagok, amik a szavatossági határidőn belül szinte bármikor kiolvaszthatók.

Van létjogosultsága a napilapoknak, amikor a legjobb esetben is csak tegnapi híreket képesek közölni? Az olvasók fokozatosan csökkenő száma mutatja, hogy nem sok. Kérdés, hogy vannak-e alternatívák?  Ha tudsz angolul,  folyamatosan követheted a világ híreit, nem kell a hazai lapok MTI-től átvett híreire, vagy a lapok egyre gyérülő tudósítói hálózatától származó információkra hagyatkoznod. És a hazai hírek? Hát, itt az internet is elég kiábrándító. Az előbb a Kuruc.info elleni fellépésről kerestem anyagot. A Hírkereső keresési eredményei jól mutatják, hogy a látszólag sok találat alig néhány közleményt takar. (Sok „hírportál” még egy új cím kiötlésére sem képes.) Hogyan lenne képes az ilyen „hírverseny” az internetre csábítani az olvasókat?

Következik a már sokszor elhangzott tanuláság: A fogyasztók (olvasók) nem hülyék. Csak akkor fogják az újságokat olvasni, a hírportálokat böngészni, ha olyan tartalmat kapnak, amilyet szeretnének. A kiadók próbálhatnak valami langyosat, másnaposat, emészthetetlent is rájuk sózni, de akkor ne csodálkozzanak, ha az olvasók undorodva elfordulnak.

Adalék:

Ha olvasol angolul, ne hagyd  ki Jack Schafer a Slate-en megjelent Already Chewed News című írását. (Tulajdonképpen az én bejegzyésem az adalék ehhez a cikkhez.)

Ha régebb óta olvasod a Médiablogot tudhatod, hogy korábban eléggé szkeptikus voltam a videóblogokkal kapcsolatban. Tulajdonképpen most is az vagyok, de ennek nincs különösebb jelentősége, mert a videóblogok helyett inkább a „normális” blogokba (is) beépíthető, megosztható videóklipek terjedtek el.

A képek, majd  később a videók köldését mindig is imádták az emberek. A kérdés most az, hogy hozott anyagból (tévék, reklámok), vagy saját filmecskékből épül fel a megosztó-kultúra. (A hagyományos média a kezdeti meghökkenés után most mindent megtesz, hogy gyorsan rátelepedhessen a megosztó-viágra. Nem is eredménytelenül.)

A belépési küszöb (költségek, technika), alacsony élvezhető klipet készíteni viszont nehéz. (Még egy korrekt „beszélő fejek” felvétel előállítása sem olyan egyszerű.) Természetesen a klipek esetében is a „long tail” hatás érvényesül, tehát komoly elszántság szükséges ahhoz, hogy valaki a rengeteg nézhetetlen, dilettáns munka között megtalálja a néhány jó, érdekes, szép, ötletes munkát.

A hvg.hu (főbérlőm !) a ma indított klipszemlével valami hasonlóra vállalkozott, mint annak idején az első Golden Blog versennyel. Remélem sikerül lerombolniuk előítéleteimet.

Spencer Wang, a Bear Stearns elemzője jó kis tanulmányban bizonygatja, miért is nem múló divat az UGC, vagyis a felhasználók gyártotta tartalom. (Saját magamat megszakítva megjegyzem, hogy a Bear Steams honlapja is megérne egy tanulmányt. A világ egyik pénzügyi nagyhatalmának weboldaláról sok minden kiderül, csak éppen az nem, mivel is foglalkoznak. Vagy talán rajtam kívül mindenki ismeri őket?)

Wang szerint komoly és tartós igény mutatkozik az UGC tartalmakra. Csak a legnagyobb UGC site-ot (MySpace, Blogger, YouTube stb.) nézve is ezek hozzák össze  a web (amerikai) teljes forgalmának 13 százalékát. (Az én vélekedésem, hogy a kretén, gyengén kivitelezett, értéktelen videókra nincs kereslet, nyilván hamis, hiszen az emberek a (hagyományos) tévében is  főképp ilyen dolgokat néznek.)

A tanulmány szerint a szélessávú internet és az online videó fejlődése most nagyon hasonló ahhoz, ahogy a szövegalapú internetes tartalom története alakult a 90-es években. A technikai és gazdasági küszöbök megszűntével óriási mennyiségű tartalom válik elérhetővé. Ezzel nem maga az elérés, hanem a „csomagolás”, a közvetítés, a szűrés válik értékké. Ebben a folyamatban tehát a közvetítők (keresők, aggregátorok), nem pedig a hagyományos tartalom-előállítók kaszálnak majd.
(Az, hogy ki tölti be itt azt a szerepet, amit a Google '90-es években, még nyitott kérdés.)

Wang szerint az amatőr videókon alapuló buliban van pénz. Bele kell nyugodni, hogy a filmek elé egy kis reklámocska kerül. (A többség ezt elviseli.) Fontos tudni viszont, hogy ezen a piacon is a Long Tail hatás érvényesül: Nem lehet domináns játékosok megjelenésére számítani. (A Bear Steams 2006 végén kiadott egy nagyon jó Long Tail elemzést is. Ez a mostani tanulmány lényegében annak a folytatása.)

Az UGC piac dinamikus növekedése ellenére az innen származó jövedelmek a közeljövőben meg sem közelítik a hagyományos tévéreklámokból befolyó pénzeket. Wang szerint a tévéiparban hasonló drámai folyamat zajlik majd le, mint amit a napilapipar manapság él át: Miközben a hagyományos bevételek drámaian csökkennek, az új, internetes forrásokból még nem folyik be annyi pénz, hogy kitöltse a keletkező űrt. Ilyenkor szokták kirugdalni a dolgozókat.

Mark Bowden író – forgatókönyvíró – újságíró – tanár jóval túl az ötvenen sokkal jobban érti a hírmédia jövőjét, mit sok nála évtizedekkel fiatalabb médiavezér. Journalism's future is in global dialogue (Az újságírás jövője a globális párbeszéd) című cikkében kifejti, hogy bár a jövő kétség kívül a digitális médiáé, az elmúlt 10 évben nem sok minden történt azért, hogy a webes kiadások elszakadjanak a (nyomtatott) napilapos gyökerektől.

Bowden szerint a web igazi erőssége a mozgókép, a hang és szöveg megfelelő, egymást kiegészítő használatában rejlik. Rengeteg tévéműsorban csak beszélő fejeket látni. A rádióműsorokban gyakoriak az olyan, leíró tudósítások, amiknek legfeljebb a fényképezés feltalálása előtt lett volna létjogosultságuk. A web lehetővé teszi, hogy képpel-hanggal (egyre jobb minőségben) megmutassuk magát a történést, eseményt, hírt, hogy aztán a legmegfelelőbb formában (elemzés, dokumentumok, kommentár) tegyük lehetővé a háttér megismerését. (Ennek természetesen része a közösség, a szemtanúk. Résztvevők, érintettek bevonása is.) Egyszerű, magától értetődő dolgok? Persze. Mégis kevés helyen valósul csak meg.

A tévé leginkább az analfabéták ragaszkodásában reménykedhet. Ők (és az olvasni még nem tudó/akaró) gyerekek kötődnek legjobban a szövegmentes, passzív bambuláshoz. Kérdés persze, hogy a hirdetők meddig ragaszkodnak hozzájuk. A magasabban kvalifikált, jobb álláshoz jutó, több pénz kereső emberek egyre inkább a weben keresztül érhetők el.

Teljesen egyetértek a címben leírtakkal, ami egyébként a World Association of Newspapers (WAN), a Magyar Lapkiadók Egyesülete (MLE) és a Népszabadság közös kampányának címe is.

A Népszabadságban már többször is megjelentetett egész oldalas hirdetésben ismert emberek butaságai sorakoznak egymás alatt. A Média kategóriában az Economistból származó idézet olvasható: „Az újság ma már veszélyeztetett fajnak tekinthető”. 

Alatta a diadalmas fősor: "A Földön Önnel együtt ma 1,4 milliárd ember olvas újságot. Butaság lenne lemondani a tájékozottságról.”

Butaságot persze nem csak beszélni, de írni is lehet. Ennek a hirdetésnek az üzenete butaság.

A megdönthetetlen érv, az 1,4 milliárd önmagában semmit nem mond. Ez a szám akkor lenne érdekes, ha összehasonlítanánk az előző évek adataival.  Még az olvasók számának csökkenésénél  is aggasztóbb a hirdetési bevételek alakulása. (Természetesen ezek a számok igen eltérően alakulhatnak a különböző régiókba.) A Népszabadság akkor is tájékoztatni akarja az olvasókat, ha közben nem tud már elég hirdetést értékesíteni a lapban?

Ami  meg a számok erejét illeti, hát az 1,4 milliárd önmagában szép nagy szám, de mutatós az 1,133,408,294 is.
Ennyi az internetezők, vagyis a potenciális online hírfogyasztók száma.
Butaság lenne lemondani az ő kiszolgálásukról, vagyis  a hírekkel való ellátásukról is.

A baj az, hogy a napilapoknál dolgozók ragaszkodnak hozzá, hogy napilapokat állítsanak elő. Nem híreket, cikkeket, elemzéseket, többféle módon is felhasználható tartalmat, hanem napilapot. Csak azt, semmi mást.
Az 1,4 milliárd ember ma még elég sok lapot képes eltartani, de messze nem annyit mint eddig. Aki túl sokat vacakol az online piacra  történő áttéréssel, annak már sem jut ott hely az első sorban.

Az online lapok nagyjából mostanra jutottak el oda, ahova a fekete-fehér lapok 60 éve, vagy a színes lapok 25 éve. Végre kialakult egy olyan közös grammatika, aminek köszönhetően az olvasó ugyanolyan könnyen eltájékozódik a NYTimes.com, a Washongtonpost.com, a Telegraph.co.uik, vagy a News.com.au címoldalán. Csak az a baj, hogy ezek a nyitóoldalak nagyrészt elvesztették jelentőségüket.

Jeff Jarvis a Guardianban , a Guardian átalakított nyitóoldala ürügyén ír arról, hogy végre az online újságoknak is el kell szakadnia "home page modelltől".

Felmérések szerint ma már csak a látogatók 20 százaléka jut el a címlapra. A többiek a  keresőkből és hivatkozások (linkek) nyomán érkeznek. A különböző dinamikus megoldások lehetővé teszik, hogy a különböző tartalmak az oldalon belül frissüljenek.(Ezzel persze  értelmét veszti az oldalletöltésen alapuló forgalommérés is. 

Jarvis szerint az oldalakba beépülő videók, RSS-ből frissülő hírdobozok, kapcsolódó linkek …korában az online lapokban megjelenő tartalmakat önálló értesítőként (feed) kell kezelni. Ilyen modulokból egyszerűen összeállíthatók oldalak, ugyanakkor értelmét veszti az a hagyományos szemlélet is, ami szerint a tartalomszolgáltatónak saját oldalán kellene tartalmat szolgáltatni. (Úgy tűnik, hogy leghamarabb a videómegosztókat célba vevő tévék ismerték fel ezt.)

Ebből a logikából következik persze, hogy a tartalomszolgáltatók (és a felhasználók is) különböző forrásokból származó tartalmakat tesznek egymás mellé. Az önmagukban álló, zárt tartalomszolgáltatók egyre inkább értelmezhetetlenné válnak, a webhely helyett hálózatban kell gondolkodnunk.

Lehet, hogy a hazai online média teljesen átaludta a home page korszakot?

Nem terveztem, hogy részletesen írok a Kreatív szerkesztőségében folytatott beszélgetésről, de végül a tömeges (3) hozzászólások hatására úgy döntöttem, áthozok ide néhány ott felmerült problémát. Érdemes azonban kicsit elszakadni a Kreatívtól, hiszen a kérdések többsége érvényes más szakmai magazinokra is.

1. Mennyire kell teret biztosítani az önfényezésnek?

A szakmai (B2B) lapokban be kell mutatni a szakma szereplőit, írni kell termékeikről, munkáikról, de nehéz ezt úgy megtenni, hogy ne váljék a kiadvány reklámújsággá. Gyakori probléma, hogy a szakemberek, mint az iparág sikeres robotjai tűnnek fel, akik cégről cégre másznak fel a ranglétrán, jutnak fel a a szakma csúcsaira. Ha az újságíró csak bólogat, alákérdez, akkor még az a cikk is „pr-interjúnak” tűnik, ami valójában nem is az.

A munkák (kampányok, reklámok, projektek stb.) bemutatásakor a készítők szépen elmondják mi is volt a kitűzött cél, hogyan sikerült megvalósítani, de mindez egyoldalú marad, ha a valaki kívülről nem mondja el, szerinte sikerült ez, vagy nem. (A hozzám hasonló webhezragadtak persze legszívesebben  azonnal kattintanának, hogy megnézhessék az éppen bemutatott reklámfilmet, plakátot, bármit. Amíg ez közvetlenül – e-papír – nem lehetséges, jó lenne legalább egy linket kapni. Néha előfordul.)

2. Kifilézett interjúk

Az interjúalanyon kívül senki sem olvas szívesen egy olyan interjút, amiben minden nagyon sima, az újságíró csak végszavakat ad a jól fésült mondatokhoz. A kívülállók csak azt érzékelik, hogy már megint egy érdektelen „beszélgetést” akarnak eladni nekik, a bennfentesek viszont tudják, hogy nagyon nehéz ez a terep. Az elfogadott  gyakorlat szerint az interjúalany visszakapja a kész szöveget. Elvileg csak betekintésre, a gyakorlatban szerkesztésre. A legtöbb meginterjúvoltból saját szövegével szembesülve kitör a szerkesztő. Betold, átír, új kérdéseket tesz fel, másokat töröl. Mivel az interjúalany ritkán jó újságíró, az eredmény általában katasztrofális. A profi (és elismert) újságíró ilyenkor esetleg  még képes kompromisszumot kialkudni, a gyengébb pozícióban lévő kolléga feladja. Lehetséges út még az interjú meg nem jelentetése, de ez komolyabb sértődés nélkül ritkán úszható meg, Megoldást csak a média, illetve a kimondott (magnóra vett) szó tekintélyének a növekedése hozhat. (Köztes megoldás az „amerikai interjú”, amikor a kérdés-felelet helyett az újságíró saját szövegébe tűzdel bele idézeteket.)

3. Vélemény és ellenvélemény

A Kreatív májusi számában Bede kolléga fogalmazott meg egy tőle megszokottan szélsőséges véleményt – ezúttal az UPC – Mezzo – kultúrafogyasztó kisebbség (u.n. értelmiség) ürügyén. (Idővel majd online is olvasható lesz.) Nincs vele semmi baj, de ha valaki nem ismerné Bede munkáságát (van ilyen?), abban maradandó károsodást okozhat egy ilyen iromány. Valakinek rögtön reagálnia kellett volna rá, mert így nagyon féloldalassá vált a lap. Ha valaki a publicisztikát olvasva válaszra  szánja el magát, akkor az (jó esetben) a júniusi számban jelenhet meg a válasz. Semmi értelme.

Ez itt nem egy magazinoldal, hanem egy blog. Ki fog ennyi szöveget elolvasni? Gyorsan abba is hagyom.

Úgy tűnik, hogy a francia AFP hírügynökséggel és a belga lapokkal folytatott hosszadalmas huzavona után megváltozott a Google mások tartalmaihoz való hozzáállása. Hajlandóságot mutat, hogy fizessen egyes hírszolgáltatóknak a Google Newsban való szerepeltetésért.

Eddig a Google határozottan elutasított minden ilyen követelést, mondván, hogy ők valós tartalmat nem vesznek át,  a cím és a rövid bevezető (lead) közlésével csak ingyenes reklámot csinálnak a lapoknak. Sok hírszolgáltató ezt nem így látja. Szerintük értékes kattintásokat vesztenek el, hiszen sok látogató már a Google News  információival is jóllakik.

A Sunday Times szerint a Google News egyelőre csak a brit hírforrásokkal folytat titos tárgyalásokat, de miután a titkot ország-világ megtudta, várható, hogy a 4500 szemlézett hírforrás közül többen is vérszemet kapnak.

Persze lehet, hogy a lelkifurdalás, a  nagy tárgyalási készség nem véletlenül most tört ki a Google-ból. A szintén hozzá tartozó YouTube kapcsán sokkal élesebben vetődött fel a tartalom birtoklásának (v.ö. lopás) kérdése. Ha pedig az egyik fronton tárgyalni és egyezkedni kénytelenek, az nem hagyhatja érintetlenül a másik oldalt sem.

(Az azért megnézném, mikor tudnak majd pénz kisajtolni a hazai lapok a Hírkeresőből…)

Ezt is olvasd el:

Wired interjú Leslie Moonves CBS főnökkel a Google-hez és a YouTube-hoz való viszonyukról.

Tihanyban vagyok, a Média Hungary 2007 konferencián. Senkit se tévesszen meg a dolog, nem lettem beteges konferenciázó. Véletlenül úgy adódott, hogy meghívást kaptam egy beszélgetésre, ahol Antalóczi Tímea és Kitta Gergely társaságában kell majd valami mondani a nyilvánosság átalakulásáról, arról milyen hatást gyakorol a digitális kultúra az esélyegyenlőségre.

Persze, ha már itt vagyok, meghallgatok ezt-azt. Például Tom Loosemore  előadását a BBC webkettes törekvéseiről.

Szimpatikus ember, aki nyilván nagyon sokat tud a témáról, de itt csak egy nagyon általános, alapozó előadást tartott. A közönséget fürkészve nem tudtam megállapítani, hogy az „ezt már tudjuk”, vagy „minket ez nem érint”  tükröződik az arcokon.

Még a  BBC 2.0-ról

Mark Thompson BBC igazgató egy korábbi beszéde
Loosmore egy korábbi előadása (videó)
Slashdot BBC 2.0. linkek 

Érdekes olvasmány Loosemore személyes blogja is

Természetesen nekem is feltűnt, hogy soha ennyi ember még nem fotózott, mindenhol, mindenkinek a kezében digitális gép van, de eddig nem jutott az eszembe, hogy ez bárhogyan is érinthetné a profi sajtófotósokat. A Guardianban Andrew Brown cikkét olvasva most rádöbbentem, hogy nem így van. 

A digitalizáció következtében a fotózásban is nagyon alacsonyra került a belépési küszöb. Elérhető árért vehetsz egy digitális gépet, azután pedig lényegében nincsenek költségeid. Az amatőröket és a profikat innen már csak az különbözteti meg, hogy a profik bármilyen helyzetben képesek valamilyen értékelhető színvonalat elérni, míg az amatőröknél nagyobb a jó és a rossz épek közötti szórás.

Valószínű, hogy a lapok a (közel)jövőben is a profikat fogják kiküldeni a fontos eseményekre, de a sajtófotós szakma ennek ellenére sem kerülheti el a válságot.  A fotósok többsége ugyanis nem csak közvetlenül a lapoknak, hanem a fotóügynökségeknek is ad el képeket. Ezt az utóbbi üzletet tették tönkre a fotómegosztók. Az EPUK (A brit szerkesztőségi fotósok szervezete) szerint a fotómegosztókon található képek 99 százaléka szemét. A maradék, a használható 1 százalék csak a Flickr-en napi évi 1,5 millió képet tesz ki. Szegény fotósok. (via Rough Type)

Azt hiszem kimondhatjuk, hogy a blogok mára a hazai nyilvánosságban is átkerültek a „bulvár / tücsök-bogár” skatulyából a „mainstream” kategóriába.  Mindezzel együtt jár az is, hogy a blogok egyre gyakrabban kerülnek szóba olyan közegben, ahol a résztvevők egy része eltérően definiálja a blog fogalmát, másik része meg nem tudja, hogy miről beszél.

A héten a Kultúrház-okozta (természetes) frusztráció hatására megvilágosodtam: Felesleges volt eddigi hadakozásom azért, hogy körülírjam a blog, és a „nemblog” fogalmát. Ha sikerülne is azonos nevezőre jutnom a Médiablog olvasóival, akkor sem oldódna meg a blog-fogalom körüli általános meghatározatlanság problémája.

Van egyáltalán értelme közös fogalmat találni egy online lapban megjelenő napi jegyzetre, egy tudományos vizsgálat összefoglalójára, egy élő konferencia-tudósításra, egy szakmai linkajánlóra….?

Felesleges azon erőlködnünk, hogy nagyon eltérő online tartalmakat  csak azért vegyünk egy kalap alá, mert hasonló publikációs eszköz (CMS) segítségével kerültek fel egy többé-kevésbé hasonló webfelületre. Felejtsük el a „blogozást”, csak eltereli a figyelmet a lényegről, a szerkesztőség által gyártott, és a kívülről, az egykori passzív közönségtől származó tartalom nagyon gyorsan átalakuló viszonyáról.

Ha ezt a nézőpontot használjuk, sokkal határozottabbá válnak a kontúrok. Azonnal látszik, hogyan tolódnak el a határok, hogyan próbálja bekebelezni a média a civil tartalmakat és hogyan épül rá a médiaipar a közösségi hálózatokra… Ha továbbra is a blog-definíciókkal bíbelődünk, lemaradunk a  valóban fontos dolgokról.

Illusztráció:

„Tekintsék meg legújabb felvételünket, amelyen munkatársaink az Oracle HOUG konferencián az Oracle képviselőivel és a különféle médiumok szakértőivel a blogjelenségről beszélgetnek!”
http://www.computerworld.hu/hirek_hir.php?id=44023  (via Kobaljov)

A New York Times óriási lendülettel gyűjti be és teszi közzé a véleményeket.
A véleményrovat élére 6 hónapja kinevezett Andrew Rosenthal gőzerővel dolgozik. Új publicisták bevetése, új állandó külső szerzők (a csillagásztól a zenészig) bevonása, blogok, videók, podcasting programok integrálása... A vélemény-újságírás népszerűségét mutatja, hogy még a fizetős TimesSelectbe való bezárás sem tudja elrettenteni az olvasókat.

Nagyon  tanulságos a New York Observer cikkének a vége is. Itt Rosenthal arról beszél, hogy a lapba (op-ed rovat) és a közvetlenül a webre (TimesSelect) írt publicisztikák közötti alapvető különbség a terjedelem. Míg lapba legfeljebb 730-800 szó passzírozható be, a weben gond nélkül megjelenthet akár egy 2200  szavas írás is. Rosenthal szerint rég megdől az a mítosz, miszerint a web nem bírja el a hosszabb írásokat. (!)

A hazai lapok többségénél meg vannak róla győződve, hogy egy hosszabb publicisztika láttán az olvasó rohamot kap és azonnal lemondja az előfizetést is. Ennek megfelelően már évekkel ezelőtt elterjedtek a fél hasábnyi (legfeljebb 400 szavas – 3000 karakternyi) publicisztikák.

A NY Times egyik publicistája szerint 730 szóban érvényes véleményt megfogalmazni nagyon leszűrt gondolkodást igényel. Ha a minálunk erre fele annyi terjedelem is elegendő, arra két lehetséges magyarázat jut az eszembe: 1) A mi újságíróink jobban tudnak szűrni és sűríteni 2) mifelénk kevesebb a mondanivaló.

Közben felrémlett, hogy a fele terjedelmű publicisztikáért is a múlt rendszer a felelős. Akkoriban a vezércikk a lapoknak olyan kötelező eleme volt, amit kizárólag az agit-prop osztály illetékesei és a legelszántabb „elvtársak” olvastak el. A legtöbb újságolvasó a rendszerváltás után is automatikusan átugrotta a vezércikket. Ekkor kezdtek el a lapok trükközni a terjedelemmel, az elhelyezéssel és egyebekkel. Aztán úgy maradtak.

A hazai napilapos publicisztikai termést olvasva gyakran úgy érzem, hogy még ezt a terjedelmet is nagyon nehéz kitölteni.

(Ez az egész a New York Observer Off the Record című cikkéről  jutott az eszembe)

Ez a „hárombetűs” kivételesen nem valami új képződmény, hanem az amerikában több, mint 30 éve alkalmazott  „computer assisted reporting” (számítógéppel  támogatott  újságírás) rövidítése. Ez persze ma elég  furcsán hangzik, hiszen manapság már elég nehéz olyan újságírót találni, aki, munkája során ne használna legalább egy szövegszerkesztőt, vagy egy e-mail programot. A CAR persze nem ezt jelenti, hanem leginkább a megfelelő adatbázisok (és adatbázis-kezelők) bevetését az oknyomozó újságírásban. Az Egyesült Államokban a CAR normális gyakorlat, számos lap önálló CAR csoportot tart fenn. (A NY Timesnál közel 20 fős csapat foglalkozik ezzel.)

A CAR-nak persze alapvetően két feltétele van: 1) A hozzáférés a megfelelő adatbázisokhoz 2) Olyan újságírók, akik nem kapnak sírógörcsöt már egy  Excel tábla láttán is.

A Journalism.co.uk cikke szerint az amerikaikhoz képest a briteknél sehogy sem áll ez a fajta újságírás, aminek leginkább a nem megfelelő törvényi szabályozás (= a megfelelő adatbázisok hozzáférhetetlensége) az oka.

Vajon nálunk mi a helyzet? Itthon létrejöhetett volna egy olyan webes bűnügyi adatbázis, mint a Chicacocrime.org?
Itthon mennyire nyilvánosak az adatok? Vannak újságírók, akik képesek az adatokat az olvasó  számára emésztetővé tenni? És a hazai olvasókat vevők az ilyen anyagokra?
(Meglehetősen tájékozatlan vagyok ezen a területen, csak kérdezni tudok. Remélem, lesz, aki válaszol.)

Frissítés a bejegyzés végén

Botrány? Dehogy. Csak amolyan, a legtöbb szerkesztőségben mindennaposnak számító kis belső nyomásgyakorlási kísérlet, ami a Népszabadság kissé figyelmetlen feldolgozásának köszönhetőn dupla visszhangot kapott.

A történet lényege, hogy Mihancsik Zsófia, a Klubrádió Hétzáró c. műsorának szerkesztő-műsorvezetője eleresztett egy mondatot Orbán Viktorral kapcsolatban, amit aztán Bocskay Zsolt nehezményezett. Mivel Mihancsik nem volt hajlandó megszaggatni ruházatát és nyilvános önkritikát gyakorolni, büntiből elmaradt a következő adás.

A Klubrádió vezetése szerint Mihancsik nem elég kiegyensúlyozott. Szerintem meg nagyon is az. Kiegyensúlyozottan ragaszkodik a szerkesztői munka során kialakított véleményéhez. A kiegyensúlyozottság ugyanis nem azt a fajta kilúgozott hírközlést jelenti, amikor az egyik vélemény mellé görcsösen és mechanikusan azonnal odatesszük a másikat.

A Klubrádió nem közszolgálati rádió. Megengedheti magának, hogy véleményeket közvetítsen. (Mellesleg ez szerepel a jelmondatában - „Vélemények és hírek” - is. Nem az objektivitásnak becézett politikai semlegességre, hanem a korrektségre kellene törekednie.

A Klubrádió vezetésének óvatoskodása nem új keletű. Nagyjából egy éve küldték el – a nyilvánosság máig nem hozott okok miatt -  Pálinkás Szűcs Róbertet, a „szubjektív újságírás” egyik legkarakteresebb hazai képviselőjét. (PSZR neve azóta az [origo] impresszumában bukkant fel, de a PSZR-hangvétel nyomait a portálon még nem sikerül felfedeznem). Ugyanakkor mintha  kevésbé lennének finnyásak „drága Bolgár úr” betelefonálósával  és Orosz József Kontrájával kapcsolatban.

A Klubrádió véleményrádió. Hallgatói tisztában vannak a műsorkészítők értékrendjével. Ezért hallgatják. Lehet, hogy egy újabb színtelen-szagtalan „kiegyensúlyozott” rádió tetszene néhány most még vonakodó hirdetőnek, de kinek hirdetnének, ha a Klubrádió elvesztené hallgatóit?

Eörsi István verse jut az eszembe (bocs, ha pontatlanul idézném)

Ott kezdődik az értelmiség árulása / mikor ürüléknek mondja a szart.

Frissítés: "Szerdán felmondott a Klubrádiónak Mihancsik Zsófia, a 2002 februárja óta vasárnaponként élőben jelentkező Hétzáró című elemző műsor vezetője."  - írja a mai Népszabadság. Bocskay Zsolt az "üzleti alapú közszolgálatiság" koncepciójába nem fért bele Mihancsik. Neki is, nekünk is felszabadult a vasárnap esténk.
 
További olvasnivalók:
A témával foglalkozó topikok a Klubrádió fórumán itt és itt.
Mihancsik a Klubrádió vezérigazgatójához írt levele, Mihancsik felmondólevele, a műsor volt vendégeinek és hallgatóinak petíciója au Ajaj.hu weboldalon

Miközben a Magyar Televízió ezer részes sorozatban mereng saját dicsőséges 50 évén, a JibJab néhány percben összefoglalta az amerikai televíziós hírgyártás történetét (via Fleet Street 2.0.)

 

Az utóbbi időben annyira a videóról beszél állandóan (majdnem) mindenki, hogy egyesekben joggal merül fel a kérdés: Meddig eladható még az online szöveg? Lesznek-e még 5-10 év múlva is olyan elszántak, akik hajlandók bajlódni ezzel az ósdi információhordozóval?

Guillermo E. Franco a Poynter Online szerzője is nagyjából ezt kérdezte (csak lényegesen részletesebben) Jakob Nielsen  usability-pápától, aki továbbpasszolta hűséges emberének, Chris Nodder webszöveg-specialistának.

A válasz röviden az, hogy minden, amit a Mester korábban leírt, az ma is változatlanul érvényes. Nielsen állításait ugyanis nem az ujjából szopta, hanem a népek webhasználatának elemzéséből nyerte. Ez pedig messze nem változott annyit az utóbbi években, mint maga az online tartalom.

Valamivel részletesebben: Nodder szerint a videó és a hang nagy csábítás a tervezők / szerkesztők számára, hiszen sokféle üzenet  a korábbinál hatékonyabb módon adható át mozgókép és narráció segítségével. Ugyanakkor a lineáris és adott időtartalmú (szinkron formátumú) videó lényegesen rugalmatlanabbul kezelhető, mint a gyorsan átfutható, a szemmel „szkennelhető” szöveg. A szöveg átdolgozható, összefoglalható (ezt teszem most én is), lefordítható, linkelhető, formázható... (ÉLJEN A SZÖVEG!)

Nodder szerint továbbra is érvényes a „fordított piramis elve” (tudod az, amikor nem az ókori görögöknél kezded és a 10.000 karakter után jutsz el a lényeghez, hanem amikor a cikk elején van a lényeg, utána következnek a részletek), de ezt nem szabad mereven kezelni.

Fontos észben tartani azt is, hogy a nyomtatott lapban mást jelent az ergonómia (usability), mint a weben. TERMÉSZETES tehát, hogy az eredetileg nyomtatott lapban megjelent, de a webre átkerülő cikkeket alaposan át kell dolgozni. (Bevallom, ez a passzus alaposan meglódította a fantáziámat, hiszen mifelénk még arra is ritkán akad idő / energia, hogy a „printből” a webes kiadásba átkerülő cikkeket alaposan ellássák linkekkel.)

A híroldalak kialakítását érintve szóba került az „F” szabály:  Nielsenék kutatásai szerint a legtöbb olvasó elsőre „F” alakban pásztázza a weboldalakat: Két vízszintes pillantás, majd egy függőleges. (Ennyi esélyed van, hogy valamivel megragadd a figyelmét.) A túlbonyolított szerkezet (reklámokkal széttördelt oldal, sok hasáb nem segíti ezt a pásztázást, sok tartalom észrevétlen maradhat. A jó példa az egyre többek által alkalmazott „vezető cikk + linkek modell”. Az ilyen címlap jól áttekinthető, hatékonyan szkennelhető.

Ezek után már csak az a dolgod, hogy átnézd a hazai híroldalakt és megvizsgáld, mennyire érvényesülnek ott a cikkben felsorolt elvek...

Olvasom, hogy a Washingtonpost.com átalakította címlapját, hogy azon állandó és méltó helyet kapjanak a videók (és talán a multimédiás anyagok is.)

Jogos, nagyon erősek ők ebben, kár rejtegetniük az anyagokat. Jim Brady főszerk. arról számol be, hogy a szerkesztőség dolgozóinak 85 százaléka már átesett a megfelelő videó-kiképzésen. (Egyelőre csak az újságírókról vanm szó, de idővel nyiilván kiterjesztik a folyamatot az adminisztratív dolgozkra, majd a takarítónőkre is.)

Brady perze siet leszögezni, hogy nem kell mindenkinek, minden anyaghoz videót forgatnia, egyelőre heti 5-6 tudósítók-forgatta anyag kerül ki a weboldalra. (Emlékeim szerint nagyjából 150 fős szerkesztőségről van szó.  Ha ebből 130-an végezték el a gyorstalpalót és ez heti 5-6 használható anyagot eredményez, akkor vagy a kollégák lelkesedése elég lanyha, vagy nagyon nagy a selejtarány...)

Olvasom, hogy nagy volt a sírás-rívás Hannoverben, a Magazine Media 2.0. konferencián. Mindenki nyomul az internetre, közben meg az online bizniszből még mindig csak az összbevétel 3 százaléka folyik be. Szar ügy. (Még pocsékabb a kép, ha figyelembe vesszük, hogy ezt a pénzt sem a "core business", vagyis a tartalomgyártás hozza össze, hanem a hirdetések, keresők és egyebek.

A State of the New Media jelentés online médiával foglalkozó fejezetében természetesen foglalkozik ezzel a kérdéssel is. Szépen levezetik, hogy az online média jellegénél fogva alkalmatlan az olyan látványosa reklámtípusok (színes, szagos, kétoldalas+ kihajtós-termékmintás) megjelenítésére, amikért szép kerek összegeket szokás elkérni.  Az online reklámbevételek nem tudják pótolni a kieső hagyományos reklámbevételeket. A fizetős tartalom általánossá válásáról már senki sem álmodozik. Két lehetőség marad. Az egyik, hogy annyi pénzből kell tartalmat gyártani, amennyit az online média képes kitermelni - magyarul: "le kell menni kutyába". (Persze problematikus, mivel a média egy jelentős része már most is olyan tartalmat gyárt, ahonnan nincs hova hátrálni, ha viszont a még "minőségi(bb) tartalommal próbálkozók is visszavesznek a színvonalból, akkor túlkínálat lesz a padlószinten.) A másik lehetőség: új alapokra kell helyezni az online médiát: Az internetszolgáltatás árába kell beépíteni a tartalom árát

Ismerős? Persze, hiszen így működnek a kábeltévék. (Még jó, hogy nem kell minden hónapban sárga csekken befizetni 47 program előfizetési díját.) Meg lehet ezt szervezni, így utólag Y tartalomszolgáltatóval és X ISP-vel? Talán... Van jobb tipped?

Vincent Brother tanárt felesége, három gyereke és anyósa előre kitervelt megölésével vádolják.
A számomra eddig ismeretlen Bakersfield.com rendkívüli alapossággal számol be a gyilkosság hátteréről és magáról a perről.
A szakértők, szemtanúk véleményének ismertetése mellett nagyon profi multimédiával mutatja be a tetthelyet, a történt valamennyi szereplőjét, a bírákat...

Videók, folyamatos blog a perről, értesítő, hogy semmiről sem maradj le. Eképesztő profi munka.
Vagyis tulajdonképpen az az elképesztő, hogy az ilyesmi még mindig kuriózumnak számít. Nem erről szólna az internetes újságírás? (Na jó, csak egy része.)

Itt az „elkövető” (nem a gyilkos, hanme a multimédia-tervező) blogja.

A weben csak a rövid, csupasz cikkek élnek meg. Ha görgetni, vagy lapozni kell, drámaian csökkennek az esélyeid arra, hogy elolvassák irományodat. Eddig legalábbis így tudtuk, hittük (tettük-vettük). Még a webes újságírás (első) fellendülésének idején voltak ugyan szép próbálkozások, születtek rengeteg rétegből felépülő, linkekkel ügyesen összefűzött anyagok, de ezek a letöltési sebesség, illetve a ráfordítás /bevétel arány miatt az olvasóknál, illetve a kiadóknál is kiverték a biztosítékot.

Most a Washington Post és a Washingtonpost.com 25 részes dokumentum - epossszal próbálkozik.

A Gerald S. J. Cassidy (ne foglalkozz vele, ki az)  életét és munkásságát feldolgozó sorozat folytatásai a nyomtatott lapban jelennek meg, de a részletekre is kíváncsiak az online lapban áshatják még mélyebbre magukat.

Sok-sok betű (mögöttük rengeteg kutatómunka), lábjegyzetek helyett linkek tömege, belinkelt dokumentumok, saját "ki kicsoda", nagyítható fotók, beágyazott videók. Nagyon-nagyon komoly munka. Lesz-aki elolvassa, végignézi? Mások is kedvet kapnak, megpróbálkoznak hasolóval?  Hogyan fog a befektetett pénz megtérülni? (Az utóbbi miatt aggódjanak a WP illetékesei!)

Nem hiszem, hogy a közeljövőben itthon bárkit hasonló feladattal bíznának meg, ennek ellenére feltétlenül érdemes  körülnézni a CITIZEN K STREET oldalain.

Évek óta beszélünk róla, hogy az internetes újságírás egyik különleges lehetősége a multimédia.
Korábban kevés olyan varázslat akadt azonban, ami át tudott volna jönni az 56k-s modemen.
Most persze, mikor  (majdnem) mindenhol ott az ADSL, mindent eláraszt az online videó. Kit érdekel a multimédia? Pedig érdemes odafigyelni!

Kár is tovább magyarázni. Nézd meg Brenda Kenneally Money Power and Respect című anyagát.

(A Money Power and Respect a National Press Photograpers Asociation (NPPA) The Best of Photojournalism  versenyének az egyik tavalyi díjazottja.)

Népszerű, de inkább az 1998-as webhasználati szokásoknak (média 1.0.) megfelelő híroldalakat üzemeltetsz? Érzed, hogy itt az idő váltani? Akkor a legegyszerűbb, ha lemásolod, amit az USA Today csinál.

Néhány éve sokan lenézték szegényt, mert rengeteg rövid hírt (főleg hírügynökségi anyagot) és kevés mély, komoly „hozzáadott értéket” képviselő cikket közölt. Közben azért folyamatosan az egyik leglátogatottabb webhely volt. Aztán mások is rájöttek, hogy ezt az irányt követve lehet gazdaságos online hírszolgáltatást működtetni. Ma már ez a megszokott modell.

Most az USA Today is váltott. Teljesen átalakított honlapján a mostanában divatos struktúra (kevés grafika, kevés szöveg, néhány iemelt kép, sok link, címkézés stb.) mellett az igazi újdonság az, hogy megpróbál nagyon haverkodni az olvasókkal. Hozzászólás, ajánlás, recenziók írása (film, könyv), képek-videók beküldése, személyre szabás – van itt minden. (A saját gyártású videókról, multimédiás anyagokról, blogokról kár is említést tenni, hiszen ezek ma már természetes tartozékai minden komolyabb híroldalnak.)Nem is sorolom tovább, akit érdekel, úgyis megnézi. (Érdemes átfutni a szerkesztők bevezetőjét  is.)

Örömmel bóklászom az átalakított oldalakon, ugyanakkor szomorú is vagyok, mert ilyenkor látszik, hogy a mi kis online „zászlóshajóink” valójában csak evezős (na jó, néha oldalmotoros) csónakok.

Tegnap egy olyan témáról vezettem „kerekasztal” beszélgetést, ami tulajdonképpen nincs is.
Nem a média átalakulását és az online média ebben betöltött szerepét vitatom, hiszen erről szól ez az egész blog.  A média átalakulása azonban nem olyan, mint egy szoftverfrissítés (upgrade). Nem úgy működik, hogy egyik napról a másikra lecseréljük az elavult, divatjamúlt média 1.0-t a modernebb, szebb média 2.0-ra.

A média átalakulása  - elsősorban a hírmédiára gondolok – számos, egymással párhuzamosan zajló részfolyamatból áll össze. Ezek között sok olyan ötlet, megoldás bukkan fel, ami egyáltalán nem új (pl. blog, hozzászólás a cikkekhez, közösségi szerkesztés), csak a körülmények sajátos alakulása miatt most jutottak nagyobb nyilvánossághoz, kezdtek szélesebb körben elterjedni. Mások (elsősorban a hihetetlen sebességgel terjedő videós tartalommegosztás) olyan gyorsan bukkantak fel és terjedtek el, hogy azok erősen sokkolják hagyományos médiát.

Az átalakuló új média különböző rétegei más fázisban vannak. Valójában megtévesztő tehát az új média valamilyen egységes, új fejlődési szakaszáról beszélni. Könnyebben megérthető, ha külön külön beszélünk a szerkesztett (profi) és a civil (amatőr) tartalom viszonyáról, a tartalom és a tartalomhordozó szétválásáról (hírgyűjtés, közösségi hírszerkesztés, RSS stb.) a terjesztés átalakulásáról (közösségi megosztás, ajánló rendszerek stb.), a mikrotartalmak növekvő szerepéről (az „előrecsomagolt” tartalom koncepciójának a válságáról) és így tovább.Szerintem a  tegnapi beszélgetés legfontosabb tanulsága is az volt, hogy ugyan az átalakulás a hazai médiában óvatos, tétova, de a változtatási szándék/kényszer világosan érzékelhető.

• A legnagyobb ellenállás egyértelműen a profi-amatőr együttműködés területén látszik.
• A legnagyobb nyitás a tartalmak „elengedésében” tapasztalható. (Érdemes visszakeresni weben, mekkora hiszti tört ki a   tartalomszolgáltatók között alig néhány éve a Hírkereső tevékenysége matt.)
• A legnagyobb tanácstalanság a videómegosztók körül alakult ki (Mit is kezdjünk velük? Hogyan profitálhatok belőle úgy, hogy ne blamáljam magam az ottani, gyakran kínos, ízléstelen anyagokkal? Hogyan jelentethetem meg ott a tartalmaimat úgy, hogy közben a kontroll is megmaradjon.)

Adalékok:

Néhány blogbejegyzés a Web 2.2. Symposium első napjáról

Shadowrider 
Sebestyén Anna
http://web2symp.blog.hu/
http://web22symposium.blogter.hu/

A Tribune Co. sokak meglepetésére a „futottak még” kategóriába tartozó vMix nevű YouTube-klónt kérte fel arra UGC (civilek készítette) tartalommal lássa el kiadványait. Nagy falat – a Tribune Co.  több mint 50 kiadványáról van szó, köztük olyanokról, mint a Los Angeles Times, vagy a Chicago Tribune.

Miközben a megfigyelők értetlenkednek, miért egy start-up vállalkozásra esett a választás, a C|NET megjegyzi, hogy ezzel az üzlettel sok videómegosztó számára felcsillant a remény, egyszer  talán még ők is üzletet csinálhatnak.

YouTube klónokból itthon is szép a felhozatal, mégis úgy néz ki, mintha minden tartalomszolgáltató házon belül próbálna valamit barkácsolni. Vajon olcsóbb így?

Kíváncsi vagyok arra is, mikor telítődik a videómegosztó piac. Valahogy az az érzésem, hogy egyre kevesebb az eredeti megosztanivaló. Mi történik, ha a tévék valóban kivonják anyagaikat a letöltőkből?

Tegnap az Index Subba blogján „Gecimédia: A nevető skandináv” címen megjelent egy  videó, amin az orvosi műhibák áldozataival beszélgető riporter röhögőgörcsöt kap. A videó láthatóan a VideoBonbról  VideoBombról származik. Persze nem ők maguk forgatták, hanem valaki valahol „találta”, beküldte.

Az egészben semmi különösebben érdekes nincs, a bakizó bemondó, műsorvezető stb. a kárörvendésen alapuló műsorok állandó sikerszáma. (Egyeseket frusztrálnak a népszerű, sok pénz kereső, magukat minden helyzetben feltaláló tévések  – boldogok tehát, ha  mindennapi kedvenceik időnként jó pofára esnek.)

Az egész attól válik érdekessé, hogy az egyik hozzászóló beküldött egy linket. Innen kiderül, hogy az urbanlegends.hu már egy éve foglalkozott ezzel a filmecskével és azt is kiderítette, hogy ez nemegy igazi baki, hanem egy  szórakoztató műsor megrendezett jelenete. (Mellesleg nem skandináv, hanem belga.)

Ne értsd félre! Nagyon szeretem a kép- és videómegosztókat. Már csak azért is, mert mióta divatba jöttek, különböző ismerőseim nem kevesebbet  bombáznak „ezt nézd meg” csatakiáltással mailben  különböző „jópofa” cuccokkal.

Érdemes azonban tisztázni: NEM ez a „user generated content”. A médiára, ami  hozzáadott érték nélküli, többszörösen reciklált tartalomból próbál megélni az a kifejezés illik, amivel Subba is  megpróbálta ezt e gyenge posztot eladni: gecimédia.

A hagyományos, vagyis önálló anyagot termelő tartalomipar nem növekszik, az önálló tartalommal nem rendelkező üzlet – Google, MySpace, MySpace viszont annál jobban. -  állapítja meg Scott Karp a  Publishing 2- ben közzétett  írásában. Vannak persze eredeti tartalomgyártók, akik a saját mértékül szerint szépen növekednek, de önmaguában ez a méret még mindig kevés ahhoz, hogy szélesebb olvasóközönség számára is észrevehetőbbé váljanak. Számunkra az esélyt a tartalomgyűjtők (aggregátorok) jelentik, ők képesek eljuttatni a közönséghez a kevéssé ismert, de értékes tartalmakat. A cikkben részletesebben is kifejtett modell szerint tehát az eredeti tartalom a „hosszú farokban” keletkezik, de az hatékonyan terjeszteni csak a fejrészt elfoglaló néhány nagy játékos képes.

Karp cikke komoly visszhangot váltott ki. A legtöbben talán azt vitatják, hogy a példaként emltett blogok, bloghálózatok (Weblogs Inc, Gawker, TechCrunch, Paid Content  ) egyáltalán vizsgálhatók-e az „igazi” tartalomipari szereplőkkel azonos mértékegységgel. (Karp szerint mindegyik csak saját viszonyrendszerében mérhető. Ez azonban igen bonyolulttá teszi az egész tartalomipar együttes vizsgálatát.) A hozzászólók között akad olyan is, aki szerint a példaként említett blogokban nincs is önálló tartalom, vagyis nem tekinthetők a tartalomipar részének. Végül Rafat Ali, a Paid Content frontembere amiatt tartja hibásnak Karp írását, mert őket egész más modell alapján működő blogokkal sorolja egy kategóriána.  A Paid Content ugyanis a szaksajtó részének tekinti magát, így nem a forgalom, a látogatószám, hanem a megfelelő célcsoport elérése és  a gyakorolt szakmai befolyás a döntő jelentőségű számukra.

A cikk és a körülötte kialakult vita kitűnő bizonyíték arra, hogyan képes egy szakmai közönség együtt feldolgozni egy témát. Scott Karp írása csak kiindulópont, igazából a hozzá született hozzászólásokkal és a más blogokban született,  Karp mondandóját továbbgondoló bejegyzésekkel együtt érvényes.

Ezek a bejegyzések is a témával foglalkoznak.

A hosszas huzavona után meglelt és kinevezett rádióelnök, Such György hihetetlen gyorsasággal megtalálta azt a rést, ahol (szerinte) elszivárog a (köz)pénz. A Népszabadságban nemrég megjelent cikk szerint egyesek nem átallottak a Rádió honlapján elérhető Hangtárból  „kabarét és zeneműveket” letölteni (Aki hallott mostanában Rádiókabarét, annak igencsak meg kell erőltetnie a fantáziáját hogy elképzelje, hogyan képes azt valaki többször is meghallgatni.)

Tovább >>

Nem is tudom, hogyan akadtam a Shvoong  szolgálatatásra. Talán ez a legszórakoztatóbb webhely (természetesen a legalja.hu után) amit mostanában láttam.

Eredeti célja, hogy az olvasók itt rövidítve, „kivonatolva” olvashassanak el szövegeket. Hogy milyeneket? Bármilyet. Az önkéntes közreműködők érdeklődésén múlik ugyanis, mi kerül fel ide fel. Szépen, egymás mellett sorakozik tehát egy regény váza, egy asztrofizikai cikk sűrítménye és egy erotikus történet...hm...veleje.

Van persze még pontozás is, illetve a szerzők (kivonatolók) részesülnek a hirdetési bevételekből. Természetesen a saját oldaluk forgalma alapján.  (Nehezen tudom elképzelni, hogy a magyar oldalakból valaki meggazdagodna, de lehet, hogy például a kínai szövegsűrítményekre nagyobb a kereslet.)

Azért az elgondolkodtató, miért érez valaki indíttatást, hogy a Zsaru Magazin, vagy a Nemzeti Sport valamelyik cikkét szemlézze. Ez a teljesítmény persze messze elmarad bizonyos TomyF munkája mögött, aki magát a Bibliát (szerző: Mózes) foglalta össze 300 szóban. (Woody Allen persze jobb volt, mert neki 2 szóban sikerül megragadnia a Háború és béke lényegét: „Szibériában "Oroszországban játszódik”.)

Az igazi élményt azonban mégsem a sűrítmények, hanem a Shvoong magyar nyelvű bemutatkozó oldalai adták:

„Shvoong egy összefoglalási hon lapamelyik sok nyelvben müködik, és amelynek a célja hogy minden olvasónak ingyen adjon lehetöséget hamar és könyen meg találni a lényegét hosszú iratoknak. „

Egy kis csemege  felhasználási feltételekből:

„Ti elfogadjátok azt hogy a tartalom, melyet be tápláltok a hálozatba a mi irányitásaink és vezérlésünk szerint lessz leadva. Ti maradtok a kivonat tulajdonosai, de mivel hogy ezt elkuldtétek nekünk, beleegyztek abba hogy mi, a Shvoong kihirdessük, teljes mértékben vagy csak részletet belöle, és megengeditek az olvasoknak hogy használyák, a fent irt torvények szerint.”
Továbbá:

„A forditásokat a látogatók csinályák (és ezért meg lesznek fizetve) lehetöség van automata forditásra is.”

Feltételezem, hogy a magyar szövegtömörítők munkáját a használati utasítás szerzője ellenőrzi.
Nagy a kísértés, de itt befejezem. Olvasgasd az eredetit.

A MediaPoston olvastam egy felmérésről , amiből az derül ki, hogy az olvasók nagyobb bizalommal vannak az olyan online kiadványok iránt, ahol moderálják a hozzászólásokat. Az olvasók bizalmát erősíti, ha számíthatnak rá, hogy nem ütköznek a témát eltérítő, zavaró, szándékosan romboló hozzászólásokba.

Kíváncsi vagyok, idehaza milyen eredménnyel járna egy hasonló vizsgálat. Az az érzésem, mintha blogger-körökben létezne egyfajta ellenérzés a hozzászólások moderálásával szemben. Vannak, akik attól tartanak, hogy a moderálással visszaélve egyes bloggerek kiírtják a nekik nem tetsző véleményeket.

Azt hiszem, sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a moderálás nem azonos a cenzúrázással. A moderálás (eredeti jelentése szerint) nem az ellenvélemények kizárása, hanem  vitavezetés, ami segít  megtartani a virtuális beszélgetést eredeti témájában.

Szerintem a blogok moderálása alapvetően különbözik az online vitafórumok hasonló nevű tevékenységétől. A fórumokon általában a moderátor feladata nem a vita megfelelő mederben tartása, hanem a renitensek rendszabályozása. Tapasztalatom szerint a blogok esetében ilyesmire ritkán van szükség.

Úgy látom, hogy nálunk a moderálás leginkább az online lapoknál megoldatlan. (Azoknál, ahol az olvasók hozzászólhatnak a cikkekhez.) Kevés ugyanis az olyan kiadvány, ahol a szerzők figyelemmel kísérik írásuk utóéletét. Ha pedig ők nem vesznek részt a saját írásuk  körül kialakuló vitában, akkor a „hivatalból kirendelt” moderátornak tényleg csak a fegyelmezés, a törlés marad.

Érdekesen működik az RTL Klub honlapja. Ha címlapról lépek be az impresszumba akkor a főszerkesztő Szabó Ágnes. Ha viszont valamelyik aloldalról, akkor Dencs Gábor.

Ez a bizonytalanság azért nem taszít mély depresszióba. Már csak azért sem, mert az RTL Klub honlapjára éppen egy olyan cikkből   kerültem, ami a főszerkesztőváltásról számol be. Az RTL Klub Online jelenlegi főszerkesztője tehát Szabó Ágnes. Ezelőtt a Kirowskinál, korábban pedig a Indexnél dolgozott, tehát nem most kezd ismerkedni az internetes tartalomszolgáltatással. Ennek ellenére nem hiszem, hogy az RTL Klub Online hirtelen be akarna törni a hazai webvilág élvonalába.

Eddig sem a főszerkesztőkkel volt a baj. A most távozó Dencs Gábor, vagy elődje, Béky Endre elismert szakemberek. Valószínűbb, hogy az RTL Klub felső vezetésének nincs halvány fogalma sem arról, mit is kezdjen az internettel.

A mostani, kétségbeejtően elavult szerkezetű és megjelenésű webhelyen ott vannak az elmúlt évek aktuális divatjainak lenyomatai. Vásárlás (nem működik) sztárblog (elhalt), chat (nem működik), társkeresés (átpasszolva a Randivonalnak), fórum (ez működik, de hát fórum mindenhol van), szakértők (valójában nem interaktív). Sehol egy friss, önálló kezdeményezés.

Tovább böngészve  az impresszumot meglepve láttam, hogy a honlapot a hazai (sanyarú) viszonyokhoz képest meglepően népes stáb készíti. Nem látszik rajta. A napi 50.000 körüli egyedi látogatót persze sok közepes tartalomszolgáltató irigyelheti, de az egyik legnézettebb kereskedelmi televíziótól siralmas teljesítmény. (Emlékeztetőül: Magyarországon a fiatalabb korosztály már most is ugyanannyi időt tölt internetezéssel, mint tévézéssel.)

Talán közelebb kerülsz a megfejtéshez, ha megnézed az RTL Klub menedzsmentjének névsorát.  A 12 fős lista utolsó helyen szerepel Schönleber Zoltán stratégiai igazgató.  (Ha ismerős a név nem véletlen, ott van az RTL Klub Online impresszumában is.)  Ez a tizenkettedik hely nagyjából tükrözi azt a szerepet is, amit a honlap betölt az RTL Klub stratégiájában.

A stratégiai igazgatói cím ugyan jól hangzik, de sok olyan céget ismerek, ahol ehhez a titulushoz különösebb hatáskör nem tartozik. Amolyan elfekvő, ahol az éppen nem használatos, de később esetleg még bevethető, máshonnan kiszorított, vagy "egyéb szempontok miatt" felvett kádereket tárolják. Azt persze nem tudhatom, hogy az RTL Klubnál ez hogy van. Próbáltam tájékozódni, de a weben keresgélve Schönleber Zoltán tevékenységéről  túl sok nyomot nem találtam. Sehol egy előadás, tanulmány, elemző cikk. Csupán néhány hivatkozás az idei Internet Hungary konferenciára, ahol a stratégiai igazgató az egyik, inkább langyos kerekasztal beszélgetésben vett részt.

„Az RTL Klubot képviselő Schönléber Zoltán szerint a hagyományos médiumok óriási előnnyel indulnak a netes versenyben, hiszen a mögöttük álló "hírgyárak" komoly tartalmat biztosítanak, amelyet "csupán" fel kell dolgozni és megjeleníteni az interneten. A csatornánál korábban az internetet a televízió támogatására használták, ám a jövőben az RTL Klub is erősíteni kíván a világhálón. Fontos szempont, hogy a fejlesztésekre elköltött pénzek mikor, milyen módon térülhetnek meg. A tulajdonosok számára ez kulcskérdés, és a korábbi kivárást elsősorban az magyarázta, hogy a tévés és az online reklámpiac nagysága "nem összehasonlítható".” - foglalja össze az elég soványka mondanivalót az Mfor 

Hát, ami a hagyományos médiumok előnyének hazai kihasználását illeti, arról sokat elmond, hogy a hagyományos háttér nélküli Origo és Index könnyedén szerzett piacvezető pozíciót magának. A "fejlesztésre költött pénzek megtérülése" ebben a szövegben azt jelenti, hogy az RTL Klub még mindig csak a közvetlen bevételekre (reklám, fizetős tartalom) koncentrál. Tipikusan web 1.0-ás gondolkodás.

Ezen kívül találtam még egy  „A MÁV Rt Győri Pályagazdálkodási Főnökségének számítógéppel támogatott erőforrás-gazdálkodási rendszere” c., többek mellett Schönléber Zoltán nevévelis  jelzett dolgozatot. , de az ebben leírtak és a kereskedelmi televízió internetes stratégiája közti összefüggést blogzártáig még nem sikerült megtalálnom.

Beetető Promóciós hetet tart a nytimes.com fizetős része, a Times Select. Most ingyér' olvashatod a publicisztikákat és nézelődhetsz kicsit a Times archívumában is. Igazi turkálásról persze szó sem lehet, gondos szerkesztők válogatták ki azokat a csali-cikkeket, amiket (hasonmás kiadásban) letölthetsz. Utazás az időben 1851-ig, visszatérés a fizetős valóságba november 12-én.

Miközben sok (külhoni) online lapnál egyre több, a szerkesztőségi tartalomba integrált bloggal  - néhol valóságos blogburjánzással – próbálják a „valódi” blogok csábításától visszatartani az olvasókat, nálunk a hirtelen valóságos blogforradalmárrá lett Index kivételével inkább csak tétova próbálkozásokkal találkozhatunk. Az elmúlt 2 év során több háziblog indulásáról tudósítottam. Most arra gondoltam, hogy itt az ideje visszatérni a tetthelyre, megnézni, mi is van ezekkel a blogokkal.

Első felvonás: Vg.hu

Nagyjából egy éve újult meg a Világgazdaság internetes kiadása. Ebben legnagyobb örömömre egy önálló blogos oldal is helyet kapott.

A rovat bevezetője szerint 3 saját blogot és az olvasók számára kialakított szabad blogfelületet terveztek. A saját blogok közül a „Vállalatok” február végéig (3 hónap), a Makrogazdaság május elejéig (6 hónap) húzta, a Külföld el sem indult...

Augusztusban bukkant fel a  kiemelt blogok között bizonyos Amaczi (-: Ázsiából tudósító blogja. Komoly előnye a helyismeret, a szerteágazó érdeklődés – komoly hátránya a magyar nyelv (hm) sajátos művelése.

A Vg.hu kiemelt blogjainak sorsa jól mutatja, hiába a szakmai tudás, az íráskészség, nem minden újságíró alkalmasa bloggernek. (Ugyanakkor nem minden önkéntes tudósító írása üti meg azt a szintet, hogy egy profi hírszolgáltató számára szerkesztetlen formában vállalható legyen.)

Az olvasók blogjai számára létrehozott blogfarmon sem jobb a helyzet. A talán tucatnyi felrakott anyag között van cégreklám, könyvreklám, innen-onnan összeollózott lapszemle - csak blog nincsen. Láthatóan minden kontroll nélkül bármi feltölthető ide. Talán csak a körülményes felhasználói felület tartja vissza a fórumokról jól ismertinternetes ámokfutókat, hogy ellepjék az oldalt.

A Világgazdaságnál tehát nyugodtan kipipálhatják a blogokat, a közösségi médiát. Ők megpróbálták, de hát kiderült, hogy semmire sem jó az egész...

Folyt. Köv.

Számomra a tévé már régen meghalt, de sokan még mindig ragaszkodnak hozzá. Ha belegondolunk, abszurd dolog, hogy feladjuk szabadságunkat, mi igazodunk a központi program időbeosztásához, ritmusához, de ebbe ritkán gondolunk bele.

Jeff Jarvis a Guardianban megjelenő rovatában nemrég arról írt, hogy a „TV” fogalma egyre kevésbé jelenti a hagyományos, lineáris televíziózást.

Jarvis véleménye nem maradt pusztába kiáltott szó: Peter Fincham, a BBC One vezetője a Royal Television Society előtt tartott beszédének jelentős részében Jarvis írásával foglalkozott.  Jarvis RTS előtt ugyan nem válaszolhatott, nem hagyta viszont szó nélkül Finchan ellenérveit és mindent megválaszolt a BuzzMachine-ban 

Engem meglepett, mennyire elutasít minden, a hagyományostól eltérő megoldást a BBC One. Mintha nem ugyannak a BBC-nek a része lenne, amelyik élen jár a digitális tartalom, a közösségi újságírás területén. 

Valahol arról olvastam, hogy a hanglemezkiadók elvesztették létjogosultságukat. Eredeti funkciójuk az volt, hogy hatékonyan terjesszék a felvételeket, illetve megfelelő marketing-hátországot biztosítsanak az előadóknak. Mára az internetes terjesztés miatt a kiadók elvesztették ezeket a funkciókat, napjaik meg vannak számlálva…

Vajon mennyire érvényes ez a séma az újságokra? Az újságírók nem hasonlítanak a zenészekre abban, hogy szükségük van egy Nagy Szervezetre ahhoz, hogy cikkeik eljussanak a közönséghez?

A médiaipar egy része egyre kevésbé különbözik a rokon iparágaktól, így például a zeneipartól. A sztárbemondók, sztár-műsorvezetők és a sztárzenészek előállításának, működtetésének módja szinte azonos. Sokkal kevésbé érvényes viszont ez az analógia a nyomtatott lapokra, vagy az internetre. A lapok, vagy a hírportálok nem foglalkoznak szuper-, mega- , vagy gigasztárok felépítésével. (Valószínűleg nem is lennének képesek rá. Néhány megszállottat kivéve ki emlékszik a riporterek, tudósítók, publicisták nevére?)

Az internet (elvileg) lehetőséget teremt a közvetlen, a Nagy Szervezet közreműködése nélküli publikálásra. Néhány blog a gyakorlatban is bebizonyította, hogy közvetlen kapcsolat is kialakíthatóa a szerző és az olvasók között. A hírgyűjtők, vagy az RSS olvasók segítségével ugyanúgy lehet csemegézni a cikkek között, ahogy a zenehallgató válogathat az iTunes kínálatában. A zárt sajtótermékek ugyanúgy értelmüket vesztik, mint a kötött programú CD-k.

A legtöbb CD nem más, mint egyszerű árukapcsolás. Egy, legfeljebb két „húzószám” segítségével eladja a „masszát”. Az újság – jó esetben – sokkal komolyabb belső kohézióval rendelkezik. A kimazsolázott cikkekkel ez is elvész. Pótolhatja ezt az egymásra mutató blogok laza szövedéke?

A Médiablog olvasói körében elég népszerűnek tűntek az online napilapok felturbózására  tett javaslatok, Adrian Holovaty szerint viszont ezek csak apró javítgatások, sokkal radikálisabb változásokra van szükség.

Az újságírói és webfejlesztői tapasztalattal (és papírral)  egyaránt rendelkező Holovaty szerint az online lapokon lehet javítgatni, reszelgetni, de radikális változást csak újfajta közelítéssel lehetséges. Ez nem a mobil tartalom, vagy az RSS – ezek csak publikálási formák – hanem a cikk-alapú szemlélettől való elszakadás.

A hagyományos újságírásban mindennek az alapja, mércéje, célja a cikk (news story). Holovaty szerint azonban rengeteg olyan strukturált információ létezik, ami megfelelően feldolgozva, tárolva és tálalva használhatóbb lehet, mint ha mindezt egy betűtengerbe ágyazzuk be. A közlekedési információk, za időjárás,  a gyászjelentések, a tőzsdei híre, a  társasági hírek, vagy a  bűnügyi jelentések mind-mind olyan adatokat tartalmaznak, amik más, korábbi adatokhoz kapcsolódnak, azokkal együtt érdemes azokat vizsgálni.

Holovaty „eretnek” tanai nyilván senkit nem lepnek meg, akit valaha is kicsit megcsapott az információmenedzsment szele. (Úgy tűnik, hogy az újságírók többsége nem tartozik ebbe a csoportba...) A szerző nem állítja, hogy ezentúl nem kell elemző cikkeket, interjúkat, riportokat írni, szó sincs arról, hogy mindent adatbázisokba kellene gyűjteni, de vannak információk, amik idővel sokkal használhatóbbá, értékesebbekké válhatnak a megfelelő tárolás, feldolgozás következében.

Holovaty szerint szinte minden szerkesztőségben a cikkben való gondolkodástól való elszakadás egyik legkomolyabb kerékkötője a szerkesztőségi rendszer. (CMS). A legtöbb ilyen szoftver (érthetően) nagyon feladat-orientált, arra alkalmas, hogy a cikkeket meghatározott formátumban publikálják, többségük olyan biztonsági megoldásokkal készül, hogy a technikával általában hadilábon álló újságírók még véletlenül se csinálhassanak valami galibát.

Úgy tűnik, hogy a komoly változásokhoz generációváltásra van szükség. Az újságírók és a szerkesztőségi rendszerek között egyaránt.

Nagy bajban lehet Chad Hurley and Steve Chen a YouTube videómegosztó két tulajdonosa.  A YouTube lett ugyanis a Forbes magazin friss számának a címlapsztorija. A dot-com korszak óta ismert babona szerint feltörekvő  vállalkozások számára megjelenni a Forbes, a Newsweek, vagy a BusinessWeek címlapján a közeli bukás biztos jele.

A YouTube persze olyan sikertörténet, ami nem úszhatta meg a címlapra kerülést. A 2005 májusában indult videómegosztón ma már több, mint 100 millió rövid „mozi”található, ez a kínálat napi 65.000 darabbal bővül. A YouTube havi 34 millió egyedi látogatót vonz, ott van tehát a világ leglátogatottabb 15 webhelye között.

A videómegosztást nem Hurley, vagy Chen találta fel, a YouTube előtt is  létezett már számos hasonló szolgáltatás. Ők többek között azért tudták leelőzni a mezőnyt, mert az egyszerű másolás helyett mertek önállóan gondolkodni. Lemondtak például a nézőket irritáló, a videók elé biggyesztett, átugorhatatlan 15 másodperces reklámokról. Ezzel ugyan jelentős gyors bevételtől estek el– közben a legendárium szerint saját hitelkártyájukkal fizettek a tárolóhelyért és a letöltéshez szükséges szávszélességért -viszont odaszoktatták a nézők tömegeit. (Közben meg kitaláltak többféle alternatív reklámmegoldást). A "nagyvonalúság" tehát bőségesen megtérült: Sokkal gyorsabban bővült a forgalmuk, mint a „kötelező” reklámokat erőltető konkurenciáé.

Ha ott a Forbes, itt a FigyelőNet.  Ugyan nem címlapsztoriban foglalkoznak a témával, de szép kis kerek összeállítást közölnek a haza klónokról videómegosztókról. Nem vagyok a téma szakértője, de úgy tűnik, hogy a Hurley & Chen párossal szemben idehaza inkább a már máshol bevált módszerek másolásával próbálkoznak. (Lehet-e másképp? Miből lehet egy ekkora piaconfenntartani a ma még eléggé pénzzabáló szolgáltatásokat?)

Kérdés persze, miért is kellenek a hazai videómegosztó szolgáltatások. A YouTube és a többiek nyitva állnak a hazai felhasználók előtt is. A magyar kezelőfelület a vonzó? A hazai kínálat? (Utóbbi még bajosan, hiszen a hazai tárhelyekre is többnyire „import” anyagokat töltenek fel.)

Úgy tűnik, hogy a YouTube-ra és társaira villámgyorsan rátelepszik a hagyományos média. Egyre több tévétársaság jön rá, hogy nem érdemes várnia (és aztán pereskednie), hogy a nézők felpakolják kedvenc műsoraikat a hálóra inkább elébe mennek ennek a folyamatnak, kiegészítő csatornaként (és persze járulékos hirdetési bevételi forrásként) használják a megosztókat.

Figyelem, a hazai tévés anyagok - például a  megasztáűros videók -  nem egy ilyen együttműködési szerződés keretében, hanem éppen a hazai tévék bénázása  miatt nem érhetők el könnyebben, gyorsabban a YouTube-ról, mint saját internetes felületükről

A Bivings report alaposabban körülnézett az amerikai napilapok internes változatai között, majd egy sűrítményben tette közzé általános érvényű javaslatait. Én szokásom szerint ezt a sűrítményt is megpróbálom tovább sűríteni. (A dőlt betűs szöveggel olvashatók a javaslatokhoz fűzött megjegyztéseim.)

1. Címkézz! A szerzők szerint a nyomtatott lapból átvett, webre áttett cikkekben megtörik a lap eredeti taxonómiája. Ezt pótolhatják a webkettes világban olyan népszerű címkék (kulcsszavak). (Kérdés persze, hogy a címkék használata nem csak egy szűk körben terjedt-e el. Használni fogják-e azokat az Általános Újságolvasók?)

2. A cikkek teljes szövegét tedd bele az RSS értesítőkbe. (Különben ugyanolyan lesznek, mint a jó ismert e-mail értesítők). A lapoknak kísérletezniük kellene a hirdetések-támogatta ”full text" RSS értesítőkkel. (Azt azért megnézném, ahogy Todd Zeigler –a bejegyzés szerzője – meggyőzi erről az itteni lapok hirdetési vezetőit…)

3. Vond be a „külső” közösségi hálózatokat. (A szerző a del.icio.us-t és a Digg.com-ot említi. Ezek használatát a hazai közönség számára az angol nyelvű felület nehezíti meg. Talán a magyar „klónokkal” kellene próbálkozni?)

4. Hivatkozz a témába vágó blogbejegyzésekre. (A Washingtonpost.com ilyen gyakorlatát már említettem. Itthon még csak néhány, igen  óvatos próbálkozás kezd éppen felsejleni.)

5. Ne erőltesd a regisztrációt! (Különösen ne akkor, ha nem kínálsz semmi különöset, semmi megkerülhetetlent.) Ez nem vonatkozik a fórumra, hozzászólásokra és hasonlókra.

6. Szövetkezz a helyi bloggerekkel.  Saját munkatársaid további terhelése helyett vond be a helyi témákkal foglalkozó bloggereket.

7. Közelítsd meg különböző nézőpontokból a webhelyed tartalmát. A legolvasottabbak, a legvitatottabbak stb. Szavazhassanak az olvasók, mint a Digg.com-on. Vonj be külső szolgáltatót. (Hát, a hazai linkajánlók forgalmát ismerve nem biztos, hogy erre eljött már az idő.)

8 Modernizáld a grafikát. A legtöbb site megjelenésében megrekedt valamikor 2001-nél, a rendelkezésre álló képernyőfelületnek csupán töredékét használják ki. (A hazai online lapok közül többnek még ez a 2001-es állapot is csak távoli célnak látszik.)

9. Tanulj a Craigslisttől. A szerzők a lapok apróhirdetési rovatát nem is nagyon nézegették. Ott a példa, a Craigslist. Egyszerű, világos, működik.

10.( ráadás) Tedd mobilon és PDA-n is olvashatóvá a lapot. (A szerző a japán gyakorlatra hivatkozik, de mintha megfeledkezne róla, hogy ott a mobilon jobban megjeleníthető KÉPÍRÁST használnak)

Amikor Bőgel „tanár urat” rábeszéltem, hogy vezessen blogot a KFKI Csoport honlapján azt hittem, hogy megtaláltam az első magyar vállalati blog ideális szerzőjét. Szerencsére tévedtem. Az IT Lábjegyzet – az „IT” a „szállásadó miatt került a névbe -  sokkal több ennél. Egy sokoldalú gondolkodó nyilvános jegyzetfüzete. Azt hiszem, ez az Utazás című bejegyzése évek múlva majd átélhetőbben idézi fel ezeket a napokat, mint sok semmitmondó videó.

Belőlem biztosan nem tudnak meggazdagodni a mobilosok. (Pontosabban: a mobil tartalmat árusító cégek.) Emlékszem, valamikor 1998-ban nagy szemeket meresztettem, amikor Nyírő András   - az akkori egyetlen hazai internetes „portál”, az Internetto főszerkesztője – kijelentette, hogy a „médiatelefoné” a jövő. (Kénytelen voltam megkérdezni, hogy mi is az? Ez ugye még a WAP-remények előtt volt…)

Én még soha nem töltöttem le csengőhangot, telefonomból gondosan kitöröltem még a „gyári” háttérképeket is, nem töltök le zenéket, nem akarok mobilon tévézni. Eddig azt gondoltam, hogy nyilván bennem a hiba, túlságosan konzervatív felhasználó vagyok (=leginkább csak telefonálásra használom a telefonomat). Az M:Metrics egy felméréséből  most az derült ki, hogy még a „smart-phone” felhasználóknak is csak töredéke használja a multimédiás funkciókat. (A „smart” minősítés itt a készülékekre, nem pedig a telefonálókra  vonatkozik.)

Persze minden viszonylagos. Én azt mondom, hogy „na ugye, kevés embernek kell a mobil tartalom”, ők meg azt mondják, hogy „ahogy egyre több lesz az „okostelefon”, úgy nő majd az okos (=fogyasztani hajlandó) telefontulajdonosok száma. (A WAP eddigi története nem ezt bizonyítja: Miközben szintén alig kapni waptalan telefont, a wapos tartalmak továbbra sem tarolnak.)

Érdekes, hogy miközben kevesen vevők (szó szerint) a mobil tartalmakra, virágzik a mobil tartalomipar, felvásárlások, összeolvadások, diadalmas bejelentések követik egymást.
És persze nagyon jól megy a másodlagos mobil tartalomipar: Egyre több médiatermék foglalkozik a mobil tartalommal. Itthon, az Index újabb blog-csápjaként elindult a Mobilisztán. (Ki áll mögötte? Nobilis tán?  - bocs, ezt nem bírtam kihagyni.) Tulajdonképpen erről jutott eszembe ez az egész…

Frissítés (17:50): HH az imént hívta fel rá a figyelmemet, hogy a Mobilisztán "nem az Index blog-csápja, hanem a Webisztán mobil kiadása".
Nem egészen értem a dolgot, de amint jobban képbe kerülök, megosztom informácioimat az érdklődőkkel.

Az időgépes könyvek/filmek alapkonfliktusa általában az, hogy ha a múltba visszamenve átírjuk a történelmet, akkor azzal összekuszálódik a jelen.

Időgépes tapasztalataim ugyan nincsenek , mégis  mindez elég ismerős. A nyomtatott és az elektronikus médiával szemben az online médiában állandóan ott a kísértés a múlt átírására.
Szabad? Etikus? Egyáltalán, van értelme?

A hibákat, tévedéseket, pontatlanságokat nyilván javítani kell. (Ha erre hozzászólás hívja fel a figyelmet,  úgy illik javítani, hogy annak nyoma maradjon.) Bonyolultabb a helyzet olyan esetben, amikor egy cikk / blogbejegyzés publikálása után olyan új információk birtokába kerül az ember, ami miatt értelmetlenné/pontatlanná/okafogyottá válik a korábbi szöveg.

Dave Taylor blogbejegyzése döbbentett rá, hogy a Long Tail hatás következtében egyes régi weboldalak / blogbejegyzések olvasottsága sokkal nagyobb lehet, mint a friss szövegeké. Értelmetlen tehát a korábbi, kevesebb információ birtokában született bejegyzések érintetlenül hagyása.

Sokan a bejegyzések aljára biggyesztik a frissítéseket. (Én is így szoktam.) Arra viszont nem gondolnak (én sem), hogy a javítással automatikusan új RSS értesítő megy ki az olvasóknak, akik a változatlan cím és az ismerős szöveg miatt általában technikai hibára gyanakszanak, nem is gondolják, hogy a szöveg végén fontos, új információkat találhatnak. (Ez nálunk nyilván nem érint tömegeket.)

Amy Gahran szerint érdemes már a javított bejegyzés elején és akár a címben is feltüntetni, hogy az olvasónak frissített bejegyzéssel van dolga.

Én azért még azt is hozzátenném, hogy komoly javítás esetén talán a legbiztosabb egy új (a korábbira is hivatkozó) bejegyzést írni, főleg akkor, ha a téma időközben már elsüllyedt a blog mélyére.
A múltbeli szövegek utólagos, jelzés nélküli átírását viszont ugyanúgy ellenzem, mint a  korábbi, azóta átértékelt bejegyzések törlését. Ez etikátlan az olvasókkal és az adott szövegre hivatkozókkal szemben is

A legtöbb hírportál végre kezd leszokni az erőszakos „befelé linkelésről”, viszont képtelen megszabadulni a tartalom teljes kontrolljának kényszerétől. 

Barb Palser az American Journalism Review legfrissebb számában arról ír, hogy miközben a legtöbb blog számára természetes a „külső” tartalom (Flickr, You Tube, Google Maps bekötése, egyes hírportálok hosszasan képesek regélni egy-egy sikeres klipről, képről de valahogy „elfeleledkeznek” a rájuk mutató linkról.

Kevés olyan mainstream tartalomszolgáltató akad, amelyik képes lenne kreatív módon felhasználni, továbbfejleszteni, saját anyagaival integrálni a weben talált ()ingyenes) tartalmakat.

A meglévő megoldások ügyes alkalmazása helyett a legtöbben a sikeres ötletek másolásával – lenyúlásával – megvásárlásával próbálkoznak. Most például szerkesztőségek százai dolgoznak azon, hogy elkészítsék saját You Tube klónjukat, aminek pedig semmi értelme sincs, hiszen legfeljebb csak a technológia másolható, de egy jól működő közösséget elhappolni nem lehet.

Az amerikai szerző persze nem ismerheti a hazai viszonyokat. Itt ugyan icipici a piac, mégis rövid idő alatt két videó szolgáltatás (VideoBomb, Videa) is felbukkant. Egyelőre három magyarázat látszik erre: 1. A You Tube-on nem kerülhetnének a legnézettebbek közé a politikus-klipek. 2. A hazai videómegosztókon fellelhető anyagok jelentős része a külhoni szolgáltatóknál „talált” klipek másolata. Eredeti környezetükben nem lenne értelme őket másolni. 3. Magyar ember magyar lejátszót és a feltöltéshez magyar kezelőfelületet akar.

Egyébként pedig elképedve figyelem a webes videók térnyerését. Hirtelen olyan hírességek (vö. celebritások) születtek a weben, amilyenekre az előző 15 év alatt nem volt példa…

„Az Amazon korábban egy dél-amerikai folyó neve volt…” kezdi cikkét az Observer

Egyébként pedig John Naughton. a lap „net specialistája” összegyűjtötte az elmúlt 15 év 15 legbefolyásosabb honlapját.
(Én csak a listát másolom ide, Naughton röviden jellemzi is jelöltjeit.)

 1. eBay.com
 2. wikipedia.com
 3. napster.com
 4.youtube.com
 5. blogger.com
 6. friendsreunited.com
 7. drudgereport.com
 8. myspace.com
 9. amazon.com
10. slashdot.com
11. salon.com
12. craiglist.com
13. google.com
14. yahoo.com
15. easyjet.com

Mi itt a végeken nyilván máshogy látjuk a dolgokat, néhány címről nem is értem, hogy került a listára, az azonban elég jól látszik, hogy hagyományos médiacégek még véletlenül sem szerepelnek itt. Az online tartalomszolgáltatók között is a csak a salon.com nevét látom. A következtetéseket mindenki levonhatja maga.

(Te hogyan állítanád össze a magad listáját?)

Na, a CNN is beszállt a „user generated content” buliba. Nyilván ők is szeretnének valamit profitálni a Flickr – YouTube felhajtásból (tudom, a „hype”-ot kellett volna írnom, de nem vitt rá a lélek.)

Persze a CNN fél a sok szart szeméttől, amit a Drága Felhasználók beküldözgetnek, ezért köztes megoldást választott: Küldeni mindent lehet, de csak a szerkesztők által kiválasztott anyagok, esetenként azoknak is csak a szerkesztett változata kerül ki az oldalakra. Hogy hova is, az nem teljesen világos, de ha jól értem, az olvasóktól származó anyagok nem keverednek a szerkesztőségi írásokkal, viszont a CNN néhány saját blogját „száműzte” a CNN Exchange  -re.

(Huh, nem irígylem szegény szerkesztőket. Elkpépzelem, milyen rettenetes mennyiségű  - és "változatos" minőségű anyagot kapnak majd. Lehet, hogy az intenzív szerkesztői beavatkozás miatt nem is lesz olyan olcsó az "ingyenes" tartalom felhasználása.)

Részletek

az OhMyNews cikklében, vagy a Reuters tudósításában.

Szép kis botrány robbant ki, miután a Netscape.com portál felturbózásán munkálkodó Jason Calacanis fix havi fizetés ígértével megpróbálta átcsábítani a Digg és a Reddit közösségének legbefolyásosabb tagjait.

A Digg és a hozzá hasonló közösségi linkgyűjtő helyek lényege, hogy az olvasók beküldik a fontosnak talált cikkek, vagy blogbejegyzések linkjét, aztán azok a közönség szavazatai alapján kerülnek ki a címlapra, vagy süllyednek el. A lényeg általában nem a szoftver, hanem a közösség. A közösségépítés azonban lassabb folyamat, amit Calacanis némi pénzzel szeretne felgyorsítani (úgy tűnik, eddig sikertelenül)

Calacanis szerint Kevin Rose (a Digg alapítója) hamarosan szép pénz – dollár milliókat, vagy akár tízmilliókat  -  keres majd, amikor vállalkozását felvásárolja a Yahoo. (Ha valamihez, akkor az ilyen üzletekhez kétség kívül jó orra van.) Akkor pedig nem történik más, mint hogy Rose rengeteg pénzt keres néhány tucat ember ingyenes, önkéntes munkájával.  Hogy is van ez?

Amerika távol van, a kérdés mégsem annyira távoli. Alig néhány hete kötött stratégiai megállapodást a Nagy T-vel a Blogter.  Az üzlet középpontjában nyilván nem a blogszoftver, vagy a szabad hirdetési felületek álltak, hanem a tartalmat (ingyen) termelő közösség. Joga van a Blogternek ingyen kereskedni a közösséggel? Szerintem igen, hiszen a blogger ezzel fizet a szoftver és a felület használatáért, illetve a Blogter révén kapott nyilvánosságért.

További olvasnivalók:

A Calacanis-Netscape – Digg történet alapos összefoglalója olvasható a Mediashift blogban  Itthon természetesen a  Webisztan foglalkozott a témával.

Néhány napja számoltam be róla, hogy a média egy év után az újdonság erejével fedezte fel a magyar kutatók által 2005. tavaszán publikált Fifteen Minutes of Fame  The Dynamics of Information Access on the Web c. tanulmányt.

A történet itt nem ért véget, News Online Seems to Have Long Shelf Life címmel most cikk jelent meg a New York Timesban. 

A Times persze nem éri be a máshol talált információk utánközlésével, hanem megfelelő körítéssel is szolgál: Megszólaltatja Barabási-Albert Lászlót (hol is a kötőjel?), illetve néhány nagy portál szerkesztőjét.

Barabási neve ugyan az utolsó helyen szerepel a publikációt jegyző szerzők között, de a nemzetközi közönség számára nyilván ő a húzónév  legismertebb, illetve az amerikai szerző számára talán ő volt a legkönnyebben telefon- vagy email-végre kapható.

Barabási szerint a hírek 36 órás fél-élete (ennyi idő alatt olvassa el őket az olvasók fele) nem is olyan rossz eredmény, sokan gyorsabb elmúlásra számítottak. Fontos tudni azt is, hogy a hírfogyasztás a 36 órán belül sem lineáris: Vannak csomósodások, időszakok, amikor sok a kattintás, máskor viszont nagy a csend. (Ez részben a normális, egyéb tevékenységekben is megfiogyelhető aktivitás-periódusokkal függ össze.)

Neil F. Budde, a Yahoo News egyik vezetője szerint az egyik legnagyobb gond az, hogy mások a gyakran visszatérő olvasók és megint mások a ritkábban a hírportálra látogatók igényei. A gyakori látogatókat irritálja, ha már korábban látott hírekkel találkozik, a ritkábban visszatérőket meg az zavarja, ha a hírek túl gyors pörgése miatt kimaradnak fontos információkból. (Nyilván valami okos, a korábbi látogatásokat figyelembe vevő rendszer lesz a megoldás.)

Persze azért nem árt elgondolkodni azon,  mit is jelent a   "breaking news" itt és ott.
Csak néhány véletlen példa 2006. július 20. 16.33. [origo]: Lombikprogram: meddő szingliknek már igen Yahoo News: Israel hints at a full-scale invasion Index: Nem kéne már Aba hagyni?  BBC News: Rice to meet UN chief on Lebanon crisis

36 óra alatt nyilván rengeteget változik a libanoni helyzet, de a meddő szinglikkel  és az  Aba Botonddal foglalkozó cikkek mit sem veszítenek frissességükből.

Azt hiszem, a világnak nemcsak a magyar kutatóktól, de a hazai online szerkesztőktől is van mit tanulnia.

Még valamikor áprilisban indult a New York Timesban a Talks to the Newsroom sorozatot.
Egy hétig lehet kérdéseket feltenni a szerkesztőség egy-egy tagják, aki aztán egy „igazi” (szerkesztett) anyagban válaszol. A sorozat legfrissebb darabjának főszereplője Michele McNally a fotórovat főszerkesztő-helyettese (vagy valami ilyesmi).

Gondolom, másokban is felmerül a kérdés: A NY Times szakemberei miért nem „élőben” (online) válaszoltak a kérdésekre?

Sajnos nem áll módomban ezt megkérdezni az „illetékesektől”, így csak saját véleményemet írhatom le a vendégek online faggatásáról.

A potenciális interjúalanyok kiválasztásánál a szerkesztők általában nem a gépelési tudást tekintik a legfontosabb szempontnak. Gyakori tehát, hogy a hatékonyság jegyében a válaszadó nem maga csépeli a billentyűket, hanem diktál. A legtöbb ember azonban máshogy beszél és máshogy ír – a diktált szövegek a legtöbbször terjengősek, a mondatok túl hosszúak, nehezen követhetők. Ha az interjúalany javítgatni kezdi szövegeit, menthetetlenül lemarad a válaszaival, elvész az egész kérdés-felelet élő jellege.

Az ilyen online interjúkon azok szerepelnek legjobban, akiknek van érvényes mondanivalójuk, és rendelkeznek fórumos rutinnak is. Hányan vannak ilyenek? Tapasztalatom szerint nagyon kevesen.

A NY Times interjúit olvasva úgy gondolom, hogy sokkal jobban jártunk a szerkesztett szövegekkel így, hogy  ne megy kusza fórumból kell kihalászni a lényeges mondanivalót.

Bill Gaspard, a Society of News Design korábbi elnöke szerint a nyomtatott  lapokkal az a legnagyobb baj, hogy az emberek manapság legfeljebb 20-30 percet töltenek újságolvasással, miközben a szerkesztők és a tervezők ugyanúgy dolgoznak, mint amikor még az olvasók napi több órát töltöttek kedvenc lapjuk böngészésével.

Egyesek szerint a lapok tervezésekor figyelembe kellene venni az olvasási szokások, olvasói elvárások alakulását. Meglepő ötlet!

Úgy tűnik, a WallStreet Journalnal vezetőinek is valami hasonló jutott az eszébe Az AdAge cikke szerint a lap folyamatban levő újratervezése során az internetről merítikaz ihletet. A WSJ Online  10 éves működésével, jelenlegi 761.000 napi látogatójával rengeteg információt képes szolgáltatni arról, hogyan is „működnek” az olvasók.

Néhány tervezett változás („Journal 3.0”)

Kisebb méret (közelítés a monitor méretéhez)
What’s News – témák kiemelése, a lap belsejébe mutató hírek (címlap = home page)
A „mi történt” jellegű információk átengedése az internetes kiadásnak, a „mit jelent” elemzések nagyobb szerepe
Tematikus összeállítások
Megfelelő kontextusba helyezni az eseményeket (Vagyis a lap szerepe az információs terhelés további növelése helyett az információkban való eligazodás segítése lesz.

A cikk szerint a Journal 3.0 stábja eddig 20 fókuszcsoport-vizsgálatort végzett, további 60-ra készülnek a lap-prototípus elkészülte után.

Eddig az volt a normálsi, hogy az ember a kávézóban előkapta magával vitt könyvét és kávézás közben olvasgatott. (A kirakott -  nyomtatott -  lapokat, a nád olvasókeretet és hasonlókat most kihagynám, más téma.) Az amerikai Startbucks kávézóhálózat boltjaiban nemsokára akár le is töltheted magadnak a megfelelő olvasnivalót.

A Marketwatch  cikke szerint a Starbucks már működő, saját üzemeltetésű  (Wi-Fi) hotspotokon keresztül teszi lehetővé a „közelről  egyelőre még meg nem  nevezett kiadók közelebbről meg nem nevezett könyveit”. (És ha már úgyis töltögetnek, akkor természetesen jöhet majd mp3 és videó is)

Mi közben itthon szívhatjuk a fogunkat az Egyébként Sem Kedvelt Gyorsétterem Hálózat pofátlan (enyhe kifejezés) Wi-Fi árai miatt...

Néhány napja a jelentősebb hírforrások, köztük a Guardian a PaidContent és a Sztahanov  is beszámoltak a BBC ambiciózus terveitől. A felhasználók által előállított tartalom (user generated content), közösségi szolgáltatások, metaadatok – vagyis webkető minden mennyiségben. (A továbbiakban  szélessávú tartalmakat terjesztő, specializált online csatornák beindítása is várható.)

Hamar kiderült, hogy nem mindenki felhőtlenül boldog az ötlettől. Az egyik manus (pontosan James MacManus, Rupert Murdoch egyik főembere azzal nyilatkozta tele a világsajtót, hogy a BBC az adófizetők pénzéből tisztességtelen versenybe kezd az üzleti szférával. Ami a versenyt illeti, az aggály nem alaptalan, hiszen a BBC készülő „webkettes szuperportálja” a News Corp (Murdoch birodalma) által néhány hónapja felvásárolt, rendkívül népszerű MySpace.com közvetlen versenytársa lesz.

Kérdés persze hogy lehet-e valamilyen internetes megoldásra örökös hitbizományt szerezni?  Bár egyesek már a dupla klikkelésre is próbáltak szabadalmi oltalmat bejegyeztetni, a gyakorlatban a legnagyobb védelemnek az elsőség és a gyors növekedés tűnik. (Másolni ugyan lehet az Amazon.com-ot, de, lenyomni eddig még senkinek sem sikerült.)

A másik kérdés, hogy joga van-e egy közszolgálati („adófizetők pénzén fenntartott”) médiumnak (jelen esetben a BBC-nek) belekavarni a piaci versenybe? Azt hiszem, a következő hetekben leginkább majd erről szól a vita. (Mindenképpen érdemes elolvasni Jeff Jarvis a témába vágó bejegyzését a Buzzmachine-on

Hazai perspektívából nézve persze elég érthetetlen ez a vita. Egyrészt nálunk másról sincs szó, mint hogy az államnak segítenie kellene az innovációt, ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy ez a halálközeli állapotban lévő Magyar Televízión, vagy Magyar Rádión keresztül valósulna meg. Így tehát csak távolról irigyelhetjük a BBC problémáit.

Miközben mi itt arról vitatkozgatunk, hogy szüksége van-e egyáltalán a nyomtatott lapok internetes kiadására, vagy hogy van-e létjogosultsága a „hivatalos” online tartalomszolgáltatás mellett a „civil”, vagy a közösségi tartalmaknak, már nem csak a távoli Amerikában, de a „szomszédos” Angliában is átalakulóban a (média)világ.

A Telegraph internetes kiadása nem tartozik az online újságírás sztárjai közé. Pontosabban eddig nem tartozott.  A Times.co.uk eddig 90 százalékban a nyomtatott lap anyagaival volt feltöltve, de az utóbbi időben érezhetően megváltozott a Telegraph online stratégiája.

A változásokat jelzi a néhány hete kinevezett új ügyvezető személye is. Nem egy, a hagyományos médiából leselejtezett vezetőt, hanem a Bloomberg  éléről átcsábított, ambiciózus Edward Rousselt igazolták le.

A Telegraph a nagy riválissal, a Guardiannel kívánja felvenni a versenyt. (Nem lesz könnyű.)  Ahogy a Guardian, úgy a Telegraph is nyárra időzít a Nagy Átalakítást, de addig is történik ez-az. (A Telegraph illetékesei a helyszínen is tanulmányozták a NY Times és a CNN honlapjának átalakítását. A tanulságok egy részét olvasóikkal is megosztották. )

Máris önálló podcast szekciót indítottak, aminek élére Guy Ruddle személyében   BBC-s profi került. (Ennek ellenére a kritikusok szerint a Telegraph eddigi podcasting adásai meglehetősen unalmasak.)

A legfrissebb újdonság a blog-szekció modernizálása. A blogok külön „bejáratot” (http://blogs.telegraph.co.uk/), új oldalsablont, RSS és Atom értesítőket, címkézést  - vagyis normális környezetet -  kaptak. Lehetőség van bejegyzések közvetlen „bekötésére”: del.icio.us , Digg, Blinklist, Ma.gnolia, Newsvine, Reddit közösségi gyűjtőoldalakra. A szerkesztők szerint ez még csak a kezdet, a fejlesztés folytatódik.

Persze, tudom, ők nem csak a mafyarországinál sokkal nagyobb brit piacra, de az egész angolul beszélő világpiacra dolgoznak, de akkor is...

Itthon mostanában divat arról okoskodni, hogy máris megbukott a tegnap még annyira felkapott podcasting. Leginkább persze azok panaszkodnak, akik elhitték, hogy hogy egy blogbejegyzés egyszerűségével lehet podcasting adásokat készíteni. Technikai értelemben ugyan ez majdnem igaz, de amíg egy blogbejegyzésről másodpercek alatt eldönthető, hogy van-e benne valami hasznos, érdekes, kevesen hajlandók csak egy ismeretlen forrásból származó podcasting adás letöltésére, meghallgatására időt áldozni.
(Persze azt sem kell letagani, hogy a podcasting letöltése, hordozható lejátszóra való szinkronizálása elég macerás játék.)

Charlen Li, a Forrester elemzője (és sztárbloggere) a cég egy friss jelentését szemlézvel azt írja, hogy az internetezők egy töredéke hallgat csak podcast programokat, ők is többnyire már korábban ismert tartalomszolgáltatók (többnyire rádiók) anyagait.

Hasonló megállapításokra jutottak nemrég a Guardian Changing Media konferenciájának beszélgetői :Neil McIntosh (Guardian), Adam Curry „podfather” (PodShow), James Cridland (Virgin Radio) Chris Kimber (BBC ). A podcasting kitűnő új csatorna lehet a beszélgetős műsorok számára, de eredménnyel használják független zenészek is új anyagik népszerűsítésére.

Nálunk a rádiók valahogy nem törik magukat a podcasttal elérhető közönség után. (Leginkább a Tilos esetében meglepő ez) Az amatőr podcast programok közül egyet sem ismerek, ami valódi önálló program, nem pedig a kedvenc zenék gyűjteménye volna. (Ha tévednék, szívesen veszem a kiegészítéseket, tippeket!)

Hosszas készülődés után két hete végre elindult a   Guardian új webes vállalkozása, a Comment is free.

Tulajdonképpen pofonegyszerű dolog: Egyetlen felületen gyűjtik össze a Guardian és az Observer „vélemény műfajba” tartozó írásait, kiegészítve azokat számos „külső” szerző írásaival.

A két lap publicistáit talán felesleges dicsérnem.  A „számos külső szerző” sokfélesége viszont lenyűgöző.  Ghaith Abdul-Ahad iraki újságíró és fotós, Fran Abrans oknyomozó újságíró, Fareena Alam, a Q-News muzulmán magazin szerkesztője, Eric Alterman a City University of New York professzora, a Nation publicistája,, a Huffington Post és a MSNBC.com bloggere, David Blunkett parlamenti képviselő, Julie Bindel femninista újságíró, Martin Bell képviselő, korábbi haditudósító, Zainab Bahrani régész professzor (Columbia University). Csak néhány, véletlenszerűen kiválasztott név és közben csak a „B” betűig jutottam el! (Bocs, mielőtt kifelejteném, a szerzők között ott van két ismert „médiablogger”, Jeff Jarvis és Glenn Reynolds is.)

A legtöbb szerző még csak 1-2 bejegyzést  írt, de a szorgalmasabbak már valamivel előbbre járnak.
Egyes bejegyzések alatt szép számmal sorakoznak hozzászólások is. Nem beszólások, anyázások, hanem a témához kapcsolódó vélemények. (A hozzászólásokhoz  előzetesen regisztrálni kell.)

A Comment is free nem játszik egyenlősdit, nem bízza az olvasókra a válogatást. A címlapot szakemberek szerkesztik. A kiemelt írások mellett természetesen megjelennek a legfrissebb hozzászólások is, de figyelnek „kívülre”,  a weben megjelenő legérdekesebb blogbejegyzésekre is.

A Comment is free megjelenése nagyon világos, egyszerű, áttekinthető. Ha csak ezt a formai letisztulást adta a blogvilág az online tartalomszolgáltatásnak, már akkor is megérte!

A nagy tekintélyű amerikai FCC (Federal Communications Commission  - az ottani ORTT) nemrég közreadott jelentésében elismerte, hogy az előfizetők jobban járnának, ha a programokat előre összeállított csomagok helyett  egyenként vehetnék meg. A tartalomszolgáltatók persze egyáltalán nem boldogok az „a la carte” tartalomvásárlás gondolatától.

Az ügyesen összeállított „alapcsomagot” és a hozzá vásárolható „kiegészítő” („prémium” stb) csomagokat jól ismerjük a kábelszolgáltatók ajánlataiból. Ha azonban alaposabban belegondolunk, a hagyományos, nyomtatott média sem tesz mást: Olyan csomagokat állít elő, amiket akkor is kénytelen vagyok megvenni, ha a megvásárolt tartalom egy jelentős részére egyáltalán nem vagyunk kívácsiak.

A csomagban való árusítás hivatalos magyarázata a lehető legszélesebb közönség kiszolgálása. A valódi ok az, hogy a kívánatos tartalom mellé számos olyan „mellékterméket” csomagolnak, amiket önmagukban nehezen, vagy csak alacsonyabb áron lehetne elsózni.

Az internet, ahol mindenki szabadon állítja össze  saját információ-menüjét alaposan kikezdte ez előrecsomagolt tartalom modelljét. Egyesek ugyan megpróbálják a weben is alkalmazni a jól bevélt módszert, de az éppen az internet lényegének, a  választás szabadságának mond ellent.

A csomagolt áruk bukását elsőként a zeneipar élte meg. A leggyakrabban 1-2 húzószámot + tölteléket tartalmazó csomagok (CD) forgalma drámaian visszaesett, tarolnak viszont az „a la carte” fogyasztást kínáló szolgáltatók. (iTunes, stb.)

John Burke, az Editors Weblog szerzője szerint az interneten a választás szabadsága és az előfizetés merevsége összeegyeztethetetlen. Létjogosultsága csak egy olyan, a tényleges „fogyasztás” alapján történő számlázásnak lenne, ami sem fizikai, sem lélektani gátat nem épít egy-egy cikk elolvasása elé. Ez pedig az elolvasott cikkek árának a havi számlában való megjelenése lehetne.

(Ha felidézem a Matáv és az internetszolgáltatók közti, a bevételmegosztásról szóló harcot, úgy érzem nem kell aggódnunk egy ilyen fizetős tartalomszolgáltatás gyors megvalósulása miatt.)

Mostanában mifelénk sok szó esik a különböző díjak odaítélésének mikéntjéről, a díjak átadásáról. A napokban osztották ki a  Magyar Pulitzer Emlékdíjat is, úgy gondolom tehát, hogy  éppen jókor fedeztem fel a  Newspaper Research Journalban megjelent Analysis Shows Trends For Pulitzer Feature Stories  c. írást.

A Pulitzer kétség kívül a világ legrangosabb újságírói – legújabban már internetes újságírásért is adható– trófeája, aminek az idők során szép kis szakirodalma alakult ki.

A most „felfedezett”, igen alapos tanulmány az elmúlt 25 év díjazott riportjait (feuture story) elemezve számos olyan törvényszerűséget fedezett fel, amik akár „Pulitzer-receptként” is felfoghatók.

Az odaítélés legfontosabb feltételei a "minőség" és az "eredetiség" (quality and originality ), amivel ugyan nehéz mit kezdeni, de a győztes írásokat közelebbről megvizsgálva több trend is kiderül:

Először is az eddigi győztesek adatainak elemzéséből látszik, hogy többségük az USA keleti partvidékének nagy városaiból került ki. Többnyire a Nagy Lapok munkatársai, ami persze nem azt jelenti, hogy ők bármiféle  nyomást tudnának  gyakorolni a díjat odaítélő bizottságra, hanem hogy ezek a lapok képesek magukhoz vonzani (& megfizetni) a legjobb újságírókat.

A győztes írások témája leggyakrabban valamilyen negatív, szélsőséges, drámai helyzet. Katasztrófa, háború, lehetőleg élet-halál konfliktus. Az írások többségének főszereplője férfi, de az azért női főhőssel, vagy vegyes párossal sem vagy teljesen esélytelen.

A nyerő történet közepes hosszúságú, 2000-3000 szóból áll (úgy tűnik, a sztárújságírók honoráriumát nem karakterekben mérik), legyen benne kellő feszültséget keltő bizonytalanság, ami aztán jó, a hétköznapi elvárásokkal ellentétes, váratlan csavarba torkollik.

Érdekes, hogy a szakértők nem javasolják az amerikai sajtóban mára mindennapivá vált „fordított piramis” néven emlegetett szerkesztési elvet, inkább a hagyományos, a történetet kibontó, bevezetés – kibontás – lezárás + rövid összefoglalás sémára esküsznek. (Jól nézünk ki! Mire végre megtanuljuk a „fordított piramis használatát, ki is megy a divatból!)

Tovább javítod esélyeidet, ha riportodban vannak párbeszédek és szó szerinti idézetek, mondataiddal inkább megmutatod, mint elmondod a dolgokat. Próbálj érzékletes lenni.

A tanulmány szerzőjét is meglepte, hogy a győztes írásokban gyakran felbukkan valamilyen keresztény hivatkozás. (Ezek lehetnek közvetlenek, vagy a hősök szájába adottak.)  Természetesen az elmúlt években voltak győztesek ilyen utalások nélkül is, viszont más vallási hivatkozásokat nem jellemzőek a győztes művekre.

Nem is folytatom tovább, akit érdekel a téma, annak úgyis el kell olvasnia a további irodalomjegyzéket is tartalmazó tanulmányt.

Itt szeretném felhívni az érdeklődők figyelmét, hogy a tanulmány kizárólag az amerikai sajtó vezetőiből és a korábbi díjazottakból álló Pulitzer Prize Board  által kiadott díjjal foglalkozik, a megadott recept nem feltétlenül  érvényes névrokonára, a Magyar Joseph Pulitzer Emlékdíjra.

A legfontosabb hírek egyre inkább önálló márkává válnak. Saját főcímzene, logó, „special section”
(A folyamat eredményeképpen a márkává alakított „Háború a terrorizmus ellen" a „Könnyű és finom” lényegében azonos súlycsoportban harcol az információkkal túlterhelt nézők figyelméért.)

A hírek márkává alakulásával párhuzamosan felértékelődött az újságírók / műsorvezetők  szerepe is. Ma már senki sem lepődik meg azon, ha egy újságíró márkaértéke nagyobb, mint a neki megjelenést biztosító médiumé.

Az egyre jobban megerősödő új internetes hírolvasási szokások (Google News, RSS hírgyűjtők)  lehántják a hírekről a „csomagolást”,  megfosztják a híreket az azokat hitelesítő média „brandektől”, csökkentik a szerzők jelentőségét is. „Az interneten valamennyi hírmédia ugyanúgy néz ki” - írja Gery Goldhammer.

A Below the Fold  blog szerrzője szerint a külsőségektől megfosztott kiadványok egyetlen módon őrizhetik meg identitásukat: A tartalom révén. A média utolsó esélye a túlélésre az olyan erős tartalom előállítása, ami még az RSS értesítőben, minden „multimédiás fanfár” nélkül is képes hatni.

Tartalom? Összefüggések? Perspektíva?  Nehéz ügy! Nem lehetne mégis inkább szép logókkal, hátterekkel, mutatós animációkkal megoldani a dolgot?

Emily Bell főszerkesztő beszámolója szerint már 200 publicistát és szakkommentátort sikerült toborozni a Guardian   (most már remélem valóban) hamarosan induló „Comment is free” projektjéhez.

A Huffington Post  mintáját követő Comment is free nem egyszerű blog-gyűjtőhely, hanem szerkesztett „blogmédia-felület” lesz.. A legmarkánsabb írások a Guardian Unlimited címlapjára is kikerülnek.  A vélemények szerzői jelképese honoráriumot kapnak, de talán ennél is többet ér a nyilvánosság. (Szabadon reklámozhatják például friss könyveiket, blogjaikat, egyéb projektjeiket.)

A főszerkesztő beszámolója szerint egyik legnehezebb feladata az volt, hogy meggyőzze az ismert publicistákat az internetes publikálás fontosságáról. (Ezt el tudom képzelni...)

Vadjutka tippje nyomán újabb információs aranybányára (anyagbányára) bukkantam.

A PressThink blogot is jegyző,a digitálist újságírás élharcosai között számon tartott Jay Rosen "mellesleg"  a New York  University újságírás tanszékén tanít.  Most tanítványaival szövetkezve megvizsgálva melyikek a legjobb blogoló (amerikai) napilapok.

A munka jóval meghaladta egy blogbejegyzés méretét, ízibe össze is ütöttek egy igen pofás site-ot.
Persze, ha már elkészült a  Blue Plate Special.net   a szavazás eredményének ismertetésén kívül kiraktak még egy kis „körítést” is.

Rosen és csapata persze nem vizsgálhatta meg valamennyi bloggal felszerelt amerikai lapot – ilyenből ugyanis rengeteg van, –  inkább a legnagyobb példányszámú 100 lap internetes kiadására koncentráltak. (A százas lista  önmagában is érdekes olvasmány. Megtudni belőle például, hogy az első helyezett USA Today naponta 2.281.831 példányban kel el, a sereghajtók 100.000 példány körül mozognak.)

Rosen és csapat számos szempont figyelembe vételével hozták meg ítéletüket. Megvizsgálták a használat egyszerűségét, a frissülés gyakoriságát, a szövegek, a felvetett témák és a linkek színvonalát, az alkalmazott stílust / hangnemet, az olvasók bevonásának mértékét,  tematikát (range) és az eredetiséget, figyelték, hogy a blogger megmagyarázza-e a blog mibenlétének lényegét, illetve hogy kellően elkötelezett-e az újfajta újságírás iránt. (Hahó, goldenblogosok figyeltek?)

Nem akarom tovább fokozni a feszültséget, az első helyre (128 ponttal) a  Houston Chronicle kerül, a második helyre befutó Washington Post  69 pontjával alaposan lemaradt. Az USA Today  38 ponttal tudta megszerezni a harmadik helyet.

Tanulságos az értékelési szempontok részletes kifejtése és a döntések indoklása, aztán ott van még a a két interjú az első és a harmadik helyezett szerkesztőivel, meg persze a teljes mezőnyt bemutató táblázatos áttekintés. 

Hát, igen...

Itthon sokkal kisebb felhajtással el lehet intézni a dolgot.

Népszabadság – szerkesztőségi blog nincs, olvasói blogfelület van.
Világgazdaság   – három  ritkán frissülő, szerkesztőségi blogszerűség + néhány rendszertelenül  felbukkanó olvasói blog
Népszava – a héten indult választási blog – meghívott politikusok részvételével

Hm. Ennyi hazai napilapos blogról tudok...

Címkék: blog napilapok Rosen toplista

Az utóbbi hetek egyik legizgalmasabb cikkére  hívta fel a figyelmemet Kelt. (Nyilván nem teljesen önzetlenül: Nem akart a hosszú szöveg ismertetésével bajlódni.:-)

Scott Karp írása a korábbi közönség „tartalomgyártóvá” avanzsálásának következményeivel, az információs túlterhelés kezelésével foglalkozik.

Naponta születnek újabb és újabb eszközök a korábban passzív olvasók bevonására. Ezek jórészt arra szolgálnak, hogy az olvasók / felhasználók maguk minősítsék, illetve új értékek hozzáadásával (címke, hozzászólás) gazdagítsák az eredeti tartalmat. Míg azonban az általánosan elfogadott nézet szerint a közönség bevonása, az együttműködés, a párbeszéd a  lényeg, Karp szerint egyáltalán nem mindegy, hogy kikből is áll ez a közönség.  A közönség értéke természetesen nagyban függ attól, mit is akarsz "eladni". (Nyilván mást jelent az 'értékes közönség' egy horgászmagazin és egy divatlap számára.)

Karp szerint éppen ezért használhatatlanok a webkettőpontnulla evangelistái által annyira magasztalt közösségi szűrők. (Például a nálunk is gyakran emlegetett /  Digg,  vagy a Reddit közösségi hírgyűjtő-hírszűrő oldalakat említi.) Ha ugyanis emberek véletlenszerűen kiválasztott csolportját használod szűrönek, akkor véletlenszerű eredményt kapsz. (Karp fel is sorolja, mik az éppen vezető anyagok a kér oldalon. Hát, jellegében nem sokban különbözik a Blogter nyitóoldalától:-)

El kell ismerni tehát, hogy bizonyos témákban egyes csoportok kollektív intelligenciája magasabb, mint más csoportoké. Az alacsony  belépési küszöb nem jelenti azt, hogy bárki ugyanolyan értéket lenne képes az adott témához hozzáadni.

Összegzésként Karp megállapítja, hogy a Régi Média nem érti meg, hogyan használhatja ki közönsége kollektív intelligenciáját, az Új Média ugyan kihasználja, de nem érti, ki is a közönsége. Vagy még egyszerűbben: A Régi Médiának van közönsége, de nem tudja, mit is kezdjen  vele. Az Új Média ugyan tudna mit csinálni, de nincs hozzá közönsége.

A Régi Médiának meg kell tanulnia, hogyan vonhatja be közönségét a tartalomgyártásba-szűrésbe, az Új Médiának pedig komolyabb erőfeszítéseket (piackutatás stb.) kell tennie, hogy megsmerje közönségét. A megoldás tehát valahol középütt van.

(Ez itt persze csak a cikk csontváza, ráadásul annak sem teljes. Talán arra elég hogy felhívjam az érdeklődők figyelmét az eredeti írásra.)

 

"P & P" visszatér. Hová?

"A műsornak egyelőre vége, miképp a korábban megszokott Reggeli gyorsnak is. Ezt az oldalt [...] azért hoztuk létre, hogy felpakoljuk azokat a képeket, hangokat, adásrészleteklet, amelyeket fontosnak tartunk a három évig tartó közös dolgozásból.  Egy ideig itt jelennek majd meg az Addigjómígkádárél-lel kapcsolatos archív anyagok is. A többit majd meglátjuk."

Az [origo] bejelentette, hogy kísérleti jelleggel a CC  Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Hungary licenc szerint engedélyezi a Techbázis és a Tudomány rovatokban megjelenő egyes anyagainak nem kereskedelmi célú felhasználását.

Természetesen "üdvözöljük a kezdeményezést", várjuk a tapasztalatokat (és a követőket.)

Több okból is elképesztő történet.

1. Egy megszállott egy olyan webhelyet készített, ami a New York Times cikkeihez kapcsolódó, azokat feldolgozó blogokat gyűjti össze. (Nemrég említettem, hogy a NY Times a bloggerek által legtöbbet hivatkozott forrás.) A BlogRunner igazi hírblog-aranybánya, ráadásul a rettenetes információtömeg ellenére is jól áttekinthető. Újabb bizonyíték arra, hogy nem feltétlenül  felülről és nagy pénzekből épülnek a jó dolgok. (Híreik további feldolgozása természetesen a többi lapokat is izgatja. Korábban már írtam róla, hogy (mások között)  a Newsweek és a Washingtonpost  is a Technorati segítségével gyűjti és az online kiadásba visszacsatolj a cikkeihez kapcsolódó blogvisszhangot.

2. A New York Times véletlenül, a webről szerzett tudomást a BlogRunner működéséről. Ha már felfedezték, nosza, gyorsan meg is vásárolták.

3. Az üzlet még 2005-ben jött létre, de még PaidContent sem tudott róla!

Címkék: hírgyűjtés New_York_Times hírblog újság_blog_együttműködés