1. Soha ne rakj hivatkozásokat (linkeket) a cikkekbe.

Április 6-án a Smartmobil '11 konferencián a címben jelzett témáról (az "előzetes" nélkül) tartok villámelőadást. A téma felvezetéseként eredetileg egy mobil-happeninget terveztem: A város különböző pontjain a legismertebb hazai internetes és mobilos tartalomipari szakértőket kívántam megszólaltatni.Végül technikai, szervezési és emberbaráti megfontolásokból a demokratikusabb, szélesebb kör által elérhető hangos blogbejegyzés mellett döntöttem.

Pollnercast No.2. - Helyfuggo_hangok by pollner

A Pollnercast friss epizódjában (a megszólalás sorrendjében) Dobó "Doransky" Mátyi (Peer), Pintér Robesz (Ipsos) és Novák Péter (Origo) hallhatók. A konferencia utáni hetekben természetesen közkincsé teszem saját prezentációmat, illetve - a Pollnercast szerkesztőségének kapacitásától függően - a három felsorolt szakérő + Bőgel György (CEU Business School) és Schneider Henrik (Stepchnage) részletes, hangos véleményét a helyfüggő szolgáltatásokról.

(Pintér Robesszel egy parkban beszélgettünk, ami ugyan nagyon kellemes volt, kedves, ahogy csicseregnek a madarak, de a felvétel vége felé többször, erősen ráfújt a szél a mikrofon membránjára. A robajokért a szél nevében, ezúton is elnézést kérek. Aki esetleg nem értené Robesz utolsó szavait feltétlenül írjon, postafordultával elküldöm a megfejtést!)

(A zenedarabkákért Sound Jayt illeti a köszönet!)

A média szükségszerűen leegyszerűsíti a történeteket, a legbonyolultabb eseményből is valamilyen lineáris sztorit állít elő. A médián kívüli valóságban azonban általában nem szépen, egymás után rendezve, hanem egyszerre, vagy némi átfedéssel történnek a dolgok.

Sokan vallják, hogy panaszkodni jó. Panaszkodást hallgatni kevésbé. A panaszkodási igények kielégítésére ugyan a falra hányt borsótól az internetes fórumokig jobbnál jobb lehetőségek kínálkoznak, egyesek mégis makacsul ragaszkodnak a "betelefonáláshoz".



Igen, újabb bizonyíték, hogy egy unalmas, átláthatatlan adatokkal tömött cikknél ezerszer többet ér egy (két) jó grafika.

"Alig bírtam abbahagyni a képnézegetést" - írta Minyo Szert Károly a Fortepan oldalról és egyáltalán nem túlzott. A Szepessy Ákos és Tamási Miklós szerkesztette, az  OSA támogatásával készült gyűjtemény csaknem 5000, 1900. és 1990. között készült, házi gyűjteményekből származó fotót tartalmaz. (A gyűjtemény folyamatosan bővül)


Úgy gondolom, már csak az ilyen történetmesélés miatt is érdemes volt kitalálni internetet.

A multimédiás újságírás olyasmi, amiről sokan szeretnek beszélni, de amit csak kevesen művelnek magas színvonalon. Ennek egyik oka nyilán a pénz, a másik a gyakorlási lehetőség hiánya. A multimédiával dolgozó újságírók egyik legnagyobb problémája, hogy szétszórtan, egymástól elszigetelten dolgoznak. Nincs olyan szakmai közegük, amelyik kritikával, tanácsokkal segítené munkájukat.

Colin Mulvany, a The Spokesman-Review és a Mastering Multimedia blog szerzője már eddig is bizonyította, hogy nem csak magas színvonalon műveli a multimédiás újságírást, de tudását szívesen meg is osztja másokkal. Új kezdeményezése, a Finding the Frame olyan közösségi webhely, ahol a profi multimédiás újságírók kaphatnak szakértő kritikát.

Mulvany és a többi "zsűritag" valóban komolyan veszi a feladatot, alaposan foglalkoznak a beküldött anyagokkal. Mindebből persze nemcsak a beküldők tanulnak, hanem mi, érdeklődők is profitálhatunk, hiszen valamennyi anyag szabadon elérhető. Ilyen koncentráltan kevés helyen találhatunk minőségi multimédiás anyagokat.

Maguk a beküldött munkák nagyon sokfélék, viszont szinte mindegyik a bűnnel, bűnözéssel, valamilyen bűnüggyel foglalkozik. Vajon tényleg ez a multimédiás újságírás ideális terepe? A kínálat egyébként sokféle műfajt és technológiát ölel fel. A hagyományos videótól a hangos képsorozatokon át a komplex összeállításokig mindennel találkozhatunk.

Nem hiszem, hogy nálunk a közeljövőben erőre kapna az effajta multimédiás újságírás. Nézegessük tehát némi irigységgel elegy elismeréssel a Finding the Frame anyagait.

A YouTube-ra a legtöbben úgy gondolunk, mint a szórakoztató, frappáns, vicces, vírusosan terjedő videók kimeríthetetlen gyűjteményére. Természetesen vannak más rétegei is, csak ezeket nem mindig egyszerű megtalálni.

2009. júniusában, vagyis lassan egy éve indult például a Reporters' Center, ami véleményem szerint kiváló, hiánypótló gyűjtemény, ennek ellenére valahogy mégsem eléggé ismert.

A Reporters' Center eredetileg azért indult, hogy segítse a közösségi (civil, amatőr, állampolgári stb.) újságírókat az alapvető ismeretek elsajátításában, de meggyőződésem, hogy a profik is találhatnak itt maguknak tanulnivalót.

A szerkesztők az anyagokat részben a YouTube partnereitől (a legnagyobb médiacégektől) gyűjtik be, de bárki feltöltheti a saját videóit is. (Az már más kérdés, hogy elfogadják-e azokat.) Ennek megfelelően sokféle videóval találkozhatunk. Sok a "beszélő fej" videó, de ezek mindig érdekes fejek: olyanok, mint például Katie Couric, a CBS sztár-riportere, az "élő legenda" Bob Woodward, a Watergate-botrány egyik kirobbantója, vagy Scott Simon, az NPR szerkesztője.

Tetszenek azok a videók is, amik egész röviden magyarázzák el, mire használhatod a Twittert, hogyan építhetsz be Google térképet a tudósításodba, vagy hogy mire kell figyelned egy külső helyszínen készített interjú hangjának rögzítésekor.

Ha nemzetközi válságzónákból kívánsz tudósítani, mindenképpen érdemes megnézned (akár többször is)a  Nicholas Kristof (New York Times) rövid filmjét arról, mire kell feltétlenül odafigyelni az ilyen anyagok készítésénél. Röviden: arra, hogy túléld. Valamivel hosszabban:

Nem a Spektrum TV "első saját gyártású, magyar sorozatáról" akarok írni. Vagyis nem közvetlenül arról. Részben azért, mert továbbra sem foglalkozom tévéműsorokkal, illetve azért, mert nem tudnék semmit sem hozzátenni a Comment:com cikkéhez.

Nem kérdés, hogy Cseke Eszter és S. Takács András tehetségesek, ügyesek és imponálóan vállalkozó szelleműek. A Spektrum sokkal óvatosabb. Innen a késő esti kezdés és valószínűleg innen a filmek túl konzervatív, hagyománytisztelő szerkesztése is.

Az On the spot egyik különlegessége ( a "stábmentes", kézikamerás felvételeken kívül), hogy saját weboldala is van. Nem valami különleges, de a hazai televíziós honlapok mezőnyében mindenképpen a normálisabbak közé tartozik. (Maga a Spektrum TV meglehetősen elavult információs oldalakat tart csak fenn a weben.)

Az On the spot weboldal kínálata viszonylag csekély, viszont innen elérhetők a műsor további "csatornái". ("On the spot máshol"  - elég béna cím).

A Facebook oldal legnagyobb erénye, hogy van. Nagyon olyan, mintha nem Eszter és Andris, hanem a Spektrum sajtósa szerkesztené. A Twitterre kattintva azután kiderül, hogy eltaláltam. Ezt az oldalt (nyilván a Spektrum megbízásából) a Pressvision ügynökség szerkeszti. Mindent elmond, hogy a legutóbbi bejegyzés dátuma március 6.

Nagyon kevés az anyag a YouTube oldalon is - ottjártamkor mindössze 15 rövidke kis videó volt feltöltve. Ez mindenképpen csak azzal magyarázható, hogy a Spektrum nem engedélyezi több anyag kirakását. Komoly tévedés.

Nagyon jó viszont a blog. Igazából ebből derül ki, hogy Eszter és András nem jól beprogramozott riporter-robotok, hanem emberek. Utazók, akik helyettünk is megnéznek, kipróbálnak mindent. Kiderül az is, hogy a felkészülés, az utazás, a filmezés nem mindig olyan síma, mint ahogyan az elkészült filmekből látszik. Számomra a blog az igazi élmény, a filmek csak ennek illusztrációi.

Az egyetlen témát feldolgozó, legfeljebb 50 perces dokumentumfilm / filmbeszámoló / riportfilm elavult műfaj, a "papa mozija". (Ez nem minősítés, hiszen továbbra is készülnek színvonalas filmek a műfajban.) Úgy érzem, hogy Eszter és András mondanivalója sokkal jobban érvényesülne egy olyan multimédia-összeállításban, ahol rövid(ebb) videók mellett írott szövegek, fotók, térkép-animációk, hang alámondásos képsorozatok stb. szerepelnének. A baj csak az, hogy egy ilyen anyag nem lenne eladható. A hazai tartalomszolgáltatás még mindig önálló (hagyományos) platformokban gondolkodik. A tévének film kell, a web csak promóciós eszköz. Az online tartalomszolgáltatók betűtengerekben gondolkodnak - a videó, fotó legtöbbször csak illusztráció. Az On the spot tévés mércével mérve ugyan a mérsékelt árú produkciók közé tartozik, de álmaim multimédiás változatát ma egyik hazai online tartalomszolgáltató sem tudná / akarná megfizetni.

Ahogy más sporteseményt, a most lezárult téli olimpiát sem követtem. Most, utólag belebotlottam viszont egy internetes oldalba (eszközbe?), ami teljesen lenyűgözött.

Fontos kérdés, hogy mit lehet kezdeni egy nagyon összetett, számtalan dimenzióval rendelkező eseménnyel? Azt hiszem, nagyjából azt, amit az NBC szakemberei tettek.

Tulajdonképpen nehéz lenne olyan nézőpontot találni, ami szerint az NBC olimpiai oldalán ne dolgozták volna fel a sporteseményt. Sportágak, országok, versenyzők, helyszínek, érmek, legemlékezetesebb pillanatok...Az internet már itt is messze meghaladta a hagyományos média ma már ősréginek tűnő táblázatait, összeállításait.

A TV/rádió erőssége persze, hogy helyszíni közvetítéseket adnak. (Gyakran ez a helyszín a stúdió, ahonnan a monitorokat nézve közvetítenek.) Ennek új alternatívája a twitteres közvetítés. Önmagában primitívnek és szegényesnek tűnik, hogy valaki 140 karakteres szövegekben foglalja össze a történéseket, de ha sok a "tudósító", érdekes kép állhat össze a párhuzamos, vagy egymással vitatkozó twítekből.


Az NBC olimpiai oldala a Twitter-közvetítésben is példamutató volt. A Tweet Sheet oldalon például "riporter" (twítelő), vagy sportág szerint lehet szűrni a twíteket.

A leglenyűgözőbb mégis a Twitter Tracker. Itt egy csúszka segítségével választhat ki a vizsgálni kívánt időintervallumot, illetve a kép-térképen választhatsz sportágat, vagy sportolót. Eredményként természetesen az adott időben a kiválasztott témával foglalkozó twítek jelennek meg.

Persze ezt az egészet elmesélni nem lehet, kattintgatni, nézegetni kell.

Ha sportújságíró lennék, most hihetetlenül lelkesednék (vagy enne  a sárga irigység.) Nem vagyok sportújságíró, így csak eltátom a számat. Jó nagyra.

Évek óta figyelem, ahogy az online újságok, "portálok", vállalati marketingesek "felfedezik" az online videókban rejlő lehetőségeket...majd néhány hónap eltelte (és egy jó adag pénz elköltése) után csalódottan tapasztalják, hogy "szemfényvesztés az egész".

Az elmúlt években néhányszor írtam már arról, mi az ami biztosan nem működik. (Röviden: Önmagában az, hogy valami megjelenik videón már   nem érdekes. Ami elmesélhető írott szövegben, hangban, képregényben stb. arról felesleges mozgóképet készíteni.)

Ashkan Karbasfrooshan, a WatchMojo vezetője kitűnő sorozatban foglalta össze azokat az alapvető tudnivalókat, amik az online videók működésének megértéséhez szükségesek.

Most  sorozat harmadik részéből csemegézek. Abból, amiben a szerző arról ír, hogyan találjuk meg és hogyan fogyasztjuk az online videókat.

1. Ki néz még tévét ? Az online videóhálózatok szűk rétegeket szolgálnak ki, önmagukban kicsik, viszont összegződnek és így meghaladják a tévéhálózatok méretét. Az USA-ban az 50-es években még 30 százalékos nézettségű NBC országos részesedése mára 5 százalék alá süllyedt. (Az egyre újabb tematikus csatornák nálunk is töredezetté teszik  a piacot.) A 20 év alattiak nálunk is egyre kevesebbet tévéznek és egyre többet interneteznek.

2. Deportalizáció. Ha az elnevezéssel nem is találkoztál, a jelenség nyilván ismerős. Arról van szó, hogy az emberek ma már nem látogatják meg a portálodat / híroldaladat / céges weboldaladat azért, hogy ott videókat nézegessenek. Jellemzően a barátoktól, ismerősöktől, a közösségi hálózatokon keresztül, vagy emailben kapják az "ezt nézd meg" linkeket. A videókba fektetett energiád / pénzed jelentős része elvész, ha csak "saját birtokodra" rakod fel azokat és elhanyagolod a többi terjesztési csatornát.

3. A tartalom nem nulla összegű játszma. A kábeltévék megjelenésekor sokan arra számítottak, hogy a sok új csatorna megjelenésével egyszerűen csak szétdarabolódik a piac. Nem ez történt, hanem a nagyobb kínálat hatására növekedett az összesített tartalomfogyasztás. Ma ugyanezt figyelhetjük meg az online videók piacán: A tartalomfogyasztás arányosan nő a tartalom-előállítók és a terjesztési  pontok számának növekedésével.

4. Még mindig a tartalom  a király? Évekig tartotta magát az a nézet, hogy az új disztribúciós csatornák életképtelenek megfelelő tartalom nélkül. (Itthon is sokan emlékeznek még a 90-es évek közepére, amikor a magyar nyelvű tartalom hiánya volt a hazai internetezés fejlődésének egyik legnagyobb akadálya.) Mára megváltozott a helyzet, a médiatartalmakat összegyűjtő és elosztó eszközök elterjedésének hatására  azt tapasztalhatjuk, hogy nem a tartalom, hanem a tartalommal való kapcsolatteremtés, a kontextus került a középpontba. Egyelőre vége a "content is king" korszaknak.

5. Az eszkimó-fóka dilemma

Miközben az online elérhető videók száma elképesztő mértékben növekszik, az online hirdetési pénzek növekedése megtorpant. (A videókban rejlő hirdetési lehetőségek egyébként sem eléggé tisztázottak, kiaknázottak még.) Hiába néznek rengetegen online videókat, ez a piac rendkívül szegmentált, a hagyományos tévés hirdetők számára nehezen megragadható. Ugyanakkor, miközben a hagyományos tévéműsorok élete igen rövid, az online videóknál a "long tail" effektus érvényesül: A végtelen (virtuális) polchely következtében a videók folyamatosan a kínálatban maradnak, a legszűkebb réteget (1 néző) érintő tartalom is hosszú ideig elérhető.

6. Kevés az igazi sláger

Bár néhány kiemelkedő nézettségű online videó komoly médiavisszhanghoz jut, valójában ebben a világban ritka az igazán nagy látogatottság, a "slágerek" is inkább szűkebb területekre (niche) korlátozódnak. Függetlenül attól, hogy egy klip amatőr, premium, vagy super-premium, a YouTube statisztikái a következőket mutatják:

• egy átlagos videó 500 látogatót vonz 
• 25%-uk az első 4 napban nézi meg  videót
• nagy számokat tekintve elmondható, hogy a látogatók csak az első 30-60 másodpercet nézik meg
  

Kiábrándító? Sajnos ez a valóság.

Sokszor leírtam már, de megismétlem: Vannak történetek, amiket nem érdemes videóban elmesélni, mert sokkal hatásosabban elmondhatók egy hangos képsorozattal. Ilyen a Maggie Nesciur: The Walker című multimédia is, ami - talán leírnom is felesleges - a NYTimes.com-on látható.

A 30 éves Nesciur sétál. Úgy 150 kilométert hetente. Általában New Yorkban és környékén. (Van hol.) Közben nézelődik.


Két tucat fekete-fehér fotó, illetve az alatta hallható szűk 3 percnyi monológ nem adhatják azt vissza, amit a sétáló az elmúlt években séta közben látott, viszont adnak valami mást. Nehéz megmondani mit és még ennél is nehezebb megragadni, hogyan is csinálták.

A Walker egyébként egy nagyobb sorozat, a One in 8 million egyik darabja. Semmi szenzáció, semmi különlegesség, "csak" érdekes emberekről készült egyszerű portrék. Ha csak pár perced van, kerüld el az oldalt, mert ha elkezded nézegeti a multimédiákat,  lehet, hogy nem tudod abbahagyni.

David McCandless állítja ezt blogjacímében (information is Beautiful), annak tartalmában pedig be is bizonyítja. McCandless korábban sikeres újságíró, szövegíró, játéktervező és még sok minden más is volt - újabban inkább az adatokra és azok megjelenítésére koncentrál. (Visual & data journalist - fordítsd le, ha tudod)!

Itt a Twitterr-használatról látható ábráját láthatod.


A felső képről kiderül, hogy csak a felhasználók 5 százalékának van 100-nál több követője.
Szintén 5 százalék a "hangos"  ők adják gyártják a tweetek 75 százalékát!

A következő sor a tweetek tartalmi megoszlása: 40% hülyeség, 38% fecsegés, 8% jó ( a többit érted)

A következő két sor a tweetek napok és a napszakok közötti eloszlását ábrázolja.

Ilyen egyszerű. Aki tudja, csinálja utána!

A Society of News Design, vagyis a híroldalak tervezésével foglalkozó szakemberek társasága 2002. óta minden évben meghirdeti a legjobb multimédiás anyagok versenyét. Az elmúlt pénteken volt az idei döntő.

Szomorúan nézegetem az idei díjazottak listáját. Elszomorító, hogy a díjak 90 százalékát a nytimes.com söpörte be. Nem az a baj persze, hogy a Times multimédiás csapata ennyire erős, hanem hogy ilyen kiegyenlítetlen a mezőny.


Az ok persze egyszerű: Mindenki takarékoskodik, a munkaigényes multimédiákra fordított pénzt legfeljebb csak hosszú távon, valószínűleg akkor sem közvetlenül térül meg.

Nézegessük a díjazott munkákat és csorgassuk a nyálunkat: ilyesmire belátható időn belül idehaza sem lesz pénz.

Az illusztráció a szabályt erősítő egyik kivétel, az MSNBC.com készítette Hurrican Tracker nyitóoldala.

Nagyon sokan vannak, akik soha nem tanulják meg, hogyan kell egy táblázat adatait olvasni, értelmezni. Néha egyébként azoknak is segítséget nyújt az adatok ábrázolása, aki Excel táblázatokkal kelnek és fekszenek.

Az adatok értelmes, szép és figyelemfelkeltő megjelenítése különleges mesterség, néha már művészet. A weben további dimenziókat nyitnak meg az interaktivitás nyújtotta lehetőségek.


A Smashing Magazine kitűnő összeállítást készített, amiben nem csak csoportosította a különféle stílusú, rendeltetésű adat megjelenítéseket, de a források (weboldalak, blogok) megadásával lehetőséget teremtett arra is, hogy az érdeklődők mélyebben is beássák magukat a témába.

Mostanában  oktatóanyagok készítéséhez használtam a Camtasia Studio programot. Ügyes holmi, amivel nem csak képernyőképeket lophatsz, de videóra rögzíthetsz mindent, amit az egér, vagy a billentyűzet segítségével a képernyőn művelsz. Közben, vagy utána hangot is vehetsz fel, vagyis elmagyarázhatod, mit csinálsz. (A program ennél lényegesen többet tud,. Ha érdekel, töltsd le a 30 napos demo változatot.)

Első lelkesedésemben el is határoztam, hogy legközelebb, ha valamelyik új, vagy megújult online lapról írok, bevetem a Camtasiat is. Most Kevin Sablan megelőzött.
A Camtasianál sokkal egyszerűbb, viszont online elérhető és ingyenes eszköz, a Screenr segítségével azt vizsgálta meg, valóban többen követik-e a hímnemű, mint a nőnemű újságírókat a Twitteren.

Ha a kutatás eredményére vagy kíváncsi, nézd/hallagsd meg Kaplan screencastját. Engem jobban izgatnak a műfajban rejlő (óriási) lehetőségek. Itt (a hangos Slideshare után) a  Soundslides újabb, ingyenes és egyszerűen kezelhető/beépíthető versenytársa?

Normális napokon az ember nem szokott azon spekulálni, hogy lassan Kínában beszélnek a világon a legtöbben angolul. Vagy azon, hogy a manapság legvonzóbb 10 munkakör 2004-ben még nem is létezett. Feltételezem, téged sem az izgat a legjobban, hogy a világon Bermudán (nem a háromszögben!) a legnagyobb a szélessávú internet-penetráció (és az USA csak a 19. a sorban).

Így leírva elég érdektelenek és összevisszának tűnnek ezek az adatok, nem hiszem hogy sokan jönnének izgalomba tőlük. A  Did You Know 3.0. videót viszont már több mint 2 millióan látták. Én többször is. Egyrészt mert tetszik, másrészt mert szeretném megérteni, mitől áll össze adatok látszólag összefüggéstelen halmaza ilyen egységes, izgalmas egésszé?

Semmi űrtechnika, egyszerű zenés képsor nem túl bonyolult animációval. Mitől ilyen hatásos? Az egymást követő információk megfelelő ritmusától? A jól megválasztott zenétől? Egy biztos: Scott McLeod képregény-művész évek óta csiszolgatja, tökéletesíti a Did You Know  újabb és újabb változatait.

Van, akinek egy ilyen videó élete fő műve.
Mark S. Luckie (10.000 Words) az ABCs of multimedia filmecskét unalmas perceiben dobta össze.

(Az eredeti videó nem építhető be, a You Tube-on talált változat technikailag nem tökéletes. Ha nem vagy lusta, nézd meg az eredetit!)

 

Az(eddig) ismeretlen super_josh filmje

Frissítés: Itt a folytatás: Celebrity Twitter (via Szulej) Ne hagyd ki!

Remélem, hogy a néhány hetes "iskolaszünet" alatt mindenki kipihente magát!

Mai témánk a multimédia készítés egyik legegyszerűbb és legnépszerűbb eszköze, a Soundslides. Segítségével az is mutatós hangos képsorozatot készíthet, akinek korábban ilyesmire esélye sem volt.

A Soundslides ingyen letölthető, kipróbálható, de ha az elkészült munkát publikálni is akarod, meg kell vásárolnod. 70 dollárt bőven megér. A Soundslides lényege, hogy egy teljesen kész (más programmal összerakott) hangsáv fölé rakosgatsz fel képeket. Nem a képek alá raksz tehát hangot, hanem a hangsáv által meghatározott időben osztod el a képeket.

A rendelkezésedre álló eszközök erősen korlátozottak (képek közötti átmenet, felirat, képeken belüli minimális mozgás...) ennek ellenére a Soundslides használatával zseniális munkák születtek.

Miután kicsit eljátszogattál a programmal, feltétlenül érdemes elolvasnod Mindy McAdams részletes tanácsait.
Rengeteget lehet tanulni mások munkáiból is. A Soundslides Forum előnye, hogy itt a profik munkái mellett kezdők próbálkozásait is láthatod. (Így talán több önbizalmad lesz az induláshoz.)

A MediaStorm az egyik legizgalmasabb multimédia-műhely.(Néhány munkájukat már korábban bemutattam a Médiablogon. Saját blogjukban nemrég egy "sorvezetőt" tettek közzé. Ebben 10 olyan egyszerű fogást soroltak fel, amikkel jelentősen javítható a multimédia munkák minősége. Ha magad nem is akarsz multimédiákat készíteni, akkor is feltétlenül érdekes végignézned példáikat.

A hagyományos elképzelések szerint a média csak a tartalmi kínálat bővítésével tehető vonzóbbá. A weben általában  tartalom akad bőven, viszont éppen a gyors frissülés miatt nagyon hamar "leperegnek" az információk. Többféle módszer is létezik a hírek "újrahasznosítására". A legismertebbek a "kapcsolódó cikkek", vagy a címkefelhő, de ilyen feladatot látnak el a különböző ajánlók is.

Az ősrégi viccben a székely ember egy nagy (de egyre csökkenő méretű) fadarabot  farag a háza előtt, az arra járók meg kérdezgetik, mi is lesz belőle. (A választ megtalálod a weben.) Az újságírásban is előfordul, hogy adott a téma, de nem világos, mi lesz belőle, a szerkesztő nem tudja eldönteni, milyen formában is lenne a legjobb feldolgozni. (Ahhoz persze, hogy ilyen gondjai legyenek alapfeltétel, hogy legalább alapszinten tisztában legyen lehetőségeivel, illetve hogy megfelelő szakemberekkel rendelkezzen.)

Segítségül szolgálhat a 10.000 Words legújabb játékszere, a Multimedia Picker. Csak néhány egyszerű kérdést kell megválaszolnod és máris meghozhatod döntésedet, vagy további információkért elmélyülhetsz  a 10.000 Words korábbi anyagaiban.

Lehet, hogy a vezető lapok szerkesztői a jövőben sem a Multimedia Picker segítségével hozzák majd meg döntéseiket, de a kezdő tartalomgyártóknak segíthet megérteni, mit, milyen eszközökkel lehet a legjobban elmondani.

Our first loves . Egy webhely, ahol bárki mesélhet első szerelméről. Olyan érzelmekről van szó, amik nem feltétlenül az ellenkező (vagy azonos) nemhez kötőnek,  lehet tárgyuk egy zene, film, táj, étel...


Az Our first love webhelyet a Medill Schoolof Journalism diákjai tervezték, készítették, kivitelezték. Olyan fiatal "újságírók", akik számára a multimédia, az interaktív tervezés ugyanolyan természetes része a szakmának, mint az anyaggyűjtés, vagy a fogalmazás.

Vannak, akik azt gondolják, hogy annak a fajta történetmesélésnek, amit Vitray Tamás, Kepes András, vagy Vámos Miklós egykor olyan sikeresen űzött mára befellegzett. Lehet (bár nem vagyok róla meggyőződve), viszont az Our first loves jó példa arra, hogy helyettük (mellettük) születnek újfajta lehetőségek.

Szép, egyszerű felületek, többféle navigáció, a sablonostól eltérő szavazás, a közönség bevonása. Mi kellhet még?

Vajon nálunk mikor lesz olyan újságíróképzés, ahol a hallgatók egy ilyen anyaggal képesek előállni?

Greg-Peverill Conti fotográfus elhatározta, hogy rövid idő alatt elkészít és a webre kitesz 1000 portrét. Sokat magyarázni nem érdemes, a gyűjtemény önmagáért beszél.

Gazdasági problémákat elénekelni, eltáncolni, vagy lerajzolni igen nehéz feladat. A 60-as években az Új Gazdasági Mechanizmust propagáló Magyarázom a Mechanizmust (Dr.Agy) sorozat korlátai politikai okokból nyilvánvalóak. A Magyar Képmesék szánalmas propagandafilmecskéinek fájó emléke még igen friss.

Az amerikai hitelválságot megéneklő  Mortage Crisis Blues teljesen más műfaj. Imádom.

Tudjuk, hogy nem csak a NYTimes.com, a Washongtonpost.com, vagy a CNN.com tud valamire való interaktív megoldásokkal előállni, mégis mindig csodálkozunk, ha más is csinál valamit.

Most például az Al Jazeera állt elő egy, a gázai háborút bemutató anyaggal.


A középpontban egy interaktív térkép áll (meglepő módon a Microsoft Virtual Earth-re épül) , ezen kategóriák szerint szűrhetők és vihetők térképre a különböző események. A térképen megjelenő, különböző színű pöttyökre, foltokra kattintva megjelennek a szöveges információk is.
Az Al Jazeera természetesen számít az olvasókra is, lehetőség van friss információk feltöltésére is. (Ezt nem teljesen értem. Most, utólag?)

A szolgáltatás még erősen béta üzemmódban működik. Az Al Jazeera nézőpontja persze korántsem tekinthető objektívnek. A gázai rakétakilövőket és az izraeli becsapódási helyeket ne is keresd a térképen!

 A Times interaktív grafikáit nem kell bemutatnom. Az utóbbi években minden lehetséges helyen minden lehetséges díjat begyűjtöttek, néhány munkájukról korábban én is beszámoltam.
Először azt hittem, hogy mindössze 5 emberből (Gabriel Dance, Matthew Ericson, Steve Duenes, Aron Pilhofer, Andrew DeVigal) áll az interaktív csapat, de hamar kiderült, hogy ők csak a kulcsemberek. Programozók, grafikusok tucatjai dolgoznak a kezük alá, de együttműködnek a multimédiás csapattal is és szükség esetén segítséget kapnak a Khoi Vin vezette webgrafikus csoporttól is. Csodák tehát nincsenek, ilyen szintű (és ilyen mennyiségű) interaktív grafika kitalálásához, megtervezéséhez, kivitelezéséhez, finomhangolásához sok ember kell. Lehetőleg ügyesek, tehetségesek.

A kérdésekre adott válaszokból kiderül, nem véletlenül ilyen jók ezek az interaktív grafikák. Az "interaktivisták" kifejtik, hogy mindig a tartalom a lényeg, nem szabad, hogy az interfész - legyen az bármilyen érdekes is  - elzárja a tartalmat a nézőktől. Fontos, hogy a felhasználó gyorsan megértse hogyan is kell használni az adott interaktív anyagot - a többség nem hajlandó hosszasan kísérletezni, felfedezni.

Az interaktív grafikánál fokozottan érvényesek a használhatóság (usability) követelményei. Ha a program nem reagál azonnal a felhasználó parancsára, értelmetlenné válik az egész. Néhány egyszerűnek tűnő munka mögött rettenetes sok "reszelés", finomítás áll.

Az egyik olvasó a múlandóságról kérdezte a társaságot. Azt válaszolták, tudomásul kell venni, hogy az interaktív grafika is az újság része, vagyis múlandó. Ugyanakkor vannak olyan anyagok, amik működésük alatt folyamatos adatfrissítést igényelnek (választás, olimpia stb.). Választási infografika sok weboldalon volt. A Times csapatáé azzal emelkedett ki közülük,. hogy szinte valós időben frissültek benne az adatok.

A kérdés-felelet oldalakról sokk korábbi infografikára vezet link. Egy részük már valóban elvesztette napi aktualitását, az alkalmazott megoldások azonban továbbra is frissek.

Ha rendszeresen olvasod a Médiablogot tudhatod, hogy nagyon szeretem a podcastokat. Persze nem csak úgy általában, hanem a jó podcastokat. A jó, szakmai podcastokat. Az olyanokat, mint a Media Talk (Guardian), a Marketing Over Coffe (őket ugyan egy ideje  büntetésből nem hallgatom, de azért profi podcast), vagy a For Immediate Release. Van még egy tucat másik is, de a napi 30-40 percnél több időm nem jut ilyesmire. (Senkit sem biztatnék arra, hogy utazás - BKV - közben podcastokat hallgasson, mert a nagy háttérzaj miatt rettenetesen fel kell tekerni a hangerőt, ami idővel maradandó halláskárosodáshoz vezethet.)

Az említett blogok ugyan mind érdekesek, frissek, informatívak, de hiányolok belőlük néhány témát. Nagyon megörültem tehát, amikor megtudtam, hogy a Center for Media Innovation + Research és a  Poynter támogatásával elindult a The Media Now Podcast.

Keserű csalódás. Az első, 42 perces adásban az online újságírás 9 kitűnő képviselője vett részt, a műsor ennek ellenére élvezhetetlen. Nem a rettenetes hangminőség miatt (a podcastoktól senki sem vár el  high-end hangminőséget), hanem mert igazi beszélgetés helyett kilenc ember monológját hallhatjuk.

A The Media Now első adása olyan, mint a legtöbb "kerekasztal beszélgetés".  A "vitavezető" feltesz egy kérdést, majd arra szépen, sorban minden résztvevő mond valamit. Nincs közbekérdezés, a résztvevők nem reagálnak egymás mondandójára, csak mindenki fújja a magáét.

Az új podcast szerkesztői valami nagyon nagyot akartak. Kitűnő gárdást hívtak össze, csak éppen nem vették figyelembe, hogy ennyi emberrel még a legrutinosabb műsorvezető sem képes igazi, pergő beszélgetést összehozni. Kár.

(Azért a következő néhány adást még meghallgatom.)

A Howcast oldalról szóló bejegyzésem után többen is jelezték, hogy már megint valami olyasmitől vagyok elájulva, ami itthon is létezik. Két hozzászólás és egy e-mail után azt gondoltam, hogy ennek bizony a fele sem tréfa és gyorsan felkerestem a Videosmart.hu oldalt

Egész jó kis oldal, rendezett, használható. Kellemetlenül érintett ugyan, hogy regisztráció nélkül csak napi 2 videót nézhetek meg, de az efféle erőszakos megoldásokon itthon már rég nem lepődöm meg.

Ami a videókat illeti, jó nagy a szórás. Vannak köztük rettenetes minőségű amatőr munkák és olyan "profi" művek, amik akár egy munka- és tűzvédelmi oktatáson is megállnák a helyüket.

A Howcast mellett szól, hogy 1) ott nem csak filmeket, de forgatókönyveket is be lehet küldeni
2) minden film azonos sablonra (első-második-harmadik...lépés) épül. 3) Nem veszik magukat túlságosan komolyan: Profi filmet láttam többek között arról, hogyan kell a cipőfűzőt megkötni.

Persze ha az anyagi háttérhez viszonyítjuk a teljesítményt, akkor a befektetett összegek ismerete nélkül is biztos vagyok benne, hogy a Videosmart esetében jobb a teljesítmény / pénz mutató. Hja kérem, sok pénzből jó szolgáltatást csinálni nem (akkora) kunszt!

A "nagyok": a NYTimes.com, a Washingtonpost.com, vagy az USA Today anyagai viszonylag még szem előtt vannak, de a kisebb kiadványokban megjelent multimédiák könnyen elsikkadhatnak. Kár lenne értük!

Regina Mc Combs a mostanában (általam, igazságtalanul) elhanyagolt Poynter Online-ban jó kis összeállítást készített 2008. legemlékezetesebb multimédiás anyagaiból.

A multimédiák többsége persze katasztrófákról, tragédiákról, betegségekről és szenvedésekről szól. Vannak köztül nagyon összetettek és akadnak egyszerű keretbe ágyazott közönséges videók is.

A súlyos(abb) témákat mellőzve - volt róluk szó eleget korábban - most egy ügyes 1968-as anyagot szeretnék bemutatni.

Kár is beszélnem róla, ezt  látni-hallani kell!

Mióta létezik mozgókép a weben, azóta folyamatosan zajlik a "sebesség, vagy minőség" vita. A sebességpártiak szerint bármilyen rettenetes képminőség elviselhető (a hangot külön nem is említik), a lényeg az, hogy a friss, szenzációs felvétlek a lehetős leggyorsabban a monitorokra kerülhessenek. A minőségpártiak ezzel szemben azt állítják, hogy a fotók, vagy videók elkészítéséhez szakértelem, idő és elfogadható felszerelés szükségeltetik.

Én úgy gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor nincs idő a képek polírozására, de ez nem indok arra, hogy valamennyi webes videó dilettáns módon készüljön.

A Viewmagazine.tv oldalán találtam egy videót, ami hagyományos, híradós feldolgozásban a szokásos dögunalom lehetne. Itt izgalmas, pergő és sokkal több, mint az elhangzó szöveg képi illusztrálása. Feltétlenül nézd meg!

A Viewmagazine.tv és az ehhez kapcsolódó Video Journalism blog olyan források, amiket akkor is érdemes rendszeresen böngészned, ha - hozzám hasonlóan - felé sem merül benned, hogy valaha is kamerát fogja a kezedbe.

Ha Mindy McAdams 2008. legjobb multimédia riportjai közé sorol egy anyagot és azt írja róla, hogy talán minden idők legfeszesebben és legjobban szerkesztett multimédiás riportja, akkor azt komolyan kell venni. Lane DeGregory riporter és Melissa Lyttle fotós hónapokat dolgozott a "The girl in the window" (Lány az ablakban) címen megjelent történeten. Elkészült munkájuk és az az iránt megnyilvánuló érdeklődés (1 milliót meghaladó letöltés) bizonyítja, hogy továbbra is lehetséges és érdemes sok munkával járó, a témát alaposan körüljáró tényfeltáró anyagokat készíteni.

A történet egy kislányról szól, akit a hatóságok 7 éves korában elképzelhetetlen körülmények között fedeztek fel. A szobának csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető, hihetetlenül mocskos,svábbogaraktól hemzsegő lyukban talált gyerek nem volt szobatiszta, nem tudott rágni, nyelni (korábban csak cumis üvegből táplálták), nem tudott beszélni, a legalapvetőbb kommunikációra is képtelen volt. Soha nem járt iskolába,  nem látta még orvos.



A kislányt kivizsgálása és egészségi állapota feljavítása után egy házaspár vette magához. Új szülei tudatában vannak, hogy a gyerek élete első éveinek lemaradásai miatt valószínűleg soha nem lesz képes beszélni, egyéb képességeiben meg sem közelíthetik kortársait, 3 év alatt mégis az orvosokat és a pszichológusokat is meglepő eredményeket voltak képesek elérni.

Az, hogy egy adott anyagnak melyik műfaj, elbeszélési forma  felel meg a leginkább a legegyszerűbben úgy lehet tesztelni, ha "transzponáljuk" egy másik közegbe. Próbálj áttenni egy riportot írott szövegből videóra, multimédia prezentációból egyszerű fotósorozatra, podcastból tiszta szövegbe! Lehetséges? Veszteséggel, vagy nyereséggel jár a művelet?

A The girl in the window esetben zavarba ejtő eredménnyel járt ez a teszt. Úgy adódott, hogy először szöveget olvastam el. A tiszta szöveget, képek nélkül. A történet még az én csökevényes angolságommal is letehetetlennek bizonyult. A szerző biztonsággal kerülte el a bulváros és az érzelgős megoldásokat, a riport mégis hihetetlenül hatásos.

Mi adhat még ehhez a multimédia feldolgozás? Számomra leginkább apró adalékokat, de újabb dimenziót nem. Ugyanakkor valószínű, hogy  ugyanolyan mélységű információkhoz jutnak azok  is, akik nem a szöveges, hanem a multimédiás változat segítségével ismerik meg a történetet. Lane DeGregory és Melissa Lyttle anyaga eltér az eddig megismert modelltől, mert nem az egyetlen idéális közeget találták meg történetük számára, hanem egyből két, egymással párhuzamosan létező formában is bemutatták azt. Követhető modell?

Adalékok:

A Poynter hosszabb interjút készített a két újságíróval
Mindy McAdams a legfontosabb tanulságokat foglalja össze

Nemrégiben azt találtam írni, hogy a(z angol nyelvű) Budacast az egyetlen magyar podcast.
Tévedtem. (Pedig magyar podcast adásokat keresve eléggé feltúrtam a webet.) Fejes Balázs hozzászólásából tudtam meg, hogy létezik egy Podmédia oldal, ahol - mily meglepő - podcastok találhatók. (Balázsnak persze komoly előnyben van hozzám képest: Ő nem turkálással talált az oldalra, hanem ő ott az egyik műsorvezető.)

A harmadik évadját taposó Podmédia adásaiban Kriszta és Balázs beszélgetnek. Pontosan úgy, mintha egy "baráti házaspár" osztaná meg veled élményeit. Koncert, étterem, mosógépvásárlás, friss felfedezésű kávék...rengeteg minden elfér egymás mellett. A két műsorvezető igen összehangolódott páros, ami nem meglepő, hiszen a podcaston kívül is akad egy és más közös az életükben. (kétgyermekes házaspár).

Tetszenek az adások, mert Kriszta és Balázs nagyon természetesek, egyáltalán nem érződik a mikrofon jelenléte. Nagyon jól kiegészítik egymást, olyan ritmusban veszik át egymástól a szót, ami "profi" rádióadásban is ritka.

Egyetlen javaslatom lenne csak: Mivel az egyes adások tartalma igen változatos, nem biztos, hogy minden hallgató minden témára kíváncsi. Mindenképpen érdemes lenne átvenni azoknak a podcastoknak a gyakorlatát, amik rövid tartalomjegyzékükben pontosan jelzik (perc, másodperc), hol is kezdődnek az egyes témák.

Minden más maradjon úgy, ahogy van . Csak rontani lehetne rajta.

Ismered az ősi viccet, amiben a rendőrnek magyarázzák, mi is a logika? (Hanem, gyorsan pótold, majd gyere vissza!

Tulajdonképpen ugyanerről szól Clemens Kogler Karo Szmit 2'30'' hosszúságú remeke is, a Why We Drink (Miért iszunk)

Önmagában már az is bájos, ahogy asszociációk láncolatán át, szép nagy kerülővel eljutun az otthni üldögéléstől az ivásig, de még érdekesebbé teszi ezt az animált diagramok sorozata.
Szép.

Érdekes, hogy 2 évnyi WOM terjedés után a Why We Drink feljutott a felszínre.

 

A Society of News Design (SND) kiosztotta a negyedév legjobb hír-multimédiáit értékelő The Best of Multimedia Design díjat.

Elég egy pillantást vetni a győztesek listájára és máris látszik, hogy már megint tarolt a NYTimes.com. Meglepő módon nem a drága, munkaigényes, videókból és fotókból összeállított anyagokkal arattak sikert. A győztes munkák többsége interaktív infografika.

Az Endorsements of All Shapes and Sizes egyetlen nagy "csoportképen" mutatja be hogy a politikusok, közéleti szereplők, hírességek és a vezető lapok közül ki melyik elnökjelöltet támogatja. Nem tűnik bonyolult dolognak, mégis nagyon jó.

A Fold-Ins, Past a Present egy egyszerű, frappáns hajtogatós játék. Nem lőném el a poént, érdemes kipróbálni. (Máshol nem láttam hasonlót.)

A Crane collapse egy óriásdaru összeomlásának okait és következményeit mutatja be. (Hasonló baleset történt évekkel ezelőtt Budapesten, a Mammut üzletközpont építésekor.) Az egyszerű(nek tűnő) multimédia anyagból a laikus is megértheti, mi is történt.

Ha megnézed a források felsorolását és stáblistát, beláthatod, hogy egy ilyen anyag "összedobása" nem 2-3 órányi munka. Ilyesmit csak olyan kiadvány engedhet meg magának, ahol ne ma kattintások száma a legfőbb értékmérő.

(Magáróla díjról, a verseny kategóriáiról, az értékelés szempontjairól itt olvashatsz.)

A legtöbb ember soha nem jut el a végállomásig.
Nem valamilyen filozófiai tézisről, hanem a metróvégállomásokról van szó.
A NYTimes.com újságírói szerint a New York-i metrón utazó emberek többsége kiszáll valahol útközben és fogalmuk sincs arról, milyenek is a végállomások. Most a Going to the End of the Line című összeállítás jóvoltából megismerhetjük a ezeket.


A New York-i metrónak rengeteg vonala és (természetszerűleg) kétszer annyi számos vonala és ebből adódóan rengeteg végállomása van.  A lepukkant gyárteleptől a kertvárosi idillig rengeteg helyszínnel találkozhatunk Van, amelyikről videó készük, van amelyikről csak egy fotó. Az ezeket bemutató anyagok - ahogy maguk a végállomások is - nagyon sokfélék. Azt hiszem, leginkább így együtt, egymás után végignézve izgalmasak. Egy olyan, sokszínű világot tárnak fel, ami nemcsak az útikalauzokban nem szerepel, de a "bennszülöttek" többsége sem ismerheti.

T. Benjamin Larsen vitriolos videója arról, mik alapján dől el, ki kerüljön a világ legbefolyásosabb pozíciójába.

(Hevenyészett fordítás az angolul nem értők számára:
Idén az az amerikaiak megválasztják az USA 44. elnökét. Az emberek megismerhetik s jelölteket és eldönthetik, kit is szeretnének látni a világ vezető hatalmának élén. Szerencsére ehhez segítséget nyújt a média, így megtudhatjuk, ki mit szeret enni, a Mac-et, vagy a PC-t választja, szeret-e táncolni.... A médiának köszönhetően kiválaszthatod az Igazit...anélkül, hogy a politika unalmas kérdéseivel kellene bajlódnod...)

Evidence of My Existence. Jim Lo Scalzo, a US News & World Report száguldó riportere szűk 10 percben elmeséli, mit is csinált az elmúlt 14 évben. Hogyan dolgozott a világ távoli csücskeiben, miközben mellette meg elszáguldott a magánélete.


A 9:43 hosszú, teljesen homogén hatást keltő anyag régi Super8-as filmfelvételekből, fotókból és videókból készült. A ragasztóanyag - a profi vágás mellett - a narráció, Lo Scalzo hangja.

(Frissítés a bejegyzés végén)

Soha nem gondolkodtam azon, milyen fontos szimbólum az olimpiai fáklya. Most a  NYTimes.com összeállításából tudtam meg, hogy ennek jelentősége az olimpia logójához és az olimpiai stadionhoz mérhető.


Tulajdonképpen nincs ebben a bemutatóban semmi különleges, semmi olyan, amit egy közepesen ügyes hazai Flash-bűvész ne tudna megcsinálni. Az igazán nagy dolog maga az ötlet, hogy érdemes megmutatni az olimpiai fáklyák történetét. Csak irigyelni tudom azt, akinek ez az eszébe jutott.

(Ha már felkerested az oldalt, feltétlenül hallgasd meg Phil Patton fáklyatörténeti összefoglalóját is!)

Frissítés: Annibell hozzászólásban hívta fel a figyelmemet a NOL térképes-fáklyás  infografikájára.
Ebben a fáklyatörténet mellett a fáklya idei útját is megismerheted. (Ha az egész NOL ilyen színvonalon működne, egy szavam sem lenne.)

Én ugyan azt vallom, hogy lehetőleg mindenki azzal foglalkozzon, amihez ért, a gyakorlatban mégis előfordulnak (egyre gyakrabban ) olyan esetek, amikor a tollforgató/billentyűverő újságíró is a kamera mögé kényszerül.

Általában ilyenkor nem egy olyan bonyolult szerkezetet kell kezelned, amilyenek mögött a szaklapokban az Oscar díjas filmkészítőket látod, az amatőröknek szánt cuccok rendszerint idiótabiztos kivitelben készülnek, mégsem árt, ha néhány alapszabályt az agyadba vésel.

1. Nem akarom elvenni a kedved a videózástól, de ez nem csak a gombok nyomogatásáról szól.  Nem árt tisztában lenni az alapvető képkomponálási szabályokkal. (Persze itt is rengeteg iskola létezik, nincsenek kőbe vésett szabályok. de legalább azt kell tudnod, melyiket rúgod éppen fel.)

2. Használj állványt! (A szabad, kézi kamerás filmezés a profik privilégiuma - nekik sem jön mindig össze.)

3. Mindig használj fejhallgatót.

4. Széles látószöggel állítsd be a jelenetet.

5. Minden jelenet előtt mérj fehéregyensúlyt (Egyáltalán, tudod mi az?).

6. Ha lehet kerüld, a nagyon különleges átmeneteket. (Művészkedj inkább a családi videókkal.)

7. Ha zoomolás nélkül közelebb tudsz menni a felvételed tárgyához, tedd azt.

8. Mindig készíts egy "B" felvételt is. (+ vegyél fel "foltnak valót" és vágóképeket is.)

9. Legyen ráfutásod (pre-roll) a felvétele, vagyis ne akkor indítsd el a kamerát, amikor a riportalany kinyitja  a száját.

10. Ugyanez érvényes a kifutóra is, vagyis ne akard elcsomagolni a kamerát az utolsó mondat közepére.

11. Hacsak lehetséges, használj külső mikrofont.(Ne a felvétel helyszínén kezdj el kutatni a mikrofonbemenet után.)

12. Tartsd észben, hogy a webes videót a legtöbben kis méretben nézik. (Ezt különösen akkor ne feledd, amikor éppen grandiózus csatajeleneteket tervezel.)

13. Felejtsd el az automatikus élességállítást (auto focus)

14. Kísérletezz a kamerád különféle beállításaival....a felvétel előtt. Nem árt, ha aztán vissza is tudod állítani az eredeti beállításokat!

15. Vigyél magaddal (feltöltött)  pótelemeket, pótkazettát. Ha flash memóriával működik a kamera, győződj meg róla, hogy van-e rajta elég szabad hely. (Ha ezeket képtelen vagy megjegyezni, legalább vigyél magaddal egy nagy törülközőt. Ha szorult helyzetedben alaposan leizzadsz, legalább lesz mivel törölgetni magad.)

Ami az utolsó pontot illeti, vándorhangmérnöki múltamban számtalanszor megtapasztaltam, hogy
 - mindig az utolsó 1 percben fogy ki a nyersanyag
 - mindig az egyetlen pótolhatatlan felvételben lesz valamilyen reccsenés, pattanás, vagy azt darálja be a készülék (természetesen éppen ezekhez a részekhez nincs foltnak való)
 - mindig az egyetlen különleges, beszerezhetetlen összekötőkábel marad a stúdióban
Nyilván ezekre is létezik valamilyen Murphy-törvény.

6 billion Others. Yann Artus-Bertrand és csapata 65 országban 6000 interjút vett fel, amikben a legkülönfélébb emberek álmaikról, családjukról, Istenről, a pénzről, a diszkriminációról és még sok mindenről beszélnek.


Nem tudom, mi lehet az oka, de nagyon működik a dolog.
Felesleges is többet írnom róla, ezt látnod kell! (Az interjúkat angol, olasz, vagy francia felirattal hallgathatod/nézheted.)

John Lehman rövid dokumentumfilmje egy bowlingklubot mutat be, aminek tagjai egyszerre hódolnak két szenvedélyüknek: a naturizmusnak és a bowlingnak. .

Semmi leleplezés, semmi szenzáció. Néhány embernek erre van igénye, a terem alkalmazottai pedig elfogadják és kiszolgálják ezt. Természetesen a Lehman sem minősít. Elgondolkodtató mondatok - elgondolkodtató képek. A többit rád bízzák...

(Az anyag a kanadai The Globe And Mail multimédia mellékletében jelent meg - csak irigykedni tudok!)

A legbiztosabb, ha felbérled a téma szakértőjét, Hany Farid mestert.
Farid tevékenységéről már korábban is írtam. Most azért térek vissza a témára, mert a manipulálásipari  szakértő most egy kitűnő videót és egy nagyon érdekes tesztoldalt is közreadott.

A videó természetesen nem a Farid által kifejlesztett leleplező módszerek matematikájába avat be, viszont érdekes, ráadásul alaposan tanulmányozva megtudhatod belőle, hogyan kell egy igazi marketingvideót készíteni. (Nem kell hozzá más, mint egy profi stáb, jó forgatókönyv és sok pénz...)

A Hamis vagy valódi oldalon aztán kipróbálhatod, hogy felismered-e a hamisított képeket (nem fogod).

Az Adobe-t nyilván nyomasztja, hogy a "fotósoppolás" mára a képek rosszindulatú manipulálásának a szinonimájává vált, ezért együttműködést ajánlott Faridnak a "rosszak" leleplezéséhez és a hamisításbiztos Photoshop kifejlesztéséhez. Most nyilván a világ összes gonosz képszerkesztőjének vacognak a fogai.

Nem, nem a "vulgármarketing" ürügyén kitört, egyre inkább elmérgesedő vitába akarok beszállni, csak a boston.com  The Big Picture fotóblogjára szerettem volna felhívni a figyelmet.

A BP ellentmond mindannak, amit eddig a fotóblogokról tudtam. Nincs jól megtervezett, egyszerű, de esztétikus környezet, csak faltól falig tartó nagy méretű, jó minőségű fényképek.

(via Mindy McAdams )

Biztos tipp. A címben feltett kérdéssel bármelyik szerkesztőségben pillanatok alatt óriási vitát generálhatsz.
Egy Ismert Lap Még Ismertebb Főszerkesztője már attól a gondolattól is rosszul lett, hogy a lap számára készülő érdekesebb interjúk alatt (előtt, után) az erre kiképzett "segédszemélyzet" néhány percnyi videofelvételt készítsen. Szerinte ugyanis az efféle akcióeltereli a riporter figyelmét a fontosabb dolgokról. (Az, hogy maga a riporter - akinek a riportalanyon kívül még egy magnetofonnal/diktafonnal is meg kell birkóznia - maga videózzon természetesen még csak egy laza beszélgetés szintjén sem vetődhetett fel.)

Egészen máshogy gondolják ez a Washington Postnál, ahol eddig 185 újságírót képeztek ki videofelvételek készítésére. A fenti interjúban Chet Rhodes, a WaPo videókért felelős főszerkesztő-helyettese többek között arról beszél, hogy eddig főleg az újságírók képzésével foglalkoztak, akiknek meg kellett tanítani a képi fogalmazás legfontosabb fogásait is. Most kerültek sorra a fotósok, őket inkább a technológiai kérdések foglalkoztatják.

Rhodes szerint a cél az, hogy egy esemény elbeszélése során szervesen illeszkedjék egymáshoz az írott szöveg és a videó. A korábban "igazi" tévésként dolgozó szakember szerint a webes újságba épülő videó nagyon más műfaj, mint a tévés riport. Nincs akkora nyomás, az anyagok nem az esti híradóba készülnek, sok olyan érdekes történetet is fel lehet dolgozni, ami egy pörgős híradóba nem férne bele, kisebb a személyiségek és nagyobb a történések szerepe.

Azonnali csodákat várni persze nem érdemes. Chet Rhodes szerint nagyjából 3 év szükséges ahhoz, hogy beérjen ez a mostani befektetés.

A hazai sajtó leginkább a sopánkodás, az erkölcsi prédikáció, vagy a bulvárosítás módszereivel próbálja feldolgozni a legújabb idők tanárveréseit, beavatási szertartásait és az iskolarendszer egyéb válságjelenségeit. A Washington Post cikkekből, hangos képsorozatokból, interjúból és interaktív adatbázisokból összeállított Fixing D.C's Schools melléklete (special report) megmutatja, hogyan is lehetne alaposan, több oldalról is megvilágítva feldolgozni egy ilyen témát.

A WaPo tényfeltáró anyagának egyik "csücske", az önmagában is izgalmas One School's Struggle (Egy iskola küzdelme) a "The Best Audio Slideshow" (a legjobb hangos diasor) kategóriában elnyerte a NPPA (az amerikai sajtófotósok szövetsége) díját.

Számomra a legfontosabb tanulság, hogy a jó anyagok nem véletlenül keletkeznek. Egy ilyen multimédia összeállítás nem úgy jön létre, hogy a riportra kiküldött újságíró-fotós páros a cikkhez fel nem használt maradékból összedob valamit. Az efféle anyagok csak akkor születhetnek meg, ha készítőik már az előkészítés fázisában tisztában vannak vele, hogy az egyik "végtermék" egy hangos diasor lesz. És persze a főnökük is tudatában van annak, hogy egy ilyen diasort "összedobni" nem fél óra munka.

Irak a média állandó témája. Nem mintha az olvasókat / nézőket általában különösebben izgatná, mi is történik a világ távolibb végein, de a "körülmények szerencsétlen alakulása" folytán a néhány hetesre tervezett, látványos tévésorozat beláthatatlan végű drámává fejlődött. Az iraki "sztorira" most rácsúszott az amerikai elnökválasztási kampány, a héten pedig a háború elindításának 5 éves évfordulója - a média imádja az évfordulókat - kínált alkalmat az összefoglalók készítésére.

Az évfordulós összeállításokból a héten önkényesen kiemeltem a NYTimes.com idővonalát. Zsombor, az Anonim Antagonisták szerzője szerencsére sokkal alaposabb volt és számos kiadvány évfordulós anyagit szemlézte. Ezek közül az USA Today nagyon egyszerű eszközökkel, mégis rendkívül kifejezően megvalósított 'emlékfala" is azt bizonyítja, hogy a "szavakon túli" webes megoldásokban óriási lehetőségek rejlenek.

Az ott dolgozó, onnan tudósító újságírók szemszögéből (is) vizsgálja a háború 5 évét a Reuters multimédia-összeállítása.
A a helyszínen dolgozó újságírók által kommentált felvételek valahogy sokkal valóságosabban hatnak, mint a híradókból jól ismert képsorok. A Profiles menü alatt 3 Irakból tudósító újságírót ismerhetünk meg. Újabb példák a képek és a hangok magas színvonalú párosítására. (Az anyag egy részét a nemrég egy másik munkájuk kapcsán emlegetett MediaStorm készítette.) Szerintem ez a két anyag a lényeg, persze azért itt is van "timeline", nagyon profi térképek segítik az iraki helyzet megértését, és kapunk linkeket is a témában való további elmélyedéshez.

Lenyűgözve nézem / hallgatom az anyagokat és közben persze arra gondolok, hogy vajon nálunk lesz-e valamikor elég pénz, idő, szakértelem ilyen színvonalú anyagok készítéséhez?

Már öt éve, hogy kezdetét vette az Egyesül Államok és szövetségesei iraki "baráti segítségnyújtása".
A nytimes.com interaktív időgépe segítségével visszaidézheted a dicstelen 5 év legfontosabb pillanatait.

Persze megint megismétlem, az ilyesmiben van az online média (egyik)nagy ereje.

Maga a kérdés nyilván triviális. Casimir Noskowski válasza viszont inkább meggyőző

A videó az IFC versenyére készült.

Mintha a Trainspottingot és az Egymillió dolláros hotelt gyúrták volna egybe, olyan a MediaStorm (semmi közük a hasonló nevű hazai céghez) The Ninth Floor című hangosított képsorozata. A főszereplők, a címbeli lakás albérlői valamennyien kemény drogosok. Az ő történetüket követhetjük nyomon Jessica Dimmock munkájában. Kemény képek, amiknek hatását tovább erősítik az eredeti szereplőkkel felvett "vallomások" és a bevágott harratív szövegek.. Hihetetlen, mennyire képes összesűríteni az időt egy ilyen anyag. Miközben teljesen belemerülsz a kilencedik emeletiek sorsába, a végén döbbensz csak rá, hogy mindössze 13'24'' telt el.


A felhasznált zenék - eredetükről semmi sem derült ki - nem elég erősek. (Mondhatnám úgy is, hogy - különösen az anyag harmadik harmadában - hígítják az összhatást. A sorozat elején a zene ritmusára váltó képek is túl mechanikusak). Ezek persze csak apró, szubjektív észrevételek. A képsorozat így is lenyűgöző.

Feltétlenül nézd (és hallgasd) meg akkor is, ha nem értesz angolul!

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a webes multimédia nagyjából azonos a YouTube-ról bekötött videókkal.
Akadnak persze nagyon jó videók, hangos (és néma) képsorozatok, de nem szabad megfeledkezni az egyébként unalmas és nehezen emészthető adatok néha meglepően izgalmas megjelenítéséről. Az egyik legfrissebb példa a newyorktimes.com Flash animációja, ami az elmúlt 20 év mozis kasszasikereit (és pofára eséseit) dolgozza fel. (via Bivings Report )



Az ábra statikus állapotában is szép, de az egész igazán akkor válik érdekessé, ha elkezdjük mozgatni fölötte a kurzort. Előjönnek a címek, a bemutatók dátumai (és vele a fiatalságunk), egy kattintás után olvashatjuk a filmek tartalmának pár soros összefoglalóját, majd egy másik kattintásra - itt az önös érdek - a Times (hajdani) filmkritikáját.

Vajon mekkora munka feldolgozni 20 év filmtermésének a javát? Mekkora forgalmat hoz egy ilyen feldolgozás? (A kattintásközpontú gondolkodás szerint nem akkora nagy buli, hiszen amíg az olvasó/néző a Flash ábrán belül mozog, nem kattint.)

Lelki szemeimmel máris látom, milyen szép lenne, ha valaki hasonló módon feldolgozná a rendszerváltás utáni magyar pártelit politikai hullámvasútját...

Egyre többet olvasni arról, hogy az online médiának ki kell mozdulnia a "papírsíkból" és egyre több online lapban találkozhatunk videókkal, hangfelvételekkel és multimédiás anyagokkal.

Már a '90-es években izgattak a számítógépes multimédiában rejlő lehetőségek - egy ideig multimédia-kritikai sorozatot is írtam az iNTeRNeTTo-ba. Most tehát örömmel és izgalommal figyelem az internetes multimédia hullámot. Természetesen mindezek a változások a Médiablogban sem maradhatnak nyom nélkül; "A szövegen túl" címmel új, a multimédiás fejleményekkel, eszközökkel, de leginkább az újfajta történetmeséléssel foglalkozó kategóriát nyitottam.

A Spokesman Review legutóbb az átlátható szerkesztőség megteremtésére tett kísérlete miatt került szóba. Az átláthatóság mellé persze tartalom is kell. Spokesmanreview.com-on kapott helyett Colin Mulvany képes blogja, a Video Journal. Itt a videók mellett hangos képsorozatok (audio slideshow) is találhatók. Ilyen az az anyag is, ami Kim Erickson műszemkészítő munkáját mutatja be. (Ez a fotó csak illusztráció, a multimédiát a linkre kattintva lehet elérni.)


A téma első látásra talán kissé bizarrnak tűnik, de ha megnézed - meghallgatod az anyagot rájössz, hogy a riport célja nem szenzációhajhászás, a borzongatás, hanem egy különleges szakma és egy különleges ember bemutatása. Erickson igazi művész, akik számára a páciens nem egyszerűen csak vevő, hanem olyan ember, akit alaposan meg kell ismernie ahhoz, hogy elkészíthessen számára az egyedi, különleges műtárgyat, a műszemet.

A mindössze 2 perc hosszú diasor csak 30 képet tartalmaz. Nem is férne bele több. A feszes dramaturgiájú történetet nézve néha nehéz elhinni, hogy állóképes sorozatát látjuk. Zene nincs. A hang Erickson monológjára épül, aminek közepébe épül be a páciensek vallomása. Az egyetlen hangeffektus egy kézi csiszológép hangja. Apróság, de hirtelen élő és nagyon hiteles lesz az egész.

A műszemkészítő történetét természetesen cikkben is feldolgozta az S-R. Korrekt írás, benne van minden, aminek benne kell lennie. Aki azonban látta a hangos képsorozatot, az tudja, hogy ennek a történetnek a multimédia az ideális megjelenési formája.