korábban írtam. (Többször is.)  Most az azóta felbukkant eszközökről lesz szó.

Óriási szerencsém van, mert az egyik legjobb, az újságírói gyakorlatban is több helyen bevetett ilyen eszközt a Storify.com-ot azonnal kihagyhatom. Nemrég ugyanis bőségesen foglalkozott vele az Index, illetve a Trendlabor. Jöjjenek tehát a többiek!


Curated By - Az előző eszközzel ellentétben a Curated By segítségével nem saját "újságot", hanem tematikus gyűjteményt gyártasz. Nem sokban különbözik ez a régi világ képeslap-, vagy lepkegyűjteményétől. Gyűjtögetsz, illetve gyűjteményedet mutogathatod barátaidnak. 



Post Post - A "normális", folyamatosan "lecsorgó" Twitter oldaladat szerzőnként követhető gyűjteménnyé alakítja.


Trapit - A Trapit "éjjel nappal túrja a webet, hogy a számomra leginkább releváns híreket szállítsa. Ehhez képes az eredmény elég gyengécske, marad a Google News.

Azt hiszem sokan vannak, akik hozzám hasonlóan elcsodálkoznak, amikor valami újabb fajta megosztható izé kerül elő. Nem találtak fel (másoltak le) már minden megosztható dolgot? 

Évek óta mondogatjuk, hogy a webes publikálás egyik legnagyobb előnye az átláthatóság. Miközben a nyomtatott médiában leginkább csak találgatni lehet az egyes cikkek fogadtatását, az online lapoknál minden pontosan mérhető.  Valóban jó tudni, hogy melyik anyagot hányan, kik, mennyi ideig olvasták/látták, honnan jöttek és merre mentek tovább stb. A média mai sebessége mellett azonban az előző havi/heti/napi adatokon alapuló tudás már nem elegendő.


A Newsbeat drága játékszer. Legolcsóbb változata is havi 200 dollárba kerül, de teljes fegyverzettel felszerel változatért havi 500-800 dollárt kell kipengetni. Ez az ár lényegében behatárolja a felhasználói kört. A többiek számára a valós idejű elemzés ízlelgetésére marad a 30 napos ingyenes kipróbálási időszak, vagy a "kistestvér", a hasonló elven működő, de lényegesen kevesebbet tudó, viszont csak havi 10-150 dollárba kerülő Chartbeat.

Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan tudtam eddig a Scrible nélkül élni. (Vagyis tudom: Úgy, hogy vagy kinyomtattam és a "szokásos" módon  - kiemelőfilc, széljegyzetek, PostIt -feldolgoztam a cikkeket, vagy a nyomtatást mellőzve, minimális körítéssel - rövid jegyzet, kategorizálás, címkézés - elraktam őket valamilyen linkgyűjtőbe.

 Most már töredelmesen bevallhatom, hogy a tegnapi, a Trove hírgyűjtővel foglalkozó cikkem csak afféle felvezetés volt. Az igazi nagy "találmány" a Pulse. 

Ha régebb óta követed a Médiablogot (és jó a memóriád is) emlékezhetsz rá, hogy korábban sűrűn emlegettem  a Washingtonpost.com-ot.  A 2000-es évek közepén ez volt az egyik legizgalmasabb online újság. Bár a kiadvány aranykora nyilván nem egyetlen személyhez kötődött, de mégis, miután a lap digitális fejlesztéséért felelős Adrian Holovaty  2007-ben elhagyta a WaPo-t, valahogy megtört a lendület. 

Azt gondolod, hogy ismert vagy, népszerű? Sokan olvasnak? Hivatkoznak rád? Ez nagyon szép, de azért jó lenne, ha ezt számokkal is alá tudnád támasztani! Nemcsak azért, hogy ezt mások is megmutasd, hanem mert te is rengeteget tanulhatsz a mérési eredményekből.

Igen, persze, az Analytics. A Google ingyenes, elképesztő sebességgel fejlődő, lassan már önálló tudománnyá váló szolgáltatása lehet a kiindulópont. (Ha valamilyen szerkesztőségben, szervezetben dolgozol, néha nem könnyű hozzáférni ezekhez az adatokhoz. Egyes helyeken a webmester/rendszergazda, másutt a marketinges hiszi azt, hogy az Analytics az ő kizárólagos hitbizománya. Udvariasan, de szívósan beszéld le erről őket!)

Az Analytics valóban rengeteg dolgot tud, de messze nem mindent. Egyre fontosabb például, hogy pontosan követhesd a közösségi médiában kifejtett tevékenységed hatását. Ne gondolj feltétlenül valami nagyon drága és bonyolult dologra. A Radian6 és társaik előfizetési díja havi 600 dollár körül kezdődik. Ha a médiában dolgozol, nem leszel népszerű, amikor ezt kéred a főnöködtől húsvéti tojás helyett.

Válaszd inkább az egyszerűbb ingyenes eszközöket! Ha például rendszeresen használod a bit.ly linkrövidítőt, könnyen megtudhatod, hányan kattintanak jobbnál jobb linkjeidre. A szintén ingyenes Klout megmutatja mekkora a valódi hatásod a közösségi médiára (mennyi a számodra ténylegesen elérhető emberek száma, mennyire adják tovább a véleményed stb.). Ahogy semmi más, úgy a  Klout sem tökéletes, mégis sokkal pontosabb képet ad, mint a követők, vagy a "lájkolók" gyakran mutatós, de megtévesztő száma. (Talán éppen a kevésbé hízelgő számok miatt utasítják el egyesek a Klout adatait.) Természetesen van élet a Klouton kívül is, érdemes kipróbálni többféle eszközt is.

A "bevételi" oldal (a rád irányuló figyelem) mellett mindenképpen foglalkoznod kell a "kiadási" oldallal is. Mennyiben van neked a közösségi média és a többi külső forrás használata és mit hoz ez a munkádhoz. Itt a bonyolult eszközök helyett megteszi egy táblázat, vagy egy számolótábla a Google Docsban.

Tedd csak fel magadnak a következő kérdéseket:

1. Hány cikkötleted származott eddig a Twitterről, a Facebookról? És valamelyik blogból? (Én leginkább a Google Readerben felhalmozott anyagokból merítem az inspirációt. A Twitter inkább csak szűrőként működik, ami ki-kiemel valamit az egyre nagyobb háttérzajból.)

2. Mennyi kérdést válaszolsz meg a közösségi hálózatokban? (Egyáltalán, szoktak téged kérdezni? És te másokat?)

3. Mennyi üzenetedet adják tovább az emberek? (Ebből a szempontból a Twitter számomra egyre kevésbé működik. Jó mutat az 1800+ követő, de többségükre ebben a tekintetben nem számíthatok.

4. Hány olyan ember van, akiket aktívan követsz, akikkel megbeszélhetsz egy-egy fontos témát?

Tisztában kell lenned azzal is, hogy ami tegnap még működött, esetleg ma már csak időpocséklás. Ráadásul nem vagyunk egyformák: más hatékonyan használhatja azt, ami neked haszontalannak bizonyult. (Ma már nem töröm magam, hogy feltétlenül jelen legyek a "rokon" blogok hozzászólásaiban, nem vitézkedek a ww.turulmeme.com-on, takarékosabban használom a Twittert. Nem használom, de látom, hogy egyeseknek jól működik a Tumblr.

Végül, de nem utolsósorban ott a mobil. Mennyien, hogyan olvassák, terjesztik, anyagaidat a mobil csatornákon? Ez az a pálya, ami egyelőre még a profi marketingeseknek is elég síkos. Bár a Google Analytics is erősen nyomul ezen a területen, egyelőre elég nehéz elválasztani egymástól a mobilos és a webes adatokat. (Jó példa erre, hogy az Analytics hajlamos közönséges webes forgalomnak mérni a félbuta/félokos "feature" telefonokról érkező látogatásokat.) Itt az ígéretes játékosok közé tartozik a PercentMobile, de nekik is sokat kell még tanulniuk.

Ez a közel sem teljes összefoglaló is jól mutatja, hogy bőven akad tennivalója a médiamunkásnak, ha tudni akarja, milyen hatást is vált ki közönségében, merre is van ez előre. Az eszközök használatának megtanulásához, rendszeres nyüvésükhöz, a kapott adatok elemzéséhez, értelmezéséhez idő kell. Tudomásul kell venni, hogy ez is ugyanúgy a munka része, mint az anyaggyűjtés, vagy a cikkírás. Ezt elmondhatod a főnöködnek is. A következményekért viszont nem vállalok felelősséget!

2 bejegyzés között olvasgasd a HVG Médiablog Facebook oladalt!

Hát, nem kapkodtam el. Nagyjából két éve lehetett, amikor Bitter Brunó megmutatta a NextWave első,  Prezivel készített cégbemutatóját. Egyszerre tetszett és idegesített is. Izgalmas volt az elszakadás a lineáris narrációtól, de idegesítő volt, ahogy az alapvető információkért is (cím, telefonszám) felfedező játékot kellett játszanom.







Addig is ajánlom mindenkinek a Prezi "felfedezős" oldalát. A rengeteg nyilvánosan megosztott prezi nézegetése az első lépcső ahhoz, hogy magad is belevágj.

Tegyük fel, hogy újságíró vagy. Szorít a határidő, gyorsan meg kellene mutatnod a kész cikkedet riportalanyodnak, szerkesztődnek, vagy bárki másnak. Az ősi módszer szerint elküldheted a szöveget emailben (közvetlenül beírva vagy csatolt fájlként), de ez néha ilyen - olyan okok miatt nem lehetséges, vagy egyszerűen csak nehézkes.


Nem fokozom tovább a feszültséget. A leggyorsabb, a legegyszerűbb, ha készítesz egy weboldalt. Természetesen nem egy mindent tudó, szép, okos, ügyes honlapra, hanem egy kicsike, egyszerű, de gyors oldalacskára gondolok. 

HTML szerkesztés, FTP és más hasonló rövidítések? Felejtsd el! Pen.io, Publ.ca, vagy Jottit.com stb. Nagyon hasonlóan működnek. Rendkívül egyszerűen, igazi regisztráció, email-megerősítés és hasonlók nélkül beírhatsz, bemásolhatsz egy szöveget, amit azután egyetlen kattintással felrakhatsz a webre. A publikált oldal címe (URL) egyszerű és rövid, azt elküldheted mailben, SMS-ben, vagy beolvashatod a telefonba. A "címzett" (vagy címzettek) a szöveget azonnal megnézheti a weben, a felesleges elemeket nem tartalmazó oldal mobil böngészőben is gyorsan letöltődik.

Újabban rendszeresen felbukkanó téma, hogy a táblagépek és az e-olvasók  újra divatba hozták a hosszabb írásokat. "Mentsd el a napi rohanás közben és olvasd el később, kényelemesen, nyugodt körülmények között!" Ez az új trend.

(Az alternatív befejezés már ne ma tömörítés része, hanem éppen bővítési javaslat:)

Köszönöm Apple!


Ahogy már korábbi bejegyzésemben is megírtam, nem akarok "tesztelni", inkább az eredeti forrásokhoz irányítom az érdeklődőket. A már említett cikkeken,  oldalakon  kívül mindenképpen az érdeklődők figyelmébe ajánlom a Kindle-varázs blogot. Nagyon jól szerkesztett blog, ahol gyakorlatias információk érhetők el. (Magyar billentyűzet, ingyenes e-könyvek stb.) Akinek még ez is kevés, olvasgathatja a Kindle 3 Hype blogot is. Úgy látom, hogy a két blogon elérhető információk eléggé átfedik egymást; én inkább a Varázsra szavazok.

Nagyobb mennyiségű “merre halad az újságírás” témájú cikk elolvasása után úgy látom, hogy a “data journalism” az a műfaj (irányzat, módszertan), amivel feltétlenül foglalkozni kell.

A Wikipedia meghatározása szerint a data journalism vagy másképpen data driven journalism “nagy mennyiségű adat elemzésén és szűrésén alapuló folyamat, aminek célja valamilyen cikk készítése”. A database journalism bárki számára elérhető, nyílt adatokon és nyílt forráskódú eszközökön alapul. (Mindez nem tévesztendő össze a tényfeltáró újságírás részét képező adatbázis-kutatással (database journalism). 

Az adatvezérelt újságírásnak - jobb híján nevezzük így - máris jelentős szakirodalma van. Egy korábbi bejegyzésemben már ajánlottam a Data-driven journalism: What is there to learn? című összeállítást, de nagyon sok jó anyag van Paul Bradshaw Online Journalism Blogjában is. Az adatvezérelt újságírás módszertanáról és az effajta tevékenység eredményeiről is jó képet kaphatsz a Guardian Datablogjából.

Mostani bejegyzésem apropója az utóbbi időben kissé háttrébe szoruló, de most kiváló összefoglalóval jelentkező Jounalism.co.uk anyaga. A How to: get grisp wit data journalism rövid, tömör, gyakorlatias bevezető, aminek segítségével akkor is szinte azonnal vághatsz az adatvezérelt újságírásba, ha egyébként nem SQL -lekérdezésekkel ütötted eddig agyon üres óráidat. 

Nos, idáig voltam a vezetőd, innen egyedül kell felfedezned az adatvezérelt újságírást. Rajtam ugyanis azonnal kitör az allergia, ha egy komolyabb Excel táblázattal találkozom. A végeredmény viszont érdekel. Ha valamilyen mutatós eredményt érsz el ezen a területen, szívesen közzéteszem.

A web egyik legizgalmasabb lehetősége, hogy kérdéseket tehetünk fel, melyekre (szerencsés esetben) válaszokat is kapunk. Az elmúlt években rengeteg kérdés-felelet (Q&A) oldal született, közöttük olyanok, mint a Yahoo Answers az Ask.com, vagy az Answers.com. A legtöbb ilyen helyen önjelölt szakértők válaszolnak, de akadnak automatikus, a webről választ kereső szolgáltatások is. Általában működik  valamilyen visszacsatolás is, vagyis az olvasók minősíthetik a válaszokat/válaszadókat.



A kérdezősködők között az elmúlt években egy olyan szolgáltatás vált népszerűvé, amit eredetileg nem erre találtak ki: a Twitter. (Emlékszik még valaki, mi is volt a Twitter eredeti rendeltetése?) A twitteres kérdezősködés előnye, hogy (szerencsés esetben) azonnal választ kaphatunk. Hátránya a kérdések és válaszok korlátozott terjedelme, illetve a megkérdezettek körének behatároltsága. (Csak a követőidet kérdezheted.)


Mindez persze csak a technikai hátteret biztosítja. A tartalom színvonalát az alapítók eddig "nagy nevek" meghívásával, meghívásos regisztrációval és (gondolom) intenzív gyomlálással próbálták biztosítani. A növekedés azonban a meghívásos rendszer ellenére is igen gyors, már megjelentek a kérdések és válaszok üzleti "optimalizálására" (manipulálására) szakosodott tanácsadók is, gyorsan világméretű tudás-zsibvásárrá válhat az eddigi zártkörű klub. 

Szeretem a meglepetéseket, családunkban egyébként sem szokás ajándékokat rendelni. Finoman sugallni azért szabad. Így hát karácsonyra finoman egy Kindle 3

Ha rendszeresen olvasod a Médiablogot már tudhatod, hogy a hangos blogolás (is) mániáim közé tartozik. (Szerencsére nem annyira a saját tartalmak készítése, mint inkább a hangos adások hallgatása.)  A hangos dolgok szépségéről, érdekességéről, használhatóságáról korábban már sokszor írtam. Mostani bejegyzésem aktualitását egy "új" szolgáltatás, a Cinch adja.




A hangfelvételek feltöltésére és megosztására persze eddig is léteztek megoldások. A legnépszerűbb közülük talán az SoundCloud, ami valóban nagyon jó, de ez leginkább már kész zenei anyagok megosztására való. Az Audioboo szimpatikus, jó, de erősen beégett az agyamba, hogy csak iPhone-nal használható. (Természetesen már régóta működik androidos telefonokkal is, csak elkerülte a figyelmemet.)

Miért ezek? Miért nem mások? Bizonyára a Digital Inspiration toplistájáról is lehet vitatkozni, de biztosan te is találsz rajta olyan szolgáltatásokat, amiket a jövőben használni fogsz. (Figyelem, a szolgáltatások minőségéért garanciát nem vállalok!)

Nem vagyok az a pedáns, rámolós típus, de vannak dolgok, amiket én is igyekszem úgy eltenni, hogy később könnyen, gyorsan megtaláljam. (Eltaláltad, leginkább az interneten talált információkra gondolok.)




A váltás persze nehezen ment. Tulajdonképpen véletlenül ismerkedtem meg a Springpad szervezővel és akkor jöttem rá, hogy mennyire kinőttem már a Delicioust.

Nem kell megijedni, senkit sem fogok programozási kérdésekkel terhelni. (Már csak azért sem, mert én sem értek hozzá.) A technikai részletekbe való bonyolódás nélkül is érdemes figyelni merre tart a hírek internetes megjelenítése.

A "hagyományos" irány a böngészőben való megjelentetés. Ennek korlátait, a különböző böngészők közti kompatibilitási problémákat, a mobilos böngészők korlátozott lehetőségeit valamennyien jól ismerjük.

Az iPhone megjelenése óta a hírek terjesztésének új sztárja az "app", vagyis az ingyen, vagy pénzért letölthető, kifejezetten az adott kiadvány megjelenítésére szolgáló alkalmazás. A hír-alkalmazások ellenőrzött megjelenést, a készülék lehetőségeihez szabott újfajta navigációt kínálnak. Nem is lenne velük különös baj, ha nem jelennek meg a táblagépek, illetve az alternatív mobil platformok (Androd, Windows7). Többféle, egymással nem kompatibilis platformra fejleszteni drága, a legtöbb újságban nincs annyi pénzt, hogy a költségeket kitermelje.

Mostanában egyre többen beszélnek arról, hogy a HTML5 az "igazi" megoldás. (Ha nem rémlik, mi az a HTML, akkor itt puskázhatsz.) Nagyon cifrázni nem akarom/tudom a dolgot, de az én olvasatomban arról van szó, hogy a csak egyes platformokon, készüléktípusokon működő, letöltendő és telepítendő hír-alkalmazásokkal szemben a HTML5-re írt újságok a megszokott böngészőkben jeleníthetők meg, ugyanakkor a speciális újság-alkalmazásokhoz hasonló élményt nyújtanak.


A HTML5-ön alapuló "web-app" máris sokak fantáziáját megmozgatta.

• A hosszabb terjedelmű tényfeltáró anyagokkal foglalkozó Center For Publc Integrity a napokban jelentette be, hogy a HTML5-alapú megjelenést új startégiájuk részévé tették.
• A holland De Pers lap olyan kiadáson dolgozik, ami iPhone, Android és Windows7 platformon egyaránt működik.
• Az AP HTML5-alapon készítette el azt a Timeline Readert, amitől mindenki (akinek sikerült megnéznie) el van ájulva.

Persze az egészben van egy kis (?) bibi. A HTML5 még nincs készen. A W3C fejlesztői vadul reszelik, de ennek ellenére is csak valamikor 2011. közepére ígérik a kész, valóban használható változatot.

Addig természetesen figyelni kell a fejleményeket, próbálgatni az új lehetőségeket. Nem gondolom, hogy  egy jelölő nyelv majd egy csapásra megoldja az újságírás valamennyi problémáját, de előbb-utóbb biztosan akadnak majd, akik képesek lesznek segítségével a jelenleginél szebb, jobb, használhatóbb felhasználói felületeket készíteni.

Tudom, akadnak olyan perverzek, akik élvezik, ha nagy táblázatokat böngészhetnek,de én nem tartozom közéjük. Ez persze nem lenne elegendő indok kerülőutak keresésére, de sokan vagyunk ebben a táborban.

Itt a blogban és a Twitteren is igyekszem megmutatni legizgalmasabb, legérdekesebb adatmegjelenítő (vajon ez a "data visualization" magyarul?) megoldásokat. Ezek többsége valóban mutatós, megvalósításukhoz azonban komoly szakértelem szükséges.


Az OpenHeatMap csodákra ugyan nem képes, viszont segítségével bárki képes unalmas, hosszú táblázatból weboldalba beépíthető, interaktív térképet készíteni.

Először is kell egy egyszerű, 2 hasábos táblázat. (Az egyik oszlopában például városokkal, a másikban az ott tartott aranyhörcsögök számával.) A táblázatot a Googe Dokumentumok táblázatkészítőjével célszerű megcsinálni, vagy importálással kell ide behívni. Ezek után nem kell mást csinálnunk, mint a kész táblázatot közzétenni, a kapott címet az OpenHeatMap megfelelő helyére beírni, majd a térképet publikálni, illetve a megfelelő weboldalba beépíteni. (Haladók még több kiegészítő lehetőséggel is cifrázhatják a dolgot.)

Megcsinálni szinte gyorsabb, mint leírni. (Kedvcsináló példákat az OpenHeatMap galériájában találhatsz.)

Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy ez az eszköz az újságírók számára is igazi jótétemény. Várom, hogy az OpenHeatMappal készült ábrák a hazai weboldalakon is megjelenjenek!

Sokszor megírtam már, hogy a podcastok (blográdiók, hangos blogok) lelkes híve vagyok. Sajnos én magam nem vagyok elég tehetséges/kitartó/ügyes, hogy saját műsorokat is készítsek, de szívesen hallgatom másokét. Egyelőre főleg külföldieket, mert a hazai felhozatal továbbra is meglehetősen szerény.

Ezúttal néhány programra szeretném felhívni azok figyelmét, akik esetleg készítenének hangos anyagokat, csak nem találtak még hozzá megfelelő alkalmazásokat.

Minden, a témával foglalkozó írás az Audacity-vel indít. Jogosan. Egyszerű, ingyenes, működik. Bonyolultabb, finomabb munkákra ott az Adobe Audition,  vagy a Sony szárnyi alatt (fél)profi eszközzé fejlődött Sound Forge - ezekért viszont fizetni kell.

Akinek unalmas az Audacity, saját szájíze szerinti ingyenes hangvágó-hangfelvevő programot keres, annak érdemes kipróbálnia a Hongkiat.com-on szemlézett 25 alkalmazást

A "normális" hangszerkesztő programokat természetesen letöltés után telepítened kell a gépedre. Az Aviary cég Myna alkalmazása azért különleges, mert letöltés nélkül, online használható. (Használhatod  tehát akkor is, ha nem a saját gépeden dolgozol.)


Talán külön említeni is felesleges, hogy az iPhone-ra is léteznek hangfelvevő/hangszerkesztő alkalmazások. Az iPhone ugyan (viszonylag) drága játékszer, de ha figyelembe veszed, hogy egy önálló digitális felvevő (amivel sem telefonálni, sem pedig szerkeszteni nem lehet) is nagyjából ugyanennyiért szerezhető be, talán elnézőbb leszel.

A transom.org bejegyzése két iphone-os hangszerkesztőt ismertet. Hogy a 10 dolláros Monle, vagy a 30 dolláros Hindenburg Mobile a jobb, döntse el mindenki maga. Egy biztos: az újságírók számára teljesen új helyzetet teremtett, hogy egy riportot megfizethető árú és elviselhető méretű eszközzel a helyszínen megvágva, készen "lőhetnek fel"  a szerkesztőség szerverére.

 Azt hiszem, igaza van azoknak, akik úgy gondolják, hogy a "jövő szerkesztőségében" a mostaninál sokkal kevesebb lesz az állandó munkatárs, nagyobb szerepe lesz a kívülről szerzett anyagoknak, így a "bedolgozó" szabadúszók munkáinak is.

Többször írtam már olyan oldalakról, ahol szabadúszók árulhatják magukat, illetve már kész anyagaikat. Vannak közülük gyengébbek, vannak jobbak, de eddig egyik sem tűnt átütőnek. Az Elance, amit mostanában fedeztem fel koncepciójában és megvalósításában is minden hasonló vállalkozásnál átgondoltabbnak és működőképesebbnek tűnik.

Az Elance piactérként működik, vagyis egymás mellett kínálják a munkáltatók a megbízásokat, illetve a munkavállalók saját tudásukat. Az üzlet tárgyát olyan munkák képezik, amiket órabérben, vagy projekt-alapon lehet elvégezni. (Nem hagyományos álláskereső portálról van tehát szó.)

A kínált munkáék többsége természetesen valamilyen programozás-féle, de azért szép számmal akad munka szövegipari szakmunkások számára is. A jelenleg a rendszerben található 850 ilyen természetű megbízás többsége egyelőre nem vezércikkekre, vagy filmkritikákra vonatkozik. A megbízók inkább sajtóközleményt, webes szöveget, blogbejegyzést, vagy termékismertetőt szeretnének készíttetni.

Tetszik az Elance, mert - sok hirdetési felülettel ellentétben - informatív és átlátható. Mindenkinek érdeke, hogy részletes információkat közöljön az "áruról", legyen az egy munka leírása, vagy egy munkavállalói profil.  Pontosan lehet látni, hogy ki mit (kit) keres és hogy mit kínál, milyen "előélete" van a rendszerben stb. A munkák menete a rendszeren belül ellenőrizhető és kontrollált körülmények között zajlik a honoráriumok kifizetése is. Többet mesélni nem is érdemes, javaslom inkább, hogy kattintgass kincsit az Elancer oldalai között, olvasd el a tájékoztató anyagokat, a szolgáltatással foglalkozó cikkeket, nézegesd az Elance blogját.

Minden nagyszerűsége ellenére nem hiszem, hogy a vezető kiadványok a közeljövőben ilyen piactereken szereznének maguknak szerzőket. Egyelőre inkább csak a szövegipari kulimunkákra lehet ilyen módon embert szerezni, minden egyéb megbízás esetében továbbra is meghatározó marad a személyes ismeretség, az ajánlás.

Biztos vagyok benne, hogy itthon is sokan örülnének egy ilyen piactérnek.  Sok cégnek (nem feltétlenül csak a kisebbeknek) rendszeresen problémát jelent, hol lehetne embert találni egy kisebb grafikai, programozói, szövegírói munkára. Különösebb számolgatás után is jól látszik azonban, hogy egy Elance-szintű rendszer kialakítása, bevezetése (reklámozása, feltöltése az induláshoz elengedhetetlen számú "áruval") akkora összegbe kerülne, ami a mi viszonyaink között soha nem térülne meg. Kicsi piac, korlátozott lehetőségek. Helyben vagyunk.

A hosszabb webes cikkek olvasása fárasztó. Vannak ugyan, akik tagadják ezt, de számos vizsgálat bizonyítja, hogy a felhasználók többsége nem szeret a weben hosszabb szövegeket olvasni. Magyarázat szerencsére akad bőven. Az egyik, hogy a "világító" képernyő fárasztja a szemet. A másik,  - ezzel az utóbbi hónapokban többször is foglalkoztam - hogy az interneten minket bombázó túl sok információ eltereli a figyelmünket, ezért nehezebb a hosszabb írásokra koncentrálni. (Nagyon erős jellemnek kell lennie annak, akinek a figyelmét egy hosszabb cikk olvasása közben sem tereli el egy link, cikkajánló, reklám, beérkező email, friss Twitter-csirip... ) Az emberiség jelentős része egyébként egyre kevésbé hajlandó 3000 karakternél hosszabb szöveg olvasásába bonyolódni, de ez egy másik problémakörhöz vezet...

Koncentráljunk most a még olvasni hajlandókra. Közülük sokan vannak, akik a képernyőn ugyan nem akarnak / hajlandók elolvasni egy hosszabb cikket, erre éppen nincs is lehetőségük, de szívesen elspájzolnák azt későbbi olvasásra. A legősibb módszer a kiválasztott cikkek nyomtatása: tömegközlekedés közben minden külső ingert (kivéve az utastársaink keltette hányinger) kizárva kitűnően olvashatók az A4-es lapok. (A nyomtatható változattal nem rendelkező oldalak - például a blogok - nyomatásához érdemes valamilyen "filéző" programot használni. Én mostanában a Readability nevűt szeretem.)

Sok-sok oldalt nyomtatni drága és nem igazán környezetbarát. Ráadásul egyre több embernek van valamilyen hordozható kütyüje, ami offline olvasásra is kiválóan alkalmas. Mostanában két olyan népszerű szolgáltatásba is  belefutottam amelyik a hosszú cikkek egyszerű mentését és offline olvasását támogatja. A Read It Later és az Instapaper alapelve nagyon hasonló, ízlés és a felhasználási mód kérdése, kinek melyik tetszik jobban. (Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a szolgáltatások nem közösségi linkmegosztók, hanem a teljes cikkek elmentését és későbbi offline olvasását is támogatják.) A mentés természetesen a szolgáltatás szerverén történik, vagyis ahhoz bármikor, bármilyen (támogatott) eszközzel hozzáférhetsz.

Kérdés persze, hogy mit szólnak mindehhez a kiadók? A Read It Later, az Instapaper és társaik elvileg új olvasókat szereznek, veszendőbe menő cikkeket mentenek meg. Gyakorlatilag azonban potenciális reklámfogyasztókat térítenek el, akik azután nyugodt, reklámmentes környezetben olvassák el a cikkeket. Ma még talán csak marginális jelenségről van szó, ezeket a szolgáltatásokat világszerte csak néhány millió ember használja, de most érdemes elkezdeni gondolkodni arról, hogyan illeszthető mindez az online újságok üzleti modelljébe. A hírek szerint az Instapaper már tárgyal néhány kiadóval, elképzelhető, hogy a közeljövőben egyes kiadványokon  közvetlenül is megjelenik a "Read Later" (nem a "Read It Later") gomb. Vajon mi lesz ennek az ára?

Tegnap, már "lapzárta" (blogzárta) után többször is belefutottam a Flipboard névbe, illetve az új iPad alkalmazást bemutató videóba. Ma már látom, hogy új sztár született, a "fából vaskarika" elvet a médiában sikerrel megvalósító eljárás, ami a közösségi médiából (egyelőre a Facebookról és a Twitterről) összerántott anyagokat mutatós, könnyen kezelhető, magazinszerű oldalakon tálalja.



Nekem továbbra sincs iPadem (nem sietek, megvárom a kiforrott, mindent tudó, gyors, 30 ezer forintos táblagépet), ezért csak mások lelkes beszámolóit tudom továbbadni.
Folytathatnám, de az átnézett tucatnyi cikkben és blogbejegyzésben többnyire ugyanaz olvasható.

A lelkes (és ügyes) RSS használóknak persze már nem újdonság, hogy hatékonyan egyetlen helyre össze lehet rántani több forrásról származó információkat, de mindennek a kombinálása egy gusztusos (és divatos) iPad-felülettel valóban jó ötlet. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a gyűjtés és a "tördelés" automatikusan, valódi szerkesztés, válogatás nélkül történik. A Flipboard szép, ügyes, de egy újabb olyan játékszer, ami a nagy tömegű információ felületes begyűjtését, a felszín kapargatását szolgálja Ha sikerül jelentős sikereket elérnie, az újabb szög lesz a hagyományos (itt: lassabb, mélyebb, alaposabb, figyelmesebb) médiafogyasztás koporsójába.

Adalék:

Ha kicsit többet akarsz megtudni a Flipboardról, illetve a céget alapító Mike McCue-ról, nézd meg avele készült interjút (26 perc)

Érdekesen alakul az online lappiac. Egyesek a fizetős falakból épített erődítményük mögé bújnak, mások pedig még az eddiginél is jobban nyitnak  tartalmaik megosztása felé.

Az előbbire természetesen a News International lapjai szolgáltatnak friss példát. Az utóbbira a Guardian új eszköze, a Guardian News Feed kínál érdekes megoldást.

A Guardian még májusban hirdette meg a Guardian Open Platform kezdeményezést. Ennek lényege, hogy a lap "digitális kimenetéhez" (API) hozzáférve bárki fejleszthet a lap tartalmára épülő eszközöket, vagy szolgáltatásokat. A "bárki" fogalmába a rengeteg külső fejlesztő mellett természetesen a Guardian szakemberei is beletartoznak, akik most rukkoltak ki első jelentős eredményükkel.

A Guardian News Feed a Wordpresshez (a legnépszerűbb ingyenes blogmotor) készült plug-in (vagyis beépíthető szoftvermodul). Segítségével a Wordpresst használó bloggerek nagyon egyszerűen beépíthetik a Guardian cikkeit bejegyzéseikbe.

Látszólag semmi újdonság. Sok online lap RSS-en keresztül  eddig is elérhetővé tette cikkei teljes szövegét. A Guardian megoldása azonban rafináltabb ennél. Először is, az "ingyenes" cikkhez hirdetést is mellékelne. A cikket közreadó bloggerek (vagy más online kiadványok) tehát a tartalomért cserébe terjesztik a Guardian hirdetéseit is. A GNF emellett azért is praktikusabb egy egyszerű RSS-ben átvett tartalomnál, mert lehetővé teszi, hogy a kiadó ellenőrizhesse a "kihelyezett" tartalmak teljesítését.

Nem hinném, hogy a Guardian News Feed rövid idő alatt átütő üzleti sikert érne el, de mindenképpen egy olyan, szimpatikus kezdeményezés, ami bizonyítja, hogy nem csak visszafelé (csomagolt tartalmak, fizetős falak), hanem előrefelé is lehet haladni.

Megszokhattok, hogy a Google folyamatosan reszel valamit alkalmazásain. Egyszer a  Gmailben tűnik fel egy új funkció, máskor a Google Readerben észlelünk apró változásokat. Általában örülünk ezeknek az újdonságoknak, néha kicsit bosszankodunk (vagy csak ragaszkodunk a régihez, mint a kényelmesre kitaposott cipőhöz), majd megszokjuk őket, megtanulunk velük élni. Mások persze az időnként bekövetkező Nagy Ugrások. Olyan, mint például a Google News mostani átalakítása.

A vezető hírek (Top Stories) alatt bukkant fel az új, Hírek neked (News for You) szekció, ahol a szokásos "rovatok" (belpol, külpol, gazdi, sport stb.) közül kiválaszthatod melyiket milyen gyakran akarod használni. Ennél is fontosabb,  hogy saját kulcsszavak segítségével új rovatokat definiálhatsz. (Talán leírni is felesleges, hogy beállításaidat később bármikor módosíthatod.)

A beállítások nem a jövőbeli információkra vonatkoznak, a szűrők azonnal működni kezdenek. A találatokat emailben, a Google Readeren, a Facebookon és a Twitteren keresztül azonnal meg is oszthatod ismerőseiddel. Az új szolgáltatás (a Google újabb szolgáltatásaitól eltérően) igen egyszerű, intuitív.

Tetszik. Máris szeretem. Közben persze jól tudom, hogy a Google ezzel a fejlesztésével is bizonyítani akarja, mennyire szereti az újságokat, milyen sokat tesz  megmentésükért. És persze nem akar kimaradni a hírek (más híreinek) közösségi terjesztésének piacáról sem, ahol a Facebook és a Twitter az utóbbi időben igencsak megizmosodott.

Mostanában talán túl sok elméleti kérdésekkel foglalkozó bejegyzést írok. Részben azért, mert engem most ezek foglalkoztatnak. Írhatnék persze hazai témákról is, de nincs miről. "Médiaalkotmány"? Akit érdekel, erről rengeteg helyen talál olvasnivalót. Nádori lett az Origo főszerkesztője? Hiszek Weyer Balázsnak, hogy csak formalitásról van szó, vagyis semmi sem változik. Postr.hu? Csendes tesztüzem, gyanúsan kevés szó esik róla.

Beszéljünk inkább a gyakorlatias dolgokról! Az elmúlt években több olyan szemináriumot is tartottam, ahol gyakorló újságírók figyelmét hívtam fel egyszerű, praktikus eszközök használatára. Szeretni szokták.  Most egy ilyen "gyorstalpalós" bejegyzés következik, amihez a kitűnő 10,000 Words blogból merítettem ihletet. (Ha azok közé tartozol, akik naprakészen ismernek és használ minden eszközt és akik szerint egy fél éves szoftver már régiség, akkor nyugodtan átugorhatod ezt a bejegyzést.)

Hogyan rakhatsz ki a webre eredeti dokumentumot?

Ha egy már a weben megtalálható dokumentumról van szó, természetesen a legegyszerűbb linkkel hivatkozni. rá Ha azonban a dokumentum tartalma szerves része a cikkednek, akkor a legjobb, ha azt a videókhoz hasonlóan beépíted a szövegbe. Erre nagyon jó a Scribd, ahova csak feltöltöd a dokumentumot (Word, PDF, Excel), azután az ott kapott beépítő kóddal egyszerűen beágyazod a szövegedbe. (Szerencsére ehhez nem feltétlenül kell értened, mit is tartalmaz ez a kód.)

Hogyan építhetsz be hanganyagot?

A korábbi kedvenc az Odeo volt, de az sajnos nemrég lehúzta a redőnyt. A 10,000 Words az eSnips.com oldalt ajánlja, ami egy beépíthető hanglejátszót is kínál. A szolgáltatás ingyen 5GB feltöltését teszi lehetővé, ne próbálkozz tehát teljes Wagner operákkal.

Hogyan méretezhetek át fotókat?

Ez a tipp természetesen nem azoknak szól, akiknek a gépén ott a Photoshop (és tudják is használni). A Resizr olyan szolgáltatás, ahol nehéz elveszni a lehetőségek között. Feltöltöd a képet, egy csúszka segítségével beállítod a méretet és letöltöd a végeredményt. Ha kicsit többet akarsz vacakolni a képpel, hasznos lehet a FotoFlexer. (Az ingyenes fotós eszközökből óriási a felhozatal. A 10,00 Words egy külön bejegyzésében 21 ilyen eszközt ismertet.)

Hogyan alakíthatsz grafikává adatokat?

Ha van Excel (természetesen legális) a gépeden és tudod is kezelni, akkor viszonylag egszerű a helyzeted. Viszonylag kevesen tudják viszont, hogy a Google Dokumentumok is alkalmas rá, hogy táblázatot grafikonná alakítson. Ehhez részletes segítséget is találsz. (Egyelőre csak angolul.)

Hogyan készíthetsz egy gyorsan beépíthető térképet?

Engem a javasolt UMapper és az Atlas egyaránt lenyűgözött. Az előbbi előnye, hogy nem kell feltétlenül bejelentkezned.

Ahogy a tippekkel lenni szokott, minden ilyen lista hiányos és mindenkinek megvannak a maga mániái. Te milyen eszközöket ajánlanál  az igyekvő, de véges technikai ismeretetekkel rendelkező újságírók figyelmébe?

Ismert nóta, hogy a régi, még a múlt századi médiaviszonyok alapján működő hírügynökségek nem képesek kiszolgálni a mai igényeket. Ezzel szemben igen drágák. Amerikában az Associated Press (AP) működéséről és persze árairól szólnak ezek a viták.

Az AP lecserélése persze egyáltalán nem egyszerű.A hírügynökség csak az Egyesült Államokon belül 1700 napi- és hetilapot, 5000 rádió- és tévéállomást szolgál ki hírekkel. (Ezen kívül  még 121 országba ad el anyagokat.)  A Publish2, az újságírók közti linkmegosztás hatékonyabbá tételén dolgozó startup vállalkozás most az AP trónjára tör. Legalábbis ezt állítják a nemrég elindított Publish2 News Exchange kapcsán.

A még béta állapotban működő webhely használatával bármelyik kiadvány néhány kattintássá eladóvá (hírügynökséggé) és mások információnak a vevőjévé válhat. A szerkesztő megszabhatja, melyik anyagukat melyik kiadványok, milyen mélységben, milyen feltételekkel láthatják, használhatják, illetve feliratkozhat más kiadványok anyagainak a követésére. Nem kell többé emailekben kapott információkkal, kopipészt anyagokkal küzdeni, mert az RSS-ben, vagy FTP-n keresztül kapott anyagok akár közvetlenül is beköthetők a szerkesztőségi rendszerbe. A Publish2 News Exchange rendszeren keresztül a kész anyagokon kívül ötletek, illetve cikkigények is megoszthatók. Ha például egy szerkesztő cikkre vágyik egy adott témáról, de nincs hozzá szabad kapacitása, szakértője, akkor a rendszerhez kapcsolódva esélye van rá, hogy megtalálja a megfelelő forrást.

 Az ötlet szép, a kezdetek biztatóak, de az eredmény nyilván attól függ, mennyien csatlakoznak a rendszerhez.) Természetesen AP tagjainak és előfizetőinek a számát akkor sem lehet rövid idő alatt elérni, ha ott elkezdődne a komolyabb lemorzsolódás. Mellesleg a hírügynökség nem csak a közösbe beadott anyagokat terjeszti, hanem 97 országban 243 tudósítói irodája is termeli az anyagokat.

Nem hiszem tehát, hogy Scott Karp és csapata rövid idő alatt lenyomná az AP-t, de mindenképpen érdemes tanulmányozni ezt az új hírmegosztás- koncepciót. Talán az MTI illetékeseinek is.

A legtöbb újságírót idegesíti az állandóan okoskodó, kukacoskodó, a kákán is csomót kereső olvasószerkesztő. A nyomtatott médiából a webre áttérve azután gyorsan belátják, hogy ennél már csak az olvasószerkesztő hiánya az idegesítőbb.

Bár léteznek olyan webes kiadványok, ahol működik olvasószerkesztő, az anyag mennyisége és a gyorstüzelő üzemmód (hírverseny, "ki másol először" mozgalom stb.) miatt az anyagok jelentős része ellenőrzés nélkül kerül ki a webre.

Ebben a helyzetben három megoldás kínálkozik, amiből az első (nagyon sok olvasószerkesztő foglalkoztatása és minden cikk előzetes ellenőrzése) nyilván járhatatlan. Marad az "javítsd ki magadban, magadnak / bosszankodj" (többnyire ez működik most), vagy a közösségi olvasószerkesztés.

Aki rendszeresen olvasgatja a Médiablogot tudja, hogy minden igyekezetem ellenére akadnak a szövegeimben elütések és egyéb hibák. Aki azonban nem a közzétételt követő percekben olvassa a bejegyzéseket, ritkábban találkozik ilyen hibákkal. A Médiablogban ugyanis már évek óta kitűnően működik a közösségi olvasószerkesztés. (Ezúton is köszönet minden segítőmnek!) A munkafolyamat nagyon egyszerű. Az éles szemű olvasók emailben jelzik a hibát, én meg amint tudom javítom azokat.

Akadnak persze fejlettebb módszerek is. Például a goosGrade. Ez az ingyenes közösségi eszköz /szolgáltatás többféleképpen használható. A "falra hányt borsó" üzemmódban bármilyen weboldalt szerkeszthetsz, javíthatsz (helyesírás, nyelvtan, tárgybeli tévedések, egyéb), de ezek a javítások természetesen nem az eredeti cikkben, hanem a szolgáltató oldalán jelennek meg. Ha viszont egy weboldal feliratkozik a szolgáltatásra, akkor email értesítést kap a javítási javaslatokról. Ott azután az összes közösségi eszközzel (hozzászólás, szavazás, megosztás, a szerkesztők pontozása stb,) fúrható-faragható. Nem hiszem, hogy a Times szerkesztői ide járnának ellenőrizni cikkeiket, viszont a mániákus hibakeresők - hibajavítók láthatóan jól elvannak itt egymás között.

Jóval praktikusabb a goosGrade - Wordpress együttműködés. Itt a blog tulajdonosa látja, hogy valaki javította a szövegét. Ha elfogadja a javítást, egyetlen kattintással korrigálhatja is az eredeti írást. (Sajnos a Médiablog nem Wordpress motorral működik - nem rajtam múlik.)

A goosGrade 2009. óta működik. Feltételezem, hogy léteznek más, hasonló szolgáltatások is. Eddig egyikből sem lett világsiker. Kár.
 

 Túl vagyunk a várva várt iPad-premieren. Akinek már van, most próbálgatja, akinek még nincs - ide tartozom én is - olvasgathatja a beszámolókat, közben csorgathatja a nyálát, vagy fanyaloghat.

Az Apple saját bemutatója természetesen nagyon szép és meggyőző. Az újdonsült iPad-tulajdonosok többsége is nagyon lelkes. Az első napok eladási számai meghaladják az előzetes várakozásokat. Mi persze azt szeretnénk tudni, milyen hatással lesz az iPad a tartósan gyengélkedő napi- és hetilappiacra?

A tudósítások szerint több tucat lap olvasható már az iPadon. Többségük azonban amolyan átmeneti kiadás, a webes lap kissé felturbózott változata. A kiadóknak nem volt idejük felkészülni az újfajta megjelenésre, illetve nem akarták azonnal túl nagy költségekbe verni magukat. (Hiába veszik az iPadot mint a cukrot, ezen a platformon egyelőre csak egy kisebb közönség érhető el.)

Az iPad lehetőségeit teljesen kihasználó újságokra egyelőre várni kell, érdekesek viszont az első próbálkozások tanulságai. Joshua Benton, a NiemanJournalismlab szerzője az USA Today és a BBC ipados kiadása alapján elképzelhetősen tartja, hogy az iPad nem a weben megszokott navigációt veszi át, inkább oldalról oldalra terelgeti az olvasót. Valószínű, hogy az iPaddal kialakított "bensőségesebb" viszonynak köszönhetően egy-egy kiadványból többet és alaposabban olvasunk el, mint a weben szoktunk.

iPad Magazine Art Direction from Brad Colbow on Vimeo.

Az ipados tartalomfogyasztás persze egyfajta visszalépéshez is vezethet (ezt már én írom, nem Benton). A webbel ellentétben, ahol az elmúlt években atomizálódott a tartalom, az iPadra újra teljes tartalomcsomagokat (teljes szám, heti előfizetés) vásárolunk meg. A csomagolt tartalom pedig olyan, mint a disznósajt: a színhús mellé még beledarálnak ezt-azt. Mindez jó a kiadóknak, jó a hirdetőknek, de biztos hogy jó nekünk?

Mindennek persze ára is van. Az iPad lehetőségeit valóban kihasználó tartalom előállítása munka- és időigényes. (A közeljövőben nyilván lasszóval fogják majd az iPad-fejlesztőket.) Erre leginkább csak a legnagyobb médiacégek képesek. Közülük is leginkább a látványos megjelenésben tapasztalatot szerzettek. Kérdés, hogy később mekkora lesz a piac, milyen magas lesz a belépési küszöb, melyik cégek lesznek képesek átlépni ezt. (Egyelőre a tartalombiznisz egyetlen nyertese ismert: A "terjesztésért", vagyis aaz Apple Store használatáért 30 százalék részesedét begyűjtő Apple.)

Azt hiszem, az iPad ideális választás lesz azok számára, akik nem a "végtelen választékot" igénylik, csupán néhány kedvenc kiadványukat szeretnék rendszeresen, kényelmesen olvasni.
Ha ezért fizetni is hajlandók, akkor ez alaposan betehet a Murdoch-féle fizetős webes elképzeléseknek.

Adalékok:

Két haza vélemény:

A Webisztán szerint az iPad egyelőre leginkább csak ígéret. Egyelőre lehet nélküle élni. Az okostelefon + netbook összeállítás ma még többet tud. Ami a tartalomszolgáltatókat illeti, a Webisztán szerint számukra egyre nehezebb lesz, hogy hatékonyan jelen legyenek minden platformon. Gyorsan hozzáteszem: egyben lehetőséget is.

Doransky úgy látja, hogy az iPad egy demó, ugyanakkor megmutatja, merre haladunk. Szerinte egy olyan világ felé, ahol lényegesebben kevesebb forrásból válogathatunk, nincs buhera, viszont egy egyszerűen használható készülékhez és működőképes alkalmazások hatalmas választékához jutunk.

Amikor egy kétgyermekes családban az anya bejelenti, hogy úton van az új testvér, általában az idősebb testvér fogadja lelkesebben  a hírt. A fiatalabb tart tőle, hogy a kistesó számára jelent majd nagyobb konkurenciát.  A világ egyik legismertebb laptervezője, Mario Garcia szerint az iPad érkezése előtt is nagyon hasonló a helyzet. A nyomtatott lapok kiadói várják új jövevényt, nagy lehetőségeket látnak benne, az online média képviselői viszont inkább riválisának tekintik az új platformot. (Szerintem joggal.)

Ami biztos:  "jön, jön, jön"... és "április 3-tól a boltokban..."  Persze nem a mieinkben. A premier az Egyesült Államokban lesz, azután a megszokott fontossági sorrendben következnek a többiek. (Mi majd valamikor, valahol, Lengyelország és Azerbajdzsán között...)

Úgy tűnik, az sem akadály, hogy az iPad egyelőre csak ígéret formájában létezik, máris veszik, mint a cukrot: 3 nap alatt még úgy is 152.000 darabot rendeltek, hogy az Apple kissé elbénázta a dolgot.

A kiadók persze leginkább azt szeretnék tudni, hogyan és mekkora részt hasíthatnak ki maguknak az iPad-üzletből. Nem véletlen, hogy a  New York Times, a Wall Street Journal, a Financial Times, a Guardian és a többi nagy lap vezetői hetek óta titkos tárgyalásokat folytatnak az Apple illetékeseivel. (Természetesen minderről részletesen beszámol a média.) Érthető, hiszen az Apple és a legnagyobb lapok közös érdeke, hogy a piaci megjelenéskor a  megfelelő kínálattal nyerjék meg a közönséget. De mi lesz azután?

Az egyik legnagyobb kérdés, hogyan fogják használni az emberek az új játékszert. Hordozható készüléknek túl nagy. (Nehéz elképzelni, ahogy az újságolvasók derékhadát kitevő amerikai / brit ingázók fél kézzel fogják és lapozgatják iPadjukat.) Asztali gépként (külső billentyűzettel) nincs sok értelme. Leginkább az üldögélős (fotel, kanapé) és a fetrengős (ágy) felhasználás a valószínű. Ez a fajta olvasás viszont nem annyira napilapoknak, mint inkább a magazinoknak és a "képeskönyveknek" kedvez.

Nyilván az iPad is képes egyszerű szövegeket megjeleníteni, de feltételezem, hogy aki kifizeti az 500+ dolláros készülékárat és egy újság/magazin előfizetési díját, az ennél többre vágyik. Az iPad multimédiás lehetőségeit kihasználó tartalom előállítása viszont drága dolog.  Pillanatnyilag csak a legnagyobb, saját multimédiás szerkesztőséggel rendelkező kiadók képesek rendszeresen ilyen anyaggal megjelenni. De vajon megéri nekik? Képes / hajlandó a közönség ezt megfizetni?

Az, hogy mennyit lehet kérni az iPadon árult tartalomért kényesebbnek tűnik, mint a készülék árazása. Sokan úgy gondolják (joggal), hogy mivel nincsenek gyártási (nyomda, papír) és terjesztési költségek, az iPadon árult tartalomnak lényegesen olcsóbbnak kell lennie a hagyományos, nyomtatott termékeknél. Azt, hogy a multimédiás tartalom előállítása sokba kerül, nehéz lesz az árban érvényesíteni.  Nincs mit tenni, be kell engedni a reklámokat. (A közönség egy része persze sikítani fog: "Hogy kerülnek reklámok a fizetős tartalomba?")

Mekkora lehet az iPad-tartalmak reklámpiaca? Az előzetes pletykáék szerint gyártási nehéz ségek miatt mindössze 300.000 darab lesz az induló készlet. (Gyanítom, hogy ez is csak egy újabb trükk.) Akárhogy is, az iPhone "terjedési sebessége" a Kindle térhódítása és más hasonló adatok szorzása, összeadása és gyökvonása után sem valószínű, hogy a következő 3 évben többet adnának el belőle 5 millió példánynál. Az Apple szemszögéből persze nagyon szép szám,  viszont  5 millió tulajdonos nem jelent 5 millió újság-előfizetőt, ráadásul az olvasnivalót vásárlók is sok kiadvány között oszlanak meg.

Sok az ismeretlen, sok minden nem világos még. Az viszont egyértelműen látszik, hogy rövid távon nem az iPad lesz az a platform, ahová a nyomtatott média menekülni tud.

Ahogy minden online újság, a Guardian is keresi a hagyományos újságcímlap webes megfelelőjét. "Valami olyasmi kellene, ami egyesíti egy nyitóoldal, egy hírgyűjtő és egy látványos grafikus felhasználói felület (GUI) előnyeit." - vakarják bizonyára a fejüket a hivatásos fejvakarók.

Amit most kitaláltak, az a Hírmátrix Guardian Zeitgeist. (Nyilván britek is azt gondolták, hogy idegen névvel jobban eladható az egyébként nem, teljesen egyedi áru.)


Nem csalás, nem ámítás, ez a Zeitgeist igen közeli rokona a "mi"  Hírmátrixunknak. (A Guardian fejlesztői az ötletet nyilván nem tőlük szedték. Mint annak idején erre több hozzászóló is felhívta a figyelmet, a NOL terméke "nem előzmény nélküli"...)

A Zeitgeist bizonyos értelemben kevesebbet tud, mint a Hírmátrix, mert nem játszik a négyszögek méretével (nem jelzi az egyes témák fontosságát) - ennek köszönhetően nem is töri kiszámíthatatlan módon a sorokat.

Fontos különbség, hogy a Zeitgeist felületén megjelenő híreket nem csak a Guardian felhasználói, hanem az "újság" híreit a közösségi hálózatokban továbbadók, csócsálók, véleményezők is vezérlik.

Nem ismerem az adatokat, nem tudom, mennyire dobják meg a forgalmat ezek az eszközök, játéknak viszont nem rosszak. Úgy húsz percig.

Azért találhatnának egy rendes nevet szegénynek.

A webes munka szakértői lényegében ugyanazt mondják, mint a papok: Meg kell tanulni ellenállni a kísértéseknek. A hatékony munka érdekében ki kell zárni a zavaró ingereket. A webes munka során ehhez szerencsére lelkünk megacélozásán kívül néhány eszköz is a rendelkezésünkre áll.

A legfontosabb - mondják az okosok - , hogy válasszunk olyan környezetet, ahol semmi sem zavar minket. Nem az írás helyszínéről van szó, hanem a felületről, ahova írunk. Ilyen például az Ommwriter, ami ugyan csak Mac-en működik, de  azért egy videó erejéig mi, kirekesztettek is megcsodálhatjuk. Nekünk PC-használóknak ott van a kissé fapadosabb Darkcopy,  - itt aztán valóban nincs semmi zavaró inger.

Eddig nem találkoztam ezekkel a programokkal, mégis ismerős számomra a történet: A '90-es évek közepén egy ősöreg Mac Classic gépen dolgoztam, amihez valakitől (floppyn) kaptam egy MacWrite szövegszerkesztőt. Igen egyszerűcske kis alkalmazás volt, éppen ezért szerethető (és használható). Néhány évvel később vettem egy PC-t, aminek következményeként áttértem a Word használatára. Éveken keresztül emlegettem naponta a boldog időket, amikor még az én kis buta szövegszerkesztőmmel dolgozhattam... Ez a kínlódás egészen addig tartott, míg meg nem jelent a Writely, későbbi nevén Google Docs.

Persze van az egészben egy jó adag abszurd is. Veszünk egy drága gépet, majd egy külön erre a célra készített szoftverrel egy primitívebb eszközt utánozunk.

Előző életemben, amikor hangmérnökként dolgoztam egy szakmai vásáron egy nagyszerű (és borsos áru) effektberendezés gyártója nagyon meggyőző felvételekkel bizonygatta készüléke lehetőségeit. Valóban, a bemutatott  country-felvételen a "honky-tonk" zongora éppen úgy szólt, mint egy vadnyugati saloon hangolót soha nem látott pianínója, pedig a felvétel egy hipermodern stúdió vadonatúj, vagyonokat érő Steinway koncertzongorájával készült. A jól hangolt zongora kristálytiszta hangját azután a 6500 dolláros készülék segítségével lebutították, eltorzították, elhangolták. Nagyjából 25.000 dolláros befektetéssel és sok munkával sikerült egy bármelyik ócskásnál 40 dollárért beszerezhető hangszerroncs hangját előállítani.

A túlbonyolított dolgok világában egyre több ember vágyik az egyszerűségre. A baj csak az, hogy a legtöbb egyszerű (vagy annak látszó) dolgot is csak bonyolult úton tudjuk előállítani.

Nekem eddig a skiff (vagyis szkiff) az egypárevezős sporthajót jelentette, - mindig szerettem volna egyet -, de most megváltozott valami.  A januári CES-en ugyanis bemutatkozott a kifejezetten napi- és hetilapolvasásra kifejlesztette  Skiff e-olvasó.

A Skiff nem  a századik E Ink kijelzős olvasó, hanem valami más. (Az Amazon-féle Kindle-től a Nook-on át át a kínai készülékekig eddig valamennyi készülék ugyanolyan módon jelenteti meg a tartalmat. Az igazi különbség  leginkább az "egyéb" szolgáltatásokban - kezelés, vezeték nélküli kapcsolat, elérhető tartalom - van.)

A Skiff fejlesztője ugyan egy fiatal ("start up") vállalkozás, komoly súlyt ad viszont nekik, hogy mögöttük az egyik legnagyobb amerikai médiavállalkozás, a Hearst Corp. áll. Miközben ugyanis a legtöbb nagy lapkiadó a már létező olvasókon való publikálással próbálkozik, a Hearst saját útját járja.

A beszámolók szerint a CES-en bemutatott készülék valóban "más, mint a többi". A csaknem 30 cm képátlójú, ultravékony, hajlékony lap alapvetően különbözik az eddigi merev, keretbe foglalt e-olvasóktól. (A kijelzőt az LG gyártja.) Kipróbálói szerint a Skiffel sokkal gyorsabban lehet lapozni, mit a többi e-olvasóval. (A legtöbb olvasó nagyjából 2mp alatt vált oldalt, ami újságolvasásklor elviselhetetlen hosszú időnek hat.)

Az "apró" szépséghibák közé tartozik, hogy a Skiff még nem tud rendesen színeket megjeleníteni. Állítólag az év végéig megoldják a dolgot. (Én is ezt mondanám.) A komolyabb gond az, hogy még sem a premier idejét, sem a készülék árát nem tudják megmondani.

Az e-olvasók paradoxona, hogy a túl kicsi kijelzővel felszerelteken nehézkes az olvasás, a túl nagyok használata pedig kényelmetlen. (Te el tudod képzelni, hogy a zsúfolt 7-es buszon előkapsz egy fél méter átmérőjű e-újságot?)

A dolgok megszokott menete szerint az újságíró kitalál egy témát, amiről azt gondolja, hogy érdekli az olvasókat. Megírja, bekerül a lapba / kikerül a webre, az olvasó elolvassa (esetleg olvasói levelet, vagy hozzászólást ír).

Jay Rosen új vállalkozása (vagy inkább játékszere), az ExplainThis.org (MagyarázdMeg) éppen fordítva működik. Az olvasó kérdez, az arra járó és a téma iránt érdeklődő újságíró pedig válaszol. Vagy esetleg több újságíró is.

Lehet szavazni  - a kérdéseket és a válaszokat (?) minősíteni -, sokféleképpen keresgélni, Facebook Commenttel regisztrálni.
Egyszerű, szép, korszerű az egész - csak kevés a felhasználó. Vajon lesznek többen, vagy marad a mostani, kísérleti szinten minden?

Már tudjuk, hogy iSlate (vagy iGuide) lesz a neve, január 27-én (vagy 26-án) lesz a premierje, 25 (vagy 18) centiméter átmérőjű, színes érintőképernyője lesz, csak azt nem tudjuk, mire használjuk.

Az iSlate (vagy nevezzük bárhogyan) sokak szerint az az "új csoda", ami logikusan illeszkedik az iPod - iPhone vonalba. Mások máris Kindle-gyilkosnak titulálják az új eszközt. Vannak viszont, akik azt állítják, hogy az iSlate nem más, mint egy "igazi" billentyű nélküli, érintőképernyős számítógép, vagyis táblagép (tablet computer). A kiszivárgott (?) specifikáció szerint van benne némi igazság.

Az eddig piacra került e-olvasókon (Kindle, Sony Reader, Nook stb.) ugyan egyre több napi- és hetilap olvasható, ezek azonban mégiscsak könyvolvasók. Hiányzik az "igazi" újságok hosszú idő alatt kialakult, hatékony "felhasználói felülete", hiányoznak a színek, az idegesítően lassú lapozás miatt pedig a tartalom "gyors átfutása" szóba sem jöhet.

Az iPhone hihetetlen sikere éppen az újfajta, intuitív felhasználói felületnek, az újfajta, de mégis ismerős, digitális, de mégis emberi felhasználói élménynek köszönhető. Amennyiben valami ilyesmi valósul meg nagyobb méretben - a legtöbben ezt várják - megjósolható a siker.

Azt azonban máris tudni lehet, hogy az iSlate lényegesen több lesz, mint egy e-olvasó. Multimédiás központ lesz (beépített projektorral), ami egyebek között könyvek, újságok, tankönyvek olvasására is alkalmas lesz. Mindennek persze nagy lesz az ára. Pénzben kifejezve nagyjából 1000 dollár.

Hogy milyen hatással lesz mindez a heti- és napilapokra, azt még csak találgatni tudjuk.
Az iSlate-en való megjelenéshez a lapoknak egy újabb formátumot kell előállítaniuk. (Print, web, iPhone, Kindle, iSlate...szép kihívás.) Ha valóban ki kívánják használni a készülék lehetőségeit, akkor színeset-szagosat. (Elképzelhető, hogy a rászoktatási időszakban a felhasználói élmény fontosabb lesz, mint maga a tartalom.) Az új platformon azok lehetnek a sikeresek, akik már most megfelelő videó- és multimédia háttérrel, tapasztalattal rendelkeznek.

Az új tartalmakat nyilván az Apple Store-on keresztül lehet majd megvásárolni és letölteni az iSlate-re. (Doransky szerint az iSlate nem más, mint trójai faló az Apple Store-hoz.) Kérdés, hogy lapszámonként, vagy cikkenként tudjuk-e majd megtenni ezt. A lapszámonkénti vásárlás erőltetése visszalépés lenne a "csomagolt tartalom", az árukapcsolás a weben már meghaladott világába. A cikkenkénti vásárlás viszont lehetetlenné tenné  a cikkeknek azt a fajta szoros összekapcsolását, ami az "iSlate-élmény" lényegét jelenthetné. (A zeneipar egyszerűbb helyzetben van, hiszen a korábban albumba rendezett zeneszámok lényegi értékvesztés nélkül értékesíthetők darabonként is.)

Márciusban várhatóan a piacra kerül az iSlate. Ha csak az Apple-fanatikusok veszik meg, akkor is komoly eladások várhatók az év végéig. Azt viszont csak hónapok múlva tudhatjuk meg, lesz-e ez bármilyen hatással a lapkiadók kasszájára.

Adalékok:

Az iSlate-re ugyan még legalább 3 hetet kell várnunk, de a vele foglalkozó cikkek száma igen gyorsan nő. Aki keres, (könnyen) talál.

Műszaki érdeklődésűeknek itt a bejegyzésben is említett specifikáció. (Hitelességéért nem vállalok garanciát)

Ugyan nem a legfrissebb, de szerintem eddig a legjobb David Carr (NY Times) elemzése.

A SOGOWAVE lelkesedését ugyan túlzottnak tartom, de befűzöm, hogy legyen itt egy optimista vélemény is.

Egy érdekes videó a "táblákra" optimalizált újságokról.

A NYTimes.com állandóan próbálgatja, merre is lehetne továbbfejleszteni az online újságot. Többnyire sikerrel. Ilyennek látszott az egy éve indított  Times Extra szolgáltatás, ami médiában megszokottól radikálisan eltérő elvre épült: A versenytársak kizárása helyett maga hozta be őket: Saját címei alá bekötötte a konkurens kiadványok azonos témában megjelentetett írásait. Az elv tetszett, a megvalósítás elég ronda volt.

A Times néhány nappal ezelőtt bejelentette, hogy megszűnik a Times Extra. A nyilatkozó vezetők valami olyasmit mondtak, hogy nem a kifelé hivatkozást akarják felszámolni, hanem valami jobb megoldást keresnek. Így legyen!

A NYTimes.com fejlesztői egy új "játékszerrel" kárpótoltak minket. Ez a Times Skimmer, ami az újságoldalak eddigitől teljesen eltérő megjelenítését teszi lehetővé.


Az olvasó maga döntheti el, hogy a nyomtatott újságok címlapjához hasonló weboldalakat, hagyományos weboldalakat, egyszerű linkekből álló listákat stb. kapjon.

Amellett, hogy a Times szeretné hogy az olvasók megbarátkoznának végre a képernyős olvasással, a Times Skimmer nyilvánvalóan újabb lépés az okostelefonok és az e-olvasók felé. Mindegy min, hol olvasol, a Times Skimmeren megtalálod a számodra legjobb formátumot. Majd egyszer. Most ugyanis az oldal olyan lassan működik, hogy úgy érzed magad, mintha 1995-ben, modemen keresztül interneteznél. (Úgy látszik, átmeneti hiba volt.)

A múlt héten találtam a Columbia Egyetem Új Média Tanszékének Blogtalkradio-csatornájára.
A témák érdekesek, az adásokat a tanszék dékánja Sree Sreenivasan vezeti. Régóta olvasom írásait, még soha nem csalódtam benne.

Azonnal ki is szúrtam magamnak Az Advanced Google Docs and Cloud Computing for Journlists (Google Dokumentumok haladóknak...) című beszélgetést. A résztvevők között két gyakorló újságíró mellett ott van a Google a Docs-ért is felelős termékmenedzsere és a Google együttműködésen alapuló eszközeivel (Docs, Gmal, Calendar) foglalkozó kommunikációs menedzsere

Aki ismeri a Google Docs alkalmazást annak nem kell elmesélnem, mennyire praktikus, egyszerű ebben dolgozni. (Természetesen ezt a bejegyzést is abban írom.) Mivel a webre dolgozom, nincs szükségem a Word millió funkciójára. (őszintén szólva csak zavar, hogy a Microsoft állandóan ki akarja találni a gondolataimat - általában rosszul). Sokkal fontosabb, hogy bármikor, bármilyen internethez kapcsolódó gépen el tudom érni anyagaimat. Szerintem az minden, többfelé dolgozó újságíró számára is óriási előny.

A másik fontos szolgáltatás az anyagok megosztása. Egy normális szerkesztőségi rendszernek persze tudnia kell ezt, de hát kevés helyen működik normális szerkesztőségi rendszer. Küldözgetik tehát az emberek egymásnak a Word dokumentumokat és próbálják nyomon követni a javításokat, változtatásokat. Még ha sikerül is ez, rengeteg energiát emészt fel. (Dolgoztam már olyan szerkesztőségben, ahol kisebb pánikot okozott, amikor egy interjúalany a Word korrektúra eszközével kidekorált anyagot küldött vissza. Már elkezdték újra begépelni a szöveget, amikor megmutattam, hogyan lehet elfogadni a változtatásokat...)

"Szép, szép, de mi van akkor, ha holnap nem érem el a ma elkezdett cikkemet, illetve a Google Docs-on tárolt korábbi anyagaimat?" Ismerős a kérdés? Akiben a kényelem iránti vágy legyőzi a félelmet, azok használják a Google Dokumentumot, akikben a biztonság iránti vágy az erősebb, azok megmaradnak a saját gépen tárolt dokumentumoknál.

A  Columbia J-school műsorából most hallhattam, hogy  100 százalékos biztonságot ugyan egyik rendszer sem adhat, de a Google Docs (és a Gmail) szó szerint bombabiztosak: leveleidet, dokumentumaidat több szerverre "szórják szét", vagyis egy merevlemez sérülése esetén nem száll el több évi munkád. levelezésed. (Ehhez képest nem tűnik anniyra biztonságosnak, ha a számítógéped "vinyóján" tárolod életművedet.)

 Számomra a technikai részleteknél sokkal meggyőzőbb, hogy kiderült: nincs külön "külső" és "belső" Docs (Gmail, Calendar). Nemcsak a Googe az adásban megszólaló szakemberei, de Sergey Brin és Larry Page (a Google alapító-vezetői) is ugyanazokat az eszközöket használják, mint mi. Ennek oka igen egyszerű: hisznek bennük.

A másik jól ismert félelem, amiért egyesek ódzkodnak a Google Docs használatától,  hogy a Nagy Testvér belelát a dokumentumokba. A Google emberei a műsorban elmondták, hogy a tartalmat nem figyelik, számukra csak az az információ fontos, hogy valaki éppen használja, vagy nem használja a rendszert. Nagyon fontos viszont a bizalom fenntartása. Ennek egyik formája, hogy bárki bármikor egyszerűen exportálhassa a Google Docs-ban készített anyagait. A verseny óriási, csak a bizalom biztosíthatja, hogy a felhasználók továbbra is használják a szolgáltatást.

Tulajdonképpen ez a gondolatmenet jól érvényes a médiára is: Csak a bizalom tarthatja meg, késztetheti rendszeres visszatérésre az olvasókat. Az online újságok sem zárhatják be (pl. befelé mutató linkekkel) az olvasókat. Meg kell adni a választás, a gyors továbblépés lehetőségét.

Ha részletesebben is érdekel mit kezdhet egy újságíró a Google Dokumentumokkal, feltétlenül olvasd el Jeremy Caplan Google Docs for Journalists című kalauzát.

Ha szeretnéd megérteni a cloud computing lényegét olvasd el a hvg.hu Felhősödő hálózatok - hova lesznek az adatok a gépünkről? című cikkét.

Adalék:

Tíz mód arra, hogy ne dolgozzunk (annyit)

Tudjuk, hogy a különböző toplisták csalókák, a világ nem rendezhető listákba, mégis imádjuk az ilyen összeállításokat. A Read Write Web a tavalyi sikeren felbuzdulva idén megint összeállította a világ legbefolyásosabb weboldalainak listáját.

Ez a  lista egy viszonylag kevéssé ismert szolgáltatás, az ://URLFAN segítségével készült. Ez, a  gyakran használt elemzőszolgáltatásokkal (Alexa or Compete) szemben nem a forgalmat, hanem az említéseket figyeli, vagyis a Technoratihoz hasonlít, de attól eltérően nem csak a blogokat, hanem a blogokat és a weboldalakat is figyeli. Ebből adódóan persze torzít is: előnyben részesíti a sokat, gyakran hivatkozó közösségi médiát. Az ://URLFAN egyébként  3,783,534 webhelyet 302,023,552 blog posztot 5,948,937 RSS értesítőt figyel.

Ennyi magyarázkodás helyett jöjjön a lista (zárójelben a tavalyi számok):

#1. en.wikipedia.org (1)
#2. youtube.com (3)
#3. flickr.com (2)
#4. twitter.com (9)
#5. google.com (4)
#6. myspace.com (6)
#7. facebook.com (-)
#8. imdb.com (5)
#9. nytimes.com (7)
#10. apple.com (8)

Az RWW a további listát nem közli, csak szemezget a helyezések között.

#23 techcrunch.com (#25)
#26 huffingtonpost.com (#32)
#33 engadget.com (#28)
#37 boingboing.net (#29)
#39 gizmodo (-)
#41 mashable.com (#91)
#53 arstechnica.com (#50)
#60 lifehacker.com (#63)
#78 readwriteweb.com (#97)
#93 smashing magazine (-)

Mindenképpen érdekes, hogy a Twitter jelentőset lépett előre, a Facebook pedig csak idén került fel a listára. Érdemes összevetni ezt a listát a legnagyobb látogatotságú híroldalak listájával. Az ottani listavezetőknek (Yahoo, CNN, MSNBC) nyoma sincs itt. Ez is mutatja, hogy a "használják", meg a "beszélnek róla" nem mindig esik egybe.

Természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek és beírtam a legismertebb hazai oldalak nevét is az ://URLFAN-ba. (Az eredmény teljesen tudománytalan, nem szabad túl komolyan venni!)

#  5754 Index
# 16140 Origo
# 20969 Nol
# 28040 hvg.hu
# 38544 iWiW
# 57190 Hírszerző
# 91264 Magyar Nemzet Online
#200100 blog.hu

Sokan mondják, hogy podcasting halott. Szerintem inkább élőhalott. Nem lett belőle divat, nem terjedt el, egyszerűen csak van. Meggyőződésem azonban, hogy az ok nem a hangos műsorok elutasítása, hanem a podcasting elvének a nyakatekertsége.  (A podcasting az mp3 fájlok és az RSS keresztezéséből született. Mivel az RSS-t sem lehetett az internetező tömegeknek jól "eladni", a podcasting is reménytelen helyzetbe került.) A podcasting viszonylagos sikertelensége azonban nem jelenti azt, hogy el kellene felejteni a hangos programokat. A podcasting és a webes hang nem szinonimák.

Sok anyag van, ami hangos formában él meg a legjobban. Tapasztalatom szerint leginkább  rétegtartalmak (nich content) készítésekor alkalmazhatók jól az itt következő megoldások:

1. Posterous- Nem szeretnék most elmerülni a "Lifestream blogolás" szépségeiben, csak arra kívánom felhívni a  figyelmet, hogy erre a szolgáltatásra (regisztráció után) elég egy emailben csatolt fájlként elküldeni az mp3 formátumban elkészített műsort és az "magától" készít belőle egy hanglejátszóval ellátott hangos blogbejegyzést. Erre senki sem mondhatja, hogy bonyolult.

2. Slidecasting - A Powert Point prezentációkat "webesítő", azokat megoszthatóvá tevő Slideshare nagyszerű szolgáltatás, viszont a legtöbb anyaggal az a baj, hogy illusztrációnak készült, önmagában nem teljes értékű. A Slidecasting segítségével egyszerűen lehet a képváltásokkal szinkronizált hangot rakni a diasor alá. Itthon meglepően kevesen élnek ezzel a lehetőséggel.

3. A BlogTalkRadio lehetőséget teremt rá, hogy mindössze egy telefon segítségével "élő" (internetes) rádióműsort készíts. A BTR ennél természetesen sokkal kifinomultabb szolgáltatásokat kínál: a műsor virtuális stúdiójában igen rugalmasan kezelheted telefonon bejelentkező meghívott vendégeidet, vagy a betelefonáló hallgatókat, utólag archívumban helyezheted el műsoraidat stb. Az ingyenes szolgáltatás is rengeteg lehetőséget kínál, de akinek ez sem elég, néhány dollárér emelt szintű szolgáltatásokat vehet igénybe.

4. A Soundslides régi kedvencem. Leginkább fotósorozatok hangosítására alkalmas. Egyszerű használata miatt az újságírók imádják. (Nem értem, itthon miért nem harapott még rá még igazán senki.)

5. Camstasia Studio - Elég sok olyan program létezik, amivel fel lehet venni ahogy az ember tesz-vesz a képernyőn, de a Camstasia Studio lényegesen többet tud ennél. A rengeteg képszerkesztési lehetőség (közelítés, kitakarás, kiemelés stb.) mellett sok lehetőséget biztosít a hang szerkesztésére is.

A felsorolás nyilván nem teljes, csak olyan szolgáltatásokat említettem itt meg, amikkel valamilyen módon "találkoztam" már. Az első három ingyenes, a többi teljesen működő, korlátozás nélküli "demo" változattal kipróbálható. (Meggyőződésem, hogy a programokért kifizetett néhány dollár gyorsan megtérül.)

Ha olyan témával foglalkozol, amiben már ezren vannak előtted, nehezen fogsz tudni egy hagyományos bloggal, hírlevéllel, vagy "infotermékkel" kitűnni. Ha jól beszélsz, jól kérdezel, képes vagy érdekes, okos embereket bevonni, érdemes megpróbálkozni valami "hangossal"!

Gary Hayes "műszere" a Social media meter azt mutatja, mennyien használják éppen most, illetve mennyien használták egy napja/egy hete/egy hónapja/egy éve a legnépszerűbb közösségi eszközöket. Nem csak jó játék, de tanulságos is.

Természetesen a májusi előzetes beetetés bejelentés óta engem is foglalkoztat, milyen is lesz az email leváltását ígérő Google Wave, de nem lettem depressziós, amikor nem kaptam azonnal meghívót az új eszköz kipróbálásához. Arra gondoltam, biztosan lesznek nálam okosabbak, ügyesebbek, több szabadidővel rendelkezők, akik majd küzdenek vele, én meg majd megkapom tőlük az alaposan leszűrt információkat.

Jól kalkuláltam. Elég elolvasni az Index és a Webisztán összefoglalóját ahhoz, hogy kiderüljön: A Wave hozzáférést birtokolni ugyan nagyon menő dolog, egyelőre azonban szó sincs róla, hogy a hullámzás kiszorítaná a levelezést, vagy a csetelést.

A múlt hét közepén @bulvarcsirip (twitteres "ismerős") váratlanul felajánlott egy Wave-meghívót, amit természetesen nem utasítottam vissza. Így azután valamennyi személyes tapasztalatra is szert tehetettem.

Ahogy látom, sok kezdő "hullámlovasnak" az a legnagyobb baja, hogy nincsenek olyan ismerősei, akik szintén rendelkeznének Wave-hozzáféréssel. Azt hiszem, még átütő siker esetén is hosszú ideig ez lesz a Wave legsúlyosabb problémája: Nem azzal "hullámozunk, akivel szeretnénk, hanem akivel tudunk.

A Google nyilvános béta tesztje egyben hihetelenül hatásos marketing akció is. A hiány (korlátozott számú meghívó) sokszorosára gerjeszti az igényt, közben persze mindenki a Wave-ről beszél. (Természetesen a boldog Wave-felhasználók által indított hullámok legfőbb témája is maga a Wave.) Ha sikeres lesz - ez még korántsem teljesen biztos - gyorsan növekedhet a felhasználók száma. De mennyire? A példátlanul sikeres Facebook felhasználóinak száma nemrég lépte át a  300 milliót. Összehasonlításképpen: egy 2007-es adat szerint világszerte 1,2 milliárd ember használ emailt. Mikor lesz tehát, hogy "normális" (nem "geek") ismerőseid 90 százalékával tudsz majd hullámozni? Mi lesz az átmeneti időben? Hogyan tud majd a Wave együttműködni a többi levelezőrendszerrel?

A Wave természetesen még nincsen kész. Nem minden működik úgy, ahogy kellene, meglehetősen lassú, kicsi még a kiegészítő alkalmazások választéka. (Vagyis valóban  nyilvános béta üzemmódban működik.) Ennek ellenére máris látszanak a benne rejlő lehetőségek. A Wave sokféle kommunikációt támogat. A csettől a wikiig számtalan átmenettel úgy használjuk információmegosztásra, közös munkára, ahogy csak akarjuk.
Az egymásból kiinduló hullámok elvileg valóban alkalmasak a hagyományos emailezés kiváltására, a rettenetes (munkahelyi) email-folyamok megszüntetésére. Rendkívül egyszerűvé teszi a beszélgetésekbe történő bekapcsolást, megjegyzések beszúrását, a  vélemények szerkesztését, javítását. Mindennek csak egyetlen "apró" feltétele van: Hogy legyen mindenkinek Wave-hozzáférése. (Addig kicsit olyan a dolog, mintha Gmailen csak gmailes ismerőseiddel tudnál levelezni.

Valószínű, hogy a Wave éppen oda nem tud majd behatolni, ahol a legnagyobb (?) szükség lenne rá: a nagyvállalati, közigazgatási környezetbe. Ahol eddig is tűzzel-vassal harcoltak a Google Documents, vagy az MSN ellen, ott holnaptól sem hisznek majd az efféle "megbízhatatlan" eszközökben.

Nem hiszek tehát az azonnali és teljes Wave-forradalomban, viszont  éppen az újságírók számára látok szinte azonnal használható lehetőségeket. Legközelebb erről írok. Mindenesetre elindítottam egy hullámot a Wave-felhasználó újságíró ismerőseim között.

Ahogy azt már számtalan híroldalon és az azokat visszhangzó blogokon olvashattad, október 19-től 100 másik boldog országgal együtt nálunk is kapható lesz az Amazon e-olvasója, a Kindle.

Ma már elég sokféle e-könyvolvasó (e-olvasó) kapható, biztos vannak a Kindle-nél szebbek, okosabbak, használhatóbbak, olcsóbbak, de a Kindle egyelőre behozhatatlan előnye az Amazon 290.000 könyvből álló kínálata. Aki ezekből a könyvekből (újdonságok 12, régebbi könyvek 6 dollárért) akar rendszeresen vásárolni, azok számára október 19-én elérkezik a Kánaán.

Pofára esnek viszont mindazok, akik eddig abban reménykedtek, hogy az e-olvasók oldják majd meg a nyomtatott sajtó problémáit. A Kindle-üzlet teljesen központosított, a kis országok kis kiadóinak esélyük sincs arra, hogy bekerüljenek az Amazon kínálatába.

A Kindle 100 országban való felbukkanása  alaposan átrendezheti az e-olvasók piacát. Azt a piacot, ami egyébként eléggé kiismerhetetlen. A tekintélyes Forrester Research májusban még 2 millió készülék eladását jósolta 2009-re, nemrég 3 millióra módosította előrejelzését. Ebből 900.000 készülék a karácsonyi rohamban kel majd el. (Te is benne leszel?)

Akik most karácsonyra Kindle-t vesznek valószínűleg nem fognak néhány hónap múlva másik, az Amazon formátumával nem kompatibilis e-olvasót venni, viszont hosszabb távon a versenytársak sem fogják tétlenül nézni, hogy az Amazon letarolja a piacot.

Önmagában életképes lehet bármelyik e-olvasó? Van még üzleti modell az Amazon lejátszó + olvasnivalók modelljén kívül? Sokan szeretnék tudni a biztos választ.

Lassan mindenki elfelejti a hogy Twitter eredeti koncepciója az életjelek folyamatos küldése ("mit csinálsz éppen?") volt. A kutatások és a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy egyre többen használják a szolgáltatást linkek megosztására.

Vacakolhatsz a Twitter oldalán, , vagy használhatsz különböző eszközöket (pl. TweetDeck) a lényeg az, hogy a 140 karakteres korlátozás és a rövidített linkek miatt gyorsan áttekintheted a kínálatot. Gyorsan, de nem elég alaposan.

A Twitter Times tulajdonképpen nem tesz mást, mint kiszűri a linkeket a csirip-folyamból és kibontja az ajánlott cikkeket (Természetesen nem teljesen, ehhez az ajánló alján levő linkre kell kattintanod.) A cikk alatt láthatod, hogy ismerőseid és az idegen twitterezők közül kik ajánlották az adott cikket. (Az alapkoncepció erősen hasonlít a Google Reader megosztásokat feldolgozó TurulMeme -re.

The Twitter Times - Video Tour from Maxim Grinev on Vimeo.

A két hasáb közül a What's Hot címűben a friss ajánlások pörögnek, a Top News History-ban pedig a legtöbbet ajánlott cikkeket láthatod.

A jelek szerint a  Twitter > Twitter Times metamorfózis még kicsit lassú a http://www.twittertim.es/pollner "újság" még készül. Amíg dolgoznak rajta, ajánlom figyelmetekbe a http://www.twittertim.es/NiemanLab "újságot".

Ha a kíváncsi állampolgár elég szorgalmasan olvassa az újságokat, követi a rádiók és tévék híreit, böngészi az internetet, elég pontos képet alkothat arról, mivel töltik napjaikat a vezető politikusok.

A Washingtonpost.com most egy olyan interaktív adatbázissal állt elő, aminek segítségével egyszerűen követhető Barack Obama elnök minden programja. Valójában ennél többről van szó. A megfelelően lekért, egymás mellé rakott adatokból a hozzáértő szem mélyebb összefüggéseket is képes észrevenni.


A POTUS Tracker segítségével dátum, téma, helyszín, vagy résztvevők szerint szűrhető az összes programot tartalmazó adatbázis. Az egyes eseményekhez önálló adatlap tartozik, ahol linkként jelenik meg az összes fontos alapadat, illetve ahol szükséges, térkép is. Ha az eseménnyel foglalkozott a WaPo is, természetesen megjelenik annak a linkje is.

A kiemelt témák a nyitóoldali mátrixában is szerepelnek, így egyetlen kattintással megtudhatjuk például, milyen megbeszéléseket folytatott Obama elnök augusztusban az egészségüggyel kapcsolatban..

Egy ilyen interaktív adatbázis elkészítése nem tűnik ördöngősségnek. Három dolog kell csak hozzá: Hozzáférés az alapadatokhoz (ezt itt a Fehér Ház szolgáltatta), egy hozzáértő csapat (itt: Nathaniel Vaughn Kelso, Madonna Lebling, Karen Yourish, Ryan O’Neil, Wilson Andrews, Jacqueline Kazil, Todd Lindeman, Lucy Shackelford, Paul Volpe) és kellő mennyiségű pénz.

(POTUS = President Of The United States - Én elég nehezen jöttem rá.)

Vannak újságírók, akik szeretnek a fellegekben járni, de most nem erről lesz szó, hanem a MediaCloud nevű eszközről.

A Berkman Center for Internet & Society munkatársai mindig is szerettek a hivatásos és a közösségi média viszonyán rágódni. Hogyan mozognak a hírek? Igaz-e, hogy a bloggerek csak az újságokon élősködnek? Menniyre képes leképezni a média a világot?

Végül Ethan Zuckermannal és Yochai Benklerrel az élükön elhatározták, hogy összedobnak egy eszközt, amivel ezek a kérdések valahogy megválaszolhatók. Ez a MediaCloud, aminek egy része a MediaCloud.org oldalon a weben is elérhető.

A MediaCloud automatikusan begyűjti több száz angol nyelvű újság cikkeit és száz blog bejegyzéseit. Az anyagokat utána valahogyan szétszedik, a cikkeket számos szempont szerint osztályozzák és adatbázisokba rendezik. Vagyis elvégzik a piszkos munkát. Azután jön a felhasználó és megkérdezi, mik voltak a Times, a BBC, vagy a Los Angeles Times legfontosabb hírei az elmúlt héten, vagy hogy milyern volt a cikkek témájának földrajzi megoszlása.

A MediaCloudot bemutató videóban láthatod, hogy viszonylag egyszerűnek tűnő adatokból is sok következtetést lehet levonni. (Fontos, hogy jól kell tudni kérdezni.)

Zuckerman és társai szerint mindez még csak a kezdet. Tovább épül az adatbázis, a kövőben hozzáférhetővé kívánják azt tenni más fejlesztők számára is.

A Twitterre különösebb előtanulmányok nélkül beesőknek általában az a bajuk, hogy nem tudják, kit kövessenek, illetve hogy nem tudják, hol találhatják meg azokat, akiket követniük érdemes. Komoly probléma ez, hiszen a Twitter (információforrásként) attól válik egyre használhatóbbá, minél inkább megtaláljuk a követendő embereket/címeket.

Viszonylag jó helyzetben van az, aki tweetelő újságírókat keres. A hagyományos módszer szerint elég egy-két aktívan csiripelő újságírót találni, azután az ő ismerőseik, a beírásaikra válaszolók és az azokat továbbadók (RT) között viszonylag egyszerűen lehet tovább haladni. Ugyanakkor nehéz helyzetben is van, aki twitterező újságírókat keres, mert rengetegen vannak, egyre nehezebb köztük eligazodni.

Lényegében ezekre a problémákra kínál  egyszerű és gyors megoldást a Muck Rack. Kitűnő gyűjteményt állított össze, aminek segítségével kiadvány/szerkesztőség, vagy témakör szerint is szűrhetjük a tweeteket.

Nagyon praktikus, hogy egyetlen kattintással lekérhetők a linket, illetve képet tartalmazó tweetek. Kitűnő ötlet, hogy a Muck Rackra (de azon belül önálló helyre) lehet bekötni a sajtóközleményekre mutató csiripeket.

Az egész Muck Rack rendkívül egyszerű és logikus, az ember csak csodálkozik, hogy másnak ez eddig nem jutott az eszébe.

Ha olyan tervezős-ötletelős fajta vagy, biztosan belefutottál már valamilyen mind mapping eszközbe. Ha nem találkoztál még ilyennel, akkor sem kell nagyon megijedni. A mind mapping arra való, hogy ötleteidet, gondolataidat nagyon gyorsan és egyszerűen lejegyezhesd, áttekinthesd. Előnye, hogy a hagyományos jegyzeteléssel szemben ez a lejegyzés nem lineáris és nem csak szavakból áll.

Az ötlettérkép (hivatalos magyar név híján nevezzük így) a fogalmak, dolgok egyszerű, grafikus megjelenítését teszi lehetővé. Ez a megjelenítés természetesen rugalmas, egyszerűen és gyorsan megváltoztatható.

Roland Legrand a MédiaShift blogban egy új, ingyenes (freemium) eszköz, a MindMeister kapcsán azon spekulál, milyen jól is lehetne használni azt a szerkesztőségben. Azonnal ötféle használati módot is felsorol.

1. Cikktémák felvetése, kidolgozása - A lapindító, agyaló, ötletelő (stb.) értekezletek gyakori problémája, hogy valaki bedob egy ötletet, amit a többiek nem értenek. Egy egyszerű, a történet alapvető összefüggéseit megmutató ötlettérkép sok cikket megmenthetne a korai (méltatlan) haláltól.

Az ötlettérkép nagyon jól használható akkor is, ha többen (pl. újságíró, fotós, videós, grafikus) dolgoznak ugyanazon az témán. (Az ötlettérképek legtöbbje a weben keresztül megosztható.)

2. Akár az asztalodnál, akár a helyszínen jegyzetelsz, az ötlettérkép segítségével egyszerűen és gyorsan ábrázolhatod az összefüggéseket. Ikonok és képek használatával (előre elkészített könyvtárból, vagy a webről veheted őket) nagyon hatékonnyá teheted munkádat.

3. Tedd láthatóvá a dolgokat. Ötlettérkép segítségével kiválóan jeleníthetők meg a változások. Például a szerkesztőségek átalakulása. Legrand Paul Bradshaw a XXI. századi szerkesztőséggel foglalkozó sorozatát ültette át egyetlen ötlettérképre. Döntsd el, melyik az áttekinthetőbb.

4. Az ötlettérkép nem csak megoszthatók, de többféle formátumban (kép, Flash dokumentum stb.) exportálhatók. Miért ne használnánk őket a nyomtatott, vagy az online lapban?

5. Legrand fantáziáját az is izgatja, hogyan lehetne az ötlettérképeket a wikikhez hasonlóak közösségi munkaeszköznek használni? A tapasztalatok ezen a területen még mérsékeltek. Itt a lehetőség, lehet próbálkozni!

Mindenképpen ajánlom, hogy nézd meg a MediaShift eredeti bejegyzését, mert néhány nagyon hasznos link van benne.

Például nekem. Vagyis, kellene, ha kicsit  többet tudna, mint az egyébként szimpatikus Koobe és nem kerülne többe, mint egy rendesebb mp3 lejátszó.

A fejlesztők, gyártók persze nem az én vágyaimmal foglalkoznak. Őket nyilván eléggé lelombozza a Forrester friss tanulmánya. Ebből az derül ki, hogy a megkérdezetteknek ugyan csak 17 százaléka nem hallott soha az e-olvasókról (tavaly még 37 százalék volt ez az arány), viszont mindössze a válaszadók 1,5 százaléka rendelkezik ilyen készülékkel.  (Ezt persze úgy is lehet értelmezni, hogy a szűz piacon még szinte korlátlanok a lehetőségek.)

Természetesen továbbra is rendszeresen felröppennek hírek új, forradalmi, "most már igazán használható" e-olvasókról, de a valódi, működő, megvásárolható termékek piacán kevesebb a mozgás. A hónap végén ugyan már kapható lesz a Sony két új modellje ( a Reader Pocket Edition és a Reader Touch Edition) de várhatóan ezek sem rengetik majd meg a világot.. (Néhány apróbb változás az alapmodellhez képest, kicsit a Kindle alá menő ár..., továbbra sincs viszont bennük vezeték nélküli internetkapcsolat.

Állítólag lesz viszont 3G az iRex új olvasójában,  és az Amazon és Sony készülékeivel szemben Európában is kapható lesz, de erről sem lehet sokkal többet tudni. (Az viszont máris biztos, hogy ez is a "szokásos" 300 dollár körüli kategóriában versenyzik majd. )

A nyári uborkaszezon nem maradhat el az A4-es méretű, rugalmas Plastic Logic olvasóról szóló friss hírek nélkül. Igen, persze, "az év végére", Európában pedig "a jövő év elejére" és "hamarosan színes változat is". Régi nóta.

Erősen az az érzésem, hogy azért haladnak ilyen lassan a dolgok, mert mindenki arra vár, hogy más kaparja ki a gesztenyét. Lehet, hogy a lapkiadók sürgetnék a dolgot, de a készülékgyártók nem szeretnék önmagukban elvinni a balhét. Számos ígéretes kép- és hanghordozó kudarca tanúsítja, hogy a legtökéletesebb készülék sem ér semmit, ha nem támogatják azt a tartalomszolgáltatók. Ez utóbbiak viszont csak egy olyan készüléket/formátumot szeretnének támogatni, aminek garantált a sikere. Nehéz elmozdulni erről a holtpontról.

Sokan hisznek benne, hogy az igazán érdekes dolgok nem a cikkekben, vagy a blogbejegyzésekben, hanem a hozzászólásokban találhatók. A anyagot gyűjtesz a cikkedhez, vagy péeresként tudni akarod, mit beszélnek a cégedről, alá kell merülnöd. ("Kövesd a beszélgetéseket" - mondogatják a kommunikáció guruk.)

Természetesen a "beszélgetéseket" követő eszközökből is óriási a felhozatal. (Egy korábbi bejegyzésemben találsz sok linket.) Ennek egyik oka az óriási fejlesztői verseny, a másik, hogy egyik sem tökéletes.  Érvényes ez új kedvencemre, a BackType-ra is, de még ezzel együtt is nagyon jó.

• Az alap, hogy (gyors regisztráció után) követni tudsz minden olyan bejegyzést, amihez hozzászóltál. (Amennyiben csak a Blog.hu-n vitézkedsz, arra jobb a helyi Radar)
• Beállíthatsz keresőkifejezéseket és értesítést kapsz, ha a figyelt források között ez valahol felbukkan. 
• Természetesen  fel tudsz iratkozni egyes cikkekhez, blogbejegyzésekhez kapcsolódó hozzászólásokhoz. (Szintén értesítést kapsz.)
• A friss divattrendeknek megfelelően a BackType-on is követhetsz embereket ( és mások is követhetnek téged). A legtöbb ember Válogatott Hozzászólásaira persze senki sem kíváncsi, viszont a közösségi média sztárjai (élükön természetesen Chris Brogan) rövid idő alatt itt is jelentős rajongótábort építettek fel.
  

És most jön a rossz hír: A BackType egyelőre  a Wordpress, TypePad, a Blogger, a Twitter, a Friendfied összpontosít, a hazai blogszolgáltatókat (tudtommal) nem látja.

Legutóbb ott fejeztem be, hogy feltöltöttem némi anyagot a Koobe-ra. Jóval többet, mint amennyit egy hét alatt jártomban-keltemben el tudok olvasni. Az első nap ide-oda kattintgatásai és próbálkozásai után Lessig The future of ideas című könyvébe igazából bele is kezdtem.

Fészkelődés

Lessig könyve pdf formátumú. Ha az oldalak szépen, margóval jelennek meg a kijezőn, nekem már túl kicsik a betűk. A következő nagyítási szint a "faltól falig" szöveg. Ezt nyugodt körülmények között, jó világításánál el tudom olvasni, de utazás (rázkódás) közben, változó fényviszonyok mellett fárasztó. A képernyőn a szöveg egyik irányban sem görgethető (többek közt nyilván azért nem, mert az E Ink kijelző elég lassan frissül), ezért a következő nagyítási szinthez már fektetve kell használni a készüléket. (Egyébkán az álló-fekvő formátum másképpen nem váltogatható.) feküdjön csak Lessig szövege, ez így jól olvasható.

Egy kéz, két kéz

A Koobe (HanLin) láthatóan kétkezes olvasásra készült. Így lehet stabilan fogni és a gombokat nyomkodni. Ha már elkezdesz olvasni, túl sok nyomkodnivaló nincs, leginkább a "lapozás" gombokra van szükséged. Ezek nekem nem igazán esnek kézre (ujjra), de azért láttam ennél szerencsétlenebb megoldásokat is ilyen-olyan készülékeken.

A tömegközlekedés nevéhez híven általában valóban tömeges élményt jelent. Állva olvasok, fél kézzel kapaszkodok. A Koobe így is biztonságosan tartható, egy tömött járművön lapozni még az imént említett nehézségek ellenére is egyszerűbb, mint egy lepedőnyi napilappal küzdeni. (W.A. barátom szerint nem a lapok méretével, hanem a hazai újságolvasók kézügyességével van a baj. Egy New York-i, vagy londoni újságolvasó hihetetlenül profin tudja hajtogatni és forgatni az újságját úgy, hogy mindig csak az olvasott 1-2 hasáb van a felszínen.)

Szóval tudom félkézzel fogni a készüléket, tudok lapozni is, de 10 perc után kiderül, hogy nemcsak Lessig szövege, hanem a Koobe is tömör, kicsit fárasztó már tartani. (Azért szívesen eltartogatnám, ha nem kellene néhány nap múlva visszaadnom.)

Éljen a takarékosság!

Egyszerű viszont az átszállás. Csak becsapom a borító fedelét, leszállok, felszállok a másik járműre, kinyitom a borítót és ott a szöveg. A készüléket ugyanis nem kell kikapcsolni, ő sem erőlteti rám az "energiatakarékos üzemmódot". Az E Ink egyik szimpatikus tulajdonsága, hogy csak a szövegváltás jár energiafogyasztással, a "kinyomtatott" szöveg megtartása nem. Egy hete töltöttem fel a készüléket és még félig sem merült le.

Hát itt tartok, vagyis Lessig könyvének valahol a közepén, a kipróbálásnak pedig lassan a végén...
Azért még írok majd egy utolsó bejegyzést, amiben összefoglalom, hogy milyen lenne az az e-olvasó, amiért máris szaladnék a sarki boltba.

Már többször írtam róla - legutóbb az előző bejegyzésben - , hogy a médiában kevés a friss hír, 80 százalékban az egymástól átvett információkat keringetik. A közösségi média azután ezeket a híreket, információkat szortírozza, küldi tovább, ajánlja, pontozza... Lehet ezen fanyalogni, lehet lenézni, de egyre jobban látszik, milyen nagy szerepe van ennek a másodlagos (harmadlagos, negyedleges...) forgalmazásnak a hivatásos médiaoldalak látogatottságára.

Ebben a helyzetben nagyon felértékelődnek azok az eszközök, amikkel linkek, vagy "újságkivágások" ajánlhatók. Egy új webes szolgáltatás Amplify nem titkolt célja, hogy lecserélje a jó öreg Delicious-t és a népszerű Clipmarks-ot. Az előbbiben nem vagyok biztos (az elmúlt években én is rengeteg, címkékkel ellátott linket gyűjtöttem össze, ezeket nem szívesen dobnám el), az utóbbi elképzelhető.

Az Amplify aktív ikonja pillanatok alatt beépül a böngésződbe. Ezek után csak rá kell kattintanod majd az adott weboldalból nagyon egyszerűen kivágnod a fontos tartalmat (ez a szövegen kívül lehet kép, vagy videó is).

A mentés után az Amplify szerkesztő-oldalán címet, kategóriát, címkét adhatsz meg, megjegyzést írhatsz, majd egyetlen gombnyomással küldheted el az anyagot a Facebookra, a Twitterre és saját publikus, megosztható, személyre szabható Amplify oldaladra.

Ügyes, okos, jól működik. Nyilván sokkal jobb, mintha emailben bombáznád összes ismerősödet érdekes, vicces, fontos, hasznos olvasmányaiddal, vagy levelezőlistákat, fórumokat terhelnél meg kiapadhatatlan ajánlásaiddal. Nem vagyok viszont kibékülve a tartalmak sokszorozásának divatjával. Valóban olyan fontos vagy, hogy minden mondanivalódat azonnal száz helyre kell egyszerre kitenni? Tartok tőle, hogy a webtartalom egyszerű, gyors szaporítása még komoly gondokhoz vezethet. Lehet, hogy mégsem néhány oldal kinyomtatása teszi tönkre a világot?

Naponta több órát utazom, ezért régóta a hordozható olvasók híve vagyok. Eddig az "újság" (időnként a "könyv") formátumot részesítettem előnyben, de szeretem a  nyomtatott lapok+gumis dosszié összeállítást is. (De szép is, amikor a tömött buszon szétesnek a lapok!) Közben persze figyelem az e-olvasók körüli történéseket is.

Egy cikk kapcsán találtam rá a Koobe olvasóra, kapcsolatba léptem a forgalmazó céggel és különösebb kunyerálás nélkül néhány napra kaptam egy készüléket "tesztelésre".

A Koobe (ami igazából egy magyarított HanLin v3) készülékről már sokan írtak igazi ismertetőt, tesztet, ezért ezek sorát szaporítanom felesleges. (Az ismertetők, tesztek linkjeit megtalálod a bejegyzés végén.) A következő héten (amíg készüléket nyúzom) inkább gyakorlati tapasztalataimról számolok be.



Ez a bejegyzés több alkalommal is bővül majd. Ha érdekel a téma, feltétlenül nézz vissza időnként!

Start

Hát igen. Gusztusos, jó kézbe venni. Soha nem volt a kezemben hasonló készülék, de 5 perc alatt rájöttem, hogyan kell kezelni. (Ez nem a zsenialitásomnak köszönhető, hanem kevés gomb van rajta, és egyik sem olyan, amihez egy tucatnyi különböző funkció lenne hozzárendelve. ) Na jó, a könyvjelzőhöz és a billentyűzárhoz később kicsit puskáznom kellett, de ezek nem olyan rettentő fontosak.

Az E-ink technológia tényleg nagy dobás, nem képernyő olvasásra hasonlít az élmény, hanem inkább mintha újrahasznosított (kicsit szürkés) papírra nyomtatott szöveget olvasnál.
Nem zavar a napfény, sőt, minél több a fény, annál jobb. (Nincs háttérvilágítás, gyér világításnál elég nehezen olvasható  a szöveg.)

"Saját" könyvek

Mire hazaértem (a világ egyik végéről a másik végére), kijátszottam magam a készülékkel, beleolvastam az előző tesztelők által feltöltött könyvekbe (Asimov, Douglas Adams, Carl Sagan - jó ízlés!), vagyis eljött az idő, hogy magam is feltöltsek ezt-azt.

Maga a technikai folyamat igen egyszerű, nem kell semmilyen saját szoftvert telepíteni, az USB-vel csatlakozó Koobe-t a számítógép külön meghajtóként látja.

Gyorsan letöltöttem egy cikket a Guardianból (nyomtatható változat, HTML), egy másikat a NY Times-ból és néhány ingyenes e-booknak becézett pdf-et innen-onnan

A cikkek elég pocsékul néznek ki (a cikk szövegével együtt átjött sok zagyvalék is), néhol elég furcsa a sortörés is.

A pdf-ek változatosak. Van, amelyik elég szépen jelenik meg, de például a 2 hasábba szedett szövegek olvashatatlanok. (Lehet persze, hogy a sasszeműek boldogulnak vele.) Elég rettenetesen néznek ki a képek is, (de tudjuk, hogy ezeknek az olvasóknak nem ez az erősségük).

Úgy látom, hogy a legegyszerűbb, ha a szövegeket egyszerű, formázatlan txt formátumban töltöm át a Koobe-ra, amivel sok mindent megúszok, de biztosan szegényebb leszek a szépen tördelt oldalak élményével.  A megoldás (egyszer majd) nyilván az lesz, ha a lap- és könyvkiadók a legelterjedtebb e-könyvolvasókra optimalizálják kiadványaikat. Ennek feltétele, hogy az e-olvasók szabványosodjanak és megfeleően elterjedjenek. (Jelenleg néhány nagy lap  a Kindle-re optimalizált kiadást kínál - a nyomtatott lapnál valamivel kevesebb pénzért.)

A gép tartalommal (és az USB-n keresztül delejjel is) feltöltve, kezdődhet az éles próba. Erről hamarosan ugyanitt (ennek a bejegyzésnek  a folytatásában) számolok be.
 
Koobe ismertetők, tesztek:
Techline
Geeks.hu
ekonyvolvaso.blog.hu - nagyon alapos!

Néha jó lenne többet tudni egy cikk/blogbejegyzés visszhangjáról. Lehet keresgélni itt-ott, de ilyenkor általában a legegyszerűbbek és leghatékonyabbak az erre a célra kifejlesztett eszközök. (Figyelem, a cikk-követők nem azonosak a plágiumfigyelővel. Az első az általad felvetett témák hatását, utóéletét figyeli, a másik a szövegtolvajokat próbálja leleplezni.)

Friss felfedezésem a ConvoTrack. Csak behúzod a ConvoTrack oldalán található linket a böngésződben a Kedvencek  közé és máris használhatod. Néhány vezető lap már eddig is  összekapcsolta cikkeit a hozzájuk kapcsolódó blogbejegyzésekkel, most a CovoTrack lehetővé teszi ezt bárki számára. A ConvoTrack leírása szerint a legnépszerűbb forrásokban (Twitter, FriendFeed, Digg, Reddit, HackerNews) keres, de állítólag megtalálja az egyes blogokat is.

Csodát persze ne várj! A legokosabb program sem képes mindent megtalálni. Követni pedig akkor lehet egy cikket / blogbejegyzést, ha mások foglalkoznak vele. Nálunk az ilyen "visszhangblogolás" viszonylag ritka műfaj, ne számíts sok találatra.

Olvasom itt-ott a Twitterrel kapcsolatos hozzászólásokat. Látszik, hogy sokan nem értik, mire való ez az egész, mi értelme a 140 karakterre korlátozott bejegyzéseknek, az egész fapados szolgáltatásnak. Megértem őket. Nekem is elég sok időbe tellett, amire választ találtam ezekre a kérésekre.

Te most szerencsés helyzetben vagy mert  végén kezdheted: "Mit jelent a Twitter egy újságíró számára: 40% kutatás, 30%kommunikáció, 20% nevek /márkák figyelése, 10% marketing/önpromóció." (@wbuchner)" A százalékok természetesen egyénenként lehetnek kicsit eltérőek, de a lényeg ez.

Ha bekukkantasz valakinek a Twitter oldalába, valami nagyon mást látsz. (Nem akarok példát adni, mer nem szeretnék sértődést.) Általában üzeneteket, számodra ismeretlen embereknek írt válaszokat, linkek értelmezhetetlen halmazát. A válaszokhoz tartozó beírások visszafejtésével megpróbálhatod megérteni, miről is van szó, de ez ritkán sikerül, ha pedig mégis, könnyen kiderülhet, hogy számodra érdektelen a téma. A Twittert nem így kell használni. A Twittert SZERINTEM nem így kell használni. A Twitter ugyanis -  a bloghoz hasonlóan - nem műfaj, hanem eszköz, ami többféleképpen használható.

Ne próbáld megérteni/használni  a Twittert úgy, hogy egyes emberek Twitter-oldalát nézegeted. Regisztrálj, találj legalább egy tucat olyan embert (intézményt, hírforrást) aki/ami érdekel, kezdd el követni őket. A lassan csordogáló, vagy sebesen áradó tweetekből hamar megtalálod azt, ami érdekel. (Figyelem, a hazai twitterezők világa elég sajátos, erre inkább a "80 % kommunikáció" a jellemző. Teljesebb képet kapsz, ha nem  csak magyar játékosokat követsz.)

Linkmegosztás.Az ősblogok az e-mailben küldözgetett linkajánlásokból nőttek ki.. Szakmai blogokban ma is gyakran szerepelnek kizárólag linkeket tartalmazó ("a nap linkjeli") bejegyzések. A Twitteren mindez nagyon egyszerűen és gyorsan, hatékonyan megvalósítható.

Keresés. A tweetek korlátozott hossza (140 karakter),  és a nagy pörgés miatt gyorsan és hatékonyan lehet keresni. (http://search.twitter.com/)

Miről beszélnek az emberek?  Naponta születnek újabb és újabb eszközök, amiknek segítségével a tweetekben guberálhatsz, trendeket, információs csomópontokat találsz. (Ne felejtsd, hogy ami számodra szemét, mások számára kincsesbánya - és fordítva.)

Jegyzetfüzet: Sokan nyilvános jegyzetfüzetként használják a Twittert. Ha nem érdekel, ne kövesd. Ilyen egyszerű.

Ha újságírással, marketinggel, vállalati kommunikációval foglalkozol, mindenképpen meg kell ismerned valamilyen szinten a Twittert.  Javaslom viszont, hogy ne dőlj be a hype-nak. A Twitter nem váltja ki a blogokat, az újságokat, a tévét, a telefont, ahogy az iPod sem váltja ki a villanyvasalót.  Meg kell ismerni és a "helyén kell kezelni". Ennyi.

Adalék:

1. Ha újságírókat/j-bloggerket,kommunikációs szakembereket akarsz követni, az én Twitter-oldalamon találsz néhány jó tippet.
2. A Commoncraft videója ugyan csak a Twitter használatának alapesetét járja körbe, de ezt - korábbi anyagaihoz hasonlóan nagyon kedvesen teszi.

Egyre több (online) lapnál gondolják úgy, hogy végre nekik is kellene valamit profitálni a Twitter körüli felhajtásból. Többségük nem tesz mást, csak kirakja friss híreinek linkjét a Twitterre. (Felesleges, erre jobb az RSS).  Mark S. Luckie, a 10.000 Words blog szerzője szerint ez a hozzáállás minden látszat ellenére a "régi média" gondolkodását tükrözi. Ő ennél sokkal innovatívabb megoldásokra hívja fel a figyelmet:

A legegyszerűbben azzal  erősíthető a közönség és az újságírók közötti kapcsolat, ha az olvasók a követik az újságírók tweetjeit. (Ennek persze alapfeltétele, hogy az újságírók használják a Twittert.) Egyszerűbb a tweetek követése, ha a kiadvány ehhez egy külön oldalt is készít.  Az Austin American-Statesman ilyen felületéről egyetlen kattintással elérhetők az egyes témák/szerzők, a  Grand Island Independent oldalán közvetlenül (az oldalba beépítve) megjelenik a tweet-folyam is.
Az NBC4 Columbus ennél is tovább lép, mikor a tudsítók, a szerkesztők és az időjósok mellé behozza a "nép hangját" is. (Bevallom, ez nekem már kicsit sok. Persze lehet, hogy csak azt várják, hogy az itt felkínált tweetekből csemegézzek.

Ha újságíró vagy, de még nem érzed a késztetést a Twitter használatára, nézd meg ezt a diasort:  Máris


Gyors frissítés: TweetFreak: A MediaWeek blogja azt szemlézi, mit művel a marketing- és médiaiparosok a Twitteren.

A gyorstalpaló korábbi részeiben megtanulhattad, mivel és hogyan készíthetsz hangos műsort. Most tehát itt állsz a szépen megvágott,  mp3 formátumba exportált fájlokkal és (joggal) kérded, hogyan kerül ez ki a weboldaladra?

Ne mondja senki, hogy a Nagy Médiát itthon érintetlenül hagyta a web 2.0! Az Index és az Origo néhány hete szinte egyszerre fedezte fel a címkézést, a Népszabadság Online (béta) - leánykori nevén NOL -erre egy dinamikus címkefelhővel reagált.

Egyre inkább úgy látom, hogy a Twitter lényege nem is maga az eszköz, amivel 140 karakternyi üzeneteket lehet a cybertérbe ordítani, búgni, sivítani, suttogni, hanem azok az eszközök, amikkel a hihetetlen mennyiségű és erősen változó minőségű tweet-áradatot kezelni tudjuk. (Tudjuk?)

David Pierce The 2.0 life blogjában most 25 ilyen eszközt sorolt fel. (Az persze csak efféle mazsolázás a frissebb(?) termésből. Korábban már elszörnyedhettünk a Mashable 140(+)-os listáján, a ComMetric 100-as gyűjteményén, de valamennyi social mediia guru - van belőlük bőven - közreadta saját "best of" válogatáősát is.)

Természetesen Pierce listája is olyan, mint a többi, akadnak rajta hasznos alkalmazások, előfordulnak viccesek, és felbukkannak olyanok is, amikről nehezen tudnám elképzelni, hogy épeszű emberek használnák. (Egyesek persze azt is nehezen képzelik el, hogy épeszű emberek 140 karakteres üzenetekkel bajlódnak a weben, ahol valójában nincsenek terjedelmi korlátok.)

Hogy a 25-ből melyik a hasznos, a vicces, az értelmetlen, az idegesítő? Döntsd el magad!

Korábbi bejegyzéseim a témáról:
Mit kezd a média a Twitterrel?
Meddig tart még a Twitter-láz?
Twitteriáda

Mindy McAdams RGMP tanfolyamát követve elérkeztünk egyik kedvenc témámhoz, a hangfelvételek készítéséhez. Naponta hallgatok hangos blogokat (podcastokat), nagy lehetőséget látok bennük és fájlalom, hogy idehaza nagyon kevés ilyen anyag készül. (Joggal kérdezheted, hogy ha ennyire szeretem a podcastokat, én miért nem készítek ilyen anyagokat? Válaszom egyszerű: Éppen eleget tanulmányoztam jó podcastokat, hogy beláthassam, nem vagyok egy született podcaster.)

Felvevő: Ahhoz, hogy hangos blogokat készíthess, kell valamilyen felvevő. A legtöbb számítógépben nincs a felvétel készítésre alkalmas hangkártya, jobb külső felvevővel próbálkozni. A digitális felvevők választéka óriási, az árak 30.000 és 100.000 Ft között szóródnak. (Ha csak beszédet akarsz felvenni, ennél drágább készüléket nem érdemes venni.)
Mielőtt a boltba szaladnál, érdemes elolvasni McAdams egy korábbi, a felvevőkkel foglalkozó írását. Nagyon jók Mark Nelson tesztjei és a hozzájuk tartozó összefoglaló táblázat is.

Fájlformátum: Csak olyan készüléket érdemes venni, ami a tömörített fájlokon (mp3, wma) kívül képes tömörítetlen hangfájlokat (wav) is rögzíteni. A webre kirakott, letöltésre felajánlott műsorok mp3 formátumban készülnek, de a jobb minőség érdekében vágás és keverés közben tömörítetlen anyaggal kell dolgozni. (Úgy látom, hogy az "infomarketingesek" általában a normál audio CD-t részesítik előnyben. Tapasztalatuk szerint a legtöbb ember autóban hallgatja ezeket a felvételeket és sokuknak nincs mp3-as CD-t lejátszani képes berendezésük.)

Rögzítés: Csak olyan felvevőt érdemes venni, amiben cserélhető memóriára (Flash) készül a felvétel.

Csatlakozás: A számítógéphez USB-vel illik csatlakozni.

Mikrofon: A legtöbb felvevő beépített mikrofonnal rendelkezik, de idővel rájössz majd, hogy interjúkat, kerekasztal beszélgetéseket jobb külső mikrofonokkal felvenni. Legyen tehát a készüléken külső mikrofon-csatlakozás.

Használat: Tudod, mi az a RTFM? Nem, nem valami rádiófrekvenciás izé, hanem a "Read the F'ing Manual" (Olvasd El a K'ott Használati Utasítást) rövidítése. (Az a történet jut az eszembe, amikor K. a kiváló szakértő 2 napig küzdött egy stúdiótechnikai digitális kütyü üzembehelyezésével, elhívott további 2 szakértőt "konzíliumra", végül rengeteg hiábavaló vacakolás után felsóhajtott: "Nincs mit tenni, elő kell venni a Felhasználói Kézikönyvet".)

Ami a legfontosabb: Be kell állítani a felvétel minőségét (mintavétel, felbontás), a mikrofon érzékenységét, ki kell irtani az automatikus felvételi hangerőt. Rossz beállításokkal a legdrágább készülék is olyan felvételt készít, mint egy olcsó diktafon. Egyes készülékeken  korlátozni lehet a felvett fájlok hosszát. Mindenképpen tanácsolom ennek kikapcsolását, ha nem akarod, hogy éppen Életed Nagy Interjúja közben álljon le a felvevő!

Mielőtt az első éles bevetésre mennél, gyakorold kicsit a készülék kezelését. Nagyon hülyén hat, ha a Fontos Ember orra előtt küzdesz a nyomógombokkal. Próbáld ki a mikrofonokat. Milyen távolságból szólnak a legjobban, mekkora zajt vesznek fel, ha a kezedben tartod a készüléket és mi van, ha az asztalra teszed? Érzékenyek a beépített mikrofonok minden irányból, vagy van "árnyékos" oldal is? (Ha ezt ügyesen használod, felvételkészítéskor eleve le tudod választani a fontos anyagot a környező zajról.)

Mivel a bejegyzés elég hosszúra sikerült, az interjúkészítés alapfogásairól a holnapi folytatásban írok majd.

Adalékok:
Hangos tanácsok
6 további hangos tanács

Te hogyan éled át a gazdasági válságot? A NYTimes.com új, interaktív eszközébe beírhatod saját jelzőidet, vagy "csatlakozhatsz az előtted szólókhoz".


A dinamikusan változó "szófelhő" a szavak méretével jelzi azok népszerűségét, színnel pedig a beküldő "státuszát" (dolgozó/munkanélküli). Ha kipróbálod, gondold meg, mit írsz be, mert naponta csak egy alkalommal szavazhatsz!

Reménykedés és optimizmus - nem hinném, hogy áprilisi tréfáról lenne szó. A Times olvasói közül láthatóan sokan így gondolkodnak. Elgondolni is rossz, milyen kulcsszavak lennének a legerősebbek, ha itthon készülne egy ilyen játékszer!

Minél nagyobb a web, minél több oldalt hoz fel a Google, annál nagyobb gond, hogy mit is kezdjünk a találatokkal. Régen az ember boldog mosollyal konstatálta, hogy a kereső 2.233.123 oldalt talált - ma inkább elborzad. A bőség sokszor csak látszólagos, a használható találatok általában az első oldal(ak)on találhatók, a tizedik oldalig az  átlagfelhasználó soha nem jut le. (Összetett keresőkifejezésekkel, részletes kereséssel az eredmény jelentősen pontosítható, de ezzel is csak kevesen élnek.)

Mindezeket végiggondolva egyértelmű, hogy nagy jövő áll a speciális keresők előtt. A Financial Times (illetve apukája, a Pearson) nyilván hasonló megfontolásokból készítette el a Newssift  keresőt.

A Newssift "más, mint a többi". Deklaráltan az üzleti világ (az FT olvasói köre) kiszolgálására készült, úgynevezett vertikális kereső. Nem keres mindenhol, mindenben, csak azokat a forrásokat kutatja, amik a felhasználói csoport számára érdekesek lehetnek. A Newssift intelligens, a szokásos kulcsszavas keresés helyett az összefüggéseket is vizsgálja.. A keresést könnyíti néhány világos, előre definiált kategória, ügyesen kiemelt téma.

Már néhány perces próba után is kiderül, hogy az eredmény igen imponáló. Sok a releváns találat, nincsenek a az első találatok közé "optimalizált" érdektelen cégek, szolgáltatások.

A Financial Times Group lépése jól illeszkedik abba a mostanában egyre jobban kirajzolódó irányba, ami szerint az online "újságok" a hagyományos tartalomszolgáltatás mellett új területeken próbálkoznak. Ilyen lehet a közösségi média, de ilyen a keresés is. Ez utóbbi ugyanakkor eszembe juttatja a 10 évvel ezelőtti, a keresést és a tartalmat egészen másképpen összekapcsoló trendet is. Akkoriban éppen a keresők köré épített tartalomból épültek fel a korszak sztárjai, a portálok.

Jön a vertikális keresők (újabb) divatja? Fogalmam sincs, de a Newssift biztosan bekerül a legfontosabb információgyűjtó eszközeim közé. (Amíg ingyenes.)

 Egyesek tévesen értelmezik a  webes tartalom ingyenességére vonatkozó elvet. Az ugyanis a tartalom fogyasztásának, nem pedig felhasználásának ingyenességét hirdeti. Sokan tehát lopják a webre kirakott anyagokat, ahogy csak bírják.  Akik pénzt fizetnek a tartalom előállításért, érthetően zokon veszik, hogy mások az ő rovásukra potyáznak.

A web mérete és a "kölcsönzések" száma miatt az eddigi módszerek (keresés, ügyvédi felszólítás) már nem működnek. A cikkek vándorlásának követésére az utóbbi időben több eszköz is született. Közülük az egyik legígéretesebb az Attributor , ami nem csak a bitorolt tartalmak felkutatásában, hanem a rend helyreállításában is segít.

Az Attributor segítségével az első lépésben megtalálhatod, hol bukkannak fel drága pénzen gyártatott anyagaid. Sokfelé. A cég saját kutatásai szerint az általad előállított tartalmat (szöveg, fotó, videó) idegen helyen 140 százalékkal többen fogyasztják, mint nálad, "otthon".  (Mindez természetesen az eredeti tartalmat finanszírozók számára komoly bevételkiesést jelent. )

Az Attributor anyagaid felkutatása után 3 lehetőséget kínál a "kölcsönzőnek":

• együttműködés (fizetés a tartalom felhasználásáért)
• hivatkozás a forrásra (ha az anyagért nem pénzt, hanem forgalmat akarsz)
• felszólítás az engedély nélküli anyag levételére

A szoftver használatával mindez renkívül gyorsan, automatikusan, mindenféle látványos jelentésekkel kísérve történik.

Nem tudom, vajon itthon alkalmaz-e valaki ilyen eszközöket. Tartok tőle, hogy a kicsi piac és a hírlopást engedő médiatörvény miatt nem sok értelme lenne. Érdekes lehet viszont kipróbálni az Attributor ingyenes "kistestvérét" A FairShare -t. Ennek a programnak a segítségével követheted, hogy ki, hogyan használja Creative Commons alatt publikált  anyagaidat.

Kipróbáltam, nagyon tanulságos. A kapott jelentésekből kiderül, melyik oldal vett át a Médiablogtól szöveget, az eredeti bejegyzés hány százalékát, pontosan hány szót használt fel, rakott-e ki linket és pakolt-e hirdetést a tőlem kölcsönzött" anyagok mellé. Érdekes.

 Hétfőn elmondom / bemutatom, miért lelkesedem ezért az új eszközért!

Frissítés: summr kolléga hozzászólása döbbentett rá, hogy hónapokkal ezelőtt egyszer már lelkesedtem a Coveritlive-ért.
Mivel akad bőven elég friss írnivaló, a tervezett élő bemutató helyett inkább a BEOL éles tesztjét ajánlom minden vállalkozó szellemű érdeklődő figyelmébe.

Bocs, nem akarok senkinek sem az agyára menni. Tudom, hogy a téma halálosan idegesít mindenkit, aki nem használja a Twittert, illetve aki kipróbálta, de úgy találta, hogy semmi értelme. Ennek ellenére írnom kell róla, hiszen  a "hogyan mentsük meg a médiát" mantra mellett ez mostanában vezető téma valamennyi újságírással, médiával, kommunikációval, marketinggel...foglalkozó weboldalon, blogon.

Paul Bradsaw azt javasolja , hogy felejts el mindent, amit eddig a Twitterről hallottál, fuss neki újra. "A Twitter alapvetően kommunikációs csatorna - olyasmi, mint a telefon, csak nagyobb nyilvánosság előtt zajlanak a beszélgetések" - állítja . (A teljesen kezdőknek feltétlenül érdemes átfutni ezt a bejegyzést .

Szép dolog, hogy követheted néhány ember 140 karakteres üzeneteit, illetve te is csiripelhetsz a számodra fontos dolgokról, de egyre többen mondják, hogy a Twitter ennél sokkal többet tud. A napokban olvastam , hogy egyes szakértők szerint a Twitter már nem a Facebook, hanem a Google  versenytársa. Az összeadódó Twitter-üzenetek ugyanis olyan kollektív tudássá állnak össze, amiben egyre inkább érdemes bányászni. (A szemétdomb tudástár értéke a felhasználók és a tweetek számával növekedésével gyarapszik.)

A keresgéléshez persze eszközök is kellenek. A Twitterre épülő holmik száma napról napra nő.. A teljes (eddigi) kínálat bemutatására esély sincs. (Ha alaposabb twitterológiai kutatásokra szántad el magad, elmerülhetsz a Mashable kitűnő gyűjteményében. Kifejezetten az újságírók kedvéért készült  a Save the Media blog Top Twitter Tools for Media című áttekintése. (Le kellene fordítani.) Sarah Hartley viszont arról ír, mik azok a leggyakoribb akadályok , amik miatt az újságírók nem használják a Twittert (én inkább kifogásokról beszélnék - ismerős?)

Én továbbra is csak visszafogottan használom a Twittert, közben meglepően tapasztalom, hogy automatikusan gyűlnek a "követőim."

Próbáltál már telefonbeszélgetést felvenni? Ha készítettél már fontos interjút úgy, hogy egyik kezeddel próbáltad összefogni a telefonkagylót és a diktafont, a másikkal közben jegyzeteltél, akkor tudod miről beszélek.

A telefonbeszélgetések rögzítéséhez persze nem szükséges valami XXII. századi űrtechnika. A rádiók és tévék "betelefonálós" műsoraikban évtizedek óta használnak úgynevezett telefonhibrideket. Ezek a lényegében arra valók, hogy a telefon jelét a normális hangtechnika számára is emészthetővé tegyék. Ez a készülék tehát leginkább stúdiók környékén otthonos, eddig sem szerkesztőségben, sem otthon dolgozó újságírók asztalán nem láttam.

Jóval olcsóbb megoldás az az átalakító, aminek segítségével a digitális felvevő a telefon és a telefonkagyló közé illeszthető. Sajnos az olcsóság következménye általában a kompromisszumos hangminőség. Ha csak egy interjú leírásához kell mankó, akkor általában használható ez a megoldás is, ha hasznos hanganyag (rádió, podcast) is kell, akkor csak végszükség esetén vethető be.

A Skype-interjúk felvételéhez eddig ideális megoldásnak tűnt a Pamela Call Recorder.
Ingyenes változatban hívásonként 15 perc beszélgetés felvételére képes, 15 euróért megszabadulhatunk ettől a kötöttségtől is.

Friss felfedezésem, a CallBurner ennél is többet tud. Az mp3 formátum mellett tömörítetlen hang rögzítésére is alkalmas (Ez akkor fontos, ha a hangot még fúrni-faragni akarod.) A CallBurner arra is képes, hogy szétválassza és külön fájlba mentse a beszélők hangját. Persze mindennek ára is van: 50 euró.

Ha tehát eddig azért nem készítettél és tettél fel interjúkat weboldaladra, blogodba, mert nem volt megfelelő eszközöd a beszélgetések rögzítésére, most nincs tovább mentség.

Számomra hosszú ideig a  számítógépes munkával járó legnagyobb szenvedés a szövegek megosztása volt. Kedvenc hetilapom, ahova egy időben rendszeresen írtam, sokáig csak nyomtatott anyagokat fogadott el. (Így legfeljebb csak influenzavírusokat gyűjthettek be.) Később - a hozzám hasonló szabadúszók legnagyobb örömére - általánossá vált az e-mailes cikkleadás, de az élet továbbra is bonyolult maradt. Az e-mailek szövevényében hamar követhetetlenné váltak a verziók, szépen követték egymást az "igazi", a "javított igazi" és a "második végleges" változatok.

A másik gondom a szövegek hordozhatósága volt.  Évek óta többfelé dolgozom, előfordul, hogy egy szöveget itt kezdek el, ott folytatom és amott fejezem be. Notebookot csak akkor cipelek, ha elkerülhetetlen, a "cserélhető adathordozóra" való kiírás pedig tipikusan az a munkafázis, aminek során éppen az egyetlen, nélkülözhetetlen fájl marad le/válik valamiért megnyithatatlanná.

Ezek után érthető, hogy számomra óriási dolog volt  a Writely ( a Google Docs elődje) megjelenése. Mire megszoktam volna a Writley  kisebb-nagyobb hibáit, a Google szépen bekebelezte és rohamtempóban fejleszteni kezdte a programot. A GD lehetővé teszi a szövegek megosztását, a verziók követését, megoldja a hordozhatóság problémáját és a leggyakoribb formátumokba (pdf, doc stb.) történő konverziót is. Én tehát elégedett vagyok, bárhol elérem félkész, vagy korábban befejezett munkáimat, megoszthatom másokkal szövegeimet. (Természetesen ezt a szöveget is a GD-ben írom.)

Persze nem mindenki olyan hűséges, mint én, szép számmal akadnak Örök Keresők. Az ő figyelmükbe ajánlom a A Mashable egy friss összeállítását, amiben a Google Docs-on kívül 4 további szövegmegosztási módszert ismertet. Ebből a Zoho viszonylag ismert, a fizetős Microsoft Office Live nyilván kiesik, a ThikFree és az Etherpad viszont talán megér egy próbát. (Persze csak azoknak, akiknek valami bajuk van a GD-vel.)

Én nem a megfelelő választék hiányában látom a bajt, hanem az "emberi tényezőben".  Hiába szeretnél te távolról, közösen dolgozni egy anyagon szerkesztőddel, riportalanyoddal, szerzőtársaddal, ha az illetőnek fogalma sincs, mit, hogy, miért is akarsz vele megosztani.

Egy "ismert fővárosi hetilap" (nem a HVG) szerkesztőségében rendszeresen pánikot okozott, hogy nem tudták, hogyan kell a az elektronikusan (Word) korrektúrázott anyagokból "eltüntetni" a beírásokat. (Jobb megoldás híján általában újra begépelték a szöveget.) Egyszer véletlenül tanúja voltam egy ilyen akciónak és megmutattam, hol van a Worben a "korrektúra elfogadása" gomb. Attól tartok, a probléma nem egyedi. Sok időnek kell eltelni ahhoz, hogy a szerkesztőségek többségében természetes legyen a napi munkát könnyebbé tevő, alapvető eszközök használata.

Nagyjából fél órája lehalt a Gmail.  A Twitscoop oldalon láthatod, hogy a Twitteren percek alatt a Gmail lett a leggyakrabban megjelenő kifejezés.
Érted már, sok újságíró miért lelkesedik ennyire a Twitterért?


Nagyjából fél óra alatt így vált vezető témává a Gmail


(Most látom, hogy a Webisztán néhány perccel megelőzött:)

Az alábbi prezentáció MinXuan Lee munkája. A Twitter is az ő életét változtatta meg (egyelőre), nem az enyémet. Változatlanul érdekel viszont, miért tartják olyan sokan ennyire  fontosnak a Twittert és miért olyan nehezen átélhető ez számomra.

A How Twitter Changed My Life jó kis diasor, ugyanakkor szembeötlő, hogy a Twitterhez kapcsolódó sikertörténetek mindig, mindenhol ugyanazok: Obama kampánya, Mumbai, az öngyilkos kalória, a Hudson folyóra leszálló repülőgép. Hogyan lehetséges hogy sok millió felhasználó megszámlálhatatlan mennyiségű csiripelése csak ennyi eredményt tud felmutatni?

Azt hiszem sokan jártak hozzám hasonlóan. Amikor elkezdtem követni néhány blog és online újság RSS értesítőjét, először a számítógépre telepíthető programokkal próbálkoztam.  Mindegyikkel volt valami bajom. Azután következett a webes Bloglines. Ezzel el is voltam szépen, de elcsábított személyre szabható dobozkáival a Netvibes. Hamar rájöttem azonban, hogy éppen a túl sok információ, a rengeteg lehetőség az, ami miatt a mindennapi munkámhoz nem jó a Netvibes. Ekkor követtem a nálam már két lépéssel előbbre tartókat és átköltöztettem akkorra már tekintélyes RSS gyűjteményemet a Google Reader-re.

A GR ma persze már sokkal több, mint egyszerű RSS olvasó. A kapott és küldött linkajánlások, a ráépülő szolgáltatások révén megkerülhetetlenné vált. Nem használod? Akkor ideje, hogy elkezdd! Ehhez segíthet az alábbi, mindössze 1 perc 5 másodperces videó.

Évek óta többen, kitartóan  mondják (én meg hajlamos vagyok hinni nekik), hogy az újságok számára az igazi kiút a mobil olvasás elterjedése lesz. Ehhez képest ez e-olvasók fejlesztői valahogy nem bombázzák egyre újabb és egyre jobb modelljeikkel a vásárlókat. (Állítólag a napokban jelenik meg az egyik legígéretesebb, de számos gyerekbetegséggel küzdő e-olvasó, a Kindle új változata, de a részletekről szinte semmit sem tudni.)

Az e-olvasók körüli töketlenkedést ügyesen kihasználva az Apple az iPhone-nal egyre mélyebben nyomul be erre a piacra is. A telefonnak álcázott multimédia eszköz népszerűsége töretlen, az iPhone készülékeken keresztül lebonyolított webes forgalom elképesztő mértékben növekszik.



A New York Times 2008-ban rukkolt ki olyan szoftverrel, aminek segítségével iPhone-re optimalizálva  tölthető le a lap tartalma. A havi oldalletöltések száma (a lapnak korábban is volt mobil változata) a 2007.januárban mért 500.000-ről 2008. decemberére 30.000.000-ra nőtt. Hm.

Egy iPhone-ra optimalizált, 3G hálózaton keresztül letölthető "újság" persze már nem csak egyszerű betűtenger. Aki nem rendelkezik megfelelő mozgóképes és hangos tartalommal, az jobb, ha nem is ábrándozik ilyesmiről. (Egyébként - állítólag - megfelelő szerkesztőségi rendszer használata esetén nem ördöngösség automatikus kinyerni azokat az XML adatokat, amikből könnyen előállítható az iPhone változat. Itt kiemelném a megfelelő szerkesztőségi rendszer fogalmát. Vajon nálunk kinek van ilyen?)

Úgy érzékelem, hogy a mobilon olvasók között egyre nagyobb az igény az offline olvasást kínáló megoldásokra. (Nincs mindenhol megfelelő 3G, vagy wifi kapcsolat). A svájci 20 Minuten ezt az igényt figyelembe véve offline olvasásra alkalmas változatot kínál. Nem valószínű, hogy a közeljövőben sok lap követné példájukat, ezért hasznos lehet a 1,99 dollárért letölthető Site Saver, ami "offlájnosítja" (bocs), vagyis online kapcsolat nélkül is olvashatóvá teszi a letöltött kiadványokat.

Az egyszerű offline olvasás persze csak az első lépés. Az ideális e-újságolvasó olyan okos volna, hogy reggel, amikor még alszom letöltené az előre megadott kiadványok kijelölt rovatait, követett témáit, azután nap közben rendszeresen frissítené azokat. (Nekem meg ingem-gatyám rámenne a számlára.)

Ma a buta telefonok is többet tudnak, mint tegnap az okosok. Itthon a fiatalok egyre kevesebben kíváncsiak az újságokra, viszont annál többen imádják a menő telefonokat. Azok a fiatalok, akik soha nem adnának 150 forintot egy újságért gond nélkül töltenek le ennél drágább holmikat a telefonjukra. Az "illetékesek" helyében én nem  a Séta ,a  Híd és a többi, téves koncepcióval ( a "régi dicsőség" feltámasztása) létrehozott programot erőltetném, hanem minden erőmmel ráfeküdnék a többplatformos publikálás kialakítására és népszerűsítésére.Persze nem vagyok illetékes, így gyorsan kiszürcsölöm maradék zöld teámat és kinyomtatom az a néhány cikket, amit majd  a buszon olvasok el. Sajnálom, számomra ma még ez a mobil internet.

Évekkel ezelőtt írtam a Buddybuzz programról, ami nem csak azért érdekes, mert az eddigiektől eltérő módon, kis felületen is képes olvasható szövegeket megjeleníteni, de azért is izgalmas, mert segítségével a gyakorlott felhasználó a szokásosnál jóval nagyobb olvasási sebességet képes elérni. A programocska évekig csücsült a telefonomban, néha használtam is, csak az volt vele a baj, hogy seghogy sem tudott kikecmeregni a kísérleti stádiumból, így az elérhető olvasnivalók köre is korlátozott maradt.

A Spreed News, amit az imént találtam, a megjelenítés módjában hasonlít a Buddybuzz-hoz. (Nem hosszabb szöveget mutat egyszerre, hanem szavakat, szókapcsolatokat villant fel gyors egymásutánban.) Szimpatikusabb a kezelőfelület, lehet olvasni a számítógép képernyőjén is, viszont (ha jó látom) mobilnak csak az iPhonet ismeri el.

Érdekes ez az olvasási mód, de attól tartok, ezután sem fog elterjedni. Komoly koncentráció igényel, nem lehet elbambulni, nem lehet pásztázni, utólag derül csak ki mi a fontos és mi nem.
Megnézni, kipróbálni mindenképpen érdemes!

Már nem is emlékszem, hivatkozások milyen láncolatán át is jutottam el a Howcast.com oldalra, de mindegy is. A lényeg, hogy hosszabb időre ott ragadtam.

A Google-nál és a YouTube-nál harcedzettséget szerzett szakemberek olyan közösségi oldalt dobtak össze, ami csupa "hogyan kell?" tanácsból áll össze.
A Howcast kínálata videókból, szöveges leírásokból (Howcast wiki) és egy közösségi felületből áll össze.(Talán említeni is felesleges, hogy a felhasználói felületektől a lejátszóig minden nagyon profi.) Bárki beküldhet olyan leírást, amiben valaminek a készítését, használatát írhatja le. A leírásból maga is videót készíthet, vagy felajánlhatja szabad feldolgozásra.  Ilyen egyszerű.



Az elkészült munkák egy része nagyon hasznos, más részük kevésbé hasznos, de nagyon vicces.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Howcast képes lesz-e új műfajt teremteni. (Vagy máris megtette?)

 A szövegen túl "rovatban" rendszeresen (na jó, majdnem rendszeresen) mutatok be olyan multimédia anyagokat, amiknek láttán nyilván te is csak csorgatod a nyálad és magadban azt morgod: "Persze, azok, ott vacakolhatnak ilyenekkel, mert megvehetik a drága programokat, vagy saját fejlesztőkel programoztathatnak, de mi itt..."

Számomra az első rácsodálkozás azután történt, hogy valamennyire megismertem a Soundslides programot. Kiderült ugyanis, hogy számos multimédia-csoda ezzel a hihetetlenül egyszerű,  néhány dollárért megvásárolható programmal készült.

Most újabb meglepetések értek. Megismertem az ingyenes Vuvox programot és megtudtam, hogy - egyebek között - ezzel készült a Washingtonpost.com New York Fashion Week bemutatja. (Hú!)

Legalább ekkora szám a Cooliris is, amivel Media RSS segítségével pillanatok alatt összerakható egy látványos,  weboldalba építhető "videófal". Ezzel készült a  WSJ Year In Photos 2008 összeállítása is.

R (könnyen megjegyezhető név). A NYTimes.com munkatársai is előszeretettel használják ezt az adatmegjelenítő (adatokból grafikont készítő) programot.

Szólj, ha mindet virtuózan kezeled már, vannak még további tippjeim is!

Korábbi duzzogásommal felhagyva úgy másfél hónapja elhatároztam, hogy megint Twitterelek egy kicsit. Leginkább arra voltam kíváncsi, mit is zabálnak ennyire a Twitteren  kedvenc külhoni újságíró bloggereim. Azt ugyanis, hogy a hazai Twitterezők mit szeretnek az egyértelmű: a langymeleget, a bennfentességet, az "én is bent vagyok" érzését. (Eszembe sem jut ezért megszólni érte őket, jó az ilyesmi, így működött a mi blogterecskénk  - nem a Blogtérről, hanem a hazai mini-blogoszféráról van szó -  is 4-5 évvel ezelőtt.) A hazai Twitter-tér lényegében nem sokban különbözik chat szolgáltatásoktól, talán találóbb név lenne rá a Chatter.

Első nekifutásra feliratkoztam Jay Rosen, Jemima Kiss, Ryan Sholin, Jaff Jarvis, Paul Bradshaw és még vagy egy tucatnyi újságíró Tweetjére....hogy azután gyorsan le is iratkozzak a feléről (túl gyakran, túl sokat írtak). A másik felét pedig ritkán olvasom. Miért is követném a Twitteren ezeket az újságírókat, mikor rendszeresen olvasom a blogbejegyzéseiket, a linkajánlóikat?

Azt hiszem, a Twitter akkor kezd igazán érdekes lenni, amikor elszakad eredeti rendeltetéséről. (Emlékeztetőül: Az ős-twitterezés arról szólt, hogy megírd, mit is csinálsz éppen.) Ahogy az eredetileg leginkább személyes naplónak használt blogok is idővel újabb és újabb területeken bizonyultak használhatónak, úgy születnek a Twitter-hasznosítására is egyre újabb ötletek.

A Motrinmoms és a 1 kalóriás grafikák körüli botrány (hogy csak az elmúlt néhány hét eseményeit említsem) megmutatták, hogy a Twitter viszonylag kis energiával, gyorsan, nagyon nagy hullámokat képes felkorbácsolni. Sajátos módon nem a B2C (üzlet > közönség) kommunikációban, hanem éppen a fordított irányban bizonyult igazán hatékonynak.

Az előbb akadtam a themediaisdying (a média haldoklik) Twitter csatornára. A themediaisdying tulajdonképpen a paidContent sűrítménye. Ha csak azt akarod tudni, kit, hányat, mikor, honnan, de nem vagy kíváncsi, hogy miért, akkor érdemes követned ezt a csatornát.

Rengeteg ember számára okoz gondot az információs túlterhelés. Ők nem egy újabb locsi-fecsi csatornára vágynak, hanem olyan hírforrásra, ahol nagyon szikár formában tudhatják meg, amit tudniuk kell. Talán erre is jó a Twitter. Most már csak olyan hírszolgáltatók kellenek, akik képesek 140 karakternyi, hatékony híreket kiadni. Lehet, hogy kár volt szélnek ereszteni a Westel Presst?

 Az RSS szép dolog, jó dolog, de továbbra is csak kevesen használják. A NY Times most egy olyan widgetet (Hogy is szoktuk ezt hívni magyarul? Digitális matrica?) készített, amibe érdeklődési körünk szerint, húzhatunk be RSS értesítőket a Times kínálatából. (Több, mint 10.000 RSS értesítő közül válogathatunk!)



Maga az ötlet nem új, eddig is kínáltak különböző lapok widgeteket. Itt most a választék mennyisége és a megjelenítés rugalmassága - és persze a Times népszerűsége helyezi teljesen új perspektívába a dolgot. Biztosan rengetegen lesznek, akik befűzik blogjukba a Times widgetet. Kíváncsi lennék, mekkora forgalomnövekedéssel jár majd ez a Times számára. (Egyáltalán, érzékelhető lesz-e óriási forgalmuk mellett?)
Hiába, hogy a csupasz RSS-t viszponylag kevesen használják, az ilyen és hasonló, indirekt alkalmazások elképzelhetetlenek lennének másképp.

(Az itt látható widget csak egy gyorsan összerakott példa.)

A hagyományos szereposztás szerint a hatóságok nem, vagy csak a legritkább esetben álltak közvetlenül szóba az állampolgárokkal. A média egyik fontos szerepe volt, hogy közvetítsen az "emberek" és a hivatalos hatalmasságok között. (Persze korlátozott kapacitása miatt a média csak a "közérdeklődésre számot tartó" ügyeket karolta fel. Az állampolgár, akinek "ügye" volt rendszerint csak végső elkeseredésében fordult a médiához segítségért, viszont a médiával való fenyegetés néha valós beavatkozás nélkül is hatásosnak bizonyult ügyei elintézésében.

Most változni látszanak a dolgok. A WhatDoTheyKnow.com webhelyen keresztül az állampolgárok (mármint a brit állampolgárok) most közvetlenül kérdezhetik a hatóságokat és azok az információszabadságról rendelkező törvénynek megfelelően 20 munkanapon belül kötelesek is válaszolni azokra. Az állampolgárok nem csak különböző problémáikkal fordulhatnak a hatóságokhoz, de arról is tudakozódhatnak, hogy azok milyen információkat gyűjtenek, tárolnak róluk.

A WhatDoTheyKnow.com igen átlátható, könnyen kezelhető webhely, ahol egyszerű kérdéseket feltenni és jól lehet a már beérkezett válaszok között böngészni. (Természetesen van RSS-is). Ha elterjednek a  WhatDoTheyKnow.com-hoz hasonló webes "közvetítők", értelmetlenné válik az újságok kijáró szerepe. A "kapuőrség" mellett tehát egy újabb feladattól szabadulhatnak meg. Ez nyilván nem fog tetszeni azoknak a médiamunkásoknak, akik szerették az ezúton rájuk ruházott hatalmat (vagy annak látszatát), viszont kedvező változás azoknak, akik úgy gondolják, hogy az újságírás valami másról szól. A hatóságokat faggató webhelyen egyébként számtalan olyan téma bukkan fel, ami a média figyelmére is érdemes. Mennyivel érdekesebb és hasznosabb egy ilyen helyen bányászni, mint a konkurens kiadványoktól ollózni!

Az elmúlt években kicsit szomorúan figyeltem a hazai linkmegosztók kornyadozását. Néhányukat ki is próbáltam, technikai értelemben működtek is, csak éppen megfelelő közösség híján egyik sem vált igazi közösségi helyé. Különböző beszélgetések és olvasmányok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg túl kicsi a hazai internetes társadalom ehhez a játékhoz - gondolj arra, hány internetező jelenti például a Digg.com potenciális felhasználótáborát -  illetve hogy a mifelénk nincs olyan kultúrája az önzetlen adakozásnak, mint a "linkelős" országokban.

Szkeptikus voltam a Google Readeren alapuló tartalommegosztással kapcsolatban is és kételyeimet nem is fojtottam magamba. Ennek ellenére természetesen napok óta próbálgatom- ízlelgetem TuruMeme -et. A következőkben az így szerzett tapasztalataimat foglalom össze:

1. Ha átfutod a TurulMeme főoldalát, vagy a Friss bejegyzések oldalt, nagyon gyorsan láthatod, mi történt az elmúlt napon, vagy az elmúlt órákban. Persze nem a világ történéseiről, inkább csak a hazai internetező "kemény mag" olvasmányairól kaphatsz némi áttekintést. (Ha ők a célcsoportod jó, ha nem, akkor annyira érdekes.) Sok a "tech" téma, kevesebb a politika.

2. Találd meg a követendő megosztókat! Jó dolog látni, miket is olvasnak az emberek, de a rácsodálkozás biztos nem tart tovább 5 percnél. Előbb-utóbb rájössz, kik azok, akik kikotorják számodra a gesztenyét jó linkeket.

3. A linkmegosztás, mint jegyzetfüzet. - Több témában több tucat forrást is figyelek. Jó esetben mindegyikben találok néhány figyelemre méltó címet. Többségüket persze nem olvasom el azonnal, hanem elteszem későbbre. Ez az elrakás jelentheti a "share" gomb megnyomását, ami nem igényel különösebb erőfeszítést, viszont 1) a megjelölt linkek kikerülnek a TurulMeme-re, 2) keletkezik egy olyan oldal, amin összegyűjtve megjelenik a későbbi olvasásra összeválogatott összes link

4. Forgalomgenerátor - A TurulMeme 10 nap alatt a Médiablog 5. legnagyobb "beszállítójává" vált. Több látogatót hozott, mint a Kreatív Online, vagy a Comment:com.

A TurulMeme persze még nagyon fiatal, nagyon gyorsan változik. Elfogadása, felhasználói körének bővülése sokkal gyorsabb, mint a többi linkmegosztóé. (Ez persze csak a szubjektív benyomásom.) Ennek egyik oka, hogy ez valóban "alulról jövő kezdeményezés", de nyilván az is szerepet játszik benne, hogy a belépés, megosztás rendkívül egyszerű, semmiféle macerával nem jár.

Természetesen, ahogy mindenkinek, nekem is van kívánságlistám. Úgy gondolom, jó lenne, ha a TurulMeme felületén is lehetne megjegyzést fűzni a megjelenő linkekhez. Talán annak is lenne értelme, ha lehetne szavazni (Digg-módra) az egyes linkekre.

Be kell tehát látnom, hogy ez a megosztás-játék nem olyan belterjes dolog, ahogy ezt az indulásakor feltételeztem és több lehetőséget rejt magában, mint gondoltam. Az ilyen kellemes meglepetésektől izgalmas az egész közösségi média!

Nem erősségem a rajzolás, nem vagyok jó sem photoshoppolásban, sem powerpointolásban. talán éppen ezért  is nagyra becsülöm azokat, akik képesek értelmesen, hatékonyan használni a különböző megjelenítő eszközöket.

Meggyőződésem, hogy a következő években az adatok láthatóvá (és emészthetővé) tétele a "data visualization"  lesz az online újságírás (egyik) leggyorsabban fejlődő területe. (Ha nem az máris.)

A Médiablogon eddig is előszeretettel böngésztem az ilyen megoldások között, most pedig egy, a témára szakosodott blogba botlottam. FlowingData. Érdemes nézegetni.

Felesleges  megijedni, tisztában vagyok vele, hogy a hazai online média jelentős része még a média 2.0. -tól is odébb van. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy fontos előre (is) nézni. Már most érdemes arról gondolkodnunk, miként képes a média kihasználni a szemantikus web(ezt szokták web 3.0.-nak becézni) lehetőségeit. Realista vagyok, így nem próbálok senkit sem rávenni, hogy értelmezze a Wikipedia semantic web szócikkét, vagy próbálja meg magáévá tenni a W3C ide vonatkozó ajánlásait.

Colin Mekk kitűnő diasorát akkor is érdemes végig nézned, ha nem tudsz angolul.

A lényeg a végletekig leegyszerűsítve az, hogy egyre inkább olyan eszközök, módszerek kerülnek az előtérbe, melyek segítségével összekapcsolhatók a különböző adatbázisokban különböző formákban tárolt adatok. Persze nem egyszerűen a kódok "közös nevezőre" való hozásáról van szó, hanem arról, hogy az egymással valóban összefüggő tartalmak "megtalálják" egymást.

A lehetőségek végtelenek. Képzeld el például, hogy egy újságcikket olvasva azonnal megkapod az abban szereplő emberek Facebook (LinkedIn, MySpace) profilját. (Az iWiW-et nem írom, ennyire nem élénk a fantáziám.) Vagy képzeld el, hogy úgy tudsz egyik közösségi médiaszolgáltatótól a másikhoz átigazolni, hogy viszed magaddal a teljes profilod, az összes ismerősöd, az összes hozzászólást...

Máris látszik, hogy a szemantikus web számtalan problémát is felvet. Már most léteznek olyan szolgáltatók, amik a felhasználók profiloldalait - azok tudta nélkül -  úgynevezett FOAF formában tárolják. (Első reakcióm: Törölni, gyorsan, mindent - de azt hiszem, már késő.)

Nagy szerencse, hogy ezek a megoldások viszonylag lassan fejlődnek, szabványosodnak, terjednek. Mit kezdenének velük azok a szerkesztőségek, amik még a tisztességes linkhasználatot sem voltak képesek elsajátítani?

 Tudom, korszerűtlen dolog az internetes tartalmak offline fogyasztása, de (néha) jó. Én például gyakran utazás (nem vezetés, hanem békávé) közben olvasom el, amire nap közben nem volt időm. (Azzal, hogy nem autózom, óvom a környezetet, ezzel pedig felmentem magam az "erdőpusztító" nyomtatás bűne alól...)

Lehet kézzel vacakolni, a blogoldalakról kiszedni a szövegeket, vagy az RSS szövegekből másolgatni, de van jobb megoldás is.


Zseniális, rendkívül egyszerű holmi.
1. Beírod az olvasni kívánt blogok RSS értesítőjének címét (URL)
2. Beírod, mikorra kéred az "újságod" kézbesítését (pl. naponta délután 3 órára)
3. Megadod az e-mail címed.
Ennyi.

Innentől kezdve naponta megkapod a személyre szabott, szépen formázott pdf blogújságodat.
Kipróbáltam, valóban működik.

(A Tabbloid a HP "mellékterméke". Tetszik az a visszafogottság, ahogy megjelennek az oldalon.
Marketingesek, figyeljetek!)

Elég sok olyan oldal létezik, ahol szép linkgyűjteményt találhatsz az újságírók számára legfontosabb eszközökről. Az ajánlott oldalak persze nem egységesek. Vannak köztük túlságosan alapszintűek, mások (számodra) túlságosan belemennek a részletekbe. Természetesen valamennyi oldalon további linkeket találsz, nagy a csábítás, könnyű elveszni.

A Message in-a-Box* azért nagyszerű, mert egyetlen, zárt helyen megtalálsz mindent, ha valamilyen tartalmat szeretnél közreadni, másokkal megosztani.


Ilyen egyszerű az egész, ezekbe a kategóriákba besorolhat minden, amit akarhatsz. Es kiegészül még egy  stratégia "fejezettel", ami segaít eldöntened, hogy mit is akarj.
Minden nagyon átlátható, világos, gyakorlatias, Nincs mellébeszélés, bármit választasz, mindenhez azonnal eszközöket is kapsz.

A Message in-a-Box Creative Commons Lisence alatt készült, lefordítható, átdolgozható. Az angolul nem értő, de a tartalomkészítés iránt érdeklődők számára óriási segítség lenne, ha valaki lefordítaná. Szabad a pálya!

*A Message in-a-Box nem kifejezetten újságírók számára készült, de nincs olyan eleme, ami ne lenne az újságírók számára is használható.

Az elmúlt hét egyik fontos híre, hogy teljes szövegű RSS értesítőkre állt a Guardian.co.uk.

Néhány éve még arról zajlott a vita, hogy kínáljanak-e egyáltalán RSS értesítőt az online újságok. (Ha "visszalapozol" a weben elolvashatod a szokásos aggályokat: 1. Az RSS "eltéríti" az olvasókat - elolvassák a híreket és az összefoglalókat, azután nem kattintanak át, vagyis értékes kattintásokat veszít a kiadvány. 2. Az RSS révén lophatóbbá válik a tartalom.)

Miközben a blogvilágban csúnyán néznek azokra, akik csak címet, vagy címet és bevezetőt raknak az RSS-be, a profi médiában dolgozók többsége eddig még a teljes szövegű RSS gondolatától is rosszul lett.

A Guardian most nem egyszerűen csak a cikkek teljes szövegét kínálja az RSS értesítőben, hanem rengeteg fajta értesítőt is kínál. Az alap a rovat és a szerző szerinti csoportosítás, de ezen kívül még számos használható csoportba rendezték az értesítőket.

A Guardian szakemberei egyáltalán nem félnek attól, hogy az új  RSS-kínálat aláásná az online lap olvasottságát. Ellenkezőleg, úgy gondolják, hogy minél jobban kiszolgálják olvasóikat, azok annál szorosabban fognak kötődni hozzájuk. (Tudomásul kell venni tehát, hogy egy újság honlapja nem a tartalom megjelentetésének nem az egyetlen, csak az egyik lehetséges helye.)

Ami pedig a reklámok megkerülését illeti, arra az RSS nem lesz sokáig járható út, mert a Guardian máris dolgozik az értesítők "feldúsításán."

Idehaza még igen messze vagyunk attól, hogy a hírszolgáltatók teljes szövegű RSS-sel kényeztessék olvasóikat. Egyelőre a legtöbb kiadványnál egy normális, a cikkek zömére kiterjedő, megfelelő kategóriákba rendezett RSS is elérhetetlen célnak tűnik. Az értesítők elhanyagolását nyilván az magyarázza, hogy kevesen használják ezt a szolgáltatást. A számok mellett talán azt sem ártana megnézni, kik azok...

Adalékok
 
A Guardian blogbejegyzése az új RSS-rendszerről
A Guardian magyarázó oldala az RSS-használatról (jó minta)
A Journalism.co.uk elemző cikke a Guardian lépéséről.

Mostanában mintha megszaporodtak volna az újságíróknak (és bloggereknek) különböző online eszközöket és módszereket ajánló listák.

Az elmúlt év során többször is volt alkalmam gyakorló hazai újságírókkal beszélgetni és az a benyomásom alakult ki, hogy egy részük (kis részük) jól ismeri  és használja az online eszközöket, trükköket, többségük viszont még a Google Dokumentumok, vagy az RSS olvasók használatáig sem jutott el. Mivel a Médiablog olvasói között egyaránt megtalálhatók a "kezdők" és a "haladók", arra gondoltam, hogy a leghasznosabb, ha nem egy saját "legfontosabb eszközök és trükkök" listát közlök, hanem összeszedem mások ajánlásait. Ezekből azután önkiszolgáló alapon mindenki a maga ízlése és felkészültsége alapján válogathat.
(Figyelem, én elég konzervatív vagyok, nem próbálok ki minden új cuccot, trükköt ezért azok működéséért garanciát nem vállalok!)

Top Ten Internet Tools For Journalists (a szerző kiléte már homályba merült) A lista olvasásához Google Dokumentumok regisztrációval kell rendelkezned

Top 10 blogging tips from around the world (10.000 Words.net)

Online News Tools   - short list  (Invisible Inking)

12 Useful online tools for journalists (10.000 Words.net)

Journalist's Toolbox  (American Press Institute - Ez ugyan kicsit másfajta "szerszámosláda", de mindenképpen érdekes. Vajon mikor fogják a hazai szakmai szervezetek ilyesmivel segíteni a sajtómunkásokat?)

A leltár nem teljes, van még sok hasonló lista, csak amikor keresi, - hiába a jobbnál jobb eszközök - soha nem találja az ember.

Frissítés:
31 essential tools for journalists  (Reportr.net) Kezdőknek sok, haladóknak kevesebb újdonság
Te is találkoztál hasonló ajánlásokkal? Oszd meg velünk!

Top 27 or so Internet Tools for Journalists - The Idea Factory (diasor - most már jó linkkel)

Általában nem jó, ha a  világmegváltók és az evangelisták elhagyják az eszmék világát és gyakorlati tevékenységbe kezdenek, de Guy Kawasaki ebben is kivétel. Márciusban indította el az Alltop.com hírgyűjtőt, ami megfelelő marketinggel - ez Kawasakinak nem eshet a nehezére - komoly sikerre számíthat.

Lehet persze legyinteni, hogy "már megint egy RSS-alapú hírgyűjtő", de az Alltop.com tényleg nagyon jó. A használható hírgyűjtő lényege ugyanis nem a lehető legnagyobb számú információforrás begyűjtése, hanem a megfelelő, átgondolt válogatás.

Persze a megfelelő forrásokból begyűjtött információk sem érnek semmit megfelelő rendszerezés és emberbarát felhasználói felület nélkül. Az Alltop.com a kezdeti 20-ról most 215-re növelte a feldolgozott témakörök számát, ami elkerülhetetlenné tette egy normális navigációs rendszer kidolgozását. (A konkurens Newsflashr példája jól mutatja, milyen az, ha valaki nem látja be ezt.)

Az Alltop.com nyitóoldala, ahol 10 kiemelt kategória, betűrend szerint, vagy keresővel lehet elindulni mintaszerűen egyszerű és barátságos. (Az Electric Pulp munkája.)

Felmerül persze a kérdés, hogy mi az előnye egy ilyen szolgáltatásnak, hiszen ugyanezeket a frissülő linkeket bárki, bármilyen kategóriában összehozhatja magának a Netvibes.com -on.

Valóban, az Alltop.com nyilvánosan számára elérhető RSS értesítőkből nyeri információit, a szorgalmas felhasználó maga is összeszedheti ezeket. Feltéve, ha tudja, mi is az az RSS, hogyan is kell azokat egy weboldalból kigyűjteni és a Netvibes-ba befűzni. (Ne mosolyogj, nagyon sokan vannak, akik nem tudják és nem is akarják tudni.) Akkor is érdemes kicsit megnézegetned az Alltop.com belső oldalait, ha otthon vagy a Netvibes (vagy más hasonló RSS-gyűjtő) és az RSS-ek belvilágában. Ha megnézed a szolgáltatás valamelyik belső oldalát beláthatod, hogy ennyi forrást összeszedni nagyon strapás (+ a folyamatos frissítés erősen leterhelheti a számítógépedet.)

Én az elmúlt években egész szép gyűjteményt szedtem össze újságírással foglalkozó weboldalakból és blogokból, de a http://journalism.alltop.com/ oldalt átfutva máris tudom, hogy gyors áttekintésre ezt is használni fogom.

Az utóbbi időben több olyan listával is találkoztam, ahol online újságíróknak ajánlanak jól használható eszközöket. Most ezekből a listákból szemezgetek.

1. Szavazás, vélemények begyűjtése stb.: PollDaddy.com  Tudom, itt van nekünk a jó kis hazai Poll-r  - én is szeretem -, de adódhatnak feladatok, amiknek ellátására ez nem elegendő. (Online kérdőívekre továbbra is biztos tipp a nemrég megújult Surveymonkey, vagy a brilliáns Wufoo.)

2. Térképek: Az legkézenfekvőbb természetesen a Google Maps, de nem árt tudni, hogy ezen túl is léteznek webes térképszolgáltatások. Az Umapper első pillantásra nagyon hasonló dolgokat kínál, mint a Google Maps, csak Microsoft (Virtual Earth) alapokon. A ZeeMaps.com előnye,. hogy képes különböző formátumú címlisták (CSV, Outlook stb.) importálására és térképen való megjelenítésére. A Static Map Wizzard segítségével "kilapíthatod" (lebutíthatod) a Google térképeket.

3. Slideshow (diasor):  Soundslide - mára szinte klasszikussá vált. Elsősorban a hangosított fotósorozatok készítésére szokás használni, de minden más feladatra is alkalmas, ahol hanghoz kell állóképeket szinkronizálni. Egyszerű, megfizethető (70 dollár).Egyetlen hátránya, hogy a végtermék közvetlenül nem építhető be a weboldalba, kell rendelkezned valamilyen tárhellyel, ahova feltöltheted az összetevőket. Slide.com - ezt szerintem mindenki ismeri. Slideshare -szintén klasszikus. Segítségével prezentációkat oszthatsz meg másokkal. Vuvox - Segítségével többféle médiatípus igen rugalmasan gyúrható össze.
(Ingyenes, webes eszköz, vagyis néha kell egy kis türelem a használatához.)

Most gyorsan abba is hagyom, hogy legyen idő a próbálgatásra, de hamarosan jön a következő adag!

A fiam azt mondja, hogy ideje volna végre megszabadulni a könyveimtől, mert a már csak néhány év és valamennyi úgyis elérhető lesz elektronikusan. (Ő már jó ideje a webről PDA-ra letöltött könyvekkel elégíti ki betűszomját.) Én persze tudom, hogy a könyvek nem csak az azonnali olvasási igény kielégítésére szolgálnak, de azért érdeklődéssel figyelem az e-olvasók (e-readers) piacának alakulását. Nem is annyira az elektronikus könyvek, mint inkább a hordozható elektronikus napi- és hetilapok izgatják a fantáziámat.

Mostanában az új Sony Reader készülékről cikkeznek az újságok, ami persze nem is annyira új, hiszen 1) a Sonynak már hasonló olvasója, csak Európában nem forgalmazta 2) maga a megjelenítő ugyanazon az E Ink technológián alapul, mint mostanában az összes e-olvasó.  Különbségek tehát nem az olvasás élményében, hanem a szolgáltatásokban vannak.

Első pillantásra a Sony Reader nagyon hasonlít az Amazon által (csak Amerikában) forgalmazott Kindle-hez. Kicsit alaposabban megnézve viszont kiderül, hogy nagyon is nagyok a különbségek.

• A Kindle közvetlen internet kapcsolattal rendelkezik, letölthetők rá könyvek, újságok, blogbejegyzések (persze mindenért fizetni kell)
• A Kindle nem szeret bizonyos fájlformátumokat (például a pdf)
• A Kindle azért is pénzt kér, ha saját dokumentumaidat akarod feltölteni rá
• A Sony Readerre csak PC-ről tölthetsz fel könyveket (Mac-változat még nincs)
• Az internethez nem tud kapcsolódni
• Nem finnyás, minden ismert fájlformátumot szeret
• A Sony Readerre egyelőre elég kicsi a könyvválaszték, rá optimalizált újságról meg hallani sem lehet.

Hajlok rá, hogy ilyen masinát csak annak érdemes venni, aki nagyon sokat utazik, vagy nagyon akar villogni az ismerősei előtt. Egyébként jobban jár egy PDA-val, amit ugyan vakító napfényben nem tud olvasni, viszont a könyvolvasáson kívül még másra is használható.

Egyébként pedig pillanatokon belül itt lesznek a hajlékony és színes olvasók, a most vásárolt kütyüt meg el lehet tenni a többi elavult holmi közé.

Adalékok:
A Times Online alapos összehasonlító cikke
Korábban írtam a témáról
A hvg.hu cikke (Nem rossz, csak kicsit hiányos:)

"Küldetésünk olyan transzparens üzleti struktúrák kialakítása, amik horizontálisan és vertikálisan egyaránt lefedik..." Az emberiség egyik fele komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ilyen és még ilyenebb szövegeket írjon, a másik fele meg azon fáradozik, hogy ahol éri, irtsa ezeket a halandzsákat. (A magyar nyelvben nyilván a "bullshit" is az irtandó kifejezések közé tartozik.)

Brian Fugere, Chelsea Hardaway és  Jon Warshawsky Why business people speak like idiots címmel nem csak izgalmas könyvet írtak az üzleti nyelv szörnyűségeiről, de egy nagyszerű webhelyet is készítettek hozzá. Innen letöltheted, vagy online kipróbálhatod a Bullfightert. Gyilkos eszköz, ami pillanatok alatt elvégzi bármilyen szöveg elemzését, leíró és grafikus elemzést ad annak tartalmáról, olvashatóságáról.

Tápláld be kedvenc politikusod beszédét, főnököd vezércikkét, ügyfeled céges weboldalát és máris megkapod a részletes elemzést.

Vigyázat, veszélyes, nehéz abbahagyni!

Most jön a rossz hír: A program természetesen csak angol nyelvű szövegekkel működik.

Ha már úgyis hangfelvételt készítesz minden interjúdhoz, miért nem teszel ki valamit a webre is ezekből az anyagokból? (Ne foglalkozz azokkal, akik azt állítják, hogy a webes "rádió" halott dolog, próbálkozz, aztán majd meglátod magad!)

1. A hangos anyagoktól kevesen várnak rendkívüli minőséget, de ha komolyabban gondolod a dolgot, szerezz egy rendesebb digitális felvevőt. Ha nem csupán szimpátia alapon akarsz választani, érdemes összehasonlítani a kínálatot. (A legtöbb készülék hazai kereskedőnél is beszerezhető.)

2. Nem kell feltétlenül tisztában lenned azzal, mi a készülékedbe épített mikrofonok iránykarakterisztikája (azzal sem, hogy egyáltalán, mi az), azt viszont tudnod kell, melyik irányból és milyen távolságról tudsz értékelhető felvételt készíteni. Mindenképpen javaslom, hogy mielőtt belevágnál Életed Nagy és Pótolhatatlan interjújába, készíts néhány próbafelvételt.

3. Videón biztosan jól mutat a sok csillogó karkötő, az interjút viszont tönkreteszi a sok zörgés. Le velük! (Ez az interjúalanyra és a riporterre egyaránt vonatkozik.) Rettenetesek a zörgős, suhogós ruhadarabok is. (Állítólag a '80-as évek elején, amikor először készültek alapzaj nélküli, rendkívül csendes CD-k Herbert von Karajant a felvételek visszahallgatásakor annyira irritálta a sok ruhasuhogás, hogy a következő felvételekkor fürdőruhára akarta vetkőztetni az egész Berlini Filharmonikus Zenekart.  - A történet folytatását nem ismerem, de nem hinném, hogy ez átment volna a zenészek rendkívül szigorú szakszervezetén.)

4. Felvétel közben ne matass a készüléken! A beépített mikrofonok rendkívül érzékenyek, felerősítik az apró hangokat és használhatatlanná teszik a felvételt.

5. "Kotonnal, vagy koton nélkül?" Nem kell zavarba esned, ha hangstúdióban szegezik neked ezt a kérdést. A hazai hangtechnikusi zsargonban a mikrofonra húzható szélvédő szivacsot nevezik így. Szabadtéri felvételekhez feltétlenül használd!

6. Amennyiben teheted, használj  hálózati adaptert. Hiába dolgozol annak biztos tudatában, hogy 10 órányi munkára elegendő tartalék elem van nálad, a gépben levő elem mindig a legizgalmasabb, megismételhetetlen mondatnál merül le.

Adalékok:

Korábbi hangos tanácsaim
Videós tippek

Amikor négy évvel ezelőtt blogolni kezdtem, meglepve tapasztaltam, hogy Mr.A (az akkori egyetlen ingyenes hazai blogszolgáltató, a Freeblog atyja) egyszerűen "kifelejtette" a hozzászólási lehetőséget művéből. Nagy nehezen a szolgáltató fórumból bogarásztam ki, hogyan lehet a megfelelő helyre behegeszteni a HaloScan hozzászólás-szolgáltatását. (A misztikus kódok világában járatlan halandó számára életveszélyes vállalkozás az ilyesmi, aminek során többször is könnyen kerülhet infarktusközeli állapotba.)

Azóta persze megtanultam, hogy a "külső" hozzászólás-szolgáltató nem csak pótlékként használható. Ha nem vagy az a kifejezetten barkácsolós fajta, most csodálkozhatsz, hogy miért is kellene lecserélned blogmotorod ilyen-olyan működő részét? Hát pontosan azért, amiért egyesek kicserélik kocsijukban az egyébként teljesen jól működő hifit, a kormányt, vagy az üléseket...

Az IntensDebate persze nem egyszerűen csak lecseréli blogd gyári komment-szekcióját, hanem új szolgáltatásokkal bővíti a hozzászólásokat és azok kezelését. Néhány ezek közül:

• Comment Threading - vagyis annak biztosítása, hogy követhető legyen, ki kinek is válaszol (Az egyes fórumokról is ismerős megoldásnak nyilván akkor van értelme, ha a sok hozzászólás miatt nehezen követhető a vita menete.)
• E-mail küldése közvetlenül a hozzászólásokból - segíti, hogy ne kelljen nyilvánosan megbeszélni azt, ami magánlevelezésbe való.
• Export/Import - Ez nem külkereskedőknek készült, hanem azoknak, akik mindig rájönnek, hogy "van valami jobb is".
• Pontozásos rendszer - a hozzászólók értékelése
  

(Van még más is, de valamit hagynom kell a felfedezőknek is.)

Az IntenseDebate plugin formájában pillanatok alatt beépíthető a WordPress-be (és más ismert blogmotorokba is), de viszonylag vérmentesen beszerelhetők máshová is.

A lényeg (szerintem) hogy az ilyen és a hasonló eszközökkel barátságosabbá, használhatóbbá tehetők a beszélgetőhelyek.

Adalék:

További hasonló szolgáltatásokról is olvashatsz (angolul) az azóta megszűnt (vagy csak szünetelő?) Búbosvöcsök blogon.

A kanadai David Carter Interaktivitás Indexet állított elő, aminek segítségével összehasonlítható...hm...mi is?
Két webhely interaktivitása:

Nagyon jó, hogy lehet méricskélni, de jó lenne tudni, mi mennyit is ér és mi ennek az oka?
Azt is jó lenne tudni, hogy került néhány magyar tartalomszolgáltató is a kiválasztottak közé?

(Először arra gondoltam, hogy magyarítom a címet, azt írom, hogy "MédiaGyíkok", de aztán valahogy meggondoltam magam)

A MediaGeeks.org címen egyébként egy kereső található, aminek segítségével célzottan, a médiaoldalakon  és a médiablgokon keresgélhetsz. A MediaGeeks természetesen nem a Google-nak akar konkurenciát teremteni. (Már csak azért sem, mert a Google "Egyedi keresőmotor" funkciójára épül.) Inkább azért készült, hogy segítsen megszűrni az általános Google-találatok tömegét.

A MediaGeeks persze távolról sem tökéletes és félő, hogy készítője, Howard Owens a pillanatnyi fellángolás után elveszti érdeklődését és nem fogja tovább csiszolgatni.

Én magam újabban egy másfajta szűrő használatára szoktam rá: A Google Readeren belül használok keresőt, ami néha sokkal gyorsabb és pontosabb eredményeket ad, mint az egyes  értesítők átnyálazása.

(Ha valaki nem tudná, a Miner.hu-nak is vannak "mellékletei", vagyis vertikális keresői. Ilyen például a http://marketing.miner.hu/, ami  - talán nem meglepő - a marketing- és pr témájú blogokban turkál. Sajnos ez a kereső sem "lát" minden, a témába vágó írást, de kiindulópontnak jól használható.)

Érdekes, hogy miközben egyes lapok állandóan sírnak a Google News miatt, más lapok (vagy ugyanazok?) imádják a Yahoo Buzz szolgáltatást

A Y! Buzz olyan, mintha keresztezték volna a Digg.com -ot és a Google Newst.  Kicsit hírgyűjtő - kicsit közösségi linkajánló. Lehet linkeket beküldeni és a beküldött linkekre szavazni, ugyanakkor a szolgáltatással partnerségre lépő online lapok maguk is beküldhetik cikkeiket.

  Miközben a Google News automatikusan (és kéretlenül) szemlézi a webes hírforrásokat, a Yahoo Buzz előnyben részesíti saját partnereit. A Googe News csaknem 5000 forrást szemléz. A Yahoo Buzz egyelőre 775 partnere híreit kavargatja. (A Y! Buzz most még "Béta" üzemmódban működik, de idővel majd nyilván benyújtják a lapoknak a számlát.)

A Yahoo partnereinek nyilván jót tesz, mikor egy-egy cikkük kikerül a Yahoo címlapjára (csak bírja a szerver!), olvasóként viszont nehezen tudok egy olyan kiadvánnyal azonosulni, ahol a vezető hír: "Paris Hilton for Presindent!"

(Többször szó esett már arról, mennyire gyengén működnek nálunk a szavazós oldalak. A Yahoo Buzz szavazatait nézve úgy látom, hogy a Digg.com sikeres modelljét még az óriási forgalommal rendelkező Yahoo-nak sem sikerül könnyedén másolnia.)

MappedUp, vagyis térképeld fel! Egy ideje hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nincs térképes holmi GoogleMaps nélkül . A MappedUp is bizonyítja, hogy nincs így . A mirelit zöldborsószemekből kirakott primitív térképen nagyjából fogalmat alkothatsz arról, miről is szólnak a friss hírek és ez általában elég is.

A MappedUp egyszerű RSS olvasó, ami történetesen egy egyszerű grafikus felhasználói felületen keresztül (is) használható. Letöltheted, belerakhatod saját RSS-gyűjteményedet, megoszthatod barátaiddal, használhatod akár képernyővédőnként. Nem állítom, hogy az évtized legnagyobb találmánya, de attól még szerethető.

Hónapokon belül a piacra kerül - ráadásul először Európában - a Readius, az első valóban kis méretű e-olvasó. A készülék hajlékony képernyője összecsukott állapotban mint csiga bújik be a házába, nyitott állapotában  13 centiméteres (5'') képernyőjén olvasgathatunk.. 115 g súly, 30 órányi működésre alkalmas táp, minden ma elterjedt drótnélküli kapcsolat - mi kellhet még?

A gyártó Polymer Vision azonban többre vágyik, mint egy új e-olvasóra. Honlapján egy olyan víziót vázol fel, ami a letöltésre kínált tartalomtól az olvasó agyáig szinte minden területet átfog. (Ha erről az iTunses - iPod univerzum jut az eszedben, a nem a véletlen műve.)

Vannak persze, akik máris fanyalognak. Például azért, mert az E Ink technológiát használó Readius hajlékony kijellzője nem színes, csak a szürke 16 árnyalatát képes megjeleníteni. (Inkább könyvek és újságok, mint színes magazonok olvasására alkalmas tehát.) Lohasztja a lelkesedést az is, hogy a készülék drágább lesz még a 359 dolláros Kindle -nél is.

Lehet persze vitatkozni azon, hogy jó-e a Readius, vagy nem, a nagy kérdés nem ez, hanem hogy sikerül-e az iPodhoz és az iPhone-hoz hasonló kultikus tárggyá válnia.

Akárhogy is alakul a Readius sorsa, látszik, hogy rövid időn belül áttörés köveztezik be az e-papír / e-olvasó fronton. Drámai változások várhatók, ha a webes tartalomfogyasztás végre igazán elszakad az íróasztaltól.

Adalék:

Egy korábbi- szerintem továbbra is érvényes - bejegyzésem az e-papír/e-olvasó témáról.

Már régen megfigyeltem, hogy az online videók vizuális hiányosságait (magyarul: szar képminőséget, béna kamerakezelést) valahogy elviseli az ember (főleg ha érdekli maga a téma), de rossz minőségű hangtól hamar a falra mászik. Először arra gondoltam, hogy ez csak "hangos" múltamnak köszönhető (tizenvalahány évet töltöttem el a zeneiparban, ahol olyan hangminőséget, hangzásideálokat kergettem, amiket jó ha az elkötelezett zenehallgatók 1 százaléka képes meghallani), de aztán kiderült, hogy mások is így vannak ezzel. A megállapítás különösen érvényes a híranyagokra: Elég, ha megpróbálsz hang nélkül végignézni, vagy kép nélkül végighallgatni egy tévéhíradót, egyből megérted, melyik is a fő információhordozó.

Most a Mastering Multimédia egy friss bejegyzésébő ihletet merítve szeretnék néhány tippet adni azoknak, akik már megfürödtek élvezhetetlen online videókkal, multimédiás anyagokkal.

1. A leggyakoribb hiba a mikrofonba befújó szél zaja, ami érthetetlenné teszi az interjút és elnyomja a környezet hangulatfestő atmoszféráját. Egy egyszerű mikrofonvédővel (hivatalosan windscreen, a magyar szakzsargonban "koton") kivédhető a dolog. (Két megjegyzés: 1.) Egy megfelelően érzékeny mikrofon akkor is érzékeli a szelet, amikor - szerinted - szélcsend van. 2.) Mikrofonvédőt csak mikrofonra szerelhetsz fel. Komoly felvételnél fel sem merülhet, hogy csak a kamerába épített mikrofonocskával vegyél fel használható hangot.

2. Ha csiptetős mikrofonnal veszed fel a beszélgetők hangját, általában a második gomb(lyuk) környékére (felülről!) érdemes rögzíteni azt. Az ingen, blúzon belül rögzített mikrofon rettentő sok susogást, zörgést vesz fel. Külön veszélyforrás a zörgős síruha, a susogós dzsogging szerelés, a csörgő ékszerek. Felvétel előtt fejhallgatón keresztül kell ellenőrizni, mit is hall a mikrofon.

3. Kevés dolog néz ki rosszabbul, mint a riportalany ruháján kívül lifegő mikrofonkábel. Szánj időt a kábel elrendezésére. A mikrofont magad csíptesd fel (gallér, ruhakivágás, gomblyuk...), de a ruhán belüli kábelvezetést nyugodtan bízd a beszélőre. (Egyesek rossz néven veszik, ha a fehérneműjükben matatsz - még akkor is ha közben egy mikrofoncsatlakozóval bökdösöd őket.)

4. Ha vezeték nélküli ("rádiós", wireless) mikrofont használsz, vigyázz, hogy az adó és a vevő körül ne legyenek bekapcsolt mobiltelefonok! (Általában a mikrofonpróbánál még minden jó, a rettenetes zavarok éppen akkor törnek ki, amikor a beszélő mondanivalója legfontosabb részénél tart.)

5. Az igazán cselesek miközben a sztereó csatorna egyik sávjára a külső mikrofon jelét veszik , a másikra belső mikrofon hangját rögzítik. Végső esetben innen is lehet valamit használni. (Szegény interjúalany sokszor csak a külső mikrofonra koncentrál, ha azt nem látja azt hiszi, nem veszik a szövegét. Általában ilyenkor mondja a legjobbakat...A "lopott hang" jelentőségét idehaza már az óvodások is ismerik.)

6. Mindig legyen rajtad fejhallgató, ellenőrizd azzal a hangminőséget. Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor a forgatás urán derül ki, hogy torz, zajos a hangsáv.

7. Ha zajos helyen veszel fel interjút, forgasd úgy az interjúalanyod, hogy nem legyen mögötte zajforrás. Az irányított ("puska") mikrofonok hajlamosak felerősíteni a háttérzajt..

8. Ha olyan helyen veszel fel anyagot, ahol valamilyen háttérzene szól - pl. "plázában", vendéglátóipari egységben - számíthatsz rá, hogy a vágás után úgy fog ugrálni a hang, mint az aranyhal a padlószőnyegen. A felvétel előtt fülelj, hallgasd zúgásokat-búgásokat (hűtőszekrény!), a a falióra ütéseit, a forgalmat és a behallatszó zenét. Irts ki mindent, ami kiirtható.

9. Vegyél fel legalább 1 perc "csendet", vagyis üres teremzajt. Vágás közben ez aranyat ér, mert innen rakhatsz be egy kis levegőt két mondat, vagy két snitt közé.
.
10. Szerintem ha idáig eljutottál már, a többit a magad kárán is megtanulod. Például azt, hogy mindig az a speciális kábel marad otthon/sérül meg, ami legközelebb csak Sanghajban kapható. Vagy azt, hogy a hiába van 4GB kapacitású felvevőd, ha a riport előtti este elfelejtetted lementeni róla életed a fontos hanganyagait és a legilzgalmasabb mondat közepén a készülék kiírja. NO SPACE

Az már nem újdonság, hogy egyes újságírók ízlelgetik a Twittert (és általában a mikroblogolást), érdekes viszont, hogy a téma most hirtelen átcsapott a hivatalos médiába is. A francia AFP hírügynökség a lelkesedéstől lihegő beszámolóban újságolta el, hogyan előzték meg a kínai földrengésről szóló Twitter-hírek a profi médiát. A cikkből megtudhatjuk, hogy a Twitter révén a San Franciscoban csücsülő Robert Scoble - neki minden ilyen hírben benne kell lennie - már akkor tudott a földrengésről, amikor nemhogy a sajtó, de még a földrengéseket figyelő US Geological Survey sem tudott semmit. A cikk diadallal jelenti, hogy a Twitter hihetetlen sebességével lekörözte még a képmegosztó Flickr, a videómegosztó YouTube és a feltörekvő új sztár, a "videó Twitter" Seesmic anyagait is.

Szánalmasnak, egy rengeteg ember halálát okozó katasztrófa kapcsán pedig egyenesen undorítónak tartom az információk közvetítésének ezt a sportversenyszerű beállítását. Megértem, hogy az AFP újságírója Nagy Témát vélt itt felfedezni, de jó lett volna, ha akad ott egy szerkesztő, aki a helyére teszi a dolgot. Például úgy, mint Josh Catone a Read Write Blogban. Ő azt írja, hogy a Twitter ugyan kitűnő eszköz a különböző rövid információk továbbítására, de jellegénél fogva eleve alkalmatlan a hagyományos újságírás kiváltására. Az utánajárás, az emberek kikérdezése, a dolgok mögé nézés, az összefüggések feltárása nem helyettesíthető néhány 140 karakternyi szövegfoszlánnyal.

Az AFP "szenzációs" írásánál sokkal több tudható meg az Online Journalism Blog bejegyzéséből, amiben Paul Bradshaw felméri, milyen információkat lehetett összegyűjteni a földrengéssel kapcsolatban a különböző "alternatív" csatornák - köztük a Twitter - segítségével. Itt szó sincs arról, hogy a Twitter "lealázná" a hagyományos médiát, viszont az az újságíró, aki elolvassa a bejegyzést, vagy Bradshaw valamelyik másik Twitterrel foglalkozó bejegyzését ráérezhet a mikroblogolás valódi lehetőségeire.

Ha gyorsan pergő eseményekről (sportverseny, politikai vita, utcai csata) akarsz tudósítani, jóra jöhet egy olyan eszköz amivel szinte azonnal, időbélyegzővel jelenítheted meg mondanivalódat. A www.coveritlive.com igen ügyes kis program, ami leginkább egy blog és egy chat keresztezéséhez hasonlítható.

A "tudósító" a csevegőprogramokhoz hasonlóan egy kis ablakból nyomhatja a szöveget, ami a szokásos módon, egyetlen gombnyomással publikálható. Rendkívül gyorsan rakhatók ki az előre elkészített, a megfelelő médiakönyvtárban tárolt képek, hangfájlok és videók. Ugyanilyen egyszerűen (és gyorsan) összedobhatók szavazások is. Ha valamihez nincs megfelelő illusztráció, a rendszerből kis sem lépve lehet bányászni a Google-ban, vagy a YouTube-on.

Az online média ugyan nem változik olyan sebességgel. hogy ilyen eszközt kellene bevetnem, de másoknak jóra jöhet. (A Newsweek már kipróbálta...)

Ma indul a magyar Reddit. Na, dagad a kebled a büszkeségtől? Egyáltalán, tudod, mi az a Reddit? Olyasmi, mint a Digg, csak egy kicsit később indult és talán kicsit kevésbé trendi (trendy). Vagyis a Reddit is egy közösségi linkajánló, ahova be lehet küldeni fontos, érdekes (vagy csak annak vélt) híreket, aztán a felhasználók szavazataikkal eldönthetik, mi is a menő.

Linkajánlóból egyébként nem szorulunk importra, van hazai gyártás - talán említeni is felesleges, hogy többségük egyszerű klón -, ezért nem egészen értem, mi szükség is a Reddit magyarítására. Értetlenségem tovább nőtt, amikor ránéztem az "új" oldalakra. Azonnal kiderült, hogy a magyarítás lényegében csak a menüre szorítkozott, minden egyéb továbbra is ékes angolsággal íródott. Sajnos az ajánlott linkek között sincs egyetlen magyar sem. Fogalmam sincs, mi értelme az egésznek. Aki tud angolul, az eddig is használhatta a szolgáltatást, aki meg nem tud, ezentúl sem megy sokra vele.

Nem tudom, milyen üzleti megfontolások állnak a magyarítási projekt mögött, de a jelenleg rendelkezésemre álló információk szerint tévedés az egész. Az eddig működő hasonló magyar szolgáltatások gyér forgalma eddig arra engedett következtetni, hogy a potenciális hazai linkmegosztók száma túl kicsi ahhoz, hogy mozgásba hozzák ezt a piacot. (Örülnék, ha a "magyar" Reddit bebizonyítaná, hogy nincs igazam).

A "premier" alkalmából május 8-án az Internet trendek és a márkák jövője minikonferencián fellép a Reddit egyik alapítója, Alexis Ohanian is. Remélem ő, vagy az amerikai linkmegosztó magyarosítását kezdeményező Damjanovich Nebojsa eloszlatja kételyeimet.

Néhány napig távol voltam, az utolsó néhány bejegyzés gyorsfagyasztás, majd automatikus kiolvasztás után került ki. (Előre nem írhattam, meg, mert tartottam tőle, hogy a házi ámokfutónk visszaél a helyzettel és "hozzászólásaival" telepiszkítja a blogot.) Fél háromkor (éjjel) indultam a reptérre, meglehetősen gyűrött vagyok, de máris elkezdem ledolgozni a restanciát.

Fontos eseménynek tartom a Mitörtént.hu indulását. Tudom, hogy a sokadik hírgyűjtő, de kicsit másképpen működik, mint a többi. Sokkal többet nem érdemes mondanom róla, mert a lényeget már megírta a Webisztán.

Egyre több a hírolvasó, egyre nehezebb eldönteni, melyiket is érdemes használni. Arra gondoltam, hogy valamikor a közeljövőben megpróbálom valahogy összehasonlítani néhány hírolvasó teljesítményét. A módszertanon még töröm a fejem. (Nem most, valamikor később. Pillanatnyilag nem vagyok erre alkalmas állapotban.) Ha van valakinek használható ötlete, feltétlenül szóljon!

Ha nem is vagy grafikus, vagy tipográfus, de érdekel, hogy a különféle betűtípusok, hátterek, formázások hogyan is néznének ki, esetleg szeretnéd is összehasonlítani őket, akkor a Typetestert neked találták ki.

(Ha eszedbe sem jut weboldalt, vagy blogot készíteni, akkor is érdemes kicsit eljátszadozni a betűkkel - utána jobban meg fogod érteni azokat, akik ilyesmivel keresik a kenyerüket.)

Nem gondolom, hogy egy átlagos újságírónak különösebben el kellene mélyednie a digitális képfeldolgozás rejtelmeiben, de az mindenképpen elvárható, hogy egy betűhegyek termelésére szakosodott sajtómunkás is képes legyen

• megnyitni és megnézni innen-onnan kapott képeket (nem a pornóra gondoltam, azzal valahogy mindenki jól elboldogul)
• átméretezni a képernyőről is lelógó monstrumokat
• nagyjából helyreállítani a nagyon félreexponált, vagy gyanúsan vad színű képződményeket
• másokkal (szerkesztővel, kollégákkal, riportalanyokkal) is megosztani a képeket úgy, hogy azok lehetőleg ne dugítsák be a címzettek postaládáját.

A "menők" persze eddig is megbirkóztak a feladattal. Rendszerint úgy, hogy felrakták a gépükre a Photoshopot (nem feltétlenül patyolat tiszta változatban.) A "digitálisan tudatosabbak" esetleg a GIMP -et. Ezek persze rengeteg mindent tudó - és a gépen jókora helyet foglaló programok - , minden esély megvan rá, hogy tudásuk 99 százalékát soha ne használd.

Létezik persze rengeteg online képszerkesztő is. (Korábban a Webisztán is foglalkozott néhánnyal, a húsvéti hírszegénység idején az Index is bedobott egy a témával foglalkozó összeállítást.) Az ezekkel foglalkozó cikkek refrénje általában az, hogy nagyon szépek, jók, de 1) nem tudnak annyit, mint a Photosop (még szép!) 2) a beetető, fapados szolgálatáson túl legtöbbjüknél ennyit-annyit fizetni kell.

Az Adobe (a Photoshop apukája) nyilván belátta, hogy még mindig jobb, ha saját maguk rombolják a Photoshop piacát, mint ha másnak engedik át ezt a lehetőséget. Kirukkoltak tehát a Photoshop Express -szel. A webes szolgáltatás az alapvető képfeldolgozási lehetőségeket (méretezés, forgatás, minimális retus stb.) nyújtja, a regisztrációért cserébe ad viszont még 2 GB tárhelyet és persze készíthetsz (másokkal megosztható) galériákat is.

Szépen kivitelezett felületek, gyors működés, szép az élet... Megtippelni sem tudom, hogy az új szolgáltatással mennyire tudja az Adobe csökkenteni az illegális Photoshop-letöltések számát, vagy hogy hány Photoshop Express felhasználónak jön meg majd a kedve az "igazi" Photoshop megvásárlásához, abban viszont biztos vagyok, hogy a mozgásban levő, egyszerű, gyors beavatkozást igénylő újságíróknak hasznos lehet ez az új szolgáltatás.

Nem kell megijedni, nem a Google Dokumentumok oldalon írt dokumentumok változnak meg, csak maga a Google Dokumentumok (http://docs.google.com) oldal.

Szeretem a Google Dokumentumok programot, mert 1) legális 2) az Ismert Szövegszerkesztőkkel ellentétben nem akar állandóan okosabb lenni nálam, 3) egyszerű az irományokat megosztani másokkal (közös munkavéleményezés, kiegészítés, jóváhagyás) és gyakran magammal is (itt dolgozom - ott dolgozom) , 4) bármilyen gyakran használt formátumba azonnal exportálhatók az oldalak...

Nekem már az előd, a Writely is tetszett, de a mióta a Google bekebelezte őket, sokat fejlődött a program. Például ma délelőttről mostanra.

• Reggel még volt egy HTML nézet menüpont - most már nincs (szerencsére van, csak a Szerkesztés menü alá került)
• Tegnap még halálra idegesített, hogy egy magyar szöveg angolra fordítása közben nem tudtam angol helyesírás-ellenőrzőt használni. (Az "okos" Google úgy gondolta, hogy én magyarul akarok írni.) Most már magam választhatok nyelvet.
• Tegnap még nem lehetett áthúzott szöveget gyártani - ma már lehet.
• A szavak száma - itt a karakterbérben dolgozó újságírók legfőbb eszköze, a karakterszámláló is - a Fájl menüből az Eszközök menübe került..
  

(Biztos vannak még más változások is, de hirtelen én most "csak" ennyit vettem észre.)

Néha komolyan zavarba hozza az embert a Google tempója. Ilyen lassú mindenki más?

A mondás szerint még mindig nagy a különbség az elszegényedett gazdag- és a meggazdagodott szegény ember között. Mindez nagyon jól illik a nyomtatott és az online média helyzetének átalakulására is. A Project of Excellence in Journalism becslései szerint nagyjából 10 évbe telhet, amíg az évi 33 százalékos bevételnövekedést produkáló online média utoléri a most sokkal több pénzt termelő, de csak évi 4 százalékos növekedést mutató nyomtatott médiát.

Egyáltalán nem biztos persze, hogy a befektetőket megnyugtatja egy ilyen, elég ködös perspektíva. Ráadásul a PEJ 2006-os adatai alapján készült számításokhoz képest 2007-ben az online média növekedése lassabb (21 százalék) volt, miközben a print média bevételei 9 százalékkal estek vissza. Szó sincs tehát valami szép, lassú, folyamatos átmenetről, hanem - a dolgok jelenlegi állása szerint - keletkezik egy szép nagy gödör. A probléma kezelésére jelenleg leginkább alkalmazott stratégia a végletes takarékosság, a pótolhatónak hitt, illetve a túl drágának tartott emberek kirugdalása, a megmaradók lehető leghatékonyabb kihasználása.


A számos vezető lapnál megfordult újságíró, Bill Richards szerint az e-papír, illetve az E-ink technológia gyorsan kitölthetné az említett gödröt és gazdaságossá tehetné a lapokat. Az e-papírra való áttérés révén megszűnnének a nyomtatási és terjesztési költségek, csökkenteni lehetne a támogató funkciókban dolgozók (és a sok pénzt kereső főnökök) számát. (Richards részletesen levezeti, mennyit lehetne megtakarítani. Ha érdekel, ellenőrizd a számokat nála.)

Richard szerint a Hearst Corp. komolyan fontolgatja az e-papírra "nyomott" újság kipróbálását, ami azért sem meglepő, mert - a Motorolához és az Intelhez hasonlóan - pénzük van az E-ink buliban.

Az E-ink technológián alapuló könyvolvasók elég drágák és annak ellenére, hogy az Amazon-féle Kindle csak előjegyzésre kapható nem arattak átütő sikert. Csak az iPod viharos elterjedéséhez hasonló folyamat hozhatna gyors sikert. Azt hiszem, sokan imádkoznak mostanában valami ilyenért.

Évekkel ezelőtt, amikor még sokan hittek a WAP eljövendő sikerében egy szakmai beszélgetésen Andrassew Iván kifejtette, hogy az újságíróknak meg kell tanulniuk "wapul". Azóta már tudjuk, hogy minden felhajtás és szakértői jóslat ellenére a WAP csak marginális szerephez jutott, az újságírók többsége meg valószínűleg azt sem tudja, mi a WAP.

Jeff Jarvis a Guardianban most a Twittert dicsőíti. (Emlékeztetőül: Ez egy olyan rettenet, ami kiválóan egyesíti a blog, az SMS és az iWiW hátrányait. Egy bejegyzésben legfeljebb 140 karakternyit lehet írni, a Twitter oldaladat állandóan frissítened kell, különben kimúlik, és garantáltan megsértődnek, akiket nem veszel fel az ismerőseid közé.)

A Twitter eredetileg arra szolgált volna, hogy az SMS-hez (és az "igazi" bloghoz) hasonlóan életjelt adj magadról a barátaidnak. "Most éppen nézem a tévét." "Nincs kedvem tanulni" "Másnapos vagyok". Persze az ilyesmi leginkább csak ..... éves kor alatt működik. (Írd be magad a számot, én nem akarok senkit sem megsérteni.)

Jarvis és a hozzá nagyon hasonókat író Paul Bradshaw (Online Journalism Blog) persze nem erről beszélnek. Ők, és több más újságíró is virtuózan használják a Twittert információk gyors megosztására és - természetesen - saját tevékenységük propagálására. Twitter link a blogon, a honlapon, a Facebook oldalon... - ez ma már teljesen természetes. (Hogy ez mennyire nem csak a beavatottak ügye, bizonyítja a NY Times minapi cikke.)

Igen, persze, vannak események, ahonnan akár 140 karakterben is, de tudósítani kell. De mi ennek az igazi előnye a műholdas telefon és a mobil internet korában?

Lehet, hogy ha száguldó riporter, vagy folyamatosan a világ kongresszusait járó sztárblogger lennék jobban értékelném a Twitter előnyeit, de nem vagyok egyik sem. Így a hazai Twitterezők között szétnézve inkább csak a szokásos "geek" arcokat és holdudvarukat találtam. (Na jó, van köztük 1-2 tech újságíró is.) Szerintem a "nomális" (nem tech témákban utazó) újságíró nyugodtan kihagyhatják ezt a csatornát, inkább koncentrálhatnak a webes tartalmakra. Van mire.

Lehet, hogy Magyarország adta a világ Nobel-díjasainak a javát (igaz, többségük az ország elhagyása után jutott a csúcsra), de valahogy a web 2.0-ás fejlesztésekben inkább mintha a követésre (magyarul: másolásra) rendezkedtünk volna be. Jó, hogy itt az Internetalon, de miért hozna izgalomba bárkit is egy sokadik linkajánló ott, ahol még egyik Digg.com-klón sem tudott igazán sikeres lenni? Mire számíthat a Enteo közösségi hálózat ott, ahol a megrendíthetetlen pozíciójú iWiW mellett számos kisebb játékos szedegeti a lehulló morzsákat?

A Nagy (igazi) Vadászmezőn persze akadnak, akiket nem riaszt vissza a Digg.com, vagy a Reddit.com sikere. Az év elején lépett a nyilvánosság elé az ausztrál tiinker.com hírgyűjtő, ami az említett sikeres webhelyekkel ellentétben nem a nyájösztönön ("nekem is az kell, mint a többieknek"), hanem éppen a saját kialakult, megmásíthatatlan (információ) fogyasztási szokásainkon alapul.

Kicsit nézelődünk, kattintgatunk a tiinker.com oldalain, a (mesterségesen) intelligens program meg kifigyeli, hogy miféle tartalmakra is bukunk és ennek megfelelően hordja elénk a cikkeket. (Szimpatikus vonás, hogy ehhez még regisztrálni sem kell, ennek megfelelően mindenféle e-mailekkel sem fognak bombázni a későbbiekben sem).

Szemantikus web, web 3.0. - persze, én is tudom a leckét. Jó játék ez a tiinker.co, egy darabig el is vacakolok vele, de nem hinném, hogy ezentúl innen meríteném olvasnivalómat. Ahhoz ugyanis, hogy a program tényleg eltalálja mit is akarok, nem csak az érdeklődésemet, de pillanatnyi hangulatomat, a napi kényszereket (min dolgozok éppen) és még sok minden egyebet is ismernie kellene. (Nem vágyom rá.)

Egyébként meg unalmas és fárasztó lenne, ha egy program csak lökné elém a jobbnál jobb cikkeket. (Chaplin etetőgépe jutott az eszembe a Modern időkből.) Hol maradna a felfedezés öröme? A véletlen, de izgalmas elcsámborgás a kitaposott ösvényekről?

Ha engem nem is hódított meg a tiinker.com, értékelem a szellemi teljesítményt. Van benne gondolat. Ne olyan üres ujjgyakorlat, mint a huszadik Digg-klón leprogramozása.

Új szolgáltatást vezetett be a Google News. A hírgyűjtőben megadhatod az irányítószámodat és a Google automatikusan kigyűjti a környékre vonatkozó híreket.

Várj! Mielőtt még beírnád saját irányítószámod, olvasd végig az egész bejegyzést!

A Google News szolgáltatása csak az ottani (USA) irányítózámokkal működik. Az Egyesült Államokon kívül csak országok szerint kereshetsz.
(Persze amerikai szempontból ez az K-Európa egyetlen irányítószámnyi pötty. Egyébként sem tudom, lenne-e valóban elég helyi információ, ami között lehetne keresgélni?)

A Google kicsit késve szállt be a "local news" üzletbe. Már jó ideje hasonló szolgáltatást nyújt a Topix.com, nemrég indult az egyszerű keresőnél lényegesen többet tudó EveryBlock és akadnak más játékosok is. Ennek ellenére nem féltem a Google-t. Ha kipróbálod a szolgáltatásokat, azonnal látszik, hogy a Topix lényegesen kevesebb találatot ad, mint a Google News, az egyébként imponáló EveryBlock  perig egyelőre csak 3 amerikai nagyváros híreit dolgozza fel. Ilyenkor látszik mekkora fölényhez jutott a Google azzal, hogy "ingyenes" szolgáltatásaiért cserébe évek óta etetjük információkkal.

Scribd.com. Tudom, időnként nyomasztó tud lenni ez a rengeteg új web 2.0-ás szolgáltatás...
Eszemben sincs, hogy az éppen szünetelő Webisztan babérjaira törjek, illetve hogy bűntudatot akarjak kelteni azokban, akik esetleg lemaradtak egy kicsit és nem tudják, milyen újdonságok jelentek meg az elmúlt héten, de azt hiszem, ez a Scribd tényleg fontos, hasznos lehet.

Az új szolgáltatás a legegyszerűbben úgy mutatható be, mint az "írásos dokumentumok You Tube-ja". Tanulmányokat, kézikönyveket, leírásokat, használati utasításokat, jogi dokumentumokat lehet ide sokféle formátumban feltölteni, címkézni, véleményezni, másokkal megosztani és persze lehet a már fenn levő anyagok között böngészni.

A legokosabb, ha gyorsan ki is próbálod! Kedvcsinálónak talán még annyit mondanék el, hogy a Scribd nem magukat az eredeti dokumentumokat nyitja meg, hanem egy saját Flash-olvasót használ. Az egyszerű kezelhetőség mellett ez azzal az előnnyel is jár, hogy akkor is elolvashatod a talált MS Office stb. dokumentumokat, ha egyébként az olvasásukhoz szükséges programok nincsenek a gépedre telepítve.

Jó hír a multitasking módban (vagyis egyszerre többféle dolgot csináló) dolgozók számára, hogy a Scribd dokumentumait nemcsak te olvashatod, de minden különösebb vacakolás nélkül fel is olvastathatod magadnak. (Kísérleteim során a felolvasó mindig ugyanaz a női hang volt. Engem nem zavart, de lehet, hogy 1000 óra után már a falra mászik tőle az ember.)

Adalék:

A Sribd kapcsán botlottam bele Michael Arrington (TechCruch) bejegyzésébe, ami az Arrington szerint nélkülözhetetlen web 2.0-ás alkalmazások listáját tartalmazza. Ez már a harmadik év, hogy a web 2.0-guru elkészíti ezt az összeállítást. Tanulságos a tartós szereplők a kiesők és a jövevények böngészése!

Frissítés:

Örömmel tapasztalom, hogy egyesek meg is nézik, ki is próbálják az itt ismertetett oldalakat, szolgáltatásokat. Kevésbé örültem viszont, amikor kiderült hogy a Scribd nem győzi szuflával és ezért szönetelteti a "felolvasó" szolgáltatást.

Lepukkantak a szerkesztőség számítógépei? Muzeális szerkesztőségi rendszerrel készül a lap? Még fapadosabb az online kiadást etető CMS? Ryan Sholin szerint számos ingyenes, vagy olcsó módja van annak, hogy felturbózzátok kicsit a szerkesztőséget.

1. Használjátok a Google Dokumentumokat, vagy valamilyen hasonló eszközt a szövegek és táblázatok szerkesztőségen belüli megosztására. Ma talán sokak számára a sci-fi világába tartozik, de becsszó, így bármelyik (hálózatba kötött) gépről elérhetők ugyanazok a dokumentumok.(Egy olyan szerkesztőségben, ahol a kinyomtatott szöveg volt a legkisebb közös nevező, mindez jelentős szemléletbeli változást és némi segítséget igényel.)

2. Iratkozzon fel az összes szerkesztő és újságíró egy IM (azonnali üzenetküldő) szolgáltatásra és legyen is bejelentkezve egész nap. A szerkesztőségen belül ez a legegyszerűbb és leggyorsabb módja a linek, fájlok, gyors információk megosztásának, de a "terepen" dolgozva is az IM a legegyszerűbb módja  szerkesztőséggel való folyamatos kapcsolattartásnak. (Ehhez persze kell egy laptop és valamilyen - wifi, vagy mobil internet - összeköttetés is.)

3. Gyűjtsd össze a szerkesztőség számára fontos RSS értesítőket (helyi bloggerek, hírforrások, keresések a saját kiadványodra stb.). Oszd meg a gyűjteményt az RSS olvasóval rendelkezőkkel, illetve készíts egy központi Bloglines olvasót és annak nyilvános elérését vedd fel valamennyi kolléga (kollegína) gépén a kedvencek közé.

4. Készíts egy szerkesztőségi Flickr hozzáférést. Ne csak a lapban amúgy is publikált képeket tedd fel, hanem a különböző rendezvények, bulik képeit is. A képek segítségével közelebb kerülhetnek a szerkesztőséghez az olvasók. (Lehet, hogy az olvasók érékelnék merevrészeg főnököd fotóit, de azért jobb, ha azokat kihagyod...)

5. Na, ez egy vicces pont, mert arról győzköd, hogy adj minden újságíró kezébe fényképezni képes mobilt. Hát, ebben előbbre tartunk, mint Amerika, mobilja minden újságírónak van, olyan telefont meg szinte lehetetlen kapni, amiben nincs kamera. Ez a pontot tehát a következőképpen írnám át: Adj az újságíróknak SZOLGÁLATI MOBILT, vagy fizesd ki a számlájukat. Ne maradj le azért az Évszázad Híréről, mert kollégádnak nem volt pénz a mobilkártyáján!

Az újság - az "igazi", a papíros - elég egyszerű, kiforrott, magától értetődő konstrukció. (A legjobb bizonyíték erre, hogy egész jól eltájékozódsz egy korábban soha nem látott, számodra idegen nyelven írt lapban is.) Az információs struktúra viszonylag kötött, a navigációs eszközök száma erősen korlátozott. (Cserébe viszont nehéz eltévedni.) Természetesen még a kötöttségek ellenére is jelentős szabadság áll a laptervezők rendelkezésére. Ezt bizonyítja az újságok sokfélesége és az újabb és újabb átalakítások igénye.

A korai online újságok a tartalommal együtt lelkesen próbálták átültetni a webre a nyomtatott lapok szerkezetét, a megszokott felhasználói élményt is. Érthetően kevés sikerrel. Akkoriban a webmester volt az a varázsló, akik a szerverek megszelídítésétől a HTML kód megírásán át a megjelenésig mindenért felelős volt.

A világ fejlettebb részén az online lapok szerkezetükben, működésükben már réges-régen elszakadtak nyomtatott őseiktől. A kisebb felület, a "korlátlan" oldalszám, a linkek révén megvalósuló "többdimenziós" tartalom, a képernyős olvasás sajátosságai, az egyre népszerűbb mulltimédia másfajta megoldásokat tettek szükségessé.

(Forrás: Jesse James Garrett: The Elements of User Experience)

Az összetettebb honlapok tervezése, építése ma már olyan munka, amihez számos szakma összehangolt tevékenysége szükséges. Information architect, , navigation designer, interface, user experience designer graphic designer... - csak néhány a gyakrabban felbukkanó titulusok közül. Magyar fordításukkal nem is bíbelődnék, már csak azért sem, mert még a szakmán belül is rendszeresen komoly viták zajlanak arról, hogy az egyes titulusok mit is jelentenek. (Nem az elvégzendő munkákkal, hanem azok megnevezésével van a gond.)

A sok specialistát persze meg is kell fizetni. (A költségeket tovább növeli, hogy ennyi ember munkáját megfelelően koordinálni kell és persze szükség van olyan szakemberre is, akik a "honlapépítők" és a megbízó között közvetítenek.) "Odaát" akkora egy-egy komolyabb webes projekt költségvetése, hogy abból "ideát" egy játékfilmet is kilehetne hozni.

Az elmúlt hónapokban több hazai információs honlap is megújult. Minden alkalommal komoly viták zajlottak arról, hogy az új design lopott, vagy különböző külföldi mintákra csak véletlenül hasonlító, hazai szellemi termék. Azt gondolom, tudomásul kell vennünk, hogy nálunk kevés az olyan költségvetéssel készülő webes projekt, ami elbírná egy minden részletre külön szakértőt alkalmazó csapat alkalmazását. Mivel pedig ritkák az ilyen projektek, a szűk részterületekre szakosodott specialisták nem jutnának megbízáshoz. Ezért van az, hogy az az első vonalba tartozó híroldalaka leginkább a külföldi példákat másolják (és nem fordítva), a második vonaltól lefelé meg az első vonal kinőtt ruháját próbálják magukra húzni...

Vannak Nobel díjas tudósaink, világhíres művészeink, törődjünk bele, hogy a részterületekkel pepecselő webtervezés nem a mi műfajunk. Maradunk a polihisztorok országa!

A héten számos helyen olvashattunk a Reuters és a Nokia közös „mobile journalism” projektjéről. (Még szép, hogy a Reuters képes gondoskodni a megjelenésekről…)

A történet lényege, hogy a Reuters néhány újságírója kapott egy-egy Nokia N95-ös izét (illik egy ilyen készüléket telefonnak titulálni?) egy összecsukható billentyűzetet, meg néhány kiegészítőt, amivel aztán innen-onnan tudósítottak.

Őszintén szólva a projekt honlapján összegyűjtött  anyagok sem a Nokia eszköz minőségéről, sem az azt használó újságírók szakértelméről nem tudtak meggyőzni. (Külön idegesített, hogy a videók egy része csak QuickTime formátumban elérhető. Miért?)

Biztos vagyok benne, hogy a cucc nagyon jó, egyesek biztosan tudnák is használni, azt is elhiszem, hogy az N95 tökéletesen képes illeszkedni egyes szerkesztőségek infrastruktúrájához.. Viszont abban is biztos vagyok, hogy még egy profi operatőrnek is meg kell tanulnia, hogyan készíthető értékelhető felvétel egy ilyen eszközzel. Nem elég az újságíró kezébe adni egy drága cuccot és kiküldeni az „életbe”. Aki így gondolja, annak fogalma sincs a multimédiás újságírás lényegéről.

Amerikában és Európa egy részében is a közösségi média a nagy sláger. A hagyományosan a legnagyobb forgalmat bonyolító webhelyek (mint például a Yahoo) meglepve tapasztalhatták, hogy közönségük egy része - a reklámbevétellel együtt -  eltűnt, vagyis a YouTube-on, A Facebookon és hasonló helyeken múlatja az időt. A reklámcégek persze szeretnék tudni, hogy mit csinálnak ott az emberek, hogyan jelenhetnének meg ők is ebben a közegben, mások meg arra kíváncsiak, beszélnek-e ezeken a helyeken róluk és ha igen, akkor mit mondanak?

A Kreativ Online egy friss cikkében olvasom, hogy egyes ügynökségek itthon is próbálnak rámozdulni a közösségi médiára. Milyen megbízó számára, hol, nyíltan, vagy álcázva, mik az eddigi tapasztalatok? Szinte semmi nem derül ki a cikkből, mert természetesen minden részlet üzleti titok. (Ennek ellenére „lakattal” védik a cikket.)

Talán egy éve is van már, hogy megkezdte próbaüzeméta a Pressonline blogfigyelő. Fizetős szolgáltatás, ami a Blogter, a Blog.hu a Freeblog és a Buzz.hu blogjaiban kutat. Nem tudom kik és milyen eredménnyel veszik igénybe, erről az oldalon semmiféle információt nem találtam.

Az egész téma az Omgili keresőről jutott az eszembe. Ez fórumokban, levelezőlistákon és hasonló helyeken keres, ezért kiválóan alkalmas arra, hogy mások ajánlásait, tanácsait, kedvenceit kutasd. Mindezt az  Omgili Buzz és az Omgili Graph egészíti ki. Az előbbiben több kategóriában (könyv, videó, zene, hír stb.) megtudhatod, mi éppen a menő, a Grah segítségével pedig egyszerre 5 kulcsszó népszerűségének az alakulását vizsgálhatod. (Hasonlít a Google Trendshez)

Ha önálló webkettes fejlesztésekben nem is vagyunk erősek, másolásban komoly eredményeket tudunk felmutatni. Jó lenne, ha valaki gyorsan lekoppintaná az Omgilit is!

Itt a DailyMe - újabb kísérlet a személyre szabható újság megteremtésére.

A nyomtatott újságnál valahogy természetes, hogy egy olyan tartalomcsomagért fizetünk, aminek egy része teljesen érdektelen számunkra Az ingyenes online lapoknál viszont törjük magunkat, hogy valahogy kiszűrjük a szemetet.  Az igazi megszállottak persze több online lapot + számtalan blogot  olvasnak, ezzel a személyre szabott lap összeállítása a szemét kiszórásánál sokkal összetettebb feladattá válik.

A legegyszerűbb megoldás a témakörök (külpolitikai, belpolitika, üzlet, kultúra, életmód, sport...) szerinti válogatás, de ez önmagában elég elnagyolt eredményt ad. Lehet még címkékkel, kulcsszavakkal pontosítani, vagy olyan okos szoftvert alkalmazni, ami azt olvasási szokásaimat figyeli.

Rövid böngészés után úgy látom, hogy a DailyMe nem hozott forradalmi áttörést a műfajban,ugyanakkor felhasználóbarát és akad néhány máshol nem található szolgáltatása.  Korlátozott (de elég nagy) számú forrásból lehet témakörök szerint, kulcsszavakkal finomítva válogatni. Az eredmény egy kellemese kinézetű, személyes oldalon jelenik meg, de lehet e-mail, e-mailben csatolt  PDF, vagy közvetlenül a nyomtatóra küldött kézbesítés is kérni.

Az ilyen szolgáltatás nemcsak azoknak jó, akiknek a Netvibes, vagy más RSS olvasó beállítása túl komplikált, de azoknak is hasznos, akik a sok száz olvasatlan RSS-értesítő miatt ki sem meri nyitni RSS-olvasójukat

A minap írtam arról a bejegyzésről, amiben Howard Owens kifejti, mit kell tudnia annak az újságírónak, aki túl kívánja élni a print-digitális átállást.  Azt hiszem Owens 12 pontjából leginkább az kavartak vitát, ami a programozói ismeretekre vonatkozott. A Médiablog olvasóimközül is többen kétségbe vonták, hogy valóban szüksége van-e egy online újságírónak JavaScript, PHP, vagy Flash ismeretekre?

Egyetlen jó válasz nincsen. A különböző technológiai ismeretek szükségessége leginkább attól függ, ki milyen munkát végez. Mindy McAdams szerint egy nagyobb online szerkesztőségben dolgozó újságírónak (vagyis ahol nem az újságírónak kell a szájot is hegesztenie) általában elegendő, ha eltájékozódik a CMS-ben (szerkesztőségi rendszerben) és képes a felmerülő  legalapvetőbb problémák megoldására. Ehhez a legjobb iskola egy olyan saját blog, ahol az újságíró nemcsak publikálhatja saját szövegeit, de küzdhet a „gyári” sablon átszabásával, új szolgáltatások beillesztésével, a saját bénázások nyomainak eltüntetésével. Mindehhez nem kell semmiféle programozói tudás, legfeljebb meg kell érteni a HTML és a CSS alapjait. (Persze vannak, akiket elragad a hév, egyre több mindenbe akarnak belenyúlni. Ők menet közben könnyen továbbképezhetik magukat.)

Szerintem semmi különleges és semmi új nincs abban, hogy az újságíróknak legalább alapszinten tisztában kell lenniük annak a közegnek a működésével, amin keresztük anyaguk eljut a közönséghez. Így volt (van?) ez a nyomtatott médiában is, ahol a szerkesztőségben ülőknek  ismerniük kellett a technológiát,  tudniuk kellett, mit bír el a nyomdafesték.

A Google AdWords hirdetési rendszerét használók „belülről” adhatnak fel hirdetéseket egy sereg IGAZI (nyomtatott) lapba. A megfelelő helyekért természetesen itt is  licitálni kell  -  a megjelenés helyétől a hirdetés méretéig számos paramétert figyelembe vesznek - majd a kialkudott helyre megfelelő sablonok használatával azonnal elkészíthető és feladható a hirdetés.

A hazai hirdetési igazgatók és tördelők fellélegezhetnek: A hazai lapok még nincsenek benne a rendszerben. (Szerintem azért lassan elkezdhetik az aggódást...)

További infó: http://adwords.blogspot.com/2007/09/create-your-own-newspaper-ads.html

Miközben én itt az információk gyűjtögetésének (new aggregation) és szűrésének fontosságáról okoskodtam, a Yahoo megvette a BuzzTracker.com hírgyűjtőt. (Figyelem, ez nem azonos azzal a  BuzzTracker.org szolgáltatással, miről valamikor  régen írtam.)

A BuzzTracker.com saját bevallása szerint élő munkával kiegészített algoritmussal 90.000 blogban 1000 témát követ. Önmagában ugyan nem akkora nagy szám, de a Yahoo számára éppen megfelelőnek tűnik, mert szépen kiegészíti a főképp ügynökségi anyagokra támaszkodó Yahoo Newst. (Számomra meggyőzőbbenk tűnik a Sphere.com, ami saját felületén kívül más ismert tartalomszolgáltatókba – NY Times, WSJ, ZDNet – beépülve is kínál „kapcsolódó blogokat”.)

BuzzTracker.com megvásárlása annak a 100 napos programnak a része, aminek során Jerry Jang megkísérli újra lendületbe hozni  az utóbbi időben elég lomhává váló cégóriást. Ez az 5 millió dollárosra becsült üzlet a Yahoo hosszú távú stratégiája szempontjából  ugyan nyilán nem tartozik az igazán nagy lépések közé, ugyanakkor befolyásolhatja a hagyományos média és a hírgyűjtők között zajló küzdelmet.

A Washongtonpost.com már megint egy olyan alkalmazással rukkolt ki, amire az ember csak azt mondhatja: „Hát persze, erre való az internet, meg az online média. (Hogy lehet, hogy más erre eddig nem jött rá?

Az új játékszer neve: Issue Coverage Tracker

Segítségével  pontosan követheted, hogy a 2008-as amerikai elnökválasztási kampány résztvevői milyen témáról, hány helyen és mit nyilatkoztak.  Csak egy kattintás és máris láthatod például, hogy Mitt Romney 84 alkalommal beszélt az egészségügyről, de csak kétszer a környezetvédelemről. A következő kattintásra már előtted a cikkek listája -  ezt akár dátum szerint szűkítheted - , majd még egyet kattintva eljutsz az eredetit cikkhez. (Természetesen ez a nem csak a Washingtonpost.com-on, megjelent, hanem a weben bárhol elérhető cikkeket jelenti.)

Nyilván említeni is felesleges, hogy az új alkalmazásból közvetlen átjárás nyílik a már korábban elkészült Campaign Tracker programba és a versenyzőket részletesen bemutató profilokhoz is.

Az Issue Coverage Tracker másokkal megosztható – bármilyen oldalba, blogba, közösségi hálóba beépíthető…

Persze vannak vesztesek is: Azok a sajtófigyelő cégek, amelyek korábban szép pénzt kértek el a politikusok szerepléseinek követéséért, a cikkek gyűjtögetéséért.

Weboldalak átméretezésének állandó probléma, hogy a szöveg ugyan képes követni az új méretet, de a képek vagy változatlanok maradnak, vagy élvezhetetlenné válnak.

Bizonyos Dr Shai Avidan és  Dr Ariel Shamir most egy olyan, forradalmian új eljárást dolgoztak ki, aminek segítségével a természetesség érzésének megtartásával gyötörhetők a képek. 

A tudományos érdeklődésűek elmélyedhetnek a videón elhangzó tudományos magyarázatban, vagy elolvashatják a két tudós még tudományosabb cikkét. Én megelégedtem az igen meggyőző képekkel, amik még a rettentő minőségű hang alámondást is feledtetni tudták.

A napokban több olyan cikk is a kezeimbe keült, amikben a Compete.com adataira hivatkoztak. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna róla. Talán mások is vannak, akik nem vették eddig észre, ezért most „bemutatom”:  A Compete.com (nem tévesztendő össze az egész másra való Complettával) egy olyan eszköz, aminek segítségével megbecsülheted bármelyik website forgalmát. Olyan tehát, mint az Alexa, csak valamivel jobb. (Ha nem ismernéd az Alexát, akkor elég annyit tudnod, hogy olyasmi, mint a Compete.com, csak nem annyira jó.) Bocs, de ne várd, hogy korrekten elmagyarázzam, hogy hogyan működik a dolog, de ha nagyon kíváncsi vagy, sok mindent megtudhatsz.

A fenti illusztráció a nytimes.com (kék), a washingtonpost.com (piros) és a cnn.com (zöld) éves forgalmának alakulását mutatja. A nagyjából állandó viszonyok csak májusban borultkak fel.  Ekkor váltott külsőt (valójában ennél többet) a CNN.com. Mégsem mindenki veszítl az átalakuláson?

Mielőtt remegő kezekkel beírnád a saját webes címedet ki kell hogy ábrándítsalak:  A Compete.com 2.000.000 amerikai napi kattintgatásaira alapozza értékeit és leginkább az 1.000.000 leglátogatottabb amerikai oldalakra koncentrál. (Igen, szerintem is kár.)

Azért próbálgasd, nézegesd, igen tanulságos!

(Frissítés a bejegyzés végén.)

A napokban olvastam, hogy korszerűsített formában újraindult a Hírek.hu hírgyűjtő. Őszintén szólva nekem az sem tűnt fel, hogy megszűnt, a név is csak homályosan rémlik (vagy ez is csak áthallás a Hírek Média „anyacég” nevéből?) Megnéztem: Újabb Netvibes variáció. Nem látok benne semmi olyat, amitől a közeljövőben a Meghatározó Magyar Hírgyűjtővé válhatna.

Médiamunkások társaságában a napokban éppen arról esett szó, hogy hiába az RSS, a személyre szabható kezdőoldalak, a kifinomult szűrőalgoritmusokkal operáló híraggregátorok, a jó öreg Hírkereső rendületlenül tartja vezető pozícióját? Itt is a médiafogyasztási szokások kapcsán emlegetett beágyazottság a magyarázza a megrendíthetetlen első helyet?

Szerintem a hazai hírgyűjtők legnagyobb baja, hogy informatikusok készítik őket, akik az egészben csak a programozási feladatot látják, de fogalmuk sincs a hazai internetezők hírfogyasztási szokásairól. Többségük időrendbe rakott címeket közöl, csakhogy ezek között vegyesen szerepelnek valódi hírek és bulvárcímek. Számomra értelmezhetetlen, hogy „9:09 – Marija Sarapova egy katasztrófa szex közben”. (Elképzelhető, hogy 11:23-ra változik a helyzet?). Vagy az, hogy „9:07 – Nokia 6555: érzéki új 3G mobil”. Miért lenne ez időhöz között információ? Sokan rájöttek persze, hogy csak akkor kapnak találatokat a hírgyűjtőkből, ha versenyre kelnek a búlvárcímekkel. Ettől kezdve értelmét veszti a szolgáltatás, hiszen a címek nem az informálást, hanem éppen az olvasók megtévesztését célozzák.

Egyáltalán, lehet-e, kell-e nálunk hírgyűjtőt készíteni? A Google News 4500 hírforrásból válogat. Nálunk hány hírforrást használnak a hírgyűjtők? (Állj neki, számold végig az ujjacsakáidon!) Ebből hány az eredeti forrás és hányan élnek egymás híreinek az újrahasznosításából?

Látszólag nagy a hazai választék, de valamennyi játékos  a fapados Hírkeserő ,vagy a „webkettes” Netvibes sikeres modelljét másolja. A Hírstart önálló, portálszerű oldal összeállításával próbálkozik (szerintem sikertelenül), a Hírfalon a cikkek bevezetői is megnyithatók és hozzászólásokat is lehet írni (minek?), az aHírek  - véleményem szerint etikátlanul – saját keretében nyitja meg a hírforrások oldalait – nagyjából ezek a különbségek az egyes hírgyűjtők között. Igazán új és hasznos szolgáltatást igazából csak a Hírösszefoglalónál találtam, ahol tartalom szerint összefűzik az összetartozó cikkeket. Lehet persze, hogy ez is inkább kiábrándító, mint hasznos: Még jobban láthatóvá válik, hogy kevés az önálló anyag, a legtöbb online hírforrásnak nincs saját információja, leginkább az MTI anyagait adják tovább

Frissítés (7.08.23.)

Semmi sem tökéletes. A fenti összeállításból kimaradt a Frisshírek, pedig ez az egyik legjobb hazai hírgyűjtő szolgáltatás. Erénye az átlátható elrendezés (csak az oldal tetején, elkülönülve csücsül néhány Google hirdetés), a téma szerint összefogott hírek, hiánoyssága viszont, hogy nincs hozzá egy rendes kereső.

Azt hiszem, a Klubrádió honlapja az egyik legrettenetesebb hazai „médiaszájt” (pedig erős a verseny a címért). Tegnap kerestem rajta valakit. Nem találtam meg, viszont belebotlottam egy ügyes szolgáltatásba.

Nem állítom, hogy az Akadálytérkép valami forradalmian új dolog, valami óriási munka sem kellett az elkészítéséhez. Egyszerűen jó, hogy valakinek eszébe jutott, összedobta, kirakta. Jobb lenne persze, ha látszana, mikor frissült utoljára,  saját tapasztalataik alapján kiegészíthetnék az olvasók is, beépíthetnénk más weboldalakba is…de hát örüljünk annak, ami van!

Hogy is nevezik magyarul a timeline-t? (Mióta kikaptam, mertállandóan "brendezek", holott a jó magyar márka ugyanazt jelenti, óvatosabb vagyok). Szóval? Idővonal? Időgrafikon? Nevezzük bárhogy is, néha nagyon hasznos, hiszen segítségével egyszerűen, átláthatóan ábrázolhatunk időbeli folyamatokat. Valamire való újságíró nem élhet nélkülük.

A Nagyok pesze csak átszólnak az Infografikai Főosztálynak, a kisebbek, ha ügyesek maguk barkácsolnak egy jó kis tájmlájnt, de mit csináljnak a sietősek és az ügyetlenek?

Használják az xtimeline.com ügyes kis webkettes holmiját! Böngéssz mások grafikonjai között, minősítsd őket, gyárts te is saját tájmlájnt, oszd meg másokkal (Klasszikus webkettes felállás)

Illusztrációként gyorsan fel is dolgoztam a Médiablog (leánykori nevén e-média) rövid történetét egy bájos kis tájmlájnban, a megadott script segítségével be is építettem ide  - szét is nyomta szépen az egész blogot. (Semmi sem tökéletes...)

Nincs harag, szeretlek xtimeline, még látjuk egymást!

Próbáltad már elmagyarázni valakinek, mi az a social bookmarking (közösségi címkézés), az RSS, vagy a vagy a wiki? Én próbáltam , szóban és írásban is. Nagyon nehéz, az eredmény meg kétséges.

A videók gyártásával és tanácsadással foglalkozó Commoncraft szerint felesleges a sok szöveg, érthetőbbé tehetők ezek a dolgok egy egyszerű videóval. Persze nem a szokásos, lefilmezett képernyős-kattintgatós videókról van szó, hanem nagyon kifejező, papíranimációt találtak ki.

Tetszik?
Nézd meg a social networking az RSS és a Wiki videót is!

Állítólag nem is olyan friss cucc, de hozzám csak most jutott el.
A Newsbreaker, az MSNBC játékszere, amivel az 1000 éves golyó – falbontós játékot próbálják egy cikkajánlóval kombinálni. Egyesek szenzációs új marketingeszközként üdvözlik a dolgot, szerintem egyszerűen csak szánalmas.

A szándék átlátszó: Olyan közönségre próbálnak cikkeket elsózni, akik hagyományos módon soha nem fogják a híroldalakat, vagy a hírgyűjtőket böngészni. A bökkenő csak az, hogy ezeket az embereket a 20 éve  ZX Spectrumon, vagy a kínai kvarcjátékon játszott falbontós nem fogja izgalomba hozni.  Egyébként meg miért lennének kapósabbak a hírek attól, hogy akadályt gördítenek megszerzésük elé?

Osztom Todd Ziegler véleményét, aki szerint érdemesebb lett volna a játék kifejlesztésére fordított energiát az MSNBC  valamilyen új közösségi funkciójának erősítésébe ölni

Frissítés a bejegyzés végén!

Nem szoktam készülékekről írni (most sem fogok) de a különböző beszámolóból úgy tűnik, hogy most itt (ott) van egy „okos telefon”, amin végre normálisan lehet újságot (blogt stb.) is olvasni.

Walter S. Mossberg videóját annak is érdemes megnézni, akit  egyáltalán nem érdekel az iPhone. Megláthatja, hogyan kell egyszerűen, közérthetően bemutatni egy nem is olyan egyszerű és közérthető holmit.

A kíváncsibbak semmiképpen se hagyják ki az All Thing D (Wall Street Journal) 2 hetes nyúzáson alapuló, részletes tesztjét! 

Frissítés: Geri hívta fel a figyelmemet David Pogue (NY Times) iPod-videójára. Ha egy termékismertető videóról azt mondom, hogy halálra röhögtem magam, talán nem is szükséges tovább részleteznem a dolgot...

Meg tudná mondani valaki hány emberi szemgolyó fér el egy Airbus A 800-as repülőgépben?

Vannak újságírók, akik úgy gondolják – egyes iskolákban állítólag tanítják is – hogy a közönséget nem szabad túlterhelni adatokkal. (A gazdasági lapokra ez nem vonatkozik.) A fránya számokat  az egyszerűbb emberk kedvéért valami emészthetőbbre kell cserélni. Összehasonlítási értéknek futballpályát, kamiont, vagy valami hasonlót kell használni.

A megfeleltetések elvégzése hagyományos módszerekkel elég strapás. Szerencsére egy ismeretlen pihent agyú létrehozta a WeirdConvertert, ami sok mindent sok mindre képes átváltani.

A Bullshit Generator  óta nem találkoztam ilyen jó ötlettel.

(Az eredmények pontosságáért felelősséget nem vállalok.)

Widget? (Tudod, az a weboldalad kódjába beszúrt izé, vagy éppen az a tartalom, amit te ajánlasz másnak, hogy építse be weboldalába.)

Elfogadott magyar neve még mindig nincs – egyesek szerint nem is lesz – közben viszont terjed, mint a parlagfű. A webforgalom mérésével foglalkozó comScore adatai szerint idén áprilisban már 177.777.000 internetezőt, az összes internetező 21 százalékát érték el a widgetek. Élen Észak-Amerika (40,3 %), a sor végén Kelet-Európa (7,6 %). [Mi persze nem ide, hanme Közép-Európához tartozunk].

A legnépszerűbbek persze a mindenféle képmegosztók (Slide, RockYou, Photobucket) widgetjei, de végső soron minden tartalom sikerre számíthat, ami „widgetizálható”.

Hajts rá! Talán nem is arra, hogy mint egy karácsonyfát, kidekoráld a blogod / honlapod, hanem inkább arra, hogy te is eljuttasd mondanivalód valamilyen jó, forgalmas helyre!

Olvasom, hogy a Facebook, az egyik legnépszerűbb és legnagyobb közösségi hálózat külső fejlesztők számára is hozzáférhetővé tette programját. (API ha így jobban tetszik.)  A Washingtonpost Interactive azonnal rá is repült és készítettek egy politikai iránytűt. Ha válaszolsz egy sereg kérdésre, pontosan kiderül, hol is helyezkedsz el a politikai skálán. Ezután az eredmény megoszthatod a hálózaton keresztül másokkal is.

Nálunk nincs szükség ilyen kifinomult dolgokra. A barrikád melyik oldalán álsz?  Mindenki  tisztában van a saját, szomszédja, munkatársa, barátja politikai beállítottságával. Kinelk jutna eszébe ezt iWiWes profiljában reklámozni?

Haladóknak: Rob Curley blogjában elmeséli a Washingtonpost – Facebook együttműködés történetét. Több tanulság is adódik:  Először is, jó kis vállalati blog ez.  Csepegtet némi belső információt, kicsit bennfentesnek érezheted magad, de nem árul el mégsem semmi stratégiai jelentőségű titkot. Másrészt, kiderül, hogy egy vezető információszolgáltató és egy közösségi háló között nem az az egyetlen együttműködési lehetőség, hogy az előbbi az utóbbiban kirak egy RSS-ből frissülő hírdobozt…

(Utóirat: Rémlik, mintha korábban az Index is készítet volna valami hasonló politikai mérőeszközt.)

A múlt heti konferenciadózis részeként a BBC 2.0. előadáson szó esett a BBC iPlayer projektről.  Valójában az iPlayer egy fedőnév, több szolgáltatást is takar.

• Először is egy felvevő, ami felveszi neked az össze BBC által hozzáférhetővé tett csatornát, aztán utólag kiguberálhatod, mi is belőle a hasznos. (Vagyis éppen a mostani – „előzetesen válogat – utólag megbán „ modell fordítottja.
• Másodszor: „Simulcast” – vagyis a neten nézheted az éppen futó BBC műsorokat
• Harmadszor: Audio on Demnd – vagyis DRM mentes hozzáférés a BBC zenei amyagaihoz.

A Consuming Experience blog részletesen és érthetően elmagyarázza  az egészet.

Úgy érzed, messze vagyunk mi ettől?
Dehogy, csupán 1500 kilométerre.

Ne hidd, hogy veled soha nem fordulhat elő. Idővel rájöhetsz, hogy nagyon kell neked egy jó kis kérdőív, vagy online kitölthető űrlap. Persze lehet, hogy értesz hozzá és fél óra alatt megírod az ehhez szükséges programot. (Ha így is van, olvasd tovább a bejegyzést, hátha tanulsz valami újat.

A hozzám hasonlók, akik nem érteni, csak használni akarják a webet szerencsére egyre több kész megoldást találhatnak. Korábban a Surveymonkey-t használtam, ahol igazán rugalmas webes kérdőíveket csinálhattam, most viszont itt az új szerelem,

a Wufoo

Ügyes, okos, segítőkész szolgáltatás, percek alatt felépíthető egy egyszerű kérdőív, ráadásul nem csak a szolgáltatás oldalán hozhatsz létre kérdőívet, hanem a saját oldaladba való beillesztéshez is kódot kapsz.

Természetesen ez a szolgáltatás is az ingyenes beetetésen alapul. Ha a minimálisnál kicsit többet akarsz (több kérdést, több kérdőívet, több válaszadót, több összegző jelentést) akkor bizony fizetned kell. Megérdemlik, megdolgoztak érte!

Nem érted a címet? Arról van szó, hogy nemrégiben megújult a New York Observer hetiilap honlapja. Nemcsak az oldalak külseje, de a honlapot működtető "gépház", a szerkesztőségi rendszer (CMS) is. Az érdekesség, hogy erre a feladatra nem valamelyik jól bevált (és borsos árú) rendszert, hanem az ingyenes, nyílt forráskódú Drupalt választották.

A Drupal a közvélekedés szerint inkább blogok és kisebb honlapok készítésére alkalmas. Sokat tud, de elég nehezen használható.
Az Observer oldalain kattintgatva a fapadosság semmi nyomára nem bukkantam.

A projekt annyiból is különleges, hogy a tervezők,  Moshe Weitzman és Barry Jaspan megosztják tapasztalataikat a Drupal-közösséggel.

Az online lapok szerkesztőinek örök  dilemmája, hogy hagyják az oldalakról „lelógni" a hosszabb cikkeket , vagy bontsák oldalakra azokat.

Talán éppen az oldalbontás az egyetlen olyan téma, ahol a usability-fundamentalisták és a dizájn-hívők is ugyanazt hirdetik: A másfél képernyőnél hosszabb, görgetendő szöveg az olvasók elleni egyik legsúlyosabb merénylet.

Mike Davidson (aki mellesleg a Newsvine alapító-ügyvezetője) jó kis cikket (nevezd blogbejegyzésnek, ha jobban tetszik) hozott össze oldalbontás-ügyben. Szerinte csak a rettenetesen hosszú cikkeket érdemes darabokra bontani, illetve olyan anyagokat, ahol eleve adódik a „felvonásokra" való felosztás.

Sok honlap szerkesztői persze nem holmi tartalmi, vagy használhatósági szempont szerint döntenek az oldalakra bontásról. A sok külön oldal (elvileg) sok kattintást szül, vagyis szépen pörgeti a látogatottsági adatokat.  Meglehetősen primitív és nem is elég hatékony gyakorlat. Az olyan cikkek, ahol néhány sor után máris kattintani kell irritálja, rossz esetben akár végleg el is riasztja az olvasókat

Az elmúlt években több online kiadvány is szerkesztettem. Davidson határozott véleményével szemben azt tapasztaltan, hogy az értelmes oldalbontás segíti a hosszú anyagokban való eligazodást és ha gyorsan letöltődnek az oldalak, akkor különösebb sokkot sem okoz az olvasóknak. Ugyanakkor a forgalomelemzésekből általában valami olyasmi derül ki , hogy az oldalakra bontott cikkeknél kb. az első oldal látogatóinak 40 százaléka jut el a második oldalra, aztán pedig még tovább olvad a közönség. Elég pocsék adatok ahhoz, hogy meggyőzzenek valakit az oldalbontás ártalmasságáról. Mielőtt azonban elkezdenél rettenetes hosszúságú cikkeket egyetlen oldalba begyömöszölni, nézd meg milyen adataid vannak arról, hogy az olvasók hány százaléka jut el egy 10.000 karakteres cikk a háromezredeik, a hétezredik, vagy a tízezredik karakterig. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy itt sem jobb az arány, mint az oldalakra bontott cikkek esetében.

Nem hiszek az egyedül üdvözítő megoldásokban. Minden tiszteletem Davidsoné, de téved, mikor az oldalbontás ellen lázít. Ha a fordított piramis séma szerint építed fel a cikkedet, akkor nagyon is jó, ha az információk minden rétege külön oldalra kerül. Akkor is hasznos az oldalbontás, ha a cikk egyes részei önállóan megélnek, kerek egységet képeznek. Ilyenkor egyszerűbb a külön oldalakra hivatkozni, vagy azokat könyvjelzőbe eltenni. Ha az oldalakra való bontás mellett döntesz is, mindenképpen gondosodod kell az egyetlen adagban nyomtatható változatról. (Iszonyú idegesítő, ha egy cikk csak darabokban nyomtatható ki.) Ez alternatívát jelenthet a lapozástól idegenkedők számára is.

Ha mégis az egyetlen oldalon való elhelyezést választod, akkor nagyon fontos a közcímek alkalmazása. Segít benne, hogy az olvasó ne tévedjen el a hosszú görgetés közben, ráadásul a Google is szereti. (Főképp akkor, ha értelmes, kifejező közcímeket találsz ki.)

Viszonylag kevés olyan blogbejegyzés születik, ahol a hossz indokolná az oldalbontást. Itt általában az motiválja a bloggereket, hogy a lehető legtöbb bejegyzés jelenjen meg a blog nyitóoldalán. A gazdagabb tartalommal elvileg jobban megragadható az olvasók figyelme, viszont az egész az ellenkezőjére fordul akkor, ha a nyitó oldalon a semmitmondó címen nincs semmi és kattintani kell ahhoz is hogy megtudd, hogy érdekel-e téged egyáltalán a bejegyzés.

Mérlegelni kell tehát, hogy megéri-e a „marketing-tördeléssel” kicsit megpörgetni a látogatók számát, vagy többet ér a kevesebb, de az oldalakon több időt eltöltő olvasó..

Egyesek jóslatok szerint 2007 a widgetek éve lesz. Nem biztos persze, hogy ez különösebbenmegrázná a Médiablog olvasóit. Pedig érdemes odafigyelni! 

A widget egy olyan kis kód, amit nem feltétlenül kell értened, de ha bemásolod a weboldalad / blogod kódjába, az oldaladról hozzáférhetővé teszel valamilyen (külső) tartalmat, alkalmazást. (Magyarán: A widget használata olyan, mint mikor az oldaladra bekötsz egy YouTube videót, csak persze nem muszáj videónak lennie. Lehet például kereső (mint itt, jobbra lent a Swiciki), vagy RSS olvasó (amilyet én most jobb híján betettem jobbra felülre, a legfrissebb hozzászólások megjelenítésére).

Az online média felől nézve talán még érdekesebb a dolog: A egy ügyesen elkészített és jól beharangozott widget segítségével megvetheted a lábad más weboldalakon. Hívogathatod a látogatókat, ismertebbé teheted a márkádat...

A hazai médiában (finoman szólva) még nem terjed ez a megoldás. Hirtelenjében csak a FigyelőNet Hírvivője jut az eszembe, de azt sem láttam túl sok oldalba bekötve. Pedig rengeteg lehetőség lenne. Neked mi jut az eszedbe?

(Ehhez a bejegyzéshez Amy Gahran írása adta az ihletet.)

Adalék:

A Webisztán a widgetekról

Mint mindent, úgy a Google Térképen alapuló holmik (Google Map mash-up) gyártását is túlzásba lehet vinni
Térképre lehet vinni szinte mindent, de nem biztos, hogy az mást is fog érdekelni. Ha tehát újságot csinálsz, ugyanúgy el kell gondolkodnod azon, hogy az adott történet szóban, fotósorozatban, videón képregényben, elfütyülve, vagy interaktív térképen érvényesül-e a legjobban.

Az MSNBC Islam in Europe térképes animációja például úgy jó, ahogy van. Zongoraszonátaként biztosan kevésbé érvényesülne.

Simon Waldman (tudod, a Guardian digitális főstratégája) ennél sokkal szakszerűbben ír a témáról  Feltétlenül olvasd el. (Waldman egyébként hónapokkal ezelőtt bejelentette, hogy felhagy a szakmai blogolással, de  - szerencsére – képtelen tartani a szavát.)

Typetester Ha szeretsz blogod, vagy weboldalad kinézetével vacakolni (vagy nem szeretsz, csak rákényszerülsz), akkor nagyon hasznos lehet ez a kis szolgáltatás: Segítségével egyszerre háromféle szöveget (betűtípus, betűméret, szín, szag....) hasonlíthatsz össze. (via Cyberjournalist)

Ne ijedj meg, nem fogom elmagyarázni mi az a  Twitter. Ha viszont mégsem tudod, akkor jobb, ha először elolvasod a Webisztán twitteriánus bejegyzéseit  (El ne felejts utána visszajönni!)

A különböző szakblogok Twitterel foglalkozó bejegyzései általában így kezdődnek: „Mikor először láttam, teljesen értelmetlen dolognak tűnt, aztán mikor később kiderült, hogy ….” (és ilyenkor jönnek a lelkes magyarázatok)

Én nem tartozom a hívő twitteristák közé, de mivel a téma több ponton is érintkezik az online médiával, foglalkoznom kell vele.

Hát, akkor jöjjön a címben beígért 5 tipp (Sharon Sarmiento bejegyzése alapján, némi helyi fűszerezéssel):

1. Marketing és kommunikáció  A Twitter kiváló eszköz arra, hogy újból és újból mondjunk valamit a márkánkról termékünkről. (Meg is őrülnék, ha a marketingesek a Twitteren keresztül bombáznának egész nap. Nekem még az is sok, ha szolgáltatómtól kapok évi két marketing SMS-t.)

2. Mikroblogolás Sarmiento szerint egy hírblogger számára felszabadító a 140 karakteres limit. (A Twitteren egyszerre ennyit írhatsz.) Nem kell munkát fektetned egy teljes bejegyzésbe, nem kell kutatnod egy jó kép után...Csak a száraz tények.... Nem igazán értem, hogy ha valaki nem akar / szeret / képes írni, akkor miért erőlteti? Ha valaki nem bír140 karakternél többet összehozni, akkor miért kellene hírblogot (vagy bármi mást) írnia.
Ha kell, nyilván használom az SMS-t, vagy az IM-et, de nem rajongok értük. Leginkább éppen a terjedelmi korlátok és az áttekinthetetlenség miatt.

Sarmiento szerint a hír + link+rövid kommentár mikroblogok sokkal áttekinthetőbbek, mint egy RSS értesítő. És persze bekötheted kedvenc hír-Twittered RSS-értesítőjét a blogod szélső hasábjába. (Nálam ez nem játszik, mert én a fontos híreket 20-30-50 helyről szedem össze - gondolom más is.)

3. Üzleti hálózatépítés A Twitter jó eszköz arra, hogy "találkozz" ismerőseiddel és hogy új embereket ismerj meg.  Sarmiento szerint a Twitter kellemes, informális helyszín arra, hogy összehozd egymással ismerőseidet. Biztos, persze, de azért erre akadnak más eszközök is, nem is beszélve a hagyományos módszerekről (kávázás- sörözés - vadászás - madarászás...)

4. Breaking news  Mivel a Twitter a szakmai pletykálkodás terepe (is) jó eséllyel értesülhetsz itt olyan hírekről, amik a sajtóban még nem jelentek meg. (Lehet, de ehhez úgy kell táplálkoznod, mint a bálnának: Több tonna szemetet le kell nyelned ahhoz, hogy egy kis táplálékhoz jussál.)

5. A bejövő e-mailek fiókjának kímélése A Twitter használatával csökkenni fog az mail, RSS, social bookmarking, ...forgalmad. Lehet, de ahogy egyre többen rákapnak a twitterezésre, egyre több időt kell töltened a nemkívánatos "ismerősök" kitiltására, a szemetek kiszűrésére.

Egyébként számos lap is gyorsan ráugrott a Twitterre. Én hírtelen egy  twitteres NY Timesba és twitterelt Wiredbe  botlottam bele, de nyilván sok  más lapnak is van. Lehet, hogy ez a jövő. De az is lehet, hogy gyorsan elfelejtjük, mint a lapok wapos kiadását.

A címkefelhőkről (tag clouds) írva nemrég így sóhajtottam fel:

"...gondolkozzunk csak el, milyen távlatokat nyithatna  a módszer alkalmazása a politikai újságírásban. Hogyan változna például Orbán Viktor címkefelhője 1989 és 2006 között? Miként alakulnának Gyurcsány Ferenc beszédeinek címkéi 2006 tavasza és ugyanazon év ősze között? Csak tessék, csak tessék, a címkefelhő-program  ingyenes, lehet próbálkozni!"

És lőn: Gyurcsány és Orbán tagfelhőbe burkolózott (Index)

Frissítés: Az Index ugyan köszönetet mondott a BME MOKK kutatóinak, de "elfelejtette" megadni az eredeti MONDJON LE SZÓFELHŐ oldalra mutató linket. Ezennel pótlom.

(Az Index cikkére summr törzsolvasó hívta fel a figyelmemet.)

Na, már megint egy új holmi! A swicki olyan tanítható kereső, amit nemcsak az adott weboldal tulajdonosa, de az oldalt olvasó-használó közösség is okosíthat. A swickit szokás úgy bemutatni, mint egy kereső és a wikipédia keresztezését, ami ugyan komoly leegyszerűsítése a dolgoknak, de legalább elég egyszerűen megragadható.

A swicki sokkal szűkebb körben keres, mint az „igazi” keresők. Hogy mi is ez a kör, azt maga a swicki-gazda határozhatja meg  a megfelelő kulcsszavak (címkék), a legfontosabb céloldalak és más egyéb paraméterek beállításával. (A Médiablog újszülött swickije)  a megadott - folyamatosan bővülő kulcsszavak mellett a kedvencek között megadott legfontosabb online újságírással foglalkozó weboldalakat - Poynter, paidContent, Editorsweblog,  figyeli.)

Néhány nap után fogalmam sincs még, mennyire működik ez a dolog. Mindenképpen érdekesnek tartom az alapelveket és nagyon jól felépítettnek, átláthatónak a szolgáltatás oldalait. (Persze megint egy szolgáltatás, amit állandóan ápolni, nyírbálni, gyomlálni kell...)

Sajátos, hogy erre az egész swickiségre nem a CickZ cikke, vagy a WebProNews ismertetője  nyomán akadtam, hanem egyszerűnem a Verbális Numerák blog szélén, mint működő alkalmazásba  botlottam bele.)

Néha kifejezetten előnyös a lassúság. Bártházi András levele nyomán ugyan már reggel elolvashattam a Miner.hu új blog-rangsoráról szóló ismertetőt /,  úgy gondoltam, elég lesz erre később, a fejemben már elkészült bejegyzések leírása után visszatérni.

Most látom, hogy közben a BizBigyó már minden fontosat megírt a témáról. Így hát elég, ha csak kiteszek egy linket.
(Ezzel is növelem a BizBiigyó BlogRankét:-)
 

Nemrég közreadtam a forradalmi pocketmediáról szóló videó-beszámolót. Ennek méltó párja az a blogbejegyzés, amiben Amy Gahram  kísérli meg, hogy elmagyarázza a notebook képernyőjéhez tapadt férjének, hogy mi is az a darab összegöngyölt papírcsomag, amit a lakásajtó előtt talált.

Nem akarom egy gyenge fordítással elrontani a dolgot, el kell olvasni az eredeti szöveget. (Bocs, az angolul nem olvasókat majd kárpótlom valamivel.)

Jól értesült körök szerint ma este startol a hvg.hu új szolgáltatása, az URLguru.hu!

>Vegyél egy linkajánlót,
>>töltsd fel jó sok válogatott linkkel,
>>>sorold a linkeket kategóriákba
>>>>írj ajánlót minden linkhez
>>>>>címkézz, címkézz, címkézz
>>>>>>fejlesszék tovább a gyűjteményt az olvasók
>>>>>>>lehessen szavazni a legjobb linkekre

Röviden: Képzeld el milyen lenne, ha valaki keresztezné a Startlapot a Diggel.
Sikerült?

Akkor már csak ki kell próbálnod. Majd. Ma este.

Ügyes kis szolgáltatással állt elő a Washongtonmpost.com-on Adrian Holovaty  és csapata. Szépen összegyúrták Bill Clinton az elmúlt évben tartott előadásainak adatbázisát (helyszín, időpont, honorárium) a Google Maps-szal.

Lisszabon? -  klikk -   2003. október 21. 250.000 dollár
Varsó?   -  klikk - 2001. május 17. – 183.333 dollár
Moszkva?  - klikk - 2005. október 12. 125.000 dollár

Clinton tehát nem sumákolhat, nyilvánosságra kellett hoznia, honnan is jött össze a 31 millió dollárnyi nyugdíj-kiegészítés. A Washingtonpost.com  munkatársai pedig gyorsan meglátták a listában a média 2.0-ás megoldást.

Én azért látok a dologban továbbfejlesztési lehetőséget is a dologban. Kattintás előtt akár lehetne fogadásokat is kötni arra, melyik helyszínen mennyi pénz várt az ex-elnökre.

Tulajdonképpen itthon is készülhetnének hasonló mashup-alklalmazások. Nem a programozói tudás hiányzok...

A szimpatikus Steve Garfield (nem a közismert macska) szimpatikus vidiósorozata a videóblogolásról:

Shodowrider kolléga néhány napja küldött egy jó kis linket. Cserébe azt kérte, ugyan mondanám-e el a véleményemet a cuccról, amit a link végén találok. Hát elmondom. (Akkor kerültem volna nehéz helyzetbe, ha azt kéri, hogy ne mondjam el.)

A link az Ifra (a lapkiadók nemzetközi szervezete) online magazinjához vezet. Nem normális weboldal, hanem  a francia NextBook Media speciális technológiájávall működő cucc. (Flash alapú e-olvasó). A lényeg, hogy a nyomtatásra tervezett anyag a weben is úgy jelenik meg, ahogy azt a  tervező megálmodta. Persze, ezt már más is kitalálta, ez a pdf formátumnak is a  lényege. A NextBook előnye, hogy a ma már tejesen elterjed Flash technológián alapul, ugyanakkor (a háttérben) némi, egyéb szolgáltatásokat (linkelés, keresés stb.) lehetővé tevő XML kódokkal is kiegészül.

Persze elég ellentmondásos a dolog. A magazin friss száma épp egy kiadóknak szóló Web 2.0. kalauz. Imponálóan jól összeállított anyag. A teljesen tájékozatlanok is megérthetik belőle a Web 2.0. lényegét. Például azt, hogy elválik egymástól a tartalom és az azt hordozó keret. (A hírgyűjtők, vagy az RSS olvasók használata miatt egyre kisebb jelentősége van annak, hogy az adott tartalom eredetileg milyen környezetben jelent meg.) A nyomtatott magazin eredeti oldalait megjelentetni hivatott e-olvasó tehát semmiképpen sem web 2.0.-ás megoldás.

Egyes lapok évek óta foglalkoznak digitális hasonmás kiadás készítésével. Nyilván vannak, akik fizetnek egy ilyen hetilapért, kinyomtatják és olvasgatják, de az az érzésem, hogy ez csak afféle marginális szolgáltatás marad, nem érdemes erre koncentrálni.

A Web 2.0. kalauzt viszont még azoknak is érdemes elolvasni, akik otthon érzik magukat a témában. Egyrészt lehetséges, hogy mégis találnak benne maguknak valami újdonságot, másrészt megtanulhatják belőle, hogyan kell egy profi ismeretterjesztő anyagot készíteni.

Adalék:

Sokkal szkeptikusabb webkettes ismertetés olvasható a HVG legutóbbi számában.  (Megjegyzés: A cikkben két mondta erejéig én is megszólalok. Noha kételkedő alkatnak tartom magam, a cikket jegyző Dezső Andrásnál kevésbé vagyok gyanakvó az új internetes megoldásokkal szemben.)

Nyilván azok is, akikre a címet olvasva asszociáltál, de én most az OSZK EPA-ra, vagyis az Országos Széchenyi Könyvtár Elektronikus Periodika Archívumára gondoltam.

Bevallom, fogalmam sem volt az archívum létezéséről, egy a Médiablogra mutató link nyomán találtam rá.

Az EPA a sajnos nem a honlapok tartalmát archiválja, csak katalóguscédulát állít ki és emlékbe elmenti néhány oldal képét. (A katalógusban viszont lehet keresgélni.) Régi honlapok túrkálójának továbbra is marad a Wayback Machine / Archive.org.