Egy most megjelent felmérés szerint a szerkesztők továbbra is a hagyományos újságírói képességeket értékelik a legtöbbre. A brit National Council for the Training of Journalists felmérése során 104 szerkesztőt kérdeztek meg, akik a cikkírást, az új témák felkutatását és az interjúkészítést tették az első három helyre. A webes készségek és a közösségi médiában való jártasság csak a lista végén szerepeltek.

Az elmúlt napokban egy kis faluban nyaraltam, ahol semmilyen módon nem fértem hozzá az internethez, de még a friss újságokhoz sem. (Ez nem afféle szervezett digitális elvonókúra, amilyenről Jemima Kiss, a Guardian újságírója vett részt, az információ-megvonásért nem számítottak fel külön díjat.) Hírigényemet kizárólag az itthon szinte teljesen mellőzött tévé, az azon keresztül elérhető BBC World News és a CNN adásaival elégíthettem ki. Igen egyoldalú diéta volt.

A hét első felét a telefonlehallgatási botrány töltötte ki. Persze, valóban csúnya dolog, hogy az olvasottság-nézettség érdekében az "aljas bulvármédia" semmilyen eszközöktől nem riad vissza, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a média "sikerágazatát" a közönség kiapadhatatlan pletyka-, vér- és szennyigénye tartja életben.

A történet ugyanakkor már régen nem arról szól, ki adott utasítást az illegális adatgyűjtésre. A média szenzációigénye folyamatosan a közösségi normák megszegésére kényszeríti az egyébként is kiszolgáltatott, egzisztenciájukat féltő újságírókat. Az időnként elkövetett kisebb-nagyobb törvénytelenségek a "kockázatok és mellékhatások" kategóriájába sorolhatók.

A lehallgatási botrány azonban már rég nem erről, hanem , egyes kommunikációs és bűnüldözési szakemberek "keresztfoglalkoztatásáról", de leginkább a politika és a nagy médiabirodalmak összefonódásáról szól. Rupert és James Murdoch, Rebekah Brooks, James Cameron és a többiek parlamenti meghallgatása meghatározó esemény, mégis elgondolkodtató, hogy a több órás élő közvetítéssel és az azt követő végeláthatatlan visszajátszásokkal, összefoglalókkal és szakértői elemzésekkel aránytalanul a háttérbe szorította a világ valamennyi hírét, eseményélt. Ez lenne az "objektív újságírás"?

A lehallgatási botrány túlburjánzásának csak az oslói bombamerénylet és utoyai mészárlás hírei vetetekt véget. Ahogy minden váratlan esemény (terrortámadás, természeti csapás) estében megszokhattuk, az első órákban a vezető televíziók sem rendelkeztek megfelelő mennyiségű információval.  A hézagokat a képanyag folyamatos ismétlésével és később részben tévesen bizonyuló információkkal igyekeztek kitölteni. A helyszínre hamarosan megérkező stábok azután nagy mennyiségben kezdték közölni a sokkoló képeket és a szemtanúk beszámolóit.


Valóban csak a szenzációk működtetik a médiát?
A politikai botrány és a véres merénylet az "infotainment" része, a kevésbé "szórakoztató" hírek eladhatatlanok?

Sokáig nem értettem a dolgot. A (számomra) leghitelesebb szakértők folyamatosan lelkesednek valamiért, amiben én képtelen vagyok meglátni lelkesedésük okát. Igen, már megint a Twitter...

Az elmúlt évben a Twitter kétség kívül az újságírás egyik legfontosabb hírforrásává, gyorstüzelő eszközévé, a hagyományos médiát felpörgető kiegészítővé és még sok más mindenné vált. Csak nem nálunk. Itthon a Twitter a geekek belterjes játszóteréből váratlanul a tinik és a "celebek" csetszobájává alakult át. Vajon az is marad?

Hogyan kell hírforrások után kutatni, az információkat ellenőrizni, a Twiteren saját (személyes/céges) márkát építeni, a Twitter hírfolyamát a hagyoményos médiatermékekbe beépíteni...?

A kérdések nem újak, aki elég szorgalmasan keresett eddig is talált használható válaszokat, de ez így, összegyűjtve mégis több. A #TfN szerkesztői láthatóan arra törekedtek, hogy az újságírók eddig még kevésbé érintett rétegeit is elérjék, támogassák, bevonják.

Érdekes, izgalmas, de a hazai újságírók többsége számára elég távoli, egzotikus történet. Bár nyilván itthon is akadnak újságírók, akik a Twitteren is kutatnak hírforrások után, minden nagyobb online hírszolgáltató kísérletezett is a Twitter "becsatornázásával", áttörést egyik területen sem sikerült elérni. Talán túl kevesen csiripelünk magyarul, nem vagyunk képesek elérni azt a kritikus tömeget, ami már kellő mennyiségű olyan információt is termel, amiben érdemes komolyabban bányászni. Kár.

 30 oszladozó hulla (ráadásul köztük gyerekek is) egy lakóházban eltemetve - az ilyen információra beindul a média. Különösen akkor, ha a halottak nem Afrika, vagy Ázsia valamelyik szegény országában, hanem az Egyesült Államokban, Texasban kerülnek elő.

A szenzációs hírt június 7-én adta le a Reuters, gyorsan átvette a CNN, az ABC News, a BBC, a Guardian.... (Az interneten talált nyomokból úgy tűnik, hogy idehaza leggyorsabban a Híradó ugrott rá a témára, de azóta már törölték az oldalt.)



Az elmúlt hónapokban az észak-afrikai forradalmakkal kapcsolatban tapasztalhattuk, milyen különleges, megkerülhetetlen szerephez jutott a Twitter. Korábban elérhetetlen helyi források, a nagy hírügynökségek számára láthatatlan információk kerültek az információs vérkeringésbe. A baj csak az, hogy az információk ellenőrzésének a módszerei, a téves információk, vagy akár a szándékos félrevezetések kiszűrése a legtöbbször még mindig a korábbi években kialakult gyakorlat szerint folyik.   A mostani blama azt bizonyítja, hogy a nemzetközi hírhálózat rendkívül sérülékeny. Most megkönnyebbülhetünk: a 30 bűzlő hulla nem létezik. Bizonyítékunk van viszont arra, hogy a nemzetközi hírterjesztési hálózat véletlenül, vagy akár szándékosan is könnyedén manipulálható. Addig jó nekünk, amíg ezzel nem kezdenek el "rossz emberek" komolyan visszaélni.

Tagadhatatlan, hogy a számítógépek rengeteg feladatot jobban, gyorsabban és olcsóbban végeznek el mint mi, de néha mintha túlzásokba esnénk. Amellett, hogy egyre több "agyas" tevékenységet is programokra bízunk, elkezdtük keresni a számítógépek "kegyeit". Elég, ha csak a "Google-barát újságírást" említem: ott, ahol az újságírói teljesítményt kattintásban mérik gyakran előfordul, hogy írás közben az újságírónak a Google, nem pedig olvasói igényeinek kielégítése jár az eszében. Nem árt, tehát elismételni, hogy van néhány, nem is elhanyagolható terület, ahol a szerkesztőket egyelőre még nem lehet számítógépekre, programokra cserélni.

1. Megérzés

A Technorati, vagy a MeidaGazer oldalak mögött futó algoritmusok kiválóan alkalmasak az interneten leginkább pezsgő témák felkutatásra, megmutatására, de ezek és a hasonló programok nem képesek kitalálni azt, mi lesz a hír holnap. Egy jó szaglású szerkesztő ebben még könnyedén maga mögé utasítja az összes számítógépes programot. (A megérzés, és a "füles" persze ismeretlen fogalmak a hírkövető, a fő forrásként a többi sajtóterméket használó, egyébként jórészt sajtóközleményekből és hírügynökségi konzervekből táplálkozó cikkgyártó üzemekben.)

A szerkesztő, ajánló hitelessége veheti csak rá az olvasót, hogy a szokásos körökön túllépve tágítsa horizontját, eddig ismeretlen forrásokat, nézőpontokat ismerjen meg.

Ahogy nő a bárki által elérhető, jórészt ellenőrizetlen információk mennyisége, úgy nő az igény a hiteles szerkesztők, tartalomkurátorok, véleményvezérek iránt. Jó példa erre Nicholas Kristof, a New York Times publicistája, akit a Twitteren már 1.102.019 ember követ.

Az elmúlt években alkalmam volt néhány olyan újságíróval dolgoznom, akik a fent felsoroltak mindegyikében erősek voltak. Valamennyien a hagyományos médiában szerezték meg ezt a tudásukat. Kérdéseim: hogyan menthető át ez a tudás a digitális médiába, hogyan lehet az ott alkalmazni és ki fog ezért fizetni?

(A bejegyzést Eli Pariser írása ihlette

A rendszeres hírfogyasztók bizonyára sokszor tűnődnek azon, honnan jönnek, merre. milyen sebességgel terjednek hírek, mik a felkapott témák és hol vannak a fehér foltok... A tűnődésen túl időről időre készülnek komoly felmérések is, de ezek csak pillanatfelvételeket képesek készíteni a médiáról.

Igazán nem lehet engem bennfentességgel vádolni. Csak egy éve, véletlenül tudtam meg, hogy Főbérlőm kiadványai között léteznek úgynevezett HVG Extrák is. (Ebből persze az is következik, hogy Főbérlőm igen szemérmes és  - felettébb dicséretes módon - óvakodik attól, hogy a Médiablogot a kiadó dolgainak reklámozására használja. Ami tehát most következik, azt "önként és dalolva" írom.)

Egy régi - szerintem elég gusztustalan - mondás szerint "az a tied, amit megeszel".
Vegyél elő bármilyen régebbi - lényegében 2005. előtt kiadott -  újságírás -tankönyvet/szakkönyvet, üsd fel a "hírgyűjtés", "információforrások", vagy az "információgyűjtés" fejezetnél. Jó szórakozást!


A magyar újságírók egy jelentős része még mindig a "nem tudok foglalkozni a kommentekkel", a "nincs nekem időm a Facebookon lógni", illetve a "Twitter egy értelmetlen hülyeség" fázisában van. (Nagyon kérem, ne vegye ezt magára az a néhány újságíró, aki valóban - szakmai célokra is - használja a közösségi hálózatokat!)



Ahogy az "igazi médiából", úgy a közösségi médiából is többféle létezik? Az egyiken, azon, miről Mathew Ingram is ír a Gigaomban a világ eseményei (is) zajlanak, a mienken többnyire tanulók fecsegnek és helyi celebritások nyomait követik. Újabb nemzeti átok, vagy újabb hungarikum?

Egyre kevésbé értjük egymás. Látszólag ugyanazokat a szavakat használjuk, de azok nem ugyanazt jelenti számunkra. 
A napokban a Népszabadságban Aczél Endre azon háborgott, hogy a hazai média legbefolyásosabb szereplőinek listáján egyetlen befolyásos médiaszemélyiség (médiamunkás) sem szerepel:

"Ami ugyanis ebben az 'iparban' számít – a nevekből, a funkciókból kiolvasható – az három dolog (vagy cinikusabban: csak egy). Ki mekkora vonzó reklám- és hirdetési felületet tud kínálni? [...] Kérdés: ugyan mire vannak ezek az emberek „befolyással”? Ha a szerkesztőségekre, akkor 'megállj!', mert nincs újságírás (média) szerkesztőségi függetlenség nélkül." - írja Aczél.

Nézegetem a nyomtatott sajtó jövőjével foglalkozó Go Digital konferencia programját és előadók közt is csak "médiásokat" látok, még mutatóban sincs ott egy riporter, publicista vagy szerkesztő sem

A napokban rövid hírben több hazai hírszolgáltató is beszámolt róla, hogy Szlovákiában 9 online kiadvány 34 szolgáltatását fizetős kapu mögé zárják. Heti 99 centet, havi 2,9 eurót, vagy évi 29 eurót kell fizetnie annak a lelkes olvasónak, aki továbbra szeretné habzsolni kedvenc online tartalmait.
Az MTI híre, ami alapján ezek a cikkek készültek természetesen nem foglalkozik a részletekkel. A Médiablog olvasói viszont nyilván kíváncsiak rá, hogyan tudták a szlovákok hirtelen megcsinálni azt, ami az amerikai Press+-nak a jelentős befektetett energia ellenére évek alatt  sem jött igazán össze és amiben még a Google sem jutott a beharangozásnál sokkal messzebb?



Az alapító-ügyvezető Tomas Bella (az SME korábbi főszerkesztője) szerint a kis méretű és nyelvileg zárt szlovák piac kifejezetten kedvez az effajta fizetős üzletnek. A kisebb számú tartalomszolgáltató együttműködését könnyebb megszervezni, mint egy nagyobb piac szereplőit, így a médiahabzsolásra vágyó, de nyelveket nem beszélő szlovákoknak nem marad más lehetőségük, mint kipengetni az előfizetési díjat.

A külföldi média - benne a  szaksajtó természetesen nem olyan lelkes, min Bella, inkább óvatos visszafogottsággal ír a szlovák kísérletről. (Azért a Niemann Journalism Lab nem állta meg, hogy ne emlegessen már cikke címében is Vasfüggönyt.)


A Népszabadság anyagát saját pozsonyi tudósítója, Szilvássy József írta. Nem hogy nem tett hozzá semmit a már ismert tényekhez, de még téves információkat is közölt. ""Egyhetes ingyenes próbaüzem után hétfőtől fizetőssé teszik kilenc szlovákiai sajtótermék honlapjának egy részét." - olvashatjuk a május 6-án megjelent cikkben, amikor a Piano honlapja szerint már május 2-án elindult az éles üzem. A "hozzáadott értéket" talán a közölt példányszámok hivatottak képviselni, de azok az online kiadványok esetében azok sajnos sehogyan sem értelmezhetők.

Bakács visszatérésében nincs semmi érdekes. Ő már szakmailag és erkölcsileg is tökéletsen amortizálta magát. (Egyébként Bakács történeténél jóval izgalmasabb (tragikusabb)  generációja, a "rendszerváltó" értelmiség elmúlt 20 éve. Azok sorsa, akik nem tudnak/akarnak a celebvilágba, nyilvános önsajnálatba, nyálas-nyilvános vallásosságba menekülni.)

 Az "igazi" szerkesztőségekben szocializálódott újságírók és a nyomtatott médián felnőtt olvasók képtelenek megszokni a felszínes, pontatlan, tárgyi tévedésektől és helyesírási hibáktól hemzsegő online médiát.






Adalék:

Nagy csacsiságot követett el a DotKom blog, amikor "Az igazi internetes buborék: az infografika" című írásában egy kalap alá vette a szájbarágós illusztrációkat a megértést segítő, adatokat értelmező, esetleg (ah!) szórakoztatva tanító  grafikákkal.




Nem kell félni, nem fogok itt védőbeszédet mondani az igazságtalanul megvádolt infografika mellett. Beszélnek helyettem mások:

Elképesztő, de 15 évvel az újságok webre lépése (félrelépése?) után is gyakran találkozni olyan cikkekkel, amikben egyáltalán nincsenek linkek. (Ugye nem szükséges sorolnom a hazai példákat?) Szerinted ezek nem tudják, hogy a linkelés az internet lényege???

• a szerkesztőségi rendszerünk (CMS) nem alkalmas a linkek beszúrására (közben bármelyik ingyenes blogmotor, szerkesztőprogram tetején ott a kis "láncocska" ikon.),
• túl sok emberi munkát (vagyis pénzt) igényelne a "printből" jövő cikkek "fellinkelése",
• "nem az én dolgom"  morogja az egyébként is túlterhelt/az online részleget lenéző, újságíró - "szórakozzon vele valaki más!"
• a linkek úgyis csak zavarják az olvasókat,
• ja, majd pont 'azokhoz' küldünk olvasókat,
• nincs egyértelműen szabályozva a linkelés - ha nem csinálok semmit, abból nagy baj nem lehet,
• a linkeknek legfeljebb a szöveg végén a helyük, de az olvasók úgyis rákeresnek a Google-ban mindre, ami érdekli őket,
• mi rendszeresen linkelünk ... a saját anyagainkra,
• hozott anyagból (MTI, közlemények) dolgozunk, azokban sincsenek linkek,
• nálunk nem szokás az ilyesmi, eddig sem volt, ezután sincs szükség rá.

Izgalmas megfigyelni a folyamatot, ahogy a tartalmak megosztása egyre inkább kultúránk meghatározó tényezőjévé válik. Mindez persze nem új, nem is az internettel kezdődött, de a web és különösen a közösségi hálózatok tették ezt a gyakorlatot tömegessé. 

Az MTI híre nyomán a héten tucatnyi kiadványban megjelent, hogy Rupert Murdoch The Daily címen önálló, kifejezetten az iPadra tervezett napilapot ad ki. Természetesen fizetős kiadványról van szó, ami napi 99 centbe, vagy havi 4,25 dollárba kerül. (A hazai sajtóban megint az eMaSa közölte a legalaposabb, a sajtóhíren jóval túlmutató összeállítást a témáról. )
"Végre egy kifejezetten iPadra tervezett lap, amit ráadásul a legjobb szerkesztőségekből toborzott profik szerkesztenek!" A drága iPadot birtoklók boldogok, a ravasz Steve is támogatja a kezdeményezést (miért is ne tenné, hiszen ezzel saját termékét erősíti - látszólag kerek a világ.)

Az MNO a spanyol ABC összefoglalója alapján összefoglalta az ausztrál Ross Dawson tanulmányát.  A jövőkutató ebben azt állítja, hogy "az Egyesült Államokba 2017-ben szűnik meg végleg az utolsó nyomtatott lap, utána következik Nagy-Britannia, Izland, Kanada és Norvégia. 2024-ben következne Spanyolország Új-Zélanddal, Csehországgal és Tajvannal. Az utolsók között lesznek Dél-Amerika, Afrika és Dél-Ázsia országai."

Az MNO számára ez nyilván ugyanolyan színes sztori, mint a háromfejű nyúl, a Médiablog olvasói azonban vélhetően ennél többre vágynak.

Ross Dawson nem médiaszakértő, hanem afféle főfoglalkozású üzleti - gazdasági - technológiai  megmondóember, aki nagy konferenciák vezérszónoka, könyvek, cikkek szerzője...

Ha az MNO szerkesztőjét izgatná ez a téma, nem kellett volna egy spanyol lapra hivatkoznia, hanem egy gyors kereséssel eljuthatott volna Dawson eredeti blogbejegyzéséhez.

Ott több, mutatós ábra mellett szerepelnek azok az okok is, melyek miatt a vég elkerülhetetlen. (Ezek többségét már az iskolás gyerekek is könyv nélkül fújják.) Az azonban nem derül ki, hogy a szerző milyen számítások alapján állapította meg a végső dátumot.

Mivel az MNO nem írta (a rossz forrás miatt nem írhatta) meg, ezért én most pótlom: Az utolsó hazai nyomtatott napilapnál 2032 oltják le végleg a villanyt.

A Dawsonéhoz hasonló, konkrét számokat is tartalmazó jóslatokkal ugyan nagy feltűnést lehet kelteni, de kellemetlen, ha esetleg valaki évek múlva előássa a nem teljesült jövendöléseket. Én ezért más módszert alkalmazok:

.......-ig további.......példánnyal csökken a Népszabadság példányszáma.

........-ben............ forintot érnek csak el az Index bevételei, ezért.......fővgel csökkenti a létszámát

.........-re az Inforcenter megszerzi a ..............kiadó 61%-át

------ -ban a tovább gyengülő Magyar Telekom a Kínai ........-nak ban adja el az Origo-t.

A kipontozott részekre mindenki beírhatja a neki tetsző számokat.
Reklamációt nem fogadunk el!

Utószó:

"H" hozzászóló hívta fel a figyelmem a HWSW cikkére, amiben Dojcsák kolléga már november 3-án leírta azt, amit én az MNO cikkéből hiányoltam. Ha cikket korábban láttam volna, akkor az én mesém is rövidebbre sikeredett  lett volna...

Adat, információ, újságírás című bejegyzésem végén megígértem, hogy ezentúl többet foglalkozom az adatokat feldolgozó (adatokon alapuló) újságírással.

Néhány évvel ezelőtt ez a fajta munka alig létezett, mert az adatbázisok elérése sok pénzbe került, az újságíróktól pedig olyan informatikai ismereteket várt el, amivel kevesen rendelkeztek. Az adatbázisokat leginkább tényfeltáró munkák során, külső informatikai segítséggel vették igénybe. A napi munka során a szerkesztőségek általában külső forrásból származó (vagyis már valamilyen formában feldolgozott) információkat használtak.

A helyzet mára megváltozott. A szerencsésebb országokban nagyon sok adat érhető el az interneten keresztül, jelentős részük ingyenesen. Egyre több eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy óriási adatmennyiségekbe ássuk bele magunkat. Online alkalmazásokkal oszthatjuk meg, illetve jeleníthetjük meg az arra érdemes adatokat.

Az adatok megértése, az újfajta tudás fejlesztése, az adatokon alapuló cikkek írása olyan területek, amelyek új lendületet adhatnak az újságírásnak. Az adatokból származó hiteles információk és tanácsok új bevételi forrásul szolgálhatnak, új működési modellt teremthetnek a kiadók számára.

Az European Journalism Centre és partnerei egy augusztusi rendezvényre alapozva kitűnő anyagot adtak közre. A Data-driven journalism: What is there to learn? nemcsak a szakmai beszélgetés anyagát tartalmazza, hanem olyan forrásokat is megad, amelyek alapján bárki elkezddeti átképezni magát adatfeldolgozó újságíróvá. Mire mindent megtanul, talán nálunk is nagyobb számban lesznek online elérhető, ingyenes adatbázisok.

Tegnap este a Facebookon többen is megírták, hogy a MAL Zrt ügyvezetőjének letartóztatása kapcsán a Huffington Post címlapjára kerültünk. A kiemelt figyelem az utóbbi napokban persze már nem újdonság számunkra. Szerepeltünk már a New York Times címlapján és a CNN vezető híreként és még számos, békeidőben számunkra elérhetetlen helyen...


Aki arra is vette a fáradságot, hogy elolvassa a HuffPost cikkét megtudhatta, hogy az iszapáradat (számunkra már jól ismert) képein kívül a kiadvány vezető anyagában lényegében nincs semmi információ. (Honnan is lenne, hiszen egy alapvetően blogokra alapozott, néhány tucat "igazi" újságíróval működő kiadványnál jó, ha azt tudják, merre kell a térképen Magyarországot keresni. Nagyon is tájékozott viszont a HuffPost által is hivatkozott New York Times, ahol néhány sorban a hátteret, az összefüggéseket is megismerhetik a magyar belügyekben (szerencséjükre) járatlan olvasó.  Az informatív összefoglaló után az "objektív újságírás" szellemében idézik az MTI által kiadott hivatalos közlemény, majd egymás mellett Nagy Anna kormányszóvivőt és Róna Péter közgazdászt. (Talán említeni is felesleges, hogy az oxfordi vendégprofesszorként bemutatott Róna véleménye eltér a hivatalos állásponttól.)

A Google News ma reggel többi, mint 3277 találatot adott a "toxic flood", csaknem ugyanennyit a "sludge flood" keresőkifejezésre. Ezek 99%-a nem eredeti anyag, hanem hírügynökségi-, vagy "láncinformáció".

Az angol nyelvű blogokra keresve rengeteg találatot kaptam, de többségük "hivatalos" (online hírszolgáltatóhoz tartozó) blog. Vagyis nem is blog, hanem csak első látásra annak látszó képződmény. Ezek a blogszerűségek ugyanis nem tesznek mást, mint röviden összefoglalják ugyanannak a kiadványnak a témával foglalkozó "igazi" cikkét. (Eléggé értelmetlen, viszont a belső forgalmat növelő és a SEO-t (keresőmanipulációt) is segítő megoldás.)

Visszatértem tehát kiindulópontomhoz, a Huffington Posthoz. A Bakonyi Zoltán  (MAL Zrt ügyvezető) letartóztatásáról szóló cikkükhöz látogatásomig 2101 hozzászólás gyűlt össze. Kissé meglepett ugyan, hogy Bakonyi sorsa ennyire foglalkoztatja az amerikai közvéleményt, de hát nem ez az egyetlen dolog, amit nem értek a világban. A bejegyzésekbe beleolvasva azután hamar kiderült, hogy sem Bakonyi, sem Magyarország nem érdekli a hozzászólókat. Kivétel nélkül azt a vágyukat fejezik ki, hogy az amerikai hatóságok is ilyen kemény kézzel lépjenek fel a bűnös vállalatvezetőkkel szemben. (Tetszettek volna Obama helyett Orbánt megválasztani elnöknek!)

20 perc intenzív kutatás után újra szegényebb lettem egy illúzióval. Láthattam, hogy ugyan több ezer cikk, blogbejegyzés, hozzászólás foglalkozik közvetlenül, vagy közvetve a mi iszapkatasztrófával, de még egy féltucatnyi megszólalás sem akadt, ami túljutott volna a felszínen. (Le)égési sebek, toxic (information) flood...

Az igazi nagy tudományos eredmények kiállják az idők próbáját. Parkinson törvényei ugyan évtizedekkel ezelőtt születtek, de ma is (egyre inkább?) érvényesek.

Jól megfigyelhető például, hogy egy diszciplína - legyen az tudományos, vagy üzleti - köré szerveződő intézmények, szervezetek, egyesületek és hasonlók száma fordítottan arányos a téma (terület) körvonalazottságával, megfoghatóságával. A részecskefizikát, vagy a nanotechnológiát sokkal kevesebb szervezet, egyesület tűzte zászlajára, mint például az...újságírást.

Nem kell félni, nem fogom itt felsorolni az újságírók legismertebb nemzetközi is regionális szervezeteit. Mindenki jól ismeri őket - hírből. Ezek azok a szervezetek, melyek elnökségébe beültethetők a mérsékelt szakmai elismertséggel, de jelentős lobbierővel bíró díszpintyek,  amelyek szeretnek egzotikus helyen konferenciákat, közgyűléseket és hasonlókat szervezni, ahol általában az önfényezése, az ipari forradalom idején kialakult státusz egyedülvalóságának bizonygatása folyik.

Mindez onnan jutott most az eszembe, hogy az ilyen szervezetek egyike, az International Press Institute (IPI) Brave News World címmel jelentést adott ki. Önmagában semmi különös, a szakmai szervezetek időről időre szoktak jelentéseket gyártani. (A papírgyártás működési területüktől függetlenül egyik főprofiljuk, normális esetben szintén fordítottan arányos eredményességükkel.) Az IPI jelentése viszont több szempontból is érdekes. Először is, az előző jelentés kiadása óta eltelt 10 év. Közben ugye történt ez-az az újságírásban, de az IPI valamiért nem tartotta szükségesnek, hogy jelentsen. A másik érdekesség a mostani jelentés szerzőinek névsora: Jeff Jarvis, Alan Rusbridger, Roy Greenslade, Dan Gillmor, Clay Shirky, Paul Bradshaw, Bill Mitchell... a Médiablog rendszeres olvasói számára csupa jól ismert szerző. Az egybeesés nem véletlen műve, hiszen az IPI jelentése a Poynter Institute "közreműködésével" készült.  Szedjük össze a szakma legjobbjait, kérjünk tőlük cikket, majd a kiadványra ragasszuk rá saját címkénket! Ügyes.

De miért is foglalkozzunk az IPI-vel? A Brave News World nagyon jó összeállítás, 150+ oldalnyi színvonalas írás, kötelező olvasmány!

 "A megmondóasszony" címmel írt portrét Arianna Huffingtonról Szőcs László, a Népszabadság amerikai tudósítója. Bár ne tette volna. A cikkben hetet-havat összehordott a görög származású amerikaiakról, bennfentességét érdektelen magánéleti részletekkel fitogtatta, csak ezt felejtette el elmagyarázni, miért is kell figyelni  Arianna Huffingtonra. Azt ugyan megírta, hogy 2006-ban a világ 100 legbefolyásosabb emberének listájára választotta meg a Time magazin, de nem írta meg, hogy miért. (Egyébként A. H.  a Forbes és a Guardian az említettnél frissebb toplistáira is felkerült, de ezek nyilván elkerülték  a szerző figyelmét.)

Nem véletlen, hogy Arianna Huffongton ezekben az években került fel ezekre a listákra. Az ok a 2005-ben indult és az amerikai sajtóba elképesztő sebességgel berobbant  Huffington Post. Az a kiadvány, amit Szőcs egyszerűen csak "blogaggregátumnak" titulál. Igen, a HuffPo rengeteg bloggert mozgat és egyébként is nagyon komolyan veszi a közösségi médiát, de emellett 60 szakembert foglalkoztat - többen közülük a vezető amerikai lapokból igazoltak át.

Arianna Huffington nem a semmiből került elő, de jelenlegi pozícióját saját "lapjának" köszönheti. Szőcs cikkében mindenfélét összefecsegett, de elfelejtett elmagyarázni, miért, hogyan is vált a HuffPo az amerikai média megkerülhetetlen tényezőjévé.

"Gyakran az "új", a "szociális" média sikeres vállalkozójaként kíváncsiak a véleményére..." - olvasható a Népszabadság szeptember 17-i számában. Már a Népszabadságban sincs olvasószerkesztő? Vagy ő sem tudja, hogy a "social media" nem "szociális média", esetleg "szocialista média"? Az online változatban már - helyesen "közösségi média" szerepel, ugyanakkor az eredeti "A megmondóasszony" cím "Túl van a hatvanon, de ő a bloggerek nagyasszonya". Tényleg úgy gondolja valaki, hogy ez egy jó cím? (Esetleg az "Ötvenen túl" mellékletbe szánták a cikket?)

Szőcs László már megint minden saját forrás nélkül, valamilyen újságcikk (weboldal) alapján "tudósított". Jobban tette volna, ha megkeresi és lefordítja a Wikipedia megfelelő szócikkét. Azt elolvasva talán megértette volna, ki is portréja tárgya.

Az internetre az ír, aki akar és azt ír, amit akar. Nincsenek többé "kapuőrök" és egyre ritkábban találkozni olvasószerkesztőkkel. Az eredeti környezetüktől elszakadt, gyakran teljesen kontextus nélküli információdarabkák egyre sűrűbb információ- és tévinformáció-felhőt alkotva keringenek körülöttünk.

Egyes (offline) szerkesztők úgy próbálnak védekezni, hogy eleve megbízhatatlannak minősítenek minden internetes forrást. Az online világban járatosabb szakemberek szerint távolról sem olyan tragikus a helyzet, mint amilyennek látszik. Évekkel ezelőtt Sree Sreenivasan tartott kitűnő előadást a webes források ellenőrzéséről. (Akkor, a blogok tömeges elterjedése és a Twiter megjelenése előtt messze nem volt még olyan kusza a helyzet, mint napjainkban.) Most Scott Rosenberg Wordyard blogjában találtam egy hasznos anyagot. Ebből következnek a legfontosabb tanácsok:

• Nézd meg a URL-t. Milyen domain alatt van az oldal? Bár akadnak eleve gyanús címek, nem biztos, hogy minden alattuk megjelenő információ téves, vagy rossz szándékú.
  
  
• Ellenőrizd, kinek a neve alatt jegyezték be az adott domain. A név és a kapcsolati adatok hiánya nem feltétlenül jelez rossz szándékot, de gyanakvásra adhat alapot. A hazai domaineket a domain.hu-n, a külföldieket a Whois-ban ellenőrizheted.
  
  
• Milyen régi a domainbejegyzés? A domain nem olyan, mint a bor, nem feltétlenül a régi évjáratok a jók, de egy tegnap bejegyzett domain alatt megjelentetett "megbízható információ" gyanús lehet.
  

• Ellenőrizd a honlapot az Internet Archive-on. Mivel foglalkoztak korábban? Hogyan változott az évek során? Voltak-e rajta korábban olyan információk, amiket most elrejtenek?
  
  
• Ha értesz hozzá, nézd meg az oldal forráskódját. Látsz benne valami gyanúsat? (Ha azért nem látsz semmit, mert nem értesz hozzá, kérj segítséget valamelyik kollégádtól!)
  
  
• Ellenőrizd a hirdetéseket. Vajon a hirdetések megjelentetése  a honlap fő célja? Kapcsolódnak valahogy a reklámok a tartalomhoz?
  
  
• Kiderül, hogy ki működteti a honlapot? (Impresszum, rólunk, kapcsolat)? Van szerkesztője, felelős kiadója a kiadványnak? (Ha találsz ilyen nevet, ebben az irányban áshatsz tovább.)
  
  
• Van lehetőség a kapcsolatfelvételre (email cím, online űrlap, hozzászólási felület)? Ha van, az általában reményt keltő, de ez sem garancia a megbízhatóságra.
  
  
• Milyenek a hozzászólások? Ha sok benne a spam, sejthető, hogy a honlap tulajdonosai nem járnak gyakran arra. Hasonló a helyzet a kritikus, megválaszolatlan hozzászólások esetében is.
  
  
• Valóban egyedi és eredeti a tartalom? Válassz ki egy darabka szöveget és másold be a Google-ba. Azonnal kiderül, hogy szerepel-e a ez a szöveg más oldalakon is. (Ezzel a módszerrel persze "leleplezheted" a Médiablogot is, ahonnan sokan vesznek át kisebb-nagyobb részleteket.)
  
  
• Sok külső forrást nevez meg a cikk, vagy csak takarékosan bánik a linkekkel? A sok link általában jó jel, de ez sem garantálja a hitelességet. (Egyesek ügyes szkriptekkel is képesek linkeket gyártani.)
  
  
• Mutatnak-e linke a cikkre? A "befelé" mutató linkek legalább olyan fontosak, mint a "kifelé" mutatók. Ha sok kétes oldal mutat a cikkre, akkor a szokásos Google-manipulációkról (SEO) van szó. Ha elismert helyek a linkelők, az mindenképpen jó jel.
  
  
• Guglizt meg az URL-t ésa domaint. Keress rá a cég nevére. Szimatolj tovább, ha valami gyanús dolgot találtál.
  

Ahogy mondani szokás, "semmi extra". Önmagában egyik lépés sem perdöntő, de együttesen alkalmasak egy gyors ellenőrzés elvégzésére.

Ha vannak hasonló tippjeid, ne tartsd őket magadban!

Azt kell nyomni, amit az emberek látni / olvasni akarnak, vagy azt, amit a szerkesztők fontosnak gondolnak? Régi dilemma ez, amire a különböző szerkesztőségek leginkább saját fajsúlyuktól függően adják meg a választ. A "bulvármédia" az eladhatóság érdekében minden lehető eszközzel próbálja életben tartani a "szenzációkat", a "minőségi sajtó" pedig próbál egyensúlyozni a szakmai ítéletek és az üzleti elvárások között. (A politikai elvárásokról most az egyszerűség kedvéért feledkezzünk meg!)

Régebben persze egyszerűbb volt a szerkesztők helyzete. Az olvasók preferenciáinak mérése viszonylag bonyolult volt, az eredményeket csak több héttel (hónappal) az adott lapszám megjelenése után kapták meg, szó sem lehetett azonnali visszacsatolásról.

Az online kiadványoknál ez egészen másképp van. A különböző elemzőszoftverek elképesztően gazdag, többnyire valósidejű információval szolgáltatnak. A szerkesztők nem csak azt tudhatják meg, hogy egy cikket hányan olvasnak, hanem azt is, hogy egy-egy olvasó mennyi időt töltött az adott cikk olvasásával, videó nézésével, mikor lépett tovább. Az is kiderül, ki honnan érkezett az adott oldalra és jól követhetők a közösségi médiában felbukkanó reagálások is. (Csak legyen, aki elemzi, értelmezi ezeket az adatokat. Gyakran előfordul ugyanis - nem csak a médiában -, hogy drága szoftverekkel értékes adatokat gyűjtenek be, de azok feldolgozásáról "megfeledkeznek".)

Ha azonban a nézettségi adatok azonnali visszacsatolással, közvetlenül  befolyásolják a szerkesztést, nagyon gyorsan átalakul (eltorzul?) a lapok kínálata. A múlt évben a  Washington Post legolvasottabb cikke a Crocs papucsokkal foglalkozott. Ez lenne a követendő irány? Erre kellene menni? Ezt nyilván a WaPo szerkesztői sem gondolják. Figyelik a forgalomelemzést, de annak eredményeit összegyúrják a szerkesztői döntésekkel. (Hogyan? Milyen arányban? Milyen súlyozással? Ezt lenne jó tudni!)

A WSJ.com forgalomelemzéséből például annak idején az derült ki, hogy az olvasókat nem különösebben izgatják a brit választások. (A nyomtatott lap ugyanakkor nagy terjedelemben foglalkozott a témával.) Mi a teendő ilyenkor? Gyorsan le kell venni a címlapról, hátrébb kell sorolni? Jöjjenek az "érdekesebb" hírek?

A fejlett technológiáknak köszönhetően szép lassan beszűkülünk. Személyre szabott újságunk egyre inkább olyan, mint egy blog: Néhány kiválasztott téma, néhány bevált szerző. Az interneten (elvileg) szinte végtelen hírforrást érhetünk el, de a legtöbben mégis csak megszokott, igen szűk területüket járják be napról napra. Aki nem akar így beszűkülni, de nincs ideje naponta órákat túrni az információforrásokat, annak kell találnia valakit, aki megmondja, mit érdemes elolvasni. Valakit, akinek megbízik az ítéletében. Olyan embert (nem gépet, programot), aki összeállítja napi híradagját. Esetleg hívjuk ezt az embert szerkesztőnek, a híradagot pedig újságnak. Na, helyben is vagyunk!

Adalék:

A bejegyzéshez a  NYTimes.com  Some Newspapers, Tracking Readers Online, Shift Coverage című cikke szolgáltatta az ürügyet.

Még egy hónapja sincs, hogy Szalai Annamária, az NMHH újdonsült elnöke az MTI ingyenessé tételének gondolatával játszott. Az AFP hírügynökség vezérigazgatója, Emmanuel Hoog nemrégiben bejelentette, hogy a jövőben eddigi nagykereskedői státuszukat feladva, közvetlenül kívánják eljuttatni híreiket az emberekhez. Éppen egy hete, hogy az Associated Press és a Google arról egyezett meg, hogy a Google News a jövőben teljes terjedelemben közölheti az AP híreit.

Hírek a  hírügynökségek túlélési küzdelméről.

Az internet előtti időkben csak a nagy hírügynökségek (Reuters, AP, AFP, Bloomberg) rendelkeztek az információk megszerzéséhez szükséges infrastruktúrával és globális tudósítói hálózattal. Mára megszűnt a "hírszerzési monopólium", erősen leértékelődött a nagy hírügynökségek közvetítői szerepe, a nehéz helyzetbe került szerkesztőségek közül egyre többen mondják le az előfizetést.

A hírügynökségek legnagyobb vesztesége a "breaking news" monopólium elvesztése. Mit lehet tenni? Az AFP-t átvilágító Frédéric Fillux szerint a friss hírek helyett a hálózat és a szakértelem előnyein alapuló tevékenységgel kellene foglalkozni, illetve a "mindenkinek szóló anyagok helyett sokkal erősebben kellene szegmentálni. Az utóbbit értem, a hálózaton és a szakértelmen alapuló üzlet kissé homályos még.

Az AP és az AFP "szövetkezeti" tulajdonban működik, ami elég tudathasadásos állapot, hiszen így tulajdonosok és a vevők (részben) azonosak. A Reuters és a Bloomberg tisztán üzleti alapon működnek. Ők is keresik a helyüket az új világban, de jobban állnak, mint az előző kettő. (+ alapvetően nem a médiából, hanem az üzleti világ számára nyújtott szolgáltatásokból élnek).

Persze sírjon az AFP, vagy az AP sanyarú sorsa miatt, aki akar. Minket a mi kis nemzeti hírügynökségecskénk sorsa izgat.

Az MTI a  kormányzat számára jelenlegi állapotában is kényelmes KCS (kormányzati szócső), bár kissé drága. Haszonélvezői  még a különböző sajtóközlemények gyártói is. Ők nagyvonalúan velünk - állami támogatás formájában - fizettetik ki  a terjesztési költséget.  Nyilván kényelmes az is, hogy az MTI begyűjti (és lefordítja) a külföldi híreket, de talán ez az a terület, amiből egyre nehezebb lesz pénzt csinálni.

Az MTI "különlegessége" a belföldi tudósítói hálózata. A Magyar Rádió és a korábban tudósítókkal rendelkező lapok takarékossági okokból leépítették hálózatukat. Ha nem lenne az MTI, nem tudnánk, mi történik Sárospatakon, vagy Balmazújvárosban. Kérdés, hogy érdekel-e ez még valakit?

A napokban véletlenül bukkantam SocialTimes.hu oldalra. A szándék jó (összegyűjteni a közösségi médiával kapcsolatos tudnivalókat), a megvalósítás "lyukacsos". Nem csak azért, mert egyes menüpontok mögött nincs még tartalom, hanem mert egy kis szerkesztőséggel még akkor sem lehet követni a közösségi média eseményeit, ha az információk többsége más tartalomszolgáltatók tallózásából származik. (A témában meghatározó hírforrásnak számító Mashable sem közönséges blog, hanem komoly szerkesztőséggel dolgozó hírszolgáltató.)

Egy folyamatos információáram (ilyen a közösségi médiával foglalkozó hírek) feldolgozása csak folyamatosan, vagy ahhoz közelítve, nagyon gyakori mintavétellel lehetségesek. Legcélszerűbb módja a közösség bevonása, a közösségi szerkesztés. Ennek egyik legfrappánsabb megvalósulása a paper.li

Az ingyenes twitteres alkalmazás a követett csiripelésekből lúgozza ki a linkeket, majd ezeket a cikkeket, blogbejegyzéseket, videókat automatikusan "újságoldalba" tördeli. Ez eddig nem újdonság, ezt nagyjából tudta a korábban bemutatott Twitter Times is. A paper.li azonban nemcsak szebb oldalt csinál, rovatokba rendezi az anyagot, de sokkal nagyobb rugalmasságot kínál a források kiválasztásában is.. Alapanyagként akár 10 követett csiripelő nevét, 10 kulcsszót (#hashtag) és 10 listát is megnevezhetünk. A Twitter Times-szal ellentétben a paper.li nem kotlik órákig az anyagokon, hanem pillanatokon belül kiadja az eredményt. Persze semmi sem tökéletes. A paper.li ugyan élő tweet-folyamot is megjelenít a követett forrásokról, de az újság - nyilván az "erőforrások" szűkössége miatt -  egyelőre csak naponta egyszer frissül.

A paper.li félig-meddig csak játék, de jól példázza a következő évek egyik legfontosabb irányát: a személyre szabható / viselkedés-alapú, automatikus hírgyűjtést. A másik irány a nagyon magas színvonalú emberi szerkesztés, szűrés, cikkajánlás. A köztes- és félmegoldásokra egyre kevésbé lehet vevőt találni.

 Itt az ősz, indulnak a kommunikáció szakok, az újságíróiskolák és a médiamunkás-gyorstalpalók.
Én is azok közé tartozom, akik úgy  gondolják, hogy az online újságírás speciális készségeket, ismereteket követel, (nem az intenzív Ctrl+C - Ctrl+V mozdulatokra gondolok) melyeket az iskoláknak, tanfolyamoknak is figyelembe kellene venniük. Ezek között különleges helyet foglal el a közösségi média. Az emberek egyre több időt töltenek el a közösségi hálózatokon és ennek következtében egyre kevesebb idejük jut a hagyományos (megkeresem, kinyitom, elolvasom) médiafogyasztásra. A jól körülhatárolt, zárt "médiaegységek" egyre nehezebben értelmezhetők.

A most valamilyen médiatanulmányokat kezdők már az internettel együtt nőttek fel (anyatej, szívás, satöbbi), naponta órákat lógnak a Facebookon, elvileg nem kellene tehát túl sokat magyarázni nekik a közösségi média fontosságáról. A (külföldi) gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a legtöbb tanuló/hallgató a privát szféra részének tekinti a közösségi médiát és nem képes azt összekötni a munkával. (Nagyobb baj, hogy a gyakorló újságírók egy része is így van ezzel.) Mások éppen ellenkezőleg, bevinnék a közösségi kultúrát a szerkesztőségbe, de konzervatív szerkesztők mereven elzárkóznak minden próbálkozás elől.

Az oktatási intézmények nehéz helyzete igen bonyolult. Tanítsák a biztos alapokat, vagy foglalkozzanak a legfrissebb megoldásokkal? Egyébként is, nehezen hozható szinkronba a merev, lassan alakítható egyetemi közeg és a naponta változó közösségi média.

Megkönnyítené az oktatók helyzetét, ha jobbnál jobb példákkal állhatnának elő. Nem külföldiekkel, hanem hazaiakkal. A vezető hazai online kiadványok kisebb-nagyobb mértékben használják a közösségi médiát. Van, amelyik csak afféle divatos sallangként, de akad olyan is, ahol már alaposabban is beépült a nap újságírói munkába. Sok függ tehát attól, hogy egy tanintézmény oktatói honnan jöttek, milyen az adott kiadvány viszonya a közösségi médiához, mik a gyakorlati tapasztalatai?

Érdekelne azok véleménye, tapasztalata, akik az elmúlt években estek át valamilyen újságíróképzésen! Melyik iskolában tanítják jól a témát? Hol lépnek túl a száraz elméleten és foglalkoznak gyakorlati kérdésekkel is? Segítik-e ezek az ismeretek az elhelyezkedést?

Végre elindult a Marketing&Média szaklap online változata. Nem kapkodták el. 2009. szeptemberében jelentették be, hogy a kiadvány eddigi kiadójáról, a Sanomáról leválva önállósul.

A helyzet kissé zavaros. A korábban is használt www.marketingmedia.hu címet beírva ugyanis (automatikus átirányítás után) a FigyelőNet média rovatoldala (http://www.fn.hu/media) jelenik meg. Az új kiadvány a korábbi közleménnyel ellentétben új címen (http://www.mmonline.hu) érhető el.
 
A baj mégsem ez, hanem a tartalom. Az új honlapon ugyanis alig akad saját információ. (Ami annak nevezhető, az is sajtóközlemények másokat megelőző közlése.)  A közepesen igénytelen, érdektelen oldalakon leginkább a konkurens kiadványok hírei sorakoznak. Az mmonline.hu még arra sem vette a fáradságot, hogy ezekhez a hírekhez egy saját, rövid összefoglalót írjon, a linkek közvetlenül vezetnek az eredeti cikkekhez. M, értelme ennek? Mire való egy ilyen alibi-honlap?

A Marketing&Média elődje, a Médiafigyelő igen informatív kiadvány volt. Nem a szélesebb közönségnek, hanem a "szakmának" szólt, ennek megfelelően az ára is elég borsos volt. Ahogy a korábbi, magas szakmai színvonalú, de "száraz" Figyelő is üzleti hetilappá szelídült, úgy alakult át a Médiafigyelő is szélesebb tematikát átfogó, olvasmányosabb kéthetilappá. Ezen a piacon azonban voltak már akkor más szereplők is. Őket lenyomni nem sikerült, az egyébként is kis piac osztódásnak indult. Idővel természetesen ez a terület is átalakult, egyre több információ vált online is (ingyen) elérhetővé, takarékossági okokból sok cég lemondta az előfizetést. A Sanomának már nem érte meg kiadni a lapot, de a szerkesztőség fantáziát látott az önálló (vélhetően olcsóbb, hatékonyabb) működésben. Vajon jól látták a helyzetet?

A hazai piac kicsi, a közölhető, érdeklődésre is számot tartó, fontos szakmai hír kevés. Ha megnézed a Reklámporta hírgyűjtő címeit, láthatod, hogy az egyes kiadványok "értesülései" közt nagyjából 80 százalékos az átfedés.  A komoly elemzések sok pénzbe kerülnek, keveseket érdekelnek, viszont könnyen üzleti érdekeket sérthetnek, ami a  nehezen megszerzett hirdetők elvesztéséhez vezethet. Mindez persze nem újdonság, ugyanezekkel a gondokkal küzd, ugyanilyen pengeélen balettezik több más terület szaksajtója is.

A "célcsoport", a médiaszakmában dolgozók talán még átpörgetik néha a kezükbe kerülő "szakmai kiadványokat", nézegetik ismerőseik (vagy a saját) fotóikat, de a fontos szakmai információkat nem itt keresik. Sokkal hatékonyabbak az informális csatornák, szép lassan ezen a területen is izmosodik a közösségi média. Nagyon nem értem meg azt az üzletembert, aki éppen most tartja elérkezettnek az időt, hogy médiával foglalkozó szaklapot/honlapot indítson, vegyen.

Malcolm Gladwell Nyílt titok című írásában (A kutya szemszögéből című kötetében jelent meg, angolul pedig Gladwell honlapján olvasható.) számos olyan esetet sorol fel, amikor a túl sok rendelkezésre álló információ akadályozta meg egy helyzet átlátását. Az Enron botránytól egyes orvosi diagnosztikai módszerek alkalmazásáig sorakoznak az esetek. Ezekben nem az újabb és még újabb információk begyűjtésére, hanem a már meglevő információk különleges, elemző feldolgozására lenne szükség. (Nem rajongok a közmondásokért, de erre a helyzetre tökéletesen illik "a fáktól nem látjuk az erdőt" népi bölcsesség.

Mint Mórickának, nekem is mindenről  AZ jut az eszembe. Vagyis nekem az online újságírás helyzete. Azzal áltatjuk magunkat - és minden lehetséges módon ezt erősítik a hírszolgáltatók is - , hogy az egyre újabb csatornák jóvoltából egyre jobban informáltak leszünk.

Az online hírszolgáltatók többsége ma a közreadott hírek mennyiségét tekinti a legfőbb értéknek. Az információk többsége azonban olcsó forrásokból (hírügynökségi anyagok, sajtóközlemények, hírgyárak) származó tömegtermék. Mivel ezek az információk a versenytársak számára is elérhetők, csak a publikálás sebességével lehet valami (látszólagos) értéket hozzájuk adni. A hírversenyben elért eredmények ugyan jól mutatnak, de a közönség 99 százaléka számára semmiféle jelentőséggel nem bír, hogy egy eseményről 2 perccel korábban, vagy későbben értesül.

Érdekes dolog a fizetős modellekről álmodozni,  az első konkrét lépések megtétele  előtt  azonban érdemes elgondolkodni arról, rendelkezik-e a kiadvány minőségi, egyedi "áruval"?

Egyediség, hitelesség, szakosodás, értelmes elemzés. Az olvasókra zúdított egyre nagyobb mennyiségű, jórészt felesleges információ helyett erre kellene haladni. Persze csak azután, ha sikerült megoldani a tyúk-tojás dilemmát: Előbb kell a megadott paraméterekkel minőségi tartalmat kínálni és utána pénzt kérni, vagy előbb kell előfizetőket gyűjteni, hogy legyen miből minőségi tartalmat előállítani?

A szerkesztő az a különleges érzékkel megáldott személy, aki képes kitalálni, mire van szüksége a közönségnek. Egészen mostanáig ez volt a média működésének az egyik legfontosabb alaptétele. A szerkesztő (rovatvezető, főszerkesztő) tájékozottsága, ízlése és meghatározhatatlan "hetedik érzéke" az, ami sikeressé tette a kiadványt / programot.

Ennek ellentmondani látszik, amikor néhány egyszerű internetes eszköz (például  a legolvasottabb, a leggyakrabban hivatkozott, a legtöbbet ajánlott cikkek listája) megmutatja, hogy a szerkesztők és a közönség gyakran nem ugyanazokat a témákat tartja fontosnak.

Több cég, köztük az Associated Media egy ideje már kísérletezik olyan algoritmus előállításával, ami a nagy keresőkből, a hirdetéskiszolgálók, valamin és a konkurens kiadványokból nyert adatok alapján próbálja kitalálni mi is érdekli az embereket, majd saját adatbázisából ki is elégíti ezeket az igényeket.

A módszer, ami ráadásul erősen kötődik az úgynevezett tartalomfarmok üzemeltetéséhez erősen megosztja a szakmai közvéleményt. Miközben egyesek az újságírás halálát vizionálják, mások szerint a sötétben való tapogatódzás és a látnok-szerkesztőkre való támaszkodás korszaka után most jött el az igazi újságírás ideje. Miközben zajlik ez a vita, a Yahoo 100 millió dollárért megvásárolta az Associated Media-t, majd az így megszerzett technológiára alapozva elindította a Upshot blogot.

A "helyzet fokozódik", az Associated Media eddigi eredményei azt mutatják, hogy saját vágyai szerint etetett közönség a hagyományosnál nagyobb forgalmat generál, több reklámot fogyaszt, vagyis több pénzt termel. Mi másra is lenne szüksége  a nagy nyomás alatt álló híroldalaknak?

Klasszikus csapdahelyzet, ami leginkább a slágerpiachoz hasonlítható. Sláger csak olyan szám lehet, ami eléggé hasonlít ahhoz, amit az emberek hallgatnak. Ami nem sláger, az nem eladható. Amit nem sláger, azt nem játsszák elég gyakran a rádiók, vagyis nem válhat slágerré. Az algoritmus alapú hírszerkesztés olyan öngerjesztő folyamat, ami tovább szűkíti az egyébként is csak a világ egy szűk szeletét lefedő hírszolgáltatást. Ennek ellenére úgy látom, hogy az Upshot startja egy megállíthatatlan folyamat kezdete. Néhány év múlva a kézzel szerkesztett kiadványok már csak egy szűk, de fizetni képes (és hajlandó) réteg számára készülnek majd. Kezdheted gyűjtögetni a pénzt.

Háttér:

Automated AOL News: Heralding the Future of Online News Writing?  (Fast Company)

 

Your Guide to Next Generation 'Content Farms' (MediaShift)

 

Yahoo! Media Chief Says Content Farms Won't Kill Journalism As We Know It  (Forbes)

 Ne csinálj programot a hétvégére. Inkább zárkózz be a hűtőszekrénybe a Nieman Reports  The Digital Landscape: What's Next for News frissen megjelent számával.

Tudom, már mindenkinek elege van az újságok jövőjéről (jövőtlenségéről) siránkozó írásokkal (nekem is), de a Nieman Report nyári száma egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartozik. Nem is az újságírás helyzetét áttekintő szisztematikus jelentés, mint az évente megjelenő The State of News Media, hanem egy olyan szakmai folyóirat, amiben válogatott szerzők írásaiból áll össze a kép. (Nem szokásom hasra esni a tekintélyek előtt, de azért gyorsan  megjegyzem, hogy a 6 évtizedes múlttal rendelkező kiadványt a Harvard Egyetem egyik alapítványa adja ki, abban megjelenni nem mindenkinek adatik meg.)

Egyelőre még én is inkább csak távolról nézegetem a  Nieman Reports digitális tájképét. Már az első pillanatban feltűnt, hogy kiemelt helyet kapott az agy működésével foglalkozó rész. (Brain Power). Évek óta követjük, figyeljük, dokumentáljuk a hírfogyasztásban végbemenő változásokat, közben a sok részlet annyira lekötötte a figyelmünket, hogy elfelejtettük megkérdezni: Miért is van ez így?

Tudjuk például, hogy a weben "pásztázva" olvasnak az emberek, hogy türelmetlenebbek, hogy más módszerekkel kell megragadni a figyelmüket, de nem tudjuk, hogy mik ennek az okai, és főleg, mik ennek a következményei? Valószínű, hogy a tudósok már évek óta keresik a választ, de az az érzésem, hogy a médiát a probléma csak mostanában érte el. (Éppen egy hónapja foglalkoztam a New York Times ide vágó sorozatával.)  A Nieman Reports most agykutató, pszichológus, olvasáskutató és más szakemberek bevonásával segít megérteni, hogyan követi az agy működésének változása a média változásait.

Érdekes, hogy bár Nicolas Carr most megjelent könyve éppen arról szól, mit csinál az internet az agyunkkal, a szerző friss esszéje nem Brain Power, hanem a New News (újfajta hírek) szekcióban jelent meg. News in the Age of Now (Hírek az "azonnali" időkben) írása a lassuláson és a gyorsuláson alapuló hírfogyasztás összevetéséről (is) szól.

A hagyományos újságolvasáskor a gyors szakaszt (a címek átfutását) egy lassabb, elmélyültebb szakasz követte, amikor elmélyedtünk egy cikkeben. A weben ez hiányzik, ott egyre csak gyorsulunk, most éppen a Twitter állandó üzenet-zuhatagánál tartunk, de biztos, hogy ez még nem is a végállomás.

"A weben az információk átfutása nem egy eszköz, ami vezet valahova, hanem maga a cél. Mindez óriási problémát jelent a híreket összeállító és publikáló újságírók számára. Ahhoz, hogy valaki értékelni tudja a minőségi újságírásban fellelhető értékeket figyelmesnek kell lennie, alkalmasnak az alaposabban olvasásra, a mélyebb gondolkodásra. A híreket átfutóknak, akik mindig csak a hírek  habját fölözik le minden cikk hasonló, valamennyi cikk ugyanannyit ér. A hír behelyettesíthető árucikké válik, a legolcsóbb beszállító a nyerő. A minőségi tartalom iránt elkötelezett kiadó egy szűk réteget kiszolgáló játékossá válik, aki nem tehet mást, mit figyeli hogyan vékonyodik tovább ez a réteg.

[...] Kevés ez esélye, hogy a technológia megfordítsa ezt a folyamatot. Az olyan azonnali közösségi szolgáltatások, mint a Facebook, vagy a Twitter népszerűségének növekedésével a web gyorsan mozdul az információk megjelentetését korábban meghatározó metafora, az "oldal" felől a "stream" (információfolyam) felé. Ez az információdarabok és üzenetek  gyorsan mozgó, állandóan változó folyama. Minden, amit korábban a net, vagy inkább a tömegmédia fejlődése során láttunk arra mutat, hogy az információk sebessége még nőni is fog a jövőben. "  (Az esszé végét nem mesélem el, csak annyit árulok el, hogy Nick Carr is erősebb a diagnózis felállításában, mint a biztos gyógymód megadásában.)

Hétvégi programot már ajánlottam, de azok számára is van javaslatom, akik a következő hetekben is sok szabadidővel rendelkeznek: A Nieman Report figyelmes szerkesztői egy olyan digitális könyvtárat állítottak össze, amiben minden fontos, a Digitális tájkép témájába vágó cikk szerepel, ami az utóbbi időben "kinn", vagyis más kiadványokban megjelent.

Ez lenne a szakmai uborkaszezon?

Nem, nem abba az online újságírás villámtanfolyamba vágok bele, amit hónapokkal ezelőtt (könnyelműen) beharangoztam, csak egy frissen megjelent kézikönyvből csemegézek.

A The New Journalist: Roles, Skills, and Critical Thinking (Az új újságírás: Szerepek, készségek és kritikus gondolkodás) komoly darabnak tűnik, aminek ennek megfelelően meg is kérik az árát (59 $). Szabadon letölthető viszont a könyv két fejezete: egy bevezető/ összefoglaló tanulmány és az online anyagok struktúrájával és a webes történetmeséléssel foglalkozó rész. Mindkét fejezet elolvasását melegen ajánlom, a másodikból kicsit szemezgetek is.

(Ha újdonságokra vágysz, keresgélj valahol máshol, ha viszont egy olyan összefoglalóra van szükséged, ahol megtalálsz mindent, amit az elmúlt években különböző helyekről gereblyéztél össze, akkor helyben vagy.)

Csak röviden

Az alap, hogy megértsd, hogyan olvassák az emberek a weben megjelenő információkat. Röviden: felületesen. Vagyis még felületesebben, mint a nyomtatott újságokat. (Jacob Nielsen vizsgálatai szerint az emberek többsége csak a képernyőn látott szöveg 28 %-át olvassa el,  de vannak, akik csak 20%-ig jutnak el.)  A felületes olvasás miatt az alap továbbra is a nyomtatott médiából örökölt struktúra, a  "fejre állított piramis": Minden fontosat foglalj össze a cikk elején és csak azután menj bele a részletekbe. Legyél tudatában, hogy csak néhány elszánt olvasó (nyugdíjasok, kekeckedők, megszállottak) jutnak el az írás végéig.

A hosszú, bő lére eresztett szöveg persze ebben  a formában sem életképes. Ha a webre akarsz írni, meg kell tanulnod lényegretörően fogalmazni, feszes stílusban írni, minden sallangot elhagyni, majd a kész szöveget is könyörtelenül, több körben is meghúzni... (Ez persze akkor sem árt, ha az offline médiának dolgozol.)

Beszélő címsor

Lehet, hogy eddig a vicces, vagy metaforikus címeiddel varázsoltad el főnökeidet ( és persze olvasóidat), de a weben az a címsor a menő, amiben benne van a cikk lényege. Ezt a címet találja mag a Google, ez jelenik meg a hírgyűjtőkön ezt terjeszti az RSS, ezt osztják meg a Facebookon és a Twitteren... (Ugyanez érvényes a rövid összefoglalóra (lead) is.)

A mondanivaló feldarabolása emészthető falatkákra

A szerencsétlen olvasó (olvasójelölt) megretten, ha egy végtelennek tűnő szöveggel találja szemben magát. Ahogy a kisgyereknek felvágod a rántott húst, úgy kell előre darabokba szedni és így emészthetőbbé tenned a webre kerülő cikkedet. Összefoglalók, kiemelések, felsorolások, idézetek, szövegdobozok, táblázatok... Ezekkel tudod megragadni a nézelődők pásztázó tekintetét és így tudod elérni, hogy esetleg el is olvassák, amit írtál.

A fejezet még sok okosságot tartalmaz, többek között a nem lineáris történetmesélésről, az önálló egységekből való építkezésről és a komplex (multimédiás) tartalmakról. Érdemes elolvasni.

Az elmúlt 2 év sokak számára a Twitter bűvöletében telt el. A "civilek" és a vállalati kommunikátorok mellett természetesen az újságírók is hamar ráéreztek a twitterezés ízére. Az amatőrök leginkább a  szabad üzengetést, az egyszerű beszélgetést, a barátok és a hírességek követését, a kommunikációs szakemberek a "tömegek bölcsességének" szondázását (és esetenként annak manipulálását), az újságírók pedig a gyors, azonnali, lényegében jelenidejű tudósítások lehetőségét imádják benne.

A médiamunkások lelkesedése érthető, hiszen a Twitter segítségével akár egy mobiltelefonnal felszerelt újságíró is képes megelőzni a hírversenyben a sokmilliós felszereléssel dolgozó, korábban verhetetlen tévéseket. Borzongató érzés, csak közben nem szabad megfeledkezni arról, hogy a hírverseny ilyen felgyorsulásának ára is van. Nem is akármilyen.

Maga a gyorsaság nem újdonság. Az online újságok folyamatos hírszolgáltatásukkal  már jó ideje lekörözik a kötött műsorrendben dolgozó tévéket és a rádiókat. A Twitter előtti időkben azonban még a hírportálok is megőriztek valamit a hagyományos szerkesztési és publikálási gyakorlatból. A friss hírek átmentek valamilyen alapvető szűrőkön (hírszerkesztés), illetve a kikerülő nyers információkat folyamatosan frissíteni, pontosítani lehetett

A Twitter mindezt megváltoztatta. Ott, ahol a híroldalakba közvetlenül bekötik a tudósítók tweetjeit, ezek a hírek teljesen kikerülnek szerkesztői ellenőrzés alól. A komoly gondok természetesen akkor kezdődnek, ha pontatlan, vagy egyenesen téves hír kerül a gépezetbe. A viszonylag időtálló híroldalakkal ellentétben a Twitter teljesen jelenidejű. Ráadásul az egyszer már kikerült tweetet nem lehet javítani, pontosítani, legfeljebb egy újabb tweetet lehet írni, de semmi garancia nincs rá, hogy mindkettő célba ér. Tovább bonyolítja a helyzetet a tweetek kontrollálhatatlan terjedése: Ha az eredeti (téves) hírt mások is átveszik, továbbadják, az önálló életre kel, láncszerűen terjedni kezd. Efölött az újságírónak, vagy a szerkesztőségnek már végképp semmi ellenőrzése nincsen, az pedig teljesen valószínűtlen, hogy a pontosított, vagy cáfolt értesülés is ugyanezt az utat járja be.

Tulajdonképpen hihetetlenül nagy merészség, ahogy sorra vetjük rá magunkat az új eszközökre. Mire felfognánk, hogy milyen hatása is van az egyiknek, már újabb hármat próbálgatunk.

Néhány éve még a közösségi tartalmaknak ("user generated content") a profi médiába történő beemelése  volt a sláger.  Később a print és az online szerkesztőségek integrációja tűnt a haladás fő irányának.  Legújabb  mintha a korábban egymással versengő szerkesztőségek együttműködése kínálná a kitörési lehetőséget az újságírás régi, egyre kevésbé működő szervezeti keretei közül.

Mint ahogy az első két esetben, itt is a pénz, a hagyományos modellek finanszírozhatatlansága a kiindulópont, de mégsem csak az anyagiakról van szó. A média működését irányító erők közül eddig talán a szerkesztőségek közötti verseny volt a legerősebb. Ha ezt a versengést valamilyen együttműködés váltja fel, alapjaiban változhat meg a média belső viszonyrendszere.

Ha alaposabban belegondolunk, a közönség 99 százalékának elég kevés haszna van a  szerkesztőségek versenyéből, a hírverseny árát mégis velük fizettetik meg. (Nyilván akadnak azért kivételek, mint például a pénzügyi információk, ahol valóban számít a gyorsaság.) Az együttműködés erőforrásokat takaríthat meg, lehetővé teszi egy téma több oldalról való megvilágítását, az új megoldások révén új piacok érthetők el.

Közben persze felmerülnek a szokásos kérdések is: Ha például a tévétársaságok megosztják egymással egy külső helyszínen (például sporteseményen) dolgozó kamera jelét, mi lesz a szükségtelenné váló emberekkel? Új területen vetik be őket, vagy az utcára kerülnek? Sok újságíró félti az állását a "civil újságíróktól" és a különféle non-profit szervezetek, alapítványok támogatásával működő tényféltáróktól is. Valószínűleg joggal.

A különböző szakmai fórumokat böngészve egyébként is erősen érződik a tanácstalanság. Hogyan működjön ez az egész? Kell valaki, aki koordinálja az együttműködést, vagy szerves folyamatként alakul majd ki az?

A különböző típusú együttműködések, amiket egyre újabb és újabb internetes megoldások is támogatnak látványosan bővíthetik a szerkesztőségek lehetőségeit, új tartalomhoz juttatják a közönséget. Lehetséges, hogy ez menti meg az újságírást. Viszont biztos, hogy nem menti meg az újságírói állásokat.

Adalék:

Josh Stearns írásában kategóriákba sorolva sok példát találsz már működő szerkesztőségi együttműködésekre. Természetesen valamennyi amerikai példa. Kérdés, hogy egy olyan picike piacon, mint a mienk, működőképes-e ez a modell?

A Hírszerző "a minőségi szerző- és szakértőgárda ellenére sem működik elég jól"  - olvasom az e-média blog 2005. novemberében született bejegyzésben. Saját bejegyzésemben. Tulajdonképpen nincs is mit hozzátennem.

A Kreatív Online cikke szerint a tulajdonos Szabados Krisztián nem akarja tovább finanszírozni a  Hírszerzőt és vevőt keres az online hírlapra. Nem lesz könnyű dolga.

Nincsenek bennfentes információm, nem tudom, milyen stratégiaalkotási folyamatok előzték meg annak idején a Hírszerző indulását, de nyilván valamilyen politikai és üzleti rést véltek felfedezni az alapítók, ennek a betöltésére hajtottak rá. Az induló csapatban szerepelt néhány igazán jó név, a Political Capital jelenléte pedig olyan szakértői hátteret ígért, amit akkoriban sokan irigyelhettek. A hazai online média erőviszonyainak megváltoztatásához azonban többre lett volna szükség. Több pénzre és egy erőteljesebb koncepcióra.

A hagyományos médiaháttér nélküli Hírszerző olyan mini szerkesztőséggel indult, ami még egy nyomtatott lap "melléküzemágának" működtetéséhez is kevés lett volna. Koncepciójuk megrekedt az "internetes újság" szintjén ("írjunk jó cikkeket"), ahonnan tulajdonképpen a mai napig nem tudtak tovább lépni. A Hírszerző piaci bevezetése is igen óvatos volt, így nem csoda, hogy a közönség (és nyilván a hirdetők is) hamar besorolták őket a második vonalba.

Számomra a Hírszerző tipikusan az a kiadvány, amiről jó véleményem van, de mégis ritkán jut az eszembe hogy olvasásával kezdjem a napot. Jellemzően valamilyen ajánlásból jutok el egy-egy cikkére. Mások is így lehettek vele, amit tükröztek a látogatottsági adatok is.

A Hírszerző az elmúlt években sok értékes témát hajtott fel, más kiadványok gyakran hivatkoztak rá - ezúton is köszönik - de mégsem tudott kinőni a "megbízható rétegkiadvány" kategóriából. Ez a műfaj pedig a hazai online piacon nehezen eladható.

A Hírszerző már jó ideje stagnál. Más kiadványokhoz hasonlóan saját írásaikat sok vásárolt anyaggal (hírügynökség, együttműködés) egészítik ki. Lanyhán próbálkoznak ezzel-azzal, de ezeknek nincs igazán komoly jelentősége.

Feltételezem, hogy a Political Capital számára eddig sem a hirdetési bevételek miatt kellett a Hírszerző. Most átrendeződik a piac, Szabados Krisztiánék eddig politikai megrendelő köre megszűnt, a Kreatív cikke szerint a Political Capital Kft. Dél-Európában és a Perzsa Öbölben üzletel, szabadulnának a kiadványtól. Kérdés, hogy kinek kell?

Vajon ki lát fantáziát egy színvonalas, de nem elég karakteres, inkább csak egy szűkebb réteget megszólítani képes, alapvetően web 1.0-ás ("felújításra szoruló"), napi 40-60e egyedi látogatót elérő kiadványban?

Valószínűleg nem tolonganak a vevőjelöltek. Ezért is merülhetett fel az ötlet, hogy a Hírszerzőt gazdasági, gazdaságpolitikai kiadvánnyá alakítják át. Egy webes újság profilváltása azonban nem olyan, mintha a rosszul menő könyvesboltot átalakítanánk zöldségessé. A weben nem a jó helyen található üzlethelyiség, hanem a bevezetett márka a legfőbb érték. Ez pedig nem vihető át egykönnyen egy "napilapról" egy gazdasági lapra.

Azért reménykedem benne, hogy csak én vagyok borúlátó és felbukkan valaki, aki fantáziát lát a Hírszerző átvételében és felfuttatásában. Politikai sandaságok nélkül.

Mostanában sokat beszélnek, írnak arról, hogy vége a hagyományos szerkesztőségi modellnek, az újságírók vállalkozóvá válnak, a végsőkig lecsupaszított szerkesztőség pedig csak afféle koordinációs központként működik majd.

Roy Greenslade, aki nem csak oktatja, de több évtizede űzi is az újságírói mesterséget a Guardianban arról ír, hogy az egyetemek újságírói szakjain tanulóknak, és a sok éve szerkesztőségekben dolgozó újságíróknak annak ellenére meg kell barátkozniuk a "szép új világ" gondolatával, hogy az messze nem olyan vonzó, mint azt néhányan állítják.

Nem igazi vállalkozói újságírás, csak az adóelkerülés egy formája az, amikor egy újságíró folyamatosan ugyanannak a szerkesztőségnek ír, csak éppen nincs állományban, hanem "beszámláz". (A vállalkozói létből itt csak a kifizetés kockázata jelenik meg.)

A Poynter Online-ban nemrég Dorian Benkoil magyarázta el, hogyan is kell vállakozó újságíróként megélni. A nagy trükk: folyamatos bevételre kell szert tenni, ami csak több lábon állva érhető el. Egyszerre kell a reklámbevételekre és az előfizetési díjakra is utazni. (Ezt nem tartom különösen nagy felfedezésnek, hiszen a "Nagy Média" is pontosan errefele tart.)

Az Editors Weblog cikke szerint a vállalkozói modell a briteknél is működőképes. A trükk az, hogy nem a nagy lapokkal kell versenyezni, hanem éppen az általuk le nem fedett rétegtámákra kell koncentrálni. A példakánt felhozott The Art Desk kulturális lap fél áv alatt elérte a havi 60.000 egyedi látogatószámot, ami elegendő volt ahhoz, hogy komoly hirdetőket szerezzenek. Ez nagyon imponáló, de vajon meg lehet ebből ott élni? Ekkora forgalmat nálunk is sok honlap és blog képes elérni, de a hirdetők mintha nem tülekednének körülöttük.

Szerintem itthon a következő években is a hagyományos szerkesztőségi modell marad az általános, az "igazi" újságíró vállalkozók felbukkanására nem számítok. Megjelent viszont egy új réteg a szabadpiacon: a komoly szakmai háttérrel rendelkező, korábban rovatvezetőként, vagy akár főszerkesztőként dolgozó újságíróké. Korábban ezek a szakemberek ismertségüknek, kapcsolatrendszerüknek köszönhetően viszonylag gyorsan el tudtak helyezkedni. Most ez lényegesen nehezebben megy, ezért a jobb lehetőségekre várva szakértőként, tanácsadóként próbálnak meg érvényesülni. (Tulajdonképpen ez is a kényszervállalkozás egy formája.)

Én így látom a dolgot, de örülnék, ha valaki megcáfolna és példákkal is bizonyítaná, hogy igenis lehet igazi vállalkozóként is űzni az újságírást.

Régebben írtam:

Felejtsd el a szerkesztőséget!

 A Médiablog nem bulvárkiadvány, így tehát az elkövetkező hónapokban nem kívánok Bodoky Tamás és az Index válásán  csámcsogni. A konfliktus béna kommunikációjáról megírtam már a véleményem, egyébként pedig azt gondolom, hogy a "kiszerkesztett" bekezdés miatti  veszekedés nyilván csak az utolsó felvonása volt egy elmérgesedő konfliktusnak.

Amiért most mégis foglalkozni szeretnék a Bodoky-Index történettel, az egy erős személyes márka sorsának alakulása. Ha rendszeresen olvasod a Médiablogot láthatod, hogy érdekel a téma. (Május 18-án egy kerekasztal beszélgetést is  vezetek erről a Média Hungary konferencián.) Bodoky elszakadása az Indextől kiválóan alkalmas arra, hogy megfigyeljük egy személyes márka működését. (Bocs Tamás, nem tekintelek laboratóriumi fehér egérnek, csak úgy gondolom, hogy ez az eset mások számára is tanulságos lehet.)

Bodoky Tamás a Magyar Narancs "tech" újságírójaként vált ismertté. 2001-es átigazolása a az Indexhez lényegében zökkenőmentes volt. Ugyanazt a témát vitte tovább, hasonló közegben, hasonló - bár egyre nagyobb - közönséghez szólt.

A következő években hősünk rengeteget írt, szerkesztett, részt vett az Index vezetésében és közben szép lassan lekopott róla a "tech újságíró" címke. Az interjúk, riportok, tanulmányok publicisztikák után Bodoky végül eljutott a tényfeltáráshoz. (Igazából nem ilyen egyszerű, lineáris ez a pályafutás, de végül a 2006-os rendőri túlkapásokról írt cikkek hozták meg az igazi elismerést, illetve a különböző szakmai díjakat.)

Amíg összetartoztak, nem volt semmi gond, mindenkinek hasznos volt a "Bodoky, az Index újságírója" összetétel. A válás azonban sajátos helyzetet teremtett. Az Indexet - az átmeneti arcvesztésen túl - feltehetően nem viseli meg különösebben Bodoky elvesztése. Igaz, jól mutatott egy többszörösen díjazott tényfeltáró szerző, de a kattintásokat továbbra is a "könnyebb műfajok" hozzák. (Remélem, mindenki méltányolja, hogy ilyen finoman fogalmaztam.) A szabadság átmeneti könnyűsége után nehéz helyzetbe kerülhet viszont a magára maradt szerző.

A cikkek természetesen változatlan formában a helyükön maradtak és azt sem jelzi semmi, hogy a szerző már nem az Index munkatársa. Ilyen módon Bodoky továbbra is erősíti az Indexet. De érvényes-e ez fordítva is? Tudja-e folytatni az újságíró a tényfeltárást az Index nélkül is?

Az üzleti életből ismerős helyzet: X, a középvezető kilép a Nagy Multicégtől és elindítja a Noname Bt-t. A címlista elmentve, a telefonszámok még élnek, mégis hamar kiderül, hogy a korábban őt kezüket-lábukat törve kiszolgáló partnerek valahogy kelletlenek, nehézkesek lettek. Kellemetlen tapasztalat, de ilyenkor gyakran kiderül, hogy a kitüntetett figyelem nem a személynek, a szakértelemnek, hanem az ismert cégnek szólt.

A médiában kicsit más a helyzet. Míg ugyanis az üzleti életben egy középvezető a cég márkáját képviseli (vagy a cég / termék márkája mögé bújik), addig a médiában - különösen egy olyan kiadványnál, mint például az Index -  erősen keveredik, egymással kölcsönhatásra lép a "média brand" és az újságíró személyes márkája.

Eddigi olvasói számára Bodoky nem lesz mostantól kevésbé hiteles újságíró, mint eddig (sőt, sokaknak imponálni is fog a cikke "cenzúrázása" ellen kiálló szerző),
szélesebb körhöz, új olvasókhoz viszont nehezebben fognak eljutni új írásai. (Lényegében így járt a televíziókból kiszorult, az utóbbi időben leginkább csak blogoló Kóczián Péter is.) Új, az Indexével összemérhető olvasottságú "kiadó" nélkül nemcsak az írások közönsége zsugorodik össze, de könnyen előfordulhat, hogy az információforrások egy része is kevésbé lesz közlékeny.

Szép lenne, ha létrejönne egy, az oknyomozó újságírást támogató alapítvány. (A Manager Magazintól való kiűzetésük után ilyesmiről álmodozott Mong Attila és Vajda  Éva is.) Megfelelő támogatók esetén egy ilyen alapítvány gondoskodhatna arról. hogy ne haljanak éhen az oknyomozó újságírók, azt a nyilvánosságot azonban, amit egy Index adhat  nem pótolhatja.

Mire elegendő Bodoky erős - valószínűleg nem tudatosan alakított - személyes márkája? Arra mindenképpen, hogy leghűségesebb olvasói kövesék bodoky.blog.hu-n. (Ez a blog önmagában is érdekes történet, hiszen Bodoky azt eredetileg csak azért hozta létre, hogy legyen hol hozzászólni az Indexen megjelent cikkeihez. Egyelőre most itt folytatódik a tényfeltárás. Olyan ez, mint amikor válás után az egyik fél elvileg elköltözik, de azért ott marad a cselédszobában. Az Index elvileg megteheti, hogy a címlapra emeli ki volt szerzője bejegyzéseit. vagyis ingyen kapja meg azt, amiért korábban fizetett.) Az erős személyes márka segíthet az elhelyezkedésben és a korábbi törzsközönség "exportálásában" is. (Egy sok éves tapasztalattal rendelkező tényfeltáró újságíró elhelyezkedési lehetőségei a mai Magyarországon ma igen korlátozottak. Nem véletlen. hogy a tényfeltárás iránt elkötelezett Mong Attila is végül az MR1 180 percének műsorvezetőjeként landolt.)

Lehet, hogy egyszer majd olyan lesz a hazai médiatér is, ahol erős személyes márkával bíró szerzők szabad piacokon árulják "termékeiket" a médiacégeknek, egyelőre azonban távol vagyunk ettől. A szamurájok csak a hűbérurakat szolgálva létezhetnek. Ez van.

Képzeld el, hogy a laptopodra rendszeresen kapsz automatikus programfrissítéseket. A baj csak az, hogy ezek egy olyan programhoz valók, ami nincs telepítve a gépedre. Jay Rosen szerint valahogy így működik ma az újságírás.

Naponta rengeteg hírrel érintkezünk, rengeteg információt kapunk, de mégis rosszul informáltak vagyunk. A hírfogyasztók többségében ugyanis nem állnak össze egyetlen nagy képpé az innen-onnan kapott töredékek. Hiányzik belőlünk az a tudás, aminek segítségével összerakhatnánk a darabkákat.  Hiányoznak ugyanis az összefüggések.

Még jól emlékszem, hogy hajdanában az egyetlen Magyar Televízió egyetlen Híradójában Ipper Pál, Pálffy József, vagy P. Szabó József magyarázták el, mit is jelentenek a bemutatott, elmondott hírek.  Nem állítom, hogy valami ilyesmire lenne szükség - főképp nem az akkoriban kötelező piros ideológiai szósszal leöntve -,  viszont be kell látni, hogy a hírfogyasztók többségétől nem várhatjuk el, hogy képesek legyenek követni az egészségügyi reform, az államadósság, vagy a komplex beruházások alakulását.

Az összefüggéseikből kiszakított hírek folyamatosan frusztrálják azokat, akik hajlandók még híreket fogyasztani. Egyáltalán nem genetikai okokra vezethető vissza tehát az sem, hogy az emberiség jelentős része a bulvárhoz, a sporthírekhez és az időjárás jelentésekhez vonzódik. Ezek azok a hírek, amik a kontextus ismerete nélkül is azonnal fogyaszthatók.

A kontextus nélküli hírek az ipari méretű hírgyártás következményei. Egy napilap, vagy egy tévéhíradó nem alkalmas arra, hogy minden hírhez teljes, a témát teljesen átfogó hátteret nyújtson. Minderre kitűnő lehetőséget biztosítana viszont a terjedelmi korlátok nélküli. a tartalmakat maradandóan tárolni képes, kereshető internet. A Wikipédia óriási sikere jól bizonyítja, mekkora igény van az állandóan, könnyen elérhető háttérinformációkra.

Itt a nagy lehetőség. A hírügynökségi hírek és a máshol megjelent cikkek másolása helyett a hírszolgáltatóknak érdemes lenne elkezdeni saját hátterük kidolgozását. Igaz, sok munkával jár, szakértelmet igényel, viszont valószószínű, hogy ezzel a befektetéssel komoly olvasói igényt elégítenének ki. A kérdés csak az, ki képes ezt finanszírozni?

(A téma az SXSW 2010 egy beszélgetéséről jutott az eszembe. Sajnos nem lehettem ott, de The Future of Context webhelyről, illetve a résztevők honlapjáról szinte minden lényegeset megtudhattam.)

Sajátos cikkel ünnepelte a Népszabadság a Sajtó napját. A lap elmúlt szombati számában vezető anyag foglalkozott az újságírók és az újságírás sanyarú helyzetével.

Valóban rettenetes, a vita jobbára csak arról folyik, kinek fekszik le a sajtó inkább: a politikának, vagy az üzleti világnak. Az olvasók véleménye lesújtó. (Ez tükröződik az újságolvasók számának alakulásában is.) Náluk csak maguknak az újságíróknak rosszabb a véleménye saját magukról...

Matalin Dóra cikkében Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke a fő panaszkodó. (Korábban, a Népszabadság főszerkesztőjeként mintha nem lett volna a szakma ilyen szigorú kritikusa.)

A vidéki koloritot Győrffy Árpád - Veszprém megyei Napló - szerepeltetése villantja fel.

Az ellenszólamot Uj Péter fújja, aki szerint szabadabb a sajtó, mint korábban, a weben kevésbé érvényesül a politikai nyomás, mint a nyomtatott sajtóban, a gazdasági befolyásolási kísérleteknek viszont hősiesen ellenállnak. Összefoglalva: minden szép és jó.

Nehéz megjósolni, hogyan alakul a napilapok sorsa a választások után. Feltételezem, hogy az ellenzéki szerepkörbe kerülő Népszabadság szakmailag jobb, anyagilag nehezebb helyzetbe kerül. A Magyar Nemzet a hét (vagyis nyolc) szűk esztendő után fellélegezhet, ráadásul az elszámoltatás  akkor is bőséges témát biztosít számára, ha az csak verbális szinten valósul meg. Széles Gábor végre benyújthatja az évek alatt tetemesre duzzadt számlát.

A biztos győztes mégis az Index. Bár Uj Péter kicsit panaszkodik a portálokat megkerülő olvasók miatt, nagyon jól tudja, hogy pillanatnyilag megkerülhetetlenek. Lehet szeretni az Indexet, lehet bulvározni, undorodni, köpködni, de az Indexnek jelenleg nincs alternatívája.

Emlékszik még valaki Bors Jenőre, a Hungaroton rendkívül ügyesen balanszírozó igazgatójára? Ő a popzenéből, a cigányzenéből és az operettből termelte ki azt a pénzt, amiből a "magas kultúrát" támogatta. (Mellesleg, az utóbbi hozta be a külföldi elismeréseket is.) Ahogy megszűnt a hanglemezkiadási monopólium, szétesett a gondosan behangolt kiadói rendszer is.

Nem állítom, hogy Uj Péter is ilyen előre megfontolt szándékkal vegyíti a bulvárt és a "minőségi újságírást", viszont elképzelhetőnek tartom, hogy a sok kattintást hozó, népszerű tartalmak lehántolása után (anyagilag) életképtelenné válnának a "minőségi" anyagok. Olyanok, mint például Bodoky Tamás Göbölyös Soma-díjas tényfeltáró írása a sávolyi "befektetőről".

Nem tartom egészséges helyzetnek, hogy egyik napilapnak sincs jól működő, erős weboldala. Az sem szerencsés. hogy az Index ennyire egyedül, versenytárs nélkül uralja a piacot. A napilapok elmulasztották az internetes terjeszkedést azokban az években, amikor még bevételeikből bőven tellett volna. Ma már legfeljebb csak a másod-harmadvonalban vitézkedhetnek, ahol viszont kevés a pénz ahhoz, hogy igazán vonzó legyen a kiadók számára. Egy médiaháttér nélküli, semmiből induló vállalkozásnak még kisebb az esélye, hogy az Index kihívójává válhasson. A Zoom.hu példája jól mutatja, hogy egy jelentős összeg elégetésével, egy év kemény munkájával  még csak maradandó nyomot sem sikerül hagyni.

A közeljövő tehát a szép lassan sorvadó, takarékoskodó, gyengülő nyomtatott média és az egyre inkább felértékelődő Index, valamint néhány szűkebb olvasói réteget kiszolgáló kiadvány. 10 éve még a legélénkebb fantáziával rendelkezők is nehezen tudták volna ezt elképzelni.

A Kreatív az enyémnél sokkal részletesebb (és helyben szerzett élményeken) alapuló BarCamp-beszámolójának legfontosabb tanulsága, hogy eljött az idő, amikor már a hagyományos (print) publikáláshoz legmakacsabbul ragaszkodó kiadók is keresni kezdik a menekülés irányát. Vagyis érdekelni kezdi őket a web. Az online stratégiákra (vagy ezek hiányára) most nem térnék ki - írok erről egyébként is eleget. Inkább a "hogyan állítsuk át a nyomtatott lap újságíróit a webre" problémakörre koncentrálok:

1. Tapasztalatom szerint egyre többen dolgoznak a nyomtatott médiában olyanok, akik érdeklődnek az internetes újságírásban rejlő lehetőségek iránt, fogékonyak is azokra, csak a napi robot közben nincs alkalmuk alaposan foglalkozni velük.

2. "A 40 év felettiekkel kár is bajlódni". Ahogy előző bejegyzésem végén is megírtam, ez így nem igaz. A 40 éve feletti (és alatti) begyepesedett agyúakkal viszont valóban gondok lehetnek. Az internetes újságírást ugyanis nem lehet egy néhány hetes gyorstalpalón egyszer, örökre megtanulni. (Az eszközök, fogások gyorsan megtanulhatók, a nyomtatott lapkészítéstől eltérő szemlélet jóval lassabban épül be az agyba.)

3. Ha nem olvasol angolul, komolyan romlanak az esélyeid. Olyan szinten, hogy kis szótárazással megértsd a fontosabb szakmai cikkeket, gyorsan megtanulhatsz. (Ne keress kibúvót!)

4. Szerencsésebb országokban az újságírók akár 1 éves fizetés nélküli szabadságra is mehetnek, hogy közben "digitális átképzésen" vegyenek részt. (A tanfolyam idejére normális fizetésnek megfelelő ösztöndíjat kapnak.) Ezeket a programokat kifejezetten a karrierjük közepén tartó, vagyis tapasztalt újságíróknak tartják. Itthon vajon nem érezné kínosnak a szakma krémje, ha ilyen "átnevelésre" küldenék?

5. A külföldi tapasztalatok szerint a 2 hetes gyorstalpalók csak részleges eredménnyel járnak. Az az elmélet sem vált be, hogy az integrált szerkesztőségekben automatikusan szétterjed a digitális kultúra. Aktív, intenzív tanulás nélkül nem sajátíthatók el az online újságírás fogásai.

6. A "digitális átállás" nem passzív, hanem aktív folyamat. Aki csak felesleges nyűgnek, kötelező feladatnak érzi, aki csak letudja, mint a munkavédelmi oktatást, soha nem lesz jó online újságíró.

10 éve még tágra nyitott szemekkel figyeltük, ahogy a legnagyobb lapok önálló online szerkesztőségeket építettek fel. Néhány évvel később azután kiderült, hogy két, párhuzamosan működő szerkesztőséget fenntartani, működtetni még a legnagyobb  kiadók számára óriási megerőltetéssel jár. Következett a szerkesztőségek integrálásának az időszaka.

A következő években számtalan szakmai konferencia, tanulmány, cikk foglalkozott a hagyományos és az online szerkesztőségek összevonásával. Voltak sikertörténetek, volt néhány látványos akció, de kiderült, hogy a két szerkesztőség összegyúrása nem feltétlenül egyenes út a sikerhez, sőt, gyakran komoly mellékhatásokkal jár.

Az integrált szerkesztőség elve szép, de csak nagyon kevés esetben adottak a feltételek a megvalósításához. A legtöbb helyen kifejezetten visszalépés, hiszen nem történik más, mint az online szerkesztőség beolvasztása, a több évtizedes lapkészítési gyakorlat kiterjesztése a webre is. Az "integrált újságírók" többségének az online kiadás csak felesleges nyűg. Az integrációt úgy élik meg, hogy egy helyett két helyre kell írniuk - változatlan bérért.

Azt hiszem, igaza van azoknak, akik szerint az újságírás megújításának az alapja egy (vagy több) új szerkesztőségi modell kialakítása.  Benoît Raphaël az owni.fr blogban egy ilyen új modellt vázolt fel.

A szerkesztőségek hagyományosan szöveggyárként működnek. Miközben még egy olyan korszerűnek nevezhető kiadvány, mint a LeMonde.fr készítésének 30 százaléka is szövegek előállításából áll, ezek az anyagok csak a forgalom 15 százalékát hozzák. A rossz hatékonyságú szöveggyártás helyett inkább olyan tartalmat kellene előállítani, ami valódi hozzáadott értéket tartalmaz, valóban mást ad a közönségnek, mit a versenytársak.

Raphaël szerint a megoldás nem az integrált, hanem a kétszintű szerkesztőség. Ebben elkülönül a tartalomkészítők és a szerkesztők (content curators) szintje. "Mintapéldájában" a 100.000 példányban megjelenő, 36 oldalas, 1 €-ért árusított  "The Hope" (A Remény) című lap szerkesztőségét gyúrta át. Itt a nyomtatott szerkesztőségben eredetileg 85 "printes" újságíró és 7 olvasószerkesztő, míg az online kiadásban 7 újságíró és 1 közösségi menedzser dolgozott.

Az átgyúrt változatban a 80 újságírógól 10 üzleti egységet, tematikus csoportot alakítana ki. Ezek alapvetően függetlenül, akár önálló márkaként működnének. Mindegyik csoportban tartozna 8 újságíró, néhány blogger, egy közösségi szerkesztő, egy olvasószerkesztő egy marketinges és egy kereskedő (bocs, sales manager). Elképzelhető persze más felosztás is, de a lényeg az önállóság.

A szerepkörök, feladatok természetesen minden csoporton belül is megoszlanának.

A riporterek (újságírók, bloggerek) csak önálló anyagokat gyártanának.

A szerkesztők (curators) - újságírók és amatőrök a weben található információk begyűktésére, szűrésére, feldolgozására koncentrálnának.

A publicisták (bloggerek, újságírók, szakértők) nyomnák a vélemény-újságírást.

Egy 10 főből álló csapat kizárólag a közösségi információkra és az adatbázisokra koncentrálna.

A következő szinten 10 szerkesztő csücsülne. Mindegyikük 3-4 oldalt felügyelne és az ő dolguk lenne a többiek által előállított anyagból összerakni a lapot.

Raphaël szeritnt a javasolt struktúrában kevesebb emberrel frissebb, olvashatóbb tartalom állítható elő. Kíváncsi vagyok, melyik szerkesztőség lesz az első, amelyik ki meri próbálni!

Időről időre egy elszánt hírfogyasztó megpróbálkozik azzal, hogy egy ideig csak a fórumokból / blogokból / a Twitterről tájékozódjon. Az önként vállalt diéta után rendszerint kiderül, hogy a legfontosabb hírekről ugyan a hagyományos média kihagyásával is lehet tájékozódni, de ez a fajta hírfogyasztás nagyon megváltoztatja  a hangsúlyokat.

A Project for Excellence in Journalism egy éve indította el New Media Index programját. Ennek keretében hetente elemzik a blogokban és a közösségi médiában felbukkanó híreket, majd összevetik azokat a hagyományos médiában ugyanebben ez időszakban domináló hírekkel. (Természetesen az utóbbiról is készül önálló elemzése, a News Coverage Index).

A legutóbbi elemzett adatok (február 1-5.) jól mutatják, mekkora az eltérés a közösségi médiában fontosnak tartott és a hivatalos médiában kiemelt témák között.

A New Media Index adatai szerint a közösségi médiában a vizsgált hét témái közül messze kiemelkedett egy abortuszellenes reklám visszhangja és az egészségügyi reform körüli vita. Közben a hivatalos médiában a gazdasági helyzet és a Toyota kocsik visszahívása volt a vezető téma. A régi és az új média vezető témái között között nincs átfedés.

Hasonló hazai vizsgálatok adatai nem állnak rendelkezésemre, de a gyakorlatból tudom, hogy néhány rendkívüli politikai eseményt  - legutóbb ilyen volt Orbán Viktor évértékelője - kivéve legalább ekkora az eltérés a hivatalos és közösségi média vezető hírei között.

A kérdés az, mit tehetnek a szerkesztők ezekkel az információkkal? Kiadványuk eladhatósága / nagyobb forgalma érdekében olyan témákra kell koncentrálniuk, amikre fogékonyabb a közösségi média közönsége? Vagy ellenkezőleg, éppen az a jó, ha a profi- és a közösségi média kölcsönösen kiegészíti egymást?

Lehet, hogy néhány év múlva már csak a sajtótörténészek fognak emlékezni arra, hogy valamikor régen a szerkesztők aprólékos munkával lőtték be a cikkek fontossági sorrendjét. Addigra már csak a "coverage" lesz a lényeg, az, hogy a lehető legtöbb területről tudósítsanak. A sorrendet pedig valamilyen szavazással, ajánlással, vagy a Google PageRank algoritmusához hasonló, automatikus súlyozással eldöntik maguk az olvasók.

A Népszabadság mai számában a Bokros-évértékelő ismertetése mellett ízelítőt kaphatunk abból, hogyan kommentálták a beszédet a NOL twitterező olvasói. A kis "keretesben" összesen hét "csiripet" olvashatunk. Ebből kettő szerzője maga a  @nol.hu, (illetve @NOL.hu), egyet pedig bizonyos @Krajczár - névazonosság, vagy a Népszabadság főszerkesztő-helyettese? - írt. A hét megszólalásból 2 RT (retweet), vagyis más mondandójának a továbbadása. Ezzel kapcsolatban kérdéseim a következők:

1. Ismerősek a Népszabadság szerkesztői a Twitter világában, vagy csak most fedezték fel az egészet?
1.b. Lustaságból, óvatosságból, vagy az egyébként gyenge felhozatal miatt használta a szerkesztő saját kollégái twitteres megszólalásait (csiripjeit)? (A seggnyalás gyanúja nyilván fel sem merülhet.)
2. A "twitteres hangok" megjelenése a Népszabadságban a Vörös T. Károly által előszeretettel emlegetett szerkesztőségi integráció újabb eredménye?
3. A szerkesztő szándéka valóban az volt, hogy "külső véleményeket" emeljen be? (Ha igen, akkor ez nem jött össze.)
4. Esetleg a csiripek tartalmától függetlenül csak azt akarták bizonyítani, mennyire naprakész (up-to-date) a Népszabadság? (Ezzel a twitteres keretessel, illetve a Mesterházy Attila facebookos oldalára való hivatkozással talán új olvasói rétegeket kívánnak célba venni?)
5. A Népszabadság jellemzően "érettebb" közönségéből vajon mennyien tudják, mi is az a Twitter?

Egyáltalán, beemelhető a csiripelés (twít-folyam) a nyomtatott médiába? Véleményem szerint abban a formában, ahogy a Népszabadság próbálta, nem.

Orbán és Bokros évértékelő beszéde alatt több online kiadvány is működtetett a tévés/rádiós közvetítéssel párhuzamos Twitter-csatornát. (A "back channel nem új találmány, csak a Twitter segítségével a korábbinál egyszerűbben valósítható meg és szélesebb közönség vonható be.)

A Twitter-csatorna lényege, hogy egy élő esemény élőben kommentálhatunk. Kicsit olyan ez, mint amikor egy előadás alatt a mellettünk ülőt szórakoztatjuk frappáns megjegyzéseinkkel. (A twitteres back channel előnye, hogy sok ilyen mellettünk ülő van, akikeknek mi elmondhatjuk véleményünket, mi magunk csak azoknak a pusmogását hallgatjuk meg, akiket akarunk, ráadásul mindez nem zavarja az előadót.

Ha a sugdolódzást, rosszindulatú megjegyzéseket, frappáns reagálásokat és bunkó beszólásokat leválasztjuk magáról az előadásról, önmagukban értelmezhetetlenek lesznek. Reménytelen és értelmetlen vállalkozás tehát egy előadáshoz kötött élő csiripelésből kiválasztani néhány félmondatot és azt "twitteres véleményként" feltüntetni.

Az előadás és a csiripek egy többszólamú információfolyamot alkotnak. Ha szerencsések vagyunk, a csiripek hozzáadnak valamit az előadáshoz. Ha kevésbé szerencsések, akkor csak növelik a zajt.

Ha valaki mindenképpen szeretné a nyomtatott médiába átemelni egy előadás twitteres visszhangját, azt szerintem egyfajta partitúra formájában érdemes megvalósítani. Ebben szerepelnie kell egy idővonalnak,  a beszéd (előadás) ehhez szinkronizált teljes szövegének és szintén az idővonalhoz szinkronizált csiripeknek. Így  pontosan követhető, melyik csiripelő az előadás melyik gondolatára reagált. Persze egy ilyen csirip-partitúra elkészítés lényegesen több munkával jár, mint 7 csirip gyors kimazsolázása és bemásolása.

A tatarozási hullám elérte a Menedzsment Fórumot (mfor.hu) is. Egyszerűbb lett, korszerűbb és átláthatóbb.

Azt hiszem, ha az mfor.hu autó lenne, akkor Volkswagen Jetta lenne. Kissé jellegtelen, de kényelmes, megbízható autó valahol félúton az olcsóbb és a drágább modellek között. Első ránézésre Passat, de persze nem az. Vannak benne légzsákok, ABS, motoros ablakemelő (RSS, hozzászólási lehetőség, címkefelhő..).

Valamikor 2004-ben kezdtem el figyelni az mfor.hu-t. Akkoriban még erős szimbiózisban működött az Origo Üzleti Negyed mellékletével, nem lehetett tudni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Azóta - ha jól érzékelem - az mfor.hu önállósodott, amitől egyszerűbb lett az olvasók helyzete, de nyilván bonyolultabb a lapvezetés élete.

Átláthatóbb lett az mfor.hu, ami mindenképpen jó, kívánatos, viszont ebből az átláthatóságból következik az is, hogy átláthatóbbá váltak egy közepes kis szakkiadvány problémái is.

A Menedzsment Fórum a nagy gazdasági napilapok online kiadványai (vg.hu, napi.hu), az online hetilapok (HVG, Figyelő) gazdasági oldalai és a nagy portálok gazdasági nyúlványai között kell hogy megéljen. Bonyolult feladat. Kevés emberrel, kevés önálló anyaggal kell valami önálló, olvasókat vonzó tartalmat előállítaniuk.

Van egyáltalán létjogosultsága egy ilyen kis szerkesztőséggel működő, szakosodott portálnak?
Az mfor.hu nyilván nem képes oknyomozó anyagok, nagyobb interjúk, videók, adatbázis-alapú feldolgozások előállítására. Amit tehetnek: szűrik, csoportosítják, megfelelő rovatokba, kategóriákba rendezik az itt-ott elérhető és a maguk megtermelte információkat. Ha ez az újságírás jövője, akkor az mfor.hu szerkesztősége fél lábbal már a jövőben jár.

Vallomás: Az elmúlt években a Menedzsment Fórum másodközlésre átvette néhány cikkemet, pár alkalommal Király Béla lapigazgatóval is beszélgettem az Élet Nagy Dolgairól, de úgy gondolom, hogy ennek ellenére megfelelő távolságtartással szemlélem a kiadvány működését.

Évek óta csodálkozom, hogy miközben újabb és újabb "kopipészt" (mások tartalmát gátlástalanul másoló) "hírportálok" indulnak, senkinek sem jut eszébe alkalmazni a Huffington Post elképesztően sikeres modelljét.

Alapszinten pedig egyszerű a dolog. Vedd át a weben elérhető legjobb cikkeket, írj hozzájuk saját összefoglalót (vagy ha ehhez is lusta vagy, vedd át az eredetit), tedd lehetővé, hogy a cikkekhez a te oldaladon is írhassanak hozzászólást majd a békesség kedvéért azért rakj ki egy, a teljes eredeti cikket mutató  linket. Persze ez így még eléggé hasonlít egy szerkesztett hírgyűjtőhöz, tehát nem árt kiegészíteni néhány saját cikkel, blogbejegyzéssel is.

Ha jól megy a dolog, lehet kicsit alakítani a "kölcsönzött" és a saját cikkek arányán és ha szerencsés vagy (és szeretnek téged), egy szép napon arra ébredsz, hogy saját újságod van. (Mindehhez nem árt, ha rendelkezel Arianna Huffington tehetségével, szívósságával, pénzével és kapcsolatrendszerével...)

A most felbukkant Mandiner kitalálói felismerték, hogy önmagában az is szerkesztői döntés, ha egy egy cikket kiválasztunk a sok cikk közül és bekötünk oldalunkra. Az olvasókat egyébként is a cikkek érdeklik, többségük nem törődik azzal, ki a szerző és hogy hol jelent meg az írás. Előny az is, hogy itt akkor is lehet hozzászólást írni, ha az eredeti cikkoldalon nincs erre lehetőség. Ugyanez vonatkozik az Facebook és iWiW megosztásra.Nem vonatkozik viszont a Twitterre és egyebekre, mert az lefelejtették, lespórolták, vagy szándékosan lehagyták. Lehet viszont szavazni a cikkekre, ami valószínűleg még sok szép pillanattal ajándékoz meg bennünket, ha a pártkommandók felfedezik a szolgáltatást.

A Mandinerbe települt át a korábban Reakció címen működő blog. (A Mandiner szerintem lényegesen frappánsabb cím.) Valószínűleg jót tesz majd nekik a "körítés".

Kérdés persze, hogy mit szólnak majd a lapok, ahonnan a Mandiner kölcsönzi a cikkeket? A Huffington Post nem kockáztatott, a legfontosabb oldalakkal együttműködési szövetséget kötött. (A többiek pedig örömmel csatlakoztak egy elitklubhoz.) Kíváncsian várom a fejleményeket és addig is olvasgatom a Mandínert.

Tegnapi bejegyzésemben arról írtam, hogy eljárt az idő a technikai eszközök birtoklásán alapuló központosított, monopolisztikus hírügynökségek fölött, ezért ideje lenne átgondolni az MTI helyzetét is.

Nem tanulmányt, csak egy blogbejegyzést írtam, amiben sok mindent összevontam, közben itt-ott apróbb tévedések is becsúsztak. (Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki  kijavított, pontosított.) A hozzászólásokból úgy látom, hogy az MTI tegnapi lebontása után azzal is foglalkozni kell, mit is várunk el egy korszerű központi hírszolgáltatótól.

Mielőtt belevágnék, szeretném hangsúlyozni, hogy nem az MTI-nél dolgozó emberekkel van bajom. Többségük nyilván tehetséges, ügyes, rátermett. Maga a 120+ éves hírügynökségi modell és annak hazai megvalósulása az, ami komoly reformra szorul.

Az MTI a világ 12 országában működtet tudósítót, ami önmagában is röhej. Képzeld el, mire képes egyetlen, magányos tudósító Washingtonban, vagy Moszkvában? Hogyan látja át a Kínai történéseket a Pekingben székelő kiküldött?

Ezek a kiváló, általában nagyszerűen felkészült, helyismerettel rendelkező szakemberek a legjobb szándékuk ellenére is csak egy apró darabkát képesek átfogni tudósítási területükről Elmennek egy-egy "sajtóeseményre", készítenek valamennyi saját anyagot, de több nem fér az idejükbe.

Az MTI korlátozott lehetőségei még jobban bebetonozzák a korábbi gyakorlatot: Globálisnak nevezett világunkból leginkább csak a magyarok lakta szomszédságot és a néhány politikai centrumot (Washington, Moszkva, Párizs, Berlin, Brüsszel...) látunk. Azokat is csak egy kis résen át. A világ 9/10 része láthatatlan marad számunkra. (A nagy hírügynökségek  és az önálló tudósítói hálózattal rendelkező médiavállalkozások nagyobb tudósítói irodákkal, anyagilag jobban eleresztett, tehát több lehetőséggel bíró tudósítókkal rendelkeznek, de náluk is lyukacsos a háló és óriásiak az információs fehér foltok.)

Szerintem a jövő egy olyan, hálózaté, ami  helyi (a helyi kultúrába beágyazott, helyismerettel, kapcsolatokkal rendelkező, nyelveket beszélő) független tudósítókon alapul. Az újságírók a LinkedIn-hez hasonló nemzetközi hálózatra önálló profiloldallal csatlakoznának, ahol a hírszerkesztő azonnal ellenőrizhetné az illető szakmai múltját, referenciáit, kapcsolatait. A tudósítók napi "konzerveket" gyártanának, de megrendelésre exkluzív anyagokat is szállítanának. (Természetesen a hálózatba nem csak személyes, hanem önálló csoportok is beléphetnének.)  Mindez csak részben fikció. A Global Post és az Observer24 működése sokban hasonlít a leírtakhoz.

A mai hírügynökségek helyét átvevő szerkesztőségekben ülő szakemberek feladata lenne, hogy a világ eseményeit követve időben megtalálják a legalkalmasabb tudósítót és attól anyagot vegyenek / rendeljenek. Közben természetesen a rendelkezésükre álló valamennyi eszközzel folyamatosan figyelniük, szűrniük kell az interneten elérhető információkat. Ebbe természetesen a professzionális hírforrások mellett beletartozik a közösségi média, a civil újságírás figyelése is. Mindig lesznek olyan területek, amik leginkább az webes aktivistákon (Global Voices) érhető el.

Megint hosszúra sikerült a bejegyzés, ideje felébredni.  A belföldi tudósítói rendszerről majd máskor írok.

"Honlapunk a józan, a tényeket felkutató és figyelembe vevő, alapos, körültekintő, végiggondolt, minden esetben érvekkel alátámasztott, mérsékelt hangvételű – de nem okvetlenül szenvedélymentes – reflexióknak, elemzéseknek és tényközléseknek akar nyilvánosságot biztosítani.
Célunk, hogy lehetőségeinkhez képest kiigazítsuk a nyilvánosságban elhangzó hamis tényközléseket, csúsztatásokat, politikai vagy önérdek vezérelte manipulációkat, szakmai elégtelenségeket; ha erre nincs mód, akkor másfajta, valóságközelibb logikák felvázolásával legalább kételyt támasszunk a hamis, megtévesztő ideológiai konstrukciókkal szemben. Mi tehát azoknak a magyar állampolgárnak akarunk megbízható tájékozódási, hivatkozási pontot és érveket kínálni, akik nem érik be a különféle színezetű politikai véleményvezérek, a semmitmondó „elemzések” és médiasugalmazások napi jelmondataival, hanem igénylik a továbbgondolkozást."

Ezzel a programmal indította el webes kiadványát Cserni János, Fleck Zoltán, Kelemen László, Lázár György, Lánczos Vera, Lendvai L. Ferenc Lévai Júlia, Mihancsik Zsófia, Parászka Boróka, S. Balogh Éva. Többnyire jól ismert nevek.

A Mashable egyik jövendölésében olvastam, hogy 2010. a Blogzine-ek, a blog alapú profi kiadványok előretörésének éve lesz. Azt hiszem, nem a Galamusra gondoltak. Ez ugyanis igazi első generációs (web 1.0-ás, "old school" kiadvány). Nemcsak hozzászólást nem lehet írni (ezt megértem, Mihancsik Zsófia még az Internetto moderátoraként megtanulhatta, milyen reménytelen a trollok ellen harcolni), de RSS-nek, ajánlási lehetőségeknek sincs nyoma, linkek is csak elvétve akadnak.

A Galamus írásai nem afféle "cikkírók" által termelt, a hirdetések közti teret kitölteni hivatott töltelékek , hanem igazi, hagyományos cikkek. Kérdés, hogy üzenetüket a  megszokott olvasói bázisukon (168 Óra, ÉS stb.) kívül sikerül-e szélesebb körhöz is eljuttatniuk. A jelenlegi megoldásokkal, hagyományos marketing-támogatás és a közösségi média kínálta lehetőségek kiaknázása nélkül az eredmények előre megjósolhatók.
   
Frissítés: Attól tartok, hogy a fentiekből nem jött át eléggé, hogy nekem szimpatikus a Galamus szellemisége, értékelem a cikkek magas színvonalát,  érzem a befektetett munkát,...de közben azon aggódom, életképes lehet-e hosszú távon egy ilyen kiadvány? Akad-e olyan támogató, akik mindehhez anyagi hátteret biztosít? Még szerencse, hogy Mihancsik Zsófia és társai nem ilyen aggodalmasak, mint én.

Mára már nem terveztem újabb bejegyzést, de ez a videó kihagyhatatlan.



Az énekszólam kissé hamis, de azonnal máshogy hallgatja az ember, amikor kiderül, hogy a szerző / előadó Christopher Ave ugyan nem korrektor, viszont újságíróként sok korrektorral volt alkalma dolgozni. Ave azért fakadt dalra, mert látja, hogy a szerkesztőségekben egyébként is kissé lenézett  korrektorokat különösen sújtja a média válsága.

A Médiablognak (hivatalosan) nincs korrektora, viszont az elmúlt években rengeteg segítséget kaptam néhány olvasótól. Közülük is külön köszönetet érdemel Rooza, aki fáradhatatlanul gyomlálja bejegyzéseimet. (Van mit.). Énekelni nem fogok.

Ha nem érted a videón elhangzó szöveget, itt elolvashatod.

A Médiablog hivatalosan meg nem erősített értesülései (=megbízható pletykák) szerint a Sanoma megválik a Krecz Tibortól, a Figyelő főszerkesztőjétől.

Krecz több hónapos keresést követően azután került a hetilap élére, hogy 2008. decemberében dezertált az előző főszerkesztő, a Figyelőt évekig sikeresen vezető Martin József Péter.

Krecz jó nevű szakember, mutatós életrajzzal rendelkezik (RTL Klub hírigazgató, Axelero - emlékszik még valaki erre a névre /Origo üzletág-igazgató, kommunikációs tanácsadó, műsorvezető). Korábban rovatvezetőként dolgozott a Figyelőnél is. Minden jel arra utal, hogy szakmai felkészültsége,  széleskörű ismeretei ellenére a Figyelő főszerkesztőjeként nem sikerült a Sanoma vezetése által elvárt eredményeket hoznia.

"A múltbeli eredmények nem jelentenek garanciát a jövőbeli sikerekre." - szól a gyakran idézet bölcsesség. Bizonyára így van. De mintha a Sanoma körül sem lenne rendben minden.

A Sanoma nem tudta megtartani Martint  - egy később délibábnak bizonyuló  "komoly kihívás" kedvéért(Népszabadság Magazin) hagyta ott a Figyelőt, bedobta a törölközőt Szabados Balázs,a FigyelőNet főszerkesztője, december elsejével kilépett Jánosi Péter magazin-hirdetési igazgató, nyolc év után, a hónap végén távozik Palocsay Géza online hirdetési igazgató. (A lista nem teljes.)

A Sanoma korábban a lapkiadás "bezzeg"-cége volt. Alapvetően megváltozott valami, vagy csak a válság  (a hagyományos média és a gazdaság válsága) következményeit látjuk?

Frissítés:

A Figyelő Facebook-oldalán olvasható:

"Krecz Tibor egyéni terveinek megvalósítása miatt jelezte a Sanoma Budapest vezetőinek, hogy nem tudja tovább ellátni a Figyelő főszerkesztői pozícióját, így 2009. december 17-ei dátummal távozik a kiadótól. Ameddig a kiadó nem találja meg utódját, a főszerkesztői feladatokat Simon Ernő, jelenlegi főszerkesztő-helyettes látja el, megbízott főszerkesztőként."

Nagyon életszerű, hihető közlemény.

Itt az évvége, a jóslatok szezonja. Az összes megmondóember 2010. legfontosabb trendjeiről beszél. Nagyobb mennyiségű jövőkép elolvasása után úgy látom, hogy a real-time (valósidejű) web az egyik feljövő trend, amivel mindenképpen foglalkozni kell. (Vannak, akik egyenesen azt állítják, hogy a real-time web az új Web 2.0., azzal a nem csekély különbséggel, hogy ezzel pénzt is lehet termelni.)

Mi is a valósidejű web? A hagyományos eszközök közül például az IM (azonnali üzenetküldés), az újabbak közül a Twitteren megjelenő üzenetek, vagy a Facebook állapotfrissítései. Minden, ahol azonnal, várakozás, késleltetés nélkül jelennek meg az információk.

A valósidejű tartalmakban persze valós időben érdemes keresni. A Twitter saját keresője és néhány kevésbé ismert kereső után december elején a Google is beindította saját valósidejű keresőjét.

Pete Cashmore (A Mashable alapító-igazgatója) a CNN Tech-en megjelent cikkében fél tucat valósidejű tartalmat / szolgáltatást sorol fel. Valósidejű közösség, aukció, készülékismertetés, helyzetmeghatározás, hozzászólás...

Talán említeni is felesleges, hogy ez real-time irányzat nagyon erősen érinti a hírszolgáltatást és az újságírást is. Néhány rendkívüli esemény idején már tapasztalhattuk, hogy például a Twitteren (szinte) élőben követhetjük az eseményeket akkor is, ha nincs a helyszínen profi tévés stáb és  sokmilliós technika.

Normális napokon (szerencsére) nincsen tömegszerencsétlenség, forradalom, vagy árvíz, a valósidejű webhez szokott közönség viszont már nehezen lép vissza a "lassú", néha akár 10-20 percig sem frissülő híroldalakra. A hírszolgáltatók így kényszerhelyzetbe kerülhetnek és akkor is pörögniük kell, ha nincs mi körül pörögni. Jönnek a műszenzációk, a felfújt hírek.

A valósidejű hírekre kevés embernek van valós igénye. Aki azonban belekóstol a real-time webbe, függővé válik és elvonási tüneteket produkál, ha nem jut hozzá napi hírfolyam-dózisához. Máris jól látszik viszont, hogy a valósidejű hírek a színvonalas, szerkesztett hírek, háttérelemzések készítésétől vonják el a szerkesztőséget, az ilyen hírek fogyasztásától térítik el a közönséget.

Régimódi aggályaim ellenére biztos vagyok benne, hogy a következő években nagy üzlet lesz majd a real-time hírek gyártása és forgalmazása.
A következő lépés a hírek intravénás adagolása, majd az agya ültetett elektródákon keresztüli közvetlen betáplálása lehet. Ezekről majd a következő évek előrejelzéseiben számolok be.

Adalékok:

Néhány link azoknak, akik szeretnének többet tudni a valósidejű webről:

BusinessWeek
GigaOm
ReadWriteWeb
Wikipedia

Rendszeresen jelennek meg cikkek arról, hogy  nemsokára már csak azok az újságírók érvényesülnek, akik az írás mellett a CSS-hez, a fotózáshoz, a videózáshoz és az adatbázis-programozáshoz (stb) is értenek.

Most sokunk mindennapi betevője, a Mashable 8 pontban foglalta össze a jövő újságírójával szemben támasztott követelményeket. Ha érdekel Vadim Lavrusik véleménye, olvasd el a Mashable eredeti cikkét. Ahogy már többször is felhívtam rá a figyelmet, Amerika messze van, ott máshogy működnek a dolgok, ezért megpróbálom a hazai viszonyokhoz igazítani az olvasottakat.

1. Legyél fogékony az üzletre és a vállalkozásra. -  Egyre több újságíró indít valamilyen sikeres online vállalkozást. (Amerikában.)

A hazai újságírók már akkor gmk-ban dolgoztak, amikor amerikai kollégáik még boldogan élték az alkalmazottak békés világát. Számlázási - adózási - vállalkozási kérdésekben a hazai újságírók jobban állnak amerikai kollégáiknál.

2. Programozás - Ez az egyik legvitatottabb terület, rengeteg blogbejegyzésben és hozzászólásban vitatkoztak már róla. Szerintem is nyilván előny, ha egy újságíró ismeri valamennyire a a HTML-t, PHP-t JavaScriptet stb. Nem is feltétlenül azért, hogy ezekkel dolgozzon, hanem hogy tudja, mit kérhet a vele egy csapatban dolgozó kollégáitól. Veszélyesnek tartom viszont azokat, akik valamennyire tudnak programozni és óriási önbizalommal nyúlnak bele bármibe. Tapasztalatom szerint egyébként sokkal több a jól író programozó, mint a jól programozó újságíró. (Vajon miért?:)

3. Nyitottság, kísérletezőkészség - A tartalom 100 százalékos ellenőrzésétől a nyitottság, az újdonságok befogadása, a több platformon való történetmesélés felé tolódik el a hangsúly. Nem tudom, hogy a különböző hazai médiaszakokon, újságíró-iskolákban mennyit lehet ezekről a dolgokról tanulni, viszont meggyőződésem, hogy maga a web a legjobb iskola. Aki elég nyitott és hajlandó kísérletezve tanulni. a weben rengeteg ötletet, segítséget találhat. A weben felnőtt nemzedék itt óriási előnyben van az idősebbekkel szemben.

4. Multimédiás történetmesélés - A témával már nagyon sokat foglalkoztam, csak ismételni tudom magam: Itthon meglehetősen elhanyagolt terület - leginkább a pénztelenség miatt. Ez persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szerkesztőségeken belül hemzsegnek a multimédiás történetmesélésben járatos újságírók.

5. Közösségépítő újságíró. Ez megint olyan dolog, ami a fiatalabbaknak (< 35) természetes, az "öregebbeknek" pedig vagy megtanulják, vagy csak a naftalinszagú kiadványoknál tudnak érvényesülni. (Akadnak persze a fiatalok között is, akik újságírók szeretnének lenni, de nincsenek benne nyakig az online közösségekben, közösségépítésben. Ők a hivatásos újságíróképzéstől egyelőre elég kevés segítségre számíthatnak.

6. Tartalomgondozás - Egy téma ezredik variációjának elkészítése helyett sokkal fontosabb a weben elérhető információk gyűjtése, szűrése, feldolgozása. A témáról részletesebben olvashatsz Tartalomgondozó újságíró című bejegyzésemben.

7. Sokoldalúság (az angol multi-skilled pontosabb magyarítását a tömegek bölcsessége révén sem sikerül megtalálni). Jó dolog, ha egy fotós tud videózni, vagy képes hangot felvenni egy Soundslides bemutatóhoz. Az is szerencsés, ha egy riportodhoz magad is tudsz fotókat készíteni. Nem hiszek viszont abban, hogy egy, a maga területén magas színvonalon dolgozó újságírót mindenképpen arra kell kényszeríteni, hogy olyasmivel foglalkozzon, amihez nem ért, ami eltereli a figyelmét az érdemi munkáról

8 Alapvető újságírói készségek - Örülök, hogy a felsorolás végén Vadim Lavrusik is fontosnak tartotta megemlíteni: a felsoroltak mellett továbbra is alapvető fontosságú a magas szintű íráskészség, a hírérzékenység és az etikai érzék.

Ha elfogadjuk, hogy valóban ezekre a  készségekre van szükségük a jövő újságíróinak, máris láthatjuk, hogy a szakmai képzés minderre nincsen felkészülve. Új tantárgyak kellenének, sok gyakorlati tárgy, műhelyfoglalkozások... Rendben, de ki fogja finanszírozni ezt a fajta oktatást?

1. Hétvégén telefonon és /vagy emailben zaklat

Egy rendkívüli telefon, vagy mail természetesen elmegy, de vannak főnökök, akik a legjelentéktelenebb részletek, vagy egy két hét múlva esedékes találkozó miatt is képesek szombat este, vagy vasárnap reggel zavarni.

2. A Csukott Ajtók politikáját folytatja

Mindig"éppen házon kívül van", de ha mégis benn ül, akkor "vannak nála", "nem lehet zavarni,  szerkeszt", vagy "fontos telefonja van".  Semmi esélyed átjutni az előszobában ülő idomított, emberevő titkárnőjén. (A legrosszabb változat: Emaileket nem olvas - az arra érdemeseket titkárnője kinyomtatja -, telefonon pedig ne is próbálkozz!)

3. Mindent tud az írásról, de azt maga nem gyakorolja

Nehéz egy olyan főnök véleményét elfogadni, akinek a munkáival soha, sehol nem találkoztál

4. Megöli a kreativitást

Nehéz úgy dolgozni, ha mindig írott, vagy íratlan szabályokat kell követned. Az eredmény: unott emberek unott munkája

5. Ambíciógyilkos

Minden alkalommal, ha végre valami igazán izgalmas dologba kezdtek, belelkesedtek, azonnal kaptok egy jó hideg főnöki zuhanyt. "Nem így kellett volna". "Ki adott erre utasítást?"

6. Hajcsár

Ki szeret úgy dolgozni, hogy a főnöke a háta mögött állva állandóan csak kérdezgeti: Mikor lesz kész? Mikor adod le? Hol tartasz? Mit vacakolsz annyit?

7. Átírós

Nincs annál szörnyűbb, mint amikor a szerkesztőd / főszerkesztőd egyetlen megjegyzés, észrevétel nélkül átírja a cikkedben szereplő tényeket. Ráadásul rosszul.

8. Újraírás

Ha a 7. pontnál mégis van rosszabb az az, ha a szerkesztő átírja az egész cikket. A saját stílusában. (Amiért te nem igazán lelkesedsz.)

9. Szerkesztőtúltengés

Egyszerre több szerkesztővel dolgozni olyan, mint egy kutyafalkát sétáltatni. Mindegyik pontosan tudja, merre akar menni...és  mindegyik más-más irányba húz. (Ráadásul még ugatnak is.)

10. Csak azonnal elintézendő dolgok vannak

A te főnököd is képtelen fontossági sorrendet felállítani? Naponta több ezer "ez a legsürgősebb" üggyel áll elő? Menekülj, amíg nem késő!


A bejegyzés témáját a felülmúlhatatlan 10.000 Words blogból szedtem, amit azután - természetesen nem saját élményeim alapján - kicsit honosítottam.

A hagyományoknak megfelelően a legtöbb újságírót ma is egyirányú kommunikációra képezik ki. A '90-es évek közepén, amikor a újságíróiskolába jártam, még az internet neve sem hangzott el. Ma már nem hinném, hogy akadna olyan egyetemi kurzus, vagy céltanfolyam, ahol ne tartanának néhány  online újságírás órát is, de azért Magyarországon a hangsúly továbbra is a hagyományos, egyirányúsított újságírók képzésén van.

Közben persze a világ és benne az újságírók szerepe rengeteget változott. Megszűnt az információk elosztásának és a hírek elemzésének monopóliuma. Ehelyett egyre nagyobb mértékben a közönséggel folytatott folyamatos párbeszéd a profi újságírók feladata.  A cikkek egyre gyakrabban az olvasókkal együttműködve készülnek. ("Paradigmaváltás" - írnám, de ettől a kifejezéstől azonnal kiújul a szénanáthám.) Néhány év múlva a közösségi médiában való jártasság alapvető szempont lesz az új újságírók felvételénél. (Rossz hír: Idehaza egyelőre még erősebben érvényesül a "kinekakicsodája" elv.)

Sajátos helyzet, hogy a szerkesztőségek és az újságírók egészen más sebességgel alkalmazkodnak az új helyzethez. Miközben a legtöbb szerkesztőség "a nagy hajó lassan fordul, de gyorsan süllyed" modell szerint működik, sok újságíró az átalakulás éllovasai közé tartozik. Munkaidőn kívül. Sajátos skizofrén helyzet, hogy miközben egy újságíró tisztában van vele, hogyan kellene működnie, kénytelen erősen lemaradó szerkesztősége normáihoz alkalmazkodni. Ha nem teszi, megrendszabályozzák.

Milyen legyen a szerkesztőség és az újságírók viszonya az "új világrendben"?

1. A médiavállalat örüljön, ha emberei "alámerülnek" a közösségi médiába. Az ott szerzett ismeretek, a közönségtől kapott visszajelzések pozitív módon hatnak  a szerkesztőségi munkára. (Ha engedik.) A közösségi médiában szerzett tapasztalatokat előbb-utóbb a szerkesztőségben is kamatoztatni lehet.

2. Ha újságíró vagy, a közösségi térben, magánemberként  is úgy kell viselkedned, hogy ez ne ütközzön szakmai tevékenységeddel. ("Szakmai integritás, bla, bla.") Gyakorlatiasabban fogalmazva: A legjobb, ha magánemberként sem írsz le olyasmit, amit újságíróként nem vállalnál. (Az "írói munkásság" nem választható el az újságírói munkásságtól.)

3.  Legyél lojális munkaadóddal. A közösségi média ugyan óriási szabadságot ad véleményed kifejezésére, mégsem a Facebook, vagy a Twitter a legalkalmasabb hely arra, hogy őszintén és részletesen kifejtsd véleményed arról a szerkesztőségről, ahova másnap reggel be kell menned. dolgozni. Ne számíts rá, hogy a főnököd úgysem követ a (a közösségi médiában), mert mindig lesz egy jószándékú kolléga, aki felhívja a figyelmét megszólalásaidra.

"Én egy kis öcsit kérek szülinapra,
de nem kell még anyu megtudja,
és az lesz benne a legszebb trükk,
hogy anyukát is meglepjük."

Minden idők egyik legbárgyúbb slágerszövege most valósággá válik: A Népszava Online úgy alakul át, hogy arról nemcsak a beosztott dolgozóknak, de a főszerkesztőnek is "elfelejtettek" szólni.

Az eMaSa Megújul a Népszava Online – az új kiadó szerint nem lesz bulvár című cikke több más csemegét is tartalmaz. Megtudhatjuk például, hogy a kiadást váratlanul átvevő Opt Kft számára a Népszava Online "a piaci igény miatt vonzó, mert Magyarországon van helye baloldali szellemiségű, hatékony hírportálnak.”  Azt, hogy van olvasói bázisa a lapnak elhiszem. Hogy milyen, arról vannak fogalmaim. Hogy mekkora, azt tudjuk, látjuk. A "piaci igény" vajon azt jelenti, hogy sorban állnak a hirdetők a szponzorok, csak a jelenlegi lapvezetés elhessegeti őket? Ha így van, ki kell rúgni az ügyvezetőt. A bökkenő csak az, hogy a jelek szerint éppen ő, Láposi Elza az, aki a Népszava Online "kiszervezésén" ügyködik.

"A Népszava kiadója[...] mintegy másfél évvel ezelőtt egy nagyobb tartalmi, arculati és szolgáltatásbeli fejlesztést hajtott végre az online-nál, ám a Népszava.hu-nak azóta sem alakult ki jelentős olvasótábora." - olvasom tovább. Nem szeretnék senkit sem megbántani, de a Népszava Online megjelenésében, szolgáltatásaiban nagyjából olyan távol álla az élvonaltól, mint a nyomtatott Népszava a New York Timestól. Ami pedig a tartalmat illeti, egy 4 (!) emberből álló szerkesztőségtől nem lehet csodát várni.

Szomorú történet, ami egyértelműen nem az online újságírásról szól.

Szép dolog, ha egy online újság, vagy egy blog sok látogatóval büszkélkedhet, de elég kiábrándító, amikor a forgalmi statisztikák elemzéséből kiderül, hogy többségük csak "átutazó" : egy linket, ajánlást követve beesik, majd  5-10 másodperc múlva továbbkattint. (A hirdetők szempontjából ezek a látogatók tulajdonképpen nem is léteznek.)

Szomorú, de számos nagy forgalmú online újság tapasztalatai alapján megállapítható, hogy itt is érvényesül a 80/20 szabály: Az oldalletöltések 80 százaléka az olvasók 20 százalékától származik. A látogatások jelentős része tehát "junk traffic", valódi tartalomfogyasztást nem eredményező látszólagos forgalom. Elég kiábrándító. (Addig persze, amíg az egyedi látogatók száma a pénzre váltható érték, nem pedig az igazi forgalom, addig a legtöbb kiadványt nem érdekli a látogatások minősége.

Mindezt megerősítik a Nielsen Online mérései is. Az amerikai TOP 30 online hírszolgáltató friss forgalmi adatai szerint egy átlagolvasó napi 19 másodpercet tölt oldalaikon. Az átlag persze csalóka. A 19 másodperc úgy jön ki,  hogy viszonylag kevés látogató olvas, videózik ott néhány percig, míg a rengeteg "átutazó" csak 1-2 másodpercet tölt az oldalakon.

A weben mindenkinek kétféle közönsége van. Az egyik (a kisebb) a lojális, a rendszeres olvasó, a másik az innen-onnan (hírgyűjtők, linkajánlók stb.) beeső "nemolvasó". A lojális olvasó több oldalt néz meg, több időt tölt ott, tehát értékesebb a hirdetők számára, mint a néhány másodpercre felbukkanó átutazó. Komoly hibát követ tehát el az, aki csak az egyedi látogatók számának minden áron való növelésére koncentrál és közben megfeledkezik legjobb olvasóiról.

A lojális olvasók minőségi tartalmat akarnak. Aki a szerkesztőség létszámának csökkentésével akarja lefaragni kiadásait, éppen a legjobb olvasóit idegeníti el magától. Éppen azokat, akiktől pénzt lehetne kérni. Nyilván a lojális olvasók, nem pedig az átutazók lesznek ugyanis azok, akik adott esetben hajlandók lennének fizetni. Az elkötelezettség mértékétől és a fizetés bevezetésének módjától függően nyilván várható némi (jó esetben csak 5% alatti)  lemorzsolódás, ugyanakkor a lojalitását előfizetéssel kifejező olvasó felértékelődik a hirdetők szemében. (A hirdetők már rég rájöttek, hogy az eldobható, ingyenes újságok olvasóinak többsége is csak "átutazó", nem olyan jó reklámfogyasztó, mint az újságot pénzért vásárló és a pénzéért a lapot alaposabban tanulmányozó olvasó.)

Lehet, hogy a hazai piac fejletlen, itthon még jó ideig tisztán a látogatók száma szerint is jól lehet értékesíteni az online médiafelületeket, de nem érdemes becsapni magunkat: fontos néha szembesülni a keserű valósággal. Tanulmányozni a látogatottsági statisztikákat!

(A bejegyzéshez egyebek mellett Ryan Chittum (Columbia Journalism Review) Loyal Readers and Junk Traffic című bejegyzéséből merítettem ihletet.)

A Médiablog olvasói között sokan vannak "haladók", de mindig jönnek újak, akik szívesen olvasnának az alapvető dolgokról is. Ezt az igényt korábban Mindy McÍÍAdams és Paul Bradshaw leckéivel próbáltam kielégíteni. Nagyszerű anyagok ezek, de sajnos egyik szerző sem ír magyarul és nem ismerik az itteni viszonyokat sem. Import helyett magyar termék kell ide!

A szenzációhajhászással nem vádolható paidContent egyszerűen csak az év videójának minősítette a Monaco Media Forumon készült felvételt, amin Arianna Huffington (A Huffington Post alapító-vezetője) és Matihias Döpfner (az Axel Springer vezérigazgatója) estek egymásnak. (Persze csak verbálisan.)



Döpfner rutinos szereplő, aki eleve előnyös helyzetből indít. 1) Az AS-hez képest aprócska vállalkozás a HuffPo 2) Az AS 3. negyedéves számai igen jók 3) első megszólalóként azonnal támadhat, vagyis védekező pozícióba kényszerítheti ellenfelét.  Iszonyú magabiztos bevezető után be is viszi az első két ütést 1) a HuffPo-nak nincs üzleti modellje, 2) a HuffPo ingyen dolgoztatja a bloggereket.

Aki valaha is látta/hallotta Arianna Huffington nagyon tudja, hogy két ilyen próbálkozás csak lendületbe hozza. Be is indul rendesen. Természetesen van üzleti modelljük és gyorsan fejlődnek, míg az Axel Springer által képviselt iránynak nincs jövője...

A videót nézve hamar kiderül, hogy nem bokszmeccs látható itt, csak pankráció. A látszólag kemény ütések, a reccsenő csontok ellenére senki sem szenved komoly sérüléseket.

A felvételen Döpfner többször is kifejti, hogy az internet szerinte is "nagyon komoly terjesztési csatorna", amivel azonnal el is árulja, hogy éppen az internet lényegével nem kíván foglalkozni. (Meg is döbben, amikor a vitát vezető Christine Ockrent megkérdezi, van-e saját blogja. Természetesen nincs. Hogy is lenne ilyesmire ideje?)

Azok kedvéért, akik nem tudják végignézni a  csaknem 50 perces videót elárulom, hogy nincs kiütéses győzelem. Sőt, még pontozni is nagyon nehéz. Huffington és Döpfner mondandójában egyaránt van igazság, de sok a csúsztatás, maszatolás. Mindketten olyan vezéregyéniségei a médiának, akik számíthatnak rá, hogy később széles körben számon kérik tőlük az elhangzottakat, nagyon meggondolják, mit is mondjanak.

Külön tanulmányt érdemelne a két vitatkozó beszédmódja. Arianna Huffington itt is olyan, mint mindig, mindenhol. Szívós, megállíthatatlan, saját mondandójától eltéríthetetlen. Döpfner viselkedése változatosabb. Nagyon meggyőzően alakítja a magabiztos világfit, de Huffington egyik-másik beszólásától rettentő ideges lesz. Természetesen uralkodik indulatain, de beszéde rettentően felgyorsul. Rutinos szereplőkén folyamatosan képes beszélni - a leginkább akkor van elemében, amikor az Axel Springert fényezi - de a vita során akad néhány pillanat, amikor váratlanul dadogni kezd. Meglepő módon a legsúlyosabb dadogóroham akkor tör rá, amikor arról kérdezik, mit szól Murdoch fenyegetőzéséhez. Végül valami olyasmit nyög ki, hogy Murdoch a szakma legnagyobb alakja és nem lenne helyes, ha valamilyen leckét próbálna adni neki...

Az év videója?  Nem tudom, de mindenképpen tanulságos ez a felvétel. Megéri az 50 percet.

Utóirat: Az FT.com "fizetős fal" mögé zárta a vitáról szóló összefoglalóját. Másodperceken belül tucatnyi másik helyet találtam, ahol a szöveges összefoglaló mellett elérhető a teljes videó is. Miért is jó ez az FT.com-nak?

"Journalism is Dead" - olvastam minap az egyik legismertebb újságírással foglalkozó webhely a Cyberjournalist.net tetején terpeszkedő szép nagy banneren. Ügyes. Mintha a válóperes ügyvéd hirdetné magát a házasságkötő teremben. Ritkán kattintok hirdetésekre, de ennek nem lehetett ellenállni.


A banner az OurBlook egyik belső oldalára vitt. Éppen oda, ahol a Future of Journalism (Az újságírás jövője) című  könyvüket blönyvüket ismertetik. (A blönyv kivételesen nem elütés. A blog és a book (könyv) szavak keresztezésével képzett "blook" önkényes magyarítása.)

Újabb ellentmondás: Az újságírás halálával riogató hirdetéssel szereznek közönséget az újságírás jövőjével foglalkozó kiadványhoz!

Ez persze csak marketing. Maga az OurBlook érdekes kezdeményezés, mert egy virtuális kiadó és bizonyos témák köré szervezett közösség, a közösségből kiemelkedő szakértők segítségével próbál új kiadói modellt kialakítani.

A Future of Journalism profi újságcsinálókkal és egyetemi oktatókkal készített interjúk alapján készült. Kitűnő ötletnek tartom, hogy valamennyi interjút teljes terjedelmében elérhetővé tették. (Hely van bőven.)

Az 54 oldalas könyv ugyan ingyen elérhető, viszont alaposan próbára teszi az olvasó idegeit borzasztó lapozható flash formátum. Letölthető változat nincs, nyomtatni csak nehézkesen és rettentő rossz minőségben lehet.

Némi vígaszt nyújthat az összefoglaló, ami 3 gyakorlatias lépésben taglalja a legfontosabbakat:

1. Csökkentsd radikálisan a költségeidet. Erre nem az újságírók kirúgása a legjobb megoldás. Érdemesebb inkább a nyomdán - papíron - terjesztésen spórolni. Élő példa a Christian Science Monitor, ami hétköznapokon már csak a weben működik, csak hétvégén jelenik meg nyomtatásban

2. Szakosodj. Országos hírekkel nehéz különlegesnek lenni. Válassz olyan szakterületet, amiben domináns, megkerülhetetlen vagy. Helyi hírszolgáltatóként király lehetsz.

3. Finanszírozás. Hát, ezt elég ügyesen elkenik, de a lényeg, hogy nincs egyetlen, egyedül üdvözítő módszer. Akad kiadvány, ahol működik az előfizetés, máshol a mikrofizetés is lehetséges. Az állami segítségnyújtás gondolatától sokakat kiver a víz.

Sajnos sokkal okosabb a könyv elolvasása után sem lettem, továbbra sem látom tisztábban az újságírás jövőjét. Ráadásul azt sem értem, milyen üzleti modell alapján működik ez az OurBlook.

Tegnap azt írtam, hogy átalakítási hullámot indíthat el az új CNN.com. Ma új külsővel jelent meg a FigyelőNet. (A kettő között persze nincs semmi összefüggés.)

Nincs könnyű helyzetben a FigyelőNet. Kiadóját, a Sanomát - ahogy a többi kiadót is - erősen megviselte a gazdasági válság , a webhely napi látogatottsága mérsékelt (< 40.000 UV), szakmai elismertsége sem túl nagy. (Ritkán szoktak az FN exkluzív értesüléseire hivatkozni.) A kiadó bevételi elvárásai ugyanakkor jelentősek, a lehetőségek (szerkesztőség, pénz, fejlesztés, marketing) viszont erősen korlátozottak. (Bár az okokról mindenki udvariasan hallgat, nyilván ez állhat a korábbi főszerkesztő Szabados Balázs néhány hónappal ezelőtti katapultálásának hátterében is.)

A vékony sugárban, lassacskán csordogáló információk előnye, hogy nem kell megbirkózni a nagy híroldalak "túl sok hír - túl kevés felület" dilemmájával. Számomra leginkább erről szól a FigyelőNet mostani átszervezése.


Talán az új logó a legjobb az egészben. Egyszerű, modern, végre nem lehet összekeverni a Fedél Nélkül logójával. (Tudom, az új logó is hasonlít erre-arra, de tudomásul kell venni, hogy új kétbetűs logót már nem lehet kitalálni.)

Zavarba ejtő a kettős szlogen. ("Tények és vélemények. Figyelünk a különbségre.")  Nem tudták dönteni? Tévedésből marad kettő? Az olvasóknak kell választaniuk?

Egyszerűsödött a főmenü. Az előző elég csúnya,  fekete-szürke, kétsoros volt. Az új, egysoros menü a hagyományos rovatneveket tartalmazza. (Csak azt nem értem, a Kultúra miért lett Kultúr?) Semmi lenyíló, legördülő, menü és egyéb úri huncutság. (A rovatoldalakon azért megjelennek almenük.)   A menü soványításával eltűnt a Közösség és a Tudósít menüpont is. Kicsit jobban jártak a blogok, hiszen a menüsáv jobb sarkában kaptak egy külön menüpontot, a jobb hasábban pedig - persze csak a a hajtás alatt -  egy a friss bejegyzéseket kiemelő dobozt.

Maga a nyitóoldal szépen tördelt, könnyen átlátható, a másutt már jól bevált megoldásokra épít.
Ami viszont azonnal feltűnik, hogy a nyitóoldalon a friss anyagok között nyoma sincs videóknak és publicisztikáknak, saját blogoknak. (Néhány videó és képgaléria a jobb hasábban, elkülönítve árválkodik.). Az ok nyilván az, hogy nincs rá pénz/ember.

Nyitóoldalon kevés a reklám. Bízom benne, hogy ez bölcs, tudatos döntés, nem pedig a kevés hirdető miatt van így. (Sajnos az utóbbira utal a belső oldalakon felbukkanó, az fn.hu-t reklámozó hirdetés.)  Zavarba ejtő az oldalak tetején  a logóval egy sorban található "Akció" gomb. A kattintás után megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy a Sanoma vegyeskereskedés működtetésével próbálja növelni bevételeit. Biztos, hogy erre kell haladnia egy gazdasági kiadványnak?

A rovatoldalak ugyanarra a sémára épülnek, mint a nyitóoldal. Takarékos megoldás, de csökkenti a szerkesztők lehetőségeit. (A kis szerkesztői létszám mellett ez inkább erény, mint hiba.)

A cikkoldalak finoman szólva puritánok, erősebben fogalmazva fapadosak. A véletlenszerűen, különböző rovatokból végigkattintott 15 cikkben egyáltalán nincsenek linkek, ahogy a cikkek alatt/mellett sem találtam kapcsolódó (saját) cikkeket. (Azt már talán említeni is felesleges, hogy "külső" cikkekre, blogokra mutató, kapcsolódó linkek sincsenek.)
A cikkekhez hozzászólni nem lehet.

Csak remélni tudom, hogy az új fn.hu még nem befejezett, csak a hiányzó funkciók még nem készültek el. A Sanoma Újmédia-divíziónál sok kitűnő szakember dolgozik, akik nyilván jól tudják, hogy ez így nem működik. Ha kevés is az önálló tartalom, azt el kell adni, "forgalomba kell hozni". Erre néhány "közösségi gomb" nem elegendő.

 Jelen állapotában az fn.hu-nak nincs esélye a dobogós helyezésre. Hosszú távon talán a túlélésre sem.

David Montgomery, a Hollandiában, Norvégiában, Dániában és Lengyelországban 300 lapot kiadó és 200 online újságot működtető Mecom vezérigazgatója az Association of Online Publishers legutóbbi csúcstalálkozóján a szokásos udvarias semmitmondás helyett elég rendesen sokkolta  közönségét.

"A főszerkesztői pozíció napjai meg vannak számlálva. Néhány évvel ezelőtt azt mondtam, hogy az olvasószerkesztők ideje lejárt. Most a főszerkesztőkről mondom ugyanezt. Természetesen szükség van ezekre a készségekre, de ennek most egy, az üzlethez közelebb álló tudás részeként kell megjelennie.

Úgy látom, hogy nagyon rövid időn belül a főszerkesztők helyére olyan tartalomigazgatók kerülnek, akiknek a fő feladata az lesz, hogy sok forrásból összegyűjtsék az anyagot, illetve hogy ebből nem egyetlen újságot, hanem különböző termékeket állítsanak elő.

A munkakör változik, a feladatoknak is változniuk kell, a tevékenység egyre inkább elüzletiesedik.
A napilapoknál megszokott határvonalak az online médiában nem léteznek. A hagyományos szerkesztőségi szerepköröktől úgy szabadulunk meg a leggyorsabban, ha felgyorsítjuk az online kiadványok fejlesztését."

(Ha ennél is több ostorozásra vágysz, olvasd el a Press Gazette teljes  cikkét!

Majdnem kiesett a pirítós a kezemből, amikor  ma reggel, néhány perccel 1/4 7 előtt Rábai Balázs a Kossuth Krónika  MR1 180 perc című hírműsorában felkonferálta a bloggerek és a reklámok viszonyával foglalkozó blokkot. Nagyjából öt év kellett hozzá, hogy a blogok a kuriózumokkal (és a devianciákkal) foglalkozó  szekcióból felkerüljenek az "igazi" hírek közé.

Mielőtt elkezdenénk szemünk sarkából a meghatódottság könnyeit dörzsölni gyorsan elmondanám, hogy a rövid összeállításban azért az "internetes naplókat" emlegették, amikben arról írnak, mit reggeliztek, miket főznek, hogyan sportolnak a naplóírók. Tudom, nem kell a szerkesztőnek feltétlenül tudnia arról, hogy számos Nobel-díjas tudós, Pulitzer-díjas író, vezető politikus, cégvezér és más "elismert" ember is blogol, örüljünk, hogy nagyjából belőtte a témát. Felmerül viszont a gyanú: a ennyire nincs képben, hogyan képes értelmes kérdéseket megfogalmazni a bloggerek és a reklámok viszonyáról?

Ha követed a hazai szakmai híreket, már nyilván rájöttél, hogy a Karma Média kutatási anyaga ihlette meg a 180 perc munkatársát. A karmások profik, tudják hogyan kell üzeneteiket bejuttatni a médiába. Arra, hogy a hagyományos média munkatársai a közösségi médián lógva (is) tájékozódjanak, még várni kell. Talán már nem újabb 5 évet.)

Évek óta olvashatjuk, hogy a jövő a helyi híreké. Az elv szép, a gyakorlati megvalósítás útja rögös. A helyi médiához helyi hírek kellenek, ezek írásához, szerkesztéséhez pedig helyi emberek. És persze pénz a kifizetésükhöz.  (Helyi híreket nem lehet kilóra venni a hírügynökségektől.)

A helyi hírek paradoxona, hogy az embereket a közvetlenül őket érintő, leginkább a legszűkebb környezetükre vonatkozó információk érdeklik, miközben éppen az ilyen anyagok előállítása a legmacerásabb.

Léteznek persze "takarékos" megoldások is. Idehaza valamennyi "vidéki" online újságot működtető kiadó ugyanazt a modellt alkalmazza: Sok "központi" (valamennyi kiadványnál azonos) tartalom fűszerezve némi helyi információval. (A "helyi információ" fogalma itt elég tág, bőven belefér a bulifotó, vagy "a nap csaja" A központi-helyi anyag közötti egyensúlyozás kényes, hiszen ettől függ mennyit visz el a bevételből a tartalomgyártás.)

Az elmúlt évek nagy reménysége, a helyi közösségi újságírás a legtöbb helyen kudarcot vallott: Az így összegyűjtött tartalom általában hézagos, ingadozó színvonalú,  és nem elég vonzó a közönség számára.

Mindezek után érthető, hogy sokan felkapták a fejüket a Guardian hirdetésére: 2010-ben induló Guardian Local projektjükhöz helyi bloggereket keresnek. A próbaüzem egyelőre három városra (Leeds, Cardiff, Edinburgh) terjed ki, a bloggerek 12 hónapos szerződést kapnak.  Jártasság a szövegírásban, videózásban, fotózásban, erős helyi ismeretek, újságírói tapasztalat előny, de nem alapfeltétel...

Érdekes, hogy miközben a legtöbb online újság továbbra sem várja el munkatársaitól a multimédiás jártasságot, a szerződéses bloggerek esetében ez természetes alapkövetelmény. Várható, hogy a meghirdetett helyekre rengeteg jelntkező lesz - köztük sok korábban állását vesztett újságíró is.

A hirdetésben nem szerepel, mennyit fizetnek majd a bloggereknek, kiderül viszont, hogy onnan dolgoznak, ahonnan tudnak/akarnak (nincs iroda, asztal, kávéfőző) és annyit, amennyit csak bírnak. Ha sikeres lesz a Guardian Local, nehéz helyzetbe kerülnek a még megmaradt hagyományos tudósítók.

Tulajdonképpen nem értem, hogy van a HVG-nek (főbérlőm apukája/anyukája) minden évben kerek évfordulója, de nem is kell ezt feltétlenül értenem.
A mostani, 30-as alkalmából egy vadonatúj főszerkesztő mellett megajándékozták magukat egy filmmel is, aminek néhány részletét közszemlére is tették
Köztudottan szerény gyerekek, akik szerették volna elkerülni azt a látszatot, hogy a Médiablogon (gyermekük albérlője) ünnepeltetik magukat, ha nincs a szemfüles Comment:com, talán ki sem derül az egész:

Ne kérdezd, mikor, hol lesz látható a teljes film, semmit sem tudok.

A Times szerint a CBS hamarosan bejelenti, hogy a jövőben együttműködik a GlobalPost.com külpolitikai hírszolgáltatóval.

A CBS a világ egyik legnagyobb tévétársasága (és minden egyéb, ami mindezzel együtt jár). A GlobalPost.com az év elején indult vállalkozás. (Januárban részletsebben is írtam róla.)

A GlobalPost nem drága "belsős" emberekkel, dolgozik, viszont aki jó, azt képes eladni. Az újságírók számára ez egyrészt jó adag  bizonytalanságot, másrészt állandó készenlétet jelent.

A GlobalPost kevésbé sérülékeny, mint a hagyományos médiacégek, mert három lábon áll: 1) Szolgáltatásai jelentős része előfizetéshez kötött. (A hozzáféréshez szükséges "Passport" évi 104 dollárba kerül). 2) Már az induláskor is számítottak az olyan partneri együttműködésekre, amilyet most a CBS-szel kötnek 3) valami csurran-cseppen a hirdetésekből is.

A másik oldalról nézve messze nem ilyen vidám a dolog. A GlobalPost-tal való együttműködés nyilván azt (is) jelenti, hogy megszabadulnak saját tudósítóik egy részétől is. Ha jól megy a bolt, a GlobalPost tudósítói eljutnak minden fontos helyre, kevesebb lesz a fehér folt, viszont ahogy mások is rákapnak az új lehetőségre, kevesebb lesz az eltérő nézőpont, egyéni hang, egységesedik a külpolitikai újságírás.

Biztos, hogy ezt akarjuk?

Az elmúlt hetekben többször is nekiveselkedtem, hogy írjak az Internet Manifesto című képződményről. A német újságírók és internetes szakemberek által megfogalmazott kiáltvány a szerzők szándékai szerint azt foglalja össze, hogyan is működik ma az újságírás. Szerintem az vele a baj, hogy a 17 pont a "bennfentesek" számára túlságosan evidens, a "kívülállók" számára pedig rettentően általános.

Sokkal érdekesebb a 10.000words.net 10 kellemetlen igazsága. Csak a címeket sorolom fel (szerintem az is bőven elég). A részletekért olvasd el az eredeti bejegyzést.

1. Az eladható sztorik kerülnek a kiadványokba
2. Sok anyagot egyáltalán nem szerkesztenek
3. Sok a hírügynökségektől származó anyag
4. Egyes újságírók nem az olvasók figyelmére, hanem a különböző díjakra hajtanak
5. Az újságírók is elfogultak
6. Egyes újságírók a Wikipédiára támaszkodva dolgoznak
7. A nagy összeesküvés nem létezik
8. Sok újságírónak van valamilyen mellékállása
9. A szórakoztató anyagok a menők
10. Senki nem tudja a választ a szakma problémáira

Hát, nem is tudom. Eléggé lehangoló. Minek is féltjük mi annyira a kihalástól ezt a fajta újságírást?

Gyerekkoromban mindig azt láttam, hogy szüleim az újságokat bújják. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy valami fontos, érdekes van bennük. Gimnazista koromban néha megpróbáltam beleolvasni egyik, vagy másik cikkbe, de mindig úgy éreztem, mintha az utolsó néhány percben próbálnék becsatlakozni egy film nézésébe. Nem tudom ki kicsoda,  miről szól a történet. (Azt a csekélységet most nem említem, hogy akkoriban a profik leginkább a sorok közül olvasták ki a fontos információkat.)

Nagyon megörültem, amikor a miénktől teljesen eltérő sajtón szocializálódott Matt Thompson ugyanerről a problémáról panaszkodott.

Ahhoz, hogy követni tudd a híreket, jelentős mennyiségű friss- és háttérinformációt kell tárolnod, folyamatosan előhívnod, mozgatnod. A legnagyobb erőfeszítésre nyilván az elején, a hírfogyasztók közé való belépéskor van szükség. Sokan erre nem hajlandók, ezért inkább a bonyolult politika helyett az azonnal fogyasztható bűnügyeket, pletykákat választják.

A nyomtatott napilapok nem képesek egy folyamatosan karbantartott, bármikor elérhető háttér nyújtására. Az online médiában néha felbukkannak egy-egy témához tartozó "dossziék", de ezek többnyire a témához tartozó cikkek összefogására szolgálnak. (Ez is fontos.)

Az elmúlt években egy sajátos médiaszereplő, a Wikipedia nyújtott több fontos eseményhez, történéshez is folyamatosan frissülő hátteret. Ez azonban csak a legnagyobb visszhangot kiváltó események esetében működik, a helyi ügyek így nem dolgozhatók fel.

Vegyük például a Zuschlag-ügyet? Mit ér meg belőle az az olvasó, aki most kezdi el követni a történetet? Nem sokat. Hajlandó lesz komolyabb kutatómunkát végezni, hogy megértse az előzményt? Nem valószínű. Inkább elolvasná a valamennyi Zuschlag-cikkből elérhető összefoglalót, ahol megismerné az egész történetet, a legfontosabb szereplőket, innen elérné a korábban (más kiadványokban is) megjelent fontosabb híreket.

Egy ilyen háttéranyag összeállítása természetesen némi munkával jár. Ráadásul nem egy, hanem több tucatnyi olyan téma van, amit követni kellene. Sok munka - sok pénz. Megtérül ez a befektetés? Úgy látszik, egyelőre kevesen hisznek benne.

Miközben mi itt arra várunk, hogy nyilvánosságra kerüljön az állami, önkormányzati, alapítványi tulajdonú cégek vezetőinek fizetése, a WaPo összedobott egy honlapot, ahol megismerhetjük azokat az embereket, akik az amerikai kormányzati rendszert működtetik.

Persze nem a miniszterek hivatalos, fényesre szidolozott életrajzait gyűjtötték itt össze. Azok a megfelelő helyen régóta elérhetők. A WhoRunsGov listáján a törvényhozók, szakértők, lobbisták és más háttéremberek szerepelnek.

A WhoRunsGov alapadatait a szerkesztőség töltötte fel, de azokat az olvasók ("ellenőrzött Wiki" üzemmódban) szerkeszthetik, kiegészíthetik.

Készül már a Who Ruins Gov 2.0 is, vagyis az a webhely, ami kormányzati tech gurukat mutatja be.

Azt hiszem, fizetési és a végkielégítési listák közreadása után nálunk is lenne még mit  átláthatóbbá tenni.

Sajnálom, de nekem a "cross-" dolgokról először mindig a "crossover music" ugrik be, illetve azok a zenészek, akik sem a klasszikus, sem pedig a könnyebb műfajban nem tudnak érvényesülni, ezért valahol félúton próbálkoznak.

A Cross Média Újságírás persze valami más. Hogy mi, arról a Budapesti Kommunikációs Főiskola honlapján olvashatunk:

"A Crossmédia újságírás azt jelenti, hogy az újságíró egynél több platformra, vagyis egynél több felületre készíti el ugyanazt a tartalmat. Ehhez több médium (platform) sajátszerűségeivel is tisztában kell lennie, és képesnek kell lennie arra is, hogy egyszerre több médiumban gondolkodjon.

A Crossmédia újságírás oktatásának alapja a multimédia-oktatás. Az újságírók a crossmédia-szerkesztőségekben egyszerre több médiumban is fejlesztenek egyetlen információból tartalmakat (print-, web-, tv-, rádió- és mobilplatformra) Ugyanaz a szerkesztő ugyanazon a napon ugyanazzal az információval többször és több szinten is találkozhat."

Ha még ennyi magyarázat sem elég, nézd meg Rétfalvi Györgyi és Gayer Zoltán röpke videóját.

Arról persze lehet vitatkozni, hogy egy újságírónak kell-e tudni minden platformon publikálni, az viszont egészen biztos, hogy legalább értenie kell(ene) valamennyi platform sajátosságait.

(Disclaimer: Én is ott vagyok a crossmédia-oktatók listáján, de ez ne rettentsen el senkit sem a jelentkezéstől!)

 A napokban egy linket követve kerültem a muosz.hu Szabadúszók névjegyzéke – a lista napról napra bővül című oldalára.

Az oldalon egyelőre valóban csak egy lista olvasható, a rövid bevezető a későbbiekre egy igazi, használható adatbázist ígér.
Az ötlet jó, tetszik, hogy nem csak a MÚOSZ tagjai jelentkezhetnek. Nem értem  viszont, hogy ez miért emailben történik egy online űrlapon keresztül miért nem azonnal az adatbázisba kerülnek az adatok?

Jó lesz majd, ha egyszer név, lakhely, nyelvismeret, szakértelem stb. szerint lehet majd újságírót keresni. Sőt, lelki szemeim előtt már megjelennek a szabadúszó újságírók profiloldalai is, ahonnan elérhetők legjobb írásaik, műsoraik is.

Most már csak egyetlen kérdés gyötör: Kik használnának egy ilyen adatbázist? Valószínű, hogy leginkább az ismerősök, kollégák, rokonok, barátok. Legkevésbé a szabadúszókat kereső szerkesztők. A szerkesztőségekbe ugyanis leginkább személyes ajánlás útján kerültek be az emberek. Ezt a gyakorlatot nehezen tudná bármilyen adatbázis is felülírni.

Miközben ezen morfondírozok, rápillantok a cikk fejlécére: A cikk publikálásának ideje: 2009. március 7. A legutolsó frissítés 2009. március 10. Eddig tartott a lendület?

 1. Az újságok NEM követnek el óriási hibát, amikor ingyen adják  tartalmat. Pillants csak az internetre. A pornón és a randioldalakon kívül minden ingyenes.
1. Újságok nem tett egy hatalmas hibát azzal, hogy a tartalom el ingyen. Duh, nézd meg az interneten. Minden, kivéve a pornó és a társkereső szolgáltatás ingyenes.

2. Újságírás lehet tenni, és jól teljesített, anélkül, újságok. Semmi baj, ha szereti a napilapok, de azért tényleg drága a termelés és a közönség is hagyják őket, mint a hirdetők, így nem segít sokat tart beszélni újságok.

3. Újságírás költségek egy csomó pénzt csinálni (és különösen, ha kész is), mert ahhoz külön ember. Tehát nem tudjuk állítani, hogy a munka már más ingyen. Nem fog.

4. Polgárok és az amatőrök és a jó szándékú visszásságokat feltárók, stb, stb, néha csodálatos cselekmények elkövetésére újságírás. Mindez azonban nem teszi meg megbízhatóan, nap mint nap, és még nem elég nekik a kamat, szabad idő, és a jóakarat, hogy tegyen meg mindent az újságírók már ennek körülbelül 400 év.

5. Újságban volt egy szép vállalkozás. A kiadók teheti a terméket esztelenül olcsó (emlékszik a penny press), és a reklámozás fedezné a költségeket, plusz fantasztikus termelnek nyereséget. Ez azonban nyilvánvalóan vége. It's done. Ez működött a hosszú ideje, de most, mint a transz-atlanti szabadidős utazás nagy személyszállító hajók, akkor soha nem fog újra dolgozni.

6. Senki nem megy ma az egyik helyszínen az interneten keresztül a megbízható információforrás. Az emberek nem is megy, hogy öt vagy hat. Mindenki megy, több száz - több. Előfizetés rendszer tehát nem működőképes. (Update: Sokan az egész világon nincs online. Tudom. Sok ember írástudatlan és nem olvasott újságot. Menjünk tovább.)

7. A jövő generációi nem olvas újságot. Folyton.

8. Újságírás alapvető fontosságú a demokratikus kormányzati rendszer, mert nem független busybodies (igen, újságírók) ragasztás orra be mindent, a kormányok és a nagyvállalatok is csalnak, elnyomják, és az emberek éhen. (Nobel-díjas Amartya Sen híres mondása még soha nem volt éhínség, amely egy demokratikus országban, mert a hírek élelmiszerhiány vagy forgalmazási kudarc nem lehet rejtett és elfojtott.)

9. Az üzleti modell fenntartására újságírás a 21. században még nem láttam még.

10. Újság cégek, különösen, úgy tűnik, nem valószínű, hogy lángol az ösvény felé egy életképes üzleti modellt újságírást.

Mozgóképes reklámot láthatnak majd az Entertainment Weekly olvasói a következő lapszámban. A szenzációs hírt az MTI augusztus 21-én dobta be a hosszú hétvége média-állóvizébe, ami azután egészen tegnapig fodrozódott. (Leírom magyarul is: Voltak, akik még tegnap is ezen a híren rágódtak. Leginkább persze azok a szerencsések, akik a hétvégén nem dolgoztak, ezért csak hétfőn futották át a "friss" hírtermést.)

Persze valóban érdekes, hogy egy magazinba kis képernyőt építenek és azon előzeteseket és reklámokat futtatnak. Érdekes, mint az éneklő majom, de azért zenei élményért továbbra is inkább valamelyik koncertterembe, vagy operaházba megyek.

Ha a mozgóképes újság célja, hogy "választ adjon a web kihívására", hogy saját pályáján verje meg a YouTube-ot, akkor sajnos csak azt mondhatom, hogy szánalmas ez a kísérlet. Nem hinném azonban, hogy erről lenne szó. Egyszerűen csak egy figyelemfelkeltő kampány ez, ahogy az volt az is, amikor tavaly a 75 éves Esquire ünnepi száma elektronikus (E Ink technológiával működő) címlappal jelent meg. A figyelem felkeltődött, a témával a CNET-től a Financial Times-ig mindenki foglalkozott, nyilván megtérül majd a befektetés.

Az EW egyébként csaknem 2 milliós példányszámmal fut, de csak egy részükben lesz mozgó reklám. Ennek költsége ugyanis példányonként néhány dolcsi. (Egy "normális" egész oldalas, színes hirdetés előállítási költsége ugyanitt 9 cent.)

Az EW persze jó "csatorna", itt valóban el lehet érni azokat, akiket érdekelnek a CBS új sorozatai (ezek előzetesei futnak majd a picurka képernyőn), de mindezt nyilván olcsóbban és hatékonyabban lejátszhatták volna a weben. Akkor persze nincs felhajtás, ingyenreklám. (Figyelem képes-hangos újságíról már senki sem fog írni!)

Nincs nekem semmi bajom az effajta játszadozással, legfeljebb attól félek, hogy a hírt olvasva egyes, még mindig a média 1.0-ban élő médiavezérek azt hiszik majd, itt a megoldás, erre kell menni. Nem várom el a Hírextrától, vagy a Női lapozótól, hogy értelmezzen egy ilyen hírt, viszon az Emasa, vagy a Kreatív megtehette volna. Lett volna rá idejük.

Ne gondold, hogy hogy csak a brit NLA próbálkozik a web megregulázásával. A világ egyik legnagyobb hírügynöksége, az amerikai Associated Press éppen most mesterkedik egy olyan rendszer (DRM) bevezetésén, aminek segítségével nem csak ellenőrizheti hírei felhasználását, de azonnal automatikus visszajelzést is kap az illegális megjelenésekről.

Új stratégiájával az AP reagálni próbál a piac változásaira. Szerintem rosszul.
A patinás hírügynökség egyébként sajátos modell szerint működik. Nem "közszolgálati médium" (mint például az MTI), nem üzleti vállalkozás, hanem amerikai újságok, tévé- és rádiótársaságok nonprofit szövetkezete. Az AP óriási hálózata információkat gyűjt, cikkekkel, fotókkal látja el a szövetkezeti tagságot (több ezer szerkesztőséget), közben anyagokat vesz át a tagoktól is.  Ezen kívül azért üzleti alapon kiszolgálják még a fél világot. Ez a modell kitűnően működött abban a világban, amikor az információhoz való hozzáférés bonyolult és drága volt. A bajok akkor kezdődtek, amikor nehezebbre fordult a vásárlók, a hagyományos média helyzete, mindezt pedig az internet, az ingyenes terjesztés és az alternatív hírforrások tették még bonyolultabbá.

Az elmúlt években egyre többen vitatják a hagyományos hírügynökségek létjogosultságát. Voltak, akik csak az elméleti fejtegetésekig jutottak, sokan viszont léptek is. Kifelé az AP előfizetői közül. Az AP erre hisztisen reagál, állandóan panaszkodik, hogy "egyesek sok pénzt keresnek mások főcímeiből és a kulcsszavak gyűjtögetéséből." Minden erejével megpróbálja fenntartani a XX. századot.

Az AP bejelentésére sokan reagáltak, sok okosságot összehordtak. A legérdekesebb mégis Chris Aheam, az AP legnagyobb versenytársa, a Thomson Reuters a média-elnökkének blogbejegyzése. Már a címe is sokat elárul: Why we believe in link economy (Miért hiszünk mi a link-gazdaságban).

Miért érdekes ez az írás? Mert nincs benne semmi új. Éppen arról szól, amiről a digitális médiával foglalkozó cikkek, tanulmányok könyvek írnak: A mai világban a kontextus, a más információkhoz való kapcsolódás legalább olyan fontos, mint maga a tartalom. Aki valamilyen információra hivatkozik, értéket teremt. Aki ezt a folyamatot gátolja, az online újságírás lényegét támadja.

Nyilván a Reuters sincs könnyű helyzetben.. Ennek ellenére nem régi dicsősége visszaállításával próbálkozik, hanem alkalmazkodik az új helyzethez. Intenzíven használja a közösségi médiát. Önkénteseket von be. Partnerségre lépett a Global Voices hálózattal...  Ha az AP harakirit hajt végre, a Reuters szívesen átveszi megmaradt ügyfeleit.

A melegben kissé összeaszott (pénteki) friss hír: Mégsem indít vasárnapi hetilapot a Népszabadság. Bevallom, nem különösebben lepett meg a bejelentés. Az lett volna a rendkívüli hír, ha közlik, hogy szeptembertől indul az új lap. A magyarázkodó Népszabadság Zrt. szerint " fél év alatt megváltoztak a piaci körülmények". Nyilván. A piaci  körülmények már csak ilyenek. Tudjuk, nyomtatott lapok egyre gyengébb eredményehez most még  hozzáadódott a válság hatása is. Egy 40.000-es példányszámú, kizárólag standokon terjesztett lap szép álom, de nem tudtak idejében tartalmat is álmodni hozzá. Olyan tartalmat, amire bukik a Népszabadság törzsközönsége. De kik is azok? A Népszabadságra évtizedek óta előfizető, nyugdíjasok és a baloldali-liberális értelmiség. Ami a nyugdíjasokat  illeti, ők már a folyamatosan dráguló lap árát is alig tudják kigazdálkodni. (A tehetősebb balos nyugdíjasaknak meg ott a 168 Óra.) Még nehezebb eset a ballib értelmiség, mivel ők az utóbbi években valahogy köddé váltak. (Persze, tudjuk, hogy a szavazó nem vész el csak átalakul, vagyis valahol ott vannak ők, de már nem a Népszabót olvassák.) Nem is kell tehát feltétlenül költséges közvélemény-kutatásokat végezni ahhoz, hogy megértsük, hova tűnt hirtelen a Népszabadság Hetilap korábban olyan szépen megálmodott olvasóközönsége.

Őszintén szólva nem hiszek az olyan kiadványokban, amiknek először a példányszámát, majd a hirdetési felületeit találják ki, azután kezdenek csak töprengeni azon, mi is legyen a tartalom. Szomorúnak tartom azt is, hogy a Népszabadság Zrt továbbra is a nyomtatott "termékekben" keresi a túlélési/kitörési lehetőségeket, közben a weben csak látszat-reformokat folytat. (A Népszabadság.hu - leánynevén NOL - megújulásának reklámozásába több energiát fektettek, mint a valóságos átalakításba.)

Mivel nem voltak különösebb illúzióim a "Heti Népszabadsággal" kapcsolatban, nem is volt most mit elveszítenem. Foglalkoztat viszont a főszerkesztői pályázatoz elnyert Martin József Péter és a fantomkiadványhoz csatlakozott Lőke András sorsa. MJP a Figyelő biztos (vagy csak kívülről biztosnak tűnő?) főszerkesztői pozícióját hagyta ott az "új kihívás" kedvéért. A váltás hátterét nem ismerem, de mintha a Sanoma nem lenne túlságosan vidám hely mostanában. (Elgondolkodtató például, hogy Szabados Balázs, az FN.hu korábbi főszerkesztője úgy állt fel a helyéről, hogy semmiféle "új kihívás" nem állt előtte.)

MJP-t csak felületesen ismerem, Lőke András viszont korábban komoly szerepet játszott az életemben. Régebben ő szerkesztette a HVG tematikus mellékleteit, ahova egy időben gyakran írtam. András régóta dolgozott a HVG-nél, de nem tartozott az "alapító atyák" közé. A lapnál évek alatt csak lassan araszolt előre, viszont még túl sok ideje van a nyugdíjig, nyilván ezért is állt be az ígéretes, de most mégis magzati állapotában elhalt hetilaplaphoz.

Nagy József a Zoom indulásakor tudta, mire számíthat. A 168 Óra korábbi "sztárriportere" úgy vállalta el a  Zoom főszerkesztését, hogy nem csak online tapasztalata, de különösebb webes affinitással sem rendelkezett, csak barátjában-megbízójában, Tarjányi Péterben reménykedhetett. Belebukott. Martin József Péter  és Lőke András viszont nem valami bizonytalan hátterű, zavaros vállalkozáshoz, hanem az egyik legismertebb hazai kiadóhoz szegődött el. Még egy nyilvános próbaszámig sem jutottak el. Ha ügyesen szerződtek, néhány hónapig nem lesznek anyagi gondjaik. Szakmai pályafutásuk folytatása most, a média lejtmenete idején erősen bizonytalan.

A "breaking news" magyarra lefordíthatatlan fogalom. Lehet persze "rendkívüli híreknek", "szenzációs híreknek" írni, de az igazság az, hogy itthon a híreknek ez a fajtája ismeretlen. A "breaking news" aranykora idején nálunk a Szabad Nép, majd a Népszabadság inkább a hírek késleltetésére, illtve elhallgatására specializálódott, a rendszerváltás után pedig inkább a német, mint az angolszász mintát próbáltuk követni.

Az újságírás nálunk egyébként is egyre inkább arról szól, hogy a "sajtómunkások" tömegesen megjelennek ezen, vagy azon az eseményen, amiről azután mindenki vérmérséklete szerint, de nagyjából egyszerre tudósít. (Aki meg nincs ott, szépen átveszi a többiek beszámolóját.)

Az elmúlt hetek legnagyobb hírét, Michael Jackson halálát egy (addig) szinte teljesen ismeretlen társaság,. a TMZ jelentette be elsőként. Nem csak a Nagy Médiát előzték meg, hanem Jackson halálát is. (Hivatalosan csak 6 perccel a halál hivatalos beállta előtt.) Beépített embereik voltak mindenütt, Jackson orvosai között, az UCLA klinikán...

Frederic Fillux szerint mindez nem véletlen. A több száz főt foglalkoztató, nagy szerkesztőségek már rég elvesztették rugalmasságukat, kezdeményezőkészségüket, leginkább csak rutinból dolgoznak. A 30 embert dolgoztató TMZ és a hozzá hasonló média-pitbullok kénytelenek gyorsak és rugalmasak lenni. (Tulajdonképpen ugyanúgy dolgoznak, mint a nagy lapok riporterei évtizedekkel ezelőtt.) Nincs más választásuk, csak ezekkel ez erőszakos, sokszor gusztustalan módszerekkel juthatnak friss húshoz információkhoz.

A másik "fenyegetés" a Twitter. A váratlan, előre tervezhetetlen eseményekről (természeti csapás, forradalom, baleset) rendre a Twitteren jelennek meg az első hírek, gyakran a hagyományos média is ezek alapján tudósít. Ezzel nem csak a hagyományos publikálási modell (a fontos anyagok visszatartása a reggeli lapba/az esti híradóba), de az eddigi webes gyakorlat is értelmét vesztette. Már nincs idő beküldeni az anyagot a szerkesztőségbe, hiszen a (gyakran civil) konkurencia a helyszínről "lövi" fel az anyagokat a Twitterre, a Twitpicre, vagy valamelyik livestream oldalra.

Be kell látni, hogy a hagyományos média a kapuőr, a központi hírelosztó, a megmondó szerep után elvesztette a "breaking news" monopóliumot is. Munkájuk persze így is marad bőven, de csak akkor, ha idejében átállnak az újfajta, az eddigitől jelentősen eltérő újságírásra.

A történet eleje egyszerű. David Carroll, a Sons of Maxwell együttes gitárosának hangszerét átszállás közben alaposan megrongálták a reptéri rakodók. Carroll annak rendje és módja szerint bejelentette a kárt a United Airlines légitársaságnál,ahol 9 hónap packázás után közölték vele, hogy a károkozást ugyan elismerik, de nincs rá mód, hogy azt jóvátegyék. Tévedtek. Carroll az őt utoljára elutasító "illetékesnek" megigérete, hogy három számban és az abból készült videókban dolgozza fel sérelmét. Az elsőt, az "United Breaks Guitars" című klip el is készült, Carroll július 6-án fel is tette azt a YouTube-ra.


Az első 48 órában több, mint 300 000 néző látta. A számláló most 2 227 348 -on áll.
A "United Breaks Guitars" keresésre a Google több, mint 3 millió találatot ad.(Természetesen Twitteren is szép a felhozatal.) Ezek után nem meglepő, hogy a sztori bekerült a CNN és a Fox News reggeli műsorába, a videót átvették a legfelkapottabb blogok is.

Idővel az United Airlines kommunikációs osztályán is feltűnt a felhajtás. Stilszerűen a Twitteren keresztül üzentek a felháborodott tömegeknek, hogy közvetlenül veszik fel a kapcsolatot a károsulttal. Carroll viszont nyilvános üzenetben válaszolt az ajánlatra. Ebben azt mondta, hogy már túl késő, nem fogadja el az ajánlatot, inkább  fordítsák a pénzt jótékony célra. Számomra nagyon szimpatikus módon Carroll nem próbálja egy kis gyalázkodással anyázással fenntartani az érdeklődést. Ellenkezőleg. Kijelentette, hogy "kicsit igazságtalan" volt a blogjában és a dalban is  szereplő Ms. Irvinggel, aki a "légitársaság kitűnő alkalmazottja" és annak "érdekeit szem előtt tartva" járt el. (Fair play díj jár a gitárosnak, vagy egy esetleges pert akar megelőzni?)

Régen panaszkodó leveleket lehetett küldeni a szerkesztőségeknek, majd várni hogy  "kiszerkesszék" a packázó céget, hivatalt. Később a "betelefonálós" rádió- és tévéműsorok jelentettek némi esélyt a nyomásgyakorlásra (és a bosszuállásra). A média itt is "kapuőr" szerepet játszott: a szerkesztők döntésén múlt, mi kerül az "olvasói levelek" oldalra, mit dolgoznak fel sajtát riportban, kit küldenek a szégyenpadra.

Nem állítom, hogy valamennyi hivatali packázás, bolti reklamáció, megrekedt ügy elintézhető a közösségi médián keresztül, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy ezen a területen is megszűnt a hivatásos média monopóliuma. (Gyorsan hozzáteszem, hogy ezen a területen is rossz helyzetben vagyunk: Kicsi ország - kicsi média - picike közösségi média: Nálunk még egy Steinway versenyzongora elejtésével is nehéz komoly hatást kiváltani.)

De tényleg megszűnt az a kapuőr szerep? Jó lenne ismerni a "United Breaks Guitars" videó terjedésének útjait, az egyes ágak hatékonyságát, azok sebességét. Egészen biztos, hogy nagyon megdobta a kilip nézettségét, mikor a sztori "feljutott" a hagyományos médiába (CNN, a Fox News, vagy a Times Laugh Lines blogja), de vajon mennyit értek volna ezek a médiamegjelenések a "félhagyományos média" (Boingboing.com, Reddit.com) és a "valódi" közösségi média sokszorozó hatása nélkül?

Én most nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Idővel nyilván tudományos vizsgálatok is feldolgozzák ezeket a történeteket. Addig csak azt állapíthatjuk meg, hogy a hagyományos és a közösséginek nevezett média olyan összjátéka alakult ki, ami nem szerepel (nem szerepelhet) azokban a tankönyvekben, amikből az egyetemen tanultál.

Miközben a hagyományos média hazai szereplőinek többsége még mindig azon őrlődik, mit is kezdjenek a blogokkal, vagy a hozzászólásokkal, a szakma élvonala már a Google Wave megjelenésére készül.

Előző bejegyzésemben arról írtam, hogy a lifestreaming, az időrendbe rakott dokumentumok sorozata a médiában csak ritkán, különleges esetekben alkalmazható. (Tulajdonképpen ilyen az Indexnél bevezetett, majd azóta többek által is átvett "percről percre" online "élő adás". Normális, csendes napokon nincs sok értelme, de választások, utcai zavargások, vagy tömegrendezvények (Sziget) esetén nagyon jól működik.)

Kevin Sablan, az Almighty Link blog szerzője szerint a legtöbb lifestreaming platfom eredeti formájában nem felel meg a média igényeinek, de némi fejlesztéssel, kiegészítéssel igen jól átalakíthatók és megszelídíthetők lennének . Ez lenne a stoystreaming.

A storystream főbb jellegzetességei:
 
Eseményközpontúság - Miközben egy közönséges lifestream középpontjában egyetlen személy áll, a lifestream az ő személyéhez kapcsolódó dokumentumokat gyűjti össze, addig a storystreamben több szereplő, történés és cselekmény bukkanhat fel. A storystreamnek nem egy személyt, hanem egy eseményt kell dokumentálnia.

Valósidejű kezelés -  A jó sztori nem tartalmazhat annyi zavaró dolgot, felesleges "zajt", mint egy szokásos lifestream. Eszköz kell tehát a szerkesztő kezébe, hogy menet közben irthassa ezeket.

Integráció - Egy storystream ritkán áll meg önmagában, inkább beépül más, az adott témával, eseménnyel foglalkozó anyagok közé. Az egyszerű, gyors beépíthetőség, feldolgozhatóság tehát alapkövetelmény.

Az alapelvtől továbblépve Sablan elkészítette egy lehetséges "stream management" (vagyis a közösségi médiából befolyó információkat kezelő) rendszer első vázlatát. Ez tulajdonképpen nem sokban különbözik egy konzervgyári futószalagtól. A beözönlő gyümölcsöket/információkat a rendszer segítségével a szerkesztő szűri, a hibásat kidobálja, a maradékot osztályozza, míg végül a legértékesebbek bekerülnek az üvegekbe kikerülnek a weboldalra.

Így, leírva ez nagyon egyszerűen hangzik, a mai szerkesztőségek napi gyakorlata azonban igen távol áll ettől. Nyilván ezért is keltette fel sokak érdeklődését, amikor a NY Times május végén  bejelentette, hogy Jennifer Preston személyében közösségi szerkesztőt jelentett be.

A bejelentés sokak érdeklődését felkeltette. Az azóta uralkodó csend többeket elgondolkodtatott.

"Vajon a hírek önmagukban is léteznek, vagy csak attól lesznek, hogy közreadják őket az újságírók?"

"Lehet-e üzletről (news business) beszélni ott, ahol éppen a hírforrás nem kap semmiféle ellenszolgáltatást? (A hírek mindig  ingyenesek, a tudósításért kell fizetni.)"

Jeff Jarvis Journalistic narcissism című írásával ismét sokak lelkébe belegyalogolt. Egyre gyakrabban hangoztatott meggyőződése szerint a hírek az újságírók nélkül is léteznek. Ennek megfelelően a napilapok válságát nem szabad a hírszolgáltatás válságával, vagy a nyilvánosság halálával összemosni.

Az írás egyik elrettentő példája a NY Times szerkesztőségi üléséről szóló patetikus beszámoló, ami arról szól, hogy 18 szerkesztő (11 férfi és 7 nő) "eldönti, mi a fontos a világban".

Jarvis, aki maga is abban a rendszerben nőtt fel, ahol az újságírók egyik legfontosabb feladata annak eldöntése, minek van "hírértéke" ("news judgment") most azt állítja, hogy mindez mára teljesen értelmét vesztette. Ha az újságírók alól (mögül) kikerül a korábban monopóliumot biztosító gépezet, azonnal láthatóvá válik a túlméretezett mellény.

Olvasd el Jarvis bejegyzését, az eddig született 78 hozzászólást, vagy kövesd a Twitteren a bejegyzés által keltett hullámokat.

"Úgy tudjuk: az új székháznak azt az épületblokkját, amelyben a 3-as és a 4-es stúdió is található - ezeket szánták a hír- és háttérműsoroknak, és itt van a hírszoba, az úgynevezett newsroom is - még nem vette át a televízió a beruházótól." . olvashattuk a tegnapi Népszabadságban.

Nem az a baj, hogy a cikk szerzője, Pintér Attila nem tudja, hogy a newsroom magyar megfelelője a hírszerkesztőség, hanem hogy ez a "hírszoba" gond nélkül átment az egész szerkesztőségi láncon. Nem szúrt szemet a rovatvezetőnek, az olvasószerkesztőnek és a lapot átnéző többi szakembernek sem. (Pintér egyébként korrekt volt, neki is furcsának tűnhetett a hírszoba, így kerülhetett mellé az értelmezés: "az úgynevezett newsroom". A lap törzsolvasói is nyilván az angol nyelvű szakirodalmat forgatják, nekik is jobban beugrik így.

Kíváncsi vagyok, hogyan fordítanák le a Népszabadságnál a "fact checking" kifejezést.
(A "anchor" fordítását már ismerjük korábbról.)

Már régen elmúlt az az idő, amikor hasra estünk attól, ha egy online újságban, vagy egy céges weboldalon szakmai blog bukkant fel. A blog-szekció ma ugyanúgy kötelező része az online újságoknak, mint a belpolitikai-, vagy a sportoldal. Csak nem nálunk.

Itthon évek óta folyik az óvatos totojázás a blogokkal. (Ha nincs a Blogoló Miniszterelnök, sok újságíró talán még ma sem tudná, mi is az a blog.)

A Népszabadság Online ugyan már az ősidőkben elkezdett maga körül egy blogfarmot építeni, de csak egy szerény háztáji sikeredett belőle. (A nyomtatott lapban a vélemény oldalon megjelenő Blogkóstoló - jaj, de béna cím- nem pótolja az online lap szerkesztett tartalmába integrált blogokat.

A hvg.hu (főbérlőm) már az ősidőkben nyitott a blogok felé, de helyzeti előnyét (számomra ismeretlen okból) nem használta ki. A hvg.hu szerkesztőségi blogja ugyan "megelőzte korát", a Médiablog is még a nagy blogdömping előtt indult, de azok az erős, karakteres tematikus blogok, amik az Economist.com-tól a Businesswwk.com-ig valamennyi hetilap weboldalának természetes részét képezik, a hvg.hu-ról továbbra is hiányoznak. (Az elmúlt években született ugyan néhány kistesó, de ezek szinte titokban maradtak. - A legfrissebbet, a Sorkövetőt például én is csak most vettem észre.)

A FigyelőNet nem siette al a blogolást. Ha már kivárt, tanulhatott volna mások tapasztalataiból. Nem tette. Először nyitott blogfarmmal próbálkozott, csak a kétes színvonallal való szembesülés után váltott át zárt (meghívásos) rendszere. A blogokat most sem teszik a kirakatba, azok a címlapról csak két további kattintással (Címlap > Közösség > Blogok) érhetők el. Az itt található tematikus blogok nem rosszak, de stílusuk "változó", témájuk esetleges, nem fedik le azt területet, amit egy közéleti-gazdasági laptól elvárnánk. (Nem kellene feltalálni a spanyolviaszt, elég csak megnézni az "ismert" (külföldi) lapok blogkínálatát!

A VG.hu-n a 2005. őszi átalakulásakor jelentek meg a blogok. Elkülönített blogok ("blog-gettó"), béna blogmotor és sablon, kontrollálatlan tartalom, kevés bejegyzés - sok romboló "hozzászólás" (troll). Tragédia. Az akkoriban lényegében egyszemélyes cirkuszként működő VG.hu-t túlságosan leköthette a napi működtetés, időbe tellett, mire ezt a csődtömeget eltakarították.

Néhány hete valamiért a VG.hu blogoldalára vetődtem. Kiderült, hogy a korábbi blogtapasztalatok kiheverése után (időbe telhetett) újabban ők is inkább meghívásos blogokkal próbálkoznak. A nyolc blog által lefedett terület kevésbé esetleges és messze nem olyan lyukacsos, mint az FN.hu-nál, a legfrissebb bejegyzések a VG.hu címlapján is megjelennek. A blogok többségét egyetemi szakemberek írják. A tartalom nincs is baj, a szövegek azonban többnyire olyan szárazak, hogy akár egy egyetemi jegyzetben is megjelenhetnének.

Néhány hete itt bukkant fel Anders Jensen blogja. Jensen a Pannon vezérigazgatója. A világ egy jelentős részén egyáltalán nem meglepő, ha egy ismert cég vezetője blogot ír. Néhány példa: Jonathan Schwartz - Sun Microsystems, Craig Newmark - Craigslist, John Dragoon - Novell - hogy csak a legismertebbeket említsem.) Mifelénk viszont nem olvashatod Demján Sándor, Csányi Sándor, vagy Beck György blogbejegyzéseit. Az első magyar blogoló vezérigazgató a svéd Anders Jensen.

Először némi fenntartással fogadtam a blogot, arra gyanakodtam, hogy nyilván a cég kommunikációs osztálya írja. Néhány bejegyzés elolvasása után azonban látom, hogy nem ők blogoknak. Ahhoz túl jó. (Nem tudom miért, de úgy érzem, mintha az eredeti, angol szöveg gördülékenyebb lenne, mint a magyar fordítás.) Természetesen nem a Pannonról, hanem leginkább a "mobil kultúráról" szólnak a bejegyzések. Itt-ott finoman felbukkannak személyes szálak és kis "sztorik" is. (Nincs viszont "oldalirányú mozgás", nincsenek kifelé mutató linkek. Talán idővel ezek is felbukkannak.)

Jensen blogjának örülök, de összességében a blogkörkép elég lehangoló, lemaradásunk jelentős. Persze nem csak a blogok hiánya a gond, hanem inkább görcsös ragaszkodás a hagyományos, "képernyőre ragasztott" újságokhoz.  A legszomorúbb a mindenütt érződő iszonyatos óvatosság. A kezdeményezőképesség, a kockázatvállalás, a kreativitás teljes hiánya. Tudom, mindenhol kevés az ember, szoros a költségvetés, "hozni kell a számokat". Ugyanakkor jól látszik, hogy friss, új megoldások, nyitás, megújulás nélkül nem lehet új olvasókat szerezni, de még a régieket is egyre nehezebb megtartani. Kíváncsi vagyok, ki lesz az első, aki elszánja magát valamilyen komoly lépésre.

--------------
Két bejegyzés között kövess a Twitteren (is)
Linkek, hírek, ajánlatok.
442 ember nem tévedhet! (nagyot)

A hagyományos média mostanában imádja a közösségi médiát és különösen a Twittert. Talán a bűntudat az oka. Sokan azzal vádolják - itt leginkább a CNN-ről van szó -, hogy lemaradt az iráni eseményekről. (Még a szenzációhajhásznak semmiképpen sem nevezhető Economist is megeresztett egy a témával foglalkozó írást. (Twitter 1, CNN 0 című írást.)

Tudjuk, Iránban üldözik az újságírókat, ellehetetlenítik a külföldi tudósítók munkáját, viszont nem tudják teljesen blokkolni az internetet. Dőlnek a helyi tweetek, egymás után kerülnek ki a YouTube-ra a helyszíni felvételek. (A You Tube nagyvonalúan engedélyezte a szokásosnál sokkolóbb felvételek kirakását is. Igazán rendesek.)

A média józanabbik része azért figyelmeztet rá, hogy szó sincs "Twitter-forradalomról", a megmozdulások legnagyobb részét nem a közösségi oldalakon szervezik és valójában csak egy maroknyi ember közvetít a helyszínről hasznos információkat. (Azt sem árt tudni, hogy Iránban továbbra sem az angol, hanem a perzsa a hivatalos nyelv, angolul kevesen beszélnek .)

A Twitter keresőjében az #iran, vagy az #iranelection kulcsszóra keresve azonnal látszik, hogy elég rossz az S/N, vagyis az inforáció/zaj arány. Nagyon rutinosnak (és türelmesnek) kell lennie annak, aki a rengeteg találatból ki akarja válogatni a közvetlenül Iránból, valóban első kézből származó információkat. Rengeteg az ismétlés, a találgatás, a tévedés, de egyesek szerint sok a szándékosan félrevezető információ is. Nagyon nehéz helyzetben van, aki úgy dönt, hogy a CNN, vagy a BBC helyett a Twittert választja egyedüli információforrásnak.

Ugyanakkor be kell látni, higy a  hagyományos médiában komoly lyukak keletkeztek. Még az egyébként fürge CNN is lemaradt az események elejéről, egyes tudósítókat kiutasítottak, mások a helyszínen vannak, de nem mindig ott, ahol kellene... A lyukakat a közösségi média részben be tudná tölteni, ha ki lehetne szűrni a hasznos információkat a zajból. Olyan berendezés már született, ami a régi hanglemezekből és filmekből szinte tökéletesen zajtalanítja, de nincs olyan gép, program, ami ezt a hírekkel is meg tudná tenni.

A helyzetet néhány, a közösségi médiában is otthonosan mozgó újságíró (vagy az újságírásban is otthonosan mozgó blogger?) oldotta meg.  A legismertebb közülük Andrew Sullivan, aki az elsők között bizonyította be, hogy a politikai blogoknak helye van a hagyományos online médiában is.

The Daily Dish című blogjában Sullivan sokféle forrásból származó információt hoz össze. Természetesen nem egyszerű felsorolásról van szó, ezek az információdarabkák Sullivannak köszönhetően egy nagy egésszé állnak össze. (Maga Sullivan egyébkét nem tweetel, vagy ha igen nem saját nevén. Az @andrewsullivan nevet egy 12 követővel rendelkező fiatal srác használja...)

Másfajta újságírás, de legalább ilyen izgalmas  Robert Mackey The Ledge blogja, ami a NYTimes.com részeként jelenik meg. Sullivan "szabályos", viszonylag hosszabb bejegyzéseivel szemben Mackey amolyan "percről percre" hírfolyamot ír. Természetesen ő sem hagyományos ("papírrágó-tintanyaló") újságíró, portfóliója a biciklis blogtól a multimédiáig igen széles skálát fog át.

Sokféle forrásból származó információkkal zsonglőrködik Nico Pitney, a Hufington Post bloggere is. Természetesen ő is "élő blogot" ígér, számos forrást - köztük tweeteket is - követ, közben azért a HuffPo hagyományaihoz híven gátlástalanul bemásol egy-egy nagyobb adagot a vezető lapok cikkeiből is.

Médiaforradalom? Szerintem inkább csak egy új, az átlagosnál nagyobb visszhangot kapott példa a pro-am együttműködésre. A profik és az amatőrök (civilek) együttműködése ugyanis már régen nem arról szól, hogy a szerkesztők kegyesen beengednek néhány (előzőleg alaposan megtisztogatott olvasói véleményt a "lapba".

Ez a három blog is jól mutatja, merre tart az online újságírás. A régi vágású, notesszal a kézben talpaló riporterekben hívő szerkesztőket most kirázná a hideg. Szerencséjük, hogy nem olvassák a Médiablogot.

--------------

Két bejegyzés között kövess a Twitteren (is)
Linkek, hírek, ajánlatok.
442 ember nem tévedhet! (nagyot)

Néhány hete felhívott D. és megkérdezte, hogy megadhatja-e a számomat egy rádióriporternek, aki Goldenblog-ügyben keresne. Megadhatta. Másnap hívott is a riporter és kiderült, hogy nem telefoninterjúról lenne szó, mert "arra ők nincsenek felkészülve". (2009-ben.) Végül némi alkudozás után megegyeztünk, aznap délután találkozunk egy mindkettőnknek útba eső kávézóban.

A találkozón hamar kiderült, hogy a riporter nem igazán emlékszik a nevemre, soha nem olvasta a blogomat és nem is a Goldenblogról, hanem általában a blogolásról fog kérdezni. Három általános kérdés, három reménytelen kísérlet, hogy mondjak valamit egy délelőtti háttérműsor hallgatóságának olyasmiről, amihez feltehetően nem sok közük van.

A véletlen úgy hozta, hogy pár nappal később  megint bekerültem egy rádióműsorba. Az adás előtt néhány órával kerestek meg, megint arra akartak rávenni,. hogy menjek be a stúdióba, de végül kiegyeztek a telefonos "bejelentkezésben". Langyos kérdések - langyos válaszok, kedves, semleges műsorvezető.

Nekünk mindez természetes. Többnyire ezen a szinten, ilyen hőfokon foglalkoznak a médiával a hazai rádiók, tévék. (Korábban szerepeltem néhányszor az M2 Kulturház című műsorában, de olyan értelmetlennek tartottam a dolgot, hogy a további felkéréseket nem fogadtam el.Egyébként azzal is tisztában vagyok, hogy nem a mondanivalóm miatt hívtak, hanem mert aki egyszer felkerül a szerkesztők címlistájára, azt szeretik újrahasznosítani.)

A hazai rádiós beszélgetésekkel szerzett újabb tapasztalatok után egészen más füllel hallgattam a Media USA júniusi adását. A műsorvezető Jeff Jarvis nem profi rádiós, kicsit hadar, néha kicsit dadog (talán nem annyira, mint az angol adást vezető Matt Wells), viszont tisztában van azzal, amiről beszél. (Nem hátrány.) Jarvis beszélgetőtársai ebben az adásban Jon Fine, BusinessWeek médiaszakértője és Laurel Touby, a mediabistro.com alapítója voltak.

Jarvis és vendégei eléggé máshogy gondolkodnak a média jövőjéről. (Fine és Touby messze nem olyan radikálisak, mint Jarvis.) Rendesen osztják is egymást, de az élet-halál harc helyett inkább egy-egy személyeskedő poén bevitelére koncentrálnak. Nincs egy kérdés ide - egy kérdés oda, nagyjából mindenki egyszerre beszél, nem is lehet mindig mindent érteni - éppen ettől élő az egész.

Nem tudom mi kellene ahhoz, hogy nálunk is lehessen így beszélgetni a médiáról, de attól tartok, nagyon messze vagyunk ettől. Lehet, hogy egyre messzebb?

Szóval Média Hungary.

Első nap (május 26.) - csak a Twitteren keresztül követtem az eseményeket. Nem állítom, hogy teljes, folyamatos képet kaptam, de fél tucatnyi Internet Hungary & Média Hungary után némi  fantáziával elég  jó kipótolhatók a hézagok.

Második nap (május 27.)
9.40. Landolás Tihanyban, regisztráció, szabadulás fél mázsa szóróanyagtól, helyette másfél mázsa (potya) hetilap begyűjtése, kávé a Port.hu kitűnő mozgóstandjánál. (Olyan jó kávé, hogy az élményt még a papírpohár & műanyag keverő sem tudja elrontani.)

10.10. Akklimatizálódás, lassú alámerülés (ahogy a búvároknak, vagy a bányászoknak, a kongresszusozóknak is veszélyes hirtelen, fokozatok nélkül alámerülniük). Laza "netwörking" szakmai (fél)ismerősökkel.
Közben egy kis e-mail váltás, twitterelés, stb. a  T-Home (így hívják most?) standján álló inygenes információs szörnyetegről (hol a Ctrl???)

11.35. Teljes alámerülés: "Mit gondolunk a sajtóról" Lőrincze Péter (Trigránit), Takács "majdnemminiszterelnök" János (Elektrolux) és Danks Emese (éppen Erste Bank) + Krecz Tibor (Figyelő) moderátor.
Szimpatikus emberek, akik úgy beszélnek a sajtókapcsolatokról, mintha még fel sem találták volna az internetet. (Na jó, megemlítik, hogy az internetes újságíróknak általában azonnal kell a válasz, meg kell gondolniuk, mit mondanak.) Aktív online pr? Az online csatornában rejlő lehetőségek kiaknázása? Online válságmendzselés? Na, ezekről nem esett szó. (Krecz egyébként igen jól kérdezett.)

12.15. (kis csúszás) - én hősiesen maradok. "Mit gondol a magyar sajtó a saját szerepérő és jövőjéről?
Csermely Péter (Magyar Nemzet) Kotroczó Róbert (RTL Klub), Uj Péter (Index), Dévényi István (Heti Válasz) . Hogy rövidre fogjam: Itt egyértelműen a vitavezető Kálmán Olga volt a legjobb. Csermely és Dévényi saját kiadványaikat fényezte, Kotroczó értelmesen, szimpatikusan beszélt, de egyetlen gondolatát sem tudnám felidézni, Uj Péter annyira belegabalyodott saját magába, hogy többszörösen bővített mondatfüzéreiből Kálmán Olgának kellett kiszabadítania. Hitelesség, objektivitás, pártosság, vélemények...a szerencsésebb országokban már évtizedekkel ezelőtt lezajlott viták foszlányai jöttek itt elő.

Ezután jött egy "Meghal-e a nyomtatott sajtó" című beszélgetés, de a résztvevők névsorát látva biztos lehettem a válaszban (nem), így nyugodtan elmehettem ebédelni. (Arra már nem emlékszem, mit ettem, viszont evés közben Balatont bámultam. Szép így, emberek nélkül.)

14.40. Éles bevetés: "Apró válságjelek az interneten" Szabó Erik (Carnation), Ablonczy Ákos (Origo), Berényi Konrád (Onlionemarketing.hu) meg én. Vitavezető Kőszegi András (Brandtrend). Zárónap, ebéd után: ezt az igazi "halálzóna". Amikor kiülünk a színpadra, a teremben alíg vannak többen nálunk. (Később azért jönnek még páran.) A közösségi média üzleti értékéről, használhatóságáról, üzleti kiaknázásáról beszélgetünk. Hárman nagyjából egyetértünk, Ablonczy inkább a "nagyhatalmi" hozzáállást testesíti meg. (Mi vagyunk a legnagyobbak, legokosabbak, ezért majd megmondjuk/megmutatjuk, mit kell csinálni.) Konrád próbálja felpörgetni a beszélgetést, de Ablonczy nem engedi, hogy a szavába vágjanak. Szépen, sorban, udvariasan mondjuk a magunkét.

15.30. "Hoppá! Nekem is lehet közönségem" Dobó Mátyás (Doransky), Bodoky Tamás (Index), Kóczián Péter (Kóczián). Doransky az egyik legbefolyásosabb metablogger, rengeteget tud a közösségi médiáról. Bodoky a web 1.0. elismert szakértője, aki óvatosan merészkedik csak a web 2.0. vizeire. Azt hiszem, ma már jobban érdekli az írás, mint a technológia. Kóczián politikai újságíró, aki történetesen mostanában a weben publikál. Semmiféle beszélgetés nem alakul ki köztük, a moderátor Extrede Tibor (InfoRádió) inkább szimultán interjúkat készít. Kérdéseiből nehezen állapítom meg, hogy tájékozatlan, vagy csak álnaív.

17.00. Némi levezető locsogás, pakolás után indulás haza. Somogyi Endrével (Adverticum) Dobó Matyi potyautasai vagyunk. Másfél óra tömény információcsere... Végül Matyi is megtudhatja, hol van (volt) az Osztyapenko.

Tudom, annak kell örülni, amit az asztalra kerül, a vendégnek nem dolga, hogy benézzen a konyhába. De mi van akkor, ha maga a séf jön ki, hogy eldicsekedjen vele, hogyan is kotyvaszt ott hátul  megbízhatatlan forrásokból származó, kétes minőségű alapanyagokból?

Uj Péter, a 10 éves Index örökifjú főszerkesztője most ezt tette, amikor Hírszerk '09 című írásában beavatott hírszerkesztési gyakorlatukba.

"Adott egy esemény, aránylag fontos, de emberünk rá nincs. Van viszont két hírügynökségi anyagunk is, két nagy, profi hírügynökségtől, mindkettőnek jó pénzt fizetünk."

Itt sajnos hiányzik a kifejtés. Hol végződik "az aránylag fontos" és hol kezdődik az "elég fontos"? Ki dönti ezt el? Mit csinálnak az Index emberei, ha az "aránylag fontos" eseményekre már nem jut belőlük? Ezek szerint az "aránylag fontos eseményről" az Index csak hírügynökségi masszát ad. A hírügynökségek anyagait természetesen átveszi több tucat másik kiadvány is, innen tehát az a kéérdés, mit tud ehhez az Index hozzáadni.

"Meghallgatja még az ember a tudósításokat a rádióban, látja a híradókban, aztán nekiül hírt szerkeszteni. Ez már eleve perverz dolognak tűnik 2009-ben, mert a hírszerkesztés, mint olyan, az online médiában régóta nem létezik, a ctrl+c, ctrl+v billentyűkombináció megölte. Csípőből bekúrás van, annyi. Nem is lehet rászoktatni az embereket, a lehető legdrasztikusabb eszközökkel sem. Bele kell nyugodni."

Igen, nap mint nap tapasztaljuk, az Index felelős szerkesztői már régen belenyugodtak mindenbe, megy  is szépen a "csípőből bekúrás."

"Össze lehetne fésülni a kettőt úgy, hogy nem ismételnénk lényeges információt. Ez ugye alapvetően nem baj, hosszú rendezvény volt, sok információ hangzott el, két újságíró, két nézőpont, két preferenciarendszer.[A két, különböző okokból szar anyag leírását itt kihagyom] Na, tehát itt van a két anyag, az ember töpreng fölötte este kilenc fele. Próbálja javítgatni, húzogatni, bővítgetni, kitalálni, mi is lehetett azon az eseményen. Ilyenkor kellene fölhívni négy-öt embert, belerakni még ötórányi melót, és akkor cikk lehetne belőle. De ennyi idő nincs, a dolog ennyire nem érdekes, és öt óra alatt harminc másik, érdekesebb, gond nélkül copy-paste-elhető hír jön.

Hát igen, két anyag összefésülése, további forrásokkal való kiegészítése komoly újságírói teljesítményt igényelne. Este kileckor ilyesmit elvárni nem lehet.(Egyébként nem értem, hogy az Indexnél miért a főszerkesztő foglalkozik a hírügynökségi anyagok szerkesztésével.) A hirdetések közt tér kitöltésére meg ott vannak a jó ("gond nélkül copy-paste-elhető") anyagok.

Na, ez a fajta hírgyártás veszi el az ember kedvét az "újságolvasástól". Offline és online egyaránt.

Mindenképpen írnom kell az Index születésnapja alkalmából. Nem csak azért, mert az Index olyan hívószó, ami mindig komoly érdeklődést generál, hanem azért is, mert akár szeretjük, akár nem, az Index a legfontosabb hazai online tartalomszolgáltató.

1999-ben viszonylag közelről figyelhettem az IDG-Internetto válságot, Nyírő és csapata próbálkozásait, majd az Index megalakulását. Ott voltam az Index lelkes bemutatkozó sajtótájékoztatóján, követtem az első hónapok élet-halál harcát. Nagyot mosolyogtam, amikor Nyírő András azt mondta, hogy online hírlapot csinálnak - illuzórikusnak tűnt, hiszen akkoriban sem elég újságírójuk, sem pénzük, sem kellő számú olvasójuk nem volt. Mára tudjuk, hogy sokkal fontosabb volt a hit, a lelkesedés, az akarás. (Érvényes az első befektetőkre is, akik komoly egzisztenciális kockázatot vállaltak, amikor összedobták az "igazi" befektetők megjelenéséig a túlélést biztostó pénzt. Éppen ez a hit és lelkesedés hiányzott a hagyományos média döntéshozóiból, akik nem látták meg az Indexben a Nagy Lehetőséget. (A fiatalabbak kedvéért: A múlt század végén lényegében az Internetto (majd az Index ) körül koncentrálódott az online tartalommal kapcsolatos tudás. Minden, ami a következő években született, jórészt ebből a közegből nőtt ki.)

Az Internetto és a kezdeti Index mai szemmel nézve amatőr vállalkozás volt - annak minden bájával .és buktatójával. Nyírő távozása és a  komolyabb befektetők megjelenése után az Index szemünk láttára alakult át. Professzionizálódás- kommercializálódás - bulvárosodás...nevezd, ahogy akard.

Az Index erős márka, érzésem szerint jóval erősebb, mint az évekig óriási "T"-támogatásokkal felerősített, mostanában inkább gyengécskén muzsikáló [origo]. Első látásra (például a címlap felől közelítve) rettenetes vegyeskereskedés, ahol a szakszerű gazdasági elemzéstől az alja-bulvárig minden megtalálható. Ha azonban megtanulod használni, ügyesen lavírozol, profin célzol, megtalálhatod a számodra fontos tartalmakat.

Az Index talán legnagyobb baja, hogy nincs komoly versenytársa  - az [origo] inkább szövetségesnek tűnik, a Sanoma pedig jórészt más pályán játszik. A sarkában lihegő versenytárs hiánya és nyilván a szigorú gazdálkodás lehet az oka, hogy az Index éppen azt a lendületet, lelkesedést, kezdeményezőkészséget vesztette el, ami az Internetto-korszakban a legizgalmasabb volt. Innováció helyett gyakran csak a külföldön márt bevált dolgok óvatos klónozását láthatjuk, változatlanul sok az innen-onnan átvett töltelék, sztár-szerzőik néha már nem bírják az iramot, kevés az új hang. Vagy éppen túl sok? Az Index legutóbbi éveinek talán legnagyobb vívmánya a blog.hu integrálása. Rossz helyzetből, késve startoltak, de egyértelműen lenyomták ez egész hazai mezőnyt.

Az elmúlt években elég sokat piszkáltam az Indexet. Néha biztosan igazságtalanul. Sokszor azt vártam tőlük, hogy oldják meg a hazai online tartalomszolgáltatás összes problémáját. Nem oldották meg és valószínűleg nem is fogják. Nem ez a dolguk Most, ünnepi hangulatomban az jutott eszembe, hogy az Index kicist olyan mint a késő-kádári évek egyik sikervállalata, a Hungaroton. Vezetője a kommunista-kapitalista Bors Jenő mindig azt bizonygatta, hogy kényes egyensúly áll fenn a könnyűzene, a komolyzene között. A könnyűzenével lehet nagy példányszámokat és komoly forintbevételeket termelni, abból finanszírozhatók a komolyzenei felvételek, amik viszont sok szakmai elismerés mellett viszonylag kevesebb pénzt hoznak.  Azt viszont az akkor nehezen megszerezhető dollárban. Abból pedig lehet stúdióberendezéseket és alapanyagokat vásárolni, hogy lehessen újabb könnyűzenei felvételeket készíteni... Borsnak igaza volt, ahogy elvesztették a könnyűzenei monopóliumot, a Hungaroton összement, mint egy lyukas focilabda. Nem akarom, hogy az Index is összemenjen, vagy bedőljön..Bevallom, hiányozna. Maradjon tehát csak a bulvár- "minőségi újságírás" - kopipészt töltelék -  "laza csávók" - vegyes felvágott. Legfeljebb kiköpöm, ami nem ízlik.

Adalékok:
A Magyar Narancs cikke a gyökerekről és a kezdetekről
HH személyes hangú születésnapi bejegyzése
Az Index születésnapi blogja

Néhány éve a Kryptonite (a golyóstollal kinyitható  biciklilakat) botrány az első webre  felrakott videótól a vezető lapokban megjelentetett cikkekig nagyjából 2 hét alatt bontakozott ki.

Két hete a YouTube-ra kirakott videóval kirobbantott "Domino's Pizza ügy" 2 nap alatt jutott fel a Nagy Médiába. A terjedési sebesség növekedésének oka természetesen a tartalom- és linkmegosztók, a közösségi hálózatok és a mikroblogolás növekvő népszerűségében keresendő.

Évek óta tapasztalhatjuk, milyen sikeresen terjednek egészen elképesztő hülyeségek is lánclevelek segítségével. A Twitter a láncleveleknél milliószor gyorsabb, hatékonyabb. Egyszerűbben, gyorsabban küldhetők tovább ("ReTweet") összes "követőnknek" a frissen kapott pletykák, rémhírek, tévedések, félinformációk, átverések.

Az egyre ártalmatlanabbnak tűnő disznóinfluenzánál lényegesen gyorsabban terjed a Twitteren a  #swineflu "hashtag" (afféle twitteres címke). Esélyünk sincs, hogy bármilyen módon befolyásoljuk, ellenőrizzük, vagy szűrjük a ránk zúduló információkat. Óriási szükség lenne valamilyen megbízható szűrőre.

Zsadon Béla egymaga nem tudja megállítani a tévinformációk áradatát. A Wikipedia szócikkét folyamatosan frissítő önkéntesek sem.

A kereskedelmi média nem az információk szűrésében, hanem a téma iránti fokozott érdeklődés a mérsékelt pánikhangulat fenntartásában érdekelt .
A szűrés, a dolgok megmagyarázása,a téma kontextusba helyezése, elemzése a "minőségi újságírás" dolga lenne. Képes rá? Van még elég hitele ahhoz, hogy közömbösítse a közösségi médiából áradó ellenőrizetlen értesüléseket? Sokat segíthetne a "linked journalism", de vajon működőképes lehet ez a módszer egy olyan szűk, a nyelv miatt behatárolt szakmai közegben, mint a mienk?

Az elmúlt napok egyik érdekes "találmánya" a Médiaröntgen.hu. ( A Propeller.hu -n bóklászva bukkantam rá.)

A Médiaröntgen "megalapozott célja, hogy elemzéseivel, háttéranyagaival támpontot adjon a politikailag fogékonyabb, a közéleti problémák iránt érdeklődő olvasóknak, és alaposabb, objektívebb közlésre "kényszerítse" a sajtó munkatársait." - olvasom a "Rólunk" oldalon. Eddig tetszik.

Az elemzések többsége alaposnak tűnik, szembesítik az egyes forrásokat, kiegészítik, ütköztetik az itt-ott megjelent információkat. (Igen imponáló például a Moldova esete a magyar sajtóval című anyag.- Ez lenne a desktop tényfeltáró újságírás?)

Feleslegesen túlbonyolított a szerkezet, szerencsétlen a rovatok (menük) elnevezése. Fifikás, de nem elég informatív. (Nehéz kitalálni, mi, hol található.) Csúnyácska a megjelenés is, de nyilván nem ez a legfontosabb.

Az impresszumban talált szerzők közül csak Langmár Ferenc neve ismerős, a megnézett cikkek felett viszont vagy Datki Szabolcs főszerkesztő nevét, vagy a megfejthetetlen "admin" feliratot találtam.

A közéleti problémák iránt érdeklődő olvasóknak és maguknak a médiamunkásoknak is szükségük lenne egy ilyen röntgenre, de ez csak akkor tudna igazán hatékonyan működni, ha sokkal több szerzővel  sokkal több anyagot dolgoznának fel és az elemzéseket sikeresen juttatnák el célközönségükhöz. Arra sajnos nincs tippem, ki adná ehhez a pénzt.

Nincsenek bennfentes információim. Nem tudom, miért éppen most a szűnt meg a Zoom. Én már indulásakor ( indulása előtt) sem sok esélyt adtam neki. Elmondom, hogy miért.

1. Soha nem derült ki, hogy VALÓJÁBAN mi volt a Zoom indításának a célja. Egy  online újság felépítése és üzemeltetése nem a legjövedelmezőbb üzleti vállalkozás. Nehéz elképzelni, hogy a komoly üzleti tapasztalatokkal rendelkező Tarjányi Péter ezt ne tudta, látta volna. Miért akarta mégis egy ilyen bizonytalan vállalkozásba fektetni a pénzét? Valaki rábeszélte? Nem gazdasági célok vezérelték? (Ha valóban Gál J. Zoltán - vagy más politikus - állt a vállalkozás mögött, miért éppen most dobták be a törölközőt?) Ha jövedelmező volt - ezt állítja - miért éppen most adta el?

2. A tulajdonos a  készülő online hírlap főszerkesztőjének Nagy Józsefet kérte fel. Kitűnő újságíró, szerkesztő, hosszú ideje a 168 Óránál dolgozott, mellette az utóbbi években reggeli tévés politikai vitaműsorokban haknizott,  de a Zoom előtt semmilyen köze nem volt az internetes újságíráshoz, napilapnál sem dolgozott. (A hetilapos újságíró más léptékekben gondolkodik.) Egy vállalkozás vezetőinek kiválasztásánál fontosa bizalom  (Nagy "jegyezte le" Tarjányi Meglátni és megveretni című könyvét), de más szempontoknak is érvényesülniük kellett volna.

3. Elfelejtették pozicionálni a Zoomot. A legjobb helyek már elkeltek. Az egyszerre sokféle (bulvár, "haverok vagyunk", "jól tájékozott hírforrás", "polgárpukkasztó") arcot mutató Index, a konzervatív-unalmas Origo mellett nem látszik a kitöltendő nagy űr. (Nem véletlen, hogy az NB II-ből - Hírszerző, hvg.hu, Népszabadság Online stb. senki sem képes feltörni az első vonalba.) A Zoom önmeghatározása abban nyilvánult meg, hogy az Index versenytársának titulálta önmagukat. Inkább vicces volt, mint ijesztő.

4. Rossz előkészítés. A Zoom arculatán és motorján már Nagy felkérése előtt dolgoztak. A főszerkesztő, majd a kiválasztott csapat kész (félkész) körülmények közé került. A szerkesztőségi rendszer az indulásig nem készült el teljesen, több fontos funkció hónapokig nem, vagy csak részben működött. 2008. őszére a Zoom-ot kivül-belül le kellett cserélni. A start energiájának legalább a fele elveszett. A második start már nem volt képes felkelteni a tömeges érdeklődést.

5. Gyenge bevezetés. A Zoom bevezető kampányának legerősebb eleme az Index Tarjányi múltjával foglalkozó cikke volt. Ennél azért több kell ahhoz, hogy valaki berobbanjon az élvonalba. (A pénzen kívül ehhez az is kellett volna, hogy meghatározzák a célcsoportot. A "mindenkire lövünk" stratégia alkalmazása értelmetlen.)

6. A nehezen megszerzett látogatókat sem sikerült megtartani. Nem volt Nagy Durranás, de később sem derült ki, mitől más a Zoom, mint a többiek. A Zoom sok tehetséges embert összeszedett, de a szerkesztőségi listán nem voltak igazi "húzónevek". (Saját embereik felépítéséhez sokkal több idő kellett volna.)

7. Hiányoztak a megragadható jellegzetességek. Értelmetlen lenne most újra elővenni a "kitől lopták a dizájn" témát, de mindenképpen hibás volt egy olyan arculattal előállni, ami nem volt elég egyéni, különleges, megjegyezhető. A hazai sablonokból való kilépéshez, egy valóban friss megjelenéshez valószínűleg egy menő külföldi tervezőt kellett volna felkérni. (Sok pénz.)

8. A Zoom "nagy dobása" az erős videós tartalom lett volna. Ehhez kezdetben sem a technika, sem a szakembergárda nem áll rendelkezésre. A tévés műfajok átvétele teljes félreértés volt. A videózás (a drága, de gyorsan elavuló technika beszerzése, üzemeltetése) sok pénzbe került, ez a befektetés az így nyert nézettséggel, elismertséggel messze nem volt arányos.

9. Kis szerkesztőség - sok munka. A tulajdonos a bérek fizetésénél nyilván úgy látta, hogy éppen elég embert foglalkoztat, ugyanakkor a legtöbb hazai online szerkesztőséghez hasonlóan a Zoom sem rendelkezett elég emberrel egy színvonalas  7/24 órás hírfolyam készítéséhez. Voltak jó cikkeik, voltak gyengébbek, elég sok "vatta" is került fel az oldalakra. Tényfeltárásra nem futotta eléggé az energiából. A Zoom által bedobott friss hír ("breaking news") sem akadt elegendő ahhoz, hogy rendszeresen hivatkozott hírforrássá válhassanak.

10. Kevés innováció. A hazai online média többi szereplőjéhez hasonlóan a Zoom sem volt képes túllépni a már bevált megoldásokon. (Elismerem, nem könnyű.)

Sok hibás, ügyetlen döntés, rossz megoldás vezetett a Zoom bezárásához. Ezeket az sem tudta ellensúlyozni, hogy sok tehetséges, lelkes ember rengeteget dolgozott abban a hitben, hogy sikerülhet meghatározó szerepet elérniük a magyar tartalomszolgáltatásban.

Kíváncsi vagyok, hogy a következő trónkövetelő okul-e a Zoom történetéből?

Adalékok:

Az utolsó Nagykép - búcsúznak a Zoom munkatársai
Mária (Marketing szabóság) alapos dokumentum-összeállítást készített a Zoom (rövid) történetéről

Ahhoz, hogy megtanulj podcastokat készíteni, először tudnod kell, miről is van szó. Hallgass tehát jó sok podcastot. Mindy McAdams tanácsa egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az, ugyanis magyar nyelven alíg-alíg készülnek podcastok. (Sem néhány rádió weben is elérhető adásai, sem pedig néhány blogba beépített zenelejátszó nem nevezhető annak.)

McAdams szerint most, mikor sok újságíró az utcára kerül itt a legmegfelelőbb idő a podcastokkal foglalkozni, új dolgokat tanulni. (Arra vonatkozóan sajnos nem kapunk tippet, miből is éljenek meg közben.)

Ezúttal megkímélek mindenkit saját kedvenceimtől (a Médiablog keresője a "podcast" keresőszóra úgyis felhozza az ezekkel foglalkozó bejegyzéseimet). Inkább McAdams példáit idézem, a Coffe Break Spanish és a és a SCTRCST (Scootercast) műsorokat. Az egyik spanyol nyelvoktatást kínál azoknak, akiknek csak napi néhány percük van tanulása, a másik a robogók megszállottjainak készül. Nem általános, mindenkihez szólni kívánó műsorok tehát ezek. Elkötelezetté kell tenni a hallgatókat ahhoz, hogy rendszeresen letöltsék és meghallgassák ezeket a műsorokat.

A másik fontos tulajdonság a személyesség. Aki gyakran olvas blogokat, annak ezt fölösleges ezt magyaráznom. A podcastok esetében is kisebb a távolság a műsor készítője és a hallgató között, mint a hagyományos rádiózásban. (A hallgatók jól tudják, hogy a beszélgetős műsorok nagyon közvetlen, laza műsorvezetői valóban a "celebek" közé tartoznak, egy másik világban élnek, mint ő. A podcasterek nem ilyen távoliak.

A podcastok értékét nagyon megnöveli, ha nem csak a levegőben lógnak, hanem tartozik hozzájuk valamilyen weboldal, blog. Itt lehet beharangozni a következő adást és innen érhető el az előző adások archívuma is. Nagyon fontos, hogy legyenek itt megtalálhatók az egyes adásokhoz tartozó jegyzetek - a közreműködők, megszólalók neve, az adásban emlegetett termékek, weboldalak linkje stb.

A podcastok hallgatásához nem kell feltétlenül iPod! (Nekem sincs.)
A legtöbb podcastot a weboldalon meghallgatható. Ha van valamilyen hordozható mp3 lejátszód, a megfelelő linkre kattintva, az egér jobb gombjával előcsalogatott menüvel le is töltheted a műsort tartalmazó mp3 fájt valamilyen könyvtárba. Innen a lejátszóra egy nagyobb dózist átmásolhatsz, vagy akár CD-t is írhatsz belőlük. (Vigyázz, a régebbi CD játszók nem tudnak mp3 CD-t lejátszani. Ebben esetben hagyományos (audio) CD-t kell készítened - ne félj tőle, a CD író programod segíteni fog!)

Egy másik tévhit, hogy az iTunes csak az iPod tulajdonosok számára elérhető. Tévedés. Az iTunes programot bárki letöltheti és telepítheti. Bizonyos funkcióit valóban csak az i-vel kezdődő holmik tulajdonosai élvezhetik, az itt található, elég gazdag podcast gyűjteményt viszont bárki használhatja. A talált anyagok egyébként az iTunes-ból közvetlenül is CD-re írhatók! (Még nem próbáltam, de többen is állítják.)

Mindez csak ízelítő, a Mindy McAdams eredeti RGMP 5 anyagában van még sok hasznos információ.

És persze érdemes átnézni a nemrég átadott European Podcast Award versenyzőinek anyagait és a nyertes anyagokat. Remélem, most fellelkesedtek és legközelebb magyar induló is lesz!

Egy évnyi előkészítő munka után a  múlt héten debütált a True/Slant, a legújabb blogfarm/hírgyűjtő öszvér. Nálunk az ilyesfajta vállalkozásokat lelkes fiatalok hoznak össze - a True/Slant vezetője viszont Lewis Dvorkin, az AOL egykori elnökhelyettese, korábban a Fobes magazin, a Wall Street Journal, illetve a New York Times vezető munkatársa...

A True/Slant (T/S) 65 "közreműködő" (contributor) részvételével indult. Valamennyien harcedzett újságírók. Saját oldalukat maguk kezelik. Ide blogbekegyzéseiken (cikkeiken) kívül kikerülnek a szerző által összegyűjtött hírajánlások ("headline grabs"), vagyis külső, más kiadványok cikkeire mutató linkek is.

A T/S a közösségi hálózatoktól is ügyesen átvett néhány bevált megoldást. Ilyenek például  a profiloldalak, vagy az, hogy az olvasók feliratkozhatnak az egyes szerzők rajongói táborába ("follow me"). A szerzőknek nem csak saját hozzászólóikkal kötelesek "beszélgetni", de hozzá kell szólniuk más szerzők írásaihoz is.

Az új vállalkozás talán legérdekesebb újdonsága, hogy a hagyományos hirdetési felületek helyett (amik általában csak nehezen értékesíthetők az efféle blogmédiában)a hirdetőknek is a közreműködői oldalakhoz hasonló oldalakat kínálnak. (Természetesen azt jelölik, hogy fizetett hirdetésről van szó.)

Ahogy a reakciókból látom, a T/S indulásánál jóval nagyobb meglepetést keltett, hogy az új vállalkozással behatóan foglalkozott Walt Mossberg. A Wall Street Journal tech újságírójának Personal Technology rovatába bekerülni többet ér bármilyen fizetett hirdetésénél. (Ahogy írtam, Dvorkin korábban a WSJ-nél is dolgozott, így valószínűleg nem egy  "Tisztelt Kolléga" kezdetű sajtóközlemény ihlette a cikket.)

Hiába azonban Dvorkin és kollégái imponáló szakmai múltja, a WSJ-től kapott hátszél, a szakma egyelőre fanyalog. "A True/Slant elkápráztatja az újságírókat és untatja az olvasókat" - írja az Industry Standard.

A fanyalgó cikkek végre számomra is megfogalmazták, mi is a bajom a hasonló kezdeményezésekkel. Nincsenek szerkesztési elvek, nincsenek szerkesztők, akik átnéznék a bekerülő cikkeket, nincsenek húzónevek, nincsenek kiemelt témák. Nagyon munkás így a tájékozódás a sok írás között és egyáltalán nem biztos, hogy megéri. Megfelelő szerkesztői koncepció híján ráadásul könnyen megeshet, hogy az olvasókat leginkább érdeklő témákról egy betűt sem írnak, ugyanakkor keveseket érintő témákkal részletesen foglalkoznak. (Más lenne a helyzet, ha eleve egy jól kiválasztott réspiacot vennének célba.)

Mrozek Tangója jut az eszembe, ahol az anarchia tetőfokán az egyik főszereplő  visszasírja a kötelező tánclépéseket.
Én nem sírom vissza a teljes, kötött szerkesztőségi táncrendet, de azt hiszem, néhány alaplépést érdemes lenne megtartani. Legfeljebb az a kérdés, ki fizesse a tánctanárt?

Szép dolog, hogy sikerült interjút készítened , de a nyers felvétel nem alkalmas publikálásra. Meg kell tehát vágnod!

Az első lépés, hogy át kell varázsolni a nyersanyagot a számítógépedbe. Ha a hangfelvevőd képes USB csatlakozóval kapcsolódni a számítógéphez, akkor sínen vagy, ha nem, akkor ... olvasd el még egyszer a felvevőkkel foglalkozó részt.

Kapcsolódás után (jó esetben) a a számítógéped felismeri és meghajtóként meg is jelenti a hangfelvevőt. Egy erre a célra létrehozott könyvtárba átrakhatod a hangfájlokat. (Mint általában a számítógépes munka során, itt is fontos úgy elnevezned a fájlokat, könyvtárakat, hogy később megtaláld őket.)

A vágást tömörítetlen hangfájlokkal kell végezned (különben rettenetes lesz a hangminőség). Ha tehát a felvételkor mp3, vagy wma fájlokat készítettél, akkor azokat tömörítetlen (wav) hangfájlokká kell átvarázsolnod. (Ez ugyan némi minőségveszteséggel jár, de ez nem tragikus.) Az átalakítást (fájl konverziót) az ingyenes Switch program segítségével végezheted el, ami az említetteken kívül még számos fájl-formátumot képes kezelni. (A programot telepítened kell a gépedre.)

Ha megfelelő formátumba kerülteka hangfájljaid, hozzákezdhetsz a vágáshoz. Feltéve persze, hogy rendelkezel megfelelő vágóprogrammal. Sok jó hangvágó program létezik, de a legtöbb drága, bonyolult és rengeteg olyan dolgot tud, amire valószínűleg soha nem lesz szükséged. Az ideális választás a nyílt forráskódú, ingyenes Audacity. (Meglepő, de ebben a szakértők 99 százaléka egyetért.) Az Audacity használata igen egyszerű, de ha mindenképpen ragaszkodsz valamilyen súgóhoz, akkor az Audio: Journalist's Toolkit oldal Editing szekciójából két dokumentumot is letölthetsz.

Amit ezután csinálsz nem is annyira vágás, mint szerkesztés - találóbbnak is tartom megnevezésére az angol editing kifejezést.

• Először tisztogatsz: kivágod a felesleges hangokat, reakciókat (ühüm-ühüm, aha, igen, értem), a zavaró zajokat.
  
• Utána következik a finomítás, amikor eltávolítod az esetleges hebegéseket-habogásokat, szóismétléseket, kivágod azokat a kérdéseidet, amikre nincs a válaszok megértéséhez feltétlenül szükség.
• A harmadik menetben már valódi szerkesztést végzel, amikor megigazítod a mondatok (szavak) közti szünetet, lerövidíted a szöveget. (Időnként szükség van a szünetek meghosszabbítására is. Ilyenkor aranyat ér a felvétel helyszínén felvett csönd. Természetesen nem igazi csönd, hanem teremzaj ez. Nem helyettesíthető "digitális csönddel".
• A legtöbb anyag megkívánja a mondatok sorrendjének megváltoztatását.
  

A sorrend átalakítása, vagy a szünetek megváltoztatása komoly hatással lehet az egész anyagra. Olyan etikai kérdések merülnek itt fel, amik messze túllépik egy alapvetően technikai kérdésekkel foglalkozó sorozat határait.

Néhány további tanács:

• Vágás közben feltétlenül fejhallgatót kell viselni - a hangszórón keresztül hallhatatlan hibák még egy gyengébb fejhallgatóval is azonnal hallhatóvá válnak
  
• Nagyon zavaró a "berobbanó" első hang. Érdemes az első hasznos hang előtt egy 1-2 másodperces "felúszást" (fade in) készíteni. Ugyanez vonatkozik a felvétel végére is: ne vágd el azonnal, az utolsó szó végénél, hagyj egy kis "kicsengést"!
• Nem szabad túlságosan kitisztogatni a beszédet. Ha kivágsz minden szünetet, szájzajt, olyan természetellenessé válik a beszéd, hogy az anyukája sem ismeri fel a beszélőt.

Ha elkészültél a vágással, nem maradt más dolgod, mint (gondos mentés után) mp3 formátumba exportálni a vágott műsort (ebben a formátumban kerül fel a webre). Ehhez előzőleg le kell töltened és az Audacity-hez kell rendelned egy bizonyos LAME kódolót. A művelet messze nem olyan ijesztő, mint amilyennek hangzik, szerencsére nem kell hozzá tudnod, mi az a LAME és hogyan működik. (A korábban letöltött súgó ebben si segít.)

Aki ismer, tudja hogy nem vagyok valami nagy számítógép-virtuóz. Huszonéves koromban több alkalommal is megalázó vereséget szenvedtem egy (ma már nyilván nevetségesnek számító) sakkprogramtól, ami évekre elvette a kedvem minden számítógéptől. A '90-es évek elején éppen egy hangvágó program hatására bocsátottam meg a számítástechnikának, ha meg már ott volt a gép, rákaptam a szövegszerkesztésre is. Mindezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a mostani leckében leírt, egyesek számára talán ijesztőnek tűnő dolgok valójában minden különösebb előképzettség nélkül elsajátíthatók. Érdemes belevágni.

Az utóbbi hónapokban elhanyagoltam egyik korábbi kedvencem , Jeff Jarvis BuzzMachine blogját. Időről időre továbbra is átnéztem bejegyzéseit, de soha nem éreztem indíttatást, hogy írjak valamelyikről. Nem tetszett, ahogy azonnal nehézfegyverzetet bevetve tüzelt a  vele vitatkozni merészelő emberekre, tolakodónak éreztem új könyve, a What Google Would Do (WWGD) promócióját, idegesíteni kezdtek megfellebezhetetlen ítéletei.

Arra gyanakodtam, hogy Jeff Jarvist is utolérte az internetes megmondóemberek végzete. Többekkel is előfordult már, hogy a web segítségével felépített "personal brand"-jük túlnőtt gazdájukon. Míg a személyes márka felépítésében döntő szerepet játszott a szaktudás, a közösséggel kialakított szoros kapcsolat, a "personal brand" hatalomátvétele után a konverzió ( a márkaérték pénzzé alakítása) vette át a főszerepet.

Nincs azzal semmi baj, ha valaki némi pénz is szeretne keresni (el)ismertségével. A véleményvezéreknek is fizetniük kell számláikat, nekik sem adnak semmit ingyen a Tescoban. Szerencsés esetben megtalálják az egyensúlyt az ingyenes észosztás és a pénzért mért tudás között. A "beetetett" közösséget általában akkor éri sokk, ha véleményvezére egyik napról a másikra pénzért kezdi árusítani korábban ingyenes osztogatott információit.

Jeff Jarvis esetében kicsit más a helyzet. Új könyve nem annyira eddigi tevékenységének folytatása, inkább annak szintézise. Nem "hivatalos" szakterületére, a médiára koncentrál, hanem azt vizsgálja, hogyan működne a Google-modell az élet különböző területein. A könyv jelentős része a weben megjelentetett  korábbi blogbejegyzésekből, ingyenesen elérhető cikkekből nőtt ki. Ezek a források természetesen ingyenesek. A könyvért  (+ hangoskönyvért, Kindle-verzióért stb.) fizetni kell. Nem túl sok pénzt, de mégis. Egyesek furcsállják a dolgot, Jarvis azzal érvel, hogy azért használja a hagyományos könyvértékesítési rendszert, mert az még elég jól működik.

• A könyvet még nem olvastam, viszont meghallgattam a Six pixel of separation - The Twist Image Podcast egy korábbi adását, amiben Jarvis a könyv főbb téziseit fejtegeti.
• Legalább ennyire érdekes az az interjú, amiben Steve Rubel arról faggatja Jarvis-t, hogyan alkalmazható a Google-modell a pr-re és a marketingre. 
• Nem  a könyvhöz, de Jarvis-hoz kapcsolódik harmadik linkajánlatom. Tegnap indult el egyik kedvenc podcastom, a Media Talk amerikai "alvállalkozása", a Media Talk USA. Az adás szerkesztő-műsorvezetője Jeff Jarvis. Az első adásban minden bevethetőt bevetettek, a stúdióban Elizabeth Holmes (WSJ) és Jay Rosen voltak Jarvis beszélgetőtársai, interjú készült Arianna Huffintonnal stb., ennek ellenére kicsit merevre, darabosra sikeredett a műsor. Tetszett a témaválasztás (a brit műsor mindig túl sokat foglalkozik a BBC belügyeivel), viszont jó lenne, ha az amerikaiak is átvennének valamit Matt Wells és vendégei lazaságából. Vagy túl sokat akarok?
  

 Tegnap a Rádióakadémián tartottam két előadást. Az elsőben az újságírói munkát segítő online eszközökről beszéltem, a másodikban a "média 2.0."-ről, vagyis az online médiában az elmúlt 4-5 évben kialakult új modellekről, megoldásokról volt szó.

Kétszer másfél órát beszélni elég sok, de ennyi minden - lényegében a Médiablog elmúlt 4+1 éve - mégis elég nehezen préselhető bele. (Pedig aki ismer tudja, hogy jó gyorsan tudok beszélni.)

Amennyire lehetőség volt rá, kérdezgettem is hallgatóimat, mit is tudnak ezekről a dolgokról, miről kell részletesebben és miről felesleges beszélnem. A válaszokból ismét bebizonyosodott, hogy az olyan "triviális" dolgok, helyek, eszközök, mint a Delicious, a Google Reader, vagy a Linkedin messze nem olyan ismertek, mint ahogy azt sokan hajlamosak vagyunk hinni.

Azt hiszem, hogy a látszólagos információbőség ellenére is óriási szükség lenne egy olyan "alapozóra", ahol a teljesen kezdők is  elolvashatják (magyar nyelven), mi is a közösségi linkmegosztás, hogyan lehet úgy elmenteni az érdekes weboldalakat, hogy azokat két év múlva is megtaláljuk, vagy hogyan tudunk akár több száz információforrást is követni RSS olvasó segítségével.

Az alábbi diasor természetesen csak a tegnapi előadások csontváza, de talán egy jövőbeli sorozat vázlata is

Ígéretem szerint a hangfelvevőkkel és használatukkal foglalkozó bejegyzésemet most kiegészítem néhány gondolattal arról, hogyan is kell interjút felvenni.

Lehet, hogy rutinos interjúzó vagy, de eddigi anyagaid írásban jelentek meg, a hangfelvételt csak háttéranyagként használtad. Ha hangos anyagot akarsz közreadni, néhány dologra feltétlenül oda kell figyelned.

1. Vigyázz, hogyan tartod a mikrofont. Fontos, hogy a mikrofon ne legyen se túl távol, se túl közel riportalanyodtól. Jó, ha otthon tanulmányoztad a felvevő és a mikrofon működését, de tudnod kell, hogy az eredményt erősen befolyásolja a beszélő hangja és a környezet is. (Az éles, magas hang hamarabb betorzul, visszhangosabb helyiségben közelebbről kell felvételt csinálni stb.) A felvevőt/mikrofont tartva olyan pozíciót vegyél fel, hogy egy hosszabb interjú alatt se görcsöljön be a vállad, karod. Felvétel közben ne dobolj az ujjaiddal a mikrofonon, ne mozgasd a karod. Hosszabb interjúkhoz használj mikrofonállványt - ehhez persze az kell, hogy a használt felvevő/mikrofon állványra rögzíthető legyen. SOHA ne add az interjúalany kezébe a mikrofont, hiszen azzal irányítod a beszélgetést.

2. Vigyázz az asztallal. Lehet, hogy célszerűnek tűnik az asztalra tenni a felvevőt, de ha az interjúalany az asztalon matat, cipőjével rugdossa az asztal lábát, tollával kopog az asztallapon, tönkreteheti az egész felvételt.

3. Ellenőrizd, mi van a felvételen. A mikropfon máshogy "hall", mint te.  Felvételkészítés közben viselj mindig fejhallgatót. (A fejhallgató/fülhallgató elképesztően működik, mint valami "hangmikroszkóp, felfedi a hangfelvétel legapróbb hibáit is.) "Éles" felvétel előtt mindig készíts próbafelvételt. Kiderülhet, hogy készüléked elektronikus zajokat szed össze. Zúgást, sercegést észlelve győződj meg róla, hogy az valóban a felvételről származik, vagy esetleg csak fejhallgatód csatlakozója, kábele haldoklik?

4. Interjú közben soha ne helyeselj hangosan. A sok "aha", "igen-igen", "egyetértek" élvezhetetlenné teszi az interjút. (Ne áltasd magad, ezeket utólag nem tudod kivágni a felvételből.) A te dolgod ( a kérdezés mellett) a figyelmes hallgatás. Interjúalanyodat hallgatva, megerősítésként bólogass (ha nem vagy teleaggatva zörgős ékszerekkel), nézz rá érdeklődően - a válaszok alatt ne a digitális felvevőddel küzdj.

5. Az erős szemkontaktus azért is fontos, mert ez segíti, hogy a riportalany hozzád, ne pedig a mikrofonba beszéljen. (Egyes hangzóktól ("b", "p", "t") könnyen "belebben" a mikrofon membránja. Ettől csak részben véd meg a hangtechnikusok által csak kotonnak becézett szivacs zajvédő.)

6. A kész felvételből általában utólag kivágod a kérdéseidet. (McAdams nyilván nem ismeri a magyar rádiózás Nagyasszonyát, aki félórás, sokszorosan összetett mondatokból felépülő "kifejtő" kérdéseivel taglózza le riportalanyait.) Meg kell tanulnod úgy kérdezni, hogy riportalanyod teljes, használható választ adjon. Kerüld az olyan kérdéseket, amikre egyszerű igennel, vagy nemmel lehet válaszolni.

Az interjúkészítés a látszat ellenére sem rettenetesen bonyolult. Elsőre valószínűleg nem készítesz majd tökéles anyagot, de gyakorlással nagyon gyorsan tanulsz majd. Fontos, hogy felvételeidet magad vágd. Vágáskor tapasztalhatod majd, mi az, ami működik és mi nem. (A vágással a sorozat következő része foglalkozik majd.)

Általában nem foglalkozom a Médiablogban "főbérlőmmel", a hvg.hu-val. Most mégis kivétel teszek, hogy felhívjam  a figyelmet a londoni G20-csúcstalálkozóról szóló közvetítésre.

A (majdnem) folyamtos tudósítás érdekessége, hogy a hvg.hu-nak nincs a helyszínen tudósítója, helyette a szokásos MTI-s anyagok emberi fogyasztásra alakítása mellett intenzíven használja a Twitteren "talált" anyagokat.

Persze, ha a Twitter keresőjébe beírod, hogy G20, vagy #G20, tonnaszámra találsz anyagot. A hvg.hu tudósítása újra bizonyítja, hogy a mai médiában nem az információ az igazi érték, hanem a szűrés (szerkesztés) révén keletkezett hír.

A Huffington Post bejelentette , hogy az Atlantic Philantropies jótékonysági szervezettel és további támogatókkal közösen pénzalapot hoznak létre a tényfeltáró újságírás támogatására. Az eddig összeszedett 1,75 millió dollárból a tervek szerint 10 belső újságíró munkáját finanszírozzák, aki további, szabadúszó külsősöket mozgathatnak majd.

Az alapítványi pénzből készülő, szigorúan pártsemleges cikkek kikerülnek a HuPo-ra, de azokat a publikálással egyszerre mások is átvehetik.
Arianna Huffington főszerkesztő szerint azért fontos ez a fajta "alapítványi újságírás", mert a takarékosság és a létszámleépítések miatt egyre kevesebb kiadvány képes tényfeltáró anyagok készítésére.

A napilapok jövőjéről szóló ötletfolyamban már korábban is felmerült, hogy alapítványoknak kellene átvenni a "minőségi" lapok működtetését. Amit most a HuPo kezdett egy lépés lenne a "tisztán" alapítványi újságírás felé?

Folytatom Mindy McAdams  RGMP sorozatának interpretálását. Az első részben arról volt szó, miért fontos blogokat olvasni, illetve RSS-t használni. Most, a második leckében McAdams magyar hangjaként arról próbálom meggyőzni az online újságírás felé nyitó "printeseket", hogy mihamarabb kezdjenek el maguk is blogot írni.

"Minek blogoljak? Írok éppen eleget a lapba!" - Valószínűleg sok újságíró reagál így a blogolás ötletére. A válasz egyértelmű: A blogoláson keresztül más világot érhetsz el, mint a szokásos, napi munkád során. Bloggerként egy óriási hálózat részévé válasz, ahol információkat adsz és kapsz.

Két alapvető dolog, amit blogoláskor csinálsz:

• "Kifelé" linkelsz, vagyis mások blogbejegyzéseire hivatkozol. (Nem blogokra, hanem konkrét bejegyzésekre.) Ettől leszel láthatóvá más bloggerek és olvasóik számára.

•  Hozzászólásokat írsz más blogok bejegyzéseihez. Különösen a te blogodhoz hasonló  témájú blogokra érdemes figyelned. Fontos, hogy mindig add meg a neved és a blogod címét, hogy az érdeklődők átkattintsanak hozzád. (Csak akkor szólj hozzá, ha valóban van mit mondanod, különben a "flémelés" - flaming - bűnébe esel.)
  

A bejegyzések legyenek tömörek. 300 szó általában bőven elég. (Valamiért az angolok és az amerikaiak is inkább a szavak számában, mint karakterszámban szeretik megadni a szövege hosszát. 300 szó nagyjából 1500 karakternek felel meg.)

"Értem, de miről blogoljak?"  Nyilván a "szakmáról". Írhatsz azokról a dolgokról, amik nem fértek be a legfrissebb cikkedbe, vagy arról, milyen témán dolgozol éppen, esetleg írhatsz arról a folyamatról, amiről ez a sorozat szól, ahogy éppen átképzed magad (fél)online újságíróvá. (McAdams eredeti bejegyzésében több példát is találsz, amihez még hozzácsapnám a  blogoló újságírók listáját.)

Mindy McAdams határozottan azon a véleményen van, hogy a Wordpress.com-on érdemes belevágnod a blogolásba. Ez az ingyenes szolgáltató mindent tud, amit egy blogoszolgáltatásnak tudnia kell, ráadásul minden segítséget, támogatást megkapsz a blogoláshoz. (A "melyik szolgáltatót válasszam" témában elég sok írás olvasható. Én szerénytelenül egyik saját cikkemet ajánlom figyelmedbe.)  Itt most csak annyit említenék meg, hogy az önálló név (domain) alatt egyedi megjelenéssel működő blog nem alapfeltétele a sikernek. Több elismert szakmai blogot is ismerek, melyek láthatóan jól elműködgetnek valamelyik ingyenes blogszolgáltató oldalán, a legközönségesebb alapsablont használva. A sablonnal, a megjelenéssel való vacakolás inkább azért lehet hasznos, mert ezzel olyan ismeretekre tehetsz szert, amiket egy "igazi" szerkesztőségi rendszerrel dolgozva is hasznosíthatsz.

Meggyőződésem, hogy a blogszolgáltatónál, vagy az oldalsablonnál sokkal fontosabb a többi, hasonló témával foglalkozó bloggal kialakított kapcsolat. Tapasztalatom szerint itthon a legtöbben nagyon óvatosan bánnak az "oldalra", a rokon blogokra való linkeléssel. Rosszul teszik. Javaslom, hogy kövesd Jeff Jarvis elvét: Írja arról, amit te tudsz a legjobban, a többire meg hivatkozz linkkel!

 

Az elmúlt hetekben Paul Bradshaw Onlinejournalism blogjából  három leckét is átvettem, illetve kicsit a hazai viszonyokhoz illesztettem. Ezek az anyagok erősen hiányosak voltak, hiszen a diasorok eredetileg előadások illusztrálására szolgáltak.Az információs hézagok ellenére ezek a bejegyzések sikeresnek tűntek, ezért elhatároztam, hogy folytatom a sorozatot. Bradshaw sorozatából már csak egy előadás maradt, az a  felhasználók készítette tartalommal és a közösségi újságírással foglalkozik. A diasort átnézve úgy láttam, hogy az ábrák önmagukért beszélnek, ezekről sokat írnom nem érdemes.

A Bradshaw-sorozat lezárása azonban nem jelenti, hogy vége a "Médiablog-iskolának". Mostantól Mindy McAdams Reporter's guide to multimedia proficiency (RGMP) sorozatával folytatódnak a heti leckék. A Teaching Online Journalsm sorozta elsősorban olyan szakembereknek szól, akik "rendes" újságíróból multimédiás újságíróvá szeretnék átképezni magukat. Véleményem szerint az itt szerzett tudás nagyon hasznos lehet azoknak is, akik maguk nem akarnak multimédiával vacakolni, de meg akarják érteni mit csinálnak multimédiás kollégái (illetve, hogy mit kellene csinálniuk, ha lennének ilyenek).

McAdams fontos tanácsa (én csak bólogatok): Ne várj, próbálj ki azonnal mindent, amit itt tanulsz!!!

1. lecke: Olvass blogokat és használd az RSS értesítőket

Ha egyébkét olvasol újságírással foglalkozó blogokat, akkor is van néhány olyan blog, amit mindenképpen érdemes követni:

• Mashable - Ha nagyjából képben akarsz lenni, mi is történik a webes eszközök, közösségi média, web 2.0 környékén, feltétlenül kövesd ezt a blogot. (Ne ijedj meg, nem (csak) a bennfenteseknek íródik, a cikkek többsége teljesen emészthetó.)
  
  
• ReadWriteWeb - Hasonló profil. A két blog között 80 százalékos az átfedés, de a maradék 20 miatt mindkettőt érdemes olvasni. (Ha rendszeresen követed ezt a 2 blogot , több hazai webkettes blog tartalma nagyon ismerősnek tűnik majd:)

(Természetesen nem kell a két termékeny blog minden betűjét elolvasni, de érdemes rendszeresen végigfutni írásaikon.)

Az RSS olvasó használata

Ha még nem használtál eddig RSS olvasót, a legfőbb ideje, hogy elkezdd. Az RSS értesítők használatával százszor (ezerszer?) hatékonyabb a linkgyűjtés, mint a hagyományos, böngésző-alapú "könyvjelzők", vagy személyes nyitóoldalak használatával. (RSS nélkül ma már elképzelhetetlen a hatékony információgyűjtés, szűrés és megosztás.) Ha meg akarod érteni, hogyan működik az RSS, McAdams egy weboldalt is ajánl. (Magyar nyelven szerénytelenül egy ősrégi cikkemet, iletve az rss.lap.hu oldat javasolhatom , de inkább röviden összefoglalom: Az RSS olyan, mint egy műsorújság, amit házhoz hoz a postás és amiben csak azok a csatornák szerepelnek, amik érdekelnek..)

Sokféle RSS olvasó létezik, de a válogatás, próbálgatás helyett McAdams a Google Reader -t ajánlja (én meg  csak bólogatok). A GR használatáról készült egy helyes kis videó is.

Logikus kérdés persze, hogy mivel töltsd fel a Google Readeredet? Általában az egyik blog hozza magával a másikat. Linkek és kedvencek (blogroll) alapján pillanatok alatt azt veszed majd észre, hogy óriási gyűjteményed van. Csak győzd követni!

Multimédia témában nekem ezek a kedvenceim:

10.000 Words - rengeteg tipp, rengeteg értékes link
Advancing the Story - multimédia & broadcast
Mastering Multimedia - ahogy a címe mondja
Multimédia Shooter - afféle magazin-féleség

A költségek változatlanok, a hirdetési bevételek csökkennek. A legtöbb kiadó számára az egyetlen kézenfekvő stratégia a szerkesztett tartalom csökkentése és minden nélkülözhető újságíró kirúgása. (Általában minél magasabb pozícióban van valaki, minél messzebb a szerkesztőségi íróasztaloktól, annál nehezebben tudja megkülönböztetni a nélkülözhetőket a nélkülözhetetlenektől.)

Természetesen a lapokat azért meg kell tölteni valamivel. A felhasználóktól származó tartalom önmagában kevés, az Indiába való kihelyezés nehézkes. (Akad egyébként, aki saját tartalom nélkül is képes pénzt termelni: A mindössze tucatnyi munkatárssal dolgozó Craigslist tavaly 100 millió dollárt kasszírozott.)

Évek óta léteznek olyan weboldalak, ahova szabadúszók, önjelölt újságírók, elég nem ismert zsenik töltik fel írásaikat. Biztos akadnak, akik innen indulva futottak be, bár én valahogy eddig nem hallottam ilyen sikertörténeteket. A nagy lapok szerkesztői eddig nem böngészték izgatottan ezeket a weboldalakat.


Most mintha változna a helyzet. A napokban azt olvastam, hogy a komoly bajban levő, többféle új megoldással is próbálkozó Hearst lapcsoport a Heliummal tölti fel erősen lecsupaszított szerkesztőségeit. Természetesen nem a gázról, hanem a Helium.com  írói közösségi oldalról van szó. A 2007-ben alapított, 423.000 tagot tömörítő Helium számos egyéb funkció mellett cikk-piacteret működtet, ahonnan a hálózathoz kapcsolódó kiadók 30-60 dollár közötti áron vehetnek cikkeket.

Nekem tetszik ez a modell, de csak azzal a feltétellel, ha kialakul egy egészséges belső újságíró - kívülről vett cikk arány. A szabad cikkpiac gazdagabbá teheti a lapot, mivel bővíti a korábbi beszállítói kört. (Közben persze rosszul járnak a kiadványnál  korábban már jó pozíciókat kialakított szabadúszók.)   Attól tartok azonban, hogy ez is csak a nagy számok világában működik, ott, ahol rengeteg ember csatlakozik egy ilyen rendszerhez.

A visszajelzések szerint sokan hasznosnak találják Paul Bradshaw  "magyar hangját", tehát folytatom a sorozatot. A mostani rész eredeti címe: "Writing/producing for the web: BASIC principles"  Hogyan is írjam? Webes anyagok előállítása?

Akkor jöjjön a "fordítás":

3-5 A weben az emberek 25 százalékkal lassabban olvasnak és csak a szavak 28 százalékát olvassák el. Nielsen vonatkozó tanai a 4. és 5. ábra jobb alsó sarkában található linket követve érhetők el. (Jakob Nielsen ismert tanai persze nem vonatkoznak mindenkire. A weben felnőtt fiatalok gyorsabban és kevesebb ellenállással olvasnak képernyőről, mint a papíron nevelkedett nemzedék.)

6  Egy bekezdésben csak egy gondolat legyen. (Az az érzésem, hogy ez a gyakorlat egyre inkább visszaszivárog a nyomtatott médiába is.)

9-11 Alkalmazkodni kell a közönség igényeihez. Mire van szüksége? Mit kezd a kapott információkkal? (Ezt is tanulni kell. A hagyományos médiában az újságírónak csak valami távoli, elvont fogalma van közönségéről.)

12. Alkalmazkodni kell a pásztázó olvasáshoz.

13. A weben olvasó emberek feladat-orientáltak

14. A weben a szó szerint értett (nem a metaforikus) címek működnek. (Erről már többször is írtam. Érdemes szem előtt tartani, hogy az elvont címeket a Google sem érti.)

15. Térj gyorsan a tárgyra

16 -  Vedd figyelembe a SEO (keresőoptimalizálás) szempontjait: Használj

• al- és közcímeket.

• pontokba szedett listákat (mint ez)
• idézeteket

20-36 - Interaktivitás

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a linkelés fontosságát!!!
Más interaktív formákat is alkalmazz: wiki, élő chat, kérdés-felelet, webcast, szavazógép...

37 - Közösség & párbeszéd

Ők valójában nem a közösség, hanem az alkotótársak. (A régi világban felnőtt újságíróknak talán ezt a legnehezebb megszokniuk.)

A következő kockákon leginkább "jelszavak" szerepelnek, ezért azokat nem fordítottam le.

Láthatóan Bradshaw azok közé az előadók közé tartozik, akik csak az előadás vázlatát rakja a diasorra. Ez jó az előadás résztvevőinek (nagyon ideges vagyok, ha valaki a ppt-t olvassa fel), viszont rossz nekünk, mert nem tudjuk, mi hangzott el az egyes diakockák között. Kár.

Régi probléma, hogy a tartalomszolgáltatóknak van valamilyen elképzelésük arról, mire is van szüksége a közönségnek, a közönségnek is határozott véleménye van a vágyott tartalomról, de ez a kettő nem feltétlenül esik egybe. Mindez ugyanúgy vonatkozik a különböző rendezvényekre, mint a nyomtatott, vagy az online "újságokra".

A korábban a hagyományos utat követő Web 2.0 Symposium idén váltott, és a BarCamp szervezési elveit átvéve "nyílt forráskódú programot" hirdetett. A dolog lényege, hogy a néhány "hivatalos" meghívotton túl is bárki jelentkezhet,  és ha sikerül felkeltenie a regisztrált közönség figyelmét, meg is tarthatja előadását.

Érdekes nézegetni a Web 2.0 Symp Pathable oldalát. Az ott látható adatok szerint eddig 145 résztvevő jelentkezett be.

A felkínált választékból eddig legtöbben (54 érdeklődő) az Appvertising, marketing a közösségi szájtokon című előadásra iratkozott fel, a második (52 érdeklődő)  "A gazdasági válság internetpiaci hatásai" című kerekasztal beszélgetés, a harmadik (45 érdeklődő) Staub Elek és Dobó Mátyás beszélgetése (Startup befektetések). A többi előadásra 5-10, jobb esetben 15-20 emberek kíváncsi.

Persze lehet, hogy a helyszínen másképp alakulnak a dolgok, de mindenképpen érdekes, tanulságos ahogy a közönség előre "beárazza'" a programpontokat. Nincs ködösítés, nincsenek kiemelt protokoll-előadók, kiemelt szponzorhelyek. Azonnal látni, mire harap a közönség és mi az, ami csak fél tucat ember belügye.

Az elmúlt években a közösségi linkmegosztók révén sokat tanulhattunk a közönség ítéletéről. A közönségszavazó konferenciaszervezés kapcsán felmerült bennem, vajon mi lenne, ha az online újságok is előre véleményeztetnék a készülő cikkeket? Mi lenne, a webre raknák ki a szerkesztőségi értekezletre bevitt témákat? Azt hiszem sok, ma csalhatatlannak hitt rovatvezető, főszerkesztő nagyon meglepődne a válaszok láttán!

Az elmúlt évben néhány műhelyfoglalkozás alkalmával tapasztalhattam, hogy a gyakorló újságírók között is akadnak, akik szívesen tanulnak új webes fogásokat. Régebb óta készülök egy saját online tanfolyam összeállítására, de most Paul Bradshaw blogján egy olyan kitűnő anyagot találtam, hogy inkább azt használom kiindulópontnak. (A zárójelben levő számok a diák sorrendjét jelölik.)

Az elmúlt években rengeteg új webes tartalomtípus jelent meg (3). A fórumok, blogok, térképes anyagok, multimédiák, megosztók stb. tartalmát nem hagyhatják figyelmen kívül az újságírók, ugyanakkor ezek kezelése olyan feladat, ami a régi munkamegosztásba nem illik bele.

Az újfajta tartalmak kezeléséhez új munkakörökre van szükség (5): Csak néhány ezek közül: szerkesztőségi adatbányász, multimédia producer, hírgyűjtő segédszerkesztő, hálózati specialista, közösség-szerkesztő, mobil újságíró (mojo). Ez persze még nem az összes lehetséges munkakör. A Times interaktív csapatáról készült összeállításban olvashattuk például, mekkora stáb kell egy komolyabb interaktív anyag elkészítéséhez.



A közösségi oldalakon rengeteg hasznos információ bukkanhat fel. Követésük hagyományos módszerekkel nagyon munkás, szerencsére mindegyik rendelkezik RSS "kimenettel"(6). Az RSS értesítők figyelése sokkal egyszerűbbé, hatékonyabbá teszi az információk figyelését, követését.

A (9) felsorolja, milyen közösségi oldalakon van RSS. (Egyszerűbb lett volna azokat számba venni, amiken nincs.)

(10) Néhány hasznos program:
 - a Page2RSS segítségével olyan oldalak frissüléséről is kaphatsz értesítőt, ahol nincs beépített RSS (igen, vannak még ilyen oldalak). Az eredményekért garanciát nem vállalok.
 - a FeedBurner segítségével rengeteg dolog kicsiholható egy RSS értesítőkből. A szolgáltatást nemrégiben kebelezte be a Google, átmenetileg gyengélkedett is, de valószínű, hogy rövidesen újra gyors fejlődésnek indul
- A9cays  és a Google Docs valóban hasznosak, de nem tudom hogy kerültek ide

Természetesen a legtöbb keresőoldalnak is van RSS értesítője (11), ha tehát feliratkozunk, értesítést kapunk az új találatokról. (Itt hívnám fel rá rá a figyelmet, hogy egyes tévhitekkel ellentétben a Google nem az egyetlen és egyedül üdvözítő kereső.)

(12) Figyel, hogy miről beszélgetnek az emberek (és hogy mikor emlegetnek téged). (Erre a pr-eseknek kifinomult - és néha igen drága - eszközök állnak a rendelkezésére. Te nyugodtan hagyatkozz a "gyalogos" megoldásokra. Bradshaw egy 7 elemből álló induló készletet (13) ajánl (mielőtt belegabalyodnál s rengeteg RSS értesítőbe).

(15) Mielőtt elvesznél az RSS értesítők között, rendezd azokat fiókokban, illetve kombináld őket a Yahoo Pipes segítségével. (Nem akarom elvenni a kedved, de a Pipes nem olyasmi, aminek a használatát 5 perc alatt meg lehet tanulni.)

(17) Különböző ajánlásokkal szépen, fokozatosan bővítheted információs hálózatodat.

Itt a vége. Nem a lehetőségeknek, csak Paul Bradshaw prezentációjának.

Ryan Thornburg, a University of Norh Carolina újságírás tanára takaros szakmai blogot vezet.
Thornburg a The Future of News (hát igen, mindenki ezen töri a fejét) blog  bejegyzéseként adta közre Reporting for Online: Tools for Building Trust and Relevance című elődadását. (Jó cím! Ki az az újságíró, aki nem szeretne fontos és hiteles lenni?)


Nagy gondossággal és szakértelemmel elkészített előadás, amihez ráadásul még egy link-példatárt is kapunk. Valahogy így kell profi módon a webre átültetni egy előadást!

Valahol 10 perccel az előadás kezdete után döbbentem rá, hogy HANGOS SLIDESHARE anyagot hallgatok. A Slideshare -t régóta ismerem, szeretem, használom, de eddig néma volt, illetve - ha jól emlékszem - a képpel nem szinkronizált hangot lehetett benne használni. Nem tudom mikor, de nyilván valamikor mostanában vezették be a Slidecasting formát.

Újságírók figyelem! Akiknek eddig túl bonyolultnak, vagy drágának bizonyult a saját szerverről működtetett Soundslides, most itt a lehetőség, hogy valami egyszerűvel és ingyenessel kísérletezzenek.

Azt hiszem, senkit sem lepek meg azzal a kijelentéssel, hogy az újságíróiskolában (egyetem, főiskola kommunikációs szakán stb.) 10 éve tanultak, mára jócskán elavultak. Nem az elméleti alapokra, hanem a gyakorlati tudnivalókra gondolok.

Munka közben felszed az ember ezt-azt, de mégis az lenne az igazi, ha a gyakorló (és tanulni hajlandó) újságírók számára is indulnának "felzárkóztató" tanfolyamok. Itthon ilyen kezdeményezésről sajnos nem tudok, viszont  találtam egy szenzációs online oktatóközpontot

A News University mögött a  Poynter Institute áll és mint sok más újságírással kapcsolatos kezdeményezést, ezt is a Knight Foundation támogatja pénzzel.

A NU a hatékony írástól a sajtóetikán át a multimédiáig 15 kategóriában kínál online tanfolyamokat - többségüket ingyen.

Egyelőre csak járkáltam az egyetem "folyosóin", bekukkantottam ide-oda. Az egyik "teremben" éppen Andrew Heyward, a CBS News korábbi elnöke beszélt a közönség viselkedésének az átalakulásáról, a szomszédban, a világ talán leghíresebb laptervezője,  Mario Garcia tartott szemináriumi foglalkozást a Wall Street Journal átalakításáról.

"A fejre állított piramison túl" című kurzus előtt ki kellett töltenem egy tesztet. 80 %-os eredményemmel beláttam, hogy tanulnom kell. (Ha mást nem, az amerikai szakkifejezéseket.)

Még benéztem egy tanfolyamra, ahol arról tanulhattam volna, hogyan építhetek online közösséget, de gyorsan megfutamodtam. Túl érdekes volt. Sürgősen vissza kell jönnöm. Tanulni és ötleteket gyűjteni. Egyszer talán itthon is sikerül összehozni valami hasonlót!

Tovább tart a "hogyan mentsük meg a napilapokat" publikációk szezonja. Az eddigi körök során a klasszikus válaszok kimerültek, közben "a helyzet  fokozódik", még a nyomtatott média "zászlóshajója", a New York Times is kritikus helyzetbe került. Új elképzeléseket kell tehát bevetni.

A Sarkozy-féle állami mentőöv átmenetileg működhet egyes országokban, de elképzelhetetlen az Egyesült Államokban. Ott újabban több közgazdász és publicista is eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha a "minőségi" lapok nonprofit alapítványok kezelésébe kerülnének.

Nem tudom, mi ezeknek az elképzeléseknek a reális alapja, mindenesetre Jack Schafer-t, a Slate főszerkesztőjét eléggé felzaklatták ahhoz, hogy szenvedélyes publicisztikában szedje szét az alapítványi sajtó koncepcióját.

A minőségi sajtó védelmének egyik legfőbb érve, hogy nélküle "sérülnének a demokratikus alapértékek." Kérdés az, hogy ha az emberek ezeknek az értékeknek a védelmében képtelenek voltak egy kis pénzt összedobni, valóban megoldás-e mindezt nonprofit szervezetekre hárítani?

Az amerikai lapok ma ismert kínálata nem örökkévaló, a külföldi tudósítások és az oknyomozó írások felfutása éppen azokra az évekre tehető, amikor lapot kiadni nagyon jó üzlet volt..A minőségi újságírás tehát nem a népakarat, hanem a piaci verseny terméke. (Azért a nép a pénzével szavazott rá, akkoriban egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy ez kell neki.)

A szerkesztőségek kiemelése a üzleti környezetből, létszámuk befagyasztása a mostani szinten egyúttal a verseny megszűntét is eredményezné. Megszűnne ezzel a piaci nyomás, ami nélkül nehezen képzelhető el a szerkesztőségek versenye.

Lehetséges, hogy sikerülne megnyitni a leggazdagabbak pénztárcáját és kiénekelni belőle néhány milliárd dollárt a Times és a WaPo "alapítványosítására".  Azon túl, hogy nem világos, ki nevezné ki a vezetőket (az alapítványokét és a lapokét), azt sem tudni, mi történne a lapokkal hosszabb távon. Schafer több publikációra is hivatkozik, amik arról szólnak, hogy a filantrópok magánalapítványai idővel felpuhulnak, szétolvadnak, az alapító halála után ritkán bukkan fel hozzá hasonlóan elkötelezett örökös. (Az Egyesült Államokban éppen mostanában hordanak szét néhány óriási értékű alapítványi múzeumot.)

Schafer érvei számomra elég meggyőzőek. A nonprofit alapítvány nem jó megoldás. Az állami beavatkozás sem. A piac nem tudja/akarja eltartani a minőségi lapokat. Vegyük tudomásul, hogy egyszerűen kihalnak, mint a dinoszauruszok?

Valószínűleg a zongoratanárok (tanárnénik) utáltatták meg velem  egy életre a pontokba szedett feladatokat. John Thopson a Journalism.co.uk blogjában viszont nem a gyakorolni valót írja elő, csak néhány tanácsot ad. (Dőlt betűkkel én kotyogok bele.)

1. Twitter - építs közösséget, vegyél részt a párbeszédben, csípd el a legfrissebb híreket (és pletykákat)  - Mindez rád  akkor vonatkozik, ha olyan területen dolgozol, ahol nagyon benne kell lenned az angol nyelvű információáramlásban. A magyar nyelvű csiripelés legfeljebb csak a sok szabadidővel rendelkező informatikai újságíróknak ajánlott.

2. RSS - Végre meg kell tanulnod az információk hatékony gyűjtését és szűrését.
Szerintem a Google Reader használata az alap, azon felül jöhetnek a szabadon választott gyakorlatok.

3. Tanuld meg mi a különbség a "link journalism" és a "kopipészt" újságírás között.
Erről más rengeteget írtam, itt nem taglalom.

4. Ideje végre elfogadnod, hogy az olvasóid többet tudnak nálad. (Persze nem mind, de egyesek feltétlenül.) Ezt én a Médiablog egyes hozzászólásaiban rendszeresen tapasztalom.

5. A "churnalism" sokkal hamarabb lelepleződik az interneten, mint a nyomtatott világban. A sajtóközlemények változtatás nélküli továbbadása értelmetlen. (A churnalism kifejezésn Nick Davies újságíró kreálmánya és azt a fajta tartalomgyártást jelöli, ami minden ellenőrzés és változtatás nélkül vesz át külső forrásokat - egyebek közt sajtóközleményeket. Ami a lelepleződés veszélyét illeti, itthon elég sokan vannak, akiket ez  láthatóan nem nagyon aggaszt.

6. A Google a barátod. Ha nem használod a fejlettebb keresési technikákat, fogalmad sincs, miről maradsz le. Nekem is vesszőparipám, hogy az újságírók "átnevelését" a hatékony információgyűjtési módszerek elsajátításával kell kezdeni. (Természetesen ez a nyomtatott sajtóban dolgozókra is érvényes.)

7. Nem kell birtokolnod, vagy de még kölcsönöznöd sem semmiféle új technológiát ahhoz, hogy innovatív megoldásokkal bűvöld el közönségedet. Hihetetlen mennyiségű új eszköz érhető el teljesen ingyen. Csak rajtad áll, hogy próbálgasd őket, kísérletezz velük.

8. Az öncélú multimédia ritkán működőképes és gyakran unalmas. Próbálkozz inkább olyan multimédia megoldásokkal, amik erősítik, alátámasztják, kiegészítik írásaidat.

9. Tanulnod kell a keresőbarát írást, szerkesztést. Az iskolában valamikor megtanult szabályok a weben nem működnek. (Nem árt, ha minderről a szerkesztőd is tud!)

10. Nagy gondot kell fordítanod a személyiségi jogokra. Tejesen új szempontok merülnek fel az egyre nagyobb mértékben igénybe vett - gyakran forrásként is használt - közösségi hálózatokkal kapcsolatban.

Az elmúlt években a hazai sajtó nem nagyon foglalkozott a nyomtatott média válságával. Egyrészt azért, mert itthon továbbra is él a meggyőződés, hogy a sajtónak saját magával foglalkoznia illetlenség (az úgynevezett szocializmus évtizedeiben nyilván az is volt, hiszen ezzel a sajtóért felelős hatóságok munkáját minősítették volna), másrészt mert a hivatalos (a Magyar Lapkiadók Egyesülete által is képviselt) álláspont szerint a nyomtatott sajtó nincs is válságban, csak átmenetileg kevesebb az olvasó, de megfelelő kampányokkal a folyamat visszafordítható.

Ehhez képest igen meglepő, mennyire felkapták itthon Nicolas Sarkozy sajtómentő ötleteit.
Állami támogatás a terjesztésnek, államilag támogatott hirdetések, egy éves ingyenes előfizetés a 18. születésnapra, ingyenes repülőjegy a 60 év felettieknek. (Jaj, bocs , ezt nem Sarkozy ígérte.)

A hiperaktív francia elnök persze nyilván magasról szarik a sajtó nyavalyáira, újabb ötletrohama egy nagyobb belpolitikai manőver része. Vicces viszont, hogy a hazai sajtóban egyesek fantáziáját  mennyire megmozgatta egy efféle felső beavatkozás lehetősége. De szép is lenne valamilyen nagyobb összeggel megtámogatni a gyengélkedő magyar sajtót! Az, hogy a "sajtóbirodalmak" évek óta magánkézben vannak senkit ne zavarjon, a pénzek elosztásáról pedig az erre a célra életre hívott kuratórium gondoskodhatna. (A pártdelegáltak mellé természetesen a szigorúan pártsemleges civil szervezetek képviselőit is be lehetne venni.)

A Népszabadság álmatag Méida rovata az elmúlt szombaton "nemzetközi összeállításban" - három éppen ráérő saját tudósító + egy hazai "illetékes" - foglalkozott Sarkozy újságmentő tervével. A tudósítók közül leginkább a Washingtonból jelentkező Szőcs László nyűgözött le, akinek írásából egyértelműen kiderült, hogy fogalma sincs arról, mi a különbség a nyomtatott lapoktól az internet felé tartó digitális átmenet és a televíziós sugárzás digitális átállása között. (Ez nem is lenne baj, ha nem írna róluk.)

Kázmér Juditnak, az MLE elnökének persze tetszik az állami beavatkozás ötlete. "Csökkenthetné például a lapterjesztésben foglalkoztatottak szociális terheit, támogathatná az internetes oldalak fejlesztését, dotálhatná a fiatalok lapelőfizetését, és leginkább a már működő olvasásra nevelési programokat - Sajtó és Tanulás (Séta), Hírlapot a diákoknak (Híd) - segíthetné."

Nem akarok senkit sem megbántani, inkább nem is kommentálom ezeket a szavakat. Mindenki gondoljon, amit akar!

Ma megint élvezhettük a hazai (copy-paste) hírversenyt.

9:22 - Az SG.hu - az MTI nyomán -  világgá röpítette a nyomtatott blog szenzációs történetét
9:49 - Az FN - Marketing & Média is lehozza a hírt
11:14 Az Origo szerkesztője talán fáradt volt, az SG.hu-tól csaknem 2 órával lemaradva tette ki a hírt.

Megértem a dolgot, kevés az ember, nem lóghat mindenki egész nap az MTI-n. Ekkora szórás érthető. De ekkor jön a meglepetés: eMaSa (szakmai kiadvány) már 8:23-kor kitette az anyagot.

Nem bírod az izgalmakat? Pedig a feszültség tovább fokozódik! A Stop már 6:46 ezzel a hírrel robbant be a reggeli ködbe?

És most jön a BORZALMAK BORZALMA: Az elsőség a Népszaváé, hiszen ők már tegnap 20:39-kor megjelentek az anyaggal. Azt ugyanis az MTI tegnap este 20:30-kor adta ki!

Most akkor vagy az van, hogy az SG, az FN az ORIGO ... szerkesztői a tegnapi, lejárt szavatosságú (akciós?) MTI híreket bújják, vagy az, hogy az MTI helyett egymást lesik és onnan másolnak. Nem is tudom, melyik a rosszabb.

Utószó:

A Printed Blog egyébként tipikus PR-vállalkozás szép sajtója van, de gyorsan elfelejti mindenki. (Legfeljebb azok a befektetők nem, akik elbuknak vele némi pénzt.)
A weben naponta történnek fontosabb dolgok, de a valamiért (nosztalgia a papírsajtó iránt) az MTI hírszerkesztője erre a hírre figyelt fel. A hazai média meg túllihegte a dolgot.

Ha normálisan működne nálunk az online média, egy kiadvány hozta volna le "kis színesként" az anyagot, a többiek meg egyszerűen linkelik. De nem működik normálisan. Csak a nagy sajtóvisszhang miatt nehogy eszébe jusson valakinek itthon is "blogújságot" csinálni!

Tulajdonképpen mindenki tudja, hogy Clay Shirky rengeteget tud az internet gazdasági és társadalmi hatásáról, de két nagyobb szereplés (könyv, interjú, előadás) hajlamosak vagyunk róla megfeledkezni. Folyamatosan dolgozik - tavaly megjelent könyve, a Here comes everybody komoly siker - de amerikai mértékkel mérve - keveset foglalkozik az önmarketinggel. (Meglepő módon Shirky nyilvános blogot sem vezet.)

A Columbia Journalism Review-ban nemrég megjelent, 2 részes interjúban rengeteg fontos dolgokról beszél, érdekes dolgokat mond. Szerencsére ZaZie (a Critical Miss szerzője) elég részletes összefoglalót készített a CJR-ben megjelentekről, így én most megengedhetem magamnak, hogy csak kényelmesen reflektálok néhány gondolatra.

Talán a legfontosabb annak elfogadása, hogy a világ mostani berendezkedése nem örök. Miért nem tudjuk elképzelni, hogy a nyomtatott médiának mindig olyannak kell maradni, mint amilyennek megismertük? Shirky szerint a lapok folyamatos hanyatlása rövidesen gyors agóniába csap át. (Emlékeztetőül: Ugyanez volt a Times jövőjéről elmélkedő Michael Hirschorn véleménye is.) Elsőnek minden bizonnyal a negyedmilliósnál kisebb városok napilapjai dőlnek be, ami súlyos következményekkel jár majd. Leginkább azért, mert megszűnik az a társadalmi kontroll, ami a helyi lapokon keresztül valósult meg. Shirky sötét jóslata szerint a lapjukat vesztett városokban a politikai-gazdasági átláthatóság az évtizedekkel ezelőtti szintre esik vissza. (Őszintén szólva ezt nem értem. Évtizedekkel ezelőtt voltak újságok, csak rosszul működnek? Mi a helyzet a helyzet a helyi tévékkel és rádiókkal? Hogyan hat a helyi demokráciára a civil média?)

Clay Shirky jövőképe szerint az összeomlás utáni médiában a mostaninál sokkal többen fognak dolgozni, de kevesebben fognak belőle élni. Lehet, hogy én vagyok csak fogékony erre a gondolatra, de mintha egyre gyakrabban bukkanna fel egy ilyesfajta média-modell gondolata. (A laphoz lazán kapcsolódó szerzők működtetik az egyre gyakrabban emlegetett Huffington Postot, ezt tartja lehetséges folytatásnak Hirschhorn és erről szól Tom Stites Editors című kitűnő dolgozata is.

Kevés "státuszban" lévő szerkesztő, akik részben fellelhető külső információk gyűjtésével és szűrésével. részben a külsős szerzők, helyszíni szemtanúk szervezésével, mozgatásával foglalkoznak.

A fiatalok könnyen és gyorsan alkalmazkodnak majd a helyzethez. A tapasztalattal, névvel rendelkező újságírók egy része túléli a váltást, talál új helyet, vagy önálló vállalkozásba kezd. A legnehezebb itt azoknak a helyzete, akik már túl öregek (vagy annak érzik magukat) egy nagy váltáshoz, viszont még túl fiatalok egy előre hozott nyugdíjazáshoz.

Ismerős? Persze, a rendszerváltáskor nálunk ezt sokan megélték. Nem feltétlenül csak a médiában.

Adalékok:

A héten a Guardianban is megjelent egy összeállítás Shirky 2009-es előrejelzéseiről. Ezt idehaza a Kultplay szemlézte.
Clay Shirky további írásai (angolul) saját oldalán érhetők el.

Az elmúlt évek hagyományai szerint időről időre  felröppen a hír, hogy rövidesen megszűnik a New York Times. Pontosabban: a nyomtatott New York Times. Most lehet, hogy valóban feldobja a talpát. Mások mellett ezen a véleményen van Michael Hirschorn, aki a The Atlantic friss számában fejtette ki véleményét.

A legtöbben évek óta tényként kezelik, hogy a nyomtatott lapok idővel kihalnak. Eddig azonban mindenki (többé-kevésbé) nyugodt, hosszabb ideig tartó, több lépcsőben végbemenő folyamatot képzelt el. A most beütött gazdasági válság azonban alaposan átalakíthatja ezt a folyamatot. Hirschorn (és a bemutatott számok ) szerint a Times helyzete olyan rossz, hogy akár fél éven belül is lehúzhatják a rolót.

A Times bezárásával sokak számára eltűnik az eddig öröknek hitt kulturális rítus (a másfél kilós lap átnézése), de eltűnik a laphoz kötődő félbohém író-újságíró réteg is. A szerző víziója szerint a lap elküldi munkatársai 80 százalékát, a maradék pedig egy a Huffington Postra emlékeztető (annál nagyobb, jobb és politikailag kevésbé elkötelezett) online lapok készít majd. Vagyis: erős hírgyűjtés, sok külső közreműködő, kevés, de alapos riport.

Mindez nagyon logikusan hangzik, csupán egyetlen bajom van vele. A saját bizniszüket az aggregált hírek tetejére építő kiadványok (mint a HuPo) a legjobb anyagokból - vagyis nagy mértékben a Times cikkeiből - merítenek. Ez a modell csak addig működik, amíg lesznek, akik saját híreket építgetnek, akiktől gyűjtögetni lehet.

Fontos hír, de nyilván elveszett a karácsonyi készülődésben: A Pew Research Center szerint az internet megelőzte a napilapokat. Több hírfogyasztó szerzi információit a webről (40 %), mint a napilapokból (35%). Azért nem árt megemlíteni, hogy a legtöbben továbbra is a tévéműsorokon lógnak (70% fölött) És talán megemlíteni is felesleges, hogy a fiatalabbak körében sokkal kiegyenlítettebb a tévé - internet párharc.

Az adatok persze az Egyesült Államokból származnak, így nem meglepő, hogy az interneten beszerezhető információk iránti igény nyár végétől ugrott meg látványosan.
Az egyre jobban elhatalmasodó gazdasági válság és az elnökválasztási kampány a hirtelen megnövekedett híréhség fő oka.


Az egészben persze az a legérdekesebb, hogy az internetet ezek a kutatások ugyanúgy kezelik, mint a hagyományos hírforrásokat. Az "apró" különbség persze az, hogy miközben a tévéknek, vagy az újságoknak van hírszerkesztősége, az internetnek nincs. Az "internetről informálódni" ugyanis egyre kevésbé azonos az online híroldalak olvasásával. A közölt ábra ennek ellenére jól mutat.

Úgy adódott, hogy az utóbbi hetekben többször is hozzáfértem (legálisan) az MTI fizetős hírfolyamához. Hát, nem nyomja fel az ember adrenalinszintjét... A nagy szürkeségben szenzációnak hat már egy közepes bárgyúság is. Tulajdonképpen megértem, hogy annyian ugrottak rá tegnap az ötvennégyezres bankóval fizető srác történetére. A szenzációs hírt a hírTV 9.43-kor robbantotta be az addig békésen szunyókáló médiatérbe, utána szépen, sorra jöttek a többiek (nem csak a harmadosztályú "portálok, de a vezető hírszolgáltatók is), végén szegény Zóna.hu, ami ugye deklaráltan nem vesz részt a hírversenyben, még este 19.06-kor is fontosnak tartotta, hogy kitegyen egye interjút (!) a hamis pénzt elfogadó emberrel. (Ezúton is gratulálunk.)

Persze a bloggerek sem maradhattak tétlenek, a hír visszaböfögése még ma reggelre sem fejeződött be.

Az, hogy a média készségesen vesz át efféle híreket már rég nem újdonság. Az emberi zsírral készült keksz viharos médiakarrierje után nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az 54.000 forintos bankjegy története is csak egy ügyes, olcsó médiahack. Arra persze nem emlékszem*, hogy az  álhíreket lazán beszopó kiadványoktól bárki is bocsánatot kért volna az olvasóktól.)

*Szerencsre emlékezett helyettem Kelt kolléga, aki megírta, hogy az Origo közölt ilyen bocsánatkérést.

(Miközben nézegetem, azon töröm a fejem, vajon mennyi munka lenne így feldolgozni a hazai online médiát? )

Az ÉS (Élet és Irodalom) afféle réteglap, néhány ezer ember olvassa, hatása azonban ennél sokkal nagyobb. Azon ritka kiadványok közé tartozik ugyanis, ahol rendszeresen jelennek meg nagyobb terjedelmű riportok, tényfeltáró sorozatok, gazdasági elemzések, de az ÉS hagyományai közé tartozik, hogy teret (terjedelmet) biztosít színvonalas közéleti vitáknak is.

A rendszerváltás előtt a fiatal- és középkorú reform-értelmiség által is előszeretettel olvasott lap kiadói politikája mostanában igen óvatos. (Ez részben érthető,  hiszen egy ilyen lapot a hazai körülmények között nagyon nehéz fenntartani.) Az ÉS sokára, és csak egy másik lap albérlőjeként merészkedett ki a webre, majd évekkel később jelent meg első önálló webes kiadása. Ez a fapados online kiadás az előzetes aggodalmak ellenére nem jelentett különösebb veszélyt a nyomtatott lap számára, ugyanis tökéletesen használhatatlan volt.

Kovács Zoltán főszerkesztő - rendkívül makacs ember - az éve elején még határozottan elzárkózott egy új online változat elkészítése elől. Ezért kétszeres meglepetés volt számomra a "megújult" ÉS.hu felbukkanása: 1) mégis megcsinálták 2) apró, strukturális átalakításokon túl nem történt semmi.

Az ÉS-ben sok olyan írás jelenik, meg, amire sokan reagálnak. Még többen tennék, ha nem korlátozott felület és a szerkesztői döntés határozná meg, mi jelenik meg. Alapvető elvárás lenne, hogy a cikkekhez hozzá lehessen szólni. Erre a "megújult" online lapban sincs lehetőség.

Az ÉS talán legolvasottabb oldalai a Vélemény és a Páratlan oldal. A lap már évtizedekkel az online újságírás "feltalálása" előtt sikerrel integrálta a "felhasználók gyártotta tartalmakat". Érthetetlen, miért képtelenek az itt szerzett tapasztalatukat kiterjeszteni a webre.

Az ÉS számos olyan témát dobott be, amin azután a fél magyar sajtó jó ideig eléldegélt (Fiúk a bányában, Tokaji szőlőcsaták stb.) Ha Kovács Zoltán és munkatársai végre kikukkantanának a kézirathalmok mögül, megláthatnák a témáikat továbbvivő cikkekben, blogbejegyzésekben rejlő lehetőséget.

A korábbinál valóban valamivel használhatóbb lett az átalakított ÉS.hu (hibáit persze hosszasan sorolhatnám). Ennek ellenére elszomorít a "megújulás", mert így most esélye sincs annak, hogy a közeljövőben készüljön egy valóban korszerű, új közönséget is bevonni képes online felületet kapjon a lap.

A kitűnő 10,000 Words szerint a (nyomtatott) napilapok haláltusája közben érdemes figyelmet fordítani arra, hogy egyes oldalak, rovatok már meg is haltak. Van benne igazság, de nálunk azért kicsit mása helyzet.

1. Címlap/A1 - Nyugodtan el lehet felejteni, hiszen néhány lelassult nyugdíjason és frissen hazaérkezett űrutazón kívül senki sem kíváncsi a tegnapi hírekre. (Ellenérv: A rádiók és tévék híradásainak ellenére eddig egész jól elboldogultak a napilapos A1 oldalak. Ellen-ellenérv: Persze, mert nem mindenki hajlandó időbeosztását a rádiós-tévés hírműsorokhoz igazítani.)

2. Levelezési rovat - "Miért olvasnád néhány, a szerkesztőség által kiválasztott, szerkesztett leveleket, amikor ott a cikkekhez és blogbejegyzésekhez fűzött hozzászólások rengetege" - kérdi a 10,000 Words.  Szerintem a mi erősen polarizált, indulatoktól fűtött médiánkban nagyon is élnek a levelezési rovatok, (meg a "drágabolgárúr"-jellegű betelefonálós műsorok)

3. Étteremkritikák - "Ki kíváncsi egy hivatásos étteremkritikus okoskodására, amikor a weben tömegesen olvashatók személyes tapasztalatokonalapuló beszámolók" - kérdezi a 10,000 Words? Például én! Wittman fiúk, gyertek vissza!

4. Filmkritikák - Ezzel sem értek egyet (Sőt, a zenekritikákat is szeretem. Jó dolog megtudni, milyen szörnyű volt az a koncert, amire némi hezitálás után nem mentem el. Így 5 perc szórakozás, úgy másfél óra szenvedés + utazás + jegyár...)

5. Időjárás - Nahát, nekem fel sem tűnt, hogy hogy még léteznek. L velük! (Ugyanez vonatkozik a napi tévéműsorra is.)

6. Apróhirdetések - Ezen nincs mit vitatkozni.

Vigasztalásul: 3 rovat, ami jól megy

1. Nekrológok  - Nem vagyok biztos benne, hogy ezt nem teszi tönkre az online konkurencia.

2. Vezércikk / publicisztika: Az "objektív újságírás" birodalmában nyilván felüdülésnek számít, ha végre felbukkannak valamilyen vélemények. Nálunk mintha éppen a fordítva lenne...

3. Képregény - Hát.. Nekünk még ez a vigasz sem adatott meg.

Az American Journalism Review legutóbbi számában Paul Farki, a Washington Post újságírója védelmébe vette az újságírókat. Véleménye szerint igazságtalanok azok, akik a régi módszerekhez ragaszkodó, változtatni, az új körülményekhez alkalmazkodni képtelen újságírókat okolják az újságírás válsága miatt. Farki szerint az újságírók csak áldozatok, mindenért a gazdaság hanyatlása a technológia fejlődése és az üzleti döntéshozók alkalmatlansága hibáztatható.

Ron Rosenbaum már régóta készülhetett Jarvis lerohanására. A Slate-ben megjelent, szakmainak álcázott személyes támadása a demagógia hazai nagyágyúinak is dicséretére vált volna. Rosenbaum - egyéb bűnei mellett - azt veti Jarvis szemére, hogy nem elég szolidáris az utcára került újságírókkal szemben, és azt állítja, leginkább ők tehetnek róla, hogy így alakultak a dolgok. (Talán leírni is felesleges, hogy Jarvis - saját blogjában - tejedelmes bejegyzésben válaszol. Itt leginkább azt kifogásolja, hogy Rosenbaum nem a mondandójával vitatkozik, hanem a személyét támadja.)

A Gaweker szerzője szerint Rosenbaum írásának legnagyobb hibája, hogy túlzottan finomkodik, nem rúg sokkal nagyobbat Jarvisba. Tőlük szerencsére távol áll az ilyesmi. Az írás címe: Idióták kezében az újságírás jövője. (Kétség kívül ez a vita legszórakoztatóbb darabja.)

Függelék:

Nem kapcsolódik ugyan közvetlenül a Jarvis - Rosenbaum vitához, viszont nagyon tanulságos Nick Denton Gyilkos idők előtt az online média című írása, ami magyarul is olvasható az Indexen. Dentont persze nem annyira a "minőségi újságírás", mint inkább a nyereséges online "lapkiadás" jövője izgatja. 6 pontos programjának 1. pontja: "Hátra kell hagyni az olyan területeket, mint a politika, amelyektől idegenkednek a hirdetők." Kíváncsi vagyok, hogy az Index követi-e a Nagy Példakép tanácsát!

Jó lenne tudni, mit is gondolnak az újságírók munkájukról, a távolabbi jövőről, a szerkesztőségek reformjáról és még sok más, a "szakmát" érintő kérdésről. A Neo Intearctive  wiki-kísérleténél jóval sikeresebb megoldást választott újságíró-bloggerek (blogger-újságírók) egy laza, nyitott csoportja, amikor 2007. decemberében elindították a Carnival of Journalism "mozgalmat".

A Carnival működése igen egyszerű: A házigazda (minden hónapban más) bedob egy témát, azután mindenki (aki akar) ír erről egy bejegyzést, amit azután bekötnek a házigazda blogjára. Ennyi.

Az októberi téma: "Cheap or free, real world tips to encourage culture change at your news organization" (Röviden: Gyakorlatias tippek a (szerkesztőségi) világ megváltására.) Eddig több, mint egy tucat újságíró írta meg tippjeit, többségük igen részletesen. Most csak szemezgetek a válaszok közül (dőlt betűkkel az én megjegyzéseim olvashatók):

"Állítsd be úgy a rendszert, hogy az újságíró e-mail értesítést kapjon, ha valaki hozzászólást írt a cikkéhez.  Hogy lehetne úgy párbeszédet folytatni, ha valaki nem figyeli, mint mond a másik?" (Ennek persze alapfeltétele, hogy lehessen hozzászólást írni a cikkekhez.)

"Rendszeresen terjessz információkat a szerkesztőségen belül arról, mi történik a honlapon. (A legnépszerűbb cikkek, a legpörgősebb viták, a kedvencek közé elrakott cikkek..."  - Paul Bradshaw

"Szervezd át a szerkesztőséget. Ne valami nagy és drága dologra gondolj, hanem olyasmire, ahogy az iskolában időről időre megváltoztatják az ülésrendet. Meg fogsz döbbenni az eredményen!" - Will Sulivan

"Olcsóbb kipróbálni valamit, mint azon morfondírozni, hogy vajon érdemes-e kipróbálni."

"Az újságírás nem termék, hanem folyamat. A közösség szervezése maga a média."

"Legyél felkészülve a kudarcra (is) és ne vedd azt valami megbélyegzésnek. A kudarc jó dolog, hiszen azt jelenti, hogy megpróbálkoztál valami teljesen új dologgal. Ha pofára estél kelj fel és mutasd meg az embereknek sebeidet."  - David Cohen (Cohen nem elméletben beszél, hiszen Newassignment projettel szép nagyott bukott.)

Hát ennyit ízelítőnek. Ajánlom, hogy olvasgasd a Carnival of Journalism mostani anyagát és nézz körül a korábbi bejegyzések között is!

Már hetekkel ezelőtt beleshettem a NOL (Népszabadság.hu) készülő új oldalterveibe, de nem írtam róluk. Egyrészt azért, mert nem szeretem az efféle bennfenteskedést, másrészt azt gondolom, hogy a Népszabadság esetében a megújulás nem annyira az új külsőről, szerkezetről, webes megoldásokról, mint inkább a a kiadónak és a szerkesztőségnek a webhez való viszonyáról szól. Eddig ezt az elutasítás, vagy legjobb esetben az óvatos ízlelgetés jellemezte, mostantól pedig... Hát erre vagyok kíváncsi!

Tegnaptól bárki számára elérheti a  Népszabadság.hu. (Köszönet Tallián Miklósnak, hogy felhívta erre a figyelmemet.) Az, hogy a Népszabadságnál valóban megvalósul-e az integrált tartalomkészítés és képes-e a napilap mellett egy naponta többször frissülő online hírlapot is előállítani csak később derül ki. Most csak néhány olyan problémát sorolnék fel, amikkel látogatásom első tíz percében szembesültem:

• Név: Ha jól látom, a kiadvány szabadulni akar a korábban bevezetett NOL névtől, de nem tudja eldönteni, hogy a Népszabadság.hu, vagy a Népszabadság Online nevet válassza. Idővel dönteni kellene!
• A nagy kép és a kiemelt hír alatt szépen ott sorjáznak a friss hírek. A megjelenés időpontja árulkodó: A reggel 9-kor ajánlott 12 címből 9 éjjel 00:01-kor került ki. Ezek nyilván a (mai) nyomtatott lap anyagai. A reggel kikerül három hír közül az egyik egy tipográfiai és fotográfiai kiállítással, kettő pedig egészségügyi témával foglalkozik. (Az egyik ebből nem hír, hanem  lapszemle) Ilyen anyagokkal elég nehéz lesz lenyomni a konkurenciát. A "Belföld" füllel előcsalható anyagok 2/3-a tegnapi, a "Külföld" alatt egyetlen, éjjel felrakott cikk van csak, a "Gazdaság" alatt csak tegnapi anyag olvashatók...
• A tegnap végigkattintott 10 cikk egyikében sem találtam linket. Egyetlen egyet sem. (A vidéki lapokat szemléző mai cikkben volt egy. Reménykedhetünk?)
• A cikkek alatt / mellett nem tüntetik fel a kapcsolódó cikkek linkjét. Ha a más kiadványok cikkeire nem is hivatkoznak, legalább a saját, korábbi írásaik linkjét kirakhatnák. (A legtöbb, korszerű szerkesztőségi rendszer felajánlja a megfelelő linkeket, nem is kellene keresgélni.) Hol itt a "kontextusba helyezés"?
  
• Rovatoldal: Jó lenne feltüntetni, hogy a cikkek mikor kerültek ki.
• Cikkoldal: "Kedvencek/megosztás" - Váratlan fordulat, ahogy a Népszabadság.hu hirtelen átcsap webkettesbe. (Feltételezem, hogy kevesen fogják használni, de sokakat fog irritálni, hogy "elfelejtették" magyarítani az instrukciókat)
• "nincs komment" - egy amatőr bloghban elmenne, de egy komoly lapnál tudhatnák, hogy a "komment" magyarul hozzászólás, esetleg vélemény
• Nem az én felfedezésem, Tallián Miklós szólt, hogy nem működnek a régi linkek. Nem próbáltam ki, de ha így van némi munka megtakarításával jelentős veszteséget okozott magának a kiadvány.

Ismétlem: Ezek csak az első benyomások. A Népszabadság.hu részletesebb, lényegi elemzésére később kerül majd sor.

Azt hiszem, kicsit messzebbről nézve jól látszik majd, hogy az elmúlt hónapokban az online újságírás egyik leglátványosabban kirajzolódó trendje a tudatos kifelé linkelés elfogadása és annak gyakorlati megvalósítása volt.

A Drudge Report, vagy a Huffington Post sikereit látva egyre több vezető kiadvány szerkesztői jönnek rá, hogy eddigi merevségük miatt eddig kimaradtak valamiből. Aki gyorsan reagál, most még felzárkózhat.

Nemrég a BusinessWeek.com Business Exchange szolgáltatásának örülhettünk. Azóta a Washingtonpost.com is előállt a maga szolgáltatáscsomagjával. A Political Browser (politikai böngésző) radikális szakítás az elmúlt évek gondolkodásmódjával. Nem egyszerű hírgyűjtő (aggregátor) szolgáltatás, inkább nagyon kifinomult eszköz, ami a legértékesebb szűrőn, a szerkesztőség szürkeállományán ereszti át a weben fellelhető információkat. Logikus. Az újságírók egyik legfontosabb dolga, hogy átrágják magukat a legfontosabb híreken. Miért ne oszthatnák meg így szerzett tudásukat az olvasókkal? A WP-nél Most megteszik.

• A Political Broweser (továbbiakban PB) Required Reading (Kötelező olvasmányok) szekciójában a WP politikai szerkesztősége ajánl egy-egy mondat kíséretében külső linkeket.
• A Staff Picks szekcióban a WP valamelyik újságírója (minden nap más) kínálja kedvenc linkjeit.
• A The Rundown Ben Pershing szerkesztő politikai linkajánló blogja (természetesen rengeteg külső linkkel)

Talán említeni is felesleges, hogy mindenhez lehet kommentárokat biggyeszteni és küldhetnek be linkeket az olvasók is. A Political Browser további szekciókat is kínál, de azt gondolom, hogy akinek az eddigiekkel sikrült felkeltenem az érdeklődését. úgyis alaposabban körbenéz az oldalon, akit meg nem érdekel, annak feleslegesen sorolom tovább a lehetőségeket.

A hazai online média - különösen a hagyományos média webes lerakataként működő oldalak - fényévnyi távolságban vannak a PB-től, vagy más hasonló szolgáltatásoktól. Nem technikai, hanem szemléletbeli kérdésről van szó. Úgy érzem, mindez a hazai blogokban is tükröződik. Meglepően ritka, kevés a kereszthivatkozás. vajon miért?

Azt hiszem, senkinek sem újdonság, hogy máshogy olvasunk az interneten, mint "offline". Most nem a "pásztázásra", az oldalak "F" alakban történő áttekintésére, vagy hasonlókra gondolok, hanem arra, hogy a weben a legtöbb ember nem egy-egy kiadványt, hanem egyes cikkeket olvas. (Az online médiában nem működik az árukapcsolás, az egybe csomagolt tartalom: Senki nem áll neki, hogy az első laptól az utolsóig elolvassa az Indexet, az Origot vagy éppen a hvg.hu-t...) A "hompage korszak" már a múlté, egyre több olvasó landol közvetlenül a cikkoldalakon. Többségük a hírgyűjtőkből, a keresőkből, vagy valamilyen linket követve jön.

Ha az interneten nem lehet egybe csomagolt cikkekről beszélni, akkor logikusnak tűnik a következtetés, hogy az online média új alapegysége a cikk. Az a gondolat is felmerül, hogy a zeneipar példáját követve (olcsón, darabonként árult zeneszámok) egyszer talán majd az online hírszolgáltatók is egyes cikkeket árulva alakíthatnak ki új üzleti modellt.

Az önmagában álló cikk azonban elszigetelt, összefüggéseiből kiragadott. A téma iránt érdeklődő olvasó nem tudja, merre keresse a folytatást. Jeff Jarvis szerint a link (hivatkozás, ugrópont) az, ami a legfontosabb elemi részecske az online médiában. Persze nem a "meztelen" link (az csak száraz katalógusok, tartalomjegyzékek előállítására alkalmas), hanem a szerkesztett, gondozott, magyarázatokkal, értelmezésekkel és hozzászólásokkal ellátott link. Visszatérünk tehát az alapokhoz. Miközben az elmúlt években az online média újabb és újabb lehetőségeit fedezhettük fel, újra és újra be kell látnunk, hogy az internetes tartalomszolgáltatás igazi meghatározó eleme a link. (Ted Nelson már régen megmondta... )

Jarvis gondolatmenete megint oda vezet, ahová már többször, több irányból is eljutottunk: Felértékelődik azoknak az emberknek - nevezzük őket szerkesztőknek - a szerepe, akik képesek átlátni valamilyen témát, követik, összegyűjtik és frissítik az ezzel kapcsolatos információkat, segítik a többieket a köztük való eligazodásban. (Blogbejegyzés, hírgyűjtő, wiki -  többféle forma is lehetséges.)

Jarvis következő bejegyzésében egy példát is mutat: A The Money Meltdown oldal nagyszerű forrás, ha követni akarod a pénzügyi válság fejleményeit. Valóban, példaszerű alapossággal elkészített, jól átlátható gyűjtemény. Bennem persze azonnal felmerül, vajon lehetne-e hasonlót készíteni itthon? Attól tartok nem, nincsenek olyan témák, amikhez kellő számú, lényeges, egymástól független információk állnának rendelkezésünkre. Érthető módon nagyságrendekkel kisebb a merítés, mint a beláthatatlan kiterjedésű angol nyelvű információpiacon. Valószínűleg maradunk tehát a cikk-központú gondolkodásnál és a hírgyűjtőknél.

Nem az avas reggeli tévéműsorról akarok írni (foglalkozik velük eleget a Comment.com ), hanem, az online újságírás új kedvencéről és reménységéről, a Las Vegas Sun-ról.

Sokan már azon csodálkoztak, hogy Rob Curly a Washingtonpost Newsweek Interactive fejlesztésért felelő alelnöke 2007. nyarán átigazolt a világ egyik vezető online kiadványából a nevadai sivatag közepén vegetáló, lényegében nem létező laphoz, de az igazi meglepetés akkor következett, amikor 2008. elején elindult az új Las Vegas Sun.

Nálunk az átgondolatlan, rosszul működő, befejezetlen online lapok startjánál azzal szokás mentegetőzni, hogy 1) túl kevés idő állt a rendelkezése az előkészítéshez 2) kevés volt az ember A Las Vegas Sun-t 12 ember mindössze 6 hét alatt kalapálta össze.

A korábbi Las Vegas Sun olyan volt, mint a legtöbb "vidéki" online lap. Nem is akart sokkal több lenni, mint a helyi újság webes lenyomata.

Az új LVS (címet kivéve) semmit sem tartott meg a korábbi kiadványból. Nem merev, elavult sablonokból építkezik, hanem formabontó módon a megjelenést igazítja a tartalomhoz. (Ennek megfelelően a nyitóoldal minden nap máshogy néz ki.) Nem a hagyományos rovatstruktúra szerint épül fel, nem a jól ismert szerkesztőségi struktúrát próbálja tükrözni, inkább olyan választékot kínál, ami az olvasókat érdekli.

Mint "helyi" kiadvány az LVS eleve nem foglalkozik külpolitikai témákkal. Az országos ügyek is leginkább csak akkor kerülnek elő, ha azoknak valamilyen helyi vonatkozása is van. Nincsenek másik száz helyen is elérhető hírügynökségi anyagok és innen-onnan összeszecskázott "munkatársainktól" cikkek. Minden anyagnak névvel megnevezett szerzője van!

Normális szöveges tartalmakat (ú.n. cikkeket) előállítani persze nem csak Nevadában képesek. A Las Vegas Sun igazi erőssége nem ez, hanem a multimédia szekció. A fiúk nem vacakolnak gyufásdoboznyi videókkal, egyből 988 pixel széles, "faltól falig" formátumban nyomják a mozikat. Ha nem akarod a monitort, közvetlenül letöltheted a videókat az iPododra, ha meg valami nagyobbra vágysz, ott a HDTV/720p változat. (Érdekes, de bennem valahogy nincs meg az igény, hogy egy online újság videóit vetítsem ki a nappali falára.) AZ LVS stábja a nagy méretű videók mellett imádja a körpanoráma képeket is. Jó ötlet, ilyesmit sem a tévét, sem az újságok nem tudnak csinálni. Mellesleg, ha már ilyesmivel vacakolnak, saját videó, panorámakép és diasor (slideshow) lejátszót is készítettek.

Nem is folytatom, inkább ajánlom, hogy nézz körül alaposan a Las Vegas Sun oldalain, azután olvasd el Mindy McAdams 3 részes, igen lelkes írását arról, miért is kell szeretni az LVS-t.

A Las Vegas Sun sikere szerintem annak köszönhető, hogy sikerült néhány olyan szakembert összeszedni, akik hasonlóképpen gondolkodnak az online újságírásról, más-más szakterületen dolgoznak, de nem élesek a határok ezek között a területek között, ezért képesek együtt dogozni. A siker titka az is, hogy a cél egyelőre egy sikeres online lap felépítése, a tulajdonosok tisztában vannak vele, hogy rövid távon nem lesznek nyereségesek. Azt hiszem nem véletlen, hogy a "mintalap" a semmi közepében, nem pedig valamelyik sajtócentrumban született meg.

Vajon egyszeri sikertörténetről van szó, vagy másolható az LVS modellje, egyes megoldásai? Szerintem sokan vannak, akik most visszafojtott lélegzettel lesik a választ.

Tulajdonképpen nincs miért meglepődni. Négy évvel ezelőtt sokan megjósolták, hogy az idei amerikai elnökválasztásban nagyon komoly szerepe lesz az internetnek.  Hogyan építették fel webes jelenlétüket a jelöltek? Hogyan terelte a webre a mozgósítást és a pénzgyűjtést Obama.? Hogyan használták a jelöltek a fontos bejelentésekre a videómegosztókat? A különböző szakemberek hosszú ideig csámcsoghatnak majd az idei kampány részletein.. A 10.000words.net (egyik legújabb kedvencem) most olyan webes eszközöket gyűjtött össze, amivel mi is követhetjük a választásokat.

Tulajdonképpen már az elsőnél leragadtam. A perspectv egyetlen oldalon gyűjti össze a CNN legfrissebb közvéleménykutatási adatait, a két versenyző hírindexeit (az említések számát), a blogoszférában felbukkanó említések számát, a Google-keresések számát, a legfrissebb híreket, blogbejegyzléseket, a legfrissebb "twitteléseket"...  . Tulajdonképpen elképesztő, hogy ennyi adat áll naprakészen, ingyen az érdeklődők / választók rendelkezésére. (Hogy is lehettünk meg eddig ilyen oldalak nélkül!)

Általában a választók a szavazatuk segítségével mondhatják el véleményüket a politikusokról. A WhatWouldYouSaytothePresident.com/ oldalon keresztül viszont szöveges, vagy videóüzenet küldhető a jelenleg még hatalomban levő elnöknek, illetve az elnökjelölteknek. A kézbesítésre és a válaszokra nem vállalok garanciát, viszont jó esély van rá, hogy a többi felhasználó minősíti, illetve kommentálja az üzenetet.

A Tube the Vote azzal próbálkozik, hogy különböző kérdésekben egymás mellé állítsa a két jelölt kijelentéseit. Forrásul természetesen a webet (YouTube, Flickr, blogok) használják. Szerintem kissé túlbonyolított, de tagadhatatlanul látványos.

A politikusok kijelentéseit mérő Politifact.com oldal már korábban megtetszett. Természetesen ez is szerepel a 10.000words.net összeállításában.

Meggyőződésem, hogy ezek az eszközök, szolgáltatások teljesen új helyzetbe hozzák az újságírókat. Korábban oldalakat lehetett megtölteni a közvéleménykutatások és más adatok elemzésével, ma az érdeklődők közvetlenül is hozzáférhetnek ezekhez.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hozzánk mi jut el mindebből (nem annyira az eszközökből, mint inkább a hozzáállásból),. mekkora lesz az internet szerepe a 2009-es EP választás és a 2010-es (?) országgyűlési választás kampányában.

Elindult a régóta várt új online hírlap, a Zoom. A legjobb, ha az előző változatot csak nyilvános próbálkozásnak. tesztoldalnak, gyakorlópályának tekintjük. Az ugyanis az online lapkészítésben járatlan vezetőséggel, az online lapkészítésre lényegében alkalmatlan szerkesztőségi rendszerrel (CMS) és egy, az utolsó pillanatban összetákolt külsővel próbált meg a hazai online hírszolgáltatás élvonalába betörni. Nem sikerült.

A hazai internetes kultúra sajátos jelensége a "nyilvános tesztelés". Látszólag jó megoldás, mert hagyományos, időrabló, hosszadalmas vacakolás (= normális tesztelés) helyett hamar elő lehet állni az új oldallal, aztán majd a felhasználók úgyis megírják (blogban, fórumban, hozzászólásban), mi is a baj.

A Zoom.hu munkatársai sokat tanultak az elmúlt fél évben, bizonyára elolvasták a "teszt" honlapról írt véleményeket is, lecserélték a fejlesztő és tervező csapatot is és egy olyan termékkel álltak elő....amivel fél évvel ezelőtt kellett volna. Persze jobb későn, mint soha, de egy ilyen dupla start mindenképpen szerencsétlen dolog, hiszen nem lehet néhány hónap elteltével  megint egy "bevezető" kampányt indítani.

A részletekre most nem térnék ki, inkább csak néhány pontot szeretnék kiemelni.

• A Zoom.hu határozottan videó- és fotócentrikus. (Ezt korábban is mondták, csak kevésbé érvényesült. Engem az "igazi" tévében sem érdekelnek a "beszélő fejek" műsorok, remélem, a későbbiekben nem ezeket erőltetik majd. A cikkekben elhelyezett fotók kifejezetten jók. (Nem egy esetben érdekesebbek, mint maguk a cikkek.)
  
• Megdöbbentő, hogy sem a cikkeben, sem a cikkekhez kapcsolódóan nincsenek linkek! Hiába a sok webkettes, multimédiás megoldás, ha éppen a web lényegéről mondanak le.
  
• Örülök, hogy a cikkekben a bevezető és főszöveg között nincsenek reklámok (a fél magyar webet ez teszi olvashatatlanná), de kicsit alaposabban körülnézve sem láttam hirdetéseket. Vajon miből él a Zoom.hu.? Kizárólag Tarjányi Péter szorgosan összegyűjtött pénzecskéjéből?

Frissítés: Lehet hoigy mégsem létezik a Titkos Üzleti Modell, csak - ahogy Bita Dani hozzászólásában is írta - nem minden készült el a premierre? A Zoom cikkoldalain e bevezető és cikk ("kenyérszöveg" ) között máris felbukkant az az erőszakos reklám, ami a idehaza láthatóan a hirdetők kedvence, ugyanakkor a normális (külföldi) kiadványokban elképzelhetetlen.)

Egy ideje már tudjuk, hogy Eric Schmidt, a Google vezérigazgatója aggódik az újságírás jövőjéért. Most Pam Maples kitűnő bejegyzéséből az is kiderül, hogy Schmidt az aggódáson túl egy nehézsúlyú szakértőt is ráállított a média működésének alapos feltérképezésére.

Richard Gingras az elmúlt évben a médiaoldalak forgalmát és médiacégek üzleti modelljeit tanulmányozta. Az eredmény önmagában nem túlságosan meglepő: A nyilvános adatok alapján is látható, hogy egyre csökken a hagyományos média szerepe, valamint hogy az online látogatók csaknem fele nem a nyitóoldalon keresztül cserkészi be az online lapok belső oldalait.

A híroldalakra közvetlenül érkezők többsége természetesen a keresőkből esik be. Az persze, hogy a keresőkben melyik cikkekre találnak rá számos tényezőtől függ. Ezek közül az egyik legfontosabbak a más, fontos oldalak hivatkozásai. Például a Google News-é. A GN - ahogy ezt minden adandó alkalommal hangsúlyozzák - önzetlen vállalkozás, hiszen közvetlenül bevételt nem termel, viszont havi 700 millió látogatást eredményez különböző újságoldalakon.

Érdekes, hogy miközben a Google News saját címlapja szerint 4500 hírforrást követ folyamatosan, a Gingras szerint a 10 percenként ellenőrzött híroldalak száma 40.000. (A Google híroldal-definíciója alaposan eltért a hazai értelmezéstől, mert csak az önálló tartalommal rendelkező és rendszeresen frissülő oldalakat sorolja ide.)

A Google szakértői szerint az online lapoknak teljesen új stratégiát kellene követniük. A csomagolt áru helyett teljesen atomizált tartalmakban kellene gondolkodniuk. (Ezt már mások is elmondták - a zeneiparban kialakult modellt kell követni és  a cikkeknek kell alapegységgé válniuk.

Az online újságoknak érdemes lenne tanulniuk a Wikipediatól. Ott sokszor a legfrissebb hírek is felbukkannak, de egész másfajta feldolgozásban, mint amit az újsághírekben megszokhatunk. Összefoglaló képre törekszik a legtöbb feldolgozás, sok a kifelé mutató link és ami a legfontosabb, a cikkek folyamatosan frissülnek. Az eredmény: A Wikipedia szócikkei szinte minden témában a Google első találatai között vannak.

Nemrég írtam arról az online elérhető hangos interjúról, amit Greg Galant készített Rafat Alival,  a Guardian által nemrég felvásárolt paidContent alapító-főszerkesztőjével. Mivel a paidContent és Rafat Ali lelkes híve vagyok, de belátom, hogy kevesen hajlandók végighallgatni egy 70 perces beszélgetést, most egy írásos Rafat Ali interjúra szeretném felhívni a figyelmeteket. A Sramana Mitra tanácsadóval folytatott, 6 részes beszélgetésből megtudhatod, hogyan lett az állástalan újságíróból sikeres médiavállalkozó.

A Nielsen Online legfrissebb kutatásai szerint az online lapok élete sem mindig diadalmenet. Az idén júliusban elvégzett vizsgálat szerint a 30 legnagyobb látogatottságú online lap közül 14-en idén júliusban kevesebb időt töltöttek az olvasók, mint 2007. hasonló időszakában.  Az 5 leglátogatottabb lapból is csak  három (NYTimes.com, USAToday.com, WSJ.com) volt képes növelnie a havi olvasási időt.

A visszaesésen kívül engem az is meglepett, hogy egyes lapokra milyen kevés olvasási idő jut. Az International Herald Trinune-ra még most, "megizmosodva" is csak 0:02:39 jut, a jobb napokat látott MercuryNews.com is valahol 4 perc alatt van.

A kiábrándító adatok alátámasztják, hogy a legtöbben csak átfutják az online híreket és eszük ágában sincs hosszasan olvasni a cikkeket. Havi 8-10 perc... Mire is ez a sok vacakolás a tartalommal?

Az olvasással eltöltött idő  (óra:perc:másodperc) 2008. július -- 2007. július

NYTimes.com -- 0:32:03 -- 0:27:21
USATODAY.com -- 0:16:17 -- 0:11:48
washingtonpost.com -- 0:14:31 -- 0:17:55
LA Times -- 0:07:39 -- 0:08:26
Wall Street Journal Online -- 0:18:28 -- 0:12:17

New York Post -- 0:08:13 -- 0:09:00
Boston.com -- 0:09:01 -- 0:18:37
SFGate.com/San Francisco Chronicle -- 0:16:04 -- 0:12:17
Daily News Online Edition -- 0:05:18 -- 0:05:04
Atlanta Journal-Constitution -- 0:09:55 -- 0:23:09

Ottaway Newspapers -- 0:03:34 -- 0:06:13
Chicago Tribune -- 0:08:11 -- 0:15:55
Newsday -- 0:03:29 -- 0:03:30
International Herald Tribune -- 0:02:39 -- 0:01:48
Chicago Sun-Times -- 0:07:04 -- 0:06:32

The Houston Chronicle -- 0:25:21 -- 0:14:20
Politico -- 0:06:56 -- 0:06:14
DallasNews.com - The Dallas Morning News -- 0:04:50 -- 0:03:29
NJ.com -- 0:06:09 -- 0:08:21
Village Voice Media -- 0:04:58 -- 0:04:45

Philly.com -- 0:05:27 -- 0:06:58
The San Diego Union-Tribune -- 0:05:33 -- 0:04:44
MercuryNews.com -- 0:03:49 -- 0:04:32
Seattle Post-Intelligencer -- 0:14:48 -- 0:13:02
Baltimore Sun -- 0:09:43 -- 0:10:20

Star Tribune -- 0:36:39 -- 0:22:36
Kentucky.com -- 0:02:02 -- NA
Boston Herald -- 0:05:35 -- 0:05:15
The Detroit News -- 0:09:35 -- 0:14:09
OregonLive.com -- 0:04:27 -- 0:08:46