Kiszállt a a NeoFM-ből az Est Média, de minden jel arra mutat, hogy ezzel még nem ért véget az econet-saga.


Nem tolonganak a vevőjelöltek a még tavaly áruba bocsátott Figyelőért. (Megfelelő vevőjelöltek hiányában több másik, eladósorba jutott kiadvány kínálgatásara vélhetőleg csak "pult alól" történnek kísérletek.)

Március elején az RTL Klub korábbi "erős emberét" Steve Varcoe-t nevezték ki a TV2 kereskedelmi igazgatójává. (Az eset nem példa nélküli, hiszen néhány hónappal korábban például Vaszily Miklós az Index vezérigazgatója ült át az Origo vezetői székébe.)

Emlékszünk a Gillette-történetre:a cserélhető pengével működő önborotva csak azután válhatott üzleti sikerré, hogy King Camp Gillette feltalálta hozzá a megfelelő üzleti modellt: filléres eszközt kell árulni, ami azonban csak a megfelelő, kellő haszonnal, nagy tömegben árusított, cserélhető pengével együtt működőképes.

2010-ben 1 milliárd dollárnyi e-könyv kelt el. Ez önmagában sem olyan pénz, ami mellett csak úgy el lehetne menni, de megbízható  előrejelzések szerint ez a piac 2015-re háromszorosára duzzadhat. Van hát mire hajtani.

Kedves G, Sajnálom, hogy csalódást okozott Neked a tegnapi Smartmobil '11 konferencia. Nem akarlak bántani, de úgy gondolom, hogy Benned a hiba. Még mindig nem érted ugyanis a konferencia-üzlet lényegét. 



A szervezés, a  helyszín, az ellátás ("catering"), a "hostess" lányok, a "security" stb. természetesen nincs ingyen. A szervezőknek a nyereséges lebonyolítás és a megfizethető jegyárak közt kell balanszírozniuk. A konferenciaszervező akrobata, akinek folyamatosan a szponzorok, a szakmai előadók, a "vatta résztvevők" és a fizetős vendégek közt kénytelen egyensúlyozni.(Aki valaha is próbált akár egy 50 fős rendezvényt is összehozni, jól tudja, mennyire összetett feladat ez.)














Tetszett: 

• Schneider Henrik az új mobilos/táblagépes üzleti stratégiákról. Nagyon összeszedett, profi előadás volt, de a téma sokkal több időt érdemelt volna.
• Pintér Robesz összefoglalója az Ipsos egészen friss kutatásáról. (Remélem, a diákat majd valahol elérhetővé teszi, mert egy oszloptól szinte semmit sem láttam. Jó lett volna, ha szembesítik ezeket az eredményeket mások (NRC, IDG néhol igen eltérő adataival. 
• Szabó Gergő a mobil- és táblagépes UI tervezésről - Sajnos a programok összecsúszása miatt csak a harmadát hallhattam. Több ilyen, bullshitmentes gyakorlatias előadásra lenne szükség. (Persze Gergő/HH régi blogger, aki számára természetes az információk, a tudás megosztása.)
• Kékesi Zsuzsa (HVG Onlie) a kiadó táblagépes stratégiájáról beszélt. Ennek meg csak az utolsó harmadát hallhattam - tetszett, hogy nem az önfényezésen, hanem a tapasztalatok átadásán volt a hangsúly.
• Hanák Tamás (Népszabadság) nagyon jól összefoglalta a fizetős média-modelleket. (Örülnék, ha a Médiablogban közreadhatnám a diákat!)

Érdekelt volna:

• Simon Éva és Pintér Róbert összeültetése, illetve témáik (kontrollálhatóság, kutatás, statisztika) vegyítése  szerkesztési tévedés volt. Sokkal jobb lett volna, ha külön-külön rövid előadást tartanak.
  
  
• Hasonlóan szerencsétlen volt a mobilos fizetésről meghirdetett vita, ahol mindhárom résztvevő más témakörről szeretett volna beszélni, ráadásul nem engedték bemutatni előre elkészített prezentációjukat. 
  Mindkét esetben Köszegi András  (BrandTrend) volt a moderátor, aki óriási rutinnal és időnként hosszú szólókkal próbálta életben tartani a beszélgetést, de ez ne mindig sikerült.
  

Az Advertising Age megfújta a kürtöt (magyar hangja, a Kreatív is készségesen visszhangozz a riadót) és ezzel megkezdődött a közösségi média búcsúztatása. Temetésről azonban még szó sem lehet, ugyanis ehhez hiányzik a halott.

1. Az éber, minden úja nyitott gíkek találnak valami érdekeset. Próbálgatják, szeretik, használják. Tapasztalataikat megosztják egymással.

Február 15-én az Apple bejelentette új előfizetési rendszerének indulását. Másnap a Google is sietve beharangozta saját elképzelését, a One Passt. A témával több száz angol-, és tucatnyi magyar nyelvű cikk foglalkozik. Az angol olvasók bőséges összefoglalót és további linkeket találnak az Editorsweblog.org cikkében, a hazai hírforrásokra szorulóknak leginkább az IT Café cikkét ajánlhatom. Az alapinformációkkal tehát nem kell foglalkoznom, jöjjön a lényeg:

 A Google bejelentette a One Pass fizetési rendszerét, ami (szerintük) egy csapásra megoldja a fizetős, vagy a fizetősség után ácsingózó média minden gondját baját. 

A FigyelőNet tegnap arról írt, hogy a Népszabadság leépíti saját vezetőségének negyedét. Nem sokkal később Vörös T. Károly, a  Népszabadság főszerkesztője az MTI-nek nyilatkozva magyarázta a bizonyítványt.



Azt ugyan már hónapok óta tudjuk, hogy eladó a Figyelő, viszont csak a jól értesült Antagon írta meg, hogy árulják a Pannon lapokat, a HVG-t és a Népszabadságot is. Alaptalan pletykák? Lehetséges, de tudjuk, hogy a pletykák keletkezésének legfőbb oka a hiteles információk hiánya. A kiadók egyre csak panaszkodnak a közönség csökkenő száma miatt. Nem képesek belátni, hogy a  fogyatkozás oka nem csak az elhibázott stratégia (korábban az internet, most pedig a mobil média téves kezelése), hanem a bizalom hiánya is. A kiadók bizalmat, hosszú távú elkötelezettséget várnak a közönségtől, ugyanakkor teljesen természetesnek veszik, hogy ez a bizalom egyoldalú. Továbbra is úgy gondolják, hogy minden, a működésüket érintő döntés, így minden személyi kérdés is belügy. Tévednek.

A Business Insider nemrég jó kis összeállítást közölt 2010. leginnovatívabb online anyagairól. (Szegény mostoha nyelvünkből nagyon hiányoznak az újságírással kapcsolatos szakkifejezések. Hogy is fordíthatnám azt, hogy "news stories".)
A szokásos újítók -  Washingtonpost.com. a CNN.com, a NYTimes.com stb. -  mellett itt váratlanul a  Groupon neve bukkan fel.



Termékleírások, kedvcsináló emailek sok cégnél készülnek, de a Grpoupon ebben is "más, mint a többi." Felismerték, hogy egyre többen immunisak a  szokásos, nyomulós marketing szövegekre. Belső használatra készült, de "kiszivárgott" stíluskalauzuk szerint minden lehetséges módon kerülni kell marketinges sablonokat, viszont szabad egyéninek, humorosnak, vagy akár abszurdnak is lenni. (Nagy dolog ez, hiszen sok profi szerkesztőségben az "objektív újságírás" nevében éppen üldözik az effajta elhajlásokat.)

A kattintgatás és a görgetés teljes tévedés volt. A navigációnak ezek a módjai ellentétesek az emberi természettel. A tapizás (vagyis az érintőképernyő nyomkodása) és a horizontális navigáció ezzel szemen természetesebb, emberibb, a tartalomba való könnyebb elmerülést segíti. Ilyesmiről beszél egy november közepén készült interjúban Rafat Ali, aki a paidContent felfuttatása, majd eladása (30 millió dollárt adott érte a Guardian) után most "új kihívásokat keres". (Anélkül, hogy kötözködni akarnék - Rafat Ali és a paidContent nagy tisztelője vagyok - megjegyzem, hogy nemrég még tudományos munkát születtek a kattintás, illetve a kettős kattintás jelentőségéről, annak az evolúcióban betöltött szerepéről.)


Tudomásul kell vennünk, hogy az újság, mint megjelenés forma nem örökkévaló. A nyomtatott lapok és a webes újságok is a rendelkezésre álló technológia kötöttségei és a falhasználói igények közötti kompromisszumok között egyensúlyozva - időnként botladozva -  tudtak sikeresek lenni. A tapogatós média és a hordozható eszközök most a változások újabb hullámát indították el. Jelenleg úgy tűnik, hogy az új technológia valóban nem csak a mérnököknek tetszik, de  valóban barátságos, használható. Kérés, hogy a megtépázott anyagi helyzetben lévő hagyományos médiaszereplők képesek-e élni ezzel az új lehetőséggel. 

Akit érdekel a Newsweek évek óta tartó vergődése, már bizonyára olvasta a hírt: Az egykor szebb lapokat látott magazin egyesült a 2008-an alakult, "tisztán internetes" (vagyis nyomtatott háttér nélküli) The Daily Beast híroldallal.


Elég sok elemzésen átrágtam magam, de egyet sem találtam, ahol nagy jövőt jósolnának az egyesített kiadványnak. Az egyértelmű győztes az egyesített News Beast (vagy The Daily Week?) főszerkesztője, a Vanity Fair egykori szerkesztője, a Dealy Beast alapítója, aki most visszatér a nyomtatott médiába. A biztos vesztesek a Newsweek.com munkatársai, akiknek többsége elveszti munkáját. Egy ideig még a SaveNewsweekDotcom oldalon olvashatjuk logikus, de a döntéshozókat kevéssé megható érvelésüket.

A múlt héten sokan megírták, hogy a Sanoma eladja a Figyelőt és a hozzá kapcsolódó termékeket (TOP 200, Figyelő Konferenciák stb.). Az Index a lehetséges vevőket is megemlítette.  A bejelentésnek  nem volt valami nagy visszhangja, ami jól mutatja, hogy a Figyelő sorsa ma az Internet Népe számára sem központi kérdés.

Az ősidőkben a Figyelő nagy presztízsű és kevesek által forgatott kiadvány volt. Sűrű szakmai olvasmány, amiben megfelelő gazdasági ismeretek nélkül legfeljebb az oldalszámozást tudtad elolvasni. Komoly szerzőgárda írta, minimális hirdetési lehetőséget kínált, olyan drágán meg nem lehetett adni, hogy igazán jó üzlet legyen.

A Figyelő Rt 1994.ben került a VNU (Erasmus Press Kft.) tulajdonába, a Füles rejtvénylap-család, a Fakanál és az Ifjúsági Magazin mellé. Érdekes rokonság.

A VNU 2000-ben megvásárolta a meggyilkolt Fenyő János lapbirodalmának legnagyobb részét, közte a Nők Lapját és azt RTV Műsormagazint. A Figyelő továbbra is magányos maradt, illetve ott volt a kistesó, a szűk szakmának szóló és igen drága Médiafigyelő.

Emlékeim szerint még 1998-ban alakult át a Figyelő szaklapból üzleti magazinná. A minta BusinessWeek volt (ezzel azonnal sikerült is azonnal pozicionálni a hetilapot az Economist-rajongó HVG-hez képest.) Színesebb megjelenés, rövidebb cikkek, a "keményebb" pénzügyi és gazdasági anyagok oldása néhány népszerűbb rovattal, cikkfordítások a BW-ből. Nagyjából ennyi. Lehet, hogy néhány évvel korábban jobb eredményeket lehetett volna elérni, de az ezredfordulón induló lap havi heti 20.000 14.00 - 15.000 példányról indult ma pedig 12.000 példánynál tart.

A VNU portfólióját a 2002-ben átvevő Sanoma is mindig büszke volt minőségi pénzügyi-üzleti magazinjára, de a szakmai presztízst láthatóan nem tudta megfelelően forintosítani. A népszerűbb miatt ugyan megnőtt a potenciális piac, ugyanakkor az erős pozícióval rendelkező HVG mellett számos fiatalabb kiadvánnyal is versenyezni kellett.

Az elmúlt néhány éveben mintha nem történt volna semmi a Figyelő körül. Főszerkesztők jöttek-mentek, a hetilap elműködgetett. Számomra máig érthetetlen okokból hagyták elhalványulni a 2000-ben indult és évekig nagyon biztatóan működő FigyelőNetet (ma FN.hu). A nyomtatott lap és az online kiadvány közé átjárhatatlan falat húztaka fel. Vajon miért? Talán éppen azért, hogy a lap önállóan is eladható legyen?

A Figyelő eladása egységesebb lesz a Sanoma portfóliója. (Kissé bezavar ugyan a megmaradó FN.hu, valamiért nyilván megérte megtartani.)

A hírek szerint a Figyelő eladása hónapokig tartó folyamat lesz, csak 2011. második negyedévében zárul le. Csak remélni tudom, hogy kedvenc szerzőimet nem érinti az ilyen hosszú átalakulásoknál elkerülhetetlen eróziós folyamat.

Utószó:

A bejegyzés elkészülte után vettem észre, hogy az Antagonon @zsombor már írt a témáról. Az ő írása a jobb.

A Betatales egy korábbi, de változatlanul érvényes bejegyzésben öt indokot sorolt fel, amiért az emberek hajlandók pénzt adni az online tartalomért. Ezek a következők:

• Egyedi tartalom
• Egyedi kényelem
• Egyedi hasznosság
• Egyedi csomagolás
• Egyedi élmény

Ha tehát egy webhely pénzt akar kérni a tartalomért, legalább egyet teljesítenie kell  a felsorolt feltételek közül.

1. Egyedi tartalom

Talán ez a legismertebb probléma: Egyedi tartalmat gyártani drága, macerás, ezer helyen megtalálható hírügynökségi anyagokért viszont nem lehet pénzt kérni. (A szokásos, ismert példák - Financial Times, Wall Street Journal - mellett Sandvand  - a Betataels szerzője - egy halászattal foglalkozó norvég webhelyet említ példának. Tipikus rétegtartalom, viszonylag jól körülhatárolt közönség hajlandó fizetni érte.

2. Egyedi kényelem

Ez elég könnyű jó példákat találni: Kindle-re és iPadra optimalizált tartalom. Vannak, akik fizetnek érte - annak ellenére, hogy ugyanaz a tartalom (ingyenes) webes böngészőn keresztül is elérhető. (Itt persze szerepet játszik még az "ötödik elem", az egyedi élmény is.)

3. Egyedi használhatóság

Ez az, amit sokan félreértenek. Egy harmadosztályú karrier-tanácsadóval, vagy egy unalmas "a gyermekorvos válaszol" szolgáltatással nem lehet ezt a feladatot kipipálni. Hiába hasznos egy szolgáltatás, ha nem egyedi, másnál ingyen is elérhető

4. Egyedi csomagolás

Vigyázat, itt nem a külsőről, hanem az anyagok társításáról van szó.  Az összetartozó, egymást kiegészítő anyagok összecsomagolása alapvető újságírói (szerkesztői) feladat lenne, a napi gyakorlat azonban azt mutatja, hogy sok kiadvány még a  releváns "kapcsolódó anyagok" linkeket sem képes összeállítani.

5. Egyedi élmény

Itt nem értek egyet a Betatales kitűnő szerzőjével. A felhasználói élmény ugyan fontos elem, de véleményem szerint csak ez előző négy feltétel kiegészítőjeként működik. El tudsz képzelni olyan embert, aki kizárólag az élmény kedvéért fog fizetni egy online újság eléréséért? (El, de nem annyit, amennyi miatt ez üzletileg rentábilis lehetne.) Sanvand szerint az iPhone-os tartalom ilyen, de szerintem nem tiszta formában mert erősen keveredik az egyedi kényelem szempontjával is.

Szerintem a hangsúly továbbra is az egyedi tartalmon van, a többi egyediséggel csak fűszerezni lehet a kínálatot.

 Korábban viccesnek találtam, hogy cégek komoly erőfeszítéseket tesznek - általában külső szakértők bevonásával - saját tevékenységük megértésére. Be kell látnom, hogy tévedtem, a dolog néha nem is olyan egyszerű. A Google-nak például évekbe tellett, mire megértette, hogy nem a kereső-bizniszben, hanem a hirdetési üzletben működik. (A keresés persze fontos, de nem cél, hanem eszköz a hirdetési üzlet működtetéséhez.)

A dolognak itt nincs vége, hiszen évek óta arról(is) folyik a vita, hogy a Google médiavállalkozás-e. (Az elmúlt évek szereposztása szerint azok, akik elől elhappolja az üzletet váltig állították hogy igen, a Google pedig azt hogy nem.)

Úgy látszik, hogy a Facebook esetében gyorsabb ez a folyamat. A "rajongói oldalak" és a 2010. tavaszán megjelent kiegészítők (leginkább a bármelyik médiaoldalba beépíthető "Tetszik" gomb) egyértelművé tették, hogy a Facebook és a média kapcsolata ezentúl a korábbinál szorosabb lesz. Ezt az együttműködést tette "hivatalossá" a Facebook + Media oldal.

Jó kis gyűjtemény, ami leginkább a kezdőknek és a középhaladóknak segít megérteni, mit is kezdhet egy médiavállalkozás a Facebookkal. Ha nem is pörög még szédítő sebességgel, rendszeresen kerülnek ki információk az üzenőfalra, két áttekintő anyag található a "Developers" és a "Journalists" fül alatt, két hosszabb írás pedig a "Jegyzetek"  fül alatt

Amiről biztosan nem találsz információt, az bevételmegosztás. Egyes hírszolgáltatók rengeteg rajongót gyűjtöttek össze a Facebookon. Miközben ők büszkén nézegetik oldalaikat, a Facebook a jobb hasábban hirdet (és kasszíroz). A pénz az övék, hiszen - úgy gondolják - hogy az új közönség megszerzésének lehetőségével és az "elkötelezettség növelésével" már fizettek a kapott forgalomért.

Érdekes, hogy a máskor könnyen és szívesen panaszkodó médiacégek most csendben vannak. Vagy lehet, hogy a háttérben már készülnek a különalkuk?

Könnyű és minden felelősségtől mentes dolog volna, ha most én is egy szép nagyot rúgnék Sidney Harmanba. Miért is tenném? Számomra egyáltalán nem meglepő, ha egy  sikeres üzletember emberbaráti okoktól vezérelve megvesz egy bajban levő lapot.

Igaz, Sidney Harman, a  neves hifi cég, a Harman International Industries (Harman Kardon, JBL, Infinity) nyugdíjas elnökének eddig nem sok köze  volt a médiához, legfeljebb annyi, hogy szereti a Newsweeketi. Úgy tűnik, nem akadt más, szakmabeli vevő, olyan, aki fantáziát látna egy ismert, minőségi magazinban és aki "nem jelentene veszélyt" a mostani szerkesztőség számára. A 91 éves Harman veszélytelennek látszik, nincsenek világmegváltó tervei. Eddigi pályafutása során a nagyfokú hűség (high fidelity) volt számára a legfontosabb.

"Még ha sikerül is vevőt találni a Newsweekre, valószínű, hogy az új tulajdonos sem lesz képes nyereségesen működtetni a hetilapot." - írtam május elején. A BusinessWeek jobban járt. A pénzügyi információk szolgáltatásából élő Bloombergnek "jól áll" az üzleti magazin, a katasztrofális előzmények után a lap második negyedéves adatai egész jók.

A Newsweek helyzete más. Harman láthatólag minden üzleti megfontolást félretéve, érzelmi okokból vette meg a lapot. (Igen, egy dollárért + egy 64 oldalas dokumentumban felsorolt, sok millió dollárra rúgó kötelezettségekért.) Harman ragaszkodik kedvenc lapjához. Talán így kívánja biztosítani, hogy hátralevő életében még olvashassa. A Newsweek hívei csak abban reménykedhetnek, hogy Sidney Harman még soká él.

Kapcsolódó cikk:

Sztereómágnáshoz került a Newsweek (Népszabadság)

Az elmúlt években rendszeresen írtam Rupert Murdoch különböző húzásairól, így arról is, hogy korábbi fenyegetéseit beváltva fizetőssé tette a londoni Times és Sunday Times online változatát. A bejegyzések olvasottságából és a hozzászólások mennyiségéből nem tűnt úgy, hogy ez az a téma, ami lázba hozza a Médiablog olvasóit. Ezek után eléggé meglepett, amikor tegnap a hazai weben mindenhol arról a "szenzációról" olvashattam, hogy "elhagyták olvasói a Timest", illetve hogy "belebukhat a fizetős modellbe a Times". Nem a médiával, vagy a reklámmal foglalkozó szakkiadványok cikkein lepődtem meg, hanem azon, hogy a téma bekerült a tömegmédiába is. (Feltételezem, nem az online újságok túlélési stratégiája vált hirtelen izgalmas, jól eladható hírré, csupán egy nagy bukás, égés, csőd illata tette egyes szerkesztők számra vonzóvá a témát.)

A baj csak az, hogy ez így félrevezető. Először is, ahogy ezt korábbi interjúkban már olvashattuk,  a lapokat kiadó News International nagyjából ekkora visszaeséssel számolt. Pontos számokat nem ismerünk, a két online lap auditálását átmenetileg felfüggesztették, a médiában keringő számok korábbi audit-eredményekből, külső mérésekből és spekulációkból származnak. A számokkal való zsonglőrködés és a túlzott spekuláció azért is veszélyes, mert a fizetős modell mindössze 2 hete működik. (Előtte 2 hét kedvezményes, beetetési időszak volt.) A Guardian számolgatása szerint jelenleg 15.000 online előfizető a heti 2 fontos befizetésével havi 120.000 fontot termel. Ehhez jönnek még a hirdetési bevételek - a fizetős közönség értékesebb, mint a "potyázók", így  - elvileg  - a hirdetések is magasabb áron értékesíthetők. Ahhoz persze, hogy értékelhessük ezeket a bevételeket tudnunk kellene, mekkora költségei is vannak a két online kiadványnak és hogy mekkorák voltak a fal "felhúzása" előtti bevételek. Korábbi hírek szerint a két lap és a hozzájuk tartozó hírportálok komoly veszteséget termeltek, így tehát nem is akkora kockázat kísérletezni velük.

Aki figyelmesen követi Rupert Murdoch pályafutását tudja, hogy soha nem a finomkodásról, együttműködésről, konszenzuskeresésről volt híres. Az "ingyenélők, potyautasok és élősködők" elleni támadása egyik fontos állomásaként már évekkel ezelőtt javasolta az online hírszolgáltatók közös fellépését és a fizetős falak egyidejű felhúzását minden nagy kiadvány körül. Akkor egyik nagy játékos sem állt be mögé. (Nem azért, mintha nem spekulálnának valami hasonlóban, hanem mert nem akartak olyan csapatban játszani, ahol Murdoch a csapatkapitány.

Murdoch szakmai-üzleti súlya akkora, hogy még az elutasítás ellenére is óriási hatása volt, amikor egy éve  bejelentette a Times és a Sunday Times fizetőssé tételét. (Minden más, komoly próbálkozás is csak azután kezdődött.) Murdoch most arra számít, hogy a nehézségek ellenére egyre többen követik majd példáját. A két lap olvasótáborának átmeneti visszaesése jelentéktelen ügy. A játszma időtartama nem néhány hét, a tét pedig nem néhány százezer font. Nyugi!

Hát eljött a Fizetés Napja, mától fizetni kell, ha a (londoni) Times, vagy a Sunday Times online kiadását akarod olvasni. A kiadványok címlapja természetesen még elérhető, de a következő kattintásra már a  fizetős kapu előtt állsz.


A 24 órás napijegy 1 font, a heti díj 2, a mindkét lapra kiterjedő 30 napos beetető díj szintén 1 font. Sajátos, hogy a teljesen külön kezelt iPad-verzió továbbra is havi 9,99 fontba kerül.

Maga a tény nem sokkol. Részben azért nem, mert Rupert Murdoch már jó előre bejelentette ezt a lépést, másrészt mert egyébként sem szoktam olvasni ezeket a lapokat. (Azért persze őszintén reménykedem benne, hogy nagy pofára esés lesz a kísérlet vége.) Komolyabb veszteség szerencsére egyelőre nem éri az emberiséget, hiszen a web 99,9 százaléka továbbra is “ingyenes”, tehát elég nehéz megindokolni ezt a kiadást. (Ha már költekezni akarsz, támogass inkább valami jó ügyet!)

A Christian Science Monitor ugyan Az ingyenes internet vége? (The end of the free internet?) címmel riogat, azonban hamar kiderül, hogy ők is inkább a mobilos és táblagépes tartalmak eladhatóságában bíznak.

Tetszik viszont, hogy miközben a Times nyomtatott kiadásában is a fizetős internet szükségszerűsége mellett érvel, a versenytárs Guardian az ingyenesség nagyszerűségét hirdeti. (“Néhány a világ legnagyszerűbb dolgai közül ingyenes.”)
 
Egyébként éppen mától igen drasztikusan, 30 forinttal, 190 forintra drágult a Népszabadság.

Meglepő módon Olaszországból szivárgott ki - feltehetően nem véletlenül - a hír, hogy a Google központosított mikrofizetési megoldással kívánja "támogatni" az újságokat. A La Repubblica
cikke szerint náluk tapogatóztak a Google illetékesei, vajon érdekelné-e őket egy finom kis bevételmegosztási együttműködés.

Lépjünk túl azon, hogy miért éppen az olaszoknál, miért éppen a La Republica, inkább foglalkozzunk a lényeggel: A Google által hivatalosan még meg nem erősített hír szerint még ebben az évben bevezetésre kerülő Google Newspass lényege, hogy a rendszerhez csatlakozó online újságok esetében a  Google keresési találatai majd kétféle eredményt hoznak fel. Az egyik a fizetős link, ami a teljes cikkre vezet, a másik csak egy cím, ami nem vezet sehova. A fizetős linkre kattintva a felhasználó a Google Checkout rendszeren keresztül fizet. (Ezen keresztül lehet most is fizetni egyes termékekért, szolgáltatásokért.) A Google természetesen osztozni kíván a lapokkal a bevételeken. (Az Apple által sikerrel alkalmazott 30/70 arány biztosan tetszene nekik is.)

Tulajdonképpen nagyon logikus lépés. Ha a Google a kereső, vagy a Google News révén már úgyis mindenhol "ott van", miért ne szedhetné a pénzt is? Lehetséges persze, hogy az ötletért kevésbé lelkesednek a Journalism Online (Press+) vezetői, akik már jó ideje dolgoznak egy hasonló, központosított előfizető és díjbeszedő rendszeren. (Talán említeni is felesleges, hogy a Google a mintegy két évnyi lemaradás ellenére is összehasonlíthatatlanul erősebb pozícióból indul.)

Lehet, hogy a Google ellen "keresztes háborút" folytató Rupert Murdoch újra melléfogott? Alíg néhány napja jelentették be, hogy vállalata, a News Corp nemcsak ügyfélként, de befektetőként is elkötelezte magát a Journalism Online mellett.

A Google belépése a "fizetős webért" folytatott harca jelentős, de egyáltalán nem meglepő lépés. Ennek révén tovább erősítheti "vezető , lecsillapíthatja a "forgalomlopás" ellen háborgó kiadókat. Valószínű, hogy sok kiadót sikerül majd berántaniuk az üzletbe, de az is borítékolható, hogy sokan csalódnak majd ebben a modellben is. Ahhoz ugyanis, hogy az olvasók a fizetős linkre kattintsanak,legyen bármilyen egyszerű is a fizetés, olyan, vonzó, fontos tartalom kell, ami két kattintással odébb, ingyen nem érhető el a weben. Ilyen tartalommal viszont csak kevesen rendelkeznek.

Források:

A Fortune cikke
A Media Decoder blog (NYTimes.com) bejegzyése
Greenslade blog (Guardian)
A paidContent bejegyzése<

A Times és a Sunday Times Rupert Murdoch korábbi fenyegetőzésének megfelelően a héten fizetős fal mögé zárkózott. A Financial Times által idézett szakértők szerint ezzel azonnal sikerült is megszabadulniuk eddigi olvasóik 90 százalékától. (A fizetős Timesról részletesebben is olvashatsz a Szívlapát bejegyzésében.)

Sokféle fal létezik. Jelképes, amit akár át is léphetsz, áttört, ami átlátható, átjárókkal könnyített... A Murdoch fala azonban a legbrutálisabb, tömör, (elvileg) átjárhatatlan. Murdoch nemcsak a linkeket rekeszti kívülre (vagyis értelmetlenné teszi a Times tartalmaira való linkelést), hanem a keresőket is. Csak a fizető olvasók számítanak, senki más!

A '"másik Times", vagyis a New York Times óvatosabban, lassú tűzön főzi azt, amit a londoni Times talán hamarosan odakozmál. Már hónapokkal ezelőtt bejelentették, hogy ők is fizetőssé teszik tartalmuk jelentős részét, de erre csak 2011. januárjától kerül sor. Az első bejelentés után néhány héttel az is kiderült, hogy az FT.com-nál már egy ideje sikeresen használt módszert ("metered model") alkalmazva néhány oldal olvasása ingyenes lesz és csak azon felül kell fizetni.

Ez persze nem minden. A NYTimes.com nem akarja elveszíteni a keresőkből érkező forgalmat sem és fontosak számára a bloggerek is. Nem csoda, hisz -ahogy ezt a PEJ friss Old media, new media tanulmánya is bizonyítja a BBC, a CNN és a Washington Post mellett a New York Times  a bloggerek által legtöbbet hivatkozott kiadvány. (Itt tehát nem érvényesül a "Long Tail"hatás, a bloggerek érdeklődése nem oszlik meg a számtalan hírforrás között, inkább "a győztes mindent visz" elv érvényesül.)  A Wall Streeet Journal és a Financial Times nem tartoznak ebbe a csoportba, mivel tartalmuk jelentős része csak az előfizetők számára elérhető.

A NYTimes.com a jövőben is szeretné fenntartani a bloggerek érdeklődését és megtartani a bloggerektől kapott forgalmat, ezért a fizetős falat úgy építik fel, hogy a bloggerek és a bloggerek által hozott látogatók számára átjárható legyen. Hogy ez hogyan valósul meg a gyakorlatban, az még annyira nem világos, hogy Spacy Green a kiadó szóvivője maga is belezavarodott: egyik nap még azt állította, hogy a blogoktól jövő látogatások nem számítanak bele az ingyenes kontingensbe, majd saját magát helyesbítve egy hozzászólásban azt állította, hogy mégis beleszámít, de a blogos látogatásoknál ilyenkor is "elnézőek lesznek." Remélhetően januárig még tisztul a kép.

Források:

A Mediamemo cikke

A Daily Finance cikke

Az Editors Weblog cikke

A tegnap zárult Média Hungary "főszereplője" kétség kívül egy olyan valaki volt, aki fizikai valójában nem volt jelen. Természetesen Holman Endréről, a Generál Média ügyvezetőjéről van szó, aki egy drámának indult, majd komédiába fordult előadással megpróbálta ellehetetleníteni a rendezvényt, de végül csak saját magát diszkvalifikálta.

Egyértelmű, hogy a 15. Média Hungary legnagyobb teljesítménye az, hogy volt.  Egy 1200+ résztvevős, 2,5 napos rendezvény lebonyolítása békeidőben is komoly, stresszes munka. Ha azonban a kezdés előtt néhény nappal kell új helyszínt, szálláshelyeket keresni, mindent átszervezni, az igazi rémálom. Ehhez képest a konferencia és az ahhoz csatlakozó programok normálisan működtek, ha valaki nem tudott az előzményekről, valószínűleg nem is vett észre semmit. (Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy nyalok Csermely Ákosnak emlékeztetnék rá, hogy az elmúlt éveben számos alkalommal írtam kritikus hangon rendezvényeiről. Az idei (át)szervezési bravúrt azonban nem lehet szó nélkül hagyni.)

Mivel a média egyre inkább az internetről szól, egyre kisebb, vagy nincs is különbség az őszi Internet Hungary és a Média Hungary között. Szükség van évi két ilyen, nagy szakmai rendezvényre? A jelek szerint igen. Ezek a konferenciák ugyanis számos funkciót egyesítenek, többféle közönségnek szólnak. Ha megkérdeznél néhány tucat véletlenszerűen kiválasztott résztvevőt, a következő válaszokat kapnád:

Médiavezér: "Nem hagyhatom ki, ott van a konkurencia is, itt lehet informálisan egyeztetni."
Kereskedelmi vezető: "10 négyzetméteren mozogva másfél nap alatt lezavarok 10 üzletet.'
Reklám- és médiaipari munkás: "Óriási a szakmaii koncentráció a folyosón. Információt adok veszek"
Tudásszomjas: "A szakma krémje ad elő. Első kézből kaphatok értékes információkat (Ők azok, akiket csalódás érhet, mert a krém egy része nem szokott felkészülni, illetve szakmai előadás helyett saját cégé fényezi. A valós információk kimazsolázása némi rutint igényel.)
Kapcsolatépítő: "Becserkészem X-et, vagy Y-t, akiket máshol nem tudnék elérni."
Régi motoros: "Két napig lötyögünk a (szakmabeli) haverokkal."
Bulizós: "Berúgunk, mint állat." (Hihetetlen szakmai kapcsolatok nőhetnek ki egy közös elhajlásból.)

Természetesen ezek csak az alaptípusok, ezeknek számos alfaja, variánsa és elegye létezik.
Én magam leginkább a Tudásszomjas (némi fenntartással) és a Régi motoros típusba sorolom magam, amibe az információs adok-veszek is beszűrődik. Nem vagyok irigy, amit szereztem, megosztom a Médiablog olvasóival.

Tegnap a fenti cím alatt megjelent cikkel vendégszerepeltem a hvg.hu-n. Megtisztelő felkérés - szomorú feladat. Médiabloggergént némi távolságtartással figyelem ezt eseményeket, magánemberként viszont úgy élem meg ezt a hanyatlást, mint hajdani színész- és zenészbálványaim fonnyadását. Ugyan soha nem voltam (nem lehettem) a Newsweek rendszeres olvasója, de a '90 előtt mindig nagy esemény volt, ha hozzájutottam a magazin egy-egy friss, vagy legalább másodlagos frissességű számához.

De hát mit búsongunk az amerikai magazinok sorsán? Van nekünk saját bajunk is elég. A MATESZ legfrissebb adatai szerint folytatódik a hazai nyomtatott média olvadása is. (És amiről nem szólnak ezek az adatok: komolyan visszaestek a  hetilapok hirdetési bevételei is.) Kis pálya, kisebb tétek, kisebb, de ugyanúgy fájnak a veszteségek. Ráadásul erre a kis piacra is olyan "termékeket" kell előállítani, melyek minőségben összemérhetők a "nagyokkal". Vajon hol a piros vonal, ameddig hajlandók elmenni a kiadók?

A vezető hetilapok kiadóinak maradt még egy kis idejük. Ha jól kihasználják kitalálhatják, mit csináljanak, ha már a magazinok mai formájukban nem lesznek már rentábilisak.

Tulajdonképpen csak azt akartam javasolni, hogy olvasd el a cikkemet a hvg.hu-n.

Olvasom az Origo tévés oldalán, hogy az RTL Klub hamarosan fizetőssé teszi egyes online tartalmait és a TV2 is valami hasonlót fontolgat.

Jellemző, hogy miközben a vezető kereskedelmi tévék csak több éves késéssel mozdultak rá az internetre most, amikor pénzszagot éreznek azonnal lépni akarnak.

Pedig nagyon tévednek. Az emberek legfeljebb csak a speciális, máshol el nem érhető rétegtartalmakért (niche content) hajlandók fizetni, azért is leginkább csak akkor, ha ezt a pénzt leírhatják az adójukból (WSJ.com, FT.com). A tömegmédia (ide tartoznak a kereskedelmi tévék) tömegtermékeket állítanak elő, amik könnyen pótolhatók. Máshonnan, ingyen.

A tévés honlap elsődleges funkciója a csatorna támogatása. Az, hogy az oldalakon elhelyezett reklámokkal egy kis pénzt is keresnek csak hab a tortán. Akadnak persze a világban olyan tévés honlapok is, amiken rengeteg önálló tartalom jelenik meg, de sem az RTL Klub, sem a TV2 honlapjai nem tartoznak ezek közé. Ezek a minimális létszámmal, minimális pénzből készülő honlapok szinte teljes egészben csak újrahasznosított tartalmat, promóciós anyagokat tartalmaznak.

Megértem a kereskedelmi tévék vezetőit, hogy fáj nekik bevételeik drasztikus visszaesése (sok újság persze nagyon boldog lenne ekkora jövedelmezőséggel), de hamis illúziókat kergetnek, ha azt hiszik hogy a fizetős online tartalmakból fogják ezt pótolni. Amikor jól ment a szekér, a kereskedelmi tévék vezetése mélyen lesajnálta a hozzájuk képest kevéske pénzt termelő internet. Amint rosszabbul kezdett menni, elkezdték leépíteni egyébként sem túl népes online részlegüket. Most pedig fejni szeretnék a kórosan sovány tehenet.

Még nem késő. A fizetős tartalmak tervezgetése helyett még most is el lehetne kezdeni önálló online tartalmakat, saját webes szolgáltatásokat fejleszteni. A kereskedelmi tévék még most is  rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amik segítségével valóban korszerű webhelyeket építhetnének fel. Ehhez azonban el kellene szakadni az eddigi sablonoktól, meg kellene szabadulni az azonnali pénzkeresés görcsétől. Vagyis éppen attól, ami ma a kereskedelmi tévéket leginkább jellemzi.

Sajátos szövetségre lépett a Yahoo és a Huffington Post. Egy új alkalmazás segítségével a Yahoo olvasói a webhely elhagyása nélkül böngészhetik a Huffington Post tartalmát.


A különböző kiadványok közötti tartalmi együttműködés (angolul syndication, magyarul...tudtommal nincs külön kifejezés) ősrégi gyakorlat, de itt másról van szó.  A Yahoo lényegében a HuffPost képes tartalomjegyzékét kínálja fel legértékesebb (Yahoo ID-vel rendelkező) felhasználóinak, ahonnan közvetlenül a HuffPost oldalaira kattinthatnak át.
(Mellesleg valamilyen "szerkesztőségi együttműködésről", vagyis kölcsönös, hagyományos tartalomátvételről is megállapodtak.)

A Huffington Post természetesen megfelelően ellentételezi a Yahoo "gesztusát": A Yahoo regisztrált felhasználói ezentúl külön regisztráció nélkül, a Yahoo ID segítségével csatlakozhatnak. a HuffPost Social News hálózathoz. Mindezt még kacifántosabbá teszi, hogy a HuffPost Social News a Facebook Connect segítségével már korábban sajátosan összehozta saját közönségét azok Facebook-kapcsolataival. Mostantól a Yahoo ID-vel belépő olvasók saját (szintén yahoos) ismerőseikkel is meg tudják osztani élményeiket, véleményüket. (Vajon összekapcsolódik majd a kétféle kapcsolati háló is?)

Az együttműködés az internet egyik legrégebbi, néhol kicsit rozsdás, de még mindig hatalmas szereplőjét hozza össze az egyik legsikeresebb újonccal. (A HuffPost májusban volt 5 éves!) A gyorsan növekvő sikerkiadványnak nagyon kell a Yahoo közönsége (havi 550 millió látogató, 260 millió feletti Yahoo Mail felhasználó). A gyors megújulásra már csak méretei miatt is képtelen Yahoo-nak viszont a sok unalmas, poros, "objektív" tartalom után óriási szüksége van a Huffington Post friss,  gyakran markáns véleményeket tükröző, néha provokatív, de (szinte) soha nem közömbös tartalmaira.

Az pedig, hogy az egyezség egyik tárgya a Social News közösségbe való bejutás, jól mutatja, hogy a jövőben egyre nagyobb értéket képviselnek majd a "minőségi" közösségi hálózatok.

Új hónap - új óriásplakátok. Az egyik közülük az idősebb álláskeresőknek kínál megoldást.



Hazáig ismételgetem a címet, majd  otthon gyorsan beírom a böngészőbe: www.jobmatrix.hu

A feljövő oldal valahonnan nagyon ismerős. A színvilágból, a grafikai megoldásokból és persze az oldal tetején sorakozó linkekből elég hamar rájövök: a Jobmatrix.hu hu a Népszabadság Kiadó "állásportálja".

Rosszul méretezett oldal. (A jobb széle lelóg a monitorról.) A kínálatban mindössze 11 hazai és néhány külföldi állás. (Azokról sem tudni, mikor adták fel őket.) Logo1, Logo2...üres helyek az együttműködő partnerek emblémái helyén. Nem működő lábléc (Impresszum, Adatvédelem...). Nem működő Twitter-regisztráció. (Jobb is, hiszen a @jobmatrix cím láthatóan már valaki másé.)

Rövid keresés után kiderül, hogy a Jobmátrix még októberben debütált. (Nagy reményeket fűzhettek hozzá, hiszen indították  Az Év Honlapja versenyen is.) Nem egy félig kész, hanem egy valamikor elkészült, majd valamiért sorsára hagyott állásportált kezdtek most reklámozni.  Vajon miért?

A kiadók vonzódása az állásportálokhoz érthető. Néhány éve még szép bevételt hoztak nekik az álláshirdetések, ettől éppen az internet fosztotta meg őket. Most a legtöbben megpróbálják visszaszerezni azt, ami valamikor az övék volt. Ki saját fejlesztéssel, ki a már sikeres piaci szereplők felvásárlásával.

A világ fejlettebb részein egyre többet beszélnek, írnak arról, hogy  a "job board" (ezt hívjuk mi állásportának" már nem menő. Drága, rossz hatásfokkal működik, nem alkalmas a szűrésre,  a passzív álláskeresők elérésére. Az álláspiac beszűkülése, a vészesen csökkenő kínálat és az állásportál-üzlet megszilárdult belső viszonyai miatt elég merész vállalkozásnak tűnik egy új játékos belépése.

Nem értem, hogy a Népszabadság Kiadó miért éppen 2009. októberében, a gazdasági válság közepén próbált belépni az online álláshirdetések piacára. Nem értem, hogy miért hagyta elhalni a szolgáltatást. Végül nem értem, hogy most miért reklámoz óriásplakátokon valamit, ami láthatóan nem működik.

Erről az elhagyott weboldalról nem a Mátrix, hanem inkább a Stalker jut az eszembe.

 Néhány nappal ezelőtti zümmögős bejegyzésem után úgy gondoltam, hogy egy ideig nem foglalkozom a témával. Elmondtam mindent, amit a Buzzról gondoltam. Most - ha kicsit másik oldaláról is - mégis előveszem a témát. Saad Ahmed a Technorati blogjában azt írja ugyanis, hogy a Buzz hamarosan a Twitter fölé nő.

Ahmed szerint a Buzz mellett szól, hogy "többet tud": képet és videót tud integrálni a zümmögésekbe, jól kezeli az RRS-t stb. (Nem írja, de nyilván előnynek könyveli el azt is, hogy a Buzz nem korlátozza a megszólalások hosszát.)

Én éppen azért tartom használhatónak a Twittert, mert nem olyan mint egy arab bazár. (Félreértés ne essék, szeretem az arab, török és egyéb bazárokat, de nem hiszem, hogy az internetes villámkommunikációnak ezt a modellt kellene követnie.) Szeretem a 140 karakteres megszorítást is, mert a rövid bejegyzések egyszerűen, gyorsan átfuthatók.

Ahmed szerint abban is jobb a Buzz, hogy jobban követi a beszélgetések fonalát (thread).  (Sokévi gmailezés után mondhatom, hogy néha túl jól...) Tulajdonképpen a Google minden hasznos ötletet átvett a Twittertől, azután megcsinálta jobban. Ahogy szokta.

Tudjuk, a Google nagyon jó abban, hogy másoktól átvegyen és sikerre vigyen dolgokat. Az AdWords, a Google Docs, a Google Reader stb. nem a Google találmányai. Megvették, saját filozófiájuk szerint átalakították, a Google rendszerébe illesztették ... és sikerre vitték őket.

A Twitter az elmúlt években elég szép befektetői pénzeket szedett össze, de mindez eltörpül a Google anyagi lehetőségeihez képest. Ha a Google fantáziát lát a most még csak próbálgatott Buzzban, annyi pénzt, erőforrást rak mögé, amennyit csak akar.

Teljesen logikus Saad Ahmed gondolatmenete. És elég ijesztő is. Ezek szerint az internetes szolgáltatások is úgy működnek, mint a profi sport, vagy a könnyűzene. Az új tehetségeket felfedező, azokba befektető producerek/edzők feladata, hogy a profi szintre hozzák fel a tehetségeket. Utána "önként" fel kell ajánlaniuk őket a Nagy Cápáknak. Aki megfeledkezik erről...nos, ezek általában csak a nyálas hollywoodi filmekben szoktak győzni.

Néhány éve még komoly viták zajlottak  arról, lehet-e (szabad-e) reklámozni a blogokban. Sokan úgy gondolták, hogy bűn parlagon hagyni a nagy látogatottságú blogokat. A blogoldalak bannerekkel és AdSense hirdetésekkel való kitapétázása ugyan kézenfekvő megoldásnak tűnhet, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy nem igazán működik. Még egy napi 10.000 látogatóval büszkélkedő blog felülete is nehezen értékesíthető és ha mégis, kevéske pénz folyik be belőle. (Természetesen egészen más a helyzet például a Blog.hu esetében, ahol egy egész bogszolgáltató blogfelületeit tudják egyszerre kínálni.)

Néhányan ugyan megpróbálkoztak azzal, hogy megrendelésre "normális" bejegyzéseik közé keverve termékekről és szolgáltatásokról írjanak, de az olvasók többsége nem díjazta ezt a megoldást.

Mostanában hasonló dilemmával küzdenek egyes twitterelők, köztük az online híroldalak is. Ma egy magára valamit is adó online újságnak szinte "kötelező"  a Twitteren lennie. A jobbak nem csak friss híreiket töltik fel - többnyire automatikusan - a Twitterre, hanem figyelik, miről "csiripelnek" mások, továbbadják az érdekes híreket, reagálnak mások beírásaira. Vagyis használják a Twittert. Ehhez persze ember kell (közösségimédia-szerkesztő, vagy valami hasonló), aki pénzbe kerül. Kérdés persze, hogy a kiadványt a Twitteren követő közönség lojálisabb lesz-e a márka iránt, követik-e elegen a linkeket és fogyasztanak-e ott elegendő reklámot? Erre nézve releváns kutatási adatokkal eddig még nem találkoztam.

Egyes online híroldalak elképesztően sok követőt gyűjtöttek be. (Emlékeim szerint a @cnn az elsők közt lépte át a milliós határt.) Érthető módon felmerül a kérdés, hogyan lehetne ebből a figyelemből pénzt csinálni. Legalább annyit, amiből ki lehet fizetni a közösségi médiával foglalkozó szerkesztőt, de lehetőleg többet. A kézenfekvő válasz: Időnként reklámokat is kell csiripelni. Egyszerűnek tűnik, de veszélyes megoldás, mert tömegesen idegenítheti el a követőket.

 A Poynter Online összeállítása szerint eddig talán az Austin American-Statesman jutott el a legmesszebbre. Robert Quigley, az együttesen nagyjából 30.000 követővel rendelkező @statesman és az @Austin360 közösségimédia-szerkesztője munkatársaival átgondolt reklámstratégiát dolgozott ki:

• Quigley egy online közvéleménykutatás alkalmával előre megkérdezte a követőket, mit szólnának néhány reklámkampányhoz. A válaszadók többsége nem tiltakozott.
• Az Austin American-Statesman twítjei csak a szórakoztatással kapcsolatos reklámcsiripeket közölnek
  
• A fizetett twítek számát napi 2  megszólalásra korlátozták (napi több tucat csirip mellett ennyi, még elviselhető)
• A reklámtwítek hosszát 124 karakterre korlátozták, hogy azok még továbbadhatók (RT) legyenek
• A twíteknek valamilyen cselekvésre kell felszólítaniuk. (A "BIZTOSÍTÁS-BIZTONSÁG - Állami Biztosító" itt nem működne.)
• A reklámcsiripek a végükön elhelyezett "ad" jelzéssel kell ellátni

A napi 300 dolláros új reklámlehetőség kedvező a hirdetőknek, mert 1) lényegesen olcsóbb, mint  a nyomtatott, vagy az online felületen megvásárolható reklámhelyek. 2) Segítségével új, eddig nehezen elérhető közönséghez juttathatják el üzenetüket.

Természetesen más kiadók is erősen gondolkodnak rajta, hogyan lehet némi aprópénzt kifacsarni a közösségi médiából. A Poynter cikke szerint a Huffigton Postnál is a NYTimes.com-nál is erősen agyalnak, de konkrét lépések még nem látszanak. Bizonyos értelemben könnyebb helyzetben vannak a kisebb, helyi kiadványok, mivel jellemzően helyi követőik vonzóbb potenciális piacot jelentenek a helyi hirdetők számára, mint a nagy kiadványok népesebb, de heterogénebb követői.

A reklámblogokkal való hazai bénázásokra emlékezve csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy nagyon gondolja meg, mielőtt reklámokat kezdene el csiripelni. Nagyon erős, informatív információfolyamnak kell lenni annak, ami akár napi 2 reklámot is kibír. Ha egy kritikus szint alá csökken a jel/zaj viszony, hamar elillanhatnak a követők.

Úgy látszik, még mindig vannak, akik azt gondolják, hogy a márciusban piacra kerülő iPad  egycsapásra megoldja a napi- és hetilapkiadók gondjait. Sajnos tévednek.

Be kell látni, hogy az internetes híriparra közvetlenül nem ültethető át az iPod - iTunes modell.

1) A hírek mobil eszközökön való  megjelenítésének nincs egy olyan, egységes módja, formátuma, mint a zenének. A hírek szöveges-képes megjelenítése bonyolultabb, drágább, mint a zenei fájlok lejátszása. Ennek megfelelően nem dobható még a piacra tömegesen eladható e-olvasó (tabletta, vagy bármi).

2) Az iPod-iTunes modell lényege, hogy a zeneszámok önállóan, darabonként megvásárolhatók. A lapkiadók viszont teljes lapszámokat szeretnének értékesíteni, ami visszalépés a mai webes gyakorlathoz képest. (A weben a legtöbb ember hírgyűjtőkből, közösségi oldalakról, linkajánlókból jut az egyes cikkekre, nem pedig "lapszámokat" olvas.)

3) A zeneszámok viszonylag tartósak. Rövid távon nagy eladásra a friss slágerek számíthatnak, ugyanakkor a long tail elvnek megfelelően még egész hosszú idő után is lesznek kisebb eladások. Egy újságcikk életciklusa ennél sokkal rövidebb, jelentős forgalomra legfeljebb néhány napig lehet számtani.

4) A zenei felvételek kihelyezése az online áruházba egyszerű, olcsó. Az újságok  hordozható platformokra (iPad, vagy bármi más) történő publikálása lényegében egy teljesen új kiadás készítését jelenti.

További rossz hír, hogy az iPadra optimalizált újságot nem lehet annyi pénzért adni, mint a nyomtatott lapot. A nyomtatott lapok árának nagyjából felét teszik ki a nyomda, a papír és a terjesztés  költségei. Ezeket nyilván nem "illik" felszámolni egy iPad-kiadás esetében. (Figyelembe kell viszont venni azt a licencdíjat, amit a digitális platform - példánkban az Apple tulajdonosa számít fel.)

Tudomásul kell venni azt is, hogy még jó ideig a készülékek száma fogja korlátozni a potenciális hírvásárlók/előfizetők számát. A gyors terjedés egyik gátja nyilván az ár lesz. Az iPad árak 499 dollártól indulnak, ami túl magas ahhoz, hogy a készülék rövid idő alatt tömegtermékké válhasson.

Nemrégiben érdekes megoldási javaslattal állt elő Bill Mitchell, Poynter Insitute munkatársa. Kalkulációja szerint egy, a mobilszolgáltatóknál megszokott, két éves hűségszerződés és egy 250 dolláros támogatás kombinációja felgyorsíthatja az átmenetet az egyre kevésbé nyereséges nyomtatott lap és az iPad-kiadás között. Mitchell szerint a kiadók két éves hűségszerződéssel kombinált előfizetést ajánlhatnának fel jelenlegi előfizetőiknek, amit kizárólag iPad vásárlására szolgáló kuponnal toldhatnának meg. Ebben a konstrukcióban a kiadó előre kalkulálható biztonságos bevételhez jutna, az olvasó pedig elérhető áron kapná meg a vágyott készüléket.

Ma mindez még nagyon távoli. Ezekben a napokban az Apple emberei a legnagyobb lapok vezetőivel folytatnak "titkos" tárgyalásokat. A NY Times, a Wall Street Journal és a Guardian valószínűleg már márciusban olvashatók lesznek az iPadon. A Népszabadságra, a HVG-re és a Blikkre még várni kell. A nagy kérdés, hogy meddig?

Függelék:

A tech-újságírás nagyágyúi az iPadról

Ahogy mondani szokás "megújult a Népszava Online". Legalábbis ami a külsejét, megjelenését és a kiegészítő funkciókat illeti. Volt bőven mit behozniuk. Feltételezem, hogy most sem a webkultúra fellendítése iránti vágy, inkább a választások közeledte volt a tatarozás mögött álló legerősebb motiváló tényező.

A megjelenés nem rossz. Különösen, ha nem várunk tőle valami különlegeset, egyénit, megelégszünk azzal, ha beilleszkedik a hazai híroldalak trendkövető (finoman fogalmaztam) vonulatába.


Részletes elemzés készítésének nem sok értelmét látom, legfeljebb csak azt észrevételezem, hogy a tervezők láthatóan rettegtek attól, hogy bármilyen színnel elkötelezzék magukat. Innen a gyászos megjelenés (A pirosat már egyébként is elsütötte a 168ora.hu).

Számomra az új webhely legérdekesebb oldala az impresszum.
Néhány héttel ezelőtt nagy vihart kavart, amikor a Népszava kiadója át akarta passzolni a Népszava Online kiadási jogát a Stop.hu-t is kiadó OPT Ügynöki Kft-nek. Annak a cégnek, melynek vezetője ugyanaz a Horváth Éva, aki Hagyó Miklós  & BKV (stb.) botrányok kapcsán is állandó szereplője a médiának. Néhány "félremagyarázzák a helyzetet"-nyilatkozat után végül az érintettek bejelentették, hogy elállnak az üzlettől, a kiadói jogot senkinek sem adják át.

Ezek után eléggé meglepett, amikor az új Népszava Online impresszumában ezt olvastam:
"Kiadvány üzemeltető: OPT Ügynöki Kft." (Arról, hogy magát a kiadványt kik írják, szerkesztik az impresszumból szinte semmi nem derül ki, csak a "szerkesztőség vezető" Herpai Attila  - legutóbb a Netriport főszerkesztője -  neve olvasható.)

A Népszavával kapcsolatos hírt olvastam a napokba na HVG-ben: "Újabb, 73 millió forintos tőkeemelést hajtottak végre a Népszava Kiadó Kft.-nél, amelynek törzstőkéjét tavaly nyáron emelték 3 millió forintról 73 millióra."

Ha valaki érti, kié most a Népszava Online, kik szerkesztik, miért kell annyira az OPT Ügynöki Kft-nek a Népszava Online, illetve a Népszava Kiadónak az OPT, imi köze ennek az ismételt tőkeemelésnek, feltétlenül szóljon!

Járatom az agyam.

A Kreatív értesülése szerint Vaszily Miklós lesz az Origo új vezérigazgatója.

Tegyük fel, hogy igaz a hír. (Napokon belül kiderül.)
Tulajdonképpen logikus, hogy olyan emberrel akarják betölteni az Origo vezetői székét, aki hasonló pozícióban szerzett tapasztalatokat. Ilyen pozíció Magyarországon elég kevés van. Nem meglepő tehát, hogy Vaszily került a fejvadászok célkeresztjébe.

Normális viszonyok között egy csúcsvezető egyik napról a másikra nem igazolhat át a konkurenciához. A kulcsemberek szerződésekben rendszerint kikötik, hogy távozásuk esetén egy ideig - általában egy-két évig -  nem vállalhatnak hasonló munkát az iparágon belül. (Ezért cserébe megfelelő anyagi  ellentételezés jár.)

Az "átigazolási moratórium" célja természetesen nem az, hogy a távozó vezető több éves fizetett szabadságon pihenhesse ki fáradalmait, hanem hogy elveszítsék aktualitásukat azok a bizalmas információk, amikhez régi munkahelyén hozzájutott. Vaszily Miklós 2009. novemberében távozott az Indexet is tulajdonló CEMP éléről, vagyis hosszas pihentetésről nem beszélhetünk.

Nekem évek óta az a benyomásom, hogy az Index és az Origo nem is versenytársak, inkább szövetségesek. Szépen, nyugodtan elüldögélnek a hazai online tartalomszolgáltatás csúcsain. Véres konkurenciaharc? Felejtsd el! Ha így van, nincsenek titkolnivaló információk, semmi féltékenykedés, sima átigazolás.

Létezhet viszont egy másik forgatókönyv. Jó ideje keringenek hírek az Origo esetleges eladásáról. A bibi csak az, hogy nem hemzsegnek a vevőjelöltek. Vaszily váratlan távozása az Index (CEMP) éléről és felbukkanása az Origonál óhatatlanul felveti  egy esetleges felvásárlás / fúzió gondolatát. Orindex? Oringo? Inorex? Szokjuk a gondolatot?

Persze mindez csak tiszta spekuláció.

...9 és fél órával később: Amíg én néhány órát offline voltam, az Origo hivatalosan is bejelentette, hogy februártól Vaszily Miklós lesz az új vezér...és Novák Péter (a Kirowski jelenlegi ügyvezetője) lesz a helyettese. Úgy látszik, mégsem eladás, hanem intenzív erősítő kúra lesz a dologból.

A mindig jól értesült paidContent szerint a kiadó vezetői  hamarosan bejelentik, hogy fizetőssé válik a nytimes.com. Pánikra azért nincs ok. Egyrészt azért, mert egy ilyen bejelentés soha nem jelenti az azonnali bevezetést, másrészt pedig azért, mert a tervek nem egy merev, inkább egy viszonylag rugalmas fizetési rendszerről szólnak. (További spekulációk szerint a Times a bejelentéssel az iSlate (Apple) premierjére vár. Feltételezhető ugyanis, hogy a Times ahogy az iPhone-hoz hasonlóan az iSlate-nek is kiemelt tartalom-beszállítója lesz.

A hírek szerint a Times az FT.com-nál már megszokott, "számolós" rendszert alkalmazná. Ott egy regisztrált felhasználó havonta 10 cikket tölthet le ingyenesen. Aki ennél több cikkre kíváncsi, annak fizetnie kell. (Nem ismerem az adatokat, de egy nem kifejezetten pénzügyi témában utazó olvasó számára az egyszeri regisztrációt kivéve nem okoz különösebb kényelmetlenséget ez a megoldás. (Szeretem, becsülöm az FT.com-ot, de akkor sem olvastam el havi 10 cikkénél többet, amikor fizetős (!) olvasója voltam.)

A NYTimes tehát valami hasonlóban gondolkodik, de a valószínűleg megengedőbbek lesznek. Engedékenységük oka (amellett, hogy jó fejek és szeretnek minket) nyilván az, hogy nem akarják elveszíteni a nagy forgalomból adódó hirdetési bevételeiket sem.

Nem a Times az egyetlen kiadvány, amelyik megpróbál egyensúlyozni a fizetős és az ingyenes hozzáférés között. A 2009. áprilisa óta szerveződő Journalism Online lényegében fizetési outsorcing szolgáltatást kínál a rendszerhez csatlakozó online lapoknak. A vállalkozás átveszi  a lapoktól a regisztrációval és az online fizetéssel járó gondokat és könnyebbé teszi az olvasók számára is az előfizetést. A kezdeti, merevebb elgondolásaikkal szemben újabban a Journalism Online is a "limitált szabadság" módszerét támogatja.

Hogy lehet úgy növelni az előfizetésekből származó bevételeket,. hogy ne csökkenjen a reklámokból befolyó pénz? Ez a feladvány az, amire nagyon sokan szeretnék tudni a választ. Nem csak Amerikában.

Utóirat:

Egy tegnapi bejelentés szerint a Times csak 2011-ben áll át a bejegyzésben említett félig fizetős modellre.

Némi késéssel most hallgattam meg a Journalism Now podcats 29 adását. A beszélgetés témája, hogy ki mennyit és hogyan költ médiára.

A műsort vezető Steve Outing akkurátus ember és szorgalmasan gyűjtögeti számláit. (Ennek nyilván az is az oka, hogy arrafelé nem olyan válogatós az adóhivatal. mint nálunk.) Ezek elemzése során kiderül, hogy Outing "klasszikus" tartalomra - online újság előfizetésre, cikkek vásárlására alig költ. (Ha tartalmat vesz, akkor az a leggyakrabban zene.)  Nem filléreskedik viszont, ha valamilyen alkalmazás letöltéséről van szó. Természetesen ezeket kedves iPhone-ja "öltöztetésére" használja, ehhez szemrebbenés nélkül vásárol 25-30 dolláros alkalmazásokat.

Tulajdonképpen nagyon hasonló dolgokról beszél Stephanie Rosenblatt, a Miami Herald munkatársa is. Az egyszerű tartalomért nem fizet. Ha azonban értéknövelt szolgáltatást kap, például többet tudhat meg a felhasználókról, azok viselkedéséről, preferenciájáról, akkor készséggel ad ki pénzt. Rosenblatt szerint az iPhone-alkalmazások többségénél nem is maga a szolgáltatás, hanem a felhasználói élmény az, amiért hajlandók fizetni az emberek.

Mindez egyáltalán nem újdonság. A hírmédia állapotáról szóló legutóbbi éves jelentés (The State of the News Media) is hangsúlyozza, hogy a média számára a tartalom fizetőssé tétele helyett inkább egyes termékek és szolgáltatások árusítása lehet a megoldás. Nyilván nem logóval ellátott bögrékre és pólókra gondoltak.

Hónapok óta keringenek a hírek a nagy magazinkiadók közös vállalkozásáról. Talán a héten végre hivatalosan is bejelentik, amit egyébként már a "szakma " régóta tud: A Condé Nast, a Hearst, a Meredith, a News Corp és a Time Inc. közös vállalkozást alapít. Az ötök együttesen 144 millió olvasót érnek el.

A cél olyan nyílt platformok létrehozása, amire új, e-olvasó, digitális hirdetési rendszer és digitális lapárusítás / előfizetés építhető fel. (A kezdeményezésről részletesebben is olvashatsz az eMaSa cikkében. A témát természetesen folyamatosan követi a paidContent, ott elolvashatod a legfrissebb fejleményeket.)

A vezetők kiválasztása és a székház kibérlése (Manhattan) már folyamatban van, lassan már nevet is kellene adni a gyereknek, azután kezdődhetnek a vég nélküli mítingek és brénsztormingok. Abban ugyanis, hogy a közös tervekből lesz is valami, valahogy nem tudok hinni.

Szkepticizmusom egyik oka, hogy az elmúlt évek tapasztalatai szerint az ilyen kutya-macska együttműködésekben a jogi-üzleti huzavona felemészti a rendelkezésre álló pénzt és energiát, magára a fejlesztésre alig marad valami. A másik gond, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a számtalan kompromisszum útján megszülető valami kell is majd a népnek. A harmadik gond az, hogy a közös buliban résztvevő cégek egy része (vagy mindegyik) közben azért - egy másik tűzön - sütögeti a saját pecsenyéjét is.

Amíg megvalósul a közös e-olvasó, nézegetheted a Sport Illustrated - a Time csoport lapja - digitális kiadását. Persze a videón látható képződmény nem valódi eszköz, csak ügyes animáció, de hát ami késik, nem múlik...

Sokféleképpen lehet csűrni-csavarni a közvéleménykutatásokat, de a végeredmény mindig az, hogy az emberek többsége nem hajlandó fizetni az online tartalomért. Különösen érvényes ez a fiatalabbakra, akik számára természetes, hogy az online tartalom ingyenes.

Képzeld el mi lenne, ha az ingyenes csapvízért holnaptól fizetni kellene! Elfogadnák az emberek? Aligha. Közben ugyanezek az emberek évente komoly - egyre növekvő -  összeget adnak ki palackozott vízre. Annak ellenére, hogy a legtöbb "ásványvíz" íze semmivel sem jobb, mint a csapvízé, az összetételében sincs semmi különleges. Sokkal jobb viszont a  palackos vizek marketingje.

A vízbiznisz lényege, hogy nem vizet, hanem egészséget, kényelmet, életérzést árulnak. Az emberek pedig boldogan veszik a "fizetős" vizet, a menő csajok kezükben a vizespalackkal, önkéntes reklámhordozóként segítik az üzletet.

Az online médiára lefordítva tehát nem az eddig ingyenes csatornákat kell fizetőssé tenni - ezt nem fogadja el a piac - , hanem másképpen kell az árut becsomagolni. A nagy kérdés persze az, mi legyen csomagolóanyag? Az editorsweblog.org a digitális kiadásban és az e-olvasók új generációjában látja a megoldást. Lehetséges, hogy így van, de ezek elfogadása, elterjedése hosszú időbe telhet. A köztes időben nagyon sok kiadvány elvérezhet.

Ha én lennék Rupert Murdoch sajtótitkára most, örömmel állapítanám meg, hogy a "főnök" legutóbbi tévészereplése komoly médiavisszhangot generált. Apró szépséghiba, hogy valamennyi említés, idézet, elemzés erősen negatív hangvételű volt.

A Murdoch-elemzések egyik legjobb darabja Jack Schafer (Slate) Read Between the Lies című írása volt. (A cím szójátékon alapul, ugyanis egy betű elvételével   "sorok között olvasásból" a "hazugságok közti olvasás" lett.)

Schafer szerint tulajdonképpen két Murdoch létezik. Az egyik a megállíthatatlanul nyomuló, végtelenül erőszakos (és sikeres) üzletember, a másik a kommunikátor, aki mindig azt mondja, amit éppen pillanatnyi érdeke diktál. (Mindkettőre számos példával is szolgál.)

Murdoch néhány hónappal ezelőtti üzenete nem a lapjai fizetőssé tételéről nem bejelentés volt, hanem felszólítás arra, hogy a többiek is kövessék példáját. (Ha csak a News Corp weboldalai kerülnének fizetős fal mögé, az automatikusan a konkurenciához irányítaná a forgalmat.)

A Google kitiltására vonatkozó fenyegetéseket illetően Schafer egyetért azokkal a szakértőkkel is, akik szerint a Google elleni mostani kirohanás valójában azoknak a másodvonalbeli keresőknek (Bing, Ask stb.) szól, amelyeknek Murdoch a MySpace jövőre lejáró, exkluzív keresési jogát szeretné eladni. Jelenleg ebben a Google a partner...

Murdoch régi kedvenc témája a neki milliós károkat okozó  hírtolvajok ostorozása. (Tévedés ne essék, nem a copy-paste lopásról, hanem a hírgyűjtőkről van szó.) A Techdirt most kedves kis összeállítást közöl arról, hogyan vesznek részt a "hírlopásban" Murdoch kiadványai. A Wall Street Journal, a Fox News és az All Thing Digital is a "vádlottak padján"...

Idehaza ugyan eddig nem írt róla senki, de a médiarovatokban és a médiablogokban az egész világon vezető hír, hogy Rupert Murdoch, a News Corp médiabirodalom feje egy tévéinterjúban azzal fenyegetőzik, hogy akár ki is tilthatja a tolvaj Google-t a tulajdonában levő weboldalakról.


Bár a tévéfelvételen Murdoch kicsit bárgyúnak tűnik (szeretnék én ilyen állapotban lenni 78 éves koromban) mindezt valószínűleg mégsem az időskori elbutulás mondatta vele.

Murdoch birodalmának jelentős részét napilapok és magazinok képezik. A vagyonnak ez a része szép lassan olvadozik. Az online kiadványok egy része veszteséges, kisebb részük nullszaldós, vagy minimális bevételt termel. 2005-ben nagy húzásnak tűnt a MySpace megvásárlása, mára azonban a legtöbb elemző úgy látja, hogy erősen túlzott volt az 580 millió dolláros ár.

A News Corp elnöke évek óta, minden lehetséges fórumon támadja az "élősködő, hírtolvaj" Google-t.  2009. júliusban  Murdoch bejelentette, hogy a 2010. nyarától megszünteti a News Corp valamennyi anyagának ingyenességét. (Azóta persze kiderült, hogy a "fizetős falak" felépítése jogi és technikai okokból csúszni fog.)

A Google letiltása technikailag nagyon egyszerű, bármikor megtehető. Eddig mégsem történt meg a News Corp egyetlen kiadványánál sem. Megfigyelők szerint a mostani kirohanás nem más, mint a Google zsarolásának a része. Nincsenek kétségeim: meg fognak egyezni.

A Nielsen Online havonta közreadja az amerikai online híroldalak látogatottsági adatait.
A szeptemberi adatsor igazi csemegét is tartalmaz. (A kiadványok neve mellett a  hosszú szám a szeptemberi egyedi látogatók számát, a százalékos érték a 2008. szeptemberi adattal történő összevetést mutatja.)

A lista igazi "szenzációja", hogy az alig néhány éves múlttal rendelkező Huffington Post lenyomta az egyik legambiciózusabb napilapos híroldalt, a washingtonpost.com-ot. A WaPo sok új internetes megoldással jelentkezett (blogok, külső források bekapcsolása, multimédia, adatbázis-alapú megjelenítések), de a tartalom legnagyobb része mégis a hagyományos újságíráshoz kötődik.
A Huffington Postnak nincs hagyományos médiaháttere, nem kell megküzdenie az onnan örökölt kötöttségekkel. A hosszú ideig az "objektív újságírás" diétáján tartott közönség láthatóan vevő a Huffington Post a blogoktól örökölt vállaltan pártos, "szemtelen" stílusára. A 26 százalékos növekedésben azonban nyilván erősen benne van az elnökválasztás felhajtó ereje is. A követhető hónapok kérdése tehát, hogy a HufPo "békeidőben" is tartani - esetleg még erősíteni is - tudja-e új pozícióját?

Yahoo! News -- 42,649,000 -- 12%
CNN Digital Network -- 38,266,000 -- 3%
MSNBC Digital Network -- 36,511,000 -- (-16%)
AOL News -- 25,733,000 -- 20%
NYTimes.com -- 21,530,000 -- 7%

Fox News Digital Network -- 17,909,000 -- 20%
Tribune Newspapers -- 16,453,000 -- (-9%)
ABCNEWS Digital Network -- 14,631,000 -- (-15%)
Google News -- 14,555,000 -- 8%
Gannett Newspapers and Newspaper Division -- 12,272,000 -- (-10%)

CBS News Digital Network -- 10,575,000 -- (-5%)
McClatchy Newspaper Network -- 10,543,000 -- (-1%)
USATODAY.com -- 9,908,000 -- (-13%)
Advance Internet -- 9,530,000 -- 21%
TheHuffingtonPost.com -- 9,474,000 -- 26%

washingtonpost.com -- 9,239,000 -- (-29%)
MediaNews Group Newspapers -- 8,739,000 -- 30%
Hearst Newspapers Digital -- 7,905,000 -- (-19%)
WorldNow -- 7,828,000 -- (-1%)
BBC -- -- 7,178,000 -- (-23%)

Daily News Online Edition -- 6,824,000 -- 54%
Examiner.com -- 6,474,000 -- 373%
Guardian.co.uk -- 6,043,000 -- 51%
Telegraph -- 5,649,000 -- 38%
Cox Newspapers -- 5,443,000 -- 14%

Boston.com -- 5,231,000 -- (-39%)
MailOnline -- 5,046,000 -- 26%
Topix -- 4,860,000 -- (-25%)
NBC Local Media -- 4,835,000 -- N/A
The Slate Group Websites -- 4,798,000 -- (-12%)

Wolf Gábor kisvállalkozó-adatbázis építésébe kezdett. Olyan grafikusokat, fotósokat, webdizájnereket, videósokat stb. keres, akiket jó szívvel ajánlhat ügyfeleinek.

A probléma ismerős.Nekem messze nincs akkora ügyfélköröm, mint Gábornak, (pontosabban pillanatnyilag semekkora sincs), de időről időre megkeresnek azzal, hogy ajánljak már egy jó tervezőt, programozót. Ilyenkor én is az "adatbázisomhoz" fordulok. Ez az adatbázis, amit jórészt a fejemben hordozok kizárólag olyan szakemberekből áll, akikkel dolgoztam, munkáikat ismerem. Eszembe sem jutna olyan embereket ajánlani, akik egy kérdőív kitöltésével maguk iratkoztak fel egy ingyenes adatbázisba.

Megértem Wolf Gábort, hogy szeretné a lehető legjobban kiszolgálni ügyfeleit, de úgy érzem, egy ilyen adatbázis építésével gyanútlan ügyfeleit és saját magát is veszélybe sodorhatja.

Az efféle "hideg" adatbázisok építgetése nagyon "Web 1.0-ás" dolog. Korábban számtalan cég foglalkozott ilyesmivel, egyes későn ébredők még ma is belevágnak. Egy részük regisztrációs díjat szed , mások a nagy forgalomban és az oldalakon elhelyezett reklámokban bíztak. Ezeknek az adatbázisoknak a 99 százaléka használhatatlan. Egyrészt azért, mert nem frissülnek, másrészt azért, mert a bennük szereplő adatok éppen a lényeget nem mondják el.

A lényeg ugyanis az AJÁNLÁS. Természetes, hogy fogorvost, gyerekcsőszt, autószerelőt, nyaralóhelyet ajánlás alapján választasz. Akkor miért tennéd másképpen, ha grafikust, szövegírót, vagy marketingest keresel? Az "objektív" adatbázisok kora lejárt. Saját bemondás alapján, közösségi minősítés nélkül keveset érnek a megadott adatok.

Az új adatbázist - közvetlenül, vagy a Commando munkatársainak közvetítésével -  csak a Marketing Commando ügyfelei érik el.  Ők úgy érezhetik, hogy az adatbázisból kihalászott valamennyi szakembert maga Wolf Gábor ajánlotta. Gábor azonban többségüket nem ismeri - nem ismerheti. A Marketing Commando épülő adatbázisa tehát egy szép, növekvő aknamező.

(Utószó: Nem szeretném, ha bárki is félreértene. Ha egyes módszerei távol is állnak tőlem, becsülöm Wolf Gábor munkáját, sokra tartom, amit elért. Ugyanakkor úgy látom, hogy egészen megdöbbentő módon nem érti, milyen változás is ment végbe az elmúlt néhány évben a weben. Jó lenne, ha Wolf Gábor találna maga mellé egy jó webes tanácsadót. - Javaslom, hogy ne az adatbázisban keresse!)

 Mióta Rupert Murdoch bejelentette, hogy egy éven belül fizetőssé teszi a News Corp online kiadványait, mindenki a többieket figyeli. Vannak, akik abban reménykednek, hogy az olvasók "jó útra térnek" és ezentúl fizetnek a cikkekért és vannak, akik azt várják, hogy a fizetős falak az ő ingyenes anyagaik felé tereli majd a közönséget.

A paidContent a héten három cikkben is foglalkozik a témával. Az első, a Harris Interactive kutatását összefoglaló cikk sok illúziót eloszlathat.
A "Mit tenne, ha kedvenc weboldala fizetőssé válna?" kérdésre a válaszadók 74%-a azt válaszolta, hogy "más ingyenes oldalt keresne". 8% megelégedne az ingyenes címek olvasásával és csak 5% biztos benne, hogy fizetne. (12% nem tudja, mit tenne.)


Azon, hogy kevesen hajlandók csak fizetni, nem csodálkozom.Igen meglepett viszont, hogy a fiatalabbaknak (16-24 év) tizenháromszor nagyobb a fizetési hajlandósága, mint a középkorúaknak (35-44 év).

A nagy kérdés  persze az, mi mennyi? Lehet, hogy egy napi 1 milliós látogatottságú online lapnál már nem is olyan kevés ez az 5%.

Őszintén szólva én már arra is csak halványan emlékszem, hogy megnyílt. Rémlik, megjósoltam, hogy nem lesz hosszú életű a vállalkozás. Gyorsan "visszalapoztam" és kiderült, hogy én már 2008. június 8-án tudtam, amire a Pannon vezetői csak most jöttek rá: Nincs értelme az egésznek.

A baj az, hogy nem én vagyok a fantasztikus képességekkel megáldott látnok, hanem a Pannonnál nem volt senki, aki látta volna, hogy az  Infosarok.hu / Hírsarok.hu koncepciója téves, kivitelezése  - hm - átlagos. Nem tettek bele túl sok pénzt, működése sem került vagyonokba, viszont csúnyán néz ki, egy ilyen bezárásról szóló hír. Persze több is veszett Mohácsnál, illetve a Westelnél. A társaság "téonlájnosításakor" sok munkával felépített tartalomszolgáltatási részlegüket kellett rohammunkában szétverniük.

A mobil biznisz szerencsére stabil, a sikertelen online tartalmi kalandozások miatt várhatóan nem robbannak ki utcai zavargások.

Olvasom, hogy átszervezik a TV2 igazgatóságait, zsugorodik a szervezet, kirúgják a felesleges igazgatókat.

Gyöngyössy Bencéért, vagy Árpa Attiláért nem hullatok egyetlen könnycseppet sem, mert nem ismerem őket, fogalmam sincs, hogy eddig mivel foglalkoztak. Rossz jelnek tartom viszont az önálló Digitális Média Igazgatóság megszüntetését.

2008. tavaszán a TV2 büszkén jelentette be a DMI megalakulását. Ez persze amolyan öszvérszervezet volt, ide tartozott a teletexttől a digitális átállásig sok minden, mégis úgy tűnt, hogy a korábbi évek hányattatásai után végre újra lesz gazdája a TV2-nél is az internetnek.

Az online részleg vezetőjeként hamarosan fel is bukkant Debre Zoli (korábban a FigyelőNetnél, a Stratlapnál, a ViaNovonál stb. dolgozott), majd néhány hónap múltával ahogy jött, el is ment.

2008. júniusa óta voltak apróbb webes fejlesztések a TV2-nél (legutóbb a Moziverzum), de a várt nagy áttörés elmaradt.  A TV2 a weben maradt ott, ahol eddig is volt, a langyos középmezőnyben.

A Digitális Média Igazgatóság lefokozása mutatja, hogy a TV2 vezetése továbbra is a régi szép idők visszatérésében hisz. Azt gondolják, hogy örökké a kereskedelmi tévék maradnak a leghatékonyabb pénzcsináló gépek.
Emlékszem, hogy a tévés vezérek néhány éve még megmosolyogták az internetet. A nemzetközi trendeket figyelve látszik, hogy most már nincs min mosolyogni, inkább versenyezni kell. Ma már mindenki tudja, hogy a  "mindenkire lövünk" tömegmédia számos szegmensben drága és rossz hatékonyságú. A tévés reklámköltések jelentős része mögött nem is szakmai-hatékonysági, hanem "egyéb" szempontok sejthetők.

A TV2 vezetőin nyilván óriási a nyomás. A tulajdonosok MOST, nem pedig 5-10 év múlva akarnak eredményeket látni. Az online média takarékon tartásával azonban olyan pozíciót veszítenek el, aminek megszerzése 5 év múlva már vagyonokba kerül.

(Kíváncsi vagyok, kiszámolta-e valaki, mekkora megtakarítást eredményezett annak idején a Korridor.hu bezárása és mit hozna ma a TV2-nek, ha egy ilyen portállall ott lennének valahol az Index és az Origo mellett?)

Az amerikai comScore egy friss felméréséből kiderül, hogy az interneten már hatékonyabban lehet hirdetni, mint a tévében. Most még csak egyes vásárlói szegmensekről, bizonyos árucikkekről van szó, de a hír akkor is elgondolkodtató.

Nemrég a kereskedelmi tévék pénzcsináló gépezete még igen jól működött, vezetőik nagyon magabiztosak voltak. A válság hatására most olyan hirdetők is elgondolkodnak a reklámok hatékonyságáról, akik korábban szó nélkül nyomták a pénzt a tévéreklámokba.

Nem gondolom, hogy a comScore kutatásának hatására a hirdetők most hirtelen mind a homlokukra csapnak és az internetre terelik át teljes tevékenységüket, de amennyiben ez a tendencia tartós lesz, idővel talán még a korábbinál is nagyobb sebességgel növekedhet az internetes hirdetési piac. Ha meg van sok hirdetés, lehet/kell köré valami tartalmat is rakni. Lehet ugyan, hogy a hirdetéseken alapuló média modellje gusztustalan, kiábrándító, etikailag is problematikus, a tartalomkészítők számára lealacsonyító, de egyelőre nem sikerült jobbat kitalálni. (Ugye te nem hitted el, hogy az újságok eddig az előfizetési díjakból működtek?)

A múlt héten számos helyen  olvashattunk Rupert Murdoch bejelentéséről, ami szerint egy éven belül a News Corp valamennyi online kiadványáért fizetni kell. Murdoch a világ egyik legnagyobb médiacégének (News Corp) a résztulajdonosa és vezérigazgatója, dörzsölt, öreg róka, aki néhányszor már alaposan meglepte a világot. Természetese, hogy nagy figyelmet kap minden megszólalása. (Sokan úgy gondolják, hogy Murdoch lépését a konkurencia is azonnal követni fogja.) Nem kellene azonban az efféle kijelentéseket szó szerint, minden kritika nélkül beszopni.

Ahogy a többi nagy médiacég, úgy a News Corp számára sem volt diadalmenet az elmúlt év. Ha egy cég 3,4 milliárd veszteséggel zárja az évet (az előző év 5,4 milliárd dolláros nyeresége után), illik valamit mondani. A részvényeseknek, a bankoknak, a szövetségeseknek nem elég széttárt karokat mutatni és a világgazdasági válságra hivatkozni. Murdochtól azt akarják hallani, merre kell menni a következő években. Most megtudhatták. (Más kérdés, hogy néhány éve, a Dow Jones, benne a Wall Street Journal megvásárlása idején éppen Murdoch hangoztatta a legelszántabban, hogy az egész WSJ-com-ot ingyenessé kell tenni. - Akkoriban persze igen szépen alakultak az online hirdetési bevételek.)

Murdoch most azt mondta ki, amit a szakma konzervatív része hallani akart. A baj csak az, hogy megvalósíthatatlan. Eddig is léteztek olyan speciális, jól körülhatárolt közönségnek minőségi tartalmat nyújtó online kiadványok, amikért pénzt lehetett kérni, de reménytelenül elbukott mindenki, aki széles közönségnek próbált máshol is elérhető tömegtartalmat eladni.

Murdoch fellépését most leginkább azok fogadják lelkesen, akik minden fórumon azt hangoztatják, hogy az "igazi újságírás" változatlan, az internet ugyanúgy csak egy új platform, mint annak idején a rádió, vagy a televízió voltak. A lapok halálát ezek megjelenésekor is megjósolták, a nyomtatott média mégis tovább élt.

A valóság azonban az, hogy az újságírás az elmúlt években óriási változásokon ment át és legalább ennyire megváltozott a hírfogyasztás is. Ezt a folyamatot megfordítani már nem lehet. A hagyományos újság-modell az információhiányon és a kizárólagosságon alapult. Az interneten éppen ennek ellenkezője az igaz: Nagyon sok (időnként túl sok) az információ, viszont nagyon kevés az olyan, ami valóban csak egyetlen helyen érhető el. A korszerű újságírás fontos része a tartalomgondozás, a külső információkra való hivatkozás és a közönséggel való párbeszéd. Mindez nem működik úgy, ha fizetős kapukkal akadályozzuk meg az információk áramlását. (Mindezt nyilván Rupert Murdoch is jól tudja, de ezzel nem állhat a részvényesek elé.)

Furcsa, hogy bár Murdoch bejelentéséről idehaza is sokan írtak, eddig (tudtommal) senki sem akadt, aki a megpróbálta volna értelmezni is azt. Ennek két lehetséges megfejtését látom: 1) A cikkírók örülnének, ha a fizetős lapok bevezetésével "helyreállna a rend". 2) Nem értik Mi van Murdoch fenyegetése mögött. Nem is tudom, melyik a rosszabb.

Néhány jó elemzés / vélemény a témáról:

Indepemdent
Roy Greenslade (Guardian)
Jeff Jarvis (Guardian)

A Gawker, (az online média egyik fenegyereke) gátlástalanul lenyúlta a tekintélyes Washington Post egyik cikkét.

Hamilton Nolan, a Gawker bloggere egyik  bejegyzésében feldolgozta Ian Shapira (Washongton Post) cikkét.

Elég eltérő megközelítések. Nagyjából innen indult ki az a vita, ami hetek óta zajlik az online médiában.

Saphira eredeti cikke Anne Loehr tanácsadóról (coach) szól, aki vállalatvezetőket világosít fel arról, hogyan is működik az úgynevezett "Generation Y"  (a '80-as években születettek nemzedéke). Szép hosszú cikk, ami a hagyományos, profi újságírás szabályainak megfelelően alaposan, kellő távolságtartással járja körül Loehr tevékenységét, mostani munkájához vezető útját.

Nolan bejegyzése egyáltalán nem próbál objektív lenni. Loehr tanácsadói ügyköüdését keresetlen egyszerűséggel parasztvakításnak titulálja (amivel természetesen minősíti a WaPo-t is.) Sűrűn idézi az eredeti cikket (ezt mindenhol egyértelműen jelzi is) és ezek közé  az idézetek közé tűzi be saját megjegyzéseit. A bejegyzés végén ott eredeti forrásra (a WaPo cikkére) mutató link is. Akkor miért is a sírás-rívás?

Saphira először örült, hogy cikke "kiszabadult" a hagyományos médiából, azután hirtelen rájött, hogy "meglopták". Újabb (terjedelmes) írásában azután részletesen kifejtette, miért gondolja ezt.

Érvelésének leglényegesebb pontjai, hogy rengeteget dolgozott az anyaggal, amit azután a Gawker egy laza kézmozdulattal lenyúlt. Mindezt a sok munkát a WaPo finanszírozta (munkabér, költségek, járulékok stb.), ráadásul a Gawker még reklámokat is értékesített a lopott cikk mellé, tehát duplán pofátlan. Vagyis triplán, mert nem is hivatkozott elég korrekten a forrásra. (Gyorsan megjegyzém, hogy a hazai média 99%-a még fényévnyi távolságra van ettől a tuisztességtelennek nevezett gyakorlatól is.)

A vita tárgya maga piti és érdektelen. A mainstream médián élősködő bloggerek témájának milliomodik variációja önmagában senkit sem érdekelne. A történet valójában az üzletileg életképtelen hagyományos média és az újfajta, nem igazán új tartalmakat előállítró, inkább az itt-ott "talált" információkat újrahasznosító média harcáról szól. A vita egyik alapkérdése, hogy  ki termeli az értéket? Feltétlenül az, aki az eredeti sztorit felhajtó újságíró bérét, TB-járulékát és taxiszámláját fizeti? Kétlem, de azért gyorsan ide másolom a Nieman Journalism Lab elemzésében szereplő táblázatot:

A WaPo cikkének hossza: 1.527 szó (kb 10.000 karakter)
A WaPo cikkből vett idézetek hossza a Gawkerben: 226 szó (15%)
Eredeti szöveg a  Gawker bejegyzésében: 204 szó
Befektetett munka - WaPo: kb. 2 nap
Befektetett munka  - Gawker : 30-60 perc
Becsült ktsg - Wapo: kb. $750 (140.000 Ft)
Becsült ktsg -Gawker : kb. $20
A cikkből származó bevétel - WaPo: ismeretlen
A cikkből származó bevétel - Gawker: kb. $200

A vita valójában nem a cikklopásról, vagy az etikus linkhasználatról, hanem a tartalomhoz való viszonyról szól. Saphira és támogatói még mindig a tartalom birtoklásáról, a jogokról, mások kizárásáról beszélnek. Számukra még mindig a seggeléssel - telefonálással - magnófelvétel átírásával töltött idő a legnagyobb érték.
A WaPo valóban komoly pénzt fektetett egy olyan cikkbe, ami normális körülmények közt nem váltott volna ki különösebb visszhangot. A Gawker némi munkával emészthetőbbé és egy új közönség számára is érdekessé tette a történetet. Olyan nagy baj lenne ez? Igen, mert a befektetett munka / beszedett pénz aránya világosan megmutatja, milyen rossz hatékonysággal működik a hagyományos média. Miközben Shapira valamelyik hosszú cikkét cizellálja, Nolan, a Gawker bloggere átlagban napi 10 postot ír. Ebből vajon az következik, hogy a Post cikkei tízszer jobbak? Esetleg tízszer több bevételt termlenek?

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy a Washington Postnál mindenki balek, lúzer, hülye, a Gawker pedig az újfajta újságírás és az újságírói etika verhetetlen bajnoka, inkább csak arra szeretnék rámutatni, hogy itt a fizetős tartalmakról való ábrándozás mellett bőven lenne miről beszélgetni.

Adalékok:

Gawking at the Washington Post (Huffington Post)
Gawker’s Link Etiquette (or Lack Thereof) (CJR)
As Media Economics Shift, Old Media Can't See The Forest, Only Trees(Stowe Boxd)

Június 21-én az Associated Press hosszú cikket közölt a blogokban egyre jobban elszaporodó termékajánlások, fizetett recenziók és partnerprogramok meglehetősen kusza világáról. Míg ugyanis nálunk az ügynökségek még csak óvatosan kóstolgatják a közösségi médiát, Amerikában már évekkel ezelőtt komolyan rárepültek a napi hazai közepes "hírportálok" forgalmát meghaladó, de annál sokkal pontosabb célzást biztosító blogokra.

A kísértés néha igen erős. A hírek ajándék laptopokról, európai utakról, a bloggereknél "felejtett" tesztkészülékekről szólnak. Arra, hogy a blogokban hogyan jelenjenek meg a bejegyzések "ihletői" nincs szabály, bloggere válogatja, ki, hogyan, mit ismer be.

A Federal Trade Comission (FTC), az amerikai kereskedelmi felügyelet szakemberei úgy gondolják, elérkezett az idő a beavatkozásra. A jelenlegi gyakorlat ugyanis gyakran megtévesztő, az olvasók úgy gondolhatják, hogy független bloggerek tanácsait, ajánlásait olvashatják, közben valamelyik gyártó, szolgáltató áll a háttérben.

A közösségi média befolyásolása természetesen nem csak a blogokon keresztül lehetséges. Tudjuk, hogy egyes könyvkiadók az Amazon.com-ba közösségi könyvajánlóit manipulálták, utazási irodák a legismertebb turisztikai portálok élménybeszámolóit színezték át, pártkommandók harcolnak a politikai fórumokon. Tekinthetjük-e mindezek után függetlennek a közösségi médiát? Támaszkodhatunk-e az ott megjelenő véleményekre?

"Az újságírók elszámolással tartoznak munkaadóiknak, általában nem fogadhatnak el semmit a marketingesektől és a tesztelés elvégzése után vissza kell adniuk minden kipróbálásra kapott eszközt.  A blogoszféában azonban egészen más a helyzet" - írja Deborah Yao, az AP cikkének szerzője.

Itthon  - elsősorban a potenciális piac kis mérete miatt - nincsenek igazán nagy forgalmú blogok, mérsékelt tehát a kísértés is. Azt sem hinném, hogy éppen a hagyományos média nyújtaná a követendő példát. Nálunk a hivatásos média egy részében egyáltalán nem ismeretlen és különösebben nem is elítélt az ajándékok elfogadása, a tesztkészülékeknek hosszabb időre a tesztelőnél "felejtése", az újságírók utaztatása... Értelmetlen lenne tehát azzal előállni, hogy a bloggereknek a hivatásos médiát kellene követnie.

Ha kitör a botrány, a hagyományos média mindig beállíthatja úgy a dolgot, hogy csupán egyetlen újságíró botlásáról van szó. A blogger veszélyesebb helyzetben van, könnyen tönkreteheti nehezen felépített személyes márkáját, elvesztheti hitelességét. Érdemes vigyázni.

Az online tartalomból (előfizetés, mikrofizetés), vagy a tartalomhoz kötött hirdetésekből jelenleg nem lehet akkora bevételt termelni. (Az elszántság, az elkötelezettség, a hit, a lelkesedés stb.nem számítanak az üzleti kategóriák közé.) Mindez jó ideje nem újdonság. A The State of the News Media jelentés évek óta mondja a magáét: A hagyományos bevételi modellek nem alkalmasak az online média fenntartására. Egyik javaslatuk, hogy a médiacégek álljanak elő új, a hagyományos tartalmon kívüli termékekkel, szolgáltatásokkal.

A Guardian most valami hasonlóba kezdett. Colin Hughes, a Guardian Professional (a Guardian Media B2B divíziója) ügyvezető igazgatója a egy berlini szakmai rendezvényen nemrég erről beszélt. Tőmondatokban:

1. Egyelőre senki sem tudja, hogy tudnának az online napilapok nyereségessé válni.
2. Nem lehet tudni, mikor szűnik meg a nyomtatott Guardian, de már biztos, hogy ez belátható időn bekövetkezik. (Ez persze akár évtizedeket is jelenthet.)
3. A növekedés kulcsa, hogy olyan új, egyedi, értékes termékeket és szolgáltatásokat kell létrehozni, amik kiaknázzák a Guardian márkában rejlő lehetőségeket.

A Guardian vezetői nem csak dumálnak. Világszerte több mint 850 cég, szervezet dolgozik már ezeknek a termékeknek és szolgáltatásoknak a fejlesztésén. Amit kapnak: a Guardian márka használata. Amit adnak: osztozkodás a bevételekből. A Guardian tehát nem pénzzel, hanem erős márkájával száll be ezekbe a vállalkozásokba. Az persze, hogy mindez hogyan működik, csak évek múlva derülhet ki.

Itthon közben néhány, blogokon keresztül felépített személyes márka és egy online kereskedelmi szolgáltatás együttműködése a "szenzáció". A néhány hetes akció keretében angelday, doransky és hh blogjaikon keresztül kedvezménnyel árusítják a Netpincér pizzáit. A szerzett vevőkért kapott jutalékot egyikük sem tartja meg magának, mindhárman (más-más módon) visszajuttatják azt valamilyen közösségnek.

Ki is jár akkor most jól? A Netpincér mindenképpen, hiszen most sokat beszélnek (beszélünk) róla, olyan körökben forog a nevük, ahol sok a potenciális vásárló. Jól járnak azok is, akik pár forintot megtakarítva jutnak ennivalóhoz. Örülhetnek azok is, akik valamilyen módon részesülnek az átengedett jutalékból. De miért jó ez az egész  a három véleményvezérnek? Vajon hogyan hat ez az akció évet óta építgetett személyes márkájukra? Vajon melyikük szerepelne szívesen egy ételfutár vállalkozás óriásplakátján, tévéreklámjában?

Eredetileg itt Wolf Gábor leveléből idéztem. Azt hittem, hogy egy laza magánlevélnek álcázott DM volt. Kiderült, hogy egy néhányunknak elküldött "belső" infó. Ezúton kérek elnézést Gábortól tévedésemért. A lényegen azonban ez nem változtat: Ahogy ezt Gábor nyilvánosan is bejelentette, eddigi formájában megszűnik a Marketing Commando nyilvános blogja.

Ezt az üzenetet kapták tegnap azok, akik nem csak olvassák Wolf Gábor blogját, de annak email értesítőjére is feliratkoztak.

Hm. Nem túl jó üzenet.
A szakmai / tematikus blogolás lényege (sokunk számára) a párbeszéd. Párbeszéd a blog olvasóival, a hozzászólókkal, más blogok szerzőivel és hozzászólóival, a "hivatalos" médiával... A blogolás előnye, hogy formában tartja az embert (témákat kell bányászni, meg kell írni, tájékozottnak kell lenni). A blogolás segít új kapcsolatokat építeni, erősíti a "személyes márkát"...de a legfontosabb, hogy az ember hasonló érdeklődésű emberekkel kerül kapcsolatba, beszélget velük, információkat oszt meg.

Wolf Gábort nem érekli különösebben az internet. Ritkán "beszélget" más blogokban, nincs ott a közösségi hálózatokon. (Ez persze nem kötelező.) Vagyis érdekli, de csak az a része, ami direktt marketing támogatására használható fel. Gábor korábban ugyan elnyerte a Goldenblog verseny kategóriadíját és megszerezte a fődíjat is, de ezzel leginkább csak azt bizonyította, hogy hatékonyan mozgósítja hívet, soha nem volt igazi  blogger és az utóbbi években egyre kevésbé törekedett erre. Kár.

Gábor rengeteg pénzt költ szakkönyvekre és konferenciákra, de tudásának jelentős részét olyan emberektől szerezte - Seth Godin, a Brian Clark (Copyblogger) - akik tudásuk egy részét ugyanúgy ingyen osztják meg, mint a Steve Rubel, Yeremiah Owyang,  vagy Chris Brogan. (sorolhatnám még hosszan.)

A kommunisztikus freeconomics (ingyengazdaság) nyilván illúzió. A résztvevők egy része többet szeretne kivenni, mint amennyit betesz. Gábort irritálja ez a világ. Ő inkább megbízható vásárlóinak akar újabb és újabb mágikus infotermékeket, ellenállhatatlan stratégiákat, felvillanyozó konferenciákat eladni.

Gábor sokkal jobban ért nálam a marketinghez és az üzlethez is. Nyilván tudja, mit csinál. Blogja nem fog hiányozni, mert az utóbbi időben már nem olvastam. Számomra kedvezőtlenül alakult az információ / ékesítés arány. Hiányozni fog viszont az a Wolf Gábor, aki a hajdani Marketing Magazin hírlevélben, majd a korai MC blogban okosan, érdekesen, szórakoztatóan osztotta meg tudását az olvasókkal.

Nem is tudom, melyiket linkeljem. Megszámlálhatatlan cikk, tanulmány érvel a fizetős online tartalom életképtelensége mellett. Az elmúlt években meggyőződhettünk róla, hogy sem az előfizetés, sem a mikrofizetés (a cikkek darabonkénti vásárlása) nem működik.

Rupert Murdoch számára  az elméleti fejtegetéseknél nyilván érdekesebb a News Corp helyzete. Nem volt igazán meglepő, amikor május elején bejelentette, hogy "itt az ingyenesség vége", 12 hónapon belül "fizetős kapukat" állítanak fel.

Várhatóan két részre szakad az online média. Az egyik részbe kerül a pénzért adható tartalom. (Például a Wall Street Journal máshol el nem érhető anyagai), a másikba a reszli. Újra van (lesz) tehát működőképes üzleti modell néhány tartalomszolgáltató számára, közben reális megoldás nélkül maradnak a többiek.

Az már évekkel ezelőtt is kiderült, hogy a Wall Street Journal és a Financial Times a weben is eladható. Most nyilván finomítják majd az értékesítési módszereket, lesz mikrofizetés és minden egyéb. De mi az, amiért még pénzt lehet kérni? Az elmúlt időszakban a legtöbben azzal próbálkoztak, hogy a lehető legalacsonyabbra nyomták le a tartalom előállításának az árát. (Kevesebb bonyolult anyag, drága szerző - több töltelék.) Az ilyen kiadványokért ki fog fizetni? (Tudom, erre azt szokás felelni, hogy a nyomtatott lapok piacán is egymás mellett élnek a fizetős és az ingyenes kiadványok és jól tudjuk, hogy melyiktől mi várható.

Nálunk soha nem voltak igazán sikeresek a fizetős online lapok. Mennyi pénzt lehet elkérni egy online előfizetésért? Mennyi előfizető / alkalmi vevő hozza be az elvárt bevételeket? Mennyire kell még visszaesnie az online hirdetési bevételeknek, hogy itthon is előkerüljenek ezek a kérdések? Egyáltalán, alkalmas lehet-e a mi kicsike hazai piacunk erre az üzletre? Ha nem, akkor mi marad? Az olcsó tartalom kidekorálása olcsó hirdetésekkel?

A Kreatívon olvastam , hogy elindult "Sváby új vállalkozása", a Videoklinika.hu. Gondoltam, rákukkantok. Egy ideig egyáltalán nem tudtam belépni (""Elnezest kerunk, jelenleg technikai problemakkal kuzdunk."), azután sikerült bejutnom, de bármelyik videót is próbáltam elindítani, "video error" üzenetet kaptam. (Talán nem számítottak rá, hogy látogatók is lesznek.)


Nem hiszek egy olyan vállalkozásban, ami egyetlen,  nem túl eredeti ötletre (webes videó) ugyanakkor teljesen hagyományos tartalomra (1.0-ás "az orvos válaszol" műsor)) épít. (Fórum, blog - hasra ne essek már!) Ebben a műfajban van egy-két nagyon erős hazai szereplő, őket nehéz lesz lenyomni / a szakértelem mellett annyi pénzbe kerülne, ami nem érné meg. Érzem a bukta kesernyés ízét...

Tudom, hogy van egy réteg, amelyiknek Sváby András vagy....(ide tetszés szerinti médiahíresség nevét beírhatod) nevével bármit el lehet adni, de nekem az egészségügy 2.0. -ban  akkor is Meskó Berci a hiteles személy!

Nem hinném, hogy a Videoklinika.hu 2 éven belül gazdaságos vállalkozássá válhat. Furcsállom a befektetők bátorságát.

Miközben mi itt a cikknek álcázott pr-anyagok, a cikkekbe épített, egyre agresszívebb reklámok,  a kontextustól idegen szöveges hirdetések miatt aggódunk, valami sokkal veszedelmesebb közeleg. David Naylor keresőmarketing blogjában olvastam , hogy egyes, meg nem nevezett (de elég jó beazonosítható) online lapok csomagban kínálnak cikkeikből (szerkesztett anyagaikból) kifele mutató linkeket. (Természetesen nem napi néhány ezres kattintást elérő lapokról, hanem vezető kiadványokról van szó.)

A link az internet lényege. A linkekkel ellátott szöveg kilép a hagyományos papírlap-dimenzióból, felkínálja az olvasónak, hogy saját igényei szerint, alaposabban is körüljárhassa az adott témát. A linkek kiárusítása éppen az ilyen, "többdimenziós" szerkesztést veszélyezteti, mivel a linkeket kereskedelmi árucikké teszi.

Tudom, hogy a tartalomszolgáltatóknak bevételre van szükségük, elfogadom, ha egy weboldalon szponzorált linkek is szerepelnek, de elvárom, hogy legyenek ezek jelölve. A szövegbe épített, "normális" linknek tűnő hivatkozások nem segítik, hanem eltérítik az olvasókat, ráadásul óhatatlanul visszahatnak az eredeti tartalom minőségére is.

Bedőlt a Zona.hu. Egyesek most hajlamosak összekapcsolni ezt a Zoom.hu, vagy akár a Budapest TV megszűnésével, szerintem azonban másról van szó.

A Zona.hu nem a rosszul megválasztott üzleti modell miatt vált életképtelenné - nem hiszem, hogy lett volna neki ilyesmi. A Zona.hu ugyanis nem az interneten (többé-kevésbé) bevált módszereket próbálta követni, nem akart másodvonalbeli Index-klón lenni, inkább a hagyományos (papíros) hírlapírás egyes értékeit próbálta átültetni a webre. A Zona.hu "korszerűtlenségét" sokan szerettük, de cikkeit kevesen olvastuk. Csoda, hogy Szombathy Pál és társai  a szimpatikus, de üzletileg nyilvánvalóan életképtelen koncepcióhoz találtak befektetőt. (Emlékeim szerint nem is ment könnyen.)

A Zona.hu is azok közé a kiadványok közé tartozik, amikre szükség lenne, de piaci alapon nem működtethetők. Nagyon kellenének olyan alapítványok (nem állami alamizsnaosztók), amik fenntarthatnának  fontos, színvonalas, de a hirdetők számára érdektelen online tartalomszolgáltatókat. Sajnos azonban nem valószínű, hogy a közeljövőben felbukkanna nálunk ilyen alapítvány. Addig csak a lottót ajánlhatom: "Ezen a htéen az ötös..."

Adalék:
Az Index alapos összefoglalója a Zona.hu bezárásának  hátteréről

Az imént HWSW-ben olvastam, hogy holnap bezár a Zoom.hu.

Szerencsétlenül indult, zavaros volt az "üzleti modellje", elég gyengén muzsikált. Nem fog különösebben hiányozni, viszont sajnálom azokat az embereket, akik nagy reményekkel, komoly lelkesedéssel, de óriási naivitással belevágtak. Mi lesz most velük?

(Közben megjelent az Index "nekrológja" is. Ettől sem lettem sokkal okosabb.)

Frissítések (22.01)

Elkelt a Zoom.hu finanszírozásának finanszírozása (Zerkingblog)
Bezárt a Zoom  - Nagy József főszerkesztő elköszön

Vajon ki hirdet ilyen béna névvel versenyt? Hát persze, hogy régi ismerőseink a Neumann Társaság, a Gábor Dénes Főiskola és barátaik.
Reszkethetnek a Webby szervezői, a Az Év Honlapja után itt egy újabb komoly szakmai hátterű, a győzteseket az egekbe emelő megmérettetés

Jelentkezni a barátságos  http://www.mediadij.hu/component/option,com_artforms/formid,2/itemid,42/ címen lehet, de a szervezőket ismerve minden bizonynal elfogadják a faxon és a postai levében küldött jelentkezéseket.

(A szervezők nyitottságát mutatja, hogy szeretettel várják további  szponzorok és partnerek jelentkezését.)

Nehéz idők járnak -  "a legkisebb is számít".  A Google-ból származó forgalom pedig egyáltalán nem is olyan kicsi, viszont lehetne sokkal nagyobb is. A Google algoritmusa azonban nem kedvez a nagy médiaszereplőknek.

Az AdAge beszámolója (via Merras) szerint a legnagyobb médiacégek vezetői próbálnak valahogy hatni a Google-ra, hogy változtassanak valamit a kereső algoritmusán. Nem protekciót, különleges elbírálást akarnak - állítják - csak azt, hogy legalább anyagaik másodlagos felhasználói (vö. élősködők) ne kapjanak jobb besorolást náluk, az eredeti anyagok közreadóinál.

A nagy média mostoha kezelését a cikk a Gaza keresőszóra adott találatokkal illusztrálja. Hát, igaz, ami igaz, az első 30 találat között sem a NYTimes.com, sem pedig a CNN.com anyagaival nem találkoztam, szerepelt viszont ott számos holmi a "futottak még" kategóriából.

Egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy egyetlen, univerzális kereső (=Google) képes-e kielégíteni agyakran nagyon eltérő keresési igényeinket? Képes-e az egykor forradalmi PageRank rendszer tükrözni az információk fontosságát? Releváns találatok helyett nem inkább egy SEO-verseny helyezési listáit kapják-e meg a gyanútlan internetezők?

B.L. Ochman azok közé az "internet-guruk" közé tartozik, akik nem saját maguknak adták ezt a titulust. Miközben mindenhol arról hallhatsz, olvashatsz, hogy a közösségi média - különösen a Twitter - megoldja a cégek valamennyi gondját-baját, Ochman vette a bátorságot és egy jól irányzott cikkben lerombolt néhány gondosan felépített és ápolt mítoszt.

A BusinessWeek.com-on megjelent Debunking Síx Social Media Myths című cikk alaposan lelombozhat néhány céget. (Persze nem nálunk. Itthon a legbátrabb cégek is legfeljebb csak valami óvatos blogolással próbálkoznak, tehát nem fogja őket sokkolni Ochman véleménye.) Az írásért nem lesznek hálásak azok a "tanácsadók" sem, akik éppen az abban leírtakkal ellentétes ígéretekkel ámítják megbízóikat.

A cikket itt csak kivonatolom, mindenkinek ajánlom az eredeti elolvasását.

1. A közösségi média ingyenes, vagy olcsó. Az eszközök többsége (WordPress, YouTube, Facebook, Twitter stb.) valóban ingyen elérhető, viszont integrálásuk egy vállalati weboldalba, kampányba elég sok munkával járhat. Ochman szerint egy hatékony közösségi média-kampány 50.000 dollártól indul. Lehet szorozni-osztani, nálunk nyilván mások az árak, bérek, költségek, de tudomásul kell venni, hogy szó sincsen ingyen megvalósított kampányokról.

2. Bárki meg tudja csinálni.  A weben tömegesen lelhetők fel  marketing szakértők, marketing -guruk, közösségi média-guruk, internetes megmondóemberek.  Ochman szerint a több ezer önjelölt szakértő között jó, ha fél tucat akad, aki már valóban  tervezett és bonyolított le (valós, fizetős ügyfélnek) sikeres közösségi média-kampányt. Nálunk az önjelölt online marketing-guruk többsége még az "értékesítési honlapoknál" és Wolf Gábor kampányfogásainak másolásánál tart. Úgy látom, hogy a közösségi médiával kacérkodó kampányok mögött nem független guruk, inkább valamelyik ügynökség lelkes munkatársai állnak.

3. A közösségi média segítségével rövid idő alatt komoly eredményt érhetsz el. Ochman szerint szó sincs ilyesmiről. Ha nagy név vagy, vagy már nagyon komoly hálózatot építettél ki, persze könnyebb dolgod van. A semmiből kampányt felépíteni viszont rengeteg energiát, hosszú időt igényel. És persze nem árt, ha egy komolyabb összeggel (Ochman szerint ez havi 50.000 - 100.000 dollár) megtámogatod a kampányt.

4. Az egészet összedobhatod háztáji kivitelben. Tévedés! A sikerhez stratégiára, eszközökre és megfelelő gyakorlatra van szükséged. Mindez ritkán áll rendelkezésedre házon belül. Ha vannak is belső embereid, ők általában megpróbálják újra feltalálni a meleg vizet, vagy eleve rossz eszközökhöz nyúlnak. (Persze léteznek cégek, ahol olyan belső csapat dolgozik, ami nem csak képes kitalálni egy közösségi média-kampányt, de képes azt lebonyolítani is, de nem ez az általános.)

5. Ha valami igazán jót csinálsz, az emberek majd megtalálnak. Sajnos ez sem igaz. Megfelelő eszközök, módszerek híján csak ismerőseid, barátaid fognak tudni róla, mit is csinálsz. Az ismert eszközök (StumbleUpon, Digg, Twitter) mellett még mindig a szóbeszéd-marketing (WOM) a leghatékonyabb.

6. A közösségi média eredményei nem mérhetők. Tévedés. (Ezt általában azok a "tanácsadók" állítják, akik szeretnék elmaszatolni tevékenységük eredménytelenségét.) Számos módszer létezik a mérésre. Mérhető például az említések száma (blogokban, hagyományos médiában), a hozzászólások száma, a céges weboldalra való átkattintások száma... Pontos statisztikák kaphatók a Google Trends, a Twitter search, a Google Analytics, a Back Type , vagy a Compete segítségével.

Na, sikerült minden mítoszt lerombolni?

 Tapasztalatom szerint idehaza eddig leginkább a blogok és az iWiW érték el egyes üzleti szereplők ingerküszöbét. A blogokkal kapcsolatban többen saját kárukon tanulhatták meg, hogy 1) az ismeretlenségből nem lehet napok alatt a legnagyobbak közé feltornázni egy termékblogot 2) ha túl direkt egy üzleti blog, hamar kilóg a lóláb 3) néha könnyebb egy (vagy több) hiteles személyt üzleti blogolásra rávenni, mint egy új blogger hitelességét megteremteni.

Ami meg az iWiW-et illeti,  eddig egyetlen átütő üzleti eredményről tudok: Az iWiW hajdani felvásárlásáról.

Twitter? Érzésem szerint kérdéses, hogy lesz-e idehaza valaha is annyi felhasználója, hogy érdekes lehet az üzleti élet számára. 

Összegezve: Kevesebb mítosz, kevesebb rombolnivaló.

Szeretnék én is egy olyan vállalkozást, ami akár évekig elketyeghet anélkül, hogy akár egy fillért is termelne. Közben pedig a kisujjamat sem kellene mozdítanom, mégis sorban állnának a befektetők, hogy pénzt pakoljanak az üzletembe. (Most, a válságos időkben is, amikor az első füttyentésre nem szokás pénzt adni.)

Nem üres  álmodozásról van szó, léteznek ilyen vállalkozások. Például a Twitter, ami az elmúlt év végén könnyed szívvel utasíthatta vissza a Facebook 500 millió dolláros ajánlatát.

Egy ideje az összes kommunikációval, közösségi médiával, marketinggel foglalkozó blog, podcast fő témája a podcast. Azt mondják, ha marketinges, pr-es, esetleg újságíró vagy, a Twitteren keresztül érheted el leggyorsabban közönségedet és a Twittert kell figyelned, hogy idejében kiderüljön, mit is gondolnak rólad, termékedről szolgáltatásodról. Azt is hallani, hogy a Twitter tulajdonképpen nem más, mint egy óriási fókuszcsoport; ha ügyesen használod, mindet megtudsz belőle. Persze a Twitteren is óriási a zaj,a felesleges információ, vagyis újabb és újabb módszereket, eszközöket, szakértőket és tanácsadókat kell bevetned a Twitter-csatornák figyeléséhez, hatékony használatához.

Mindez jól hangzik, a felhajtás óriási, a felhasználók száma egyre nagyobb. (Közben, ha felémész a Twitterre leginkább egy óriási csetszobát látsz, vagy inkább egy olyan helyet, ahová beöntötték több millió, jobbára számodra ismeretlen emberek sms üzeneteit.) Közben üzleti tervnek nyoma sincs, nem látszik hol képes a Twitter pénzt termelni.

Ismerős? Persze, a '90-es évek második felében így működtek a "dotcom" cégek. Bevételt termelniük nem kellett, elég volt csak a gyors növekedés, a nagy közönség. Egy részüket sikerül még időben elpasszolni, ekkor a tulajok és az első körös befektetők szépen kerestek a bolton, a többség azonban idővel kifulladt, elsorvadt. Voltak persze olyanok is, akiknek idő közben sikerült üzleti tervet is fabrikálniuk már működő cégük alá. Szerintem most Evan Williams (Mr.Twitter) is sűrűn forgatja John Battelle Search (magyarul Keress) című könyvét. Ennek egyik legemlékezetesebb része ugyanis éppen arról szól, hogyan kereste kétségbeesetten Larry Page, Sergey Brin és Eric Schmidt a Google üzleti tervét, azt, hogy mivel is kereshetne pénzt az akkor már a közönség és a befektetők között rendkívül népszerű keresőcég. Nem lövöm le a könyv poénját, amikor elárulom, hogy megtalálták a megoldást. Nem vagyok biztos benne, hogy a Twitternek is sikerül. Williams helyében talán nem utasítanám el a következő kérőt.

Ahogy csökkennek az online hirdetési bevételek, úgy kezdenek megint felderengeni a médiavezérek fejében a "pénzes" megoldások. Az elmúlt években nyilván nem azért feledkeztek meg az előfizetés, vagy a "micropayment" (kis összegű online fizetések) gondolatáról, mert belátták, hogy a Web Népe ezeket nem szereti, hanem mert a szépen beinduló online hirdetési piac több bevételt ígért. A NYTimes.com "felszabadította" a korábban fizetős TimesSelectet, a korábban szigorúan őrzött WSJ.com jelentős része ingyenessé vált, havi 30 cikket - aki  ennél többet olvas, megérdemli, hogy fizessen -  ingyenessé tett az FT.com is.

Az elmúlt években rengeteg érvet olvashattunk a  "fizetős kapukkal" szemben. Álljon itt ezekből néhány.

1. A fizetős kapu mögé rakott cikk idegesíti az embereket. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor az ember talál egy érdekes linket, de a kattintás után kiderül, hogy fizetnie kell. (Nem feltétlenül a pénzről van szó. Ugyanilyen bosszantó, ha bonyolult ingyenes regisztráció hátráltatja az olvasást.

2. Az olvasók azokra az oldalakra is megharagszanak, amik fizetős cikkekre linkelnek. Sokan tehát azért nem hivatkoznak fizetős oldalakra, mert el kívánják kerülni ezt a haragot. A fizetős oldalak tehát értékes linkeket veszítenek el.

3. Fizetős kapu ellenkezik a web alapjaival. A web lényege a hivatkozás (link). A fizetős kapu nem támogatja ezt a gyakorlatot, hiszen a kapun belüli információk közvetlenül nem linkelhetők. Van értelme olyan webes modellnek, ami ellenkezik a web alapjaival?

4. A fizetős kapu értelmetlen. Ma mindenki állíthat elő tartalmat. A fizetős "bástyákat" megkerüli az információáradat, mint egy zátonyt a folyó. (A nagy tartalomszolgáltatók egységes fellépése gyakorlatilag elképzelhetetlen.)

5. A fizetős kapu óhatatlanul háborúhoz vezet. Nem igazihoz, de ennek is lesznek áldozatai. Valaki rájön, hogy lehet mégis megkerülni a kaput. Az informatikusok sok munkával befoltozzák a lyukat. Mások találnak egy újabb rést...

6. A fizető kapu becsapás. Szinte nincs olyan információ, amit ne lehetne valahol ingyen is elérni. Ha valaki ingyenes holmit akar nekünk eladni, az be akar csapni.

7. A fizetős kapu korlátozza az olvasótábort. Aki a tartalomiparban dolgozik, jól tudja, hogy az áru valójában nem az újság, vagy a maga az információ, hanem az olvasótábor. Ez az, amiért fizetnek a hirdetők. A nyomtatott lapok világában az olvasóknak a kézbesítés költségeit kellett megfizetniük. Miért is kellene most pénzt kérni és mesterségesen korlátozni az elérhető olvasók körét?

8. A fizető kapu rosszul hat a bevételekre. Egyesek azt állítják, hogy a fizetős közönség értékesebb, mint az egyéb olvasók. Rossz duma. Ugyanilyen értékes - ha nem értékesebb - olvasók szerezhetők a regisztrációhoz kötött hozzászólásokkal, fórumokkal.

9. A fizetős kapuk egy régi, elavult gondolkodásról árulkodnak. A régi idők, amikor még a sajtó monopol helyzetben volt már rég elmúltak. Ma már nem lehet az információk visszatartásával fizetésre kényszeríteni az embereket.

10. Aki nem hiszi, járjon utána! (Néhány kezdőlépés: egy , kettő , három, négy.)

A Google a héten bejelentette, hogy február végével megszünteti Print Ads programját.
A 2 éve indult program lényegében az AdWords rendszerét próbálta exportálni a nyomtatott világra - nem is sikertelenül. A Print Ads nem az érdektelenség miatt hal el. 2006. novembere, az indulás óta a résztvevők száma 50-ről 800-ra nőtt. Nem is a kicsik homokozója volt, részt vett benne többek közt a New York Times Company és a Hearst is.

A Print Ads bezárásával a  Google nem egyszerűen csak kihátrált egy kevésbé jövedelmező üzletből, hanem véleményt is mondott a nyomtatott lapok jövőjéről.. Hosszabb távon nem lát errefelé üzletet, a vastüdő működtetését pedig nem tartja kötelességének.

Eric Schmidt a Google vezérigazgatója 2 hete a Fortune Magazinnak könnyes szemekkel beszélt arról, milyen szívesen megmentené a médiát.

Emberek, térjetek végre észhez, ne a Schidtől, Gatestől, Bill Gatestől, vagy a többi internetes vezértől várjátok a nyomtatott média megváltását!

Mentsük meg a postakocsikat!
Mentsük meg a gőzhajókat
Mentsük meg a népművészetet!
Mentsük meg az egész XIX. századot!

Soroljam még? (Vannak további ötleteim.)

Az újságok miatti aggodalom tulajdonképpen semmiben sem különbözik a fent felsoroltaktól. A megmentés természetesen nem annyira a hírekre, a hírszolgáltatásra, mint azok eddig megszokott, bevált formájára vonatkozik.. Arra, ami eddig kiugróan magas profitot nyújtott a tulajdonosoknak és többé-kevésbé tisztességes megélhetést az újságíróknak.

Ha azonban a lapok megmentéséről van szó, a tulajdonosok többsége csak "ésszerű áldozatokra" hajlandó. A szaksajtóban naponta olvasható "hogyan mentsük meg az újságírást" (how to save the journalism) viták sem a sajtó értékeiről szólnak, hanem arról, hogyan lehetne konzerválni a korábbi állapotokat. (Nagyjából 30 év állt a szakma rendelkezésére, hogy választ adjon erre a kérdésre. Eddig nem sikerült. Nem hiszem, hogy éppen most, az utolsó percekben jönne össze a dolog.)

Az olvasók többsége nem spekulál a napilapok megmentésén. Aki veszi, olvasni, nem pedig megmenteni akarja az újságot, aki meg nem veszi, nem a lapok elpusztításában spekulál, egyszerűen csak nem olvassa őket.

Azt hiszem, a legokosabb, ha tudomásul vesszük, hogy a napilap, mint médium nem örökkévaló. Lehetséges, hogy ugyanúgy kihal, mint a  "bakelit" lemez, a kazettás magnó, a CD és a Discman, a VHS kazetta, Super 8-as film....

Valószínű, hogy mindezen nem sokat spekulált Chris Freiberg, aki a Facebook-on a National Buy a Newpaper Day -t (vagyis a Nemzeti Újságvásárlási Napot) szervezi.  A kezdeményezéshez eddig 10.700-an csatlakoztak. Lehet, hogy a hátralevő 12 napban kétszer ennyien is összejönnek. Február 2-án talán mindannyian vesznek 1-1 újságot. Na és?

Az óvatos próbálkozások és a gyanakvás évei után 2008-ban tömegesen szabadultak rá a cégek a közösségi médiára. Öt éve még a ugyanazt a rövid listát lobogtatták a vállalati blogolással foglalkozó szakértők, ma pedig már Magyarországon is több tucat - többnyire KKV - céges blog működget.

A régi péeresek és marketingesek végre kezdik megérteni, mire való a blog, miért kell figyelni más blogok hozzászólásait, mire való az iWiW (tényleg, mire?). A merészebb cégek akár online közösségépítő mágusokat is szerződtetnek - erre a Forrester piackutató belerondít az egészbe. Friss kutatási jelentésükben azt írják, hogy csak a vásárlók 16 százaléka hisz abban, amit a céges blogokban olvasnak. Az arány rosszabb, mint a lenézett direct mail üzenetek esetében. (Érdekes, hogy a Forrester csak a gyalogosokat célzó blogokkal foglalkozik. Mi a helyzet a B2B blogokkal? Szerintem azoknak van egy rétege, ami igen jól teljesít.)

Nem sokkal jobb a helyzet a közösségi hálón nyitott profilokkal. (Tudod, amikor a cementgyár a barátod szeretne lenni...) A Forrester szerint a céges "barátoknak" 19 százaléka hisz. (Ebből látszik, mennyire hiszékenyek az amerikaiak.)

Persze érdemes megnézni az elutasítás okait is! Olvass bele csak néhány céges blogba és azonnal rájössz magad is. A legtöbb cég jó öreg termékkatalógusát, brosúráját, "küldetés" és "jövőkép" dumáját próbálja elsózni  blogjában. Nem kellene.

Azt sem árt észben tartani, hogy egy blogot nem lehet a semmiből indítani. Idő kell a felfutáshoz akkor is, ha érdekesek, hasznosak a bejegyzések.

Az elmúlt évben néhány hazai (főképp "multi") cég ingerküszöbét is elérte a blog-hype. Nagyon érdekelne, hogyan mérik blogjuk hatékonyságát!

A tanulmány vezetői összefoglalója:

Olvasom, hogy a papír ára 13 éves rekordot döntött. Az újságnyomtatáshoz használt papír - tudom, többféle is van - ára elérte a tonnánkénti 740 dollárt. (Az év elején még "csak" 567 dollárnál tartott. (A NY Times nemrég takarékossági okokból egy vékonyabb papírra váltott. Ez most tonnánként 790 dollárba kerül.)

Az egyik este a CNN-en riportot láttam, ami arról szólt, hogyan próbálják kicselezni az élelmiszergyártók a növekvő árakat. A vevők nem hajlandók tudomásul venni a gazdasági válság tényét, nem hajlandók többet fizetni a megszokott árukért. Az agyafúrt gyártók tehát olyan üvegbe csomagolják a pizzaszószt, aminek a "befelé" erősen domborodó talpa miatt csak a korábbi mennyiség 2/3-a fér, olyan dobozban adják a kukoricapelyhet, ami első pillantásra ugyanúgy néz ki, mint a korábbi csomagolás (szélesség, magasság), csak épp a doboz mélysége kisebb - ez a polcon nem látszik. (Erre mifelénk már régen rájöttek: Feltűnt már, milyen vékonyka már jó ideje a mackósajt?)

Nyilván a nyomtatott újságok ára sem bírja el a növekvő papírárakkal arányos növelést. Az oldalak méretét, vagy az oldalszámot nem lehet nagyon (észrevehetően) csökkenteni. marad tehát a minőségi töltelék (ú.n. tartalom) kiváltása adalékanyagokkal. A tartalom minőségének csökkenése viszont egyenesen a megállíthatatlan halálspirálhoz vezet.
Bár ne lenne igazam!

 Időről időre itt, a Médiablogban is felvetődik, mennyibe kerülhet egy online újság indítása és fenntartása. Ilyenkor a hozzászólásokban előkerülnek különböző számok, de ezek többnyire fantáziáláson, elméleti okoskodásokon, mint gyakorlati tapasztalatokon származnak. (Megértem, hogy akik valóban lapokat, online híroldalakat működtetnek nem hozzák számaikat sem itt, sem másutt nyilvánosságra.) Én magam sem töltöm üres óráimat (hon)lapalapítással, üzleti tervek készítésével, csak azt tudom, hogy elég drága játékszerről van szó.

Most egy olyan blogbejegyzésre bukkantam, amiben egy tapasztalt szerkesztő és egy dörzsölt kockázati befektető morfondírozik azon, miért nem lehet csak úgy  megszüntetni egy nyomtatott kiadványt és átültetni azt a webre. Ezt az egyenletet korábban már elég sokan levezették. Lényege, hogy hiába kerül sokkal kevesebbe egy online újság, mint egy nyomtatott lap előállítása, az egy online olvasóra eső bevétel annyira alacsony, hogy csak a jelenlegi forgalom sokszorosánál hozná azt a hasznot, mint most betegeskedő print média. (Erről a mondás jut az eszembe, hogy ha a gazdag ember elszegényedik a szegény meg meggazdagodik még mindig elég nagy köztük a különbség.)

Akkor hát lássuk Frédéric Filloux és Jean-Louis Gassée kalkukációját:

Egy tipikus napilap a költségek
25-35 százalékát a papír és a nyomda,
30-40 százalékát a terjesztés emészti fel,
18-25 százalék esik a szerkesztőségre (vagyis magának a tartalomnak az előállítására)
10-15 pedig az adminisztratív költségekre és a marketingre kell.

A "tisztán" online kiadványoknál eltűnik az első 2 sor, a legnagyobb költséggé a szerkesztőség működtetése válik.
Azok létszáma nagyon eltérő lehet (a még csak félig integrálódott New York Times szerkesztőségeiben például összesen 1400 újságíró dolgozik),  a nagy európai lapok szerkesztősége "csak" 400-500 fővel működik. Képzeletbeli átalakításunk során persze egy sereg, a nyomtatott kiadáshoz kapcsolódó embert azonnal ki lehet rúgni, jelentősen növelni kell a megmaradó újságírók produktivitását is. Ezzel a végső létszám leszorítható 100 főre.

A tartalom előállítása tehát kijön 6 millió euróból, az infrastruktúrára és annak működtetésére évi 1 milliót kell költeni, ugyanannyit visznek el az adminisztratív költségek, 2 milliót pedig a marketingre kell kiadni. Ez összesen (évi) 10 millió euró. A találós kérdése: Mennyi látogatót kell vonzania a példában szereplő lapnak, hogy hozza a havi 830.000 euró bevételt. (Ez persze csak a nullszaldóhoz elegendő, haszonról még szó sincs!)

A szerzők adatai szerint az egy látogatóra eső árbevétel 0,10 - 0,24 euró körül ingadozik. Megkíméllek a fejszámolás nehézségeitől: Ez 3,5-8,3 millió egyedi látogatót feltételez. Egyesek számára kiábrándító (mások számára jól ismert), de még a világ legnagyobb  online hírszolgáltatói is csak az alsó értéket érik el. (Igaz, a New York Times 12 millió, az USA Today 11 millió, a WashingtonPost.com 9 millió egyedi látogatóval büszkélkedhet, de ezek a számok elérhetetlenek lehetnének a nyomtatott lap által nyújtott háttér és a 100 főt sokszorosan meghaladó szerkesztőség nélkül.

Lehet, hogy a hazai költségek valamivel alacsonyabbak, esetleg tovább csökkenthető az elképzelt szerkesztőség mérete is. 80 fős szerkesztőséggel és évi 12 millió Ft fő/ember költséggel számolva 960 millió forint jön ki. Ha feltételezzük, hogy az infrastruktúra, a technikai háttér és a marketing & adminisztráció is csak az "odaát" kalkulált összeg 3/4-e, akkor ehhez "csak" további 750 millió forintot kell adni. Ezek szerint egy 80 fős személyzettel működtetett online lap évi 1.710.000.000 forintból hozható ki.

Feledkezz meg egy pillanatra az Origoról és az Indexről (arról is, hogy  évekig mennyi pénzt kellett beléjük pumpálni, hogy végre elkezdjenek pénzt termelni.). Koncentráljunk inkább a havi 1.000.000 látogatót vonzó kiadványokra. (Ez a hazai piac méretéhez képest igen szép szám.) Ha - kissé nagyvonalúan - úgy számolunk, hogy egy látogató 50 forintot (0,2 €)  hoz, az éves szinten 600 millió forintot (12 x 1.00.000.000 x 50) jelent. Szép összeg, de ez bizony alig haladja meg a költségek harmadát!

Hiba lenne a számításban? (Lehetséges, de tartok tőle, hogy a nagyságrendek ennek ellenére stimmelnek.) Nálunk jobb pénzért adhatók el a hirdetések, mint Amerikában, vagy Nyugat-Európában? Kétlem. Lehetséges, hogy egyes kiadványoknak a hirdetési piacon kívül máshonnan is vannak bevételeik? Elképzelhető, de az ilyesmit nem szokás nagydobra verni, mint azt sem, hogy egyes kiadványokat megéri akár hosszabb távon is veszteséggel működtetni.

Jól látszik az is, hogy a tisztán online szerkesztőségeket (vagyis azokat, amik nem valamelyik napi- vagy hetilaphoz tartoznak) valójában a kalkuláltnál kisebb létszámmal működtetik. A Hírszerző impresszumában például 22, a Zooméban 31 nevet számoltam meg. Ilyen alacsony létszám mellett nyilván mindenkinek teljes fordulaton kell termelnie, kevesebb az idő a pepecselős  munkákra és intenzíven kell használni a töltelékanyagokat is.

Egy kis számolás, ennyi az egész.

Ha tehát holnap megkeresne valamelyik (nyomtatott) lap vezetője és megkérdezné, szerinted érdemes-e tisztán internetes lappá alakulniuk, vagy megkeres egy befektető, hogy szeretne online újságot indítani, jussanak eszedbe ezek a számok.
És persze ne felejts el egy jóval kisebb, de szép kerek összegről szóló számlát kiállítani a tanácsért!

Ha olvasod az újságírással foglalkozó honlapokat, blogokat, követheted a szerkesztőségek zsugorodását, a szerkesztőségi integrációnak álcázott leépítéseket. Amerika persze messze van, az európai sajtó (még) nem áll ilyen rosszul, a hazai dolgokról meg nem a hírekből, inkább a pletykákból tájékozódunk...

Az Egyesül Államokban idén eddig 12.299 újságírói állás szűnt meg. Mindezt Erica Smith Paper cuts weboldaláról tudom, ahol napról napra, szépen összegyűjtve, térképen ábrázolva követhető az amerkai napilapok haláltusája. (2007. második félévében még csak 2185 volt az elbocsátottak száma.)

Ide kívánkozik egy friss hír (via ProBono): A Christian Science Monitor  jövőre megszünteti nyomtatott kiadását és csak a weben lesz elérhető. A 100 éves lap évi 18,9 millió dollár veszteséget termel. A tervek szerint a folyamatosan működő webes kiadás mellett azért egy nyomtatott vasárnapi lapot is kiadnak majd, ennek köszönhetően "csak" a szerkesztőség 10-15 százalékát kell kirúgni.

A legtöbb, piaci alapon működő napilap egyelőre nem válthat olyan radikálisan, mint az egyházi apanázsból gazdálkodó CSM. A web egyelőre csak a print bevételek néhány százalékát képes megterelni. (Igaz, alacsonyabbak a kiadások is.) Legtöbben a hétfői, általában vérszegény lapszám elhagyását tervezik. Nyilván ismerik az egyszeri zsidóról szóló viccest, aki csak azért képes veszteséges üzletéből megélni, mert szerencsére szombaton zárva tart.

 Nem vagyok jó konferenciázó. Bennem általában elég hamar konfliktusba kerül a sokat ígérő program és a rögvalóság. Sajnos gyakran még a legokosabb, legfelkészültebb előadók is rettentő unalmas előadásokat tartanak, és persze nem is mindenki olyan nagyon felkészült... (Tudom, ha nem tetszik, nézegessem a TED előadásait...) Részben ezért idén az IH-val kapcsolatos  "menni és mégsem menni" dilemmámat úgy oldottam meg, hogy csak a második napra estem be és mindössze 5 órát töltöttem Tihanyban.

A beszélgetésről, aminek témáját igazából a színpadon bogoztuk ki már írtam. Most három olyan beszélgetésről próbálok valami sűrítményt adni, amikbe hosszabb-rövidebb időre belehallgattam.

Megérkezésem után először az elegánsan különteremnek (a programban "külön-terem") titulált sqashpályára estem be, ahol Damjanovich Nebojsa vezetésével a keresőoptimalizálás és a PPC (magyarul: AdWords és Etarget) hazai atyamesterei tartottak műhelyfoglalkozást (a program szerint workshopot) Az elején voltak valamilyen rövid előadások is - erről lemaradtam, érkezésemkor éppen élénk párbeszéd alakult ki a szakértők és a közönség között. (Néha persze a szakértői körön belül is.) Az elhangzottak közül azt emelném ki, hogy nem feltétlenül az a fontos, hogy bármi áron első legyek ilyen-olyan kulcsszóra, hanem az, hogy mennyit tudok profitálnia jó helyezésemből. A közönség Longhand szájából újra (de nem elégszer) hallhatta az alapigazságot: Megfelelő, vonzó tartalom nélkül nincs értelme optimalizálni. (Mit ér a jó helyezés, ha nincs mögötte semmi?) Bano sem hagyta ki, hogy bedobja (egyik) kedvenc témáját, az etikus SEO-t.   Szerinte a jó szakembereknek ellen kell állnia és nem szabad olyan keresőoptimalizálási munkát felvállalniuk, amiről tudja, hogy értelmetlen, tisztességtelen. (Kíváncsi vagyok, hogy tömeges követőkre talál-e?) Bár én nem igen láttam, hogy a "workshpot" mi különböztette meg a szokásos kerekasztal beszélgetésektől, egyértelmű volt a téma iránti felfokozott érdeklődés. A 60 személyes terem jócskán "túlcsordult", az előtérben is sokan hallgatták a beszélgetést.  Az online újságok keresőoptimalizálása a világ számos kiadványánál kiemelt téma. Ehhez képest ezen a programon nem tolongtak a hazai online média képviselői. (Tavasszal a Média Hungária rendezvényén egy hasonló programon alig akadt érdeklődő.)

Az ebéd utáni "halálzónában" került sor Az online közösségek - közösségi videotartalmak című beszélgetésre. Nem terveztem, hogy bemegyek, először óvatosan csak az ajtóból füleltem be, de végül ott ragadtam.

Általában elég idegesítőek azok a beszélgetések, amiken a kertévék másod-harmadvonalbeli vezetői vesznek részt. Ezek az emberek igen rutinosan és magabiztosan ontják magukból a hivatalos rizsát, ugyanakkor  a valódi stratégiai döntésektől olyan távol vannak, hogy érdemben úgysem tudnak mit mondani. (Nem feltétlenül az ő hibájuk. Ők többnyire nem a médiához értő, azzal foglalkozó szakemberek, hanem egy multinacionális vállalat középvezetői. Tegnap talán a gyógyszeriparban dolgoztak, holnap a bankszektorban lesznek, ma éppen a tévéhez értenek.)

Ez mostani beszélgetés is a fenti séma szerint működött volna (annak ellenére, hogy a TV2-t a komoly internetes múlttal rendelkező Debre Zoli képviselte), de végül Holman Endre (MyVIP) magához ragadta a beszélgetés irányítását és igen rendesen provokálta a "tévés oldalt", különösen a magabiztos, de az online média működéséről csak ködös fogalmakkal rendelkező Malcsiner Pétert (Viasat.) Holman végig azt erőltette,. hogy nem tévében, hanem médiában kellene gondolkodni, de hát a színpadon ülők közül senki sem volt abban a helyzetben, hogy évekre előre tervezzen. Nekik MOST kell azokat a számokat hozniuk, amit a Magasságos Főnökség kitűzött. Jellemző, hogy az online útkeresésben az MTV (köztévé) a legbátrabb. A kereskedelmiek távolról figyelik őket és csak némi kivárás után tervezik a működő megoldások lenyúlását másolását.

Évekkel ezelőtt (még a szocializmusban) egy magánvállalkozásba vágó barátom mondta, hogy nincs olyan interfész, ami képes lenne eredményesen, hatékonyan összekapcsolni egy kis magánvállalkozást és egy állami monstrumot. Most úgy látom, hogy egy Web 2.0 vállalkozó és egy "multicég" középvezetője közötti értelmes információátvitel is szinte lehetetlen.

Adalék: Merras a Blogok és kereső optimalizálás címmel tartott előadást. Az igen tanulságos diák itt megnézhetők.

Már megint a jelenlegi válság következményeiről kell írnom, megkerülhetetlen a téma.
Egyesek - köztük a Simor András, az MNB elnöke - azt állítják, hogy a pénzügyi válságot tulajdonképpen már sikerült megfékezni, ami most zajlik, az a pénzügyi gubanc következményében kialakult bizalmi válság. Tartok tőle, hogy egy globális méretű bizalmi válság sokkal nehezebben kezelhető bármilyen, jobban lokalizálható, ezért könnyebben megragadható krízisnél. A bizalmi válság gerjesztésében és kezelésében egyaránt kiemelkedő szerepet tölt be a média. Rengeteg ember van, akit adósként, hitelfelvevőként, vállalkozóként, az ingatlan- vagy a pénzügyi szakmában dolgozóként közvetlenül is érintt, a közvetett hatás mértéke pedig szinte felmérhetetlen.

Az emberek tehát információkat akarnak. Sokat, használhatót, gyorsan. A legfejlettebb országokban azonban az elmúlt években éppen azzal próbálták lassítani a (nyomtatott) napilapok hanyatlását, hogy szinte mindenhol alaposan megnyirbálták a gazdasági rovatot. Csökkent a terjedelem, újságírók kerültek lapátra. Most nincs hely, ahova ki lehetne tenni a fontos anyagokat, de egyébként sem lenne kivel megiratni a cikkeket.

Természetesen létezik olyan lap, aminek alaposan megdobta a forgalmát a mostani helyzet. A (nyomtatott) Financial Times olyan kelendő, hogy újabban minden kinyomtatott példányt elkapkodnak. Az már más kérdés, hogy a csökkenő hirdetési bevételek és a növekvő előállítási költségek mellett ez nem is olyan nagy üzlet. (Az FT.com is fantasztikusan pörög, de itt elég nehéz szétválasztani a válsággal kapcsolatos híréhség és a tartalom "felszabadításának" a hatását.)

A Marketwatch arról ír, hogy az amerikai magazinok most ugyanazért vannak bajban, amiért viszonylag jól bírták az elmúlt évek viszontagságait: Eddigi biztosnágukat éppen azoknak a hirdetőknek (Merill Lynch, Citigroup stb.) köszönhették, akik a közeljöbvőben legkevésbé sem a magazinhírdetésekkel fognak foglalkozni. A bezzeg az "európai" Economist, ami óvatosabb, okosabb hirdetési politikával idén is 6 százalékkal tudta növelni reklámbevételeit. Mellesleg az Economist az elmúlt években sem kényszerült minőségi kompromisszumra, szilárdan őrzi a márka hírnevét, ezért kiemelt áron értékesíthető. Így leírva elég egyszerűnek tűnik, utánuk csinálni - ahogy számos kudarc is bizonyítja - elég nehéz.

Adalékok:

A Webisztán igen alapos bejegyzésekben elemzi a kialakult helyzetet. (A belinkelt bejegyzésből elérhetők a korábbi írások.)

Doransky a web 2.0-t, de legalábbis az induló webes projektekben eddig fantáziát látó befektetői tőkét temeti.

Ennek a blognak igazából az online média a tárgya, de természetesen most ide is beszüremlik a hitelválság miatti pánik. A héten szó esett arról, hogyan gyorsíthatja fel a gazdaság visszaesése a nyomtatott média életképtelenebb részének a halálát, tegnap pedig Konrad blogján bocsátkoztam kilátástalan vitába a válságnak az online reklámokra gyakorolt hatásáról.

Természetesen a szakértők között sincs egység. Miközben a Magazine Death Pool szakértő bloggere borúsan látja a jövőt (vagyis saját szempontja szerint derűsen, mert több bedőlt magazinról írhat majd), a Financial Times szerint az online hirdetési ipar akár még jól is jöhet ki a dologból, mert a nehezebb időkben a  célzottság és a mérhetőség  felértékelődik majd. Nagyon hasonló dolgokat írt hónapokkal ezelőtt az eMarketer is, amikor azzal biztatta az aggódó szakembereket, hogy az online hirdetések rugalmasságuk és olcsóságuk miatt jobban bírják a válságot, mint a print média, vagy a televízió.

Matthew Buckland (akinek a blogján ezeket a linkeket is találtam), azt fejtegeti, hogy a web ma már nem a "normális" marketing nyúlványa, hanem olyan terep, ahol valódi üzleti tevékenység folyik. A webes üzlet olcsóbb és hatékonyabb, mint a hagyományos biznisz, ezért nem lehet csak úgy bezárni, megkerülni.

Ez valóban így van  - Angliában, vagy Amerikában. Nálunk azonban a weboldalak jelentős része még "nyúlvány", vagy a hagyományos cégek hagyományos marketingesei annak tekintik. (Nem véletlen, hogy közülük még olyan sokan ragaszkodnak hagyományos, pocsék hatékonyságú bannerekhez, a "címlapos" megjelenésekhez...) Tartok tőle, hogy az angol szakértők optimizmusában benne van a félelem a bizonytalantól, de még jobban félek attól, hogy a fejletlenebb piacokra - ilyen a mienk is - más szabályok érvényesülnek.

J. bácsi örök poénja volt, hogy reggelente megnézi kedvenc lapjában, szerepel-e a halálozási rovatban. (Egyébként meglepően sok ember hódol annak a morbid szokásnak, hogy ismerősök után nézelődik ugyanitt.) Valamilyen hasonló szerepet játszott az a honlap, ami 2000. után a bedőlt "dotcom" vállalkozásokat listázta. (Sajnos a címére már nem emlékszem - ha valaki az eszembe juttatná, megköszönném.) Akkoriban sok cégvezető kezdte úgy a napját, hogy megnézze, legközelebbi partnerei közül ki került fel a honlapra...

Ezek persze számunkra mind időben, mind a témát illetően távoli dolgok. Sokkal közelibb a megszűnő, vagy haldokló magazinokkal foglalkozó Magazine Death Pool.

A magát igen tapintatosan csak Rettentő Kaszásnak (Grim Reaper) tituláló szerző igen bennfentesen tűnik. (Feltehetően többen vannak, de az egyszerűség kedvéért maradjunk a virtuális egyesszámnál.) A bennfentesség azonban nem jelent különösebb együttérzést. A Kaszás szerint a magazinok sorsa elkerülhetetlen, ezért nem morzsol el egyetlen könnycseppet sem a  szeme sarkában, amikor egy-egy újabb kiadvány csatlakozik a Nagy Égi Kiadóhoz.

A Grim Reaper véleménye nem az a fajta óvatos, mindent szépen becsomagoló észosztás, amit a többi  tanácsadóktól megszokhattunk. Néha talán túlzó, gyakran sokkoló, de mindenképpen figyelni kell rá. Jellemző, hogy nemrég Jon Fine, a BusinessWeek.com médiabloggere is hozzá fordult, hogy megkérdezze, vajon hogyan hat az egyre inkább elhatalmasodó pénzügyi válság a médiaiparra. A válasz: tragikusan. A bedőlt Lehman és a hasonló cégek ugyan nem szoktak újságokban hirdetni, ugyanakkor szoros szimbiózisban éltek olyan pénzintézetekkel, amik intenzíven jelen voltak a pénzügyi-üzleti magazinokban. A súlyos helyzetben levő pénzintézetek a közeljövőben bizonyára egymás után mondják majd le hirdetéseiket. A pénzügyi és üzleti lapokat súlyos csapásként érinti majd ezeknek a hirdetéseknek a hiánya, de a nehéz helyzetben bizonyára visszafogottabban hirdetnek az egyes magazinokat korábban annyira kedvelő luxusmárkák is. (A rövid email-váltás valahol itt állt meg, de félő, hogy a válság sokkal mélyebbre hatol, neház helyzetbe kerülő iparág fogja vissza hirdetéseit.)

A dotkom váságból emlékezhetünk rá, hogy annak hatása nem állt meg az érintett vállalatok küszöbénél. Maga a válság ténye (illetve azzal intenzíven foglalkozó média) pánikreakciót váltott ki még a válság által nem érintett cégeknél is. Ez a pánikreakció pedig legtöbbször a marketingbüdzsé azonnali, drasztikus csökkentésében nyilvánul meg.

A Magazin Death Pool az elmúlt hónapokban számos halálközeli állapotban levő magazinról számolt be. Számukra néhány meghatározó hirdető kivonulása a biztos halált jelenti.

Sokan idegesek lettek, amikor a Yahoo ésa Google júniusban bejelentették, hogy a jövőben együttműködnek a keresőhirdetések piacán. A legidegesebbek között volt a Microsoft (a Yahoo kútba esett megvásárlása miatt most nyilvánvalóan kétszer olyan féltékeny, mint egyébként), de sokan mások is a trösztellenes törvényeket és hasonlókat emlegetnek.

Most a World Association of Newspapers is beállta kórusba. A 18.000 tagot számláló szakmai szervezet az Egyesült Államok mellett Európában és Kanadában is beindította lobbigépezetét.

Gavin O' Reilly, a WAN elnöke (tudod, aki a szervezet konferenciáin mindig diadalmas előadást tart arról, hogyan növekszik világszerte a nyomtatott lapok példányszáma) úgy nyilatkozott, hogy a Yahoo-Google alku csökkenti a versenyt és túl nagy hatalmat ad a Google kezébe.

Megvalósul az Epic 2014 jóslata? Lehet, hogy csak a globális hatalom valósul meg, de más lesz a terjeszkedés iránya? (A Google talán még rosszabb, mint a korábbi mumus, a Microsoft, mert ezt korábbi lelkesedésünk - és megkerülhetetlen eszközeik - miatt valahogy nem tudjuk olyan jó szívvel utálni...

Igen, újabb újságíró-iskola. Lehet választani. Ha a MÚOSZ Bálint Gyögy Újságíró Iskoláját nem patinásnak, hanem inkább naftalinszagúnak tartod, ha Népszabadság (Ringier)  Oktatási Intézet a neve miatt már eleve kiesik, ha a  Sanoma Médiaakadémia túlságosan apolitikusnak tűnik, akkor lehetséges, hogy a Heti Válasz Műhely a te iskolád.

A programot végignézve érezhető az igyekezet, hogy a hallgatókat "képbe hozzák", ugyanakkor az is kiderül, hogy a többi hazai újságíróiskolához hasonlóan itt is afféle szabadegyetemi képzés folyik. (Ifjúkoromban a TIT József Attila Szabadegyetem szervezett efféle érdekes, de semmire sem jogosító tanfolyamokat.) 2 óra politológia, 2 óra médiagazdaságtan, 2 óra a tudósításokról... Egy ilyen tanfolyam nyilván alkalmas arra, hogy az érdeklődő fiataloknak valamilyen átfogó képet adjon a médiáról, illetve arról politikai-gazdasági közegről, amiben egy újságírónak működnie kell, de senki ne áltassa magát azzal, hogy a tanfolyam elvégzése után újságíró lesz.

Ami az online újságírást illeti, a 144 órából mindössze 4 óra jut rá: 2 órán át lesz szó az internet nyelvéről, míg az egész kurzust "Egy külön műfaj: az internet világa" című szintén 2 órás előadás zárja majd.

Egyébként nagyon hasonlítanak egymáshoz ezek az "újságíróképzők". Hasonló tanmenet, hasonló óraszám, hasonló tandíj - hasonló végeredmény. A követelmény minimális: középiskolai végzettség és fizetőképesség. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a jelentkezők közül legfeljebb azok lesznek újságírók, akikben már eleve megvolt a tehetség, a szorgalom, akik arra használják fel a gyorstalpalót, hogy a szünetekben kapcsolataikat építgessék.

A 40-60 tanulótól beszedett pénz jóra jön bármelyik kiadónak. Az oktatásban résztvevő újságíróknak egy kis mellékest jelent a tanítás, a meghívott vendégeknek is jut a megtiszteltetésen kívül egy kis boríték. Valamennyi persze marad a kiadónak is, nem is beszélve arról, hogy pozitív üzenete van, számos hirdetésben látható, hogy ők saját Akadémiát működtetnek.

Minden rendben van tehát, már csak a valódi újságíróképzést kellene megoldani.

Ha néha beleolvasol egyik-másik sikermarketinges weboldalba, hírlevélbe az az érzésed támad, hogy mindenki szerencsétlen balek, vesztes, boldogtalan figura, aki nem az ő receptjeik szerint él, dolgozik.

A mai napig emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor az egyik nagy hanglemezkiadó művészmenedzsere azt mondta, hogy egy művész sikeréhez 40% tehetség és 60% marketing szükséges. (Ezt az úgynevezett komolyzenére mondta, a könnyűiparban még ennél is nagyobb a marketing szerepe.)

Ma már én sem vagyok olyan naiv, mint az említett beszélgetés idején, tudomásul veszem, hogy a "tiszta szakmaiság" ugyan szép dolog, de az ebből adódó lehetőségek erősen korlátozottak. Valószínű, hogy a szakmai tudás és a marketing esetében is az élet annyi területén megfigyelhető 80/20 arány érvényesül. A kérdés csak az, hogy a két érték közül melyik képviseli a szakmai tudást és melyik a marketinget?

Rafat Ali, a paidContent.org (ContentNext) alapítója esetében nem nehéz megválaszolni a kérdést. Az Indiából áttelepült fiatal újságíró rövid idő alatt az utcára került. Mivel pénztárcája mellett szakmai önéletrajza is igen soványka volt, szakmai bloggal próbálta kicsit erősíteni munkaszerzési esélyeit. Munkát (szerencsére) nem sikerül kapnia, viszont a paidContent igen sikeres lett.

Greg Galant a Venture Voice oldalán igen alapos interjút készített Alival. Ha rászánod a 70 percet a hangfelvétel meghallgatására  megtudhatod, hogy a ma sem médiamilliomosként viselkedő tulajdonos-főszerkesztő hosszú ideig leghalványabb üzleti elképzelések nélkül dolgozott, a kezdeti években számlaegyenlege gyakrabban volt negatív, mint pozitív,  és fogalma sem volt, mennyi pénzt kell kérnie, amikor az első hirdető felbukkant.

Nem állítom, hogy Ali Rafat sikertörténete egyszerűen lemásolható, azt sem hiszem, hogy ezzel cáfolnám a sikermarketingesek bármelyik érvét. Egyszerűen csak tetszik, hogy ilyen is van

(Nem első alkalommal találkozom vele, de mindig örülök, ha a hosszabb hangfelvételek mellett "forgatókönyvet" is találok. Ennek segítségével nagyjából fogalmat alkothatunk arról, miről is szól a beszélgetés, de könnyen meg is találhatunk egy-egy fontosabb részt.)

Az elmúlt péntek nagy híre volt, hogy a Guardian News & Media (a Guardian, az Observer és a Guardin.co.uk kiadója) 30 millió dollár körüli összegért megveszi a paidContent blogot működtető ContentNext céget. (Én mostanig érleltem a témát - mifelénk a péntek már a hétvégéhez tartozik, fontos témákkal nemigen illik már előhozakodni.)

A mostani felvásárlásnak mindenki örül. A paidContent alapítója, Rafat Ali igazi "kényszervállalkozó", aki a dotcom válság következtében került az Inside.com portáltól az utcára. Ezután, 2002-ben alapította meg akkor még kuriózumszámba menő (és versenytárs nélküli) médiablogját. A nagyon gyors, mindig jól értesült és megbízható paidContent (majd kistesói, a mobiltartalommal foglalkozó MocoNews, az indiai tartalomiparra koncentráló ContentSutra és a brit piacot célzó paidContent:UK ) hamar a (szakmai) közönség kedvencévé váltak. A ContentNext az elmúlt években látványosan növekedett, komoly befektetői pénzekhez is jutottak - végre kipofozták az addigra kezehetetlen méretűre duzzadt paidContent blogot - néhány hónapja pedig vezérigazgatóként leigazolták Nathan Richardsont, a Dow Jowns Online (WSJ.com, Marketwatch) korábbi vezetőjét...

A paidContent (és testvérkiadványai) természetesen ingyenesek. Persze vannak bennük hirdetések, de nem olyan formában, ahogy ez nálunk szokás. Nincsenek az oldalak hirdetésekkel kitapétázva, hanem a jobb szélső hasábban, a "hajtás" alatt (vagyis a nyitóképernyőn kívül) elhelyezett  egyforma méretű kis hirdetésekkel mondanak köszönetet a "nagylelkű támogatóknak".

Vannak még "szponzorált bejegyzések" is, de ezeket mindig egyértelműen jelzik és elég ritkán jelennek meg így nem különösebben zavarják a hírfogyasztást. Feltételezem, ebből ezekből manapság már csak az aprópénz származik, az igazi bevételeket a szakmai konferenciák és a kutatási anyagok hozzák. (Vagyis Rafat Ali és társai a magas színvonalú bloggal megalapozták nevüket, hitelességüket, utána pedig más termékeket, szolgáltatásokat is jól el tudnak már adni. Ismerős?)

A Guardian Professional (ez a Guardian News & Media üzleti - B2B kommunikációval foglalkozó részlege) a nevének megfelelően járt el. Kimentek az Egyesült Államokba, alaposan körülnéztek és nagyon gyorsan (állítólag mindössze 6 hét alatt) megszerezték a ContenNextet. Amerikában sokan meglepődtek. Eddig ugyanis ők szoktak külföldre járni portyázni és bevásárolni, most meg a britek vitték el tőlük az "árut".
Persze, akik jól ismerik a Guardian tengerentúli sikereit, inkább logikus (és biztató) lépésnek tartják ezt a mostani üzletet.

Adalékok:

Guardian Media Group Buys paidContent for $30 Million (WSJ - All Things Digital)
Rafat Ali: from blogs to riches (Guardian PDA blog)
Confirmed: PaidContent Bought By the Guardian - Here's How Media History is Made (ReadWriteWeb)

A múlt hét egyik "szenzációja" volt, hogy a Telegraph.co.uk megelőzte a brit online lapok népszerűségi listáját hosszú idő óta vezető látogatottsági Guardian.co.uk-t. A Telegraph ez alkalomból nyilatkozó vezetői szerint a sikert különleges integrált szerkesztőségüknek, valamint a szöveges és videó tartalmak sajátos kombinációjának köszönhetik.

Akadnak persze, akik máshogy látják a dolgot. A Guardian már hetekkel ezelőtt megírta, hogy a Telegraph forgalmi adatainak hirtelen 39 százalékos megugrását részben az auditálásra használt szoftver lecserélése okozhatta. (A dolog szépsége az, hogy a Guardian szerint nem az új, hanem váltás előtti, túlságosan alacsony értékek a tévesek.)

Az érintettek és a független szakértők bizonyosan elvitatkozgatnak majd a különböző mérési módszerek pontatlanságáról, az egyes kiadványok működésének átláthatóságáról. (A Audit Bureau of Circulation Electronic, a MATESZ brit megfelelője 7 mérőprogramot is elismer, az auditálásban résztvevő online lapok ezek közül választhatnak. Szakértők szerint azonban a különféle programokkal mért forgalmi adatok között jelentős eltérések lehetnek. További kérdés, hogy az egyedi felhasználókon alapuló mérés mennyire tükrözi a valódi olvasottságot. Ismert tény, hogy egyes keresőoptimalizációs trükkök, vagy a nagy hírgyűjtők kegyei akár egyetlen link "sztárolásával" is alaposan felpörgethetik a számokat.

Az "idősebbek" talán még emlékeznek rá, hogy korábban itthon is felbukkant egy alternatív második webauditáló cég, a MATESZ is régóta szeretné maga végezni az auditálást. A brit problémákat látva talán nem is olyan nagy baj, hogy ez eddig nem jött össze.

A legjobb a címe. A Sanoma helyében lecsapnék rá és azonnal (sok-sok pénzért) megvenném.
Egyébként - ha jól látom - egy Netvibes klónról van szó. Ügyes ujjgyakorlat, Bártházi András "mestermunkája", ami révén egy szinttel feljebb léphetett - bekerült az igazi Netvibes fejlesztői közé. Eddig persze magánügy.

A Hírfigyelő története kicsit olyan, mint a hajdani Elenderé. A fejlesztést finanszírozó Blogter eladta, majd visszavásárolta, most közreadja, de nyilván reménykedik benne, hogy előbb-utóbb újabb kérő akad. (Őszintén remélem, hogy a párhuzam itt véget ér és Miskolczy Csaba - a Blogter vezetője - nem tör sem miniszteri, sem pártvezetői babérokra.)

Nem értek hozzá, de feltételezem, hogy számottevő programozói teljesítmény áll egy ilyen oldal mögött, hiányolom viszont az innovációt, a hozzáadott értéket. Azt, amitől mostantól a Hírfigyelőt választanám hírgyűjtőmnek. Ez így kevés. Nem csak Tóth Benedeknek kell csiszolgatnia a kódokat, a Blogternek is el kellene döntenie, milyen komplettebb szolgáltatást épít fel a Hírfigyelő köré.

A lapok kevesebb pénzt hoznak mint eddig. Egyes tulajdonosok megértik, hogy megváltozott a világ, a nyomtatott sajtó elvesztette korábbi profittermelő képességét, mások nem. Egymást érik a létszámleépítések és a lapbezárások.


Martin Gee, a San Jose Mercury News tervező szerkesztője egy szomorú fotósorozattal emlékezett meg az elbocsátottakról.

Azt hiszem, igazán lelkes guberáló vagyok, elég sok blogot, szakmai oldalt figyelek. Próbálom a lehető legjobban kihasználni a hírkövető és hírgyűjtő eszközöket, néha mégis úgy érzem, elég rossz a jel / zaj (hasznos információ / mellébeszélés) arány.

Nyilván másokat is foglalkoztat ez a probléma, így születhetett meg a Britannica Blog. Mindenképpen tiszteletreméltó, hogy az internet előtti világ tekintélyes intézménye, a Web 2.0. egyik legnagyobb vesztese bemerészkedik az "ellenség" felségterületére. Természetesen szó sincs arról, hogy at Enyclopedia Britannica áttérne a közösségi szerkesztésre, csupán egy tudás-blogot működtetnek, azt is kizárólag válogatott, meghívott szerzőkkel. (Lehet-e egyáltalán blognak nevezni ezt?) A hivatalos szerzők cikkeire természetesen lehet válaszcikket írni, vagy azokhoz rövid hozzászólásokat fűzni, de csak azok a vélemények jelenhetnek meg, amik megfelelnek a szigorú moderálási követelményeknek. (Hát igen, szép dolog magamba szívni a tömegek bölcsességét, de bevallom, Britannica Blog oldalain szívesen olvasom a megbízható szerzők szövegeit.)

Talán felesleges is leírnom, hogy nem öncélúan böngészem a Brittania Blogot. Az elmúlt hét egyik kiemelt témája az újságok és az újságírás jövője. ("Halálra vannak ítélve az újságok? - Törődünk mi ezzel?") A vitaindítót Nicholas Carr követte el, aki a terjedelmes bevezető-összefoglaló után arról írt, hogy tudomásul kell venni az árukapcsoláson (csomagolt áru értékesítésén) alapuló gazdaság megszűnését. Az internetes bevételek a hirdetésekből származnak, a hirdetések egyre inkább célzottak, vagyis az olyan cikkek adhatók el, amik témájuknál fogva érdeklik az olvasókat + jól köthetők hozzájuk hirdetések. A tényfeltáró riportok rengeteg munkával járnak, vagyis sok pénzbe kerülnek, viszont viszonylag kevés embert érdekelnek és nem köthetők hozzájuk kontextusfüggő hirdetések. Persze a tényfeltáró anyagok a nyomtatott lapokban sem termeltek közvetlen bevételeket, de ezek teremtették meg a lap tekintélyét, elismertségét, ezért érdemes volt őket az egyéb bevételekből (elsősorban az apróhirdetésekből befolyó jelentős összegekből) finanszírozni. Carr szerint a jövőben semmi sem indokolja olyan, költséges tartalmak előállítását, amiért a közönség nem hajlandó fizetni.

Jay Rosen válaszcikkében arról írt, hogy a leggazdagabbak már évszázadok óta fizettek a számukra fontos, minőségi információkért. Szerinte nem kétséges, hogy a zárt körben terjesztett, nagyon drága, minőségi hírlevelek iránti igény megmarad a jövőben is. Az online újságok szerinte sem tudják majd fenntartani tudósítói hálózatukat és finanszírozni tényfeltáró anyagaikat. Lehetséges modellnek tűnik, hogy ezeket az írásokat külső, független alapítványok támogassák. (Például az NKA a tervezett internet adóból támogathatná a veszteséges cikkeket - He-he.) Rosen konklúziója - írásait ismerve nem meglepő, - hogy hagyományos újságírás messze nem hordoz annyi értéket, mint amennyit tulajdonítunk neki és hogy az amatőr információforrások és a profi feldolgozás kombinációja (pro-am journalism) hozza majd el a szép új világot.

Rosen vitacikkében idézi Doc Searls egy korábbi blogbejegyzését. Searls szerint hamisan gondolkodunk, amikor azt feltételezzük, hogy a nyomtatott médiába ömlő reklámpénzeket egyszerűen csak át kell csak irányítanunk az online lapokra é azok örrökké tovább ömlenek majd. A hirdetők nem hülyék (vagy ha azok is, de féltik a pénzüket) és ha az online lapoknál találnak jobb internetes felületeket, oda viszik a hirdetéseket. Nagyon úgy tűnik, hogy az az óriási profittal járó üzlet, ami nemrég még a lapkiadás volt, nem ismételhető meg a weben.

Ideje tehát leszámolni azzal az illúzióval, hogy csak túl kell élni a print-online átmenetet, utána megint nyugodt évek következnek. Osztom Howard Owens véleményét, aki szerint nem átmenetről (annak van eleje és vége), hanem folyamatos változásról kellene beszélnünk.

(Ha valaki az újságírás megmentésére alkalmas , új üzleti modellt találna, kérem adja le a MÚOSZ portáján!)

A régi (internet előtti) világban a lapok versenyeztek egymással. Most a cikkek.  Manapság a csomagolt áru (újság, CD) egyre kevésbé eladható, viszont kiugró olvasottságot érhet el  (és jól megpörgetheti) a számlálókat 1-1 cikk. Ehhez persze nem elég a "helyben olvasás", érdemes küzdeni a leghatékonyabb hírgyűjtők, a Drudge Report, a Huffington Post linkjeiért vagy a Digg.com szavazataiért.

A legtöbb téma persze nem exkluzív, a cikkeknek a hasonló témájú cikkekkel kell megküzdeniük. Talán felesleges is leírnom, hogy a bloggerek, hírajánlók nem a gondosan kiegyensúlyozott, érvekkel alátámasztott cikkekre, hanem az élesebben megfogalmazott, provokatív állításokat tartalmazó írásokra szoktak felfigyelni. Nehéz ellenállni a kísértésnek és nem a Drudge, a Huffington, vagy a diggerek szája íze szerint írni.

Itthon ez a folyamat még csak nyomokban jelenik meg. Az online "hírlapok" anyagaiban óriási az átfedés, kevés a saját hírforrás, a hozzáadott érték, sok az MTI (+ az "munkatársunktól" címen egymástól átvett anyag). A tömegből való kitűnés igénye ugyan idehaza is megjelenik, de az említett "forgalomsokszorozók" híján nálunk csak a Hírkeresőben való jó teljesítés vágya merül fel. Élesen megfogalmazott írások helyett jönnek tehát a szenzációhajhász (és gyakran becsapós) címek

A napokban tették közre a Szonda Ipsos és a Gemius Hungary által készített gemius/Ipsos Audience online közönségmérés eredményeit.

Nyilván jórészt a média toplisták iránti lelkesedése az oka, hogy rengetegen írtak róla. (A bloggerek közül a Webisztánt és Konrad blogját említeném.)

Állítólag ez mérés, ami kombinálja a szerverek forgalmának figyelését a felhasználói panelből vett információkkal, így pontosabb adatokat szolgáltat, mint bárki eddig. Nem értek hozzá, ezért a legegyszerűbb, ha elhiszem,

Persze a számokkal óvatosan kell bánni. A Google.hu (kereső), az Index.hu (újság) és például a Vatera.hu (aukciós site) forgalma nehezen összehasonlítható. Az persze jellemző, hogy a most közzétett lista első helyezettjei nem (hagyományos) tartalomszolgáltatók. Az 50-es listára nem került fel egyik hazai hazai napilap weboldala sem, a hetilapok közül is csak az fn.hu-t látom. (Ez egyébként normális dolog, a nytimes.com is rendre csak a sokadik az amerikai toplistákon, de azért mindenki tisztában van azzal, hogy ők képviselik a szakma csúcsát.)

Tanulságos egybevetni a felhasználók számát az egyes oldalakon letöltött idővel. Nehezen tudom értelmezni, hogyan lehetséges, hogy egy átlagos látogató a Google.hu-n havi 5,3 órát tölt akkor, amikor a például az Indexre nagyjából 1 óra jut. (Az utóbbit reálisnak tartom, az előbbit nem értem.)

Az sem világos, hogyan és miért került a 7. helyre a Microsoft.com. Az egy felhasználóra jutó 0,11 órából leginkább arra tudok következtetni, hogy sok embernek ez van beállítva kezdőoldalnak.

Meglepett, hogy csak a 44. helyig jutott a Velvet.hu - persze sokan örülnének ennek a helyezésnek. Két hellyel feljebb található az APEH.hu. Meglepő, hogy az APEH weboldalán sokkal több időt töltenek az emberek. (Ez persze azzal is indokolható, hogy szinte lehetetlen ott megtalálni.)

A médiacégek számára az egyik legfontosabb tanuláság a videómegosztók, a közösségi hálózatok, a blogszolgáltatók és a legkülönbözőbb keresők (ide értve a Startlapot, vagy a Kapu.hu-t) rendkívül jó teljesítménye lehet.

Szerintem minden magyar főszerkesztőnek (a hagyományos médiában dolgozóknak is) munkakezdés előtt minden nap 10 percig nézegetnie kellene ezt a listát.

Utószó:

Ezúton szeretni gratulálni annak az Ismeretlen Szövegírónak, aki a Gemius szolgáltatásának ismertetőjét elkövette (fordította). Elismerésemet fejezem ki annak is, aki ezt a munkát átvette.

Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki nehezen érti meg, hogyan lehetséges üzletet csinálni abból, hogy valamit ingyen, vagy majdnem ingyen adnak. Chris Anderson a Wired - ben megjelent cikkében most megmagyarázza.

A cikk természetesen sztorizással kezdődik, Anderson King Gillette feltaláló történetét meséli el, aki az önborotva mellett egy sajátos értékesítési módszert is felfedezett: Nagy tömegben, ingyen osztogatott borotvákat, amikhez azután pénzért kellett pengéket venni. (A módszer persze csak akkor működik, ha egyedül a te pengéd használható az ingyenborotvához.) Ismerős? Persze! Így működik az olcsó nyomtató - drága festékpatron páros, a hűségnyilatkozattal vett akciós telefon és még ki tudja minden. Elképzelhető, hogy hasonló modell valósítható meg az e-papír alapú újságokkal is: Kellő számú, magát hosszabb időre elkötelező előfizető esetén akár ingyen is szétoszthatók az "újságolvasó" készülékek, aztán majd a tartalom előfizetési díja behozza az árat.

Az ingyengazdaság ("freeconomics") gyökerei tehát messzire nyúlnak vissza, de igazán az internetet (is) működtető technológiák megjelenésével jött el az ideje. Mivel a digitális adatátvitel (sávszélesség) és az adattárolás ára elkéépesztő iramban csökken, minden az interneten folytatott tevékenység költsége is a nullához közelít. A "vasat" (szervereket, üvegkábeleket) persze valakinek meg kell vennie, de ha ezek segítségével igazán nagy tömegeket lehet kiszolgálni, akkor az egy főre vetített költség elhanyagolható lesz.

Nem is folytatom tovább, mivel Anderson cikke jelentős hossza ellenére igen tömör, tovább nem tömöríthető. Tetszik a feldolgozás módja is. A szöveg mellett van néhány kiemelt, ábrákkal is megtámogatott téma - afféle webes "keretes" - és egy sajátos, a "beszélő fej" műfajt dinamizálni próbáló videó.

Egyébként az írás egy készülő könyv része. A címe - talán nem meglepő: FREE. Idővel talán magyarul is olvashatjuk...

A Népszabadság március 10-i számában jelent meg Ötvös Zoltán A Nagyfőnök figyel téged! című írása. A munkahelyi internetezésről szól. Arról, hogy egyesek munkaidejükben naphosszat pornóoldalakat nézegetnek, másoknak meg még a levelezésé is szigorúan ellenőrzik. A téma unalmas, rengetegszer megírták már - ennél jobban is -, Ötvös semmi újat nem tudott hozzátenni.

Szóba sem hoznám az egészet, de a források használata miatt szükségesnek érzem írni róla. Ötvös forrása egy közelebbről meg nem nevezett, "több mint 300 amerikai vállalatot érintő felmérés", az Index, az Origo és a Washington Post "közelmúltbeli" írásai és Ormos Zoltán "internetjogász" szóbeli közlései. Semmi közelebbi, ellenőrizhető.

Nem értem, hogy a Népszabadság újságírója miért mandinerből (az amerikai forrásra hivatkozó Index alapján) dolgozza fel a témát. Miért nem kutatja fel legalább az eredeti cikket, tanulmányt? Ennél csak az a kínosabb, amikor Ötvös több éves, valójában nem is a témába vágó hazai példát (a magánblogjában tett megjegyzéséért kirúgott újságíró) rángat elő. Egyébként is szánalmas ez az állandó körülírás. Miért kell az "egyik kiadóról" írni, miért nem lehet pontosan megnevezni, hol és kivel történ meg az eset? (Jellemző, hogy a vezető amerikai lapokban megjelent történetekben névvel, arcukat vállalva jelenik meg a kirúgott internetező, a blogjában egyenruhában való pózolásért lapátra tett stewardess, addig nálunk természetesek elfogadottak az effajta, óvatoskodó körülírások.

Maga az internet veszélyeivel való riogatás ma már szinte önálló, klasszikus műfajnak számít. Ezen belül megkülönböztethető a 1) kirúgták, mert pornót/pedofil oldalakat nézett 2) lebukott a blogjával 3) randioldalon összeismerkedett a férjével/feleségével/anyósával... 4) két kattintással bombareceptek, nemzetbiztonsági adatok stb. érhetők el a weben.

Az efféle cikkekre nyilván igény van, hiszen önigazolást találnak benne mindazok, akik még nem használják az internetet. A kirúgott internetezők, meg a leveleket kukkoló nagyfőnök történetének rendszeres felfrissítése mellett jó lenne a lényegről is írni. Arról, hogy az internethasználat ugyanúgy a cégkultúra része, mint az telefon-, vagy a gépkocsihasználat. Nem azon kell sopánkodni, hogy egyesek pornóoldalakat néznek munkaidőben, hanem azon kell elgondolkodni, milyen az a munkahely, milyenek a főnökök ott, ahol ez csak hónapok után derül ki, Ez persze nem a Tudomány / Technika rovat asztala.

Ahogy eltűnt, ugyanolyan váratlanul(?) felbukkant HH, hogy élőben közvetítse a bizniszoldali webkettes konferenciát.
HH jóvoltából 3 perc alatt átestem az egészen. Nekem ezt (is) jelenti a web 2:0 javamra. (Nyereség: idő, pénz - veszteség: 0)

A Financial Times Executive Membership Forum néven új zártkörű (fizetős) hálózatot indított. Az új klub a távközlési- és a médiavezetőknek kínál minőségi szolgáltatásokat. A hálózatba belépő vezetők ("head of.." pozíciótól fölfelé) megkapják az FT-konferenciák prezentációit, illetve azok podcast felvételeit, ingyen látogathatják a telco & média konferenciákat, használhatják saját (zártkörű) közösségi hálózatukat, élő találkozókon igazi nagyágyúkkal beszélgethetnek és - természetesen - prémium - a "kulcsos" online anyagokhoz való hozzáférést is tartalmazó FT előfizetést kapnak.

Mindezért csak évi 1700 fontot kell fizetni, ami ugyan nem kevés pénz, de a megcélzott körben valószínűleg kevesen vannak, akik maguk állnák a számlát. A briteknél a zárt kluboknak komoly hagyománya van, az áru (lap, konferenciák) jó, arra viszont kíváncsi lennék, mennyire működőképes egy ilyen zárt közösségi hálózat. Használni fogják az elnökök, ügyvezetők és vezérigazgatók, vagy megmaradnak a megszokott, jól bevált informális csatornáknál? Mások is követik a FT példáját és a menők, gazdagok, véleményvezérek kivonulnak a "közönséges" közösségi
hálózatokból?

(Frissítés a bejegyzés végén)

A napokban jelentette működését a Hír.tv, aminek - a debütálás alkalmából kiadott sajtóközleménye szerint legfontosabb jellemzője, hogy "se részben se egészében nem kapcsolódik a jól ismert televízióhoz." Eddig világos. Nyilván ezért választottak maguknak olyan nevet is, mai véletlenül sem téveszthető össze az "ismert televízió" nevével. Ahogy Miklovicz Szilveszter, az amerikai tulajdonos megbízásából "a projekt kivitelezését végző" Maximal Solution Kft.munkatársa az Indexnek elmondta: "a domén tulajdonosa a nevet korábban felajánlott a Hír Tv-nek, ők azonban nem kívánták megvenni. Ezután döntöttek úgy, hogy önálló hírszolgáltatást indítanak." (Jó ötlet. Gyorsan bejegyzem az Index.tv, az Origo.tv, a Népszabadsag.tv..., címeket, aztán megpróbálom őket értékesíteni a "nevekhez semmi módon nem kapcsolódó, jól ismert" médiacégeknek. A továbbfejlesztett változatban a Magyarorszag.tv címmel is próbálkozni lehet. Ha az érintetteket nem érdekli az üzlet, az ajánlatot az adott neveken indított hírportállal is nyomatékosítani lehet. Önálló tartalom szerencsére ehhez nem kell. A Hír.tv "tartalmát - a céggel együttműködő - MTI és más külföldi hírirodák, mint tartalomszolgáltató partnerek biztosítják.")

A Maximal Solution Kft. (eddigi) legismertebb vállalkozása, a Netlap.hu Netnap.hu uegy auditálatlan, "futottak még" kategóriába tartozó "hírportál". A független hírcsatorna alapítása iránt csillapíthatatlan vágyat érző tulajdonos - "West Side electronics LLC., New York, Egyesült Államok" - nevére keresve a Google csak hazai hivatkozásokat talált. Azokét, akik szó szerint beszopták a Hír.tv - "kiejtése: hir pont tévé" - sajtóközleményét.

Frissítés: A más cégére, rendezvényére "rátelepülő" webes cím (domain) egy újabb szép példája a 2010-es világkiállítás "nem hivatalos" honlapja, a www.vilagkiallitas.hu. A Népszabadságban megjelent cikk szerint ezt is megpróbálták elpasszolni a hivatalos rendezőknek. Eddig sikertelenül.

(Frissítés a bejegyzés végén)

Elege lett? Kirúgták? Majd megint visszamegy, ahogy "szokott"?

Hiába tudósít számos kiadvány a Hírlap főszerkesztő-váltásáról, lényegében mindenütt csak ugyanazt olvashatod: az MTI hírét. Ennyire légmentesen zár a Magyar Hírlap szerkesztősége? Vagy ennyire nem mer kikezdeni senki sem Széles Gáborral?
Esetleg ennyire mindegy már, mi is történik egy olvasók nélküli lapnál?

Az eMaSa meg "belső forrásokra" hivatkozva azt írja, hogy Széles szerint Gazsó L. nem adott elég kemény címeket.

Gazsó L. Ferenc nem naiv pályakezdő. Amikor elvállalta a valamikori Magyar Hírlappal azonos nevű újság szerkesztését, pontosan tudhatta, mit akar a Gazda. Mi változhatott ehhez képest?

Ide kívánkozó "keretes" hír:

A 168 Óra Online főszerkesztői székében landolt a Népszabadságtól a Horn-ügyért a balhét elvivő Nagy Csaba főszerkesztő-helyettes.

Ami az előbb lemaradt: Az InfoRádió minapi műsorában Mong Attila műsorvezető Tamás Ervinnel, a Népszzabadság főszerkesztő-helyettesével és Gazsó L. Ferenccel elemezgette Gyurcsány Ferenc elmozdításának esélyeit.

Frissítés: A FigyelőNet (a Népszavára hivatkozva) azt írja: " Gazsó L. Ferenc felmentéséhez az is hozzájárult, hogy az Inforádió szombati Aréna című műsorában nem képviselte elég markánsan a jobboldali álláspontot". Ezek szerint Széles a jövőbe lát. Az MTI több lap által is idézett közleménye szerint "pénteken felmentését kérte Gazsó L. Ferenc a Magyar Hírlap főszerkesztője. A laptulajdonos Széles Gábor elfogadta a kérést."

"Hogy is van ez?" - kérdezhetné Vitray Tamás.

Már évekkel ezelőtt feltűnt, hogy egyes szemfülesek figyelik a Domain.hu-n közzétett várólistát. (Itt érlelik a bejegyzésre váró internetes címeket.) Ha szerencséje van a kukkolóknak, innen megtudhatják, ki mire készül. (Persze csak akkor, ha a bejegyzők óvatlanul nem álcázzák magukat eléggé.)

Tanulságos hely még az eMasa / MÚOSZ állásbörzéje is. Itt vegyesen bukkannak fel Nagy Nevek - most éppen a Klubrádió keres hírszerkesztőt - és Nagy (de most még általában ismeretlen) Reménységek. Innen tudható meg például, hogy létezik a NetNap.hu, vagy a Road and Custom.

Ha még ennél is mélyebbre akarsz ereszkedni a "nich media" bugyraiba, kövesd az iwiw > Apró > Állást kínál > Média útvonalat. (Itt az is sokat árulkodhat, melyik "természetes személy" adta fel a hirdetést.)

Jelennek meg néha érdekes ajánlatok a "hivatalos" állásportálokon (Jobmonitor - Jobline - Jobpilot stb.) is, de itt általában fejvadász-cerberusok őrzik az igazán érdekes információkat (leginkább a munkahely nevét).

A bányászás örömét ugyan csökkentené, ennek ellenére nem bánnám,. ha lenne egy olyan hely, ami összegyűjti a szerteszét felbukkanó ajánlatokat. (Még akkor sincs sok, ha ide csapjuk a pr, weblapszerkesztő, belső kommunikációs stb. állásokat.) Nem valami bonyolult és drága megoldásra gondolok, csak valami olyan szerényebbre, mint például a Kreativ.hu reklámszakmai állásbörzéje. Hol vannak a jelentkezők?

Már korábban belekezdtem, de csak a napokban tudtam befejezni Chris Anderson könyvének olvasását. A Long Tail (magyarul Hosszú farok ) Anderson egy korábbi cikkében megjelent elmélet részletes kibontása. Arról szól, hogyan változtatta (változtatja) meg szűkösségen, a korlátozott kínálaton alapuló világot a végtelen választék és a hatékony szűrés.

A könyv izgalmas és szórakoztató. Anderson érdekesebbnél érdekesebb példákkal bizonyítja, hány területen érvényesül a Long Tail elv. Engem persze leginkább a médiára való alkalmazhatósága foglalkoztat.

Az online médinak is megvan a saját "hosszú farka": A nagy látogatottságú részben, a "fejben" ott vannak a vezetőt hírszolgáltatók, a gyorsan lefutó görbében a második vonal, majd a hosszú farok legvégén ott búslakodik az a blogger, akinek eddig csak egyetlen látogatója volt. Köztük találhatók a helyi lapok, a szűkebb területekre koncentráló kiadványok, a blogok... A hagyományos média egyre inkább atomizálódik, a nagy hírszolgáltatók anyagai sem csak saját honlapjukon jelennek meg, hanem elkeverednek a "hosszú farok" anyagaival. Innen aztán a keresők, a hírgyűjtők, az ajánlók és más szűrők segítségével jutnak el saját közönségükhöz.

Anderson példái a "végtelen választék" világából kerülnek ki. A "Long Tail" modell segítségével jól leírható az Amazon.com, ahol a néhány darabos eladások összege is szép kerek számot ad ki, így működik az eBay, vagy az iTunes is. De vajon alkalmazható mindez a hazai piacra is, ahol messze nem "végtelen" a választék?

Emlékeim szerint a "Long Tail" elméletről Doránskytól hallottam először. Mint a Blogter (egyik) szellemi atyja úgy tervezte, hogy éppen a "farok" távolabbi részén kutató, ott tehetségeket felfedező és azokat a "csúcsra" feljuttató serpák tartják majd működésben a blogszolgáltatót.

A tetszetős elméleti modell a gyakorlatban nem működött. Azt hiszem, a Blogter ma nem sokban különbözik a többi "nagy" hazai blogszolgáltatótól. (Pontosabban: A kölönbség nem a blogok kezelésében rejlik.) Doransky koncepciója nem volt megvalósítható, mert a néhány száz (néhány ezer) aktív blog kínálata messze van a "végtelen választéktól", ugyanakkor túl sok az egyszerű átláthatósághoz. Néhány önkéntes serpa, vagy a szavazáson alapuló "Alternatív Címlap" pedig önmagában nem képez elég finom, a felhasználók igényeit kielégítő szűrőt.

Hasonló a helyzet az írott sajtóval is. Ha megnézed valamelyik hazai hírgyűjtőt, nagy nyüzsgést látsz. A címekre kattintva azonban hamar kiderül, hogy sok az ismétlődés, az átfedés. A közel sem végtelen választék jelentős része natúr-, vagy részben átírt MTI-hír, egymástól "kölcsönzött" anyag, cikknek álcázott reklám...

Véges és helyenként ritkás a hazai "hosszú farok". (Sokban hasonlít a "lyukacsos" magyar Wikipédiához.) A hazai blogtér növekedése az elmúlt évben érezhetően lelassult. A "civil újságírás" szerepe idehaza marginális. A hivatásos tartalomszolgáltatói elit kirobbanthatatlan pozíciójából, az erős hagyományos médiaháttérrel rendelkező második vonal kivár, a többiek pályázással és csodavárással múlatják az időt. Másolgatjuk a nagyokat, de nincsenek igazán jó, saját igényeinkhez kialakított szűrőink. (Ami van, csak a beavatott kevesek játékszere.) Erős a gyanúm, hogy Anderson elmélete nem alkalmazható a hazai viszonyok között. Amíg nem születik meg a Rövid Farok elmélete, egyet tehetünk: csóváljuk.

Tudod mi az a Pol-Beat? Valamil olyasmi, mint amikor a Párt Agit-Prop (a fiatalabbak kedvéért: agitációs és propaganda) Osztályát keresztezték a Nyugatról megállíthatatlanul beszivárgó, beatzenével. A '60-as évk végén az Illetékes Elvtársak úgy gondolták, hogy kellene szervezni egy jó kis Protest Song fesztivált. Nálunk persze nem volt mi ellen protestálni, illetve akik protestáltak volna nem kerülhettek színpadra, ezért aztán elég sajátosan alakult az 1967-ben megrendezett első (és máig is utolsó) pol-beat fesztivál programja.

Az egyik legnagyobb siker "Bob" Dinnyés Karrier című száma volt, ami kivételesen nem Vietnámról, a feketék amerikai elnyomásáról, hanem a hazai kiváltságosokról szólt.

Mindez most egy új "slágerről" Richter Scales Here Comes Another Bubble (Itt jön az új lufi) című videójáról jutott az eszembe.




Ismerős történet? Persze számos, cikket, tanulmányt olvashattunk, előadást, podcastot hallhattunk a témáról. De hát nem élvezetesebb így? Azt hiszem, itt az ideje visszatérni a gyökerekhez, újra az énekmondókra bízni a legfontosabb politikai, gazdasági üzenetek terjesztését!

(Nem tudom, hogy a szerző hihetetlenül dörzsölt volt, vagy csak szerencsés, de egy jogtalanul felhasznált fotó miatt a videó sokszoros publicitást kapott.) <

"A dolgok párosával fordulnak elő" elméletnek megfelelően néhány órával az MTI-vel foglalkozó bejegyzés megírása után egy olyan cikkre bukkantam, ami az Associated Press (AP), a világ egyik legrégebbi és legismertebb hírügynökségének az átszervezésével, modernizálásával foglalkozik.

"Alkalmazkodni kell a piachoz. A [hír]fogyasztók új generációjának habitusa alapvetően különbözik az elődökétől." - állítja Jim Kennedy, az AP stratégiai tervezésért felelős alelnöke (vagyis Belénessy ottani megfelelője). Szó esik még a cikkben a multimédia csomagokról és a teljes digitális platformról, hogy gyorsan áttérjenek a tudósítói hálózat működésére.

Egyes versenytársak, mint például a Dow Jones Network a létszám radikális leépítésével próbálkozott, de ez a bevételek még radikálisabb csökkenéséhez vezetett. Az AP tehát inkább megpróbál előre menekülni.

Steve Boriss, a The Future of News bloggere viszont azt állítja, hogy a hagyományos, irodával, telefonnal és főállású újságíróval kistafírozott tudósítói irodáknak az internet korában nincs létjogosultságuk és csak veszteséget termelhetnek.
(Ezúton is köszönöm, hogy ismeretlenül is megerősítette az én hírszerzés-outsourcing koncepciómat!)

Érdemes elolvasni mindkét írást.

Őszintén szólva én még soha nem töprengtem a címben feltett kérdésen, de a véletlen úgy hozta, hogy megtudtam: Igen, kitűnen turmixolható (de nem biztos, hogy az NDK-s turmixgép is jól viszi.)



(Minden jel arra mutat, hogy a fenti videó szavatossága lejár. Ha így történne, akkor a Willitblend.com oldalra kell kattintani az élményért.)

Akármilyen hihetetlen, de milliós nézőtábora van a Will It Blend? (Vajon turmixolható?) sorozatnak, ami semmi másról nem szól, mint hogy különböző holmikat szétzúznak egy turmixgépben. Olyan emberek nézik boldogan ezeket a videókat (és küldik tovább barátaiknak), akik sikítva nyomják a távirányító gombját, ha véletlenül valamilyen árubemutató (TV Shop) oldalra tévednek.

A vicces Will It Blend? videókat egyébként a teljesen komoly háztartási készülékeket gyártól Blendtec cég készíti, a videókon szereplő vicces demonstrátor pedig maga a cég vezérigazgatója. A videók elkészítésének költsége minimális, hatásuk viszont frenetikus: A sorozat tavalyi indulása óta a cég forgalma 500 százalékkal nőtt és persze a 60 millió néző és a sok hivatkozás sokat lendített a cég ismertségén, imázsán is.

A történetet a Wall Street Journal Lights! Camera! Sales! című cikkében találtam, ahol még további üzleti - videós sikertörténetek is olvashatók.

Az elmúlt napok hazai áldozatai közé kell sorolnunk a YouTube Video Identification premierjét is. Lehet, hogy most mással voltál elfoglalva, de kedvenc videóid eltűnésekor és az első letiltott feltöltési kísérletnél tapasztalhatod majd, hogy valami megváltozott. Ez persze még nem holnap lesz.

A YouTube még kísérleti stádiumban működő rendszerének lényege, hogy az adatbázisában szereplő (a jogtulajdonosoktól származó) referenciaanyagokat összehasonlítja a feltölteni szándékozott videóval. Amennyiben hasonlóságot talál, akcióba lép a jogtulajdonos választotta következő fokozat. Ez lehet a teljes tiltás, lehet promóciós felhasználás (meghatározott hossz) engedélyezése, vagy a bevétel megosztása mellett engedélyezett feltöltés. A letiltott feltöltés esetén a felhasználó tiltakozhat - amivel rövid úton elérheti, hogy mailcíme a szerzői jogi szervezetek kezébe kerüljön.

A YouTube rendszere természetesen csak a tartalomtulajdonosok együttműködésével épülhet ki. Minden esély megvan rá, hogy lesznek, akik egy másik (harmadik, negyedik...) tartalomellenőrző rendszer mellett sorakoznak majd fel. Az is lehet, hogy a filmstúdiók egyszerre több rendszer ellátásával, kezelésével lesznek majd kénytelenek foglalkozni. (Új igazgatóságok, sok jól fizető pozícióval. Hurrá!)

A legnagyobb jogtulajdonosok egyébként éppen a napokban fogadtak el egy Principles for User Generated Content Services dokumentumot, ami címének megfelelően a felhasználói tartalmakkal üzemelő szolgáltatások regulázásának módjait ismerteti. Szép jogi szöveg, meglehetősen egyoldalú és fenyegető. A legszebb része szerint attól, hogy a szolgáltató a jogtulajdonos figyelmeztetésének hatására leveszi a kifogásolt tartalmat, egyáltalán nem biztos, hogy elkerüli a további jogi lépéseket.

Még nem lehet tudni, menyire lesz hatásos a YouTube rendszere, mennyire kapják össze magukat az UGC szolgáltatók, de az egyértelműen látszik, hogy háború lesz. A filmstúdiók pénzt akarnak, a felhasználók szabad tartalmat. Sajátos helyzetbe kerülnek a hagyományos tartalmat felhasználóktól származó (UGC) anyagokkal dúsító tartalomszolgáltatók. Képesek lesznek ellenőrizni az oldalaikra felkerülő anyagok eredetét? Hoznak annyi bevételt ezek az anyagok, amik kitermelik az esetleges büntetések költségeit? Azt hiszem, nagyon hamar eljön az az idő, amikor már néhány "figyelmeztető" sor nem védi kellőképpen a tartalomszolgáltatókat.

Mi lesz? Kiürülnek a tartalomszolgáltatók? Vagy éppen most jön csak el az amatőrök ideje?

Olvasom a beszámolókat, írogatnak az ismerősök is és úgy látom, hogy semmi fonosról nem maradtam le. Idén nem történ semmi Tihanyban.. Persze, azért lemehettem volna, összefutottam volna sok ismerőssel, válthattunk volna néhány felszínes mondatot... És?

Az induláskor hittérítő szerepet játszott az Internet Hungary. Akkor még arról kellett meggyőzni az emberket, hogy nem valami marginális játékszer, hanem fontos dolog az internet. Ma már az ilyen, mindenkihez, vagyis senkihez sem szóló tömegrendezvényeknek nincs értelme. Most nem az intenernet használatának fontosságáról, hanem a hanem a hatékony (=pénzt hozó) intenrethasználatról kell(ene) beszélni. Ez pedig csak kisebb, egy-egy területre összpontosító csoportokban lehetséges. Nyilván egy tömgrendezvény kínálatából is kicsipegethető ez-az, de időben is pénzben is pazarlás 2 napot eltölteni egy olyan rendezvényen, amiből esetleg csak néhány perc hasznosítható...

Legyenek tehát szakkonferenciák? Egy keresőmarketinggel, közösségi hálózatokkal, vagy online médiával foglalkozó konferenciára nyilván nem hozható össze 1500-2000 ember (ennyien vesznek részt az IH-n). Megszervezhető egy színvonalas konferencia 200-300 fő résztvevővel úgy, hogy ott valóban független szakértők előadásai hangozzanak el és ne szponzorált előadásokkal legyen az telezsúfolva?

Ami meg a kapcsolatok ápolását illeti, csak annyit mondhatok, hogy szemmel láthatóan a Tihanyban csücsülők közül is sokan az interneten keresztül tartották egymással a kapcsolatot

Nyertem 2 napot.

A Media Monky-ban   a MediaGuardian naplójában olvastam, hogy az Independent on Sunday megtiltotta a szerkesztőségben a Facebook használatát. Ezzel sikerült megfosztani az újságírókat egy olyan eszköztől, amelyen keresztül gyorsan elérhetők a kollégák, megtalálhatók különböző érdeklődési körök alapján szerveződő csoportok. Mellesleg néhány hete épp az Independent on Sunday munkatársai voltak azok, akiknek sikerült kapcsolatba lépni egy bombamerénylet brit áldozatainak barátaival – a Facebook segítségével. (Az Independent on Sunday egyébként korábban már többször is egyértelműen kinyilvánította, hogy nem hisz az egész „internetes hisztériában”.)

Minden jel arra mutat, hogy nem csak a nyári uborkaszezonban előkotort téma a munkahelyeket fenyegető Facebook. A múlt héten a BBC Radio 4 műsorában hallottam egy vitát a Facebook kapcsán arról, hogy kontrollálhatják-e a munkáltatók a munkavállalók minden percét. (A BBC rengeteg podcastja között most sehogy sem találom a linket)  Egyre inkább úgy tűnik, hogy NEM

A műsorban többek közt megszólalt egy vállalati kommunikációs szakértő, aki a megoldást abban látja, hogy építsék ki a vállalatok a maguk közösségi hálóját. Saját dolgozóikon kívül vonják be a korábban kilépetteket, a nyugdíjasokat, a partnerek munkatársait... (Azt hiszem, sok vezető számára egy ilyen hálózathoz képest kifejezetten kívánatosnak tűnhet a Facebook.)

Bennem erős nosztalgiát ébresztett a kiterjesztett vállalati hálózat eszméje. Néhány évvel  ezelőtt lényegében ugyanezt árulták pénzes vállalatoknak, csak akkor corporate portal, vagy collaboration network ... neveken futott a dolog. (Lenykori nevén intranet, extranet...) Vajon a nyilvános közösségi hálózatok sikere most segíteni fogja az effajta vállalati alkalmazások terjedését? (Tippem: Magyarországon nem.)

„[origo] Média és Kommunikációs Zrt. néven önálló kommunikációs és médiacégként működik október elsejétől a T-Online tartalomszolgáltatással foglalkozó üzletága” - írja azt MTI nyomán több hírszolgáltató.  „A folyamatos technológiai fejlődés és innováció, a változó ügyféligények, az iparágak átalakulása, konvergenciája, az éleződő piaci verseny megkövetelik, hogy a korábbi évek technológia-központú szemléletéről az ügyfelek mind jobb és rugalmasabb kiszolgálására, igényeik lehető legteljesebb kielégítésére helyeződjön a hangsúly.” - olvasom még. (Figyelem, a szövegben nem szerepel a „kihívások”.)

Jó ideje sejthető volt már, hogy a „T” csoportnak csinálnia kell valamit az [origo]-val. Megnőtt a gyerek, kinőtte ez eddigi ruháit. Annak idején a Matáv azért (is) szánta el magát saját tartalomszolgáltató építésére, mert azt remélte, hogy ezzel is serkenti a hazai internetezés terjedését.
(Egy reálisabb díjszabás persze erősebb motivációt jelentett volna, ezért komoly küzdelem is folyt, de ez egy másik mese.) Az [origo] szépen megnőtt, megerősödött, a már T-ésített Matáv kissé megöregedett, lelassult.

Az [origo] születésének idején világtendencia volt a technológiai és a tartalomszolgáltató cégek összekapcsolódása. (AOL- Time Warner stb.)  A dotcom válság (2000. közepe) után a technológia cégek egy része kimenekült ezekből a házasságokból, a más részüknek már nem kellett menekülniük, mert addigra padlót fogtak. Nálunk nem volt komoly dotcom láz, alig hallhatót pukkant a lufi, a DataNet és az Elender szép csendben elsorvasztotta másodvonalbeli tartalomszolgáltatását (a DataNet Online történetének én is részese voltam)  Az [origo] talpon maradt.

Az első időben volt némi rivalizálás az Index és az [origo] között. (Miközben az [origo] a látogatók számában elhúzott, az Index a „legolvasottabb portál” címet adományozta önmagának. Persze az [origo]  impozáns számain is lehetett vitatkozni, mert azt igen szépen pörgette a nem sokkal korábban megvásárolt Freemail. (1999. környékén ráadásul újabb vita robbant ki, mikor az auditálást végző független Webauditról kiderült, hogy az Index fejlesztőivel dolgoztat...) Mindezek a viták persze régen elcsitultak. Az Index és az [origo] más-más irányt választva szépen elfoglalták a hazai piac vezető pozícióit.

A hazai tartalomszolgáltatók közül az [origo] került a legközelebb az eredeti portál-koncepcióhoz: Erős kereső, sok szolgáltatás, külső forrásból származó hírek. Mára ez kissé módosult. A „saját” kereső szerepe minimális, a hírszolgáltatás egy része saját szerkesztőséggel történik, de szerepe ennek ellenére is másodlagos, egyre dominánsabbak viszont a szolgáltatások.

Mindez persze idegen egy távközlési cég számára. Nyilván vannak a T vezetősében, akik érzelmileg kötődtek / kötődnek az [origo]-hoz, de ez üzleti érvként nem elég. Három lehetősé marad: az eladás, az önállósítás és a korábbi helyzet variálása. Az első problematikus, mert az árban érvényesíteni kellene azt a rengeteg pénzt, amit a T az elmúlt években  az [origo]-ba betett. (A cég vezetői szerint az [origo]  csak az elmúlt időkben vált nyereségessé, vagyis képes bevételeiből fedezni működési költségeit. Erről Apuka apanázsai nélkül évekig álmodni sem lehetett volna.) Ilyen naygvonalú kérő nyilván nem volt a láthatáron. Én az eddig a állapot  variálására (az [origo]  T csoporton belüli helyének átminősítésére stb.)  tippeltem – szerencsére tévedtem.

Az új cég zárt részvénytársaság. Nem tudni, mekkora stafírungot kapott a most útjára engedett [origo], nem tudni, mekkora tulajdoni részt tartott meg a T és kik a többi tulajdonosok. A sok ismeretlen ellenére is el tudom képzelni, hogy az  új, önálló [origo] a korábbinál rugalmasabb, dinamikusabb szereplőként jelenik meg a hazai online médiapiacon.

Lesz egy kis felbolydulás, vagy régen le van zsírozva minden?

Adalék:

Itt a T-Online sajtóközleményének teljes szövege. Úgy látom, az online hírszolgáltatók nem strapálták túlzottan magukat, hogy a szöveg mögé nézzenek...

Az úgynevezett „nagyvállalati életben” eltöltött éveim során azt tapasztaltam, hogy a PowerPoint vetítéssel kísért előadásokon inkább unatkozni – esetleg aludni -, mint nevetni szoktak az emberek. (Vannak persze marketinggel, üzleti kommunikációval, vagy e prezentációs technikával foglalkozó szakemberek, akiknek sok örömet okoz a PowerPoint – ők ugyanis azzal keresnek pénzt, hogy másokat a hatékony PowerPoint-előadások titkaiba avatják be.)

Most egy olyan videóra akadtam, ahol Don McMillan komikus szűk 4 percben azt mutatja be, hogyan NEM szabad prezentációt készíteni.

Nem ismer valaki egy olyan humoristát, aki a béna online lapok elemzésével tudná megnevettetni a hazai szakmai közönséget?

Nemrég a legismertebb hazai reklámügynökségek honlapjairól készítettem egy rövid áttekintést. (Az októberi Kreatívban jelenik majd meg.) A helyzet évek óta szinte teljesen változatlan: Az ügynökségeknek  - tisztelet a kivételnek - fogalmuk sincs a web működéséről, viszont görcsösen igyekeznek, hogy magával a site külsejével,  megjelenésével bizonyítsák végtelen kreativitásukat. Az eredmény általában szánalmas.

A közhiedelem szerint a reklámosok a legnagyképűbb alakok (na, talán holtversenyben a tévésekkel). Ha ezt túlzó általánosításnak is tartom, azért az sokkolt, hogy az Ogilvy Budapest honlapján piros háttérben egy fekete Ogilvy aláírást találtam. Ennyit, semmi mást. Mivel sem egy telefonszám, sem egy „under construction” felirat nem volt mellette, én úgy dekódoltam az üzenetet, hogy akinek ennyi nem elég, az...

Aztán néhány hete kiderült, hogy nem erről volt szó, (viszonylag) nagy felhajtással debütált az új honlap, ami ugye „web 2.0. solution” - magyarul egy BLOG. Na, hát ezért írok róla.

A www.ogilvy.hu tudomásom szerint az első olyan hazai céges blog, ami a hagyományos, statikus vállalati honlapot próbálja felváltani valami élő dologgal. Első esetben fordult nálunk elő, hogy egy ismert, nemzetközi cégnél nem csak a (többnyire fiatal) dolgozók vannak tisztában a blogolásban rejlő lehetőségekkel, de sikerül meggyőzni erről a főnökséget is.

A Ogivly blog pesze még nagyon fiatalka. Akad benne érdekes anyag, de nincs még kiforrott egyénisége. Fejlődik? Elhal? Más cégek is követik őket? Holnapután minden vállalat blogra cseréli le a honlapját? (...és blogokban, bekezdésekre bontva terjeszti rettenetes „sajtóközleményeit”? Hát, majd meglátjuk!

A címben nyilván nem arra céloztam, hogy az előbbinek több a pénze.  Murdochnak egyébként még az 5 milliárd dolláros bevásárlás (Dow Jones & Co) után is maradt elég pénze, hogy nyaralni menjen. Az információk azonban a Földközi tengeren is utolérik, így megtudta, hogy minden szép ígérete ellenére több újságíró is távozni készül a Wall Street Journaltól. A LA Times értesülése szerint  időt nem vesztegetve  jachtja fedélzetéről azonnal  felhívta a három újságírót, hogy elmondja nekik, mekkora csacsiságot követnének el, ha éppen most, a lap hihetetlen felfuttatásakor lépnének le. Ráadásul a konkurenciához. (Ketten a legnagyobb riválishoz, a NY Timeshoz készültek, a harmadik dezertőr a kevésbé veszélyes Financial Times-t vette célba.)

 Úgy látszik, Széles Gáborral ellentétben Murdoch úgy gondolja, hogy egy lap nem csupán a címből és az előfizetői listából áll, szerves részét alkotja a szerkesztőség is. (Ha 3 év múlva megnézzük, hol  áll a WSJ és hol áll az MH, eldönthetjük, melyik stratégia volt a helyes.)

Az már itthon is előfordult, hogy az újdonsült tulajdonos személyesen rúgta ki az örökölt embereket, de arról még nem hallottam, hogy maga próbálta volna visszatartani a távozni kívánó firkászokat. (Ha valaki átélt volna ilyet, feltétlenül mesélje el!)

Jó lenne persze arról is hallani, honnan tudta meg Murdoch, hogy ki és hova akar átigazolni? Ennyire nyitottak az emberek a WSJ-nál, vagy ilyen hatékony a beépített „tégla”? És vajon honnan tudta meg a LA Times, kinek telefonálgat Murdoch. (Feltételezem, hogy az érintett újságírók nem verték a dolgot nagydobra.) Esetleg Murdoch (és emberei) az aggódó, telefonálgató tulaj képével a többi újságíró aggodalmát próbálják eloszlatni?

Ahogy azt sejteni lehetett, a TimesSelect várható, de hivatalosan még meg nem erősített megnyitása csak egy lépés abban a játszmában, ami a New York Times Company és a Dow Jones között kezdődött. Miközben a Wall Street Journal szerkesztősége az új tulajdonos brutális beavatkozásától tart azt is tudni lehet, hogy Ruppert Murdoch nem sajnálja a pénzt új szerzeménye kistafírozására. Korábban már többször elmondta, hogy elsősorban a webes és a tengerentúli (onnan nézve) terjeszkedésre koncentrál, növeli a tudósítói hálózatot stb. (Van miből.)

Harc az üzletért, a nagyobb piaci részesedésért. Persze. Közben azonban a történet a liberális NY Times és a jobboldali konzervatív Murdoch-médiabirodalom harcáról is szól.

Ha érdekel a téma, feltétlenül olvasd el Jon Friedman részletes elemzését. (A cikk ugyan a Dow Jones birodalomhoz tartozó MarketWatchban jelent meg, de a szerző nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy részrehajló legyen.)

A Reality Check blogban Ephraim Schwartz arról elmélkedik, hogy a „mindenkire lövünk” alapon működő kereső-biznisz nem működhet örökké. Szerinte idővel a szakosodott, szűkebb területre, de pontosabban célzó, jobb ár/találat értéket nyújtó keresők  csábítják majd át az ügyfelek jelentős részét.

Schwartz szerint ebben az üzletágban is az a folyamat játszódik majd le, mint ami korábban a magazinpiacon volt megfigyelhető. Az ötvenes – hatvanas - hetvenes évek nagy, „mindenkire lövünk” magazinjai, mint a (nemrég kimúlt) Life, vagy a Look csak drága hirdetésekkel megtámogatva voltak képesek kiszolgálni milliós közönségüket. Egy árszintet elérve azonban a hirdetők úgy döntöttek, hogy ennyiért inkább a hasonló közönséget hatékonyabban elérő tévékben hirdetnek.  Nagyjából ekkoriban indult el az egy-egy témára szakosodott, vagyis jobban célzó "niche" magazinok karrierje.

A párhuzam érdekes. A Read/Write Web hálózathoz tartozó AltSearchengines.com  oldalon egyébként rengeteg ilyen-olyan szakosodott kereső található. (Ha van rá időd/erőd próbálgasd!)

A slusszpoén azonban nem a bejegyzés szerzőjétől, hanem az egyik hozzászólótól származik. Az igen tájékozottnak tűnő Susan Kuchinskas  szerint a szakosodott (niche) keresők többsége is a Google, az Ask.com, vagy más nagy keresők hirdetéseinek értékesítéseiből szerzik bevételeiket. Alapvető érdekük tehát, hogy ne rongálják azok üzletét...

A kiszivárgott hírek szerint a NY Times.com hamarosan megszünteti,  pontosabban ingyenessé teszi a jelenleg fizetős TimesSelect szolgáltatást.  A 2004-ben bevezetett TimesSelect csak a nyomtatott lap előfizetői, illetve a havi 7.95 dolláros online előfizetők számára tette elérhetővé a publicisztikák többségét és az archívum legnagyobb részét.

A szolgáltatás bevezetését sokan komoly hibának tartották.  Az ellenzőket igazolta, hogy az online előfizetők száma igen lassan nőtt, nem érte el a negyedmilliót sem, majd az utóbbi hónapokban lassú apadásnak indult.

A még hivatalosan be nem jelentett „amnesztiában” valószínűleg szerepet játszik a Wall Street Journal várható fokozódó aktivitása és a 2008-as elnökválasztás is.

A MATESZ legfrissebb jelentése szerint az utolsó negyedévben megint drámaian esett a Népszabadság példányszáma. Ukridge NOL-on vezetett blogjában részletesen elemzi a lehetséges okokat, majd hosszasan elmélkedik a kibontakozás lehetőségeiről.

A lényeg, hogy korszerűsíteni kellene a  lap tartalmát és kezdeni lehetne valamit az internettel is. A bejegyzéshez rengetegen szóltak hozzá. A jó szándékú, de gyakran naiv véleményekből érződik, hogy a hozzászólóknak fogalmuk sincs arról, hogyan és miből készülnek a lapok. Ahogy a barackos túrókrém sem barackból és túróból készül, úgy ma már az újságok tartalmának előállítása is elképzelhetetlen emulgátorok, állományjavítók, stabiliozátorok és hasonlók nélkül. Talán mégsem ezekkel van a baj.

A Népszabadságot néhány éve  a német Bertelsmanntól  Ringier kiadó adja ki. vásárolta meg, A svájci Ringier ismert név, a piacon számon tartott játékos, de nem tartozik a legnagyobbak közé. Korábban politikai napilapok kiadásával nem foglalkozott.

A Népszabadság megszerzése után a Ringier vezetői úgy gondolták, hogy a (hazai mértékben) tekintélyes, de csökkenő példányszámú lapot sürgősen át kell pozícionálniuk. A magyar piacnak nem egy „elitlap” hanem egy „néplap” kell. Csakhogy a néplaphoz népre is szükség van. Egyre. Nálunk kettő van. Vagy három. A csökkenő létszámú vállaltan baloldali kötődésű nép, a jobboldali szimpatizánsokból álló nép, illetve az újságot legfeljebb csak csomagolásra használó nép. Olvasóként leginkáb bcsak az elsőre lehet számítani. (Egy erősen polarizált társadalmú országban mérsékelt hangvételű, kiegyensúlyozott újságot csinálni és eladni egyébként sem könnyű.)

Egy komoly stratégiai tévedést nehéz elismerni. A tulajdonosok közben nem a magyar média helyzetén spekulálnak, inkább befektetésük megtérülése izgatja őket. Csökkennek a bevételek?  Alakítsuk át a szerkesztőséget – reformáljuk meg a terjesztést – csökkentsük a költségeket! A szerkesztőség átalakítása az indulsákor elkezdődött (részben emiatt mondott le az előző főszerkesztő, Eötvös Pál), de nem lepődnék meg, ha a közeléjövőben még ennél is drasztikusabb lépésekre kerülne sor, ez év elején megkezdte pusztító működését a MédiLog, a költségek csökkentése elkezdődött (például a nagy kampánnyal beindított Jövő hét  melléklet váratlan kimúlása.)

Itt tartunk most.

A világ vezető napilapjai többé-kevésbé már tisztázták az internethez való viszonyukat. Most éppen úgy néz ki, hogy az egyetlen („integrált”) szerkesztőségből etetett, egymással párhuzamosan működő platformok (print, web, mobil, tv) koncepciója a nyerő, ennek a működését kell finomítani. (Az angol Telegraph a példakép, mostanában mindenki őket dicsőíti.)

A magazinok üzleti szempontból sokkal jobb helyzetben vannak, mint (a főképp az Egyesült Államokban) erősen hanyatló napilapok, ugyanakkor sokkal kevésbé látszik, hogyan alakul az internettel való kapcsolatuk. A magazinok tartalma általában nehezen ültethető át közvetlenül a webre  - sem a hosszabb cikkek, sem a látványos megjelenés nem él ott meg. (A különböző digitális hasonmás kiadványok sehol sem tudtak eddig tömegessé válni.)

Az Advertising Age cikkében most azt olvastam, hogy több vezető kiadó is nagyobb fantáziát lát külső tartalomszolgáltatók felvásárlásában, mint saját nyomtatott tartalmaik webes átültetésében.  A Hearst Corp.  például ahelyett, hogy az Esquire, vagy a Seventeen webes felfuttatását erőltette volna, megvette a (korábbi) profiljába kevésbé illeszkedő UGO Netwoköt.

Az 1933-ban indított Esquire afféle férfilap,  ahol az elmúlt évtizedekben mások mellett olyan szerzők publikáltak, mint Ernest Hemingway, Scott Fitzgerald, Norman Mailer, vagy Tom Wolf. Az UGO más súlycsoport. Játékok, filmelőzetesek, videók, jó csajok...  Nagyon sok hasonló site található a weben. A közönség azonban máshogy szavaz.  Az Esquire.com  júniusban 247.000 egyedi látogatót gyűjtött be – az UGO 11,2 milliót.

Néhány hónapja idéztem itt egy megmondóembert, aki szerint a legnagyobb baromságot követnek el azok a kiadók, amelyek nem a meglévő, erős bredndjüket viszik át a webre, hanem új bredeket próbálnak felfuttatni. (Erősen bunkózta a különféle „online” toldalékkal ellátott brend-származékokat is.) Neki volt igaza, vagy a AdAge-ban emlegetett kiadóknak?

Nekem az a véleményem, hogy az UGO, a  szintén a cikkben emlegetett Lipstick.com, vagy a Flip.com rövid távon ugyan jelentős látogatottságot érhet el, de erős, tartalmas brend felépítésére nem alkalmasak. Kérdés, hogy kell-e ma valakinek ilyesmi?

Korábban több alkalommal is foglalkoztam a Manager Magazin kasztrálásával, majd a "hozzáadott értéket" hiánhyolva, meglehetősen udvariatlanul leszóltam a Verbálsi Numerák Mong Attila ex-főszerkesztővel készült interjúját.

Most a Magyar Narancsban két hete megjelent,  utóbb online is hozzáférhetővé tett cikkére  kívánom felhívni az érdeklődők figyelmét. Bogár Zsolt írása "más, mint a többi", mert olyan oldalról (biznisz) világítja meg a rémtörténetet, ahonnan eddig csak ekvesen látták. (Innen nézve sem vonzóbb.)

Nekem azt tanították az iskolában, hogy Nagy-Britanniában a legnagyobb taplóságnak számít megkérdezni valakitől, hogy mennyit keres. Szerencsére ez csak a magánjellegű kérdezősködésekre vonatkoznak, szakmai / tudományos felmérések arrafelé is készülnek.

A pfj tanácsadó cég jóvoltából most kicsit belekukkanthatunk a brit újságírók zsebébe. 4299 újságíró adatainak elemzéséből a következők derültek ki:

A fél évnél rövidebb ideje dolgozók átlagosan 17573 fontot, a 10 évnél régebben gályázók 37860 fontot keresnek. (Éves jövedelmekről van szó)

(Forrás: pfj.co.uk)

Az iparágak szerinti bontásból kiderül, hogy a legsanyarúbb a helyi médiánál dolgozók helyzete sok munka, kevés pénz), néhány év alatt viszont a béka segge alól az élre törtek és az üzleti/gazdasági újságírókkal egy kategóriába kerültek az online újságírók. A csúcson álló, tapasztal profi és a   legcsóróbb kezdő és jövedelmi aránya is alig nagyobb, mint 4:1. Sok pályakezdőt vonzanak a színes magazinok, a nagy tülekedés miatt nyomottak a kezdő bérek. Néhány év munka és némiszakosodás után azonban szépen behozzák al lemaradást.

A további tanulságok levonását nem szabad elkapkodni. Semmiképpen sem szabad például egyszerűen beszorozni ezeket az összegeket 364-gyel!

Próbáljunk inkább máshogy arányítani! A hivatalos adatok szerint Nagy-Britanniában az átlagbér 2006-ban 23.244 font volt. A csúcskategóriába tartozó újságírók tehát ennek nagyjából két és félszeresét keresték.  Ha pontosabban be akarod lőni, menyi is érnek az újságírók, érdemes kicsit keresgélni a Jobsite.co.uk, vagy a Monster.co.uk oldalain. Hamar kiderül, hogy a piac egy átlagos  titkárnőt (bocs, asszisztenst) 20.000 font körüli összegre, egy programozót 30.000 körüli összegre, egy vezető gazdasági szakembert 60.000 font körüli összegre áraz be. Egy 10 év tapasztalattal rendelkező újságíró tehát nagyjából olyan egzisztenciával rendelkezik, mint a felső-középosztályba tartozó olvasói, riportalanyai.

Aktuális hazai adatokat sokkal nehezebb találni. A hivatalos átlagjövedelem 176.000 forintot körül van. Az újságírók jövedelmi helyzetével foglalkozó friss hazai felméréssel nem találkoztam, tehát gyakorlati tapasztalataimból merítek: Ismerek olyan diplomás, pályakezdő (de egyáltalán nem mazsola) újságírót, aki havi 100.000 forintot kap munkájáért. Ismerek olyan 10 + éve a szakmában dolgozó, vezető újságírót, aki nem keres többet havi 300.000 forintnál. Tudok olyan 20+ éve a  dolgozó, szalmailag elismert vezető újságíróról, aki nem keres többet 400.000 forintnál. Nem ismerek olyan (nyomtatott lapnál dolgozó) újságírót, aki annyit keresne, mint egy multinacionális vállalat HR  menedzsere, vagy egy közepes bank főosztályvezetője

Több helyen, többször is írtam már arról, hogy a hazai politikai életnek nincs affinitása az internethez. Kevesen használják ki a web nyújtotta lehetőségeket, az elszórt próbálkozások ügyetlenek, vagy akár szánalmasak. Joggal merül fel a kédés, hogy mekkora egy politikai blog értéke? Erre most nem válaszolok, viszont megírom, mennyit ér a Polblog.hu internetes cím (domain). 2,5 millió forintot. Legalábbis ennyi pénzért kínálta az imént az iWiWen egy (számomra eddig ismeretlen) eladó.

Novemberben lejár Vince Mátyás elnökségének ideje, pályázat indul a hírügynökség elnöki székéért. Ha pályázni akarsz, van még néhány heted. Közben nem árt végiggondolnod, mire is való szerinted az MTI?

Ami a XIX. század végén  - akkor alakult az MTI – forradalmi ötlet volt, az ma legalábbis elgondolkodtató. Valóban szükség van egy állami tulajdonban levő hírelosztó szervezetre akkor, amikor az egész világ a hírmonopóliumok felbomlásáról szól?

Az MTI ma lényegében a hírgyártás kihelyezését (outsourcing) jelenti a szerkesztőségek számára. Nincs idő – pénz – ember önálló hírek előállítására? Megvesszük az MTI-től! Rendben, de miért nem tisztán üzleti alapon működik az MTI? Jöjjön részre egy alapítvány „felhalmozott” fotóvagyon gondozására, ebben rakjon pénzt az állam is, de a napi, piaci tevékenységet magánosítani kellene.

Persze, egy hetes szenzáció, mindenki látta már a D5 konferencián készült felvételt. Bill Gates és Steve Jobs ugyanazon a színpadon (egyszerre). Talán mégis érdemes még egyszer, más szemmel is megnézni a műsort.

Először is ott van a „felvezető” film  , ami Gates és Jobs korábbi közös fellépéseit foglalja össze.
Engem leginkább a '83-as epizód fogott meg. Két szimpatikus fiatalember, olyanok mint ma mai web2.0 - sztárok.
(Érdekes, hogy ők mennyit öregedtek 24 év alatt, én meg semmit sem változtam...)

Aztán nagyon jó, ahogy a színpadra lépéskor Walt Mossberg nem a vendégeket ünnepelteti, hanem a felvezető filmben is szereplő, most a nézőtéren ülő „úttörőket” - ez arrafelé mást jelent, mint nálunk – köszönti. Steve és Bill nem szorul bemutatásra.

Figyeld meg, hogyan ülnek! Nem egy drapériával letakart asztal mögött, mint az Elnökség a November 7-i ünnepségen. Nem választja el őket barikád, zöldövezet vagy egyéb akadály a közönségtől, nem sorban ülnek, mint verebek a villanydróton, hiszen úgy csak csiripelni lehet, nem beszélgetni. Robusztus fotelokban csücsülnek, egyszerre egymás és a közönség felé fordulva. (Mint egy vonósnégyes).

Nincs asztal, így nincsenek, vizesüvegek és poharak sem. Ki merne egy ilyet megtenni nálunk, a Helyi Nagyságokkal? (A közönség persze  nem az üvegekre, hanem a fellépőkre kíváncsi.)   Néha látszik, ahogy Jobs felkap széke mellől egy vizespalackot és gyorsan meghúzza.

A beszélgetésről felesleges írni A kérdezők és a válaszadók is profik, jönnek a poénok, a közönség fantasztikusan veszi a lapot.

A szűkmarkú WEF 2007 konferenciával ellentétben, ahol csak egyes előadások  néhány 3 perces összefoglalójával szúrják ki a szemünk, a Jobs – Gates meccs mind a 7 menete látható, készítetek egy sűrítményt

a legjobb pillanatokból, gyártottal egy blog-összefoglalót (ez szerintem itt kicsit funkciótlan) és közreadták a beszélgetés teljes szöveges átiratát. Legfeljebb a megzenésítést hiányolhatjuk.

Napokkal ezelőtt hír, hogy a Google megvette a FeedBurnert Mindenki boldog. A 30 emberrel működő kis cég beszedett 100 millió dollárt (és a Google nyilván biztosítja majd a továbbfejlődéshez szükséges hátteret is), a Google pedig megszerezte a 431.000 „kiadóból”   - a kis blogoktól a hírportálokig mindenféle akad benne – álló hirdetési hálózatot. Az értesítőkbe épített célzott Google - hirdetésekkel hamar visszajöhet a pénz.

Ebben persze nincs sok újdonság, sokan megírták már. Amiről írni akartam, az az „emberkereskedelem”. A Google számára a  FeedBurner legfőbb értéke nyilván nem maga a technológia, hanem a szolgáltatáson keresztül elérhető felhasználói kör. Ennek ellenére nem gondolják azt, hogy a FeedBurner megvásárlásával automatikusan megvették a felhasználókat is. A belépő oldalon (ahol a nevet és a jelszót kell megadni) tájékoztatnak, hogy a szolgáltatás folyamatos,  ha semmit sem teszek, azzal elfogadom a tulajdonosváltást, de ha akarok, akkor (egy kis macera árán) kiléphetek. Korrekt. (Nyilván nem jószántukból, hanem komoly jogi érvek hatására helyezték el itt ezt a szöveget.)

Lehet, hogy rossz a memóriám, de amikor a T-Online megvette az iWiW hálózatot, mintha nem kaptunk volna ilyen „opt-out” lehetőséget.

A Forbes internetes kiadásán botlottam a hírbe, ami szerint a Magyar Telekom legújabb átszervezése részeként szétválasztják a T-Online  „hozzáférés jellegű szolgáltatásait” (magyarán: ADSL, modemes internet, IPTV, internetes telefon) és a tartalom előállításával foglalkozó részeket. 

Az MT számtalan, gyakran hasonló, vagy egymáshoz szorosan kapcsolódó profilú cégének integrálása érthető döntés, ráadásul megfelel az anyacégnél (DT) végbemenő folyamatoknak. Kérdés, hogy mit jelent ez a tartalomszolgáltatás, az online számára? Tisztább lapokat? Nagyobb önállóságot? Több odafigyelést? A teljes leválasztás előkészítését?

Fogalmam sincs. Komolyabb elemzés sehol. A fellelt források többsége csak az MTI hírét szajkózza.
A Magyar Telekom honlapján még a témában kiadott közleményt sem találtam meg.

Adalékok:

Az Origo cikke
A HWSW cikke
A Terminál cikke 

Egyesek nagyon bíznak benne, hogy a médiában megvalósítható az ideális „kecske-káposzta egyensúly.”  Nem teszik lapjuk teljes online kiadását fizetőssé, de a "nyomtatott lap védelmében" késleltetik a cikkek online publikálását, csak előfizetők számára elérhető „prémium” tartalmakat adnak közzé, illetve csak előfizetői „kulccsal” lehet elérni a legfrissebb cikkeket és az archívumot.

Vin Crosbie szerint tévesek ezek a próbálkozások, mert éppen a hírgazdaságban végbemenő változások lényegét nem érintik. Nem eredményeznek számottevő bevételnövekedést, ugyankkor gátolják az online lap fejlődését. Crosbie nem a levegőből veszi nézeteit: Sokáig szerkesztőként dolgozott, tanácsadóként és szakíróként pedig  évek óta tanulmányozza a különböző, fizetéses online stratégiákat.

A változások lényege, hogy az utóbbi évtizedben alapvetően átalakult a kereslet-kínálat egyenlet.
A korábbi, korlátozott számú információforrással szemben ma inkább a források nagy száma okoz problémát. Ellentmondásos, ha ebben a helyzetben a tartalomszolgáltatók úgy próbálnak viselkedni, mintha még mindig a korábbi, kényelmes pozíciójukban lennének.

Az új helyzetben a helyi lapokban – elsősorban az Egyesült Államokról van szó – megjelentetett nemzetközi és sporthírekre egyre kevesebben kíváncsiak, hiszen ezek elérhetők a nagy lapok, vagy tévék hírportáljain. A helyi hírekre továbbra is van igény, ezeket ugyanis nem lehet máshol beszerezni. Ezekért fizetnének is az olvasók – csak nem annyit, amennyit a kiadók elképzelnek. Miközben az olvasók pontosan érzik, mennyit is érnek számukra ezek az információk, a kiadók még mindig a régi dicsőséget szeretnék (online) visszahozni. Crosbie egy néhány évvel ezelőtti felmérést idéz, amiből kiderül, hogy miközben az olvasók havi 1 dollárt lennének hajlandók egy online napilap-hozzáférésért fizetni, addig a lapok 4,99-9,99 dollárt tartanának reálisnak. (Hát, innen nem könnyű közelíteni egymáshoz.)

Az 1452 ameriki napilapból mindössze 35 próbálkozik valamilyen fizetős online megoldással.
A WSJ a kivétel, egyébként sem igazi, általános (general-interest) napilap, hanem üzleti lap.
A NY Times TimesSelectje 713.000 előfizetővel dicsekedhet, de csak harmaduk fizet érte. (A többiek diákok, vagy a nyomtatott lap előfizetői.)  Két év alatt 13.372.000 olvasóból (óriási marketing-erőfeszítéssel)  214.000 online előfizetőt (1,6 %) begyűjteni nem akkora nagy siker.
A többi 33 lap  40.000 példány alatti. Átlagban 1200 dollárt gyűjtenek be online előfizetésből, a legjobb eredmény sem több 2800 dollárnál. Egyiküknél sem állt meg a nyomtatott lap hanyatlása.

• Crosbie konklúziója, hogy a kereslet-kínálat egyensúlyának megbomlása 30 éve kezdődött, az elemzést ott kell kezdeni.
• Nem lehet a korábban sikeres tartalom-csomagokat egyszerűen átpakolni az internetre és ott eladni.
• Nem lehet valamennyi tartalmat valamennyi olvasónak (ráadásul több forrásból is) eladni.
• A helyi hírek, a helyi vállalkozások, a helyi tényfeltáró újságírás lehet az a tartalom, amiért az emberek hajlandók fizetni.

A napilapok válságáról ugyan rengetegen írtak már, mégis érdemes elolvasni a wsj.com-on Walter Hussman Jr. cikkét, mert néhány érdekes motívum is felbukkan benne. (Ha nem is olvasod el azonnal, érdemes elmenteni, vagy kinyomtatni a cikket, mert a wsj.com régi rossz szokásának megfelelően időnként átnevezi a linkeket.)

Hussmann is azokhoz csatlakozik, akik szerint a problémák gyökerét a hírek ingyenessé válásában kell keresni. Ezen belül is a legnagyobb tévedésnek azt tartja, hogy az AP (hírügynökség) felett ellenőrzést gyakorló napilapipar megengedte, hogy az AP-hírek megjelenjenek a nagy hírgyűjtőkön (Google News, Yahoo, MSN).

A hírgyűjtők révén az az abszurd helyzet állt elő, hogy éppen azok elől szippantja el a forgalmat (és a pénzt)  akik a híreket előállítják. (Ilyenkor persze lehet érvelni azzal, hogy a hírgyűjtők forgalmat visznek a hírszolgáltatók oldalaira. Kíváncsi lennék, mi a Google Newst olvasók és az onnan továbbkattintók aránya.)

Az amerikai napilapipar tavaly 7 milliárd dollárt költött a szerkesztőségek működtetésére. További 600 millióban került az Associated Press (AP) tevékenysége. Az óriási költséggel előállított híreket ingyen kapják meg az olvasók, illetve töredékáron a hírgyűjtők.

Hussmann a hírek ingyenessége tarthatatlan, mert  elkerülhetetlenül az újságírás kipusztulásához vezet.

Bírom az ilyen elemzéseket, ahol a 7 milliárdos kiadás mellől lefelejtik, mekkora is volt a reklámbevétel. Ahogy ezt a Stat of the News Media elemzésében is olvashattuk, a nyomtatott lapok ára nem a tartalom, hanem a gyártás (nyomtatás) és a terjesztés költésgeit fedezi. Nem  hiszem, hogy az internetes hírek fizetőssé tétele a megoldás, inkább az online hirdetési piacot kellene a jelenlegi, kínai piacból profi áruházzá alakítani.

A gazdasági újságírók, a fejvadászok, a hivatásos kapcsolatépítők álma valósul meg, ha működni fog a Forbes új kezdeményezése, az Org Chart Wiki.

Az ötletadók nyilván felismerték, hogy hiába elérhető sok cég szervezeti ábrája, a kisebb-nagyobb pontatlanságok miatt azok többsége használhatatlan. A szerkesztők kiindulásnak összehordták rengeteg cég nyilvános adatait, most viszont az olvasóktól várják, hogy saját, közelebbi ismereteik alapján javítgassák, pontosítsák az ábrákat. Az Org Chart Wiki a Forbes meghatározása szerint „korai béta”. Kíváncsian várom, a fejleményeket. (via Blogspotting)

A vártnál jóval kisebb publicitást kapott a MySpace (NewsCorp) napokban indult új szolgáltatása, a MySpace News.
Ennek részben az lehet az oka, hogy a MySpace News koncepciójában nincs semmi igazán új: Rengeteg forrásból (automatikusan) begyűjtenek egy halom cikket, előre meghatározott témák szerint szépen csoportosítják őket  - eddig Google News – aztán jöhet a nép ( a MySpace több millió felhasználója) és szavazhat a neki legjobban tetsző cikkekre  - innen meg Digg).

A jól ismert szabály szerint a korán érkezettek legelhetik le a svédasztalt, a későn jövőknek csak néhány száraz szendvics és a franciasalátás tál kitunkolása marad.  A MySpace News esetében azonban talán mégsem erről van szó. Nem a Google-t próbálják kiszorítani a helyéből, inkább a saját meglévő üzletükhöz próbálnak pénzbeszedő csatornát fabrikálni.

A NewsCorp jó ritmusérzékkel, de sok-sok pénzért vette meg a MySpace-t, amivel rengeteg felhasználó mellett egy bizonytalan üzleti modellt is szerzett. Ha a közösségi hálózatot történetesen nem Ruppert Murdoch, hanem valamelyik hazai tartalomszolgáltató szerzi meg, akkor nyilván telenyomatta volna a nyitóoldalát csilli-villi bannerekkel, de hát nem így történt, Murdoch emberei meg kiszámolták, hogy ez a megoldás nem elég hatékony, csak 132 év, 4 hónap és 6 nap alatt hozná vissza  a befektetett pénzt (kamat nélkül) és nagyon rühellnék a felhasználók.

A következő kínálkozó lépés a felhasználói oldalak (profilok) bannerekkel való telepakolása lehetne. Az még csak a kisebbik gond vele, hogy igen otromba eljárás– ki nem sz.... le? - a nagyobb baj, hogy  a finnyás hirdetők sem vásárolnak szívesen olyan felületeket, ahol kiszámíthatatlan, hogy miféle tartalom jelenik meg. (Azért persze a nyitóoldalon és a profiloldalakon is akadnak bannerek.)

Itt kerül a képbe az új nyúlvány, a A My Space News.  Trükkje az, hogy miközben kiküszöböli a felhasználói tartalmakból eredő bizonytalanságot – ellenőrzött, megbízható forrásokból építkezik -  a MySpace sok millió felhasználójával pörgetteti a forgalmat. Ügyes.

(Itthon szerencsére nincsenek hasonló problémák. Az iWiW tulajdonosa, a  T-Online nyilván azt gondolja: „My space (az én területem), vagyis annyi és olyan hirdetést zsúfolok bele, amennyit nem szégyellek”. És nem szégyellős, mit szegény hülye Murdoch.)

Létezik az interneten kívül olyan csatorna, amin keresztül hatékonyan elérhetők a profi bloggerek és podkaszterek (vagy kik)?

Nyilván fából vaskarika egy ilyesmivel foglalkozó szép, színes magazin, de ez ne feltétlenül jeleni azt, hogy hülyeség is.  Most jelent meg például az új média profi játékosait célzó  Blogger & Podcaster c. nyomtatott (!) magazin első száma.

Az első felmerülő kérdés, hogy létezik-e olyan őrült, aki évi 79 dollárt fizet egy olyan papíros kiadványért, ami olyasmivel foglalkozik, ami egy másik, ráadásul ingyenes dimenzióban (internet) zajlik?  Ha nálunk valamelyik nagy kiadó – nem tanulva a Tomorrow gyors kudarcából -  ilyesmire szánná el magát, nyilán csak valami beharangozót, csalit rakna ki az internetre. A Blogger & Podcaster viszont INGYEN elérhető „digitális”  (Flash) hasonmás-kiadásban , vagy letölthető (szintén ingyenes) podcast  változatban.

Ha átlapozod a hasonmás kiadást könnyen rájössz, hogy mi a nyomtatott magazin lényege: Természetesen az, hogy szép nagy reklámfelületeket kínál. Ez a profiknak szánt magazinok lényege.  A „bizniszben” dolgozók gond nélkül előfizettetnek munkahelyükkel egy ilyen magazinra, offline perceikben szívesen megpihentetik a monitor bámulásában megfáradt szemeiket a szép kiadványon. Azt kell tehát megérteni, hogy egy ilyen színes-szagos magazinnak nem konkurencia semmiféle webes megjelenés.

(A B&P-re  PR 2.0. blog hívta fel a figyelmemet, a PR 2.0.-ra a Recovering Journalists, a ... )

Tegnap este Konrad blogjában olvastam, hogy az Index megvette a Videobomb videómegosztót, a Blogter kinövését.

Sajátos módja ez az üzleti kommunikációnak. Az Indexen semmi, sajtóközleménynek nyomát sincs, Konrad, a jól értesült blogger – mellesleg a Blogter tanácsadója – szivárogtatja ki a dolgot...

Most, kicsit alaposabban körülnézve látom, hogy a hírt már tegnap délelőtt megírta a Kreatív Online.  Korrekt írás, megszólaltatják benne az Index és a Blogter / Videobomb illetékeseit is, de azért sokkal okosabbak nem leszünk tőle - persze "kulcsos" cikk. Nem derül ki, hogy mit szól az üzlethez a Blogterrel szoros kapcsolatokat ápoló T-Online és persze szó sem esik a vételárról. (Az természetes, hogy pontosan tudjuk, mennyit adott a Google a DoubleClick hirdetési hálózatért, de az Index-Videobomb üzlet értéke örök titok marad...)

A Kreatív Online hírét átvette néhány internetes kiadvány, de az üzlet sem a hivatalos médiában, sem a hazai blogoszférában nem vert nagy hullámokat.

Az Index részéről logikus ez a lépés. Annak idején, már hivatalos startja előtt csócsálta a Blogtert is, de akkor valamiért nem szánta még el magát a „blogosodásra” (Most visszanézve úgy tűnik, hogy jól járt, a később beindult Blog.hu-val egy barátságosabb szolgáltatáshoz jutott). A videómegosztó-őrület a blogdivatnál sokkal később indult, de felfutása sokkal gyorsabb. Az Index talán felismerte, hogy itt nincs idő a hosszas vacakolásra, házi barkácsolásra: Meg kell venni, ami kapható.

Nehéz persze meghatározni, mit is vett az Index (főleg a szerződés tartalmának legalább sajtóközlemény-szintű ismerete nélkül). Szolgáltatást? Programot? Fejlesztőcsapatot? A hálózatban fellelhető tartalmat? Esetleg közönséget? Nyilván valamennyire mindegyiket. A Videobomb integrálásának módja hamarosan választ ad ezeknek a kérdéseknek a többségére.

A Blogter / Videobomb részéről ez az üzlet végleges profilváltást jelent. A Blogter nyilván belátta, hogy ingyenes blog- és videószolgáltatásra ekkora piacon nem lehet életképes vállalkozást alapozni. Kellenek a biztos megrendelők, ezek pedig nem lehetnek mások, mint a hazai tartalomszolgáltatás legnagyobbjai, az [origo] és az Index.

Sokakban felmerül a kérdés, mit szól a mostani üzlethez az [origo] – pontosabban a T-Online?
Lehet, hogy formálisan a Blogter és a Videobomb két külön cég, valójában azonban azonos szülők gyermekei. Lényegében ez azt jelenti, hogy ugyanaz a csapat két konkurens tartalomszolgáltatóhoz is bejáratos lesz? Nem zavar ez senkit?
Szerintem Budapest-faluban nem lehet komolyan venni egy ilyen problémát. Itt mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenhova bejáratos, a legnagyobb versenytársak valójában egymás legjobb haverjai...

Aki eddig is a YouTube-ra tette fel a videóit, észre sem vesz semmit.

„Itt a web 2.0 ártatlanságának a vége?” -  teszi fel  az álnaiv kérdést a HipMojo.com. Mindez annak kapcsán merül fel, hogy a Google a napokban elindította My Maps szolgáltatását. Ez valószínűleg sok felhasználót elszív mjd azok közül, akik eddig más szolgáltatók segítségével gyártottak (Google Map-alapú) térképet.
(Mint a rajzfilmekben, mikor valaki egy szigeten építkezik, aztán egyszer csak megmozdul a „sziget” és kiderül, hogy egy bálna az.)

Vagy egy másik példa: A MySpace egyre több „külső” szolgáltató matricáját (widget) zárja ki, vagyis nem engedi, hogy mások rajta élősködjenek. Csúnya dolog? Lehet, de Murdoch komoly összeget fektet a MySpace megvásárlásába és felfuttatásába, viszont nem tartja kötelességének, hogy számos menet közben (ingyenesen) hozzá kapcsolódó vállalkozást eltartson.

A HipMojo szerint ebben az egészben nincs semmi meglepő. Ismét az bizonyosodik csak be, hogy továbbra is az eddig megismert gazdasági szabályok érvényesülnek. (Emlékszel?  Ez volt a New Economy – csúnyábbik nevén dotcom lufi – egyik legfontosabb tanulsága is?)

Érdemes nagyon meggondolnod, hogy olyan vállalkozásba kezdj, amiben teljesen ki vagy szolgáltatva egy másik vállalkozásnak. Olyan ez, mintha úgy nyitnál kertészetet, hogy a szomszéd telkén van a csap, amit bármikor elzárhat. Megéri a kockázatot?

A napokban egy tanulmányt kaptam "véleményezésre."
"Most Végre Első Kézből Megtudhatod... "Szóval elég riasztóan indul, először azt hittem, hogy az itthon annyira népszerű, amerikaiból honosított  "marketing félanalfabétáknak" sorozat újabb darabjához van szerencsém,  de aztán szerencsére kiderült, hogy jobb a helyzet.

Az ingyen letölthető tanulmány a témában járatlanoknak szól és arra próbálja rávezetni őket, hogyan is tudják használni a web 2.0-s megoldáokat vállalkozásukban. Én csak félig vagyok járatlan és félig használom vállalkozásomban a webkettőt, így a tanulmány hasznosságát teljesen megítélni nem tudom, de azt látom, hogy komoly forrásokat felhasználva, komoly munkával készült. (A stílus persze nem mentes a vulgármarketinges-megmondóembere beütésektől, de ha próbáltál már ilyesmit írni, akkor tudod, hogy ezt egyáltalán nem könnyű elkerülni.)

A webkettő szelleméhez illően a tanulmány mellé egy igen korrekt szójegyzék-wiki is készült. A szövegben elhelyezett linkek ide mutatnak. (Van persze ebben némi ellentmondás is, hiszen ki akar egy 42 oldalas tanulmányt a képernyőről olvasni? Sebaj, ez "web 2.0. szótár  önmagában is kitűnően használható.)

Szerintem akkor is érdemes letölteni és átnézni  a tanulmányt, ha nem akarsz vállalkozni, csak egy magyar nyelvű összefoglalót szeretnél olvasni a témáról.

The State of the News Media 2007.

A Project In Excellenc in Journalism megjelentette idei elemzését a hírmédia állapotáról.
Ha ismered a korábbi évek jelentését, nem kell magyarázzam, miről is van szó. Ha nem ismered, akkor kattints át, nézd át a tartalomjegyzéket, olvass bele és érteni fogod lelkesedésem okát.

Ha alaposan tanulmányozod a fejezeteket , vissza-visszalapozol, belenézel a felhasznált irodalomba is, akkor éppen kitart a 2008-as jelentés megjelenéséig.

Tom Glocer, a Reuters vezérigazgatója bejelentette, hogy a hírügynökség még az idén megnyitja saját közösségi hálózatát. Persze nem a tinik millióit akarják átcsábítani a MySpace-től, első körben inkább azt a 70.000 brókert, alapkezelőt és más pénzügyi szakembert veszik célba, akik máris elérhetők a Reuters üzenetküldő rendszerén keresztül. Az exkluzív szolgáltatáshoz kizárólag a Reuters előfizetői férhetnek majd hozzá.
(Sok információéhes, fizetőképes pénzügyi szakember. Van ennél biztatóbb üzlet?)

Papírforma szerint az 1851-ben alapított behemótnak ( 130 ország 196 irodájában 2300 szerkesztő) a kihalásra ítélt dinoszaurusz szerepe jutna. Valamiért ez nem tetszik neki. Mindenféle blogkat vezetnek, nyomják rendesen a videókat (+ az oldaladra beköthető lejátszót is adnak hozzá), irodát nyitottak a Second Life virtuális világban, minden lehetséges módon próbálják bizonyítani, hogy ők nem a régi, poros, süllyedő médiához, hanem a média 2.0-hoz tartoznak. Engem meggyőztek.

(Erőt veszek magamon és nem vonok semmiféle párhuzamot hazai, közszolgálati hírügynökségünk működésével, stratégiájával, jövőképével.)

Olvasom, hogy sokan vannak, akik ügyfélnek, vevőnek álcázva írnak blogot, fórumbejegyzést, hozzászólást saját szolgáltatásukról. Egyre többen jönnek rá erre a trükkre, szép lassan egész új iparág alakul ki. Ugyanakkor az EU „a magát megtévesztően ügyfélnek feltüntető” üzleti magatartást határozottan elutasítja. Nagy-Britanniában ennek megfelelően az év végével úgy módosítják a megfelelő törvényeket, hogy „szégyenlistán” hozzák majd nyilvánosságra a csalók (igazi) nevét.

A dolog elég lehangoló. Az internet egyik legnagyobb „találmánya”, hogy vásárlásokkal, szolgáltatásokkal kapcsolatban a többi felhasználó véleményét, a „kollektív intelligenciát” hívhatod segítségül. Az Amazon.com nem egyszerűen egy automata, ahol egyik oldalon bedobod a pénzt, a másikon kijön a könyv, hanem egy olyan hely, ahol elolvashatod, megnézheted mások véleményét a kiválasztott könyvekről. A nagyon népszerű TripAdvisor utazási portál lényegét is a személyes ajánlások adják. Ha a felhasználókban tudatosul, hogy az ajánlások részben az ajánlottaktól származnak, megrendülhet a bizalom.

Mindezt érdemes figyelembe venni azoknak is, akik termékeket, szolgáltatásokat támogató blogok indításában spekulálnak. Itthon az eddigi, kissé tétova-ügyetlenke próbálkozások (Vadmálna, kalickás Dezső stb.)  ugyan hamar lelepleződtek, de a blogolás, mint üzleti lehetőség csak mostanában kezd eljutni az üzleti szereplők agyáig.

Előbb-utóbb az nyilván nálunk is az EU-direktívának megfelelően módosulnak a törvények. Kérdés az, hogy egy nyilvános feketelista kellő elrettentő erővel bír-e majd, illetve hogy mi történik addig, amíg mozgásba lendül a törvényalkotó gépezet?

Adalék:

The Unfair Commercial Practises Directive (Aki valaha is próbált megtalálni valamilyen EU-dokumentumot, értékelni fogja információbányászati teljesítményemet.)

Az, hogy a News Corp sajtóbirodalom magáévá tette a  MySpace közösségi hálót nem tegnap történt , mégis mintha egyes médiastratégáknál most esne le a tantusz.

Az Advertising Age arról ír,  hogy egyre több online lap tervezi saját közösségi háló megnyitását.
Megtartó erő, hűség, márkatudat – jaj de szép!

A buta amerikaiak persze nem tudják, amit mi. Az Index (leánykori nevén Internetto) fórum hihetetlen sikerén felbuzdulva idővel minden valamire való online tartalomszolgáltató elindította a maga fórumát. Aztán meg várta, hogyan pörgeti fel az ingyen kapott felhasználói tartalom a forgalmi mutatókat. (Sehogyan.)  A legtöbben már belátták, hogy itt is csak a korán érkezettek tarolnak, a többiek legfeljebb egy erősen szakosodott (és persze lényegesen kisebb forgalmú) fórummal próbálkozhatnak jó esélyjel eséllyel.

Az online lap -közösségi háló integrációnak persze vannak biztos nyertesei is: A tanácsadók.

Elég élénk a fantáziám, de nehezen tudom elképzelni, ahogy a világ leggazdagabb, legbefolyásosabb emberei és a frissen végzett (vagy kirúgott) egyetemistából hirtelen milliárdossá vált dot-com web 2.0 vállalkozók lazán csevegnek egymással Davosban, a Világgazdasági Fórum valamelyik bankettjén.

Persze azt sem tudom, hogy a davosi közönségnek van-e különösebb fogalma arról, mi is az a web 2.0? Mindenesetre a fórumon akadt olyan kerekasztal beszélgetés, ahol az egészet, valamennyi részterületével együtt, gyorsan lenyomták a torkukon. Persze Davosban ennek is megadták a módját: Egy asztalnál ült Chad Hurley (You Tube), Bill Gates, Caterina Fake (Flickr) Mark Parker (Nike vezér) Viviane Reding (EU biztos). (Ha sok az időd, nézd meg a "beszélgetésről" készült felvételt.)

Persze szó sincs arról, hogy mostantól a web 2.0. adná a világ gazdasági fejlődésének a motorját. Egyes, nem is annyira rosszindulatú, mint inkább tájékozott újságírók inkább azt állítják, hogy ezek a web 2.0 -s események nem a jelenlevőknek, hanem a tévénézőknek szóltak. A WEF nyilvános eseményeit ugyanis közvetítik a jelentősebb tévék (köztük a CNN). A megbeszélések legtöbb témája túlságosan nehéz, bonyolult, tehát a tévéknek jóra jött a web 2.0. és a Second Life, amit ugyan szintén nem értenek egészenm de legalább olyan szexi témák, nem fenyegetőek (mint az energiaválság, vagy a globálsi felmelegedés) és nem veszik el az ember étvágyát a vacsorától.

A web 2.0. jelenlétét Davosban tehát nem kell túldimenzionálni. Az viszont jól látszik, hogy a blog teljesen mindennapi és elfogadott tudósítói eszközzé, tudósítási formává vált. Talán említeni is felesleges, hogy a WEF hivatalos honlapján  kiemelt helyet kapott a rendezvény hivatalos blogja , de blogolt Davosból a hivatalos sajtó és ott volt sok vezető blogger is. Úgy tűnik, hogy a blogok végleg bekerültek a mainstream média eszköztárába. (Az már más kérdés, hogy ezzel a konszolidálódással elvész-e a blogolás frissessége, őszontesége -  vagyis a lényeg.

Néhány további WEF-blog:

BBC
Guardian (Comment is free): The Huffington Post http://www.huffingtonpost.com/eat-the-press/2007/01/29/techlets-youtube-and-mic_e_39918.html
Buzzmachine (és az ezt megelőző néhány bejegyzés)
Daylife  önálló, alkalmi bloggal

A Followthemedia.com sok-sok példával illusztrálva írja le, milyen módon próbálják fenntartani a napilapok eddigi profitjukat.

A legtöbb lapnál a szerkesztőséget és a tudósítói hálózatot már annyira lesoványították, hogy ott már nincs mit tenni. Most tehát a hirdetési osztály és az előfizetésekkel foglalkozó részleg következik. Egyre több lapcsoport vonja össze egy helyre kiszolgáló részlegeit, vagy helyezi át az egészet Indiába.

Nekünk sajnos / szerencsére az ismert nyelvi okok miatt korlátozottabbak a lehetőségeink. (Lehet persze, hogy sok lapkiadó előfizetési osztályánál nem bánták volna, ha az elmúlt hetek kézbesítési mizériái miatt minél messzebb, például a távoli Bangalore-ban csengtek volna a telefonok…)

Úgy látom, már nem követek el indiszkréciót ha elárulom (amit egyébként is sokan tudnak: Idén is lesz Web 2.0 Symposium, csak idén (szerintem frappánsan) Web 2.2. Symposium névre hallgat.

A rendezvény alkalmából kísérletet teszek rá, hogy egy a média 2.0.-ról szóló beszélgetést moderáljak. A részvevők nevét nem illik elárulnom –napokon belül nyilvánosságra kerül a program – most csak annyit írnék le, hogy az asztal körül (mögött) majd a hagyományos- és az online média több jeles személyisége foglal helyet.

Korábban több beszélgetés közben éreztem úgy, hogy az udvarias (?) válaszolgatás helyett inkább kérdéseket szeretnék feltenni asztaltársaimnak. Most megtehetem.

Korábban itt írtam egy bejegyzést arról, hogyan kell kerekasztal beszélgetést vezetni. Most megpróbálom a gyakorlatban is hasznosítani az ott leírtakat. Aki ott lesz a rendezvényen, megláthaja-hallhatja, hogy sikerül-e. Itt, a Médiablogon már a vita előtt szeretném megírni, mik szerintem azok a legfontosabb kérdések, amiket mindenképpen meg kell vitatnunk.

Többen reklamáltak, amikor nemrég (szerintük) lekicsinylően írtam a felhasználók készítette (UGC) tatalomról. Én egyébként nem állítottam semmit, csak a News Corp elnök-vezérigazgatójára hivatkoztam, aki azt mondta, hogy nehéz pénzt csinálni az amatőr videókból, mert a hirdetők nem mindig érzik magukat kényelmesen ilyen környezetben, illetve mert az ilyen anyagoknak nincs igazán ritkaság-értéke. Nyilván tudja miről beszél, hiszen övéké a MySpace.

A téma kapcsán kibontakozó vita részeként Vera  küldött egy jó kis linket.
A Brand Republic   cikkében is azt olvastam, hogy az UGC legfeljebb ostromolni próbálja, de nem veszélyezteti a hagyományos médiát. (Hiába veszel egy professzionális minőségű digitális kamerát, PC-t, vagy mobiltelefont, tehetséget nem csomagolnak mellé – olvashatod a meglepő megállapítást.)

A BR cikke jórészt  a Deloitte Media Predictions 2007 tanulmányán alapul, belekukkantottam gyorsan abba is.

Ott is azt olvastam, hogy az UGC (ami többségében USC – user selected content, vagyis nem eredeti, hanem a felhasználók által máshonnan összeszedegetett tartalom) nem fenyegetés, hanem inkább lehetőség a hagyományos média számára. A tanulmány szerint a UGC mint önálló tartalom kevésbé működik, inkább afféle kiegészítő táplálékként, akár a hagyományos médiaformába integrálva használható.

A közösségi hálózatokról írva a tanulmány szerzői úgy vélik, hogy a reklámlehetőségek korlátozottak, mivel a felhasználók egy része elutasítja a reklámot, illetve a hirdetőknek túl nagy kockázatot jelent, hogy kontrollálatlan (esetleg szalonképtelen) környezetben jelennek meg. A A Deloitte szerint komoly bevételi forrás lehet viszont a fizető tagság: A közösségi hálózatokban egyre inkább jelen vannak azok, aki hajlandók fizetni emelt szintű szolgáltatásokért, illetve adataik védelméért.

Tudom persze, hogy a Nagy Tanácsadók sem tévedhetetlenek, de azért érdemes minderről elgondolkodni. Így működik ez nálunk is? Tudnak erről azok a tartalomszolgáltatók is, akik erősen rástartoltak/nak a közösségi hálózatokra és a közösségi tartalom-előállításra?

Peter Chermin, a News Corp médiabirodalom elnök-vezérigazgatója most végre kimondta,  amit eddig is sokan tudtak, de valahogy nem illett róla beszélni: A felhasználók gyártotta tartalom (UGC) általában keveset ér. Nyilván nagyon vicces egy olyan videó, amin egy barátod síelés közben pofára esik, gyereked leönti magát kakaóval, kutyád felborítja a vasárnapi ebédhez terített asztat, de kevesen lesznek, akik átverekszik magukat ezért egy 1 perces reklámon. Ahhoz ugyanis megfelelő motiváció (máshol el nem érhető tartalom) kell.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az ilyen tartalmakból ne lehetne pénzt csinálni. Lehet. Aprópénzt.

Sab Kanaujia arról ír, hogy, hogy az NBC Universal (vagyis a világ egyik meghatározó médiabirodalma) saját közösségi háló fejlesztésén dolgozik. Nyilván egyszerűbb volna megvenni valamelyik már működő hálózatot, de az NBC Universal Digital Media szakemberei úgy látják, hogy hosszú távon jobban megéri integrálni és „házon belül” tartani a közösségépítést.

Nyilván tudják mit akarnak és tudja ezt Sab  Kanaujia is, hiszen ő a Digital Media vezetője.
(Természetesen a bejegyzésében részletesebben  is megindokolja a döntést.)

 Kanaujia csak néhány hónappal ezelőtt kezdett el blogolni. Akkor, amikor jelenlegi beosztásában dolgozni kezdett. Nyilván fontosnak tartja, hogy az ott végbemenő változásokról informálja az embereket.

Nálunk ez a mentalitás jószerivel ismeretlen. Az előkészítés alatt álló, vagy futó projektekről nem szokás beszélni. Babonából, félelemből, csak. A lezárult projektről készülhet egy szűkszavú, személytelen sajtóközlemény. A miértről, a hogyanról, a döntések hátteréről nem illik beszélni.

Két nagyon eltérő kultúra. Most, a weben mégis egymás mellett léteznek. Vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy a weben keresztül átszivárogjon hozzánk is valami ebből a nyitottságból?

A Népszavában olvastam, hogy Széles Gábor médiabirodalmában most már Gulyás Istvánnak kell csodát (=gyors nyereségessé válást) produkálnia. Az eddigi tanácsadók, Krecz Tibor, (az RTL Klub hajdani hírigazgatója) és Pócsik Ilona (korábbi MTV -> TV2 kereskedelmi igazgató) december végével viharosan távoztak a színről. 

A cikkben még felbukkan jó néhány név, az embernek a végére zsong a feje. Szerencsére új nevek memorizálásával nem kell bajlódni, többnyire máshonnan már jól ismert arcok bukkannak fel új titulussal.

John Edwards hivatalos sajtóértekezletét megelőzve a YouTube-on közzétett videón jelentette be, hogy 2008-ban indul az Egyesült Államok elnökválasztásán. Ha esetleg az elnökségről le is marad, ezzel a húzással biztosan bekerül a médiahistóriába.

Szép, spontán jelenet, ahogy New Orleansban, szorgos romeltakarítókkal a háttérben, Edwards – maga is munkaruhában – beszél terveiről. A szép spontán jelenetet persze rengeteg ember szorgos munkája készítette elő. Edwards videobogját nem az ismerősök ügyes kezű gyerekei barkácsolják össze, a Rocketbaum  Rocketboom stábja mellett ott sertepertél például a sztárblogger Robert Scoble is

A mainstream média persze nincs elájulva a YouTube-mozitól. Pontosabban: Meg sem említik azt.

Végül a Bivings report értette meg velem, miről is van szó. Edwards már egy ideje a tech bloggrek /és A vajszínű árnyalat / kedvence. Nagyon ügyesen felismerte, hogy a hagyományos politikus-blogszféra kapcsolatból  csak keveset profitálhat. Arra is rájött, hogy a politikai bloggerek túlságosan sokat szőrözhetnek a politikai programmal. Sokkal hálásabb dolog a politikusok által normálisan észre sem vett tech bloggereknek udvarolni. Miért kellett Scoble a kampánynyitóra?  Nyilván dísznek. Vagyis gesztusnak a tech bloggerek felé. Ügyes.

Adalékok:

A PodTech Scolble utazásáról 
Scoble magyrázkodása 

Ezúton köszönöm a jókívánságokat, de sietek tisztázni, hogy a Ringier és a Sanoma számos lapjának terjesztését nem a Médiablog, hanem a MédiaLOG nevű cég vette át. A Médiablog továbbra is csak innen-onnan összeszedett információk online terjesztésével foglalkozik.

Adalék:

Össszomlott az országos napilapok terjesztési rendszere (VG)

A héten tulajdonost cserélt a Napi Gazdaság. A lapból eddig 35 százalékot tulajdonló NAPINVETS Kft. 520 millióért megszerezte a „maradék” 65 százalékot is. A vevő főbb tulajdonosai a lap tőzsderovatának volt és jelenlegi munkatársai. (Gondolom, maguk is a tőzsdén szerezték, nem pedig cikkírással keresték a vásárláshoz szükséges pénzt.)

Bevallom, engem meglepett, hogy a 15 éves, igen jó célcsoporttal rendelkező lap (+ 6 éves online kiadás) kevesebbet ért, mint az iWiW. (Emlékeztetőül: Az utóbbit néhány hónapja 1 milliárd forintért vette meg a T-Online.)

Rónai Balázs (az egyik tulaj, a Napi Online ügyvezetője, az adásvétel után a Napi Gazdaság kiadó ügyvezetője is lesz) a Kreatívnak (bizalmas információk, kulcsos cikk) elmondta, hogy komoly átalakításokat terveznek a print lapnál, ebben figyelembe veszik az online kiadásnál szerzett tapasztalatokat is. (Az internetes változatot sokkal többen olvassák, alacsony a keresztolvasottság.)

Átalakítják az online kiadást is. (Korábban szerintem talán a legkorszerűbb hazai online lap volt, de mára eléggé megkopott.) „A Napi Online frissítésébe bevonták az olvasókat is: a kiadó ugyanis több grafikai cégtől kért be címoldal terveket, amelyeket olvasói szavazásra bocsátott. Rónai Balázs az eredményről nem számolt be, egyelőre csupán annyit tudni, hogy az átalakítást egy külső cégre bízzák.”.

Én mindenképpen helyeslem az olvasók bevonását, de nem biztos, hogy a címlapterv kiválasztását én népszavazásra bíznám….

Az Médiablog 25.968 dollárt és 84 centet

A Business Opportunities Weblog számítási módszereinek tudományosságáról ugyan nem vagyok meggyőződve, de azért jó vicc ez a szolgáltatás: Beírod a blogod címét, megnyomod az ENTER gombot és máris kiköpi az árat. (A tanácsadók megnyugodhatnak, a Nagy Üzletek általában nem ennek a szolgáltatásnak a segítségével köttetnek.)

A Global Perspective blog ennél tovább ment és az elmúlt időszak nagy bevásárlásai (MySpace, Facebook, YouTube)  alapján szépen kiszámolgatja, hogy az Instapundit.com  egyik legismertebb politikai blog 35,1 millió dollárt érne (ha valaki meg akarná venni).

A részletekkel senkit sem szeretnék untatni, csak arra hívnám fel az érdeklődők figyelmét, hogy a MySpace megvásárlásakor még „csak” 40 dollárba került egy felhasználó megvásárlása, a Facebook üzletnél  78 dollár, a legfrissebb, YouTube vételnél pedig már 165 dolár volt. (Persze a közösségi szolgáltatások kallkzulált vételárában jelentős szerepe van növekedés eddigi ütemének és a jövőbeli növekedési kilátásoknak is.)

Te nyilván máris azt számolgatod, mennyi pénz esik az iWiW, vagy a Blogter 1-1 felhasználójára.
Nem vagyok közgazdász, ilyen átszámításokra nem vállalkoznék, ahogy arra sem, hogy megjósoljam, mikor és miből fognak ezek a komoly befektetések ( a külföldi példákra gondoltam) megtérülni. Én csak egy jópofa blogérék-kalkulátorra szerettem volna felhvni a figyelmed:-)

A múlt héten  hevenyészett számokat adtam itt közre.  A Népszabadság szombati számában olvastam egy cikket, ami további adalékokkal szolgálhat:

A Sport21 egyetlen száma sem jelent meg eddig, 120 újságírójának eddig egy fillért sem fizetett, a szép nagy szerkesztőségét a ki nem fizetett bérleti díj miatt bezárták…

„Az éves bérköltség és a közterhek elérik a hárommilliárd forintot. A lapkiadás teljes költségei megközelítik majd az évi hétmilliárdot. Ebből az értékesítés (még ha 40-50 ezer példányt számolunk is, ami induló évben nagyon magas) visszahozhat 1,3 milliárdot, a hirdetés pedig, ha kiemelkedően jól dolgozik minden szervezőnk, a kiadói menedzsmentet és a befektetőcsoport majdani egyéb érdekeltségeit is beleértve, kipótolhatja azt hárommilliárdig. A hevenyészett mérleg: közel négymilliárdos mínusz”  - kalkulál Tölgyes Péter, a lap alapítója.

A lap (hagyományos, nyomtatott lapról van szó) bevételeiből optimális esetben kijön tehát az újságírók bére. (Szó sincs tehát az előállítási és terjesztési költségekről. ) Egy online lapnak lényegesen alacsonyabbak a bevételei. Következtetés: Nagyon elszánt befektető kell egy ilyen vállalkozáshoz.

Állítólag új lapot indít a Magyar Hírlap kirúgott főszerkesztője. Mi mást tehetne? Ehhez (lapcsinálás, (fő)szerkesztés, napilapválság-kezelés) ért és nyilván a szakmai-társadalmi elvárások is ebbe az irányba nyomják. A számomra ismeretlen Bukovics Martin szerint   először egy online újsággal akarják tesztelni a piacot, hogy azután egy „prémium termékkel" rukkoljanak ki. Logikus. Egy online lapot viszonylag kevés pénzből össze lehet hozni. De ha utánaszámolsz, kiderül, hogy a „viszonylag kevés” is elég sok.

Tovább >>

Megnevezés: blogol.hu domain + blogrenszer
Áru mennyisége: 1 db
Állapot: használt

Nem hülyéskedem, Mark az előbb küldte át a Vatera.hu aukciójának a linkjét.

A kikiáltási ár 6 millió, a villámár (nem villámzár!) 14 millió. Tessék, csak tessék!
(Egyelőre mérsékelt a tolongás, de ez részben annak köszönthető, hogy eddig a hazai  online médiacápákbirodalmak más úton elégítették ki blogrendszer (+ domain) szükségletüket.

Nand (az eladó) természetesen saját blogjában is bejelentette, hogy eladó az egész (blogol)világ.
Szerinte nincs ebben semmi rossz, de azért elég szomorúan néz ott fenn, a lap tetején.
Talán azért szomorú, mert  - ahogy ezt többször, több helyen is kifejtette – a blogol.hu afféle mostohagyerek, róla mindig megfeledkeznek.

Azt hiszem, a Blogol.hu tényleg afféle csendes, szerény játékos, észrevétlen marad az erősek, nyomulósak, mutatósak mellett. Kérdés persze, hogy akad-e még olyan szakmai befektető (pénzügyit nehéz elképzelni), aki képes helyet találni számára az egyébként is telített „blogszolgáltató-piacon”?

Pontosabban nem is annyira új, hiszen az Exergum az itt korábban bemutatott Külföldi Figyelő továbbfejlesztett változata.

A modellel nincs is semmi baj. Adott egy, a friss külföldi lapokban tallózó kezdőoldal (a korábbi hírek témakör szerint is kigyűjthetők). Ehhez hozzácsapták a regisztrált felhasználók saját cikkeit, ha pedig már úgyis itt vannak a hasonlóérdeklődésű regisztráltak, miért ne jelölgetnék be, ki kit ismer?

Az ötlet nem rossz: Kössük össze az iWiW szabad gyűjtögetését a közös érdeklődéssel. Sajnos azonban hiába a szimpatikus koncepció, „odabenn” nem találtam senki ismerőst, de még olyan  ismeretlent sem, akinek a neve mellett ott állt volna az eddig publikált cikkek listája. (Kínál még az Exergum saját „hírközponot” is, de ez még a gyengébb Netvibes-klónokhoz képest is igencsak fapados.)

Úgy tűnik, hogy az iWiW látványos felfutása itthon egyszeri és egy ideig megismételhetetlen mutatvány marad.  Az újabb, speciális szolgáltatásokat nyújtó közösségi hálózatok felfuttatásához nem elég egy jó ötlet, bevezetésükhöz sok-sok pénz kellene. Annak hiányában legfeljebb valamelyik már jól működő szolgáltatáshoz, vagy webes „médiabirodalomhoz” csatlakozva vannak túlélési esélyeik.

Az elmúlt években résztvevője és áldozata  közönsége is voltam néhány kerekasztal (fórum, panel) beszélgetésnek. Egy részük egész jól sikerült, más részük rettenetes volt. Eddig is sejtettem, hogy a dolog nem teljesen az égiek kegyelmén múlik, most azonban ráakadtam néhány nagyon hasznos segédletre.

Scott Kirsner 12 pontban foglalja össze a legfontosabbakat, amiket egy ilyen beszélgetés szervezőjének és/vagy moderátorának tudnia kell. Fogalmam sincs kicsoda ez a Krisner, de láthatóan otthon van a témában. Az ide vezető linket Guy Kawasaki blogján  találtam, aki korábban maga is írt arról, mitől lesz valakiből jó moderátor, illetve hogy mitől működik egy ilyen beszélgetés.

Hogy kerül ez a téma a Médiablogra? Részben azért tartom fontosnak, mert előbb-utóbb bárkivel előfordulhat, hogy felkérik egy ilyen beszélgetés résztvevőjének, vagy moderátorának (ne csóváld a fejed, korábban én sem hittem volna, hogy ilyesmibe csöppenhetek), másrészt egy kerekasztal lényegében semmiben sem különbözik egy tévéinterjútól. Ha megtanulsz kerekasztal beszélgetést moderálni, akkor tudod már azt is, hogyan kell egy tévévitát vezetni.

A téma egy másik szálon is kapcsolódik az internethez: Kawasaki szerint ma már szinte semmi jelentősége nincs annak, mekkora a közönsége egy kerekasztal vitának. Azzal ugyanis, hogy a legtöbb ilyen beszélgetés videó felvétele .felkerül a webre, a vita addig elképzelhetetlen méretű közönséghez jut el. Ha ügyes vagy, nagyságrendekkel növelheted meg mondandód hatását.

A hét nagy nemzetközi médiabiznisze, hogy a Yahoo szövetséget kötött 7 nagy, összesen 176 lapot képviselő lapcsoporttal. Már éppen nekiveselkedtem, hogy összefoglaljam az üzlet részleteit, amikor felfedeztem, hogy ezt már megtette előttem a az Index.

Úgy tűnik, hogy a „print” világ feladta a reménytelen harcot, áttértek a szövetségi rendszerek kialakítására az online világban. Nemrég a Google szövetkezett vezető lapokkal  hogy bekapcsolja őket az AdWords rendszerbe.(A Yahoo persze nem innen vette a tippet, állítólag egy éve tartanak a tárgyalások).

Persze még az online világ legnagyobb cégeinél sem minden fenékig tejfel. A Yahoo-tól a napokban kiszivárgott (?) belső feljegyzésben az egyik alelnök szép hosszan sorolja a problémákat.  (A feljegyzés rövid összefoglalóját a Webisztánon olvashatod. Sokan most abban reménykednek, hogy a napilapos üzlet helyre rántja a cég önbecsülését – és persze a Yahoo- részvények árfolyamát

Adalékok:

A BusinessWeek mai elemzése 
A Washingtonpost az üzletről
A WSJ összefoglalója (november 18.)

Iskolai angol könyvemben volt egy fejezet, ami az angol szokásokkal foglalkozott. Abban azt írták, hogy a arrafelé a legnagyobb bunkóság valakinek a jövedelme felől érdeklődni. (Jellemző, hogy nem a nyelvtani szabályokra, hanem az ilyen hülyeségekre emlékszem.) Én ezt a dolgot sokáig elhittem, sőt, követendő példának tartottam.

Most, vagyis mióta a munkavállaló munkavállalónak farkasa, vagyis mióta a kapitalizmus kegyetlen törvényei....szóval néha nem ártana tudni, mi mennyi. Tegnap egy egész másról folyó, ártatlan szakmai csevej közben kiderült például, hogy a „népszerű női hetilap” kétszer annyit fizet egy cikkért, mint a „tekintélyes politikai-közéleti hetilap”. Mi, hárman, a beszélgetés résztvevői már tudjuk, de mit segít ez a többieken?

A napokban írtam róla, hogy miközben teljesen képben vagyunk Jason Calacanis sorsát illetőn, nem tudjuk pontosan, mi történik a Magyar Hírlaptól kirúgott újságírókkal. Napról napra követhetjük a Daily Telegraph átalakulását, de csak pletykákból értesülünk arról, hogy  elbocsátásokat tervez a Népszabadság.

 A fenti kettősség jellemző a fizetésekre, honoráriumokra is.A Salary.com  vagy a kifejezetten újságírókra szakosodott PayScale  (és számos más eszköz) segítségével percek alatt belőheted, hogy OTT mennyit pénzre számíthatnál, ITT legfeljebb csak a megbízó / HR munkatárs rejtélyes mosolyából próbálhatsz kiolvasni valamit.

 A korábbi tapasztalatok és az informális csatornákon keresztül szerzett információk segítségével idővel a "haladók" elég pontosan beárazzák magukat. A legnehezebb helyzetben a pályakezdők vannak. Némi támpontot nyújthat ugyan számukra a MÚOSZ által kiadott honorárium-ajánlás , én azonban senkinek sem ajánlanám, hogy ezt lobogtatva menjen szerződést kötni.

A Web 3.0. igazából még nem is létezik, de máris megosztja az internetes társadalmat. A mostani, kuszaságot felváltó szemantikus webről ugyan már évek óta írnak-beszélnek, a Web 3.0. címke ráaggatása azonban egészen mást jelent. A Web 2.0. korszak lezárását, az abból való óvatos kihátrálást. A Web 3.0 felbukkanása jelzés lenne a Web.2.0 (egyesek szerint nem is létező) üzleti modelljében való csalódásra?

Nick Carr szerint a PeyPerPost és a ReviewMe felbukkanása és sikere mutatja, hogy a Web 2.0 szelleme kifújt, a mozgalom a végét járja.

Kent Newsome viszont úgy látja, hogy csak a szokásos dologról van szó: Azzal, hogy most mindenki arról ír, hogy nem kellene a Web 3.0-ról beszélni, egyre többen beszélnek róla. (Sajátos paradoxon, de maga Newsome is ezt teszi.) Leírja, amit már a Web 2.0 kapcsán is sokan leírtak: A marketingeseknek mindig kell valami kapaszkodó, valami Következő Nagy Dobás. 120 oldalas tudományos dolgozatból nem lehet kampányt kreálni. Kell valamki megragadható.

Tegnap a New York Timesban - ott is az üzleti rovatban -  jelent meg John Markoff cikke a Web 3.0-ról. Szerintem innen már nincs megállás.

Adalék:

Doransky a témáról.

Ha lehet közös erőfeszítéssel szoftvert fejleszteni, enciklopédiát írni, miért ne lehetne céget építeni?

Berényi Konrád most igen nagyvonalúan ingyen mondja el a Sanoma kiadónak, hogyan is fejleszthetné a még mindig sokak által használt, de már kissé poros, kopott Startlap.hu „családot” korszerű, rugalmas szolgáltatássá.
(Ugyanezekért a javaslatokért  - természetesen szép, színes ábrákkal ellátott pdf dokumentumban– bármelyik nagy tanácsadócég szép kerek összeget számlázna.)

Nem tudom, hogy Gerentsér Imre a Sanoma Új médivízió-igazgatója olvassa-e az Onlinemarketing blogot, a biztonság kedvéért ezúton ajánlom Konrádnak, hogy nyomtassa ki javaslatait és küldje el a Sanomának ajánlott levélben!

A blogter címlapján találtam rá a Blogkiadó árkalkulátorára, innen jutottam el a honlapjukra. Úgy tűnik, még senki sem írt róluk. Én nem hagyom szó nélkül.

„A Blog Digitális Könyvkiadó egy sajátos, könyveket rendelésre gyártó (Book on Demand, avagy Print on Demand) kiadó. Elsősorban, de nem kizárólag blogszerzőknek biztosít lehetőséget ahhoz, hogy nyomtatott formában is közreadják naplójukat. A blogkönyvet a szerző közreműködése teszi olcsóvá.” - írják.

Igen korrekt honlapjukon megismerheted a kiadás teljes folyamatát. Ha az olvasottaktól kedvet kapsz egy saját könyv kiadásához, a már említt kalkulátor segítségével azonnal ki is számolhatod, mibe is kerül ez neked.

 Blogkiadó munkatársait nem ismerem, lelkesedésem teljesen önzetlen. Lehet nem szeretni egy rendelésre dolgozó kiadót, aminek  a Szedd magad! a jelszava (szlogenje)?

A bejegyzés címe egy régi  reklám  -  "Saját hangja, vigye haza" - parafrázisa . Ez volt a Magyar Rádió József körúton működő közönségszolgálatának szlogenje. Itt ugyanis bárki elkészíthette saját „hanglemezét”. (Igen, gyerekek, ez még az mp3, sőt a CD előtti ősidőkben volt.) A 80-as években, a Hungarotonnál dolgozva aztán  - a hangmérnök-aszisztens JuPi nyomán a „sajt hangja, vigye haza” kategóriába soroltuk azokat a produkciókat, ahol már a felvételkor lehetett tudni, hogy a tiszteletpéldányokon túl további forgalomra nincs esély.

Egy bejegyzéssel korábban éppen arról kezdtem írni, mennyire nem képesek a hazai online híroldalak kihasználni a blogokban rejlő lehetőséket.  Egyik friss "találmányom", a Wordblog viszont éppen azt bizonygatja, mennyire nem működnek ezek  a háziblogok. Gyors leltárából kiderül, hogy a brit lapok közül  a Times 40, a Telegraph 32,  a Guardian 12, a Sun 10, Mail 5 blogot működtet! Ezek egy része persze nem valódi blog, nincs mögöttük önálló egyéniséggel, véleménnyel bíró  szerző, inkább csak valamilyen témában egymás alá pakolt rövid szövegek.

Egy következő bejegyzésében  aztán Andrew Grant-Adamson  alaposabban is megvizsgálja a Times blogjait.  A Technorati mérései szerint Ruth Gledhill vallással foglalkozó blogja ( Rank: 15,049,  773 link  160 blogból) a legolvasottabb közülük.   Nem rossz értékek, de nagyságrendekkel gyengébbek, mint néhány, a hivatalos médiától független „A-listás” blogger mérőszámai. A sereghajtókat a Technorati nem is észleli.

Kérdés persze, hogy mennyire tükrözik egy blog fontosságát, súlyát, ismertségét a Technorati számai? Lehet, hogy ezekre a blogokra kevesen linkelnek, de valószínűnek tartom, hogy sokan olvassák őket olyanok is, akik „önálló” blogokat nem olvasnak. Mikor egy bloggert megkérdeznek arról, hányan is olvassák irományát, előszeretettel válaszol azzal, hogy „a blogoknál a kiváltott hatás („influence”) nem pedig a közvetlen olvasók száma a meghatározó". Lehetséges, hogy a médiába integrált blogoknál mégis inkább a hagyományos mérőszámokat kell használni? Vagy talán egy  újabb, a látogatószámból és a Technorati rangsorból kialakított mérőszámot kellene bevezetni?

Akkor mos „kavarja, vagy nem kavarja?”  Az elmúlt napok egyik gyorsan terjedő pletykája szerint az eladósorba került Digg.com körül felbukkant Piszkos Fred Ruppert Murdoch is. Mióta megvette a MySpace-t, azóta őt tartják a Nagy Közösségi Hálózat Felvásárlónak. (Sorry, kedves Simó György, de az ez az igazság.)

Örülök, hogy nem vagyok gazdasági szakértő és nem kell részt vennem webkettes cégek értékének megállapításában. (Feltételezem, hogy az öröm kölcsönös.) A „mi mennyi?” kérdése ugyanis fokozottan jelentkezik ezen a területen. A Digg.com esetében azért létezik egy jól megragadható szám: 150. Ennyi millió (dollár) a minimális összeg, amiért eladó az áru. Sokkal nagyobb a bizonytalanság a havi látogatószámot illetően. A tulajdonosok szerint ez 20 millió és meredeken növekszik, a ComScore szerint viszont „csak” 1.3 millió és  lényegében stagnál.

Akár így, akár úgy, nemcsak a fák, a közösségi hálózatok sem nőnek az égig. Sőt, az a veszély is fennáll, hogy a lelkesedés(hype)elmúltával szépen elszivárog a tagság. Gondolj bele: Sok pénzért veszel valamit (közönséget), ami igazából nincs is az ellenőrzésed alatt. Ez lenne az MDL?*

*Második Dot-com Lufi

Tihany, napsüés, de kinn hideg – itt benn az Intenet Hungary halljában (előcsarnok? vásártér? zsibongó?) tömeg és trópusi meleg.

Targetáltam magam: Megpróbáltam elkerülni poitikusok protokollfellépéseit és egyből Simó György (T –izé főnök) előadására esni be, de nem sikerült.Én még valamelyik benzinkútnál ittam a kávét, amikor itt már felborult a program...

Simóról azért nem maradtam le teljesen (jut is – marad is). Penetrációs,demográfia, szakadék...a hagyományok szerint most is felkészült, és szintén a hagyományoknak megfelelően most is annyi diát hozott, amiknek csak töredékét tudta felvillantani.

Az előadásból egyébkén én annyit lúgoztam ki magamnak hogy egyre kevésbé a „drótok” és egyre inkább a tartalom árusítása az üzlet. Most persze még sajátos a helyzet. A fiatalabb korosztály már ugyanannyi időt tölt internezetéssel, mint tévézéssel, ugyanakkor az online reklámköltés igen látványos növekedés mellett is csak valahol 5 százaléknál tart. Vagyis a hirdetők nyomják a sok pénzt a tévébe, de nem veszik észre az internetet. Hát így.

Vin Crosbie vesszőparipája , hogy csak 20-100 online olvasó képes egy kieső „print” olvasóra eső bevételt pótolni. (Tőle függetlenül Scott Karp, is hasonló eredményre jutott a Publishing 2.0-ben publikált bejegyzésében. 

Crosbie most egy újabb bejegyzésében az ipari forradalom korai szakaszához hasonlítja a média mostani helyzetét: Akkor a sokan azt hitték, hogy csak a gyártási költségek csökkennek, de a profitjuk változatlan marad. Crosbie  Minden Menedzsmenttudományok Atyját, Peter Druckert idézi, aki szerint a gyártási költségek csökkenésével párhuzamosan csökkent az emberek hajlandósága is, hogy többet fizessenek a tömeggyártott termékekért.

Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy miközben az online újságok előállítási költsége töredéke a hagyományos lapoknak, a médiavezérek többsége abban hisz, hogy idővel ugyanolyan haszonnal működnek majd, mint fénykorába a hagyományos média.
„A hit azonban nem üzleti, hanem vallási kérdés” – írja Crosbie – „A Web 1.0 idején (mármint a dot-com korszakban) túl sok vezető alapozta az üzletét hitre és ígéretekre”.

Itt, a Médiablogon is sokszor volt már szó arról, hogy egyesek itthon is olyan információkat próbálnak pénzért eladni, amik kis erőfeszítéssel ingyen is megszerezhetők. Információbőség van, a nyers információk ára csökken. Egyre inkább az információk szűrése, további feldolgozása révén jön létre pénzé tehető érték.

Arra meg kíváncsi lenné, tanácsadóként Crosbie hogyan vezetheti mindezt elő ügyfeleinek?

Konrádnál  olvastam, hogy „megújult a Terminál informatikai portál. Megnéztem, rettenetes.
A Terminál korábban kicsit jellegtelen, enyhén idejét múlt, de legalább használható volt. A mostani megjelenés, elrendezés teljes tévedés.

A világban létezik néhány jól működő informatikai portál. Nyilván a Terminál (illetve a portál mögött álló Hírek Média) számára is a legegyszerűbb lett volna felkérni valamelyik, ezek tervezésében résztvevő sztár-dizájnert. Tartok tőle azonban, hogy egy ilyen szakember honoráriumát még a Terminálnál lényegesebb nagyobb forgalmú portálok sem tudnák kitermelni.

Már megint helyben vagyunk. Piac – pénz – korlátok. A Terminál 32 – 34ezer napi látogatással a hazai informatikai portálok másodvonalában játszik. Pozíciója megtartásáért keményen hajtania kell, különben lecsúszik, mint a szebb napokat látott Prím Online.

Nálunk ritka esemény valamelyik online újság tatarozása. Hirtelen csak a Világgazdaság Online egy évvel ezelőtti radikális átalakítása jut az eszembe. Több portálon történnek apróbb farigcsálások, nagyobb átalakításba senki nem vág bele. Nem éri meg. Nincs igazi verseny. Nem kényszeríti a portálokat hatékonyabb működésre a piac.

Sponsored Blogroll  néven mer megint új programot indított el a Washngtonpost.com
A programba jelentkező blogok felkerülnek a WP.com címoldalán (havi 8 millió látogató!) egy külön dobozkába, a WP hirdetési csapata pedig a blogod profiljába vágó reklámokat szerez, a  blogger meg csak élvezheti a megnövekedett forgalmat / figyelmet  és gyűjtögetheti a reklámokból befolyó dollárokat.
(Természetesen az utóbbiból a WP is lecsippent egy kicsit.)

Nem csalás, nem ámítás, a Washingtonpost.com címlapján máris ott a Sponsored Blorgroll doboz, benne néhány blog linkje. Azt viszont nem értem, hogyan döntik el, melyik blog kerülhet be a programba? Jelenleg is akad olyan blog, amire láthatóan nem tudtak még hirdetőt találni. Addig emberbaráti alapon reklámozzák a WP címoldalán?

A blogoszféra sokat emlegetett,  jellemző tulajdonsága, hogy néhány nagyon ismert, sokak által olvasott blog mellett számtalan kevesek által látogatott blogból áll össze. Ez ellentétes a hagyományos média struktúrájával, ahol a kevésbé olvasott kiadványok száma sokkal kisebb, azok csak speciális piacokra koncentrálva, általában csak megfelelő támogatásokkal életképesek.

A blogoszféra és még inkább a  „long tail”  az állandó alulinformáltság lehangoló érzésével ajándékozott meg bennünket. Bízunk a blogokban, tudjuk, hogy rengeteg értékes, számunkra fontos információ rejlik a blogoszférában, de esélyünk sincs megtalálni őket.

Az ezredforduló „portál-korszaka” után most a keresők és az információgyűjtők (aggregátorok) korát éljük, ők a long tail egy részét is képesek elérni. Tudatában kell lenni azonban annak, hogy a Google, a Yahoo, az iTunes, vagy a Topics Net  és a többiek nem „látják” a teljes webet, leginkább csak annak felszínét kapirgálják. Szép számmal olyan fontos, az interneten (elvileg) elérhető tartalmak amik nem elég népszerűek ahhoz, hogy bekerüljenek a keresők és információgyűjtők látókörébe.

A Golden Blog zsűritagjaként most több tucat olyan blogot nézek át, amiknek többsége a verseny nélkül soha nem került volna a látókörömbe.  A maga sajátos módján most a GB is mint egyfajta aggregátor működik.

A két legnagyobb hazai blogszolgáltató ilyen-olyan módszerekkel támogatja saját blogjai felszínre kerülését, de ez láthatóan kevés. A szolgáltatófüggetlen linkajánlók  gyengén működnek, kevesen használják őket. (Vajon miért?)

Kíváncsi vagyok, mikor érik meg a hazai helyzet egy a blogszolgáltatóktól független „fordított  médiavállalkozás” megjelenésére, olyanra, amelyik képes a sok apró tartalomszolgáltatókra alapozva pénz termelni. (Vagy még túl korán lenne ehhez?)

Miközben a Hajdú-Bét károsultjai tüntetéssel próbálnak nyomást gyakorolni az ügyükben eljárókra, Chris Carey blogot nyitott a gazdasági csalók leleplezésére.

Carey blogja nem valami tőkeellenes, populista próbálkozás. A blogger 20 éves tőzsdei-gazdasági-oknyomozói újságírói múlttal a háta mögött vágott bele a dologba.

Sharesleut.com a tényfeltáró újságírás módszereivel próbál meg szimatolni olyan tőzsdei cégek körül, amik valamiért elkerülik a hivatásos tőzsdei elemzők figyelmét.

A Sharesleut.com mindenképpen figyelemreméltó vállalkozás.
1. Carey több, mint 20 éves újságírói karrierjét adta fel (szakította meg?), hogy belevágjon ebbe a blogba.
2. Az elmúlt években rengetegen leírták, elmondták, hogy a blogok egy valamire biztosan alkalmatlanok: a tényfeltáró újságírásra. A  Sharesleut.com a tényfeltáró újságírással foglalkozik
3. Az új blog nem karitatív vállalkozás. A többségi partner Marc Cuban, aki már többszörösen is bizonyította, hogy üzleti ügyekben kitűnő a szaglása.

Alan Patricof befektetési cége, a  Greycroft Partners  némi pénzt pakol a  PaidContent.org-ot ( + a Moconews.com-ot  és a Contentsutra.com-ot is) kiadóContent Netxt cégbe.

A pontos összeget ugyan nem lehet tudni, de a „hírgyáros” Ali Rafat máris bejelentette, hogy tudósítót küldenek New Yorkba, terjeszkednek Londonban, új embereket vesznek fel és modernizálják a honlapokat (ez rájuk is fér).

Rafat 3 éve hagyott fel „rendes” munkájával, azóta írja a a mára már megkerülhetetlen információforrássá vált blogot (vagy minek is nevezzem).

A befektető Patricof szimata eddig elég jó volt. Olyan induló cégekbe fektetett, mint az Apple, az AOL, az Office Depot...

A WSJ értesülései szerint „kisebb”, 1 millió dollár alatti összegről van szó, ami viszont jól illeszkedik az utóbbi idők tendenciáihoz: A befektetők egyre több fantáziát látnak a blgokban és más, alternatív média-kezdeményezésekben.

A Nielsen/NetRatings adatai szerint egy év alatt 47 százalékkal nőtt a közösségi hálózatok (social networks) látogatóinak száma. Áprilisban ez a szám elérte a 68,8 millió egyedi látogatót, ami az aktív internetezők 45 százaléka.

Ebben persze nincs benne sem az iWiW, sem a MyVip, a felmérés az amerikai (otthoni + munkahelyi) internetezők között történt.

A sztár nyilván a MySpace.com, aminek egy év alatt 367 százalékkal sikerült növelnie az egyedi látogatók számát! (Az adatok között a friss sztár, a  YouTube nem szerepel, ők még nincsenek 1 évesek!)

A kiugró sikerek után persze – ahogy ez már megszokott – jönnek a klónok, illetve a piac egy-egy szűkebb szegmensére kihegyezett variánsok.

A CNET egy olyan 8-14 éves korosztályra célzó új hálózatról ír, amit megfelelő biztonság megoldásokkal és beépített szülői kontrollal láttak el. Elég nehezen tudom elképzelni, hogyan tudják a szülők ellenőrizni a naponta átlagosan 4-6 órát a hálón lógó gyerekeket...

A CNN Money (a Business 2.0 alapján) azt írja, hogy csak áprilisban 3 újabb webes video szolgáltató jutott 30 millió (USD) körüli befektetői pénzhez. Az online vidó piac már eddig is túltelített, 173 cég tapossa egymást, közülük 85 foglalkozik videók tárolásával és megosztásával.

A YouTuberól napi 40 millió videót töltenek le. Egy ilyen nagyságrendű vállalkozáshoz csupán a sávszélesség biztosítása évi 5 millió dollárba kerül.

Ha valahol, itt látok lufigyanút.

Miközben mi még azon rágódunk, hogy mit kezd majd a T-Online a nemrég vásárolt iWiW kapocsolati hálóval, a Piper Jaffray Internet Summit részvevői arról vitatkoztak, hogy vajon meddig tart majd a „social network” – őrület, illetve hogy mekkora pénz is van (ha egyáltalán) ebben a buliban.

Kapcsolati hálók körül nagy a felhajtás. Érthető is, a MySpace 50 milliós tagsága, Yahoot megközelítő (75%) forgalma sokak fantáziáját megmozgatja. Az óvatosabbak azonban szeretik hangsúlyozni, hogy az elv nem teljesen új,  kiáltották ki már a jövő online közösségének az AOL-t és a Geocities-t is. (Mostanában valahogy kevesebbet hallani felőlük.)

Egyes felmérések arra mutatnak, hogy ez a csoda is csak 3 napig tart, a tizenévesek kinövik a MySpace-t, új játszótereket keresnek maguknak.

Felemás a hirdetők hozzáállása is. Vonzó a kapcsolati hálók nagy forgalma, de a vezetős hirdetők közül sokan gyanakodva figyelik ezeket az oldalakat. Az eddigi tapasztalatok szerit a kapcsolati hálók hirdetési helyei nem értékesíthetők a vezető portálok megfelelő helyeinek árfolyamán.

Több, mint gyanús a hallgatás a MySpace és társai gazdaságosságáról. Bár egy ilyen site működtetésének költségei nyilván nem érik el hagyományos (hír)portálét, azért ezt sem adják ingyen. A pénzügyi főnökök hallgatnak.

Sok téma van, amit az „Amerika messze van” közhellyel zárhatunk, ebben az esetben azonban nem is tűnmi olyan messzínek.  Gyanúsan ismerősek a problémák, ismeretlenek a válaszok.

Azt mondják Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, akkor miért várnánk bárkitől, hogy ennél sokkal hosszabban tartó és rendszeres tevékenységet ingyen végezzen?

A blogolás mögött álló üzlet modell mintha csak indirekt bizonyítékkel bírna: Egyre többen, egyre többet írnak róla, vagyis léteznie kell.

(„Tiszta szerelem kell hogy legyen,
hiszen évszázadok során oly sokszor
megírták”  - Bocs, de hajdani Illés együttes hajdani száma jutott hirtelen az eszembe...)

A hagyományos médián (is)  meghízott tőzsdecápák, Warren Buffet (a világ második leggazdagabb embere) és üzlettársa Charlie Munger szerint a napilap-biznisz ugyan termel még valamicske pénzt, de ez már csak arra elég, hogy a balekokat (köztük magukat a sajtóvezéreket) vakká tegye a valóság iránt.

Kedvenceim egyike, Steve Outing egész sorozatot szentelt  a civil újságírás (CitJ) „mögotti” lehetséges üzleti modelleknek.

A CitJ befogadása a hagyományos médiába
Országos CitJ hálózatok
Független CitJ: Webhelyek és hálózatok
Önzetlen (nemapénzé') CitJ
CitJ start-up vállalkozások
CitJ, mint ötletbank

(Na tessék, itt kész diplomamunka-tartalomjegyzék!)

Outing elemzésének komolyságát leginkább az bizonyítja, hogy ezzel a "csomaggal" el is köszönt a Poynetrtől. hogy belevágjon saját CitJ vállalkozásába:.-)

Ha időközben valaki talált valahol egy gazdátlan  blog üzleti modellt, kérem, adja le a ruhatárban!

(