Alig néhány hónapja, az egyiptomi és a tunéziai felkelések idején a média a szabadságharc legfőbb eszközének kiáltotta ki a Twittert és  a Facebookot. Most, a londoni zavargások hatására napok alatt elillant a korábbi lelkesedés. Egyesek már hajlamosak rá, hogy a közösségi médiát tegyék felelőssé az elmúlt éjszakák eseményeiért. A BBC-nek nyilatkozó főrendőr is arra panaszkodott, hogy a közösségi média és a mobil miatt a randalírozók nagyon gyorsan és kiszámíthatatlanul képesek mozogni. (A rendőrségnek pedig nincs elég embere a közösségi források folyamatos figyeléséhez.) Egyesek képesek a Facebokot, a Twittert és az SMS-t okolni az elmúlt éjszakák randalírozásaiért. Tévednek.
Az eddig olvasott elemzések közül kiemelkedik Mathew Ingram írása. Ebben többek közt emlékeztet rá, hogy felkelések, zavargások, helyi elégedetlenségek már évszázadokkal ezelőtt is voltak. A közösségi eszközök szerep nem annyira ezek kirobbantásában, hanem inkább lefolyásuk felgyorsításában, a szereplők élő koordinálásában van. Az élő kapcsolat, a sok ember azonnali elérése a képviselt ügytől függetlenül ugyanúgy működik. Maga a közösségi hálózat "buta", nem tud különbséget tenni a jó és a rossz ügyek között. Bármilyen korlátozása beláthatatlan következményekkel járna.

Gyerekkoromban mesélték, hogy a "régi" (vagyis a világháború előtt) világban a népnyúzó munkafelügyelők arra kényszerítették az Elnyomott Népet, hogy az fütyüljön, miközben szüreteli a cseresznyét.

A LinkedInről mostanában sok szó esik. Tavasszal felhasználóinak száma elérte a 100 milliót, néhány hete pedig igen sikeresen vezették be részvényeit a tőzsdére. Írhatnám, hogy a 100 millió felhasználó + a részvényvásárlók nem tévedhetnek, mégis inkább azt írom: a LinkedIn más,  mint aminek a legtöbben hiszik. Már régóta nem egy online önéletrajz + "ki kit ismer" (name dropping) eszköz, hanem... Egy rövidke bejegyzésben nem tudom leírni a LinekdInben rejlő valamennyi lehetőséget (sőt, még a legfontosabbakat sem), viszont néhány újabb, vagy kevésbé ismert funkció révén szeretném felkelteni a "médiások" érdeklődését. A médiában a  "helyzet fokozódik", egyre nagyobb az erős kapcsolati háló szerepe...


Share(megosztás): A böngésződ könyvjelző-sávjába egyetlen mozdulattal behúzható izével (bookmarklet) nagyon egyszerűen megoszthatsz bármilyen linket linkedines kapcsolataiddal, csoportjaiddal, vagy akár csak egyetlen (természetesen linkedines) ismerősöddel. (Érdemes szem előtt tartani, hogy a LinkedIn alapvetően szakmai-kapcsolatépítési hálózat, így itt a macskás - bulizós - nyaralós képekkel érdemes csínján bánni.)


Blog: Ahogy a Googl, vagy a Facebook, úgy a LinkedIn is elképesztő sebességben fejlődik. Ha szeretnél nagyjából képben maradni, akkor feltétlenül érdemes követnek a LinkedIn blogját. (A blog egyéb tanulságokat is hordoz: Hiába dolgozik a cégnél sok okostojás és rengeteg kocka, eszükbe sem jutott saját blogfelületet barkácsolni. Sőt, még saját Wordpress bloggal sem vacakolnak -  szépen befűzték a WordPress.com-ot:)

Hát igen, nem meglepő,. hogy a Huffington Post, a CNN és a New Zork Times vannak élen.

A pöttyök ugyan hasonlóak, de a vízszintes skéla itt nem 10, hanem 80 százalékig tart. (Ha tehát holnap bezárna a Google, a híroldalak forgalma összemenne, mint egy erősen eresztő lufi.)

Nem tudom, véletlen egybeesés-e, de nem sokkal a PEJ elemzésének megjelenése után tatott rövid előadást Dunder Krisztián a Facebook forgalomterelő képességének hazai hatásairól. A nem reprezentatív, de viszonylag széles merítésből kiderül, hogy a haza "lakossági tartalomszolgáltatók átlagosan forgalmuk 3,5 %át kapják a Facebooktól. (Bár a TOP 25 amerikai webhelyhez képest ezeknek az oldalaknak a látogatottsága igen szerény, a "Facebook-hatást" itt is 1-10% között szóródik.

Remélem, hamarosan készül olyan elemzés is, ami tovább bontja az itteni értékeket. Jó lenne tudni, hogy milyen arányban felelősek a híroldalak facebookos nyúlványai, illetve maguk az ismerőseikkel híreket megosztó emberek. Ha már a vágyakról van szó: érdekelne egy olyan elemzés is, amiből kiderül, tartósabban maradnak-e meg a híroldalakról a valódi ajánlásokról érkező látogatók, mint az egyre nagyobb mértékben Google- trükközésekkel (SEO) becsalt, pillanatok alatt csalódottan lepattanó látogatók?

 Előző bejegyzésemben már megírtam mik a leggyakoribb, lehetőleg elkerülendő hibák. Most jöjjenek a követésre érdemes tippek:

A Twitter nem arra való, hogy hosszú, bonyolult koncepciókat tegyél rakta közzé. Alany, állítmány, tárgy - már mehet is. (Nem kell tehát megvárnod, hogy a másnapi lapban megjelenjen a cikk.) Amikor csak lehetséges, csatolj linket is (természetesen rövidített URL-lel.) Ha mindig csak a már publikált cikkeid linkjét publikálod (automatikusan, RSS-ből), akkor ne csodálkozz, ha csak kevesen követnek.




4. Tágítsd a kapcsolati hálód

 Az elmúlt 5, de különösen az utolsó 2-3 évben cikkek, tanulmányok előadások tucatjai foglalkoztak a "mit kezdjen a hagyományos média a közösségi hálózatokkal" témával. Az eredmény eddig...hm...felemás. 

 Néhány napja meglepve olvastam, hogy külön az újságírókat célzó oldalt hozott létre a Facebook. A meglepetés oka az volt, hogy ez az oldal már jó ideje létezett - én is felvettem kedvenceim közé. Létezett, de nem működött. A Facebook valóban most próbál életet lehelni ebbe a felületbe.



Az Inside Facebook kissé erőszakos, de tartalmas bemutató-rábeszélő írását olvasva magam is rájöttem, hogy kell csinálnom egy újabb (sokadik) Facebook oldalt. Sem a "külsősök" számára (reményeim szerint) hozzáférhetetlenné tett profiloldalam, sem pedig a "félhivatalos" HVG Médiablog nem igazán megfelelő hely arra, hogy nyilvánosan összefogja "írói munkásságom". (Kérdés, hogy kinek van erre szüksége? Nekem biztosan!)

A LinkedIn közösségi hálózat felhasználóinak száma a múlt héten elérte a 100 milliót. (Az ünnepi ajándékot már előre megkaptuk.) Szép szám. Sokak számára szebb, mint a Facebook 600 (+) milliója. A két közösség hálózat funkciója, lehetőségei közt ugyanis óriási a különbség.
Az elmúlt években számos barátomat, közeli ismerősömet biztattam, hogy használja a LinkedInt. Többségük legfeljebb csak egy (felületesen kitöltött) profilig jutott el.



"A LinkedIn nemzetközi álláskereső. Én itthon akarok dolgozni, tehát semmi szükségem rá."




Akkor hát nézzük a lényeget:



A LinkedInen nagyon fontosak a csoportok. Nézz körül, fedezd felé, mi folyik a Te szakmádban. A csoportokban folyó beszélgetésekből passzív résztvevőként is sokat tanulhatsz, de idővel biztosan találsz olyan témát is, amihez szívesen hozzászólsz.

Tulajdonképpen már megszokhattam volna, hogy naponta változnak, módosulnak a közösségi hálózatok, ingyenes webes szolgáltatások. A verseny óriási, mindenki új szolgáltatásokkal, felhasználóbarát megoldásokkal próbálja bővíteni piacát. Ez a dolguk.

"Temetik a blogot" - írta néhány nappal ezelőtt a Médiapiac.com. A gyászjelentés többek közt  a svéd Metro Internationalra hivatkozik. Az ingyenes lap kiadója ugyanis úgy döntött, hogy száműzi online kiadásából a blogokat. (Jól teszi. A Metrót a rövid hírekért és a "light" bulvárért olvassák, nincs ott helye a véleményvezéreknek. A Metro International lépése nem a blogok életképtelenségét bizonyítja, legfeljebb azt, hogy a kiadó stratégái évekkel ezelőtt félreértették a blogdivatot.)



A blogdivat tetőzésekor 10 blogból 9 a "reggel felkeltem, megetettem a macskámat" kategóriába tartozott. Ezek többsége mára a Twitterre , vagy a Faecbookra  költözött át. (Itt az ilyesféle kommunikáció jóval tartósabbnak is bizonyul. Korábban az újonnan indult blogok 90%-a nem érte meg a 3 hónapot.)

Az észak-afrikai felkelések kapcsán sokan, sok mindent összeirkáltak a "Facebook forradalomról".  Ezeknek a cikkeknek, blogbejegyzéseknek a 90 százaléka felszínes hülyeség, szenzációhajhász bulvár. A maradékban érdekes dolgokat lehet találni, de az igazi, tudományos igényű elemzések nyilván csak később születhetnek majd meg.

A Twitter olyan közösségi hálózat, ahol üzenetek (státuszfrissítések) hossza legfeljebb 140 karakter lehet. Aki nem ismeri a Twittert nem érti, mi értelme van egy ilyen mesterséges megszorításnak. Aki viszont használja a hálózatot és legalább 50 forrást követ jól tudja, hogy a Twitter használhatósága éppen az üzenetek rövidségéből adódik. Amikor ugyanis nagyon pörögnek az események éppen a rövid, de nagy tömegű információ gyors áttekintése az, amire szükség van. Éppen ez az a tulajdonság, amiért az újságírók is annyira imádják a Twittert. (Persze nem az elemzéssel, az események hátterének feltárásával foglalkozó, hanem a hírversenyben hajtó újságírók terepe ez.)

Ugyan régóta nagy tisztelője vagyok az RWW-nek, szívesen olvasom Richard MacManus írásait, de úgy gondolom, hogy most  nincs igaza. A Twitter lényege a rövidség és az ebből adódó átláthatóság. A 140 karakter jól belőtt, működő hossz. (Gyorsan hozzáteszem, hogy az angol tömörebb a magyar nyelvnél, angolul több információ fér bele 140 karakterbe.) A Twitter elsőként lett igazán sikeres csupán státuszüzenetek küldözgetése révén. Azóta valamilyen formában már a fél világ átvette az ötletet,. A bővítéssel a Twitter ezért a Facebook, Tumblr, a LinkedIn felségterületére lépne be. Veszélyes terület, mert a felsorolt szolgáltatók valamennyien tudnak valami mást is, olyat, amit a Twitter nem tud. Lehet, hogy a hosszabb üzenetek engedélyezése átmenetileg növelné a belépők számát, de úgy érzem, hogy ezzel a Twitter éppen az arcát, az egyediségét veszítené el. Megérné? Szükségünk van több, egymásra egyre jobban hasonlító szolgáltatásra?

A TWW válaszcikke

Bármilyen meglepő, a Médiablognak eddig nem volt saját oldala a Facebookon. Indítottam ugyan médiával foglalkozó csoportokat (zártat és nyitottat is), de a lelkes feliratkozások és tetszésnyilvánítások ("lájkolás", ha így jobban érted) után ezeken semmi sem történt. (Úgy látszik, tévedtem, amikor azt hittem, hogy az emberekbe rengeteg, a médiával kapcsolatos mondanivaló szorult, csak nincs hol elmondaniuk.)

A HVG Médiablog Facebook oldal  más. Itt a megszokott módon én osztom a lapokat információkat. Leginkább olyasmit, ami egy twítre túl hosszú, egy "igazi" blogbejegyzéshez meg túl rövid.  Másképpen fogalmazva: Itt szeretném kitölteni az "igazi" Médiablog-bejegyzések közti időt és teret.

Gyere, olvasd, kövesd, szeresd! (És persze ajánld ismerőseidnek is.)

Január 28-án az egyiptomi hatóságok az egész országban leállították az internetet, majd felfüggesztették a mobilhálózatok működését is. Az elmúlt napok fejleményei azonban bebizonyították, hogy a közösségi kommunikáció lényege nem az azt működtető technológia, hanem az információk megosztásának az igénye. A betilthatatlan szóbeli információterjesztés és a hagyományos röplapok mellett néhány különös módszer is felbukkant.

A Telecomix a szabad, bárki által elérhető, cenzúrázatlan internetért küzdő szervezet. Aktivistái felhívással fordultak az európai internetszolgáltatókhoz, hogy azok betárcsázós szolgáltatással és ingyenes vonalakkal segítség a vonalas telefonhoz még hozzáférő egyiptomiakat. Számos európai ISP támogatja a Telecomix kezdeményezését, a szervezet pedig minden lehetséges módon - akár még faxon is - elkezdte az eléréshez szükséges telefonszámok terjesztését. 

A tudományos kutatásban már évszázadok óta alapkövetelmény, hogy a kutatás maga ne kavarjon bele a vizsgálat tárgyába. (Ezt persze megint olyasmi, amit leírni egyszerű, megvalósítani sokkal nehezebb.)

Az újságírásban mintha egyre kevésbé érvényesülnének hasonló elvárások. Elvileg ugyan egyértelmű, hogy az újságíróknak csak az események passzív szemlélőinek szabadna lenniük, a gyakorlatban azonban gyakran nincs így.

A takarékra állított Mong Attila az "Egy beosztott riporter jelentései a Krónikából" (leánykori nevén "Hol van a szeriőz újságírás?") című mikroblogján tudósítja rajongóit a legfrissebb fejleményekről. (Az üzeneteket Twitter és a Facebook felhasználói is olvashtják.) A hagyományos médiában (médiától?) megőszült Gazsó L. Ferenc főszerkesztő csak kapkodja a fejét, nem tudja hogyan állíthatná le a közösségi csatornákat. A Tumblr, a Facebook, vagy a Twitter megregulázására még magának Szalai Annamáriának sincs jogosítványa, mit is tehetne akkor szegény főszerkesztő?

Azok, akik aktívan interneteznek, sokat lógnak a közösségi hálózatokon hajlamosak azt hinni, hogy értik is, mi is történik körülöttük. Nicholas A.Christakis és James H. Fowler könyve (hozzám hasonlóan) rádöbbentheti őket, hogy jóval bonyolultabbak a dolgok annál, mint ahogy hisszük.



A könyv honlapján olvashatsz néhány igazi recenziót, beleolvashatsz a könyvbe és még sok más kiegészítő anyagot is találhatsz. 

Nem írtam el a címet, nem az elmúlt évet akarom összefoglalni - azt lényegében megtette Berényi Konrád  -, hanem a Nextwave jóslataihoz szeretnék széljegyzeteket biggyeszteni. 









1. Social business és a ROI kérdés előtérbe kerülése - A közvetlen megtérülés többé-kevésbé mérhető (legfeljebb nálunk még igen kevés cégnél szokás). A közvetett megtérülés sokkal bonyolultabb dolog, ami ráadásul csak sokkal hosszabb távon érvényesül. A média esetében általában az utóbbiról van szó. Ezt azonban nem szabadna ürügyül használni mindenféle, a megtérülésre irányuló kérdés, mérés, vizsgálat elutasítására.

Szinte szégyellem leírni, de a hazai média egy részének közösségi média jelenlétét / aktivitását látva mégis megteszem: Ma már nem elég kitenni a saját webhelyre a tartalmat és várni, hogy beessen a közönség. Oda kell menni, ahol az emberek vannak, ez pedig a közösségi média. Nem elég persze ott lenni, hanem csinálni is kell valamit. Nem is mindegy, hogy hogyan. (Nem csalás - nem ámítás, a Facebookon nem lehet maszatolni, azonnal megláthatod, melyik hazai szerkesztőségeknek van sok rajongója és melyikeknek kevéske. Vagy - Facebook oldal hiányában - melyiknek nincs semennyi.)


1. Minden megszólalásban (frissítésben) legyen link. A link nélküli frissítésekkel azt kockáztatod, hogy az emberek máshová mennek információkért. (Gyorsan hozzáteszem: minden megszólalásban legyen információ, ami felkelti az emberek figyelmét. Mindennek a fordítottja: Az automatikusan publikált linkek hamar elveszik az emberek kedvét attól, hogy kövessenek.)

Az Edelman Digital London idén is elkészítette a közösségi média európai térképét.


Mielőtt az ábra alaposabb tanulmányozásába kezdenél, gyorsan tedd túl magad azon, hogy az Edelman számára Magyarország még nem Európa része. (Nemzeti sértettségedben legfeljebb azzal vigasztalhatod magad, hogy Csehország, Románia és Szlovákia sem az.)

Nem írok beszámolót az Internet Hungary első napjáról. Ha érdekel mi történt, olvasd el Lausek Esther (Kreatív) részletes tudósításátát, vagy olvasgasd az #ih10 és az #ih2010 címkével ellátott csirepeket a Twitteren. Itt most csak a tegnap esti hagyományos média - közösségi média beszélgetésről írok.

Biztosra akartam menni. Én javasoltam a témát, én hívtam meg a résztvevőket, én vállalkoztam a moderálásra. Egy ilyen beszélgetés azonban olyan, mint az étel: a minőségi összetevők önmagukban nem garantálják a tökéletes végeredményt.

Amikor felmerült bennem egy ilyen beszélgetés ötlete, arra gondoltam, hogy az "érintettek", vagyis a közösségi média által "fenyegetett" hagyományos média képviselőinek meghívása eleve lehetetlenné tenne minden vitát. A médiacégek ilyen rendezvényekre "delegált" szakemberei rendszerint csak fényezik saját kiadványukat és (érthető módon) tartózkodnak attól, hogy kiteregessék saját belügyeiket, vagy komolyabban bírálják a konkurenciát. Jobb (érdekesebb) választásnak tűnt olyan szakemberek meghívása, akik munkájuk révén erősen kötődnek a közösségi médiához és jól ismerik a hagyományos médiát is.

Eddig az elmélet. A gyakorlatban kiderült, hogy a vitára felkért résztvevők nagyon hasonlóan gondolkodnak a felvetett témákról, egyetértő felek között pedig nem tud vita kialakulni. (Ha kerekasztal helyett operában szereplünk, legalább énekelhettünk volna egy szép kvintettet.) Végül többnyire csak monológokat hallhattuk - bennük néhány értékes gondolatot. Gyorsan hozzáteszem: mindez nem az "asztaltársak" hibája, sokkal inkább az én téves prekoncepcióm, illetve a késői időpont (+50 perc csúszás) és a trópusi meleg miatti dekoncentráció számlájára írható.

Miközben a színpadi produkció a felsorolt okok miatt nem volt 100%-os, nagyon jól szerepelt a közönség. Meglepően sokan ültek a teremben, aktívan reagáltak az elhangzottakra és - ami az IH-n ritkán fordul elő - többen is hozzászóltak az elhangzottakhoz (meg egymás hozzászólásához.)

Tanulságok azért így is akadnak:

• Tévedésben van az a kiadvány, amelyik azért van  csak jelen a közösségi médiában (leginkább a Facebookon), hogy komolyabb forgalmat szerezzen. Erre sokkal jobb a Google. (Kérdés, hogy meddig?)
  
  
• A legtöbben nem szeretik, ha az online újságok túl sok hírrel szemetelik tele az üzenőfalukat. (Még rosszabb a helyzet, ha több újság is ugyanazt a hírt teszi közzé.) A többség számára ez egyszerű spamelés.
  

• A hagyományos médiának is igazi "arcokkal", frontemberekkel kellene megjelennie a közösségi médiában. Erre nem minden újságíró alkalmas. (Van, akit inkább távol kell tartani az ilyen megjelenéstől.) A központosított közösségimédia-menedzsment alkalmas a közösségi tevékenység koordinálására, de nem pótolja az egyes újságírók közösségi jelenlétét.
  
  
• A legtöbb szerkesztőség nincs felkészülve arra, hogy a közösségi médiában végzett munkát az újságírók teljesítményébe beszámítsa.

Adalék:

Közösségi médiahasználat az újságírók körében(a Flow PR kutatásának grafikus összefoglalója)

Ma délután az Internet Hungary konferencián a hagyományos média és a közösségi média viszonyáról beszélgetünk. Bitter Brunó az utolsó (előtti) pillanatban adta le "házi feladatát":

Gyakorlatilag már minden jelentősebb hazai médiaszereplő próbálkozik a közösségi média jelenléttel, az új műfaj azonban egyszerre tűnik kezelendő fenyegetésnek és csábos szirénhangnak, azaz negatív és pozitív motivációk is állnak az aktivitások mögött. Negatív motiváció az, ha az aktivitások mögött elsősorban nem egy (vagy több) világos cél elérése áll, hanem inkább valami homályos fenyegetés elkerülése a felfogott tét. A homályos fenyegetés persze nem is annyira homályos: a közösségi média döbbenetes számban szippantja el az olvasókat, a hagyományos formátumokat, műfajokat, módszereket, szerkesztőségeket pedig irrelevánssá teszi. A legtöbb médiamárka tehát elsősorban a megkopott relevancia visszaszerzését várja ettől a jelenléttől, ezenkívül sokan bíznak természetesen a “közösségteremtés” esélyében és a social platformokra kihelyezett linkek forgalomgeneráló hatásában is. Utóbbiak a pozitív motivációk.

A fenti előnyökben nem alaptalanul bíznak az itt aktivizálódó médiumok, azonban úgy tűnik, hogy ezeken az elképzeléseken túlmutató hosszú távú stratégiai tervezés már csak ritkán történik. Itt két megfontolást említenék. Az egyik az integrált megközelítés fontossága: nem csak a kommunikációs szempontokat, hanem az üzleti és branding megfontolásokat is figyelembe kéne venni. Üzletileg mit jelent nekem a jelenlét (vagy a hiánya)? Erre ritkán artikulálódnak releváns válaszok egyelőre. Legalább ennyire fontos lenne a szerkesztőségi igények integrálása az olvasói igényekkel, sőt az aktivitásoknak mindig a kettő szintéziséből kellene fakadnia. Mi az, ami egyszerre releváns az olvasóknak és a szerkesztőségeknek? Ez a kulcskérdés, ezt a forrópontot kell megtalálni. Érzésem szerint Ilyen terület lehetne például a crowdsourcing  különböző formáinak sokoldalú bevetése: az olvasók hozzájárulhatnának a szerkesztéshez témaötletekkel, címadásokkal, de akár a tényfeltárás kacskaringós útvesztőiben is segíthetnék a lapokat. A Business Week sikereket ér el a “What’s Your Story Idea” kezdeményezésével , ahogyan a CNN iReport is sikeres platform.

Az integrált megközelítés és a stratégiai tervezés szerepeinek hangsúlyozásán túl szeretnék végezetül egy szélesebb perspektívát is nyújtani. Az 1960-as években szédületes tempóban kezdtek el terjedni a gyorséttermek: amerikaiak milliói álltak át erre a modern, gyors és hatékony fogyasztási módra. Az új műfaj tökéletesen alkalmazkodott a megváltozott életmódokhoz: gyorsan, asztalfoglalás nélkül be lehetett bármikor térni, egyszerű, könnyen áttekinthető menüből lehetett választani, és még autóban ülve, akár menet közben is lehetett rendelni (Drive In). Ezzel szemben a “hagyományos” étterem műfaja reménytelennek tűnhetett lassú komótosságával, avítt idejétmúltságával. A valóságot viszont ismerjük: a hagyományos éttermek többsége nem próbált végül görcsösen elmozdulni a “fast” irányba, sőt, idővel az okosabbak kimondottan szembepozicionálták magukat a gyorséttermekkel. A minőségre és az értékekre helyezték a hangsúlyt - és túléltek. Sőt, virágoznak. Ez van a médiával is: aki képes ma “Michelin csillagos” minőséget, struktúrát és refleksziót, értéket és attitűdöt nyújtani, az virágozhat a közösségi médián innen és túl is.

A napokban már említettem, hogy az Internet Hunary konferencián egy kerekasztal beszélgetésen boncolgatjuk a hagyományos- és a közösségi média kapcsolatát.

Bemelegítésképpen megkértem a résztvevőket, hogy írjanak egy 1500 - 2000 karakter hosszúságú "dolgozatot". Sorvezetőnek feltettem néhány kérdést is, de nem annyira külön válaszokat, mint inkább mini-esszéket vártam. Egyelőre két választ kaptam, de remélem, hamarosan megjön a többi is.

Madalina Rita:

A legtöbb releváns magyar médium már aktívan jelen van a Facebookon és esetleg a Twitteren, ami egyértelmű jele annak, hogy érzékelték egyrészt a közösségteremtés fontosságát, másrészt pedig azt, hogy az ide kihelyezett linkek forgalmat generálnak a tartalmaiknak.

 Persze nem mindig a legideálisabb formában valósul meg a közösségi kommunikációjuk. Sokan csak cikklerakatként kezelik ezeket a felületeket, hiszen többnyire az egyes szerkesztők és újságírók próbálják ellátni az ezzel kapcsolatos feladatokat a napi tennivalóik közé sűrítve. A folyamatban való jelenlétük mindenképp nagyon pozitív fejlemény, hiszen a jó tartalmon túl hagyományosan a jó – ideális esetben felépített profillal rendelkező és ismert – szerkesztők lehetnek még olyan tényezők, melyek vonzók az olvasók/nézők/hallgatók számára.

 Hiányzik viszont a legtöbb médiumnál a közösségi csatornák marketingkommunikációban betöltött helye, tehát nem stratégiai területként kezelik az itt zajló márkaépítést. Az az érzésem, hogy sok médium – eltekintve a hagyományosan erőteljes kampányok által kísért, főként glossy magazinoktól – nem tekinti fontos területnek a saját imázsépítését. Számos dolog mellett ebből következik, hogy nem vállalnak fel ügyeket, nem pozícionálják magukat szerkesztőségként, ahol egyének és egyéniségek dolgoznak, nincs arcuk, nem jelennek meg a márkaértékeik. Mindez pusztán a tartalomra és a layout-ra van bízva, ami luxus a jelenlegi helyzetben.

 Mindig mondogatjuk, hogy a minőségi tartalom a hagyományos média életben maradásának kulcsa. Ezzel együtt a minőségi kommunikáció is az, és ennek alapvető eleme kell, hogy legyen a közösségi csatornákon való jelenlét és azok használata, a tartalommegosztáson túl a közönségükkel való kapcsolattartás és a velük való párbeszéd.

Koleszár Péter:

Van-e értelme annak, hogy az online újságok a közösségi hálózatokon keresztül is megosztják friss cikkeik linkjeit? (Forgalmat nyernek, vagy forgalmat veszítenek ezzel?)

A kisebb forgalmú hírportálok a közösségi média erejével biztosan nyernek, azonban a célzott látogatás okán a "barangoló" olvasói szokás eltűnéséhez járul hozzá, ami a főoldalak értékének folyamatos veszítéséhez vezet.

Működik-e a cikkek után biggyesztett "megosztás" eszköz? Kinek kell a felajánlott tucatnyi lehetőség? Nem jobb-e a Facebookra koncentrálni?

Sajnos egyelőre nincs akkora hagyománya a "likeolásnak", hogy a látogatók számához képest is releváns mennyiségben jelenjenek meg a "like"-ok az oldalak alján.

Barát, vagy ellenség a "Like/Tetszik" gomb. Forgalmat hoz, vagy forgalmat visz?

Biztosan forgalmat hoz, de nagyságrendje miatt egylelőre nagyon óvatosan kell kezelni az ebből eredő forgalmat.

Versenyezni, vagy közösködnie kell-e a médiának a Facebookkal? Kinek jó a Facebook-jelszóval történő regisztráció?

A közösségi alapú internet fejlődéséhez és a közösség kiszolgálásához elengedhetetlen, de jelenlegi üzleti modelleket nagyon fel fogja borítani a Facebook folyamatos fejlődése. Egyre több olyan eszköz, szoftver megjelenése várható, amelyekkel a felhasználók saját, személyre szabott újságot fognak tudni generálni.Ezeknek a bevételeiből várhatóan keveset fog visszaosztani a Facebook a tartalmat előállítók számára.

Elég linkeket kirakni, vagy önálló tartalommal is meg kell-e jelennie az újságoknak a Facebookon?

Ha a Facebook térnyerése olyan ütemben fejlődik, ahogyan az elmúlt években, akkor elengedhetetlen lesz, hogy egy magára adó hírportál egy Facebook mutációt is üzemeltessen.

Kell-e egyáltalán önálló "lapokat" gyártani, vagy elegendő "atomizált" tartalmat készíteni?

 A fizetés ellenében elérhető önálló lapok, prémium tartalmaival van esélye fennmaradni a nagyoknak, azonban a gyors változásokat gyorsan lereagálni képes "kicsik"a közösségi eszközök segítségével számos területen meg fogják szorongatni a nagyokat. Elsődlegesen a pénzügyi szolgáltatásokhoz kapcsolódó minőségi, prémium tartalmak területén várható ilyen felzárkózás.

Kell-e a szerkesztőségekbe önálló közösségimédia-szerkesztő, vagy mindenkinek kell közösségi médiával (is) foglalkoznia?

Az oktatás területén kell kezdeni. Ha az újságírás területén majdan tevékenykedő tanulók idejében megkapják a felkészítést arra, hogy megfelelően kezeljék a közösségi oldalakat, akkor ez a probléma megoldást nyer. Mindaddig, amíg annyiból áll a közösségi számára való publikálás, hogy "belinkelünk" egy cikket és a kapcsolódó kommenteket nem követjük addig hiányos lesz ez a fajta tevékenység a szerkesztőségek részéről.

Az elmúlt években tucatnyi kerekasztal beszélgetésen vettem részt. Köztük több olyanon is, ahol a kezdés előtt a résztvevőkkel együtt találgattuk, miről is kellene beszélnünk. Másutt jó volt a téma, jó az asztal mögött ülő társaság, csak éppen a vitavezető nem volt képben. Október 26-án az Internet Hungary konferencián ismét részt veszek egy vitában, de most biztosra megyek: a témát én javasoltam, a beszélgetőtársakat én kértem fel, a beszélgetést én moderálom. Ráadásul a konferencia programfüzetébe is írtam egy rövid összefoglalót. (A "célcsoport" és a terjedelmi korlátok miatt nyilván nem szakmai írás, csak afféle fülszöveg.) A Médiablogban már most, "premier előtt" olvashatod:


A média - leginkább a nyomtatott sajtó - keresi önmagát. Az olvasók száma csökken, a hirdetők elillannak. Korábban a legtöbben az internetes hírforrások ingyenességében, a hírgyűjtők "elszívó hatásában" látták a válság okait, az elmúlt néhány évben azonban a közösségi média vált a legnagyobb és legveszélyesebb versenytárssá.

A hagyományos média szokásos stratégiái - a semmibe vevés, vagy a teljes bekebelezés -  a közösségi média esetében nem működnek. A közösségi hálózatok és az azokon keresztül zajló kommunikáció (amelyek tárgyát nagyon gyakran éppen a hagyományos médiában keletkezett tartalmak képezik) teljesen új összefüggésrendszerbe helyezték a médiát. A kiadóknak többé nem zárt egységekben, termékekben kell gondolkodniuk, hanem szolgáltatásként, folyamatként, a hálózati kommunikáció rendező elveként kell újradefiniálni az információk nyújtását. Leírni könnyű - megvalósítani nagyon nehéz.

Az online kiadványok egy része már kóstolgatja a közösségi médiát. Többségük azonban még nem érzi, hogy nem egyszerűen csak újabb terjesztési csatornákról van szó. Nem elegendő friss anyagaik bevezetőjét, linkjét automatikusan kitenni a Facebookra, vagy a Twitterre. Lehet ugyan, hogy így hozzájutnak néhány átkattintáshoz, de nem válnak közösségi hálózatokon zajló párbeszéd részeseivé. Márpedig ez a lényeg. Marshall McLuhan évtizedek óta szajkózott kijelentését ("the medium is the message" ) ma így fogalmazhatjuk újra: "the conversation is the message" (a párbeszéd az üzenet). A médiának (és az abban dolgozó újságíróknak) észre kellene venniük, hogy ma már nem ők a mindent tudó megmondóemberek. Ha ügyesek, egy sok szereplős beszélgetés szereplőivé válhatnak. Gyakran nem is a legfontosabbá.

Úgy emlékszem (számít ez valamit?), hogy nem írtam még az "igazi"média és a közösségi média viszonyáról szóló vitáról. Az Intenet Hungary konferencián lesz Siófokon, október 26-n, addig pedig bemelegítésként néhányszor előveszem a témát. (Pontosabban: azért lesz a beszélgetés és azért is írok róla, mert fontos, aktuális és érdekes a téma).

A csaknem ezer rádiótársaságot összefogó nonprofit NPR nyakig benne van a közösségi médiában. Nem csak afféle buhera spontán módon, hanem tudatosan, megfelelő közösségimédia-stratégiát követve.

Az NPR szakemberei úgy gondolták, hogy nem elég a követők/rajongók/lájkolókl számával villogni, hanem érdemes megvizsgálni a twitteres és a facebookos közönség viselkedését. A felismerést tett követte...

Mindössze 15 dia (érdemes letölteni), gyorsan át lehet nézni, de azért nagyon röviden én is kiemelek néhány tanulságot:

• A twitteres követők a a favebookos rajongók nagyjából ugyanannyi időt töltenek a közösségi oldalakon. Átlagosan naponta kétszer térnek vissza és napi két óránál kevesebbet töltenek itt. (Gyorsan hozzáteszem, hogy az NPR rengeteg anyagot fog össze.)
  
  
• A twitteres követőkből többen facebookolnak, min viszont (ez nem lepett meg nagyon)
  
  
• A twitteresek között több a kemény digitális  hírfogyasztó, mint a facebookosok közöt, ennek megfelelően az előbbiek leginkább a friss hírekre (breaking news) buknak.
  
  
• Mindkét platform felhasználói az NPR jó kiterjesztését látják a közösségi médiában, de nem éreznek azonnali késztetést az NPR műsoraihoz való csatlakozásra.
  

Röviden úgy foglalnám össze a tanulságot, hogy szép dolog a média kiterjesztése a közösségi médiára, jó dolog sok rajongót/követőt szerezni,. de nehéz őket "igazi" közönséggé konvertálni.
Mindez persze csak akkor igaz, ha továbbra is ragaszkodunk hozzá, hogy a média termék. Ha sikerül ezzel szakítani és elfogadjuk, hogy a média nem más, fenntartható szolgáltatás, akkor lényegesen egyszerűbb a helyzet.

A közkeletű vélekedés szerint a Twittert azért (is) kell imádniuk az online újságoknak, mert az a megjelentetett linkek révén rengeteg látogatót szállít nekik.

A témára a MythBusters, de még az Urbanlegends sem vetette rá magát, viszont alaposan foglalkozott vele a paidContent. Az összeállításukban szereplő francia adatok szerint a Twitter a 12 vezető francia online hírszolgáltató forgalmának mindössze 0,1 százalékát szállítja, miközben a Facebook a forgalom 1,3 százalékáért felelős.

A Twitter vonatkozóan nagyon hasonló eredményeket mutatnak a Hitwise (az amerikai piacra vonatkozó) számai (0,14 százalék) viszont a Facebook 3,64 százalékával sokkal erősebb, mint a franciáknál (A korábbi nagy forgalomszállító, a Google News csak 1,27 százaléknyi forgalma szállít.)

Az Egyesült Királyságban a Facebook a forgalomszállítók 7. helyén áll az online lapoknak forgalmat szolgáltatók közül, a Twitter viszont fel sem fért a huszas listára.

Mi ebből a tanulság? Talán az, hogy a hype mértéke és a valós számok között ritkán áll fenn egyenes arányosság. A Twitter nem csodaszer az online lapok számára, nem is a világforradalom kirobbantásának a legfontosabb eszköze, de azért szeretjük, használjuk. (Közben azért kíváncsi lennék, hogy a Twitter, a Turulcsirip, a Yamm, a Facebook a teljes forgalom mekkora hányadát szállítják az Indexre? Örülnék, ha elárulná valaki!)

Ha követed a közösségi média eseményeit, akkor már tudod, ha nem követed, akkor elárulom: Forradalmi változás történt a Twitternél: Híresen béna oldalukat használható felületté alakították át.

Indulásakor a Twitter joggal pályázhatott volna a "Legcsúnyább és legbénább webes felület" címre. (mentségére szolgáljon, hogy igazán egyszerű és könnyen átlátható volt, ami nem hátrány.) Azóta néhányszor kicsit reszeltek rajta, de a lényeg nem változott. Születtek ugyan  webre, mobilra és iPadra nagyszerű, sokat tudó twitterezére szolgáló alkalmazások, de meglepő módon a twitterezők 78 százaléka továbbra is a Twitter saját felületét használja. (Olyan tanulság ez, amin érdemes alaposabban is elgondolkodnia annak, akik intelligens, felhasználóbarát stb. alkalmazások fejlesztésébe kezd.)

Az "új Twitter" lényegében nem más, mint a külső alkalmazások legsikeresebb megoldásainak az átvétele.  A lényeg a 2 hasábos megjelenés, ami lehetővé teszi a tweet-folyamban felbukkanó, egyes információk helyben történő, azonnali kibontását. Ez megvalósulhat egy fotó, vagy egy videó megnyitásában, egy beszélgetés (összefüggő csiripfolyam) megjelentetésében, vagy egyetlen szereplő alaposabb bemutatásában. (Mindehhez kitűnő illusztrációkkal kínál Brian Solis blogja.)

Mindez óriási lehetőséget kínál a Twittert publikációs eszköznek használó újságírók számára. A twítekbe épített linkekkel már nem kell más oldalakra "elküldeni" az olvasókat, hanem a képek, videók már közvetlen közelben, a szomszéd hasábon jelennek meg. Leírva talán nincs is ebben semmi különös, hatásában azonban egészen más, mint  a "régi Twitter".

A Twitter hírforrásként sokkal használhatóbbá, kényelmesebbé vált azáltal, hogy helyben megnyithatók a beszélgetések, megtudhatunk többet a beszélőkről. A Twitter bújó újságírók ezt nagyon fogják értékelni.

Sok újságíró eddig is imádta a Twittert (sok szerkesztő meg reszketett a Twitterről származó, gyors, de megbízhatatlan hírek miatt), most várható, hogy tovább növekszik szerepe az online médiában.

Ne aggódj, ha nálad még a régi Twitter jön fel, az átállás több hétig is eltart. (Ha szeretnél azonnal értesülni az új Twitter megérkezéséről, egy kis alkalmazás segítségével erről értesítést kaphatsz.)

Adalékok

Addig is, amíg megérkezik hozzád az új Twitter, itt olvasgathatsz róla (+ nézegetheted a képeket, videókat)

A Next Web lelkes ismertetése
Brian Solis blogja
A Webisztán rövid "tudósítása"

 Újságíró, vagy valami hasonló vagy? Sok emailt kapsz? Te is azonnal "ráguglizol" az ismeretlen nevekre?
Ezután egyszerűbb lesz az életed, mert a Rapportive segítségével azonnal megtudhatod, kivel is levelezel.

A Rapportive másodpercek alatt letölthető és telepíthető Firefox / Chrome kiegészítő. Használatával afféle fapados CRM-mé alakul a Gmail jobb oldali sávja.


A szöveges hirdetések helyén megjelenik tehát a levél feladójának profilképe, rövid bemutatkozása, legutolsó twitteres megszólalásai, Facebook / LinkedIn / Flickr /MySpace profiloldlának linkje... (Mindez persze a Google-ból is kibányászható, de a Rapportive segítségével minden különösebb erőfeszítés nélkül, automatikusan megkapjuk.)

Az egyszerű és gyors informálódásnak persze ára is van: Mások rólunk ugyanilyen egyszerűen és gyorsan kaphatnak információkat. Olyasmit is, amit nem feltétlenül szeretnénk mindenkivel megosztani.

Többségünknek fogalma sincs arról, kik, milyen adatbázisokban, milyen információkat tárolnak rólunk. Boldogan engedélyezzük, hogy Google / Facebook,  LinkedIn profilunk használatával, külön regisztráció nélkül kapcsolódjunk újabb és újabb hasznos, érdekes, vicces szolgáltatásokhoz, de ritkán gondolkodunk csak el arról, mi ennek az ára.  Miközben láthatónak, megtalálhatónak kell lennünk, minden lehetséges módon optimalizáljuk közösségi jelenlétünket, szinte teljesen lemondunk online magánéletünkről.

Biztos vagyok benne, hogy néhány év múlva azok a szakértők lesznek a legkelendőbbek, akik könnyelműen szétszórt személyes adataink reprivatizálásában segítenek.

Miért jó, ha használjuk a Twittert? Miért kell vért izzadnunk, hogy sok követőt szedjünk össze? Hogyan térül meg a csiripelésbe fektetett energia?

A Twitterrel foglalkozó cikkekből, elemzésekből, tanulmányokból ugyan óriási a felhozatal, de többségük inkább propagandaanyag, önfényezés, ingyenes csalinak szánt  "infotermék". Ezért is öröm, hogy most a HP kutatócége, a  rendkívül alapos anyagairól ismert HP Labs jelentetett meg egy komoly Twitter-elemzést.

A tudományos alaposság hátránya, hogy Influence and Passivity in Social Media nem afféle mesélős, esettanulmányokat ismertető, közösségimédia-szakértőket megszólaltató anyag, hanem egy 22 millió tweet feldolgozásán alapuló, vagyis kissé száraz, de tanulságos dolgozat. Megállapíthatjuk, hogy az úgynevezett IP Algoritmuson alapuló elemzés és a korábban megismert szakértői vélemények erősen eltérnek egymástól.

A tanulmány legfontosabb megállapításai:

A legtöbb Twitter-felhasználó passzív, nem használják az RT (re-Tweet) funkciót.
 - Különbséget kell tenni a népszerűség és a befolyás között. Éppen az RT-k alacsony száma miatt a sok követő nem egyelő nagy befolyással. (Ezt magam is észrevettem. Itthon mintha még alacsonyabb lenne a hajlandóság mások gondolatainak, információinak a megosztására.)
- Ha valaki nagyobb hatást akar kiváltani, valahogy rá kell vennie követőit az RT használatára.
- A csiripekben szereplő URL-ek elemzéséből az is kiderül, hogy a követők többsége nem kattint rá a linkekre sem.
- A Twitter, vagy más közösségi hálózatok kiválóan alkalmasak egyes információk hatékony terjesztésére, az üzenetek megsokszorozására, a gyakorlatban azonban az üzenetek többsége már a kapcsolatok első szintjénél megreked. 

A HP Lab tanulmánya tulajdonképpen nem mond sok újat, inkább csak megerősíti, amit eddig si tudtunk: A közösségi hálózatok nem üzenettovábbító - üzenetsokszorozó automataként működnek. A népszerűség és a befolyás közti gyenge kapcsolat nem jelenti azt, hogy ne léteznének az átlagnál befolyásosabb szereplők, illetve az átlagosnál jobban terjedő információk. Ahhoz tehát, hogy valóban hatékonyan használhassuk a közösségi hálózatokat már csak azt kell megtudnunk, kik ezek a véleményvezérek, mitől váltak azzá, illetve hogy melyek azok az információk, amik hirtelen aktív üzemmódba hozzák az addig passzív felhasználókat.

A Facebook-gőzhenger halad előre, egyelőre megállíthatatlannak tűnik. A globális felhasználók száma a napokban elérte az 500 milliót. (Idehaza szűk másfél év alatt a néhány ezerről 1,5 millióra nőtt ez a szám.) A BBC (Nielsen) ábrái jól érzékeltetik, hogy a Facebook szinte valamennyi piacon az élen jár.

Mindezek után érthető, hogy a média (egy része) is megpróbálkozik a Facebookba kapaszkodni, hogy onnan szerezzen egy kis lendületet. Ennek gyakorlati megvalósítása nagyon eltérő. Miközben egyes kiadványok még mindig csak a cikkek után pakolt "megosztás" gomboknál tartanak, mások szinte már összeépültek a Facebookal.

Hogy a divaton kívül miért jó a fészbukosodás és milyen valós eredményekkel jár, arról elég keveset tudni. Ezért is örültem meg, hogy Justin Osofsky a Facebook Develpoer Blogján közzétette az ezzel kapcsolatos információit.

1. A legtöbben természetesen a forgalom növelését várják a Facebook-kapcsolattól.

• A sláger persze továbbra is a Like / Tetszik gomb. A Facebook adatai szerint ez igazából akkor működik jól, ha megjelenik a barátok kis képe és lehet hozzászólást is írni. A hatékonyság nagyban függ az elhelyezéstől is. Nyilván nem lep meg, hogy a  szemet vonzó tartalom mellett elhelyezett "Like" gombra többen kattintanak, mint arra, ami valamilyen lehetetlen helyre van eldugva.
  
  
• Az embereket a vitatott dolgokat, a heves érzelmeket kiváltó témákat és a sporteseményeket "lájkolják" szívesen. (Én pedig azt hittem, hogy a hosszú, unalmas pénzügyi elemzéseket.)
  
  
• A státuszfrissítésekben az egyszerű kérdés, vagy a "lájkolásra" való biztatás a leghatásosabb.
  
  
• A kora reggel és a lefekvés előtt publikált cikkek a leghatékonyabbak. (Ezt szerintem már minden kezdő blogger is tudja.)
  

2. A kötődés erősítése

Az internet már csak olyan, hogy összevissza kujtorognak az emberek, tehát minden online kiadvány szeretné erősíteni a közönség kötődését.

• Osofsky azt javasolja, hogy az újságok a  címlapra és a cikkoldalakra is tegyék ki (természetesen a "hajtás" fölé) az Activity Feed és a Recommendation plugint.  (Az első azt mutatja, hogy a barátaink közül ki van jelen, a második személyre szabott ajánlásokat ad.) Sok szerkesztőnek persze nyilván feláll a szőr a hátán a gondolatra, hogy a legértékesebb felületek egy jelentős részét ingyen átengedje a Facebooknak.
  
  
• Fontos események követése élős cset-közvetítéssel.  Live Streem box - A Twitter és a CoverItLive közvetítések alternatívája.

• Tematikus aloldalak kialakítása a Facebookon. Sajátos ötlet. Ezután már csak az következhet, hogy az online lapok telepedjenek át telejsen a Facebookra.
  

• A Facebook keresés API használatával megvalósított interaktív grafikák. Megvallom, ez nekem magas, a megadott példa (NYTimes.com) viszont meggyőző. Annyit azért érzékelek, hogy egy ilyen megoldás nem annyi munkával jár, mint a "Tetszik" gomb beszúrása.

3. Meg kell érteni a közönség "működését"

Érdemes tanulmányozni a Facebook Insights adatait. (Aki a Google Analyticsszal kel és az Analytisszal fekszik, annak kissé szegényes lesz az Insights kínálata, de annak kell örülni, ami van.)

Számomra Osofsky írásának az a legfontosabb tanulsága, hogy nincsenek igazán nagy meglepetések. Aki használja a Facebookot, figyeli az eredményeket és ennek megfelelően korrigálja a megoldásokat az nyerhet vele, aki csak úgy tesz, mintha csinálna valamit, hiába várja a csodát.

A Facebooknak persze van egy általános, szélesebb kört érintő hatása is: a közösségi hálózat, illetve annak alapító-vezetője, a még mindig csak 26 éves Mark Zuckerberg állandó témát biztosít a média számára.

Figyelem, ahogy egyre több cég, szervezet jelenik meg a közösségi médiában. Leginkább úgy, ahogy valaki felnőtt fejjel, életében először merészkedik a jégpályára. (Igen, síkos, csúszik, még szerencsésnek mondhatja magát aki csak seggre, nem pedig pofára esik.)

A motivációk nagyon eltérőek:

• "Próbáljuk ki, abból baj nem lehet."
• "Nem maradhatunk le, mert már A és B (a legnagyobb versenytársak is ott vannak)."
• "Nincssok értelme, de most ez a cool".
• "A közösségi média lesz az igazi kitörés a cég számára."

Teljesen érthető, hogy csak nagyon kevés olyan cég akad, ahol a közösségi média szervesen beépül a szervezeti (nem feltétlenül csak a marketing) stratégiába és ennek megfelelően tudatosan, tervezetten jelennek meg, majd építkeznek a különböző platformokon. (A bizonytalankodók, bénázók, értetlenek kitűnő ügyfélkört biztosítanak a magukat közösségimédia-szakértőnek, vagy egyenesen közösségimédia-gurunak kikiáltó kalandorok számára.)

A közösségi médiával kapcsolatos bizonytalanságból adódik, hogy sok helyen központosítani, és/vagy egy többszintű, bürokratikus rendszerrel ellenőrizni  próbálják a közösségi kommunikációt. A Twitteren azonban a 30 napos válaszadási határidő nem működik.

A Vodafone nagy visszhangot kiváltott twitteres kudarca világosan megmutatta, hogy a "józan ész" sokféle módon értelmezhető, kritikus helyzetben az ilyen "szabályozás" nem alkalmas fontos döntések azonnali meghozatalára.

A közösségi médián való megjelenés fontos feltétele a világos, egyértelmű belső szabályzat, a "social media policy" létrehozása és elfogadtatása. A baj csak az, hogy egy ilyen, valóban működőképes, követhető szabályzatot is csak olyan valaki tud megírni, aki jól ismeri a vállalatot és otthonosan mozog a közösségi médiába is. Van, ahol akadnak ilyen emberek, de mi legyen a kezdőkkel?

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után Chris Boudreaux kitűnő Social Media Governance webhelyére szeretném felhívni a figyelmet. Itt rengeteg működő "policy" linkje nellett mások hasznos anyagok mellett egy több mint  100 szabályzat elemzése alapján készült kitűnő  tanulmány is elérhető.

Tessék, itt vannak a minták, lehet dolgozni!

 Nemrég egy szakmai konferencián 6 Crucial Social Media Tips for Traditional Media címmel tartott előadást Erica Swallow, a Mashable munkatársa. Dicséretes módon a Mashable nemcsak az előadás diáit adta közre, hanem a hozzájuk tartozó magyarázatokat is. Fontos bejegyzés, sok idehaza is használható gondolatot tartalmaz. Az alábbiakban a már bevált módon összefoglalom és kommentálom a Mashable bejegyzését.

1. Oszd meg az anyagaidat

A közösségi média hatékony használatának legelső lépése a tartalom megosztása. Ehhez először fel kell mérned, milyen tartalmak is állnak a rendelkezésedre, utána pedig számba kell venni a lehetséges csatornákat, végül eldönteni, melyik tartalomtípusnak melyik csatorna a legmegfelelőbb.

Szerintem is fontos dolog a közösségi médiában való jelenlét, viszont csínján kell bánni az újrahasznosított tartalommal. Az automatikusan publikált anyagok mellett fontos, hogy a hagyományos média önálló, kifejezetten erre a célra készített/átszerkesztett tartalmakkal is megjelenjen. Fontos az is, hogy a kiadvány "hivatalos" csatornája mellett az egyes szerzők is jelen legyenek a közösségi médiában.

2. Válj hírközponttá

Ne elégedj meg azzal, hogy különböző csatornákon reklámozod friss anyagaidat. Tedd saját oldalaidon elérhetővé a legfontosabb tartalomszolgáltatók anyagait. Jó példa erre a New York Times Twitter oldala, bayg a Mashable Twitter List Directotry oldala.

Nincs mit hozzáfűznöm, csak hevesen bólogatok.

3. Tedd elkötelezetté közönségedet

A hagyományos média csak állítani, kijelenteni (rosszabb esetben kinyilatkoztatni) szeret. A közösségi média lehetővé teszi, hogy kérdéseket tegyünk fel a közönségnek, amire ők válaszolni fognak. Mindez egy teljesen új kapcsolatot eredményezhet.

A hazai fórum- és hozzászóláskultúrát ismerve óvatosságra intenék mindenkit. Még a legsemlegesebb témák és a legóvatosabb kérdések sem jelentenek garanciát egy valóban kulturált beszélgetés kialakulására. Türelem, türelem + moderáció...

4. Reklámozd a közösségi média jelenléted

A "megcsinálom, kiteszem, azután majd dől a nép" módszer a közösségi médiában sem működik. Tudatnod kell az emberekkel, hogy ott vagy. (A prezentáció erre jó példákat mutat.)

5. Tedd egyénivé a jelenléted

Valamennyi közösségi oldal lehetővé teszi, hogy valamilyen módon saját magad ízlése szerint rendezd be azt. Válassz magadnak avatart (tudod, az a kis profilkép, ami a bejegyzéseid mellett jelenik meg), egyéni hátteret stb. A megjelenés átalakítása után adj oldaladhoz olyan elemeket, amik egyénivé teszik a felhasználói élményt. (pl. saját "fülek"a Facebook oldaladon)

6. Figyeld az eredményeket

A közösségi oldalakon publikált anyagaid követése, a forgalom elemzése nélkül vakrepülés az egész közösségi média kaland. A legtöbb közösségi média oldal eleve tartalmaz valamilyen mérésre/követésre alkalmas eszközöket. A haladóknak/profiknak ott a Radian6, a Postling, a Vitrue vagy a SocialTALK. (Aki olyan profi, hogy azon töri a fejét, hogy a meglévő forgalomelemző eszközeibe integrálja a közösségi média mérését, annak nyilván nem kell tanácsot adnom, merre keresgéljen.)

Úgy látom, idehaza sok kiadvány még csak ott tart, hogy kirakja oldalaira a közösségi megosztáshoz szükséges gombokat, aztután várja a csodát. Érdemes tehát alaposabban is tanulmányozni a Mashable tippjeit.

Nagyjából egy hónapja jelentek meg az ez első, részletesebb információk az Origo készülő  Postr (mikro)blog szolgáltatásól. Azóta elég nagy a csend, ami részben az Origo erőtlen marketing tevékenységével, részben pedig az emberek (potenciális felhasználók) érdektelenségével magyarázható. A téma a napokban is csak azért merült fel, mert Barczi Imre (Blumi, Sztahanov), a Blog.hu "apukája" átigazol az Origo/Postr csapatába.

A hírrel kapcsolatban Konrad megismétli azt a kérdést, ami bennem már Vaszily Miklós pozícióváltásakor is felmerült: Miért nem köt olyan szerződéseket az Index, amivel kivédhetné, hogy meghatározó emberei egyik napról a másikra átüljenek a konkurenciához?(A legvalószínűbb válasz nagyon prózai: Egy ilyen szerződés túl nagy anyagi terhet ró a munkáltatóra. Az utóbbi időben egyre több multi hagy fel  ezzel a korábban elterjedt gyakorlattal.)

Konrad másik (szerintem költői) kérdése: "vajon erősebb-e egy brand, mit az azt kitaláló-létrehozó ember?". Nem akarom kisebbíteni Blumi érdemeit, nem is tudom pontosan, mit csinált az elmúlt években az Indexnél, de nem hinném, hogy a blog.hu márka úgy hozzá lenne nőve, mint Steve Jobshoz az Apple. Blumi megy, a blog.hu (bloggereivel, tartalmaival és olvasóival és márkájával) marad.

Lehet vitatkozni rajta, melyik blogmotor a legjobb, melyik a legszebb, de akkor is tény marad, hogy ma Magyarországon a blog.hu a meghatározó blogszolgáltató. Ha másképp alakulnak a dolgok és az induló Blogtert integrálja, a Freeblogot veszi meg az Index, most azok lennének ebben a helyzetben. A lényeg nem az alkalmazott technológia, a szépség, vagy az okosság, hanem a blogok integrálása a hagyományos hírszolgáltatásba. (Olcsó, változatos tartalom az Indexnek, egyébként elképzelhetetlen figyelem/forgalom a bloggernek.) Ez az, amit korábban senki sem tudott/mert nálunk meglépni. A korábban a piacon versenytárs nélkül lézengő Freeblog, vagy a trónkövetelő Blogter csak a civil média és a bloggerközösség felhajtó erejében hittek. Az Index-címlap felhajtó ereje ennél ezerszer erősebbnek bizonyult. A Freeblog, a Blogter, Goldenblog kellő hátszelet biztosított, de az Index címlapja volt csak képes beindítani azt a növekedést, amit az elmúlt években láthattunk, tapasztalhattunk. (Gyorsan hozzáteszem: Jórészt a  blog.hu-ból nyert tartalomnak és saját szerzői "blogosításának" köszönheti az Index. hogy az elmúlt évek reklámnyomorúsága ellenére is jól áll.)

Ahogy Doransky írja, indulásakor a blog.hu egy nagy rést talált meg. Vagy inkább egy szakadékot. Azt, ami a profi és az amatőr tartalomkészítés között tátongott. Mára ezt olyan jól sikerült kitöltenie, hogy más hozzá sem fér. Nem véletlen, hogy a készülő Postr inkább más pályán (a már létező információk feldolgozása, újraelosztása) kíván indulni. Van rá igény?  Kell egy újabb közösségi csatorna az embereknek? Sikerül-e ezzel feléleszteni a kissé bágyadt iWiWet is? Meg tudja-e pörgetni a Postr az Origo címlapját? És végül, de nem utolsósorban: Lehet-e mindezzel bevételt termelni? Feltételezem, hogy az Origo tulajdonosai is ezekre a kérdésekre várják a választ.

Nagyjából két hónapja szivárog (szivárogtatják), hogy megújul, korszerűsödik a Digg.com. Néhányan nyilván felfigyeltek a hírre, de messze nem okozott akkora felhajtást, mint a Facebook llegapróbb módosítása.

A Digg.com a közösségi média előző hullámának, a Twitter előtti időknek volt az egyik sztárja, mára alaposan eljárt felette az idő.



Kár, mert az alapötlet jó. Bárki bedobhat egy hírt (linket), a felhasználók pedig szavazhatnak annak értékéről. Tiszta demokrácia. Nem a szerkesztő, hanem a  "tömegek bölcsessége" dönti el, mi a fontos és mi nem.

Az elmélet mutatós, a gyakorlat azonban lényegesen bonyolultabb. A Digg.com kezdeti sztárolása (hájpolása) után - ez 2007. körül tetőzött - egyre többen kezdtek arról beszélni, hogy a Digg-modell csak látszólagos demokrácia, valóban a "diggerek" egy szűk köre határozza meg, kik kerülnek a címlapra (vagyis kiknek szállít a Digg.com rengeteg látogatót). Az is kiderült, hogy a Digg.com nagyon sérülékeny, különböző érdekek szerint könnyen manipulálható.

A Digg.com ( és a többi közösségi hírajánló / linkajánló) jellegzetessége, hogy egy szűkebb, aktív körön kívül sok passzív felhasználóval rendelkeznek. Ha ezek az emberek rendszeresen olyan híreket találnak a kiemelt anyagok között, amik csalódást okoznak nekik, elfordulnak a szolgáltatástól. (Véleményem szerint leginkább itt nyilvánul meg a "tömegek bölcsessége".)

Több, egymástól független kutatás is kimutatta, hogy az emberek jobban bíznak az ismerősök ajánlotta hírekben, mint a az újságok (ide értve az online híroldalakat is) címlapjaiban, szerkesztői kiemeléseiben. (Természetesen ez nem csak a hírekre, de hanem a mosóportól a szállodáig szinte mindenre érvényes.) Ma éppen ezért a Facebook és a Twitter legsikeresebb "médiafelület". A Facebook egyik legügyesebb húzása, a "lájkolás" (a Tetszik/Like gomb kiterjesztése) kiterjesztése az egész webre ráadásul kihúzta a maradék talajt is a Digg.com és számos klónja alól. A Digg.com-nak egyetlen lehetséges lépése maradt, amit most láthatólag meg is tesznek: a fészbukosodás. (Na jó, kicsit twitteresedés is.)

Az új Digg.com egyelőre még csak alfa állapotban működik, de a szerencsések - köztük természetesen a Mashable szemlézői - már kipróbálhatták. Az újdonságok közé tartozik, hogy lehet embereket, vagy intézményeket (kiadványokat) követni, a központi (a szavazati rangsort megjelentető) oldal mellett van saját oldalad, ahol ismerőseid ajánlásait láthatod, egyszerűbb linkek feltöltése (lényegében ugyanolyan, mint a Facebookon), egyébként pedig minden jobb, egyszerűbb, gyorsabb, átláthatóbb stb., mint korábban.

Érdekes. Ahogy érdekes az is, hogy az egyre több helyről megerősített pletykák szerint készül a Google saját fészbukja, a Google Me is. Az internet legnagyobb játékosai osztozkodni akarnak a piacon. Ez így természetes. Csakhogy ezt a piacot mi, felhasználók alkotjuk. Mi lesz velünk?

Tegnap egy ismerősöm egy (számomra) teljesen újszerű vállalkozási formáról mesélt. Izgalmas, de kissé bonyolult téma, nem állítom, hogy minden részletét azonnal felfogtam. Egy olyan modellről van szó, ahol a résztvevők valamennyien tulajdonosok is a cégben. Tulajdoni részüket a befektetett pénz, a bevitt szellemi tőke, illetve a cég számára végzett munka határozza meg. (Eddig persze semmi újdonság.) Az érdekesebb dolgok ott kezdődnek, hogy a munka (az egyes feladatok), illetve a szellemi apport értékét a tagok közösen, szavazással határozzák meg.

A modellben rejlő lehetőségeken tűnődve természetesen pillanatokon belül eljutottam a szerkesztőségekhez. Ezekben a legtöbb helyen még ma is a 100 éves rendszer működik:
A szerkesztőségi értekezleten a rovatvezetők bedobják az aktuális (részben a saját embereiktől begyűjtött) témákat. Ehhez hozzácsapják a főszerkesztő javaslatait, illetve az esetlegesen "felülről sugallt" témákat, kicsit vitatkoznak, rangsorolnak, majd megszületik a lapterv. (Természetesen erre  az alapformulára az idők folyamán számos variáns alakult ki.)

Évek óta léteznek próbálkozások valamilyen alternatív modell megteremtésére. A leggyakoribb a "bárki írhat bármit" forma (közösségi újságírásként is emlegetik), ahol a webre válogatás nélkül kikerülő cikkek közül az olvasók szavazással dönthetik el, melyikek a jók, fontosak.. Bár mindez elméletben jól hangzik, a gyakorlatban nem igazán működik. (Vannak tippjeim, hogy miért nem, de erre most nem térnék ki.)


Egy másik próbálkozás a szabadúszó újságírók piaca. Ilyen több is működik a világon, egyik jobban - másik rosszabbul, de egyik sem átütő eredménnyel. A modell lényege, hogy a szabadúszók nem házalnak témáikkal, kész anyagaikkal, hanem egy online felületen ajánlják fel "termékeiket" eladásra. Az ötlet jó, logikus, csak sajnos a "komoly" kiadványok szerkesztői leginkább korábban ismertetett, ősi modell szerint dolgoznak, vagyis eszükbe sem jut, hogy ezeken a piactereken bóklásszanak.

A bejegyzés elején említett nyílt vállalat modelljét (vagy legalább annak egy részét) a következőképpen lehetne alkalmazni a szerkesztőségekre:

1. A felmerülő témákat mindenki egy közös, a szerkesztőségen belül nyilvános témapiacra rakná ki. (Ez egy ma elképzelhetetlen átláthatóságot eredményezne.)
2. A témákat (azok fontosságát és a kidolgozás munkaigényét) a munkatársak - a gyakornoktól a főszerkesztőig - közösen szavaznák meg. (A szavazatok súlyozási rendszerétől most megkímélném az olvasókat.)
3. Az újságírók önként jelentkezhetnek az elfogadott, beárazott témákra.
4. A kész cikkek elfogadása is közösen történik. (Ezzel kizárható a főnöki rosszindulat, a pillanatnyi rosszkedv és a szándékos rosszindulatúság.)
4. Egy átmeneti időszakban továbbra is mindenki kapna fizetést, de a prémiumot az elvégzett és elfogadott munkák mennyisége szabná meg. Egy idő után át lehetne térni a tisztán teljesítmény alapú bérezésre.
5. Ha elkészítésre elfogadott, beárazott anyag elkészítésére egyetlen belső ember sem vállalkozik, azt ki lehet vinni a "külső piacra", a szabadúszók közé. (A megbízott szabadúszók kiválasztása természetesen nem a legtöbb helyen megszokott mutyizással történne.

Na, itt csörgött az óra és felébredtem.

Egyre több online lapnál érzékelik a közösségi média - leginkább a Facebook és a Twitter - népszerűségének növekedését. (Nehéz lenne nem észrevenni.) Az olyan triviális megoldások, mint a friss hírek automatikus publikálása a közösségi hálózatokba már senkit sem hoznak izgalomba. A felhasználók felhatalmazása (biztatása) a tartalmak megosztására szinte kötelező elem. A villámgyors karriert befutott "lájkolás" (Like/Tetszik gomb) nem annyira a kiadók, mint inkább a Facebook érdekeit képviseli. Ennél többet kell tennie annak, aki nem csak alibimegoldásokra vágyik.

A közösségi média megszelidítésének (meghódításának, bekebelezésének) újabb kísérlete a Fox News Insider.

A Fox News (a Murdoch birodalom egyik büszkesége) számomra érthetetlen okból önálló, a meglevő szolgáltatásba történő integrálás helyett külön webhelyre (ez a Fox News Insider) szervezte ki saját anyagainak egy részét, illetve ide próbálja koncentrálni közösségi média erőfeszítéseit.


A Live Updates nem más, mint a Fox News egyes anyagainak újrahasznosítási kísérlete. Rendben, lehet hozzászólást írni, megosztani, de ettől miért kellene elájulnunk?

A Live Wall közönséges üzenőfal. Forradalminak nem mondható szolgáltatás, ráadásul a Twitter elszívó ereje miatt az utóbbi időben egyre kevésbé vonzó megoldás. Tovább ront a helyzeten, hogy az ide küldött szövegek csak 15 perces késleltetéssel jelennek meg. Így beszélgetés helyett valóban csak üzengetni lehet. (Szimpatikus viszont, hogy Facebook, Twitter, AOL, Yahoo stb. jelszóval is be lehet lépni. Persze ez sem újdonság.)

A Fox News Tweets alatt elvileg a Fox News munkatársainak és vendégeinek a tweetjei jelennének meg, de a szolgáltatás napok óta nem működik. (Elég lehangoló ez egy ekkora cégtől.)

A Vote oldalon különféle szavazásokat találunk. Ez sem egy friss találmány.

A Foxnews.com  népszerűségéhez képest meglepő (vagyis a nyújtott szolgáltatásokat látva egyáltalán nem meglepő), hogy a Fox News Insider elég halottnak tűnik.

A Fox News egyszerre szeretné meghódítani és "igazi" oldalaitól távol tartani a közösségi médiát. Külső vállalkozóval készíttetett egy olyan önálló "közösségi" webhelyet, ahol az innováció csírája sem lelhető fel. A feladatot kipipálhatják, a lehetőséget elbukták.

Valamikor a '90-es évek végén olvastam egy nagyon alapos angol tanulmányt arról, mennyi időt vesztegetnek el az emberek az emailek ellenőrzésére. (Nem a felesleges emailek olvasására és írására, csak arra hogy megnézze "jött-e valami fontos".) Az elvesztegetett időt azután átváltották pénzre és ez egy nagyon ijesztő számot eredményezett.

Ma visszasírjuk ezeket a régi, szép, nyugodt időket. Továbbra is figyelned kell az emailt (akár több címet is). Naponta néhányszor rákukkantasz a Facebookra. Erős jellem vagy, nem böngészel mások holmijai között, csak átfutod üzenőfalad aktuális állapotát és reagálsz arra, amire azonnal reagálnod kell.  (Ha vannak saját oldalaid, csoportjaid, néha azokkal is foglalkoznod kell, de tegyük fel, hogy ezt inkább meghagyod az esti órákra.)

Google Reader. A friss információk átnézése természetesen nem az idő folyatásához, hanem a munkához sorolandó. Valamivel bonyolultabb a GR-en belül és kívül (pl TurulMeme) való megosztás besorolása.

A legveszélyesebb a Twitter. Ha nem csak szűk baráti köröd követésére, vagy célirányos keresésre használod (arra ott a Facebook), akkor nagy a veszélye annak, hogy rengeteg idődet elrabolja. A jel/zaj arány rossz (rengeted hülyeségen kell keresztülrágnod magad, amíg találsz valami használhatót), a folyamatos információáramlás miatt állandóan jelen kellene lenned, ami viszont minden normális ember számára képtelenség. Marad a gyakori mintavétel és a frusztráció.

Linkedin: Nyugodtabb terep lenne, de újabban ez is "fészbukosodik", várja hogy állandóan mondj valamit és mások is mondanak ezt-azt. Ezt esetleg még kihagyhatod, viszont egyre csak hívogatnak beszélgetni azok a szakmai csoportok, ahova a kezdeti lelkesedés időszakában beléptél. A csoportosulást, vagy a frusztrációt választod?

Közben persze mindenki csevegni szeretne. Mindenhol. A Google-ben, a Skype-on, a Facebookon... És ott van még a hálózatok, szolgáltatások szinte végtelen, naponta bővülő kínálata.

Nemrégiben a kezembe került Timothy Ferriss 4 órás munkahét című (elég ellenszenves és idegesítő) könyve, amiben azt írja, hogy a rabláncoktól való megszabadulás egyik legfontosabb lépése az emailek nézegetésének heti 2, majd 1 alkalomra való korlátozása. Szép paradoxon: létrehozunk valamit, hogy segítse a hatékonyabb kommunikációt, majd radikálisan korlátozzuk, hogy hatékonyabbak lehessünk. Ha Ferriss receptjét nem is fogadom el, egyre inkább úgy gondolom, hogy vége a játszadozás korának, meg kell tanulni valóban hatékonyan használni új eszközeinket.

Kétségkívül haladunk előre. 10 éve még arról folytak a viták, vajon online újságírónak tekinthető-e valaki attól, hogy e-mailben küldi el cikkeit a szerkesztőségbe. Nem hinném, hogy ma akadna olyan  újságíró, akinek a munkájára ne lenne hatással az internet. (Még a digitális analfabéták is érintettek, hiszen ma már a fontos információk jelentős része nem érhető el offline.) Az internet hatása tehát vitathatatlan, de annak mértékéről csak nagyon keveset tudunk. Mindenképpen érdemes nézegetni a témával kapcsolatos tanulmányokat még akkor is, ha azok nem a hazai viszonyokat térképezik fel.

A Middleberg Communications és a  Society for New Communications Research új tanulmánya nem tartalmaz meghökkentő adatokat, inkább alátámasztja azt, amit napról napra tapasztalunk.

Néhány adat a tanulmányból:

• Az újságírók közel 70% - a használ valamilyen közösségi hálózatot, ami 28%-os növekedés az előző évhez képest,
  
• 48% használja a  Twittert, vagy  más mikroblog eszközt -  25%-os növekedés,
  
• 66% olvas blogokat,
  
• 48% néz online videókat,
  
• 25% hallgat podcastokat,
  
• A megkérdezett újságírók köze 80%-a hisz abban, hogy a bloggerek fontos véleményformálók,
  
• A megkérdezett újságírók 91%-a egyetért azzal hogy az új média - és kommunikációs eszközök és technológiák érzékelhető módon gazdagítják az újságírást.

(Szerinted itthon milyenek ezek az arányok?)

Hasonló hazai felmérést nem ismerek, de a közösségi hálózatok használatát 40-50%-ra, a Twitter + Tumblr használatot 25%-ra tippelem. Manapság már a blogolvasó újságírók sem számítanak kuriózumnak (40%), videókat mindenki néz, podcastokat (szövegeset) viszont legfeljebb 3 százalék hallgat - leginkább azért, mert kevés a magyar nyelvű podcast.

A hazai online újságokat és a közösségi médiát figyelve úgy érzem, hogy a passzív online médiahasználattal nem is állunk rosszul. Ezek (a hozzászólás lehetősége, megosztás, "lájkolás", szavazás stb.) szépen beépülnek az online médiába. Sokkal rosszabb viszont a helyzet az aktív használattal:

• a hozzászólás szekció a legtöbb helyen csak "dühöngőként" működik - nincsenek jelen az újságírók, nincsen moderálás,
• a szerkesztett tartalomba illeszkedő "belső" blog (amit fizetett újságírók írnak) nálunk ritka, mint a fehér holló,
• kevés a szöveges tartalomba beépülő, annak újabb dimenziót kölcsönző videó,
• a legtöbb kiadvány nem használja ki a közösségi média lehetőségeit, csak automatikus publikálással (Facebook, Twitter) növeli a hálózati zajt.

Gyorsan hozzáteszem: Tisztában vagyok vele, hogy a csökevényes működés főképp anyagi okokra vezethető vissza. Ugyanakkor azt gondolom, hogy most már errefelé kellene növekedni.

Social Plugins. Itt a Facebook új arzenálja, amivel még a korábbinál is mélyebben benyomul az online hírszolgáltatásba. Az új, bármilyen weboldalba egyszerűen beépíthető kiegészítők (pluginek) segítségével regisztráció nélkül szavazhatunk ("lájkolhatunk") az egyes oldalakra, cikkekre, azonnal láthatjuk kik szeretik ismerőseink közül az adott cikket, ajánlásokat, hozzászólásokat kaphatunk - tulajdonképpen a Facebook legfontosabb elemei folyamatosan az orrunk előtt vannak akkor is, amikor másfelé járunk.  

Az elmúlt években az online újságok egyik nagy kérdése az "építsünk saját közösségi hálózatot, vagy sem" volt. Az éberebbek érzékelték a közösségi hálózatok - különösebben a Facebook - növekvő vonzerejét. Logikusnak tűnt, hogy az online kiadványok köré is olyan közösséget szervezzenek, ahol a közös érdeklődés, vagy - helyi lapok esetében - a közös lakhely az összetartó erő. De vajon elég közösségformáló erő-e önmagában az, hogy valakikkel ugyanazt a híroldalt látogatjuk?

Logikusabbnak tűnik, hogy kapcsoljuk inkább össze a meglevő online közösségeket a híroldalakkal. Nagyjából ez volt a Facebook Connect, ami egyszerűen kiadta a Facebookon regisztrált  és az adott kiadványt olvasó ismerőseid halmazainak közös metszetét. (Mellesleg ez a megoldás arra is alkalmas, hogy az egyéb macerától megkímélve, a facebookos regisztrációval azonosítsd látogatóidat - ezt a módszert alkalmazta za utóbbi időben a hvg.hu is.)

A Facebook Connectet ugyan elfogadta és alkalmazta néhány vezető hírszolgáltató is, mégsem terjedt el szélesebb körben. Ennek egyik oka vélhetősen az volt, hogy használata külön regisztrációt igényelt. A Facebook Connectet most leváltó Social Plugins sokkal tovább megy. Ha egy weboldal integrálja ezeket az elemeket, akkor - amennyiben be vagy lépve a Facebookba - az ismerőseidtől származó információk automatikusan megjelennek. A dolog természetesen visszafelé is működik: Nem csak te látod, hogy az ismerőseid mit olvasnak, néznek, ajánlanak és kommentelnek, hanem ők is pontosan látják, te mit csinálsz.

Sőt, a Facebook bejelentése szerint ezeket az adatokat hozzáférhetővé teszik "harmadik fél" számára is. Így elképzelhető, hogy egy eddig soha nem látott weboldalra látogatva már "ismerősként" fogadnak és azonnal preferenciáidnak,  az érdeklődési körödnek megfelelő tartalommal kínálnak meg.

Az online médiacégek mindettől most nyilván izgalomba jönnek, hiszen minimális befektetéssel új lehetőségekhez jutnak. (Mellesleg tökéletesen kiszolgáltatják magukat a Facebooknak, amiből még nyilván lesz sírás-rívás.)

Nyilván a felhasználóknak is lesz egy szűk köre, amelyik okosan, ügyesen él a különböző weboldalakon megjelenő Social Plugins-lehetőségekkel. Zűrös helyzetbe kerülnek viszont azok - ide tartozik a többség - akik eddig sem voltak tisztában a közösségi hálózatok veszélyeivel, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy minden óvintézkedés nélkül teszik közszemlére magánügyeiket. (A wikiHow oldalán olvashatsz arról, hogy védekezhetsz a Social Plugins-szel szemben)

Most, néhány nappal a Social Plugins bejelentése után még nem lehet tudni, mit lépnek erre a versenytársak. Annyi biztos, hogy a Facebook legújabb húzása komolyan veszélyezteti a Google érdekeit. A Google a weboldalak közti linkekre alapozva építette fel birodalmát. A Facebook közösségi linkekre épülő rendszere alapjaiban rendítheti meg ezt a világot.

Adalékok:

Az Editors Weblog elemzése
A Read Write Web elemzése
A Betatales áttekintése
Mashable cikk

Évek óta követhetjük, ahogy az internet hatására egyes konferenciákon átalakul az előadók és a közönség viszonya.

A hagyományos felállás szerint a színpadon az előadó, vagy a kerekasztal résztvevői osztják az észt, a nézőtéren ülő passzív közönség pedig tátott szájjal issza szavaikat (+ csodálja a Power Point vetítéseket). Természetesen a legtöbb előadás, vagy kerekasztal végén marad pár perc hozzászólásra, de az ilyenkor megszólalók többnyire exhibicionisták, okostojások, önreklámozók. Értékelhető párbeszéd ilyenkor ritkán alakul ki. (Olyan ez, mint az újságokban az olvasói levelek. Normális ember nem irkál ilyesmit.)

Komoly áttörés volt, amikor egyes konferenciákon megjelent az SMS-fal. Több olyan konferencián is jártam, ahol a színpadon ülők nem látták a nézőtérről fellőtt, az észosztók mondanivalóját ellenpontozó üzeneteket, amik igen vicces helyzeteket teremtettek. (Sajnos egyes konferenciaszervezők néhány komoly sértődés után bevezették az SMS-fal cenzúrázását, vagy egyszerűen meg is szüntették a szolgáltatást.)

Az igazán radikális változás azonban a hordozható számítógépek és a  WiFi (majd a mobil internet) elterjedéséhez köthető. Míg azonban az IRC-vel, vagy az élő blogolással csak szűkebb kört értek el, a Twitter forradalmasította a konferenciázást. Egyre több az olyan rendezvény, ahol "a korábban közönségnek nevezett" emberek ölükben számítógépükkel / kezükben okostelefonjukkal a Twitterre írva és azt olvasva követik a színpadon történteket. A korábban néhény nagy cég, intézmény információin csüggő, atomizált közönség egymáshoz kapcsolódó (alkalmi) közösséggé alakult át.

Ismerős? Hát persze! A konferenciák világában ugyanaz a folyamat zajlik most le, mint amit néhány éve a médiában élhettünk át. Az "észosztó" modell folyamatosan a "beszélgetős" modellé alakul át. (Természetesen továbbra is szükség van vitaindítókra, illetve olyan moderátorokra, akik segítenek a megfelelő mederben tartani a beszélgetést.)

Az erős "ellenszólam", a "backchannel" teljesen új helyzetet teremt az előadók számára is. A hagyományos felállásban a színpadon levők nem sok visszajelzést kapnak teljesítményükről. A Twitter-csatorna viszont messze nem olyan elnéző, mint az előadások után udvariasan tapsoló közönség. A korábbinál sokkal jobban fel kell készülnie annak, aki el akarja kerülni az élő helyreigazításokat, beszólásokat. Célszerű már a felkészülés során felvenni a kapcsolatot (blog, Twitter, Facebook) a (potenciális) közönséggel.

Jay Rosen a témával (nálam sokkal alaposabban) foglalkozó gondolatait olvasva az jutott eszembe, hogy az országgyűlési képviselőket is meg kellene tanítani a Twitter használatára. Gépük már úgyis van, a hosszú plenáris és bizottsági ülések alatt idejük lenne bőven. Egy kis csiripeléssel nemcsak választóikat láthatnák el friss információkkal, de talán színvonalasabb munkára késztethetnék politikai ellenfeleiket (és párttársaikat) is.

Még nem késő, legyen a parlamenti twitterezés is kampánytéma!

Rengeteg dolgot tudunk az internetről. Talán túl sokat is, ezért nehezen áttekinthetők ezek az információk. A BBC most egy újabb, kitűnő adatmegjelenítő összeállítást készített, ami egyszerre érdekes, hasznos és szórakoztató.

Az első pillantásra egyszerű és áttekinthető interaktív fatérkép (treemap) megmutatja, hogy az egyes (webes) iparágakon belül kik a legnagyobb szereplők és mekkora a részesedésük. (A megjelenítés alapjául a Nielsen Top 100 látogatottsági adatai szolgálnak.


A fatérképet (illetve a fölé vitt egér alatt megjelenő adatokat) nézve láthatod, mennyire eltérőek az egyes iparágak. A kereső/portál üzletből mindössze öten fértek be a top 100-ba. (Itt messze a Google a legnagyobb.)  A médiacégek közül viszont másfél tucatnyian is felkerültek a listára. Itt jóval kiegyenlítettebbek az erőviszonyok. Nem úgy, mint a közösségi hálózatok között, ahol a Facebook mellett mindenki eltörpül. (A MySpace idén fel sem került a listára.)

Biztos sokan csemegéznek majd szívesen a webes gazdagok listáján is. Az élen természetesen Lary Page és Sergei Brin (a Google alapítói) állnak. Érdekes, hogy a 3. hely után (Jeff Bezos - Amazon) nagy lépcső következik, a negyedik helyen szereplő Eric Schmiodt csak fele akkora vagyonnal rendelkezik, mint Bezos. (Azért persze nem kell nagyon sajnálni.) A listán a legfiatalabb a még mindig csak 25 éves Mark Zuckerberg (a Facebook alapítója), őt mindössze egyetlen hellyel előzi meg a 72 éves Charles Schwab, az egyik legismertebb amerikai befektető. A listán csak egyetlen nő - Margaret Whitmn, az eBay korábbi vezetője -  szerepel.

Az összeállítás egyik leglátványosabb része az az interaktív térkép, ami megmutatja, hogyan terjedt el az internet a Földön az elmúlt 12 éveben. Egy csúszka segítségéve utazhatsz az időben, míg a kurzor alatt megjelennek az egyes országok adatai.

Nem a BBC érdeme (máshonnan kölcsönözte), de akkor is tetszik az internetet számokban bemutató összeállítás.

Ha a "Start" gombra kattintasz (nem itt, hanem a BBC oldalán), valós időben láthatód a világ internetfelhasználói, a ma elküldött emailek, stb.

Természetesen most is csak egy nagy sóhajtással tudom zárni a bejegyzést: Miért nem készülnek nálunk is ilyen értelmes, kifejező, jól használható infografikák? (Időnként a Népszabadság Online próbálkozik.) Meggyőződésem, hogy nem a kiinduló adatok hiányoznak,  nem is a programok, vagy a szaktudás. Talán még a pénz sem. Inkább a szerkesztői igény. Egyszerűbb. kevésbé macerás a jól bevált tartalmak gyártása. Biztonsági üzemmód.

Vannak, akik  úgy gondolják, hogy a helyfüggő szolgáltatások leginkább csak arra jók, hogy a betörők megtudják mikor nem vagyunk otthon. Közben fénysebességgel nő a Foursquare felhasználónak a száma.

A Foursquare eredetileg egy labdajáték neve. (A Wikipedia szerint a fejletlenebb társadalmakban ezt játsszák a tudatlan emberek, mivel nem ismerik a lábtengót.) Az idők változását azonban jól mutatja, hogy a Google-ban az "igazi" Foursuare már jó ideje (a wikipédiás szócikk ellenére) lenyomta a labdajátékot.

A Foursquare mobil közösségi őrület, ami egyesíti a GPS (helymeghatározás) és a közösségi média előnyeit...és hátrányait.

Képzeld el, hogy beülsz egy étterembe. A Foursquarre belépve azonnal láthatod a többi (foursquares) vendég véleményét, kritikáját a helyről, a felszolgált ételről-italról. (Korábban másodosztálytól lefelé az étlapba írtak üzeneteket a vendégek: "Resztelt májat ne egyél! A pacal viszont jó!")

Természetesen te magad is megoszthatod tapasztalataidat a jövőbeli vendégekkel. ezért valami bónusz pontokat is kapsz, majd kitűzőt, később meg "major" lehetsz, ami nyilván menő... (A részleteket elolvashatod a Foursrsquare megfelelő oldalán, vagy (magyarul) a varaljay.com-on.)

Egy pillanatnyi kétségem nincs afelől, hogy a ilyen mobilos-GPS-szes - szocmédiás cuccok nagy jövő előtt állnak. Ősi ösztön munkál bennünk. Évek óta sétálunk a kutyával, figyelem, ahogy helyhez kötött jeleket hagy és mások ilyen jelzéseit olvassa. GPS és okostelefon nélkül. Ugyanakkor elképedve figyelem, hogy egyesek önként, dalolva billentyűket nyomkodva adják fel magánszférájuk utolsó csücskét is. (Aki lúzer az iWiWen, lúzer lesz a négysarok.hu-n is. Lebukik mindenhol, ahol le lehet bukni...)

A Forsquare természetesen alkalmas arra is alkalmas, hogy kiderítse, melyik ismerőseid tartózkodnak a közelben. Persze ők is megtudják, hogy te ott vagy. Amíg egy jó bulihoz akarsz csatlakozni, addig rendben. Viszont a  valós és a virtuális tér keverésének  következménye, hogy kellemetlen ismerőseid nemcsak az iWiW / Facebook oldalaidat szállják meg, de bármelyik pillanatban a nyakadba zuhanhatnak.

Ez a blog (alapvetően) a médiáról szól, ezért megemlítem, hogy egyes online újságok, köztük a NYTimes.com máris rászabadult az új játékszerre. Sőt, a nemrég lezárult téli olimpia alatt keményen kavartak a vancouveri gasztronómia körül.

A Foursquare-őrület iPhone és Android telefonokkal indult, de már sok más (okos) készülékkel is űzhető. Én egyelőre maradok buta és láthatatlan.

Az idén is megjelent, de eddig csak mérsékelt visszhangot kapott a HubSpot The State of  the Twittersphere jelentése.

Az anyag a  HubSpot saját Twitter Grader eszközével, 5 millió twitterező és 6 millió twít vizsgálatával készült, vagyis az eredményeket nem kell szentírásnak venni, de feltétlenül érdemes tanulmányozni.


A legtöbben nyilván a felhasználók számának alakulásán rágódnak majd. Emlékszünk, 2008. utolsó hónapjában hirtelen felgyorsult a növekedés és egészen 2009. márciusáig úgy tűnt, hogy a twitterezők számának növekedése örökké tart. Aki kicsit is figyelt a szakértőkre tudta, hogy a hirtelen növekedést a celebek és a politikusok megjelenése, illetve követőik belépése okozta, de sokan inkább úgy interpretálták a dolgot, hogy itt az örök és megállíthatatlan növekedés. (Aki viszont átélte a '90-es évek végének dotcom-hisztériáját jól emlékszik a kollektív lufifújásra, aminek eredményeképpen néhányan sok pénzt kerestek, sokan pedig  rengeteget veszítettek.)

A csalóka ábrából úgy tűnhet, hogy 2009. márciusa után összeomlott a Twitter, pedig csak lelassult a növekedés.

A Twitterrel kapcsolatban (részben a média hatására) óriásiak a várakozások és gyakran hatalmasak a csalódások. A Twitter használata - 140 karakternyi szöveg begépelése - látszólag nagyon egyszerű. Értelmes, hasznos, hatékony felhasználása egyáltalán nem könnyű. Az új belépők magától a szolgáltatótól szintes semmi segítséget nem kapnak. Mindenkinek magának kell megküzdeni azért, hogy megtalálja a számára legjobban használható módszereket. Akinek nincs türelme ehhez, óhatatlanul lemorzsolódik. Aki marad, a korábbinál több embert követ, többen követik, gyakrabban csiripel. Erről szólnak, ezért fontosak a The State of  the Twittersphere 2010 ábrái.

Hazai mérési eredményeket, ábrákat nem találtam, de jól érzékelhető, hogy a Twitter komolyabb felfutása a  néhány hónapos késéssel, valamikor 2009. késő tavaszán kezdődött el. Ez talán nem volt annyira látványos, mint az amerikai "Twitter-robbanás", viszont hatása még mindig érezhető.

(Ha a jelentés alaposabb elemzésére vágysz, olvasd el Brian Solis írását.)

Most boldog vagy? Végre megjött a Buzz / Zümm. Játszhatsz vele, próbálgathatod.
(Persze csak akkor, ha használod a Gmail levelezőt.) Rendben, örülsz neki, de mi lesz holnap?

Facebook, Twitter, Tumblr, Posterous, Linkedin, (iWiW)...Buzz/Zümm. Melyiket is érdemes használni? Boldogabbak lettünk a választás szabadságától? Inkább frusztráltabbak.

Az újabb és újabb közösségi hálózatok, link/kép/videómegosztók célja persze nem az, hogy mi boldogabbak legyünk, hanem hogy újabb és újabb cégek  részesüljenek a "hype", a közösségi média körül kialakult pezsgés felhajtóerejéből, illetve megtartsák, megerősítsék az ott megszerzett pozíciójukat. Az okosak persze tudják, hogy egyszerű klónozással nem lehet komoly sikereket elérni. Nehéz elfogadtatni a forradalmian új megoldásokat is. (Ez a Google Wave-ből való gyors kiábrándulás egyik oka is.) Ezért a legtöbben a 60% bevált megoldás (másolás, lopás) + 40 % újdonság mixszel próbálkoznak. A nagy, ismert cégek esetében működik ez a recept. Ezért hasonlít egyre jobban egymáshoz a Facebook, a Twitter, a Linkedin...és most a Buzz / Zümm is.

Elvileg szabad a választás, eldöntheted, hol akarsz beszélgetni, barátkozni, képet/linket/videót megosztani. A baj csak az, hogy a barátaid, ismerőseid egy része mindig éppen valamelyik másik hálózatot használja. Léteznek persze áthidaló megoldások. Bekötheted csiripjeidet a Facebookra, a Linkedinre, vagy a Zümmre, publikálhatsz a Posterousról egyszerre fél tucat platformra, de természetesen egyik sem igazi "beszélgetés", ezek a megoldások csak a te üzeneteidet sokszorozzák. Hihetetlen sebességgel nő a sokszorosan publikált tartalom. Ez nem csak az internet jel/zaj viszonyát rontja, de a te életedet is nehezebbé teszi: Kerülgetheted B. korábban a Twitteren már olvasott (nem túl izgalmas) csiripjeit a Facebookon, a Linkedinen és a Buzzon is.

Te mennyi időt töltesz naponta a közösségi hálózatokban való guberálással? Én egyre többet. Közben úgy érzem, hogy egyre kevesebb idő jut fontos dolgokra. Ki kellene szállni? Nem lehet. "Lemarad, ha kimarad!" - jut eszembe egy évekkel ezelőtti reklám.

Mi, felhasználók tulajdonképpen inkább áldozatai, mint kedvezményezettei vagyunk a  közösségi hálózatok versenyfutásának. Kívülről nézve érdekes figyelni taktikázásukat, újabb és újabb húzásaikat (érdekes például, ahogy a versenyben lemaradni látszó Google a Gmailen keresztül 1 nap alatt lerohanta a piacot) - felhasználóként inkább idegesítő.

Egyesek váltig állítják, hogy a közösségi hálózatok piaca nem nulla összegű játszma, az új versenyzők nem (csak) egymás elől veszik el a közönséget. Meddig tarthat ez? Megint jön az "új gazdaság" (dotcom hype) örökös növekedésről szóló ígérete?

Engem egyszerre lelkesít és frusztrál a közösségi hálózatok burjánzása. Azt hiszem, itt az ideje egy privát közösségimédia-stratégia kialakításának.

Egyre több online híroldal teszi lehetővé, hogy az olvasók megosszák kedvenc híreiket ismerőseikkel. Szokás az is, hogy egy listában megjelennek a legtöbbek által megosztott linkek.
Mindennek a technikai megvalósítása viszonylag egyszerű. Kérdés viszont, hogy akarnak és tudnak-e mit kezdeni a szerkesztők az így szerzett információkkal? (Kellene, hiszen a látogatók között egyre nagyobb az ajánlások, megosztások nyomán érkező olvasók aránya.)

Az University of Pennsylvania kutatói  6 héten át figyelték és elemezték a NYTimes.com emailben legtöbbet ajánlott cikkeit. (Igen, a Facebook, Twitter és egyebek mellett továbbra is népszerű az emailben küldött linkajánlás. Talán idehaza sem kellene még leírni.)

A kutatók 15 percenként elemezték az ajánlott cikkeket, megvizsgálták az ok tartalmát, illetve a megjelenés helyét a nyomtatott lapban és a webhelyen.

Az eredmény meglepett. A vizsgálat eredménye szerint a Times olvasói a pozitív töltésű cikkeket osztják meg barátaikkal, ismerőseikkel, és a hosszabb, "szellemi kihívást" jelentő anyagokat részesítik előnyben. Különösen népszerűek az új tudományos eredményekkel foglalkozó cikkek.
Általában a NYTimes.com címlapján megjelenő cikkek 20 százaléka bekerül az ajánlott linkek közé. A tudományos cikkek esetében ez az arány 30 százalék.

Szerinted itthon mik a legnépszerűbb megosztások? (Tipp: tech, jópofaságok, celeb, politikai botrány, könnyen emészthető/rövid anyagok).

Minden művészet (dadaista jelmondat)
Mindenki költő (Edward Stachura író)
Mindenki marketinges (közkeletű vélekedés a 21. század elejéről)

A közösségi média terjed, mint az új típusú (disznó) influenza, ráadásul még oltás sincs ellene, kezdeni kell vele valamit. Az internetes trendekre érzékenyebb cégek, szervezetek nagyjából itt tartanak.

A leggyakrabban elhangzó tanács szerint ma egy korszerű vállalatnak / szervezetnek átláthatónak kell lennie és folyamatos párbeszédet kell folytatnia ügyfeleivel. Ehhez a legegyenesebb  legbiztosabb út a közösségi médián át vezet. Használd a Twittert, nyiss csoportot a Facebookon... És utána? Hol térül meg a közösségi médiába fektetett pénz? (ROI stb.) A legtöbb tanácsadó ilyenkor heves maszatolásba kezd: a közösségi média fektetett pénz / energia inkább hosszabb távon, közvetve érvényesül, bla, bla...

A közösségi média szakértői bíznak benne hasonló helyzetbe kerülnek, mint a klondike-i boltosok 1890-ben: Mindegy, hogy az aranyásók találnak- aranyrögöket, vagy nem, de farmernadrágot és ásót mindenképpen el lehet adni nekik. (Sajnos az SM-szakértők kínálata messze nem ilyen kézzelfogható.)

A BusinessWeektől távozó Steve Baker búcsúcikkében arról ír, hogy az Egyesült Államokban vészesen emelkedik az egy főre eső közösségi média szakértők száma. A "szakértelem" mértéke sokak számára a követők száma. Egy középkategóriás szakértő több tízezer követővel dicsekedhet, de a legnagyobbak már a százezres szám fölött járnak.

A valódi követők gyűjtése persze sok munkával, macerával jár, ráadásul nem megy máról holnapra. Lehet persze gyorsítani a dolgon. A Twitterfriends.org (leánykori nevén Fastfollowers.com) és a hasonló szolgáltatások révén látványosan szaporíthatod követőid számát. (Emlékszel, néhány éve a linkcserélő szolgáltatások voltak ilyen divatosak.) Valószínű, hogy "követőid" soha egyetlen üzenetedet nem olvassák el, nem küldik tovább (mint ahogy te is gyorsan átugrod az ő üzeneteiket), de a neved mellet ott lesz egy szép nagy szám.

A marketingguruk, az emelemesek, keress_internetezéssel_pénzt vállalkozók sokan vannak, piacuk egyre telítettebb. Most a közösségi média az ígéret (új) földje.
Nehéz helyzetben van az a vállalati döntéshozó, aki fél, hogy lemarad valamiről, de nem tudja, hogyan (kivel), merre is induljon el. A csalódások, kudarcok a közösségi média lehetőségeit és a valódi tanácsadók szakértelmét kérdőjelezik meg.

Követnek. Több, mint 900-an. Szép, nagy szám, de önmagában nehezen értelmezhető. Nem csak azért, mert a Twitteren soha nem tudhatod, hogy a követőnek feliratkozottak valóban olvassák-e csiripeléseidet, hanem azért is, mert elég sajátos módon tettem szert ennyi követőre.

Eredetileg azért iratkoztam fel (újra) a Twitterre, hogy néhány okos ember tvítjeit kövessem. Azután úgy gondoltam, ha már valamit érdekeset találok, akkior tovább is passzolom (vagyis retvítelem), hátha mást is érdekel. (Itt azonnal súlyos probléma merül fel: Ha követőim között vannak, akik szintén követik azt, akinek a csiripjét retvíteltem, akkor ők kétszer is megkapják azokat. Azonnal jelentősen romlik a jel/zaj viszony.)

Mivel a legtöbb ReTweet-ben (retvítben) a  továbbadott információ angol nyelvű volt, illetve a bennük szereplő linkek is angol nyelvű oldalakra mutattak, ezek bekerültek angol nyelven tvítelők kereséseikbe is. Néhányan érdekesnek találták egyik másik tvítemet, követni kezdtek. Idővel akkorára nőtt a követőim száma, hogy érdekessé váltam a "kapcsolatvadászok" számára is. (Ők csak azért követnek embereket, hogy azok "viszontkövessék" őket és ezzel is gyarapítsák követőik számát.) Végül felbukkantak olyan követők is, akik vélhetően kulcsszavak alapján, valamilyen programmal választják ki, kiket követnek. Vannak "ismert nevek" is követőim között. Ha kizárólag saját gondolataimat, információimat osztanám meg a Twitteren, nagyon büszke lennék rá, hogy J D Lascica, vagy Jason Calacanis is  követ. Így csak hümmögök.

A Twitter rettentően pazarló. A keresési lehetőségek ellenére jelenidejű. Ami lefut a képernyőről, szinte nem is létezik. Ha nem lógsz folyamatosan a Twitteren, nem érzed a tvítek áramlását, nem érted mi történik. Mivel a fél világ akkor tvítel, amikor te alszol, mindig azt érzed, hogy az igazán fontos tvítekről lemaradsz. A Twitter a jelentéktelen történések, a lapos gondolatok, a "breaking news" és a "kötelező olvasmány" linkek zagyvaléka. Kíváncsi vagyok, merre fejlődik tovább.

Miért nem épít a Google közösségi hálózatot? Vagy miért nem vett?  Először elaludt? (MySpace) Azután kivárt? (Facbook) Persze, ott a Braziliában és Indiában népszerű Orkut, de ez a Google számára mégis inkább helyi játék. (Vicces, hogy miközben a 4 milliós (?) iWiW-től el vagyunk ájulva, a 30 millió tagot számláló Orkutra csak legyintünk.) Amikor felbukkant a FriendConnect sokan azt hittük, hogy megkezdődött a hadművelet, hamarosan megindul a roham. Tévedtünk.

Charlene Li és Jeremiah Owyang egész máshogy gondolják. (Ha nem ismerős a nevük, érdemes tudni róluk, hogy korábban mindketten a Forrester Research közösségi médiával foglalkozó vezető elemzői voltak, egy ideje pedig Altimeter Group néven közös céget visznek.)

A két szakember szerint a Googe lopakodó stratégiát folytat. Nem fejlesztenek tovább valami meglévőt, nem építenek valami teljesen újat, hanem saját birodalmukon belül itt is - ott is kis lépéseket tesznek.

Ahhoz hogy közelebbről megnézzük, hogyan is lopakodik a Google, érdemes először tisztázni, mi is az a  közösségi hálózat. Li és Owyang szerint a közösségi hálózat 3 összetevőből áll:

1. Profil, ami a személyes információkat tartalmazza.
2. Lehetőség, hogy az emberek összekapcsolják egymással a profiljukat ("social graph")
3. Lehetőség, hogy a hálózaton belül valami olyat csináljanak, amit nem tehetnének meg egyébként.

Ha elfogadjuk ezt a definíciót és alaposabban megnézzük, mit csinál a Google, nem nehéz észrevenni, hogy mindezt különösebb felhajtás nélkül a Google is megcsinálta.

1. Profiloldalak. Egy ideje már léteznek a Google profiles oldalak, ahova fényképek és alapvető személyes információk, linkek tölthetők fel. Ez a profil természetesen kapcsolódik a Google legtöbb szolgáltatásához (Gmail, Google Reader stb.)

2. Kapcsolódás másokkal. A Google itt számos lehetőséget kínál. A Gmal, vagy a Google Talk nem csak kapcsolatot létesít, de számon tartja, kihez kapcsolódunk a leggyakrabban. A Google nem kérdezi "ki a barátod", csak figyel (és mindent megjegyez). A kapcsolatteremtés egy új módja a Google Sidewiki, aminek segítségével bárkinek bármilyen weboldalához megjegyzést fűzhetsz. (Néhány héttel ezelőtti indulásakor a szakértők erősen fanyalogtak, de ettől még sikeres lehet.)

3. Az információk használható formában történő központosítása. A profilépítés és a kapcsolatteremtés önmagában még nem elég. Valami olyan, hasznos dolognak kell történnie a hálózaton, amire korábban még nem volt lehetőség. A Google esetében leginkább a Google Wave lehet egyszer majd ilyen.

Ha a Google közösségi hálózatát keresed, nincs egy olyan cím (URL), ahol beléphetsz oda. Ebből következik, hogy nincs egy olyan közösségi platformja ahol közvetlenül konfrontálódna a többi nagy játékossal, amit közvetlenül  veszélyeztetne a Facebook, vagy a Twitter terjeszkedése. (Az elmúlt években jól láthattuk, milyen hirtelen lett a Facebook veszélyes ellenfele a semmiből jött Twitter és milyen gyors változásokra kényszerítette az új helyzet a régebbi szereplőt.) Elemeiben viszont a Google ott van mindenütt. A Gmail-ben, a Google Reader egyre kifinomultabb megosztásaiban, a GTalkban... Kiiratkozhatsz a Facebookból (nem is olyan könnyű), törölheted a Twitter-profilodat, de  a Google mindent átszövő közösségi hálózatától nem olyan egyszerű kilépni.

A Google-t már sokan, sokféleképpen próbálták skatulyába zárni. A Microsoft (és mások) felől nézve informatikai cég. A tartalmat optimalizáló és a Google News kegyeit kereső lapkiadaók szerint médiacég.  Li és Owyang véleménye szerint a Google alapvetően közösségi média vállalkozás, ami minden üzleti tevékenységét ezen a hálózaton keresztül bonyolítja le.

Nagyon nehéz felvenni a versenyt a Google-lal. Mire sikerülne fogást találni egyik részén, növeszt egy új nyúlványt. A bejegyzésemet "ihlető" írás (Revealing Google’s Stealth Social Network Play) október elején jelent meg. Tegnapi hír hogy a Google felélesztette és újabb funkciókkal látta el az egy éve indított, eddig kifürkészhetetlen célú FriendConnect hálózatot. Ez sem "igazi" közösségi hálózat, viszont alkalmas arra, hogy hálózatba szervezze a különböző "baráti" blogokat és weboldalakat. Egy év alatt 9 millióan csatlakoztak a "szimpátiaszavazáson" túl semmire sem jó FriendConnecthez. Most rakétaszerű növekedésre számítok. Kapaszkodj, Facebook Connect!

Gyanús a nagy csend. Amilyen nagy volt várakozás, olyan keserű most a csalódás. Legalább is azok számára, akik azt hitték, hogy a Google Wave egy csapásra megváltoztatja az online kommunikációt. Lehet, hogy megváltoztatja, csak majd valamikor később. Egyelőre olyan, mint az elemes tűzoltóautó a karácsonyfa alatt: fantasztikusan néz ki, elvileg rengeteg mindent tud, de hamar kiderül, hogy a régi favonattal sokkal jobban lehet játszani.

A Google Wave valóban nincs még kész (a béta felirat nem csak divatból van kinn), egyébként is csak akkor lesz igazán érdekes, ha majd rengetegen használják. Lehet azonban más akadály is. A Wave-et okos emberek előre megfontolt szándékkal hozták létre. Fantasztikus, okos, nagyszerű - de lehet, hogy éppen ez a baja. Nem biztos ugyanis, hogy ez embereknek egy ilyen intelligens dologra van szükségük.

Nézzük a másik végletet: a Twittert. Idióta ötlet - írd meg 140 karakterben, hogy mit csinálsz éppen. Primitív felület, gyenge háttér (kezdetben többet volt halott, mint élő). Rengeteg ember pedig hirtelen felfedezte, mennyi mindenre alkalmas. A Twittert valójában nem Jack Dorsey, Biz Stone, Evan Williams, hanem a felhasználók találták ki.

A legutóbbi hetek twitteres fejleménye a listák felbukkanása. Ha az ember csak néhány ismerőse csiripelését figyeli, nincs semmi gond. De aki már néhány tucat tweetet követ, ráadásul több témában, eddig nem volt könnyű helyzetben. A helyzet nagyon hasonló, mint az RSS-értesítők esetében: az átláthatóság kulcsa a jó kategorizálás. A Twitternek mostanra sikerült  kifejleszteni a listázás lehetőségét. Nem értek hozzá, de úgy tűnik, hogy a listázási eszköz hozzáadása a profiloldalakhoz valamilyen kézi buherálással történik, ezért a listaépítésre jogosultak köre napról napra bővül. (Nem kell meghívó után kuncsorogni, az új eszköz egyszer csak felbukkan a profiloldalon.)

Ha bekerülsz a szerencsések közé, szabadon listázhatod a követetteket. (Akárhány listát készíthetsz és ugyanazt több listára is felveheted.) A listák valójában nem is listák, hanem dinamikus szűrők, vagyis az adott listára kattintva az abban szereplők friss tweetjeit láthatod.

Minden listáról eldöntheted, hogy azokat mások lássák-e. (Ha tehát az "érdekesek" listát nem teszed nyilvánossá, ismerőseid nem sértődnek meg, amiért nem kerültek bele.) A nyilvános listák révén külön tudod választani magán- és szakmai életedet, hobbidat. Nyilvános listáidat követni is lehet, vagyis egy jó listával megkönnyíted, hogy a hasonló érdeklődésű twitterezők követhessenek. (Kicist bonyolultan hangzik, de végtelenül egyszerű.)

Én eddig 3 listát állítottam össze. Egy az újságírókat(külföldieket), a másik a közösségi médiával foglalkozókat, a harmadik a hazai twitterezőket (természetesen nem mindet) követi. Szerintem mindegyik jó kiindulópont lehet számodra, ha most veted bele magad a twitterezésbe.

Adalék:

Érdemes elolvasni zerking alapos,  illusztrált írását is a Twitter listáiról.

Eleinte egyáltalán nem értettem a Twittert. Mi érdekes van abban, ha napjában többször leírom, hogy éppen mit csinálok? Miért korlátozzam mesterségesen 140 karakterre a mondanivalómat, amikor akár a teljes webet is teleírhatom?

Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, miről is van szó. Ezt 80 nap a Twitteren címmel rögvest meg is írtam. Amit akkor leírtam, most is érvényes. (A salátabár-metafora tetszik - tényleg én írtam?) Újabb néhány hónap csiripelési tapasztalat után néhány aprósággal egészíteném csak ki a bejegyzést.

Idővel el kell döntened, kinek is akarsz írni. Az első próbálkozások idején éppen az rettentett vissza, hogy úgy láttam: a Twitteren keresztül elérhető közönség éppen azokból az emberekből áll, akiket az eddig használt csatornákon (Facebook, Google Reader megosztás, TurulMeme stb.) keresztül már úgyis elérek. Miért is dolgozzak egy redundáns csatorna kiépítésén?

Azóta sokat változott a helyzet, idehaza már nem csak a blogoszférából megismert néhány tucat ismerősöm használja a Twittert. (Én is követek olyanokat és engem is követnek olyanok, akikről korábban nem is hallottam.)

Ahogy már írtam, a Twitteren keresztül főleg szakmai linkeket osztok meg. Ehhez 3 módszert használok:

• A Twitteren talált hasznos, érdekes linkeket egyszerűen továbbpasszolom
  
  
• A Google Readerbe landoló RSS értesítők - jó sok van - közül a legérdekesebbeket a "Send to" funkció segítségével elküldöm a Twitterre. Ezt ugyan ott is meg kell erősíteni egy újabb kattintással, de még így is sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint a cím és a link másolgatása. (A Twitterre természetesen nem az RSS, hanem az eredeti cikk/bejegyzés rövidített URL-e kerül.
  
  
• A weben itt-ott talált olvasnivalókat a HootSuite segítségével osztom meg a Twitteren. Ha regisztrálod magad a HootSuite-en nincs más dolgod, mint egy kis ikont ráhúzni a könyvjelző-eszköztáradra. (bookmark toolbar, ha így jobban érted). Innentől csak erre az ikonra kell kattintanod, ha megosztandó oldalt találsz. (+ még egy kattintás az elküldéshez.)

Régóta túrom az internetet hasznos információk után, ezeknek egy töredékét feldolgozom, elraktározom, illetve megosztom. Ezeknek az információknak a 99 százaléka angol nyelvű. Blogoláskor lehetőleg még a címeket is lefordítom, a Twitteren viszont ez értelmetlen lenne. (Miért fordítanám a linkeket, ha a hivatkozott cikkek úgyis angolul íródtak?) Az angol csiripelés idővel külföldi követőket is hozott. Egyre többet. Nem számoltam meg őket, de úgy tippelem, hogy jelenlegi 700+ követőm 70 - 80 százaléka külföldi. Mit kezdjek velük?

Érdemes tudatosítani, hogy nem feltétlenül követi az üzeneteidet minden követő. Valószínűbb, hogy nem követi. Az a fajta csiripelés, amit én művelek eléggé hasonlatos a palackpostához. Írom, bedobom, írom, bedobom... Vajon mennyire szennyezik a környezetet ezek az üzenetek?

Ahogy már írtam, a twitterezés súlyosan addiktív. (Vagy csak beépül az ember életébe?) A 140 karakteres korlát előnye, hogy percek alatt rengeteg üzenetet tudsz átnézni. Nincs mellébeszélés (vagyis van, de azt gyorsan átugrod). A rendszeresen hadoválókat leveheted a követettek listájáról, felvehetsz helyette másokat. A válszaték állandóan alakul. A Twitter a jegyzetfüzeted. A napi 20-30 fontos linket tulajdonképpen magadnak jegyzed fel. Ha még profitál belőle 10 - 100 - 500 ember, megint visszaadtál valamit abból, amit az elmúlt években kivettél az internetes "ajándékgazdaságból."

Kié a fórumon megjelenő hozzászólás? Van -e joga bárkinek egy fórumból kiragadni és máshol közölni? (Erre kivételesen hazai példa is akad: A 168 Óra évek óta közöl heti válogatást a 168ora.hu fórumából. Egyes fórumozók örülnek a lehetőségnek, mások háborognak.)

Kié az ingyenes blogszolgáltatónál megjelenő blog tartalma? A választ nem tudom, de amikor E-média blogomról a Médiablogra váltottam úgy éreztem, hogy nem lenne etikus áthoznom a Freeblogon megjelent szövegeimet. (Döntésemet többen is vitatták. )

A világ azóta persze már előbbre máshol tart. Az emberek mindenféle eszközökkel importálják, exportálják, tükrözik és integrálják a webes tartalmakat. (Más kérdés, hogy aki kulcsot - API - ad a bejárathoz, az ne csodálkozzon, ha valaki használja is azt.)

Kicsit más a helyzet Seth Godin nemrég indult  Brands in Public szolgáltatásával.
A kiindulóhelyzet az, hogy a legnagyobb cégekről rengetegen, számtalan helyen beszélnek, locsognak, fecsegnek, amiből esetenként komoly kommunikációs viharok is keletkeznek. Néhány nagy cégnek van embere, aki követi ezeket a beszélgetéseket, esetleg részt is vesz bennük, mások erre szakosodott ügynökséget bíznak meg a monitorozással, megint mások magasról...szóval becsukják a szemüket, fülüket, úgy tesznek, mintha nem történne semmi. (Fontos az is , hogy különbséget kell tenni a figyelés és a beavatkozás lehetősége között.)

Godin valami mást ígér: A cégeddel foglalkozó, a weben szétszórtan fellelhető beszélgetések összegyűjtését és rendszerezését.

"Te magad nem tudod ellenőrizni, mit mondanak rólad az emberek. Amit megtehetsz, az az, hogy rendszerezed a beszélgetéseket. Kiemelheted a jó dolgokat és ésszerűen megválaszolhatod a nem annyira jókat. Szervezheted úgy is a dolgokat, hogy kiválasztod azokat az embereket, akik imádják a márkádat és támogatod őket, hogy osszák meg véleményüket másokkal is. Végül lehetőség van arra is hogy te magad válaszolj, olyan nyomot hagyj, ami az idők folyamán fennmarad." -írja Godin a szolbáltatást bemutató bejegyzésében.

A Brands In Public első pillantásra nem csinál mást, csak a néhány, bárki számára elérhető eszköz - Google Blogsearch, Google News, Yahoo! News, Twitter, BackType, Google Search Trends, Quantcast segítségével egyetlen felületre hozza össze a kiválasztott cégről folyó beszélgetéseket.

A nagy trükk ezután következik. A cégeknek havi 400 dolcsit kell fizetniük azért, hogy kiemelésekkel, csoportosításokkal és hozzászólásokkal részt vegyenek a cégükkel foglalkozó oldal alakításában. (Ha nem fizetsz, ott virít a sok összegyűjtött ocsmányság a szégyenfalon.)

A szolgáltatással foglalkozó cikkeket, blogbejegyzéseket olvasva jól látszik, hogy a szakma nem lelkesedik Seth Godin legújabb ötletéért. A szolgáltatás monitorozásra nem elég erős, a 400 dollárért kapott "hatalom" értéke kétséges...

Érdekes, hogy azt senki sem említi, hogy mások véleményének az "eltérítése", üzleti célra való felhasználása sem egészen tiszta és rendezett eljárás. Vagy én vagyok megint túl finnyás?

A közösségi média nem egyszerűen csak egy eszköz, amit az újságírónak használnia kell munkája során. Ma már egyre inkább az a kérdés, hogyan vihetők be az újságírói értékek abba a közegbe, ami ma milliók képzeletét képes megmozgatni.

A kérdést Geneva Overholser fogalmazta meg a Nieman Reports  Let's Talk: Journalism and the Social Media (Beszéljük meg: Az újságírás és a közösségi média) címmel megjelent őszi kiadványában.

Jó kis olvasmány, de ne várj valami olyan egységesen szerkesztett, átfogó anyagot, mint az éves The State of the news media jelentés. A Nieman Reports anyaga valóban beszélgetés, vagy inkább a téma több oldalról való megközelítése.

Mi itthon még nagyon az első fázisban tartunk. Nézegetjük az új eszközöket, próbálunk rájönni, hogyan lehet őket használni, mit lehet velük csinálni. Nem hiszem, hogy a közösségi médiát eszköz szinten viszonylag jól ismerő újságírók száma idehaza magasabb lenne néhány százaléknál. Ez persze meghatározza a következő fázisba való átlépés lehetőségeit is. Érthető tehát, hogy a hazai hivatalos média próbálkozása a közösségi médiával leginkább néhány lelkes újságíró partizánakcióira korlátozódik. Közösségi média stratégia? A befektetett munka megtérülése? Esetleg valamilyen haszon? Ilyesmiről egyelőre szó sem lehet.

A Nieman Reports írásait olvasva jól látszik, hogy kész megoldások, biztos receptek máshol sincsenek. Érdemes olvasgatni ezeket a nagyon eltérő műfajú, fajsúlyú cikkeket, hogy tudjunk legalább értelmesen kérdezni

Jeff Jarvis beteg. Augusztus 10-én blogjában, a BuzzMachine-ban jelentette be, hogy prosztatarákja van.  Az elvégzett vizsgálatok szerint nem nagyon súlyos, de az is éppen elég. . Jarvis az első ijedtség, majd a lehetőségek mérlegelése után a robotműtét mellett döntött, amit azóta már sikeresen el is végeztek. Jarvis természetesen a kórházból is folyamatosan tweetelt - például sajnálkozott, hogy iPhone-ját a műtőbe nem vihette be...

Szélsőséges exhibicionizmus? Jarvis valóban sztárblogger, imád szerepelni, ráadásul az utóbbi évben minden lehetőséget megragad, hogy könyvét (WWGD) népszerűsítse. Mégsem, erről van szó. Boldogan lemondott volna erről a sajátos szerepési lehetőségről.

Jarvis - sok más népszerű bloggerhez hasonlóan - a nyilvánosság előtt él. Tudjuk, éppen hol van, mit csinál, miről mit gondol. Visszagondolva azonban az elmúlt években olvasott bejegyzéseire meg kell állapítanom, hogy a nyilvánosság eddig csak szakmai tevékenységére vonatkozott, soha nem traktált bennünket személyes dolgaival.

A súlyos betegségek nyilvánosságra hozatala az Egyesült Államokban nem újdonság. Leginkább a politilkusoknál elvárás, hogy idejében jelentsék be, ha valami veszélyezteti munkájukat, hiszen ezt megbízóiknak, a választóknak tudniuk kell. (Kicsit más a helyzet az üzleti életben. Steve Jobs májrákját sokáig titkolták, mivel féltek, hogy az nagyon megviseli az Apple részvényeit. A félig-meddig eltitkolt betegség is megviselte.)

Jarvis betegsége nem csak ijesztő (mint minden rákos megbetegedés), hanem -  a prosztata megbetegedéséről lévén szó -  "kínos" is. A nyilvánosság azzal jár, hogy olyasmiről kell beszélni, ami "nem nyilvános beszédtéma": vizelettartás, impotencia...  Jarvis, aki természeténél fogva szemérmes ember, ezen is túlteszi magát. Sőt, megpróbál betegsége révén másoknak segíteni. A rá irányuló figyelmet, a nagy nyilvánosságot arra használja fel, hogy férfitársait a prosztatarák-szűrésen való részvételre biztassa.

Jarvis először ugyanúgy megijedt, mint minden normális ember. Utána  kihasználva a weben való jártasságát nagyon alapos kutatómunkát végzett. Természetesen - miközben izgatta a műtét során használt robotok működése -  továbbra is félt a beavatkozástól, ugyanakkor jó adag iróniával kezelte saját helyzetét, félelmeit. Ez láthatóan használt. A legnagyobb segítséget mégis az online közösségtől kapta. A biztató hozzászólások, tweetek, emailek százai mellett sokan megosztották vele saját tapasztalataikat, rengeteg jó ötletet kapott.

Nem állítom, hogy ezentúl minden betegséget a webre kell vinni, viszont egyértelmű, hogy amit Jarvis tett nem volt öncélú.

"A közösségi média olyan, mint a tiniszex.
Mindenki csinálni akarja, de senki sem tudja hogyan kell.
Ha mégis összejön a dolog, kiderülhet, hogy nem is olyan jó."

Avinash Kaushik

Találtam egy nagyon jó diasort a közösségi médiáról. Magam sem tudom, hányadik nekifutás ez. (Sokadik, de nyilván lesz még több is.) Találkoztam már minimalistával, nagyon tudományossal, viccessel, provokatívval. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik nagyon jó.

Tudom, rosszindulatú dög vagyok, de szeretem nézni az újságírók kínlódását, ahogy próbálják megértetni a T. Olvasókkal, miért is jó a Twitter és miért is más az, mint a Facebook stb. (Kajánkodhatok, hiszen  korában én is elkövettem számos ilyen "felvilágosító" cikket.) Lehet, hogy kár is erőlködinük?  Egy ügyes diasort könnyebb megérteni, mint egy 3000 karakternyi magyarázkodást?

Új kedvencem, a What the F**K is Social Media azoknak a cégvezetőknek üzen, akik még  mindig szájtátva figyelik az eseményeket, de nem hajlandók megérteni, hogy ez az egész felfordulás őket is érinti. (A kissé provokatív címet is tőlük vettem át.)

A diasor első fele jól ismert tényeket, számokat tartalmaz. (Innen lophatsz a saját prezentációdhoz/cikkedhez is - az adatok frissek.) Ha az első képek után legyintesz, hogy te ezeket a tényeket már jól ismered, ugorj a 42. diára. Innen jönnek az üzleti alkalmazást érintő tanácsok. Finom.

Bocs, de a 84 dia valamennyi szövegét nincs időm lefordítani. Ennyit akkor is kiszótárazhatsz, ha egyáltalán nem tudsz angolul. Ha nagyon lusta vagy, gyönyörködj csak a képekben. Nagyon jól összeszedett, összerakott anyag, akkor is tanulságos, ha egyáltalán nem érdekel a közösségi média.

A Marta Kagan dolgait pedig ezentúl figyelni fogom

(A bejegyzés címében, amit az eredeti cím ihletett eredetileg 2 csillag (**) szerepelt. HH bejegyzése hatására tűnt csak fel. Nem pazarom a csillagokat, az egyiket leszedtem.)

Fantasztikus dolog, hogy (szinte) minden mindennel összekapcsolható, de nem tudom, mindez hova vezet.

• Cikked, /blogbejegyzésed RSS-ét átalakíthatod Twitter-csiripelésé (ha feliratkozol, megjelenik a Turulcsiripen is)
• Ha behúzod az írásod a Google Readerre
• megoszthatod azt ismerőseiddel
• kikerül a TurulMemere
• A Google Reader "Send to" funkciója révén a bejegyzés egyetlen gombnyomással kikerülhet a Delicious, Digg, Facebook, FriendFied, Tumblr stb. oldalakra
• Egyszerűen, Gmailből közvetlenül lehet publikálni a Posterousra és a Twitterre
• A Posterous "Autopost" funkciójával egyetlen kattintással rakhatsz ki anyagokat a Facebookra, a Flickerre, a Blogger és Wordpress blogokba és még ki tudja hová.

Rendben, értem, de mi következik ebből? Mindenek előtt az, hogy megsokszorozódik minden információ. Nem úgy, mint korábban. Nem azzal, hogy mások megosztják, tovább küldik a fontos linkeket, hanem úgy, hogy egyesek (az ügyesebbek, tapasztaltabbak, tájékozottabbak) eleve megpróbálnak a lehető legtöbb platformon publikálni.

Egy darabig működik a dolog, hamar elérkezik azonban az az idő, amikor valamennyi platformon nagyjából ugyanazok az információk lesznek elérhetők. (Persze csak részben, mert mindenhol maradnak olyan "hűségesek" is, akik csak az adott platformon jelennek meg, nem klónozzák mondanivalójukat.)

A párhuzamos publikálás ugyan többé-kevésbé automatikus, annak menedzselése egyre több munkával jár. Ez addig megéri, amíg a befektetett munkával arányosan növekszik a figyelem is. Hamar elkövetkezik azonban az idő, amikor viszonylag jelentős energiabefektetéssel már csak szemetet termelünk.

Mókusok vagyunk a mókuserékben, amit (egyébként jó szándékú) fejlesztők hajtanak?

 Charlene Li legújabb kutatásai szerit egyértelmű összefüggés állapítható meg egyes vezető cégeknek a közösség média iránt mutatott affinitása és gazdasági eredményei között.

A Forrester korábbi vezető elemzőjének új cége, az Altimeter Group a Wetpaint céggel szövetkezve a 2008 BusinessWeek/Interbrand Best Global Brands ranking 100 listavezetőjének működését vizsgálta 11 közösségi csatornában.

A részletes elemzés elvégzése után a következő sorrend alakult ki:

1. Starbucks (127)
2. Dell (123)
3. eBay (115)
4. Google (105)
5. Microsoft (103)
6. Thomson Reuters (101)
7. Nike (100)
8. Amazon (88)
9. SAP (86)
10. Tie - Yahoo!/Intel (85)

(A teljes jelentés az alkalmazott módszertan ismertetésével együtt ingyen letölthetó.)

Van egy újabb toplistánk. Na és?

A dolog onnan kezd érdekes lenni, hogy a kutatók összehasonlították a fenti listát a cégek/márkák pénzügyi teljesítményével. Ebből az derül ki hogy a közösségi média iránt elkötelezett cégek az elmúlt évben átlagosan 18 százalékkal növelték árbevételüket, miközben a "közömbösek" teljesítménye (átlagosan) 6 százalékot esett vissza.

Most persze törhetjük a fejünket, mit is jelent mindez? Új, eddig rejtett összefüggések kerültek a napvilágra, a közösségi média lehet a növekedés új motorja, vagy csak arról van szó, hogy a sikeres, nyereséges, gyorsan növekvő cégek megengedhetik maguknak még azt a luxust is, hogy a közösségi médiával játszadozzanak?

 Malcolm Coles igen szép összeállítást készített arról, hogyan használják a brit (online) lapok a Twittert.

Az első helyen (nem túl meglepő) a GuardianTech áll 831.935 követővel), a második helyen a GuardianNews (25.992 követő), majd némileg lemaradva a TimeFashion, a FinancialTimes, majd MediaGuardian következik. (Érdemes végigfutni Coles teljes táblázatán.)

A részletes elemzésből kiderül, hogy a táblázatban szereplő 131 lap közül igazából csak 24 csiripel. A többiek csak RSS-ből, automatikusan képzett "gépi csiripeléssel" növelik az egyébként is jelentős hálózati zajt. A Twitteren felbukkanó újságok többsége ugyanis csak nyomja saját, száraz híreit, de nem követ másokat, nem válaszol mások tweetjeire és nem adja tovább az érdekes információkat sem (vagyis nem retweetel).

És mi a helyzet itthon?

A nem hivatalos magyar Twitter-rangsor, a Twittertop első 50 helyezettje között nem szerepel egyetlen híroldal sem. (A 27. helyen viszont ott az Origo Filmklub, a 34. helyen pedig a Goldenblog áll) Ez önmagában persze nem jelent semmit, mivel a Twittertop csak az önként feliratkozottakat listázza.

A Népszabadság (a Twitteren:@nolhu eddig 68 követőt gyűjtött be, ők pedig mindössze 28 csiripelőt követnek. Nagyjából óránként nyomják a híreket, de senkivel sem "beszélgetnek" senkinek a tweetjeit nem továbbítják. Eddig 1802 alkalommal frissítettek(vagyis ennyiszer csiripeltek)

Hasonlóan fantáziátlan a Népszava (@nepszava) Twitter-csatornája is. 40 követő 2 követett, 218 frissítés

A hvg.hu (@hvg_hu) ) 275 követő, 205 követett 1796 frissítés) viszonylag jól áll a hazai mezőnyben, de még így is csak a középmezőnyben helyezkednek el.

A lista nem teljes, de fenti példákból is jól látszik, hogy a hazai "mainstream" média még csak kóstolgatja a Twittert (és az egész közösségi médiát). Ha még az internetet leginkább értő Index is csak automata csiripelést működtet, mit várhatunk a többiektől?

Tudom, a Twitter itthon még nem komoly tényező, legfeljebb néhány ezer ember használja. Éppen ez a "családias" jellege teszi alkalmassá a tanulásra, a kísérletezésre. Ettől fosztja meg magát az a hírszolgáltató, amelyik nem áldoz most energiát a 140 karakteres kommunikáció megértésére.

Januárban indítottam el a Bedrótozott médiamunkások hálózatát. Néhány személyes meghívás után a startot itt is bejelentettem.

Az első hetek eredményei láttán minden korábbi szkeptikusnak elállt a szava: Dőltek a jelentkezők, bő két hét alatt csaknem 200 tag jött össze. A belépők között egyaránt voltak lelkes pályakezdők, kételkedő, de az új dolgokra mégis nyitott profik és igazán Nagy Nevek is.

A következő hetekben beindulni látszottak a dolgok, de hamar kiderült, hogy olyan ez, mint a grill. A kezdeti, látványos lángokat a grillgyújtó okozza, a faszén legfeljebb csak füstölög. Néhány lelkes grafomán (ide sorolom magamat is) írásaitól nem indult be a közösségi élet. Közben  ugyan sokan bejelölték  ismerőseiket, csinosítgatták profiljukat, de más nem történt.

Tudom, a szkeptikusok most azt mondják, hogy csak az történt, aminek történnie kellett. A január első felében mért napi 100-150 látogatás február végére napi 20 alá esett és ott is maradt.Tulajdonképpen én sem csodálkozom, hiszen korábban ugyanígy halt el minden hasonló céllal létrehozott online szakmai fórum is. Ennek ellenére próbálok rájönni az okokra.

1. Érdektelenség - Nem hiszem. Nagyon rövid idő alatt sokan jelentkeztek. Ezek az emberek vártak valamit, de úgy tűnik, hogy nem kapták meg. (A regisztráció során megadott válaszokból az derült ki, hogy a legtöbben nem tudják pontosan, mit várnak a hálózattól.)

2. Nehézkesség - A Ning.com (erre épül a Bedrótozottak) sokat tud, de bizonyos dolgokban rugalmatlan, néha bosszantó dolgokat produkál. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ez vette volna el az emberek kedvét attól, hogy pezsgő klubéletet hozzanak létre.

3. Regisztráció - Szükséges rossz. A portás (én vagyok) mindenkit beenged, akinek bármilyen távoli köze is van az újságíráshoz.

4. Magunk között vagyunk?  - Egy három főnél többől álló klubban már mindig vannak, akik előtt nem szívesen beszélünk bizonyos dolgokról. 200 fő szűk körnek túl tág, nyilvánosságnak túl kicsi.

5. "Csak nézni akarjuk" - Sokan csak azért léptek be, mert látni akarták, mit csinálnak a többiek. (Az, hogy semmit sem csinálnak nem olyan érdekes, amiért érdemes lenne naponta visszajönni.)

6. Szakmai iWiW - Sokan jól elvannak azzal, hogy megkeresik, bejelölik ismerőseiket. Miért is kellene más dolgokat erőltetni.

7. "Sokan vagyunk, de nem elegen" - A példakép, a Wired journalists több ezer tagot gyűjtött össze. Lehet, hogy a 200 körüli létszám nem éri el a kritikus tömeget?

8. Nem vagyunk kibeszélős fajta - Mifelénk inkább a csendes morgás, a szűk körben való panaszkodás dívik. A nyilvános szakmai vitáknak nincs komoly hagyománya.

Be kell látnom, hogy a "Bedrótozott" jelnlegi formájában nem működik. Bezárhatnám - rossz érzés látnom ezt a pangást -, de ezzel semmi nem oldódna meg. Tudni szeretném, hogy mi igazából a gyors, látványos sorvadás oka. Te mit gondolsz?

Már jó ideje nézegettem. Próbálgattam. Ízlelgettem. Sokáig egyáltalán nem értettem, hogy lehet több millió ember beindulva egy ennyire értelmetlen, üres dologra. Később rájöttem, hogy van néhány (néhány tucat) ember, akiknek a csiripelését érdemes figyelni és vannak helyzetek, amikor érdemes halászni is a zavarosban. Előfordul, hogy fennakad ez-az.

Tavasszal a helyzet hónapról hónapra fokozódott, olyan újságírók és kommunikáció szakértők váltak a Twitter lelkes hívévé, akiknek a véleményére régóta odafigyelek.. Április közepén elérkezettnek láttam az időt, hogy magam is alámerüljek.

Követők és követettek. A Twitter olyan, mint egy salátabár. Önmagában egyik zöldség sem túl izgalmas, együtt, jól összeválogatva viszont új minőséget képeznek. (Az ilyen metaforákkal persze mindig baj van: A Twitter esetében mi az öntet?)
A Twitter lényege az az oldal, ahol megjelennek a téged érdeklő (követett) emberek csiripelései. Egyesek gondosan kiválogatják kiket követnek és azonnal kiselejtezik azt, akiben csalódnak (így használom a Twitter én is), mások mindenkit "visszakövetnek", aki követi őket, illetve akitől "viszontkövetést" remélhetnek.  (A két véglet között természetesen gazdag a skála.)

A követőkről keveset lehet tudni. Egy részüknek nyilvánvalóan fogalma sincs, ki vagy, egyeseket valamilyen program automatikusan regisztrált és azt sem lehet tudni. ki milyen gyakran olvassa csiripeléseidet. (Elég szegényes adat a Google Analytics által elkényeztetett agy számára.)

Ami az aktív csiripelést illeti, 3 út kínálkozik: 1) Önálló gondolatok (Ez az út számomra nehezen járható. Aki ismer tudja, hogy én nehezen tudom 140 karakterben kifejezni magam.) 2) Verbális lábtengó (szövegfoszlányok lökdösése (fél) ismerősök között) Magyarul: csetelés. Ez sem az én műfajom. Néha persze szólok ehhez-ahhoz és válaszolgatok is, nehogy teljesen antiszociálisnak tűnjek. 3) Linkek megosztása Oh, yeah, ezt szeretem (de lehet, hogy ezzel másoknak az idegeire megyek. 4) RT= retweet, vagyis mások csiripeléseinek a továbbpasszolása. Ennek azért van értelme, mert lehet, hogy az eredeti csiripelő követői és az én követőim teljesen külön halmazt képeznek. A baj csak az, hogy ha nem így van, akkor a két halmaz közös részének, vagyis közös követőinknek minden RT csak felesleges zaj, webszemét. Én lelkes újraelosztó vagyok és úgy gondolom, hogy akit ez nagyon zavar, legfeljebb leiratkozik követőim közül

Akkor mire is jó a Twitter? 1.) Gyors tájékozódásra. Pontosítok: Gyors és felületes tájékozódásra. Sok csirip (tweet) tartalmaz linket, de helytakarékosság miatt ezek rövidített linkek. Miközben a web (általában) a "beszélő" linkek felé halad, a Twitter linkjeiről csak a kattintás és a céloldal betöltődése után derül ki, mit is rejtenek. (Egyre gyakoribb, hogy csak egy köztes oldal, kicsit bővebb magyarázat után, újabb kattintás után juthatunk el a céloldalra.) Megfelelő rutinnal és ügyesen kiválasztott eszközökkel - rengeteg ingyenes Twitter-eszköz létezik- lehet persze érdekes, hasznos információkhoz jutni, ugyanakkor a Twitteres információgyűjtés nem veszélytelen. Miután a regisztráció nagyon egyszerű, sok mindenkiről nem lehet tudni, ki is pontosan. 2) Marketingre. 80 nap alatt 488 követőt szereztem. Pete Cashmore (Mashable) 900.000, Chris Brogan 500.000, Guy Kawasaki 150.000 követőnél tart. Ők persze 24/7 üzemben dolgozó csiripgyárat üzemeltetnek. A valóban személyesen csiripelő Jeff Jarvis, JAy Rosen, vagy John Battele (a Keress! könyv szerzője) 20.000 körül követővel rendelkeznek. A hazai bajnokok 1500-nél tartanak, a nemzetközi átlag 125 követő. Követőim listáját átfutva látszik, hogy legalább harmaduk - csak nyelvi okok miatt - soha nem lesz a Médiablog elkötelezett olvasója, másik harmada pedig régi ismerős és törzsolvasó. A tanulságot vonja le mindenki maga.

Twitter csaknem 1000 látogatót hozott a Médiablogra. Szép. Csakhogy ezeknek 77 százaléka azonnal le is pattant onnan. (Kevésbé szép.) Ahhoz, hogy ezt az 1000 látogatót megszerezzem nem volt elég a Twitterre kitenni a blogbejegyzések linkjét. 80 nap alatt legalább 100 órát töltöttem aktív csiripeléssel. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha szórólapokat osztogatok a Marx (Berlin/Nyugati)  téren?

Függőség. Komoly veszélynek tettem ki magam annak érdekében, hogy személyes élményeimet oszthassam meg a Médiablog olvasóival. Mire kiismeri magát az ember a Twitteren, könnyen azon veszi észre magát (vagy inkább nem vesz észre magát) hogy (újabb) függőség rabjává vált.  A bajokat tovább fokozza, hogy számtalan jobbnál jobb eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy a Twittert beépítsd a böngésződbe, a leveleződbe, a mobilodba...

A Twitter jelenidejű. A 10 percnél régebbi csiripelés legfeljebb a információ-guberálóknak érdekes. Ha benne akarsz lenni a csirip-áramban, érezni akarod a világ tweet-ütőerét, állandóan rá kell pillantanod az oldaladra, a csirip-eszközödre. Hamarabb  értesülsz fontos (és kevésbé fontos) dolgokról, mint az MTI, viszont hihetetlenül rossz hatékonyságúvá válik minden más munkád. Délutánra már úgy érzed, 3 kiló agyag van az agyad helyén, a frontot (meleget, hideget), az esőt (szelet, napot) okolod, de a lelked mélyén érzed hogy  a Twitter az oka. Leszívott energiád bekerült a világ információs körforgásába. Ettől működik az egész. Aki nem próbálta, soha nem fogja megérteni.

Június 25-én Steve Rubel, a blogkultúra egyik legismertebb alakja bejelentette, hogy befejezi blogja, a Micro Persuasion írását. Rubel szerencsére nem tűnik el az internetről, csak úgy látja, hogy a blogolás már nem a megfelelő forma gondolatai, információi megosztására és a szakmai párbeszédre. A "lassú és statikus" blogolás helyett az információk folyamatos áramoltatása mellett kötelezi el magát. Új otthona ezentúl a Posterous, az ott vezetett "lifestream", de természetesen továbbra is kitartóan tweetel, ott van Friendfeeden, a Facebookon és mindenütt másutt, ahol "kell". Azt hiszem, Rubel bejelentésével végleg lezárult a közösségi média egy fontos korszaka.

1. A hagyományos média bekebelezte a blogolást. A kezdeti görcsölés, értetlenkedés után ("Újságírók-e a bloggerek?", "Mi lesz a médiával a tények alapos ellenőrzése nélkül?"), minden jelentősebb online híroldal és minden magára valamit is adó vállalat blogokat indított. Egyesek sikeres "külső blogokat/bloggereket" integráltak, mások a korábban is náluk dolgozó újságírókat, marketingeseket "bloggeresítették" Születtek sikeres blogok és kerültek blog formátumba korábbi, unalmas rovatok, száraz marketingszövegek is. A blogok egy időre friss lendületet adtak sok kiadványnak, a blogok révén azok vonzóbbá váltak az olvasók számára is. Rosszabbul jártak viszont a "mezítlábas" bloggerek, akiknek az egyre több friss, feltörekvő blog mellett most már a "hivatásos" blogokkal is versenyezniük kell.
   
   
2. Idővel nagyon beindult a közösségi média. Leginkább a Facebook. Azok, akik nem akartak/tudtak hosszú szövegeket írni ,  csak beszélgetni, ezt-azt csereberélni, mindenfélére meghívni egymást,  mások dolgaihoz hozzászólni, barátkozni (és még sok minden mást), elkezdtek kevesebbet blogolni és többet "netvörkölni".
   
   
3. Kitört a mikroblogolás. A 140 karakterben korlátozott üzenetek, az ismerősök követése, a (majdnem) jelenidejű kommunikáció, a villámgyors keresés és a Twitterre épülő rengeteg alkalmazás sok olyan embert vonz, akiknek nincs kedve, ideje, energiája "igazi" blogot írni, akiket  a blogolásból korábban is inkább csak a hozzászólás érdekelt. (A számos egyéb mikroblog-formátum közül érdemes kiemelni a  hazai felhasználók között valamiért különösen népszerű Tumblr-t.)
   
   
4. Kezdetben a blogok egyik alapvető funkciója volt  a fontos linkek megosztása (linkblogok). Később jött delicious, azután egymás után bukkantak fel a különböző RSS olvasók/megosztók. A megosztott linkek rangsorolása, ajánlása, a megosztások kommentálása egyre jobban elmosták a határt a linkmegosztás és a beszélgetés között.
   

A közösségi webnek és az új szolgáltatásoknak köszönhetően folyamatosan költözik, vándorol minden, amit a weben csinálunk. Mivel a figyelem véges, ide-oda kapkodunk, de egyre kevésbé vagyunk képesek egy-egy területre koncentrálni. Mindez meghatározza, hogyan készítünk, osztunk meg és fogyasztunk webes tartalmakat. Nem tudunk megállapodni, állandóan keressük a jobb, átfogóbb, hatékonyabb megoldásokat, közben félünk, hogy lemaradunk a Következő Nagy Dologról.

A folyamatos népvándorlás közepette nem lehet többé univerzális TOP 100-as listákat gyártani. Követheted személyes weboldalad/blogod PageRank értékét, figyelheted, hányan követnek a Twitteren (hányan hivatkoznak rád, hányan küldik tovább ("retvítelik") tweetjeidet, számon tarthatod, hányszor került egyik, vagy másik írásod linkje az ajánlottak listájára valamelyik linkmegosztón, de akárhogy is számolsz, sehogy sem jön ki ebből egy olyan univerzális mérőszám, ami meghatározza, milyen fontos, befolyásos, vagy hiteles vagy a weben.


Évek óta arról beszélünk hogy a (hivatásos) média nem várhat többé úgy közönségére, mint a hálója közepén gubbasztó pók a legyekre. Oda kell menni, ahol ahol a potenciális közönség van. Az ambiciózus, rugalmasabb kiadványok tehát kapcsolatba kerültek a legaktívabb bloggerekkel, önálló oldalt nyitottak a Facebookon, ott vannak a Twitteren, videókat osztanak meg a YouTube-on.  Ha ügyesen csinálják, bővíthetik közönségüket,közben új dolgokat tudhatnak meg az online média működéséről.

Az újfajta közösségi média legismertebb véleményvezérei (Guy Kawasaki, Chris Brogan, Robert Scoble és a többiek) segítik a legnagyobb cégek online közösségi kommunikációját, tanácsokat adnak a médiacégeknek ott vannak minden fontos konferencián, közben pedig napi 24 órában, minden "fontos"platformon ontják a friss információkat, aktív részesei az online médiaszférában zajló beszélgetéseknek. Mivel nekik is csak 24 órából áll a napjuk,  csak úgy képesek tartani ezt a tempót, állni a versenyt a közösségi médiatérbe is egyre jobban benyomuló "hivatalos" médiával, hogy a háttérben komoly csapatot foglalkoztatnak. A "personal brand" és a mögötte működő biznisz egyre jobban hasonít a hagyományos kommunikációs- és médiavállalkozásokhoz. Miközben tehát a hagyományos média egyéni arccal, természetes személyként próbál megjelenni a közösségi médiában, annak szakértői, vezéregyéniségei szép lassan médiavállalkozássá válnak.  A köztük levő határ egyre inkább elmosódik. Nemsokára értelmetlen lesz közösségi médiáról beszélni, mert a mai értelemben vett média és  közösségi média szétválaszthatatlanul összeolvadnak. Az "olvasásra szoktatás, vagy a "fiatalok visszacsábítása a képernyő elé" kezdetű akcióprogramok szervezése helyett ennek az összeolvadásnak a  következményein kellene spekulálni.

Tegnap mutatta be az MTI új szolgáltatását, az Önkormányzati Sajtószolgálatot. (ÖS).

Évek óta olvashatjuk, hogy a jövő nem a nagy tömegeket egyszerre célzó országos kiadványoké, hanem a helyi médiáé. A helyi dolgokról nem a pesti szerkesztőségben ülő újságírók, a megyei tudósítók, hanem az ott élő emberek tudnak a legtöbbet. A háztömb (utcasarok) szintig lemenő média nálunk még nem működik, ráadásul idehaza még nagyon szűk az a réteg, amelyik indíttatást érez arra, hogy információit az interneten halaszthatatlanul megossza másokkal.

A helyi média elsősorban a helyi közönséget veszi célba, de léteznek olyan információk, amik érdekesek lehetnek a szélesebb közönség számára is. Szükség van tehát egy országos "faliújságra", ahová mindenki kitűzheti üzeneteit. (A "mindenki"-t jelen esetben az önkormányzati szintre korlátozták.)

A modell egyszerű: Az önkormányzatok beküldhetik híreiket az Önkormányzati Sajtószolgálatnak (arra még nem sikerült rájönnöm, ez hogyan történik), a közlemények pedig kikerülnek a webre. A nagyon kíváncsiak nézelődhetnek ezen a webhelyen -  rendezett felület, ésszerű kategorizálás, normális szűrés és keresés teszi könnyebbé a dolgukat. (Nincs viszont sajnos címkézés és RSS.)

Fontos, hogy az ÖS felületén megjelenő anyagokat bárki ingyen átveheti, a legfontosabb információkat pedig maga az MTI is berakja fizetős csomagjaiba. (A lusták, akik nem akarnak turkálni, fizessenek azért, hogy a hírügynökség munkatársai elvégzik számukra szűrést.)

Az ÖS éppen csak elindult, a kampánycsend miatt most nem is frissül. Az eddig felkerült anyagokat nézve úgy látom, máris akadnak önkormányzatok, ahol felismerték az új lehetőséget. Most a kampánycsend miatt nem frissülnek az anyagok, de nagyon kíváncsi vagyok mi lesz hétfőtől, amikor igazából élni kezd ez a webhely.

Az MTI neve általában nem a sikertörténetekkel kapcsolatban szokott felmerülni, de el kell ismernem, hogy ez az ÖS tetszik. Remélem, a most látható változat csak a fejlesztési fázis vége, a szolgáltatások kiegészítése, finomítása folytatódik.

A weben naponta bukkannak fel egyszerű, új eszközök. Nézegetjük, próbálgatjuk őket,  többségüket azután hamar elfelejtjük. Első pillantásra ilyen felejthetőnek tűnt az a felület is, ahol 140 karakterben írhatjuk le, mit is csinálunk éppen. Vagyis a Twitter.

A Twitter kissé bugyuta eszközből végül úgy vált  rendkívül izgalmas dologgá (eszközzé? felületté?), hogy az emberek eredeti rendeltetéstől függetlenül, egészen más célokra kezdték használni. Mára az a sajátos helyzet állt elő, hogy ugyanazon a pályán nagyon sok ember sokféle játékot játszik - ráadásul úgy, hogy közben nem zavarják egymást.

Ahogy már sokan, sok helyen leírták, a Twitterrel kapcsolatban is működik a szokásos túlértékelés (hype, hiszti). Legalább akkora veszélynek tartom azonban a alulértékelés, illetve tájékozatlanok "hülyeség az egész" minősítését is. Tudomásul kell venned, hogy a Twittert csak akkor akkor értheted meg, ha magad is nyakig  belemerülsz. (kockázatok, mellékhatások, stb..)


Brooke Gladstone , az On the Media vezető szerkesztője a Media Talk USA májusi adásában azt mondta, hogy a Craigslist (a világ legforgalmasabb hirdetési felülete) felett eljárt azt idő, ugyanez a feladat hatékonyabban oldható meg a Twitter segítségével. (Vagyis hirdess bárhol, bármit és az erre mutató linket tedd fel a Twitterre.) Ebben a megközelítésben a Twitter egy univerzális katalógus, ahova bárki bármi feltölthet. Csak a szűrés/keresés hatékonyságán múlik használhatósága. Engem eléggé meglepett ez a vélemény. Valóban a Twitter válik a web középpontjává? (Érdemes lesz visszatérni a témára néhány év múlva. Addigra természetes lesz, hogy így működik a világ, vagy megmosolyogjuk Gladstone naiv elképzelését?)


A közösségi hálózatok használata annyira elterjedt az (amerikai) újságírók között, hogy a Wall Street Journal szükségesnek látta hivatalosan is szabályozni munkatársai Twitter és Facebook-használatát. A témát természetesen azonnal felkapta a Twitter is. A Walleywag (a Gawker Media egyik blogja) pedig azonnal példákkal bizonyította , hogy a WSJ újságírói egyelőre fütyülnek az előírásokra. (Vagy lehet, hogy el sem olvasták a szabályzatot?)


A Mashable egy friss Twitter-kalauzt készített újságírók számára. Olvasd el, közelebb kerülhetsz a Twitter megértéséhez. A hazai "twitterszféra" mérete és a felhasználói szokások miatt néha úgy érzi az ember, mintha egy másik bolygón történtekről lenne szó. Döntsd el magad, hogy szakmai útmutatásként, vagy sci-fi irodalomként olvasod!

Többszörös áttétellel most ért el hozzám az az ajánlás , amit New York Times állított össze munkatársai számára. Nem valami tiltólistáról, vagy illemtanról van szó, az ajánlás leginkább a kínos helyzetek és az utólagos viták elkerülésében segíthet

A közösségi oldalakat (iWiW, Facebook, Google Reader megosztások/TurulMememe, Twitter) itthon is egyre több újságíró használja, de arról nem tudok, hogy a szerkesztőségek ezzel kapcsolatban bármilyen álláspontot is képviselnének. (Talán azért sem, mert az "illetékesek" többsége azt sem tudja, miről is van szó.) Egyelőre megfelelő távolságtartással figyelhetjük tehát, mire is kell vigyázniuk a NY Times munkatársainak.

"A  Facebook oldalaid, egy magánblog, vagy a tweetek (csiripelések), amiket bárki olvashat ugyanúgy képviselnek téged a külvilág számára, mint egy 4000 karakter terjedelmű cikk." - olvasom.

Huh, hát nem tudom, mit szólna Craig Whitney assistant managing editor, ha olvasná egyik-másik hazai újságíró szabadidős megnyilvánulásait!

Nálunk még kevesen használják a közösségi médiát (főleg a Twittert) szakmai tevékenységük támogatására, személyes márkájuk építgetésére. Inkább az ismerkedés, a különösebb kontextus nélküli csevegés és a jópofa kiegészítők gyűjtögetése a jellemző. Mivel a legtöbben nem is saját nevüket használva merülnek alá a közösségi hálózatokban, keveseknek jut eszébe, hogy ez bármilyen módon zavarhatja hivatásos tevékenységét.

"Facebook profilodban hagyd üresen a politikai beállítottságodra vonatkozó részt. Ez ellenkezne az újságírói etikával és a Times pártatlanságra vonatkozó alapelveivel. Vigyázz arra is, milyen csoportokhoz csatlakozol. Ugyan hasznos kapcsolatokat szerezhetsz révükön, de ne feledd, hogy a csoportok neve megjelenik az oldaladon, ami megkérdőjelezheti pártatlanságodat."

Pártatlan újságíró? Pártatlan újságírás? A mai magyar viszonyok között ez nem hangzik túl életszerűen.

Legyél óvatos a "barátokkal", ne keverd össze valódi ismerőseidet visszaigazolt követőiddel. Ha a "barátoktól" származó információkat cikkben akarod felhasználni, erősítsd meg azokat telefonon, emailben.

Mit is mondhatok? Az iWiW-ről már leiratkoztam.

"Kinyitotta" szerkesztőségi értekezletét a Financial Times. Nem közvetíti élő adásban a megbeszéléseket, nem is twítel senki belülről, hanem a heti vezető anyag szerkesztésébe vonják be a közönséget.

Az FT.com Arena blogjában a lap újságírói és meghívott szakértői vitatják meg a hét kiemelt témáját, amihez az olvasók is hozzászólhatnak. A következő hétfői lapszámban (és természetesen a weben is) megjelenő cikk végső szerkesztésénél az olvasói véleményeket is figyelembe veszik.
A most készülő, kísérleti "közös cikk" témája az adózás. Vajon az adók megemelése átmeneti jelenség, vagy a kormánynak ki kellene használni a lehetőséget és magasan tartani az adókat, hogy ezt a pénzt szociális kiadásokra fordíthassa? (A brit adózásról van szó!) Változó színvonalú, de a kijelölt témánál maradó, vállalható hozzászólások. Semmi anyázás, személyeskedés, mellébeszélés. nagyon más ez, mint a hazai online "vitakultúra".

Egészen máshogy látja a "közösségi újságírást" Virginia Heffernan, a New York Times szerzője. Commnent is King című cikkében az Anne Applebaum publicista (Washingtonpost/Slate) írásaihoz fűzött hozzászólásokat vizsgálja.

A hosszú és alapos cikk lényege, hogy a publicista, a "világ egyik legkifinomultabb gondolkodója", a Gulag történetéről írt könyvéért  - "mérföldkő a világ történettudományában" - Pulitzer-díjban (az igaziban, nem a "light" változatban ) részesített Applebaum és a hozzászólók nem tartoznak azonos súlycsoportba. (Ez persze nem jelenti, hogy hamis lenne Dan Gillmor tétele - "Az olvasók közt mindig vannak nálam okosabbak" - legfeljebb arról tanúskodik, hogy ezek az olvasók nem írnak hozzászólásokat. )

Heffernan kutatásai szerint az esetenként születő 100-200 online hozzászólás többsége tiszta kötözködés, akadékoskodás, feltűnősködés. A "beszélgetők" többsége láthatóan nem vette a fáradtságot, hogy alaposan elolvassa Applebaum aktuális írását, eszükbe sem jut érdemi vitát folytatni. (Igen érdekes az is, ahogy a  friss cikk kikerülése utáni órákban folyamatosan változik a hozzászólások jellege, stílusa.)

A hozzászólás (lehetősége) minden komoly kiadvány kötelező eleme (csak nem nálunk), olyasmi, mint a "küldje el emailben, vagy a nyomtatható változat. Kérdés, hogy ebben a formájában van-e értelme, termel-e valamilyen hozzáadott értéket? Szüksége van-e az olvasóknak ezekre a véleményekre? Keletkezik-e olyan beszélgetés, amitől teljesebbé válik az eredeti cikk? Heffeman véleménye szerint aligha.

Mit is mondhatok erre? Talán annyit, hogy  Virginia Heffernannak nagy szerencséje van, amiért a WaPo, vagy a Slate, nem pedig egyik-másik hazai kiadvány hozzászólásait elemezheti ...

A Silicon Insider szerint az elmúlt napokban komoly verseny bontakozott ki három Twitter-oldal között. A cél: 1 millió rajongó követő elérése.

Az első két versenyző Britney Spears Ashton Kutcher és a CNN.

Britney Spears nevét ismerem. Kutcherét soha nem hallottam, de fotója alapján valami tinibálványnak tippeltem. (Úgy jól látom, nem tévedtem.) A CNN-t - gondolom - nem kell bemutatnom.

Kemény finis után végül Kutcher győzött (pillanatnyilag 1,222,031 követője van), a CNN másodikként lépett be a milliomosok klubjába. Szegény Britney eddig csak 995,807 követőt gyűjtött be. (Legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy jelentősen megelőzte a csak a hetedik helyen szereplő Barack Obamát (749,682 követő).
(A teljes, folyamatosan frissülő listát a Twitterholic.com oldalon böngészheted.)

A CNN, pontosabban a CNN Breaking News, még pontosabban a twitter.com/cnnbrk/ több szempontból is érdekes. Bár 28 hónapja működik, eddig mindössze 719-szer frissült. (Ennél sok magyar csiripelő is lényegesen szorgosabb). A frissítések többsége is az elmúlt hetekben került ki.
A @cnnbrk Twitter-"előfizetés" tulajdonosa nem a CNN, hanem eg bizonyos James Cox, aki eddig hobbiból rakosgatta ki a híreket. A napokban megvette tőle az oldalt a CNN (itt-ott 1 millió dolláros árról is olvasni) és azonnal szerződtette is "szerkesztőnek". (Ahogy korábban beszámoltam róla , a BBC is későn kapcsolt, ezért utólag meg kellett vásárolnia a twitter.com/bbc accountot.)

Azt, hogy egy "celebet" akkor is sokan követnek, ha mérsékelten aktív, valahol megértem. (Várnak, figyelnek, reménykednek, hátha elcsippentenek valami érdekességet.) De miért követi több, mint 1 millió ember a szűkszavú, naponta legfeljebb 1-2 hírt közreadó hírgyár frissítéseit?

Biztos válaszom nincs, csak tippelni tudok. A Twitterholic.com főoldalán a nevekre kattintva megkapod a követők számának alakulását mutató grafikont. Jól látszik, hogy az utolsó hónapokban mindenkinél dinamikusan növekszik ez a szám. A legtöbben azt követik, akit/amit ismernek. A CNN-t sokan ismerik... Ennyi lenne a siker titka?

Frissítés: Most, a bejegyzés írása után egy nappal látom, hogy a témával előttem itthon már a Sofoblog is foglalkozott.

Egy kis hazai:

twitter.com/indexhu  - 38 követő
twitter.com/origohu - 52 követő
twitter.com/nepszabadsag - 0 tartalom - 1 követő
twitter.com/hvghu - 4 követő
twitter.com/hvg_hu - 50 követő

Évek óta hallhatjuk, olvashatjuk hogy a blogok, a linkmegosztók, a közösségi média lényege az élősködés, témáik 99 százalékát a napilapok adják.

Az egyik legtekintélyesebb, legolvasottabb közösségi politikai blog, a Daily Kos most egy hétig követte a náluk feldolgozott, megvitatott hírek eredetét. (Minden esetben igyekeztek az elsődleges forrásig visszafejteni a linkeket,

Az eredmények összesítésekor kiderült, hogy számszerűleg valóban a napilapok anyagaira hivatkoztak leggyakrabban (123 alkalom), de ez csak az összes hivatkozás (628) 20 százalékát teszi ki.

Érdemes átfutni a hírforrások listáját:

Newspapers: 102 primary, 21 secondary
Blogs: 83 primary, 19 secondary
Advocacy organizations: 77 primary, 9 secondary
Television network: 69 primary, 14 secondary
Online news organizations: 54 primary, 5 secondary
Magazines and journals: 36 primary
Political trade press: 28 primary
Research/polling: 20 primary
Wikipedia: 21 primary, 8 secondary
Educational (.edu): 15 primary
Government: 14 primary, 5 secondary
Campaigns: 13 primary
Books: 6 primary
AP and other Wire: 5 secondary
Radio: 4 primary

Mindenképpen érdekesnek tartom a politikai érdekképviseleti szervezetek (advocacy) erős jelenlétét, illetve a rádiók és a hírügynökségek elenyésző szerepét.

Találgatások, okoskodások helyett néha nem árt szembenézni a tényekkel.

Bevallom, mindig is nyomasztott néhány véleményvezér hiperaktivitása. Hogyan képes Guy Kawasaki, Seth Godin, Chris Brogan...folyamatosan blogolni, podcastokban, online videókban szerepelni, aktívan részt venni a Facebook, LinkedIn és egyéb közösségi oldalak életében, konferenciáról konferenciára utazni (mindegyiken előadást tartani), közben könyveket írni... És most ehhez jön még a Twitter. Guy Kawasaki például csupán az elmúlt 12 órában több, mint 50 tweetet küldött ki!

Nyilván nem csak nagyobb a munkabírásuk, mint nekem, de ezerszer hatékonyabban szervezik  munkájukat, az egész életüket. Eddig legalábbis ezt gondoltam. A napokban a Six Pixels of Separation podcast egyik adásában azt hallottam, hogy egyik-másik véleményvezér Twitter oldala akkor is frissül, amikor gazdája éppen előad, vagy egy partin ápolja személyes kapcsolatait. Egy blogban lehet előre megírt bejegyzéseket később, automatikusan időzítve is publikálni. A Twitteren (tudtommal) nincs ilyen lehetőség. Hm.

Szomorú, hogy a gyarló emberek, de még a szakértők munkaideje és energiája sem képes a közösségi médiával arányosan növekedni. Az állandó, intenzív jelenlétre pedig szükség van a személyes márka megteremtéséhez. Kawasaki, Brogan, Godin és a többiek ugyanis magányos harcosok, nem áll (közvetlenül) mögöttük valamelyik Nagy Cég, az erős személyes márka teremti meg számukra a lehetőséget, hogy neves konferenciákon (fizetett) előadóként léphessenek fel, kelendő könyveket adhassanak ki, tanácsadói megbízásokhoz juthassanak. A megoldás tehát (vélhetően, hiszen senki sem ismeri be) névtelen bedolgozók, "négerek" alkalmazása.

Lehet, hogy a nagyobb személyes márkák mögött eleinte csak kisebb műhely, kézműves manufaktúra működik, később ebből akár egész szerkesztőség is kinőhet. Munkamegosztás, szakosodás, tagozódás. Miközben kihalnak a hagyományos szerkesztőségek egy másik közegben új, nagyon hasonló szervezetek jönnek létre? Elkerülhetetlen az a folyamat? Mindenképpen ez a Nagy Személyes Márkák sorsa?

Írjon róla. Valahogyan meg kellene érteni, mitől nőtt egy év alatt 500 ezerről 7 millióra a havi egyedi látogatók száma. A Google News-on az elmúlt hónapból 47.115 a Twitterrel foglalkozó linket találtam. A Hírkereső szerint idehaza eddig mindössze 126 írás foglalkozott a Twitterrel, de ez a szám is csalóka, hiszen a találatok között szép számmal akadnak blogbejegyzések is. Abból, hogy a hazai média ennyire nem foglalkozik a Twitterrel arra következtetek, hogy az újságírók többsége nem is érti, miről van szó. (Érdemes lenne tanulmányozniuk a bőséges külföldi cikk-felhozatalt.)

Kézenfekvőnek tűnik meglovagolni a Twitter-hullámot. Világszerte sok lap próbálkozik is ezzel, több-kevesebb sikerrel. (Sokan úgy gondolják, hogy a friss hírek terjesztésére jobban beváltak az eddig módszerek - RSS, hírgyűjtők, linkmegosztók.) Itthon az indexhu-nak csak 18, a hvg_hu-nak 28, az origohu -nak 32 követője van a Twitteren. Az online "újságok" közül a  legtöbb követővel (111) pillanatnyilag a Hírszerző dicsekedhet.

Egy tegnapi hírben olvastam, hogy a BusinessWeek Business Exchnge szolgáltatása összekapcsolódott a Twitterrel. A Business Exchange közösségi hírgyűjtőben megjelenő anyagokhoz írt hozzászólások ezentúl automatikusan megjelennek a Twitteren is.A Business Exchange egyébként már korábban is tett lépéseket a sikeres közösségi médiaplatformok integrálására: A Linkedin (ez a nemzetközi üzleti iWiW) profilok egyetlen kattintással importálhatók a Business Exchange-be.

A BusinessWeek.com tehát nem csak hagyományos cikkeit akarja terjeszteni a közösségi média segítségével, hanem próbálja magát minél alaposabban beépíteni a közösségi hálózatokba. Megpróbálja elérni, hogy célcsoportja, az üzletemberek számára a BW legyen a kiindulópont Ne csak a hagyományos hírfogyasztásban, hanem az online közösségi életben is. Természetesen az üzleti élet szereplőire mások is rárepülnek. Maga a Twitter (cég) is. A Microsoft támogatásával ma indították el ExecTweets szolgáltatásukat. (Az ExecTweetsről majd valamikior máskor írok.)

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a látszat ellenére több Twitter létezik. Az, amit idehaza néhány száz (néhány ezer?) ember használ nem azonos az Egyesült Államokban, vagy Japánban használt Twitterel. (Ezért is nehéz a hazai tapasztalatok alapján megérteni, miért is vannak másutt ennyire elájulva a Twittertől.) Miközben a Nagy Piacokon az üzleti szféra és a politika is egyre inkább egy óriási (és csaknem ingyenes) fókuszcsoportnak tekinti a twitterezőket, itthon ilyesmiről egyelőre álmodozni sem érdemes.

Steve Rubel számomra az egyik legautentikusabb internetes véleményvezér. Nem tolakszik az információk elé, mint Robert Scoble, vagy Loic Le Meur, nem akar semmit sem eladni, mint... (na, itt sok név következhetne), hanem folyamatosan írja lényegre törő bejegyzéseit, szűri és továbbítja mások információit. Mindig érdemes odafigyelni megszólalásaira. Most például a Twitter is peaking című bejegyzésére.

A Twitter forgalma az elmúlt 6 hónapban látványosan megugrott. Rubel szerint a növekedés okai egyben már a következő fázist is előre vetítik: A Twitter túljutott a felfutás utáni csúcson, az eddigi felhajtás mögött álló "geek" réteg már a következő nagy dobás (next bog thing) után szaglászik.

1. A Twitter elmúlt fél éves növekedésének a celebek felbukkanása az oka. Fél éve a Twitter top  100-as listáját még a legelszántabb internetezők (geek-ek) vezették, mára a magazincímlapok sztárjai vették át a helyüket. (Itthon a csiripelés még a geek-fázisnál tart.) Rubel szerint a "történelmi tapasztalatok" azt mutatják, hogy a celebek (és a tömegek) beáramlásával odébb állnak a geek-ek és velük együtt mozdul az egész közösségi média.

2. A Twitter szervezetlen. Rajongói számára éppen ez a szervezetlenség a vonzó. Mivel a válaszok nincsenek egymás után felfűzve (mint egy fórumon, vagy blogon), nincs válasz-kényszer. Ezért imádják a Twittert azok, akik nem beszélgetni, csak kinyilatkoztatni akarnak: a celebek és a vállalati kommunikátorok. (Érdekes, hogy a hazai csiripelés eddig egészen másképp alakult. Eredeti funkciójával ellentétben a legaktívabb felhasználók nem egyoldalú üzengetésre, inkább csetelésre használják.)

3. A Twitter egy kilométer széles, de csak néhány centi mély. A rövidség (a 140 karakteres korlát, ami a Twitter lényege) kedvez a celebeknek és a vállalati embereknek, akik szeretnének jelen lenni a weben, de nincs idejük blogot írni. Ez a rövidség, illetve a Twitteren elfogadott anonimitás egy következő szinten gátja lesz a komolyabb kapcsolat, a mélyebb elkötelezettség kialakításának. (Ezért is próbálkoznak sokan azzal, hogy rendszeresen átirányítsák közönségük blogjukra, weboldalukra.)

Rubel szerint most látványos visszaesés következik majd, amit a Twitter csak akkor vészel jól át, ha szervezettebbé válik, jobban alkalmazkodik a közösségi médiában kitapintató igényeknek. (Érdemes megint nézegetni a Gartner életciklus-görbét. )

A Facebook szépen "átvette" a Twitter egyes funkcióit. Most a Twitternek kellene közelíteni a Facebook-hoz. Idővel összeér a kettő?

 Egy sokat megélt kolléga a napokban arról írt, hogy az újságírónak tudomásul kell venni: az újságíró a lap (tévé, rádió, weboldal) révén lesz híres, szerkesztőségi háttér nélkül nem ér semmit, úgy a sarki újságos sem köszön vissza. (A szöveg nem nyilvános, nem tudom linkelni.)

Valóban így van? Igen is, meg nem is.

Azok számára, akik még mindig a Régi Média dimenzióiban élnek, továbbra is így működik a világ. Számukra a hagyományos  kiugrási lehetőség a tömeges ismertség, vagy a hatalom. A hatalom általában múlandó, a tömegmédia révén szerzett népszerűséggel az ügyesebbek hosszú ideig is a felszínen maradhatnak. Az igazi médiaismertség leginkább tévésként, vagy a tévében haknizó vendégszereplőként érhető el és némi bulvársajtó-támogatással tartható fenn. (Jó példa erre a kitűnő Bakács Tibor, akinek egész életműve nem szerzett neki akkora ismertséget, mint egyetlen megszólalás a Megasztár zsűrijében.)

Akik kicsit többet mozognak az interneten jól tudják, milyen online lehetőségei vannak egy személyes márka (personal brand) kialakításának. Kérdezz meg véletlenszerűen 1000 internetezőt, kicsoda Vörös T. Károly és kicsoda Para-Kovács Imre. Hiába VTK több évtizedes szakmai múltja, jelenlegi főszerkesztői (Népszabadság) pozíciója, biztosra veszem, hogy a pillanatnyilag munkanélküli (?) PKI-ról többeknek dereng valami.

Ha Vörös T. Károly alól kihúznák az igazgatói széket (és nem tolnának gyorsan alá egy másikat), légüres térbe kerülne. (Nem VTK-t akarom piszkálni, más nevet is írhatnék, csak az övé jutott hirtelen az eszembe.) Para-Kovácsot az elmúlt években több helyről is kirúgták (utoljára éppen VTK lapjától), lehet, hogy gondjai vannak a villanyszámla kifizetésekor, de személyes márkáját nem kellett belépőjével és személyes használatra kiadott eszközeivel együtt leadnia volt munkahelyei gazdasági irodáján.

Ha sokfelé megfordulsz, sokfelé szerepelsz, egyre többen figyelnek rád, egyszer csak arra ébredsz, hogy márka vagy. (Persze, lehet tenni érte, hogy felgyorsuljon ez a folyamat. (Az, hogy mit kezdhetsz személyes márkáddal, már egy másik téma. Átválthatod jó állásra, pénzre, vagy egyszerűen csak legyezgetheted vele hiúságod...)

Ha körülnézel a weben, láthatod, hogy a "personal brand" építésének komoly irodalma van. Érdemes tanulmányozni. Már azért is, mert a következő években várható, hogy sok szerkesztőségben megváltozik a belsős/külsős arány. Nagyobb szerephez jutnak a szabadúszók, közülük pedig természetesen azoknak lesz több esélye, akik erős személyes márkával bírnak..

A legtöbb szakértő szerint a személyes márka leginkább a közösségi hálózatok használatával építhető fel. Nem véletlen, hogy itthon is a közösségi hálózatok szakértői (HH, Doransky) az ismert személyes márkák tulajdonosai. Van persze kivétel is: Wolf Gábor (tudtommal) nincs jelen a Facebookon, a Twitteren, de még az iWiWen sem, viszont intenzív DM kampányaival  mégis nagyon erős személyes márkát épített fel. (Ez nem azonos a cége márkaértékével.)

Szeretnél többet tudni arról, hogyan kell személyes márkát építened? Olvasd el, mit ír a témáról Chris Brogan. Általánosságok? Persze. Talán nem is Brogan bejegyzéseit érdemes tanulmányoznod, hanem azt, hogyan építette fel Brogen saját személyes márkáját. Azt, amire több, mint 1 milló találatot ad a Google. Azután már csak utánoznod kell.

"A közösségi média olyan, mint a tiniszex, Mindenki csinálni akarja, de senki sem tudja, hogyan kell. Ha végül mégis összejön, kiderül, hogy nem is olyan jó."

Avinash Kaushik

Régóta irritál, hogy miközben a Publishing 2.0 blog rendszeresen foglalkozik saját melléktermékével (vagy inkább vállalkozásával?) a Publish2-vel, a "link journalism" elv egyik gyakorlati megvalósulásításával, eddig nem tudtam megnézni, miről is van szó. Valamikor hónapokkal ezelőtt ugyan megpróbáltam regisztrálni, de valamiért nem sikerült. (Homályos emlékeim szerint kiderült, hogy a Publish2 csak az amerikai újságírókat fogadja be.)

Tegnap váratlanul kaptam, egy mailt Scott Karptól (akinek ugyan lelkes olvasója vagyok, de eddig nem voltunk levelező viszonyban), hogy próbálnám ki a Link with Publish2 eszközt. Fogfájásomról és minden egyéb bajomról megfeledkezve azonnal megpróbáltam belépni a Publis2-re (miután sikerült kideríteni rég elfelejtett jelszavamat) és láss csodát, SIKERÜLT.

Alaposabban körülnézni nem volt még időm, de rövid látogatásom alapján is elmondhatom, hogy biztató a dolog. A Publish2 kicsit olyan, mintha valaki ügyesen összegyúrta volna a delicious közösségi könyvjelzőt, a Google Reader linkmegosztó funkcióját és a Wired Journalists profiloldalaival.

A lényeg tehát, hogy "kivághatod" és elteheted a weben talált cikkeket, azokat megoszthatod a közösséggel, de egyes csemegéket akár meg is tarthatsz magadnak. Nagyon jó, hogy a talált cikkeket egy fix (beépített) készletből és szabadon is címkézheteted. Lehet persze sokféleképpen szűrni, megbízhatónak látszó más gyűjtögetőket követni, vagyis egyenként az összes elem ismerős, csak hát itt mindez egy viszonylag jól körülhatárolható szakmai közegben működik

Nem tudom, hány tagja lehet a Publish2-nek, de mire végiggörgeti az ember a listát, görcsöt kap az ujja. A többség amerikai, de láttam francia, portugál, spanyol tagokat is. Egyébként igen nagy a szórás, a szabadúszóktól a hírügynökségi vezérigazgatóig minden szakterület és szint képviselteti magát.

Én eddig is nagyon szerettem néhány blog linkajánlóját, most nagyon kivácsi vagyok, mit ajánlanak itt a profi hírgyűjtők-hírszűrők.

Sokan hajlamosak úgy gondolni - a média is ezt sugallja - hogy a közösségi hálózatokat elsősorban a tinédzserek és az internetre rágyógyult fiatal "geekek"  használják. Egészen mást mutatnak a Pew Internet @ American Life Project nemrég közreadott adatai. Ezek szerint az amerikai felnőtt internethasználók harmadának (35 százalék) van profiloldala valamelyik közösségi hálózatban. (A közösségi hálóknál a 35 százaléknál több a felnőtt, hiszen arányuk a társadalomban nagyobb, mint a fiataloké.) Természetesen a felnőtteken belül is eltérő a közösségi hálózatok iránti affinitás: A kutatók 18-24 évesek 75 százalékos hálózathasználatával szemben a 65 év felettieknél csak 7 százalékot mértek.

Nem meglepő, hogy a tiniktől eltérő módon használják a felnőttek ezeket a hálózatokat. Számukra nem a kapcsolatteremtés, ismerkedés, mint inkább a meglevő kapcsolatok ápolása a cél.  Nem meglepő az sem, hogy a felnőttek óvatosabbak, mint a fiatalabbak. A teljes kitárulkozás helyett általában óvatosabban adagolják a rájuk vonatkozó adatokat, igyekeznek kontrollálni a róluk kialakítandó képet. A hálózatokat a felnőttek többsége is csak magáncélra használja, a szakmai kapcsolatokat építgető LinkedIn használata mindössze csak 6 százalékukra jellemző.

Hasonló hazai adatokkal nem találkoztam, de feltételezem, hogy nálunk is ebbe az irányba fejlődnek a dolgok, vagyis mindenképpen hasznos átnézni a 17 oldalas (benne sok ábra!) anyagot.

 Nem a hazaiak, hanem az INN (Igazán Nagy Nevek)
A Trendspotting diasorát azok is haszonnal nézegethetik, akik nem igazán erősek angolból.

Miközben én itt rendszeresen azon sírok, hogy a hazai online média egy része még mindig valami úri huncutságnak tekinti a hozzászólásokat, egyesek már több lépéssel előbbre járnak.

A News Mixer, amit a Medill School of Journalism néhány mesterképzős hallgatója pár hét alatt ütötte össze sokkal többet kínál az egyszerű kommentelésnél.
Ha vizuális típus vagy, nézd  meg a készítők szűk 6 perces videóját.


How to use News Mixer from Stuart Tiffen on Vimeo.

Bevallom, engem nem a "mozi", inkább maga a News Mixer oldal győzött meg.
A News Mixer segítségével többféleképpen is kapcsolódhatsz egy cikkhez.  Először is, a  szöveg (cikk) bármelyik bekezdéséhez kérdéseket, megjegyzéseket fűzhetsz, amiket azután a szerző, vagy más olvasók ott helyben válaszolhatnak. Nem kell tehát találgatnod, mire is vonatkoznak a hozzászólások, ott vannak a szöveg megfelelő része mellett.

Küldhetsz a témához kapcsolódó rövid észrevételeket, úgynevezett quipeket is. Ezek a cikk melletti hasábban jelennek meg és a nagyon egyszerűen hozzájuk kapcsolt színes címkékből azonnal láthatod érzelmi töltésüket. A rövid vélemények legfeljebb 140 karakter hosszúságúak lehetnek.

A grafománok bővebben is kifejthetik véleményüket, ha az oldal alján levelet írnak a szerkesztőnek. Ezek az írások akár 250 szó (jaj,ne!) hosszúságúak is lehetnek.

A News Mixer egyebek mellett a Facebook Connect kínálta lehetőségeket használja ki, ennek köszönhetően az ottani jelszavaddal léphetsz be és Facebook profiloddal hitelesíted véleményedet.
Ebből adódik az is, hogy egy-egy érdekes cikkhez, vitához nagyon egyszerűen meghívhatod barátaidat, vagy válhatsz más olvasó-hozzászólók "követőévé".

Nem hiszem, hogy a News Mixer hirtelen elterjedne, de mindenképpen elgondolkodtatónak tartom a kijelölt irányt, illetve azt is, hogy mindez ingyenes, nyílt forráskódú eszközökkel ilyen egyszerűen (?) összerakható.

Én ugyan igen mérsékelten és óvatosan vetettem csak bele magam a közösségi médiába, de máris számos érdekes helyzettel szembesültem. A témában nálam jóval járatosabb Tamar Weinberg nyiván cifrább dolgokat is tapasztalt, ezért készített egy igen alapos és hasznos útmutatót.

A The Ultimate Social Media Etiquette Handbook tehát nem az egyes hálózatok/eszközök használatával foglalkozik, hanem azt mondja el, hogyan kell(ene) ebben a közegben mozognod úgy, hogy ne legyél bunkó (vagy ha bunkó is vagy, ne legyél nagyobb, mint a "való" életben).

Érdemes átfutni az egészet - én itt csak mazsolázgatok. (Számomra különös aktualitást ad a témának a most indított Bedrótozott médiamunkások.)

Először is, ha barátkozni akarsz , a felszínesnél valamivel alaposabb kapcsolatot akarsz kialakítani valakivel, akkor illik bemutatkoznod. (Ebben is különbözik a közösségi média a chateléstől. Ha mindenféle fóbiáid - ellopják a nevedet, visszaélnek vele, felismernek az ellenségeid stb - nem teszik ezt lehetővé, akkor inkább kerüld el teljesen ezeket a helyeket.

Ha állandóan csak magadról, cégedről, termékeidről bírsz beszélni, akkor ne a közösségi médiában próbálkozz, hanem inkább készíts értékesítési honlapot (sárgával kiemelt sorokkal, letölthető "infotermékekkel", szellemekkel).

Nem csak a "kinti" világban, de a közösségi hálózatokban is nagyon szánalmas, a rendszeresen megkeresel alig ismert embereket és szívességeket kérsz tőlük.

Nagyon kínos, ha magadat a saját neved helyett vállalkozásod, honlapod nevével/címével mutatod be. (Tudom, egyes marketingesek ezt javasolják. Meg azt is, hogy írd ki a cég nevét a homlokodra is.)

Facebook:

• Udvariatlan dolog úgy jelölni valakit barátodnak, hogy nem mondod meg ki is vagy te. (Nyilván nem vonatkozik ez közeli barátaidra, rokonaidra.)

• Amikor másokat meghívsz, hogy csatlakozzanak ilyen-olyan jópofa alkalmazáshoz, az nem más, mint közönséges SPAM. (Én sem szoktam elfogadni ezeket a meghívásokat, de mindig rossz érzésem van, hogy ezzel megbántom a meghívókat.)
  

• Mi értelme van embereket csoportokba való meghívásokkal zaklatni? Ha érdekli őket valami, idővel megtalálják és belépnek.

LinkedIn:

Szánalmas, aki minden létező e-mail címet (a LinkedIn vezetőiét is) begyűjt, majd ezekre DM-leveleket küld ki.

YouTube:

Nem igazán jó ötlet, ha folyamatosan azzal zaklatod ismerőseidet, hogy nézzék meg - egyébként szánalmas - videódat, iratkozzanak fel a csatornádra és pontozzák művedet 5 csillaggal.

(Weinberg persze további közösségi szolgáltatásokról is ír és alaposabban kifejti véleményét.)

Összefoglalva: A közösségi hálózat - ahogy a neve is mondja - nem rólad, hanem valamilyen közösségről szól. A mindenképpen te akarsz lenni a főszereplő, inkább írj egoblogot!

 Régóta mániám, hogy szükség lenne egy olyan helyre, ahol szabadon beszélgethetnek, vitatkozhatnak az online médiával foglalkozó, vagy az az iránt érdeklődő emberek. Egy olyan felületre, ahol tanácsot lehet kérni és adni, alkalmi munkalehetőségeket lehet egymásnak felajánlani.

Kezdetben nem jöhetett létre ilyen virtuális klub, mert túl kicsi volt az érintettek köre, nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök, ráadásul  az első tapogatózó levélváltások után kiderült, hogy  A nem hajlandó olyasmiben részt venni, amiben benne van B, B pedig C-vel még azonos címlistán sem kíván szerepelni...

Ma már szélesebb a potenciális résztvevők köre, A, B és C nélkül is létezhet értelmes párbeszéd,
ráadásul találtam egy ingyenes szolgáltatást, amin egyszerűen - ráadásul magyar kezelőfelülettel - valósítható meg egy ilyen közösségi hálózat. (Ezen működik a "példakép", a Wired Journalists is).

Az ünnepközi csöndben tehát beindítottam a Bedrótozott médiamunkások (BMM) közösségi hálózatot. Néhány meghívás + szájpropaganda segítségével máris összejött 17 ember.

A Bedrótozott médiamunkások természetesen nem a Médiablog helyett jött létre. A blogban én döntöm el, mi legyen a menü, én szedem össze az alapanyagokat, én főzőm meg, tálalom fel a fogásokat. A vendégek csak arról dönthetnek, hogy kell-e a főztöm, milyennek találják azt.

A Bedrótozott médiamunkások regisztrált tagjai ezzel szemben saját csoportokat alapíthatnak, saját fórumot, blogot indíthatnak. Itt tehát mindenki főzhet és minden tag eldöntheti, kinek a főztjét kóstolgathatja. Én itt inkább csak mosogató, legfeljebb kukta vagyok.

A BMM nyitott-zárt klub. Bárki beléphet, akinek valamilyen köze van az online médiához, vállalja saját (hivatalos) nevét és egy egyszerű profiloldalt készítve bemutatkozik. "Kívülról" viszont csak a nyitóoldal látható. A bent lelők tehát pontosan tudhatják, kik is hallják őket.

Egy a mienknél sokkal nagyobb piacon, eltérő kulturális közegben a Wired Journalists jól működik. Megértem egyesek óvatos szkepticizmusát (ha nem én kezdeményezem a dolgot, én lennék a legnagyobb kételkedő:), én valamiért mégis úgy érzem, hogy működni fog a dolog!

A Forrester tanulmánya (Time To Rethink Your Corporate Blogging Ideas), amiben azt állítják, hogy az emberek nem hisznek a céges blogoknak, alaposan felkavarta a kommunikációs szakmát. Na, nem a hazait (legalábbis nem tudok róla) hanem a "nyugatit". (Egy laza Google-keresésre azonnal 119 találatot kaptam, de ebben nyilván nincsenek benne azok az oldalak, amik nem a teljes címmel hivatkoztak a Forrester kutatási jelentésére.)

A Forrestert és a kutatást vezető Josh Bernoffot persze mindenki a kellő tisztelettel illeti - csak éppen a többség nem hisz a publikált eredményeknek. Napi, gyakorlati tapasztalataik ugyanis mást mutatnak. Most tehát az a helyzet, hogy a Forrester nem hisz a vállalati blogokban, a vállalati bloggerek, termékblogok szerzői, illetve a nevükben dolgozó, vagy őket felbujtó kommunikációs ügynökségek meg nem hisznek a Forrester kutatási eredményeiben

A legtalálóbban talán a  The Hobson & Hotz Report 405. adásában  egyik hozzászóló fogalmazott, aki azt mondta, hogy az emberek nem a vállalati blogokban, hanem egyes bloggerekben hisznek. Ilyen egyszerű.

Ha érdekel a téma, hallgasd meg a blogtalkradion azt az élő vitát, ahol ahol maga Bernoff vitatkozik néhány kommunikációs nagymesterrel. (Üsd, vágd, nem apád!)

Időnként szoktam ennek-annak valamilyen linket küldeni, de ritkán használom az online lapok beépített "küldje el emailben" szolgáltatását. A leginkább azért nem, mert nem tudom fejből ismerősöm címét, idegesít, hogy  - ahol nem vagyok regisztrálva - a saját nevemet is meg kell adnom, de azért sem, mert az újságtól kapott levelet könnyen spamnek nézheti a címzett.  Egyszerűbb tehát a linket bemásolni a "rendes" levelezőbe és normál emailként elküldeni.

Valószínű, hogy sokan másképp gondolják - a legtöbb online lapnál sokan használják a "küldje el emailben" opciót, egyes helyeken - például a NYTimes.com-on - a legnépszerűbb elküldött linkek a  toplistákban is szerepelnek.

Ilyen előzmények után meglepő, hogy eddig senkinek nem jutott még az eszébe összeállítani az emailben elküldött legnépszerűbb linkek gyűjtőoldalát. Most viszont egy Tm Brennan nevű srácnak bevillant a Nagy Gondolat és összeütötte a mostem@ilednews oldalt.

Tulajdonkléppen nem nagy durranás, 21 hírdoboz, dobozonként 5/10 link, az egész 10 percenként frissül. Mindehhez csak két apróság szükséges: 1) hogy  a figyelt kiadványnál legyenek összegyűjtve az emailben ajánlott cikkek 2) legyen hozzá RSS érteítő (ebből táplálkozik a mostem@ilednews).

A TurulMeme (számomra) váratlan sikere mutatja, hogy nálunk is komoly igény mutatkozik a hírszűrásre, hírajánlásra. A Turul alapjául szolgáló Google Reader csak kevesek játékszere. Miért is ne készülhetne nálunk is egy emailes linkajánlásokon alapuló linkgyűjtő?

A válasz egyszerű:

A nagyobb hazai online híroldalak egyike sem gyűjti össze a legtöbbet emailezett linkeket (ebből következik, hogy ehhez tartozó RSS értesítőjük sem lehet.)

Vajon mi lehet a "feledékenység" oka?
Ennyire jelentéktelen szolgáltatásról van szó? (Akkor miért helyezi el mindenki a cikkek mellett rutinszerűen az email ikont?)
Mindenki az Indexet / Origót másolja? Ha azok valamit nem csinálnak, az nem is létezik?
Nálunk nem lehet semmiféle toplistát csinálni, mert azonnal rászabadulnak a trollok?

Barátokat általában könnyű szerezni, de gyakran nehéz tőlük megszabadulni.
A kijelentés természetesen nem a "valós" életre, hanem az internetre, ott is a közösségi hálózatokra (social networks) vonatkozik.

A barát-többlet számos forrásból adódhat:

• kezdő felhasználók gyűjtőszenvedélye
• kollégák, ügyfelek lelkesedése
• új barát/barátnő ismeretségi köre
• gyerekek számítógépre szabaduló osztálytársai
• stb.

Idővel a legtöbben rájönnek, hogy a nagy "baráti kör" ugyan imponáló, de nem sokat ér. Nem jó a a már lejárt szavatosságú (igazi) barátokat / barátnőket, kirúgott alkalmazottakat, leváltott fogorvost stb. a virtuális barátok között tartani.
Jöhet tehát a baráttalanítási (de-friending) akció.

Akinek volt/van óvodás gyereke, jól ismeri a "vagyok neked a barátod?" kérdést. Szerencsére a baráttalanításban érintett ismerőseid nem kapnak értesítést arról, hogy törölted őket, arra pedig kevesen vetemednek, hogy darabonként átnézzék valamennyi ismerős profiloldalát, vajon ott virítanak-e még a barátok közt. A jól átgondolt baráttalanítás tehát sokkal kevésbé veszélyes és kínos, mint a barátelhárítás. (Az önként jelentkező barátjelöltek visszautasítása, vagy felvételük végtelen halogatása.)

Lehet, hogy nem szeretnéd e-mail értesítővel frusztrálni kirúgott "barátaidat", az viszont nyilván érdekelne, ki az, aki téged rakott lapátra. Egyelőre - tudomásom szerint - csak a Twitterhez készült egy egyszerű kis alkalmazás, a Quitter, ahova feliratkozva értesítést kapsz, ha twitteres követőid közül valaki elhagy. Mivel azt is megtudod, melyik beírásodnál dobta be a törülközőt, azon is elgondolkodhatsz, miért is tehette.

Az internetnek az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásával az elmúlt években számos cikk, tanulmány, felmérés, előadás foglalkozott. Úgy látom viszont, hogy David Spark újságíró most egy új terület, a de-friending (baráttalanítás) részleteinek feltárására vállalkozott.. 12 Great Tales of De-Friending című cikkében néhány tipikus körülményeitmesél el, The akwardness of de-friending című blogbejegyzésében pedig a mögöttes problémákat elemzi.

Én egyébként nemrég a baráttalanítás egy radikális formáját választottam: December elsejével - többszöri figyelmeztetés után - töröltem iWiW profilomat.

Egyes babacipelő eszközök nagyon jók a babáknak, praktikusak a mamáknak, de nyak-, hát- és derékfájdalmakat okozhatnak. A Johnson & Johnson (pontosabban egyik leányvállalata, a McNeil Healthcare) az Egyesült Államokban Motrin néven egy olyan gyógyszert hozott forgalomba, amit kifejezetten ezeknek a fájdalmaknak az enyhítésére szolgál. A Motrin kampánya már futott egy ideje, amikor egy érzékeny anyuka rájött, hogy az egyik humoros reklámfilm sérti anyai érzelmeit.



(Ha nem értesz eléggé angolul, röviden a lényeg: A reklámban a fiatal nő vicces hangvételben arról beszél, hogy mostanában divatos a babákat hasra kötve, vagygy oldalt lógatva cipelni. Állítólag a közvetlen kapcsolat jobb a gyereknek, így kevesebbet sír. Többet sírnak viszont a gyerekeket cipelő mamák, mert a tehertől itt fáj a derekuk, a nyakuk, a hátuk. Ettől leszek igazi anya, hiszen ez jó fájdalom, a gyerekedért fáj Ha fáradtnak és egzaltáltnak is látszol, az emberek tudni fogják, miért vagy az.)

A felháborodott kismama szólt ismerőseinek, az továbbküldték az üzenete más kismamáknak, villámgyorsan spontán kibontakozott a Motrinoms mozgalom.
Korábban már többször megírtam, hogy én nem értem, sokan miért lelkesednek annyira a Twitterrért. Most megértettem. Az anti-Motrin kampányban részt vettek blogok, a YouTube-ra kikerültek ellen-videók, több, sok tagot gyűjtött az önálló Facebook csoport is, a leghatásosabbnak mégis saját Twitter csatorna bizonyult. (Érdekes, hogy a Motrin-anyukák közé rengetegen csatlakoztak férfiak, a gyerekcipelésben már régen nem érdekelt emberek, illetve olyan országokból élők, ahol nem is forgalmazzák a Motrint.)

2004-ben még 10 napba tellett, hogy a weben terjedő videók, blogbejegyzések, majd az "igazi" sajtóban megjelenő cikkek hatására a Kryptonite biciklilakatok gyártója elismerje, hogy lakatok valóban kinyithatók egy golyóstollbetéttel. A rosszul kezelt krízis és a hibás U-lakatok becserélése 10 millió dolláros kárt okozott a vállalatnak. A Motrin esetében 48 óra - egy hétvége - alatt jutottak a dolgok olyan szintre, hogy a Johnson & Johnsonnak lépnie kellett. Elnézést kértek, visszavonták a kifogásolt reklámokat, hamut hintettek saját fejükre. Az esetet éberen figyelő és elemző kommunikációs szakemberek szerint a tűzoltás helyett jobb lett voléna a megelőzés.. A J&J-nek ugyan van saját blogja, de itt nem a közönségükkel (vásárólikkal) beszélgetnek, hanem blogbejegzyésnek álcázott termékreklámokat próbálnak lenyomni a torkukon.

A Johnson & Johnson visszakozott, elbukott egy kampánnyi pénzt, de nem tudni, lesznek-e az esetnek más következményei? Nem tudni., vajon tömegesen elfordulnak-e a kismamák a cég babaápolási termékeitől, vagy hosszabb távon a "negatív hírverés is reklám"elve érvényesül? Egyesek azt mondják, a mostani esetet úgy kell felfogni, mint egy óriási fókuszcsoport vizsgálatot. (Igaz, itt nem kellett fizetni a résztvevőknek, mégis igen sokban lesz ez a J & J-nek.) Nem lenne érdemes máskor eleve a közönséggel való párbeszéddel kezdeni? Vajon mit tanulnak a nagy publicitást kapott esetből más vállalatok? És a pr & reklámügynökségek? (És a média?)

Őszintén szólva nem értem a felháborodás okát. Igaz, nem vagyok (voltam, leszek) kismama, gyereket viszont már többet, többféle eszközben is cipeltem. (Nem divatból, hanem mert vinni kellett ide-oda.) Tapasztalatom szerint a kisgyerekesség sok szülőnél - szerencsés esetben csak átmeentileg -  módosult tudatállapotot okoz.(Nem feltétlenül csak az anyáknál.)  Mi is a baj a J&J reklámjával?

Tucatjával tudnék mondani olyan nálunk látható reklámokat, amik lealacsonyító helyzetben mutatnak nőket, öregeket, kisebbségeket ...Talán a hazai reklámosoknak és megbízóiknak az a nagy szerencséjük, hogy a hazai reklámfogyasztók tűrőképessége nagy, a közösségi médiát kevesen ismerik és használják, és hogy egy igazán nagy sértődéshez kicsi ez a piac. Ha megbántanak, csendesen, szűk körben anyázhatod valamelyik "multit", legfeljebb a Homár "feljelentőjeként" élheted át a beszólás szabadságát.

Vigaszul álljon itt egy ügye népművészeti a Motrin reklám-variáció

Tudod, mi az a lifestreaming? Ha nem, akkor nézd meg a VizEdu egyszerű kis oktatóanyagát. (Ha tudod, akkor meg azért nézd meg, hogy meglásd, hogyan lehet ilyen ügyes kis oktató-animációt készíteni.)

Egyébként a VizEdu weboldalán még rengeteg hasonló színvonalú animációt találsz.

Mekkora a valószínűsége, hogy a Gyurcsány-kormány nem húzza ki 2010-ig?
Melyik hazai bank dől be elsőnek?
Elfogy-e az MDF frakció a következő választásokig?
Lesz-e Kósa Lajos a Fidesz a miniszterelnök-jelöltje?

Szeretnél ilyen és/vagy hasonló kérdésekre szavazni és (esetleg) találat esetén egy kis  pénzt is nyerni?

Sajnos friss kedvencem, a HubDub.com a magyar belpolitikával nem foglalkozik, ráadásul csak virtuális pénzzel működik, mégis nagyon élvezetes.
Igen, már megint egy újabb közösségi oldal, de ez egy kicsit más, mint a többi. (A legtöbb más, mint  többi - néha az az érzésem, hogy csak nálunk indulnak időnként gyors szaporodásnak a klónok.)

Rengeteg közösségi funkció, normális megjelenés, US és UK verzió. Fel nem foghatom, honnan is származnak a bevételeik!

(Frissítés a bejegyzés végén)
A médiatörténet majd valamikor 2008.októberére teszi az információmegosztás új módjának hazai megjelenését. Azt, amikor a  magyar internetezők krémje (ú.n. geek közösség) felfedezte, hogy a Google Reader nem csak RSS-olvasónak, de linkmegosztónak is kiválóan használható.

Hogy a be nem avatottak (beavatatlanok, kevésbé beavatottak) is érthessék:

A Google már hosszabb ideje működteti Google Reader szolgáltatását, aminek segítségével könnyen, egyszerűen követhetők a gyakran frissülő hírforrások (híroldalak, blogok). A Google Reader (és más RSS olvasók) segítségével gyorsan és egyszerűen futható át rengeteg hírforrás. (Az én Google Reader oldalamon nagyjából 300 hírforrás szerepel. Ha ezeket hagyományos módszerekkel, az oldalakat egyenként megnyitva kellene átnéznem, csak ez a művelet  naponta 20-40 percembe kerülne.)

Ha az ember a  Google Readerben felbukkanó információk között valami érdekeset talál (és nem irigy), nyilván szívesen megosztaná ismerőseivel. Megtehető ez valamilyen hagyományos linkmegosztó segítségével de miért is ne történhetne ez közvetlenül a Google Readeren keresztül? Erre a Google Reader fejlesztői is rájöttek és kitalálták a megosztás funkciót, amihez ráadásul megjegyzéseket is lehet fűzni. (Egyes, a blogolásba és mások blogbejegyzéseinek kommentálásába már belefáradt webmunkások rögvest az online információmegosztás jövőjét fedezték fel a Google Readerben.)

Az utóbbi napok friss fejleménye, hogy Bártházi András egy olyan egyszerű megoldást talát ki, aminek segítségével saját baráti körödön kívülre is kiterjesztheted Google Reader megosztásaidat. (Szerintem inkább a célzottak körének szűkítése, nem pedig bővítése lenne kívánatos, de erről majd később...) Ezt követően a  kitűnő Mitörtént.hu szolgáltatást is jegyző, anonimitását egyelőre szigorúan őrző Ismeretlen Programozó kirukkolt a TurulMeme.com oldallal, ami - cseles módon - téma szerint csoportosítja a Google Reader segítségével megosztott információkat.

Követhető a dolog? Adott a (szinte) végtelen információtenger, ahonnan a saját Google Reader hálóval mindenki kifogja a maga halait. Ezek után a megosztás funkció segítségével kialakul egy nagy, de meglehetősen átláthatatlan halpiac, ahol végül a TurulMeme segítségével halfajták szerint végre sikerül osztályozni az árut.

Az elv szép, mindez működne is, ha mindenki olyasfajta halakra halászna, mint én. A halpiac azonban egyre inkább valami zsibvásárra kezd hasonlítani. A nemes halakat alíg lehet megtalálni a sok ócska bakancs és lyukas lavór között. Vagy egy másik metaforával élve (imádom a metaforákat!) Google Reader megosztott linkjei révén egy, az "igazinál" kisebb, de néha viharos, máskor meg zavaros beltenger jön létre. Kisebb víz, kevesebb hal. Miért is jobb nekem itt halászni?

Nem tagadom, érdekes, ügyes dolog, jó játék az egyéni szűrés megosztásának a szűrése, csak egyelőre nem látom, hogy mire is való.

Frissítés:  A bejegyzés kinn virít a TurulMeme oldal második helyén:)

Erős disszonancia: Az online újságírással foglalkozó weboldalakon, blogokon (blogokban?) naponta olvasom, mennyire forradalmi és nélkülözhetetlen a Twitter, közben - ahogy már többször is megírtam - képtelen vagyok rájönni, miért is kéne szeretnem.

Szeretek beszélgetni, de nem szeretek csetelni. Csak akkor írok SMS-t, ha valakinek üzenek valamit, szakmai modanivalóm általában nem csak a 140, de az 1400 karaktert is jóval meghaladja. (Összefoglalva: Korszerűtlen vagyok.)

Mivel úgy gondolta, mégis tudnom kell róla, mi folyik a Twitteren, néhány hónapja újra feliratkoztam (korábban, első csalódásom után gyorsan harakiriztem), azután nem sokat foglalkoztam az egésszel.. Azóta, anélkül, hogy egyetlen szót is írtam volna oda, sorra iratkoznak fel a "követők", akik figyelik (nem létező) megszólalásaimat. (Ezúton is köszönöm a bizalmat.)

Most, korábbi döntésemet (részben) felülvizsgálva úgy döntöttem, hogy újabb próbát teszek: Kiteszek a Twitter oldalamra (www.twitter.com/pollner ) olyan, kalandozásaim során talált linkeket, amik fontosak ugyan, de alaposabb feldolgozásukra a Médiablogon nincs időm. (Az oldal nyitott, nem kell hozzá regisztrálni, követőként csatlakozni.) Várom a visszajelzéseket. Itt, vagy ott.

Nagyon izgalmas minden, a tömegek bölcsességén (és természetesen az interneten) alapuló tudásmegosztás, de az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a látványos elméletek ellenére a gyakorlati megvalósítás igen nehéz.

Az már senkinek nem újdonság, hogy a Wikipedia egyes szócikkeit egyesek - általában politikai, vagy gazdasági érdekből -  előszeretettel manipulálják. (Szerencsére ezek a manipulációk más szócikkek millióit nem érintik.) Most a közösségi linkajánló  Digg.com-nál tört ki egy nagyobb botrány, ami ilyen trükközésekre vezethető vissza.

A Digg.com működésének alapelve igen egyszerű. Az érdekes linket a többi internetezővel megosztani kívánó felhasználó elküldi "találmányát", ami a bejövő linkek oldalra (Upcoming ) kerül. Ha a Digg.com regisztrált felhasználói a linket érdekesnek találják és szavaznak rá, akkor a link felkerülhet a főoldalra, vagy a szolgáltatás valamelyik kiemelt oldalára. Az elv szép, a felhasználók átnézik és megvitatják a bejövő anyagokat és szavazással eldöntik, melyikek a legérdekesebbek. A baj csak az, hogy a Digg.com 2004-es indulása után gyorsan nagyon népszerű lett, ma 7-10 másodpercenként felkerül egy új ajánlás, a tagoknak 10-15ezer link közül válogatva kellene kiválasztaniuk a legjobbakat.

A valóságban persze másképpen működnek a dolgok. A regisztrált felhasználók a közösségi hálózatokhoz használóan a Digg.com-on is saját profillal rendelkeznek és "barátokat" gyűjthetnek. Elég hamar kialakult az a gyakorlat, hogy ezek a barátok nem a teljes kínálatban keresgélnek, hanem kölcsönösen egymás linkjeire szavaznak. Bár a Digg.com szoftvere egy (titkos) algoritmussal megpróbálja kivédeni a túlzott baráti támogatásból eredő torzítást, a gyakorlat azt mutatja, hogy ez nem sikerül. A Digg.com címlapján megjelenő cikkek 50 százalékát a Top 100 felhasználók juttatják oda. (Jellemző, hogy a Digg.com látogatóinak 1 százalékától származik a site forgalmának 32 százaléka!)

A Digg.com ajánlásait az elmúlt időszakban a tömegek bölcsessége helyett tehát inkább egy szűkebb csoport bölcsessége, illetve néha a csoport érdeke vezérelte. Mivel a Digg.com címlapjára került cikkek komoly látogatottság növekedésre számíthatnak, többen próbálkoztak a vezető diggerek megkörnyékezésével, illetve rendszeresen felmerül a  gyanú, hogy egyesek gépi segédlettel növelik linkjeik népszerűségét. Néhány hete éppen ilyen manipuláció vádjával zártak ki felhasználókat, köztük a 3. helyre rangsorolt "csúcsfelhasználót".

A keresők, a hírgyűjtők, a linkajánlók elvileg arra valók, hogy segítsenek eligazodást a web végtelen kínálatában. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a manipulátorok hamar megtalálják a módját, hogy a saját érdekeiknek megfelelően módosítsák az eredményeket. A manipulációk mértéke hamar elérhet egy olyan mértéket, amikor a találatok olyan deformáltak lesznek, hogy az eszköz használata értelmét veszti.

Többször sajnálkoztam rajta, hogy itthon ilyen gyengén működnek a hazai linkajánló szolgáltatások. Ennek okát részben abban sejtem, hogy mifelénk nincs hagyománya az efféle,  önzetlen információmegosztásnak, de lehetséges, hogy egyszerűen túl kevés a magyar nyelvű oldalakat látogató internetező, belőlük nem termelődik ki elég aktív közreműködő. A Digg.com problémáiról olvasva most azt gondolom, hogy talán nem is nagyon hiányoznak ezek a megosztók. Megosztásból és megosztottságból már így is bőven kijut nekünk.

Adalék:

A Digg.com problémáiról a Mashable.com-on olvashatsz részletes elemzést

Holnap megyek Tihanyba, az Internet Hungary konferenciára. 2005-ben - tudtommal Magyarországon először - élő blogban "közvetítettük" a konferenciát. 2006-ban néhány hosszabb összefoglalót és egy cikket írtam. Tavaly a ott sem voltam (azért fél szemmel követtem a Planet-IH linkjeit).

Idén csak 1 napra megyek csak, gépet nem is viszek magammal. Az elmúlt évek tapasztalatai (nem csak saját, hanem, más élő blog-kísérletek) alapján úgy látom, hogy a befektetett energia és az eredmény nem állnak arányban.

Az interaktivitásról azért nem kell lemondanod. Ha megírod, mit üzensz a Magyar Internetnek, holnap Tihanyban felmegyek a Visszhangdobra és elordítom szavaidat.
(Arra, hogy választ is kapsz, sajnos nem vállalhatok garanciát. A Tihanyi Visszhang a 60-as évek közepe óta elég gyengén teljesít.)

Éppen arról írok cikket, hogyan változtatta meg a hozzászólás lehetősége az újságírást. Munka közben sok érdekes kérdés merült fel.

Az elmúlt években leginkább arról olvashattunk, hogy az újságoknak is követniük kell a blogok példáját,  meg kell teremteniük a hozzászólás lehetőségét.Aztán az is elég hamar kiderült, hogy a közönség beengedésével még nem értek véget a tennivalók, hiszen foglalkozni is kell a "vendégekkel".

A hozzászólások engedélyezésének csak akkor van értelme, ha azokat a szerkesztők nem csak ingyen kapott tölteléknek tekintik. (Nagy a kísértés, néha a hozzászólók látványosan megpörgetik a számlálót.) A cikkhez kapcsolódó beszélgetés csak úgy alakulhat ki, ha abban a cikk szerzője is részt vesz. Hogy ez lehetséges legyen, teljesen át kell alakítani a szerkesztőségi munkafolyamatokat, valamint a cikkírással egyenértékű munkaként kell elismerni a hozzászólások moderálását, a közönséggel való beszélgetést.

Állandó szakmai vita tárgya, hogy milyen feltételekhez kell kötni a hozzászólás jogát. Miközben egyesek azt állítják, hogy a teljesen szabad, semmiféle adat megadásához nem kötött hozzászólás megkönnyíti a romboló szándékkal érkező trollok dolgát, mások arra hivatkoznak, hogy a regisztrációval való vacakolás értékes hozzászólókat riaszthat el. Természetesen a trollok sem egyformák. Vannak, akiket egy egyszerű regisztrációval el lehet riasztani, de akadnak olyanok is, akik komoly erőfeszítésekre is hajlandók egy kis tombolásért.

Nehéz dolog okosnak lenni hozzászólás-ügyben. Nekem négy évnyi intenzív blogolás sem volt elég ahhoz, hogy világosan lássam az ok-okozati összefüggést egyes bejegyzések és az általuk (?) generált hozzászólások közt.
ól látható, hogy egyes kiadványoknál, témáknál elkerülhetetlenek a látványos hozzászólás-csaták. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a megoldás nem a hozzászólások intézményének a megszüntetése, hanem annak megfelelő kezelése lenne. (Nagyon hasonlít ez a gyülekezési szabadság körül problémahalmazhoz.)

Valószínűleg igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy felesleges minden cikket megnyitni a hozzászólók előtt. Egyes cikkek egyszerűen nem alkalmasak vitákra, a hozzászólás-felület itt csak szabad préda a hőbörgők és a mellébeszélők számára. A megnyitás vagy meg nem nyitás nem lehet kényelmi kérdés, komoly, felelős szerkesztői döntésekre van szükség.

Meggyőződésem, hogy rossz úton járnak azok a kiadványok, ahol a hozzászólások "moderálását"  (a moderálás itt nem vitavezetést, hanem cenzori munkát jelöl) mindenféle segéderőknek (webmester, gyakornok, titkárnő), vagy külső vállalkozásnak adják ki. A hozzászólások engedélyezésének csak akkor van értelme, ha a szerkesztők hisznek benne, hogy azok újabb részleteket, új nézőpontokat adhatnak az eredeti cikkhez. Ha valaki továbbra is a véglegesen lezárt, megmásíthatatlan cikkekben hisz, kár bajlódnia a hozzászólásokkal.

Adalékok:
A Gawker cikke szerint az újságoknak felesleges engedélyezni a hozzászólásokat.
A NYTimes.com cikke   a trollokról

Bevallom, eddig nem jutott eszembe, hogy közös nevezőt keressek a fagylalt és a közösségi média között, de a amikor felmerült a kérés, gondolkodás nélkül, azonnal a nyalás jutott az eszembe. (Fogalmam sincs miért, hiszen a közösségi médiára ez egyáltalán nem illik.) Többről van szó.

A Commoncraft legújabb videója percek alatt meggyőzött, hogy közösség média nagyon jól elmagyarázható fagylaltok segítségével. Egyébként már korábban bebizonyították, hogy a legegyszerűbb eszközökkel is képesek bonyolult dolgokat elmagyarázni. (Érdemes ezeket a filléres videókat összevetni a Modern Képmesék nyögvenyelős epizódjaival...)

Ha nem is tudsz angolul, láthatod, milyen egyszerű eszközökkel dolgozik a film, hallhatod milyen lendületes, meggőző a narráció. (És közben még értelmes dolgokról beszél.)

(Ha mégsem értenéd, nagyon röviden a lényeg: A városkában valamikor csak egyetlen fagylaltgyár volt, ami egyfajta fagyit gyártott. Később háromra bővítették az ízválasztékot, de ez nem jelentett lényeges változást. Akkor jött egy új cég, ami otthoni fagylaltgyártáshoz kezdett kellékeket árulni: ezentúl mindenki olyan fagyit csinált, amilyet tudott/akart. Egyesek annyi fagyit csináltak, hogy eladásra is jutott. Az emberek elkezdték megosztani egymással a különböző fagyikról szerzett tapasztalataikat. Összességében a városka fagylaltfogyasztása megnőtt...)

Egyesek azt gondolják, hogy nincs már szükség idehaza további hírgyűjtőkre, mások meg éppen azt, hogy nagyon is van.
(Közben a legtöbb tartalomszolgáltató továbbra is mélyen hisz a Hírkereső mindenhatóságában.) Tényleg új, a korábbinál kifinomultabb szolgáltatásokra van szükség? Képesek ezek megingatni az idejében startoló kulcsszereplő pozícióját?

Sejtéseim vannak, biztos választ viszont nem tudok adni. Ami biztos, hogy megint itt van egy újabb trónkövetelő. a Propeller

Rendezett megjelenés, a szokásos kategóriákba sorolt hírek, minden rendben. Tulajdonképpen semmi különös nem lenne az egészben, ha a nyitóoldal és a hivatkozott oldalak között nem lenne egy köztes oldal, ahova hozzászólásokat lehet írni. Jó ötlet, én a Huffington Post-nál találkoztam vele először, de nem állítom, hogy ők találták fel. Nem vagyok biztos benne, hogy az érintett kiadványok lelkesedni fognak az ötletért, de nyilván nem is ez volt az alapvető cél.

A koncepció tehát jó, csak egy aprócska gond akad: Valószínűleg nagyon kevesen lesznek, akik hozzászólást fűznek majd a linkekhez és még kevesebben, akik valami fontosat, érdekeset írnak. Nem vagyunk hozzászólós nép. A tudományos kutatások és a már régebben működő linkgyűjtők tapasztalatai legalábbis ezt mutatják. (Kivétel Tóta és a Homár, de a marxizmus egyik alaptétele ott sem érvényesül és a mennyiség csak elvétve csap át minőségbe.)

Akkor meg minek ez a pörgés?

Blogolás, mikroblogolás, képmegosztás, videómegosztás, közösségi hálózatok, podcasting, rss, widgetek, chat, üzenőfal ... Nagyjából ez az a kör, amit közösségi médiaként szokás emlegetni. Jól látszik, hogy egyre több időt töltünk a közösségi médiával, de jó lenne tudni, pontosan mennyit is és hogy ez honnan veszi el az időt. (Sejthető, hogy jórészt a hagyományos médiától.)

Az Universal McCann 17.000 internetező megkérdezésével nemrég felmérést készített, aminek eredményét egy nagyon mutatós tanulmányban adta most közre Bár az anyag 80 oldal terjedelmű, még annak is érdemes belenéznie, aki krónikus időhiánnyal küzd, vagy nem olvas angolul. A rengeteg ábra ugyanis gyorsan végigpörgethető, azokból nyelvtudás nélkül is kiolvashatók a felmérés kulcsfontosságú eredményei.

A legfontosabb megállapítás talán az, hogy az Egyesült Államok és Nyugat Európa internetezői inkább passzív módon használják a közösségi médiát (vagyis kukkolók), míg a feltörekvő piacokhoz tartozók (elsősorban Korea és Kína) intenzíven termelik is a tartalmat. (Nyilván ezzel is magyarázható, miért dőlt be minden amerikai és európai vállalkozás, amelyik megpróbálta lemásolni a rendkívül sikeres, több tízezer civil újságíró munkáját összefogó OhmyNews -t)

További megállapítások:

• Ahogy ez nagyon jól érzékelhető, az utóbbi évben a legerősebben az online videók erősödtek meg a legjobban.. A 2006-os 30 százalékkal szemben a mostani felmérésben megkérdezettek 70 százaléka néz rendszeresen online videót.
  

• A válaszadók 70 százaléka olvas blogokat (2006-ban ez az adat 50 százalék volt)

• A közösségi hálózatok használata 30-ró 60 százalékra nőtt.

• Látványosan nő az RSS, a podcasting és a widgetek használata is.

Örömmel jelenthetem, hogy Magyarország is szerepelt a felmérésben, valamivel kevésbé lelkesen, hogy általában nem az élvonalban lehet minket megtalálni. A blogolvasásban például sereghajtók vagyunk, aminek szerintem az is az oka, hogy 1) a hazai hírességek közül kevesen blogolnak 2) az Indexet kivéve egyik nagy olvasottságú kiadvány sem kezeli a szerkesztett tartalommal egyenrangúan a blogokat. Az egyetlen terület, ahol villoghatunk, az a közösségi hálózatok használata. A sokat szidott, de mégis össznépi közösségi platformként működő iwiw révén szebb kép alakult ki rólunk, mint amilyet megérdemelnénk.

Tudom, teljesen korszerűtlenül gondolkodom, de nekem már az a néhány közösségi hálózat és speciális információcsatorna is túl sok, amire kíváncsiságból, vagy szakmai kötelességből eddig feliratkoztam. Megrettenve figyelem azokat az ismerőseimet, akik minden héten feliratkoznak néhány webkettes izére (és persze küldik nekem is a meghívót).

Amikor a webkettes szolgáltatásokból áradó információk mennyisége elviselhetetlenné válik, megjelennek az azokat összefogó és belőlük hiperinformációáramot képező szoftverek. Az információ persze nem lesz kevesebb, legfeljebb nem kell külön-külön felkeresni valamennyi szolgáltató weboldalát.

A közösségi, vagyis az emberek összehozására hivatott szoftverek egyre inkább szétválasztanak: nem tudhatom, hogy barátaimat, ismerőseimet melyik hálózatban keressem - a témáról éppen a napokban írt Doransky. Szerinte az olyan "személyes aggregátor" a megoldás, ami figyeli milyen szolgáltatásokat használunk, milyen fórumokon, blogokon írunk hozzászólást. Ha azt akarjuk, hogy valaki kövessen, elég csak az aggregátorhoz hozzáférést biztosítani. (Önként kérjük meg tehát a Nagy Testvért, hogy legyen szíves figyelni minket, ha meg már úgyis ezt teszi, legyen szíves szólni ismerőseinknek is.)

Egészen más véleményt képvisel Scott Karp véleményével, aki azt mondja, hogy nem a "kimenetekkel" (vagyis nem az információáradat elegánsabbá tételével), hanem a "bemenettel" kell foglalkozni. A megoldás (elvileg) egyszerű: kevesebb felesleges tartalmat kell felrakni a webre, kisebb lesz a "zaj".

Karp szerint eleve nem kellene újra és újra megírni azt, ami már úgyis fenn van a weben. (Van is valami mondás erre: "Write the best / link the rest". Szerinte a IT újságírók és bloggerek a leginkább hajlamosak arra, hogy maguk is szóról szóról megírják azt, ami máshol is olvasható. (Nyilván nem ismeri a hazai online sajót, amiből ha kigyomlálnánk a "vándorló" szövegeket, alig maradna fenn szöveg....)
Aki felesleges tartalmak gyártása helyett linkel, védi a web tisztaságát. Jó példák a Google és a Digg. Nem gyarapítják a tartalmat, hanem segítenek rendet rakni.

Karp azt mondja, a webes publikálás előtt mindenkinek el kellene gondolkodnia arról, valóban olyan fontos-e feltennie ezt a szöveget/képet/videót, nem szennyezi-e ezzel feleslegesen a webet. Olyan ez, mint ahogy a környezettudatos ember eloltja maga után a villanyt, ha kimegy a szobából.

Szép elvek, de szerintem Karp sem gondolja komolyan, hogy hirtelen emberek százmilliói szállnak magukba és hagyják abba az "internet szennyezését". Egyáltalán, mi a webes zaj? Számomra például eleve minden weboldal csak zaj, ami nem magyarul, vagy angolul íródott. (Persze, sok weboldal egyetlen kattintással lefordítható angolra, de ezzel csak akkor vacakolok, ha mindenképpen elkerülhetetlen.) Sőt zaj minden olyan magyarul, vagy angolul íródott oldal is, ami engem nem érdekel. Ami nekem zaj, másnak hasznos tartalom. Karp -kedvenc szerzőim egyike- most kivételesen téved. A web "teleszemetelését" ugyanúgy nem lehet megakadályozni, mint azt, hogy az emberek felesleges hülyeségeket beszéljenek, vagy ugyanilyen felesleges hülyeségeket hallgassanak/nézzenek (vö. tévézés) A "zajtól" való szabadulás eszköze nem az önkorlátozás, hanem az eddiginél még hatékonyabb válogatás, szűrés. Erre kell gyúrni, az emberiség átnevelése még senkinek sem sikerült.

A CNN.com sem akart nagyon lemaradni a FigyelőNet (FN Tudósító ) mögött, ezért most végre elindította saját "beküldős" (UGC) honlapját, az iReport.com -ot.

Maga az iReporter mozgalom (és a név) nem új, a CNN már korábban is gyűjtögetett külső anyagot, de a csak a gondosan kiválogatott, megtisztogatott holmit tette ki a kirakatba. A most elindított iReport.com csak névrokona ennek a mozgalomnak, de a CNN-nek annyira megtetszett ez a név, hogy mélyen a zsebébe nyúlva, csaknem 750.000 dollárért megvásárolta azt Rick Schwartz "domainkirálytól". (Nagyon kíváncsi lennék arra az üzleti tervre, ami levezeti, mikor és hogyan térül meg ez a befektetés.)

A CNN.com láthatóan sokkal óvatosabb, mint a civil tartalmak beengedésével kísérletező hazai média. Nem próbálkozik előszűréssel (a hozzájuk érkező anyag mennyisége miatt ez nyilván nagyon macerás és költséges lenne), viszont a vegyes minőségű anyagot még véletlenül sem keveri a szerkesztőségi tartalommal. Az iReport.com teljesen  élesen elkülönül a CNN márkától, az iReport oldalain utalást sem csak utalásokat találunk a CNN-re. A CNN persze szabadon guberálhat a beküldött holmi között, a használható anyagokat tetszése szerint átemelheti.

Óvatos, de ügyes stratégia. Hiába írja ki ugyanis X portál a "Felhasználási feltételek" apró betűs szövegében, hogy "a beküldött felhasználói anyagokért a szerkesztőség felelősséget... ", az ilyesmit nem olvasó felhasználókban (vagyis a többségben) X portál neve hamar társul a normálisan (szerkesztőségi anyagban) vállalhatatlan tartalmakkal. Persze ez is lehet egyfajta stratégia.

Előbb-utóbb döntenie kell minden újságírónak: Megtanulja a digitális eszközök használatát, kipróbálja, hogyan kell a "webre dolgozni", vagy...szakmát vált. ( Csak semmi pánik! Nálunk inkább az "utóbb" érvényes. A média "digitális átállásának" sebességét nézve itthon még a 40-es éveikben járóknak is jó esélyük van arra, hogy minden különösebb online kiképzés nélkül kihúzzák a nyugdíjig.)

Az online újságírás mai "sztárjai" általában önképzéssel (és saját kárukon) tanulták meg, hogyan is működik a digitális újságírás. Többen közülük most úgy gondolták, hogy nem elég hatékony saját blogjukon, előadásokon és tanfolyamokon terjeszteni a "tant", valamilyen közvetlenebb, hatékonyabb formát kell találni. Így jött létre a Wired Journalists.

Igen, egy újabb közösségi hálózat. Ha jól látom, a WJ nem is valami saját buhera, hanem a Ning nevű közösségi szolgáltatásra épült rá. Jól. A hálózatba 10 nap alatt több, mint 1000 újságíró lépett be és nemcsak regisztrálták magukat, hanem a többség intenzív közösségi életet is él.
Felmerül persze a kérdés, hogy kell-e még egy szakmai közösségi háló, hiszen a Facebookon több újságírói csoport is működik? Komolyabb kutatásokat ugyan nem végeztem, de eddig úgy tűnik, hogy a Facebook kitűnő a jelenlét biztosítására, üzenetek küldéséére, de ez a mostani felület jobban használható szakmai eszmecserékre.

Aki nem hiszi,járjon utána!

Fiata(abb) koromban eszembe sem jutott, hogy önként - vagyis földrajzórán kívül - térképeket nézegessek. A "mai fiataloknak" nyilván más lesz a térképekhez való viszonyuk, hiszen a Google Maps és az arra épített szolgáltatások teljesen átalakították ezt a kapcsolatot.

A Washingtonpost most újabb térképes szolgáltatással bizonyítja, hogy az újságírásban is otthonos fejlesztő, az egész Adrian Holovaty távozásával azért nem állt meg az élet.

A napokban bevetett Buzz Map megmutatja, hogy melyek a legnépszerűbb helyek és mit írnak róluk a bloggerek, illetve mi jelent meg róluk a WAPo-n. A Buzz Map alapját a kifejezetten helyi információ gyűjtögetésére és feldolgozására szakosodott Outside.in késztette, ezt turbózták fel a lap anyagaival.

Én is szeretnék két "helyi információval" szolgálni: Két olyan hazai kezdeményezésről is tudok, amik helyfüggő szolgáltatások nyújtásával próbálkoznak. Az egyik a Jó-hely.hu, a másik a Geospace. Az egyik inkább az evő-ivóhelyekre koncentrál, a másik a térfigyelő kameráktól az útfelújításokig sok irányba terjeszkedik - ráadásul országos szinten. (A Klubrádió is használja ezt a szolgáltatást.)

A Buzz Map premierje kapcsán többen is felvetik, hogy az ötlet ugyan jó, a megvalósítás korrekt, de az egész csak akkor lesz működőképes, ha kellő számú, lelkes blogger működik a rendszerben. Azt hiszem, ez a hazai közösségi médiakezdeményezések rákfenéje is. Lesz-e elég önkéntes, hogy értékelhető véleményt kaphassunk a térképen bejelölt helyekről? Addig csak találgathatjuk, milyen is felhozatal a kiskunfélegyházi Kis Farka Borozóban!

Már nem tudom pontosan, először melyik blogban bukkantak fel álláshirdetések. Mindegy is. Az biztos, hogy az elsők között volt a Webisztán, ahol valamilyen speciális ismeretekkel rendelkező fejlesztőket kerestek (emlékeim szerint leginkább az Index belső projektjeihez.) Aztán a Kirowski próbálozott azzal, hogy a szokásos csatornák helyett néhány blogon elhelyezett hirdetéssel találjon új embereket.

Nyilván egyikük sem a néhány forint hirdetési díj megtakarítása miatt próbálkozott az új toborzási módszerekkel, hanem mert úgy gondolták, hogy ez, vagy az a tematikus blog jó szűrő lehet: Ha kisebb is a merítés, mint a szokásos hirdetések esetében, valószínűbb, hogy benne lesz az Ideális Jelentkező

A blogokban való hirdetésből azért nem lett különösebb divat, nyilván azért sem, mert kevés a tematikus blog. (Azok többsége pedig programozással /web 2.0-val, kütyükkel, és persze keresőoptimalizálással foglalkozik.) Az elmúlt hetekben azért mégis történt valami. Először Damjanovich Nebojsa unta meg, hogy állandóan az "ajánlj már valakit/nem tudsz egy jó helyet?" kérésekkel nyaggatják és sajáthonlapja "margóján" szakmai állásbörzét nyitott.

Nebojsa nyomdokaiban járva, elég hasonló piacot célzott meg az a szintén ingyenes állás-blog, amit Berényi Konrád indított. (Ennek megfelelően a meghirdetett állások többsége a két helyen ugyanaz.) A blog legfontosabb bejárata természetesen Konrád "igazi" blogja.

A blogos munkaközvetítésben az igazi áttörést a napokban debütált Munkák hozhatja meg. Egy "román srác" motorjára összedobott oldal - ha jól értem - Doransky magánprojektje. Tud mindenféle webkettes huncutságot és az igazi elszántak a saját oldalukra is gyárthatnak belőle egy frissülő dobozkát (widgetet). Ehhez ugyan kódgenerátor nem áll rendelkezésre, aki viszont ennek ellenére sem riad vissza és az ő blogjáról jön be az Igazi Jelölt, jutalomra számíthat. A fele királyságot és a legkisebb királylány kezét ugyan nem kapja meg, de néhány forintnyi fejpénz ütheti a markát.

Mi a baráti kapcsolatok mértékegysége? Milyen a megtérülése (ROI) a családoddal fenntartott kapcsolatodnak? Kifejezhető-e valamilyen konverziós értékkel a régi osztálytársak felkutatása?

Nem hinném, hogy ezekre a kérdésekre bárki is egyértelmű, néhány számjeggyel kifejezhető választ tudna adni. Akkor pedig milyen számokkal villognak a közösségi hálózatok üzemeltetői (köztük természetesen a mi drága iWiWünk is) és az úgynevezett "social media marketing" specialiták?

Végre be kell látnunk, hogy az online kommunikáció sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy egy egyszerű számmal (page view, visits. unique visitors) leírható volna. Az utóbbi időben az egyre több szakember látja be, hogy még egy viszonylag egyszerű üzleti honlap teljesítménye sem értékelhető ilyen leegyszerűsített módon. Nyilvánvalóvá vált, hogy a videót, podcastot, közösségi véleményeket integráló online média sem egyszerű "konverziós gép", aminek az egyik oldalán bejön az érdeklődő, a másik oldalon pedig kimegy a reklámfogyasztó. A honlap teljesítménye csak a látogató "viselkedésével" együtt értékelhető. Miért várjuk akkor, hogy a közösségi hálózatok sokszor igen összetett belső történései egyetlen számmal kifejezhetők legyenek?

"Az üzlet számokat vár" - mondja a főnök, akinek esze ágában sincs kifinomult (de néha kissé bonyolult) elemzőprogramok eredményeit tanulmányozni. "Egyetlen szám kell, legfeljebb egy egyszerű Excel tábla." Az ő kezükben vagyunk.

Kiszivárogtatások, pletykák és rémhírek után tegnap végre stratolt a Wikipedia-alapiító Jimmy Wales új vállalkozása, a Wikia Search.

Magáról az új elveken alapuló keresőről illetve az erre alapított vállalkozásról nem érdemes írni, bőségesen foglalkozik vele a világsajtó ( természetesen ide értendők a témával foglalkozó bloggerek is.) Persze kell hozzá néhány nap, amíg idehaza is megjelennek az első alaposabb írások.Addig lehet például a BusinessWeek elemzését olvasgatni.

Wales azt állítja, hogy nem a Google-t akarja lenyomni (elég reménytelen vállalkozás lenne), inkább az volt a célja, hogy egy "olyan tisztességes minőségű valamit csináljon, ami az iparág többi szereplőit is a nagyobb nyitottság felé nyomja."

Szép gondolat. De milyen iparágról is van szó? A kereső-iparról? Egyetértek azokkal, akik a Google-t már jó ideje a médiához sorolják és nem csak azért, mert a Google News mélyen behatolt a média hagyományos felségterületére. A (hagyományos) média az információk gyűjtésével, feldolgozásával és terjesztésével foglalkozik. Miben is különbözik ettől a Google? (Az gyenge érv, hogy ott a melót nem szerkesztők, hanem a "titkos algoritmusok végzik el.)

Ha a Google (vagy a Wikipedia) médiacég, akkor nyilván a jelentős mértékben emberi közreműködésen alapuló Wikia is az. Ha így van, akkor Wales nem a kereső-, hanem az egész médiaipart akarja a nagyobb nyitottság fel nyomni. Ráférne.

Az ember ilyesmit olvasva óhatatlanul elgondolkodik azon, mekkora erőre lenne szükség, hogy a jelenlegi, erősen bebetonozott pozíciójából kimozdítsa a hazai médiát. Magához a gondolatkísérlethez is igen élénk fantázia szükségeltetik.

Ahogy kutyából nem lesz szalonna, úgy a cikkekhez írt hozzászólásokból sem alakul ki online közösség. Legalábbis ezt állítja Robert Marcus független moderáció-szakértő.

A Journalism.co.uk cikkét alaposabban elolvasva azután kiderül, hogy a szakértő nem zárja ki a "komment-közösség" létrejöttének lehetőségét, csupán azt állítja, hogy a hozzászólások engedélyezése nem vezet automatikusan az ilyen közösségek létrejöttéhez.

Marcus szerint a cikkekhez való hozzászólás a erősítheti az olvasók lojalitását, de az eleve szűk téma és a vertikális jelleg miatt alkalmatlan igazi online közösség megteremtésére. A hozzászólók többsége egyébként is valamilyen hivatásos aktivista, vagy saját nevében gyönyörködni szerető exhibicionista. A megoldás az online lapok számára az igazi közösségi terek - fórumok, blogfelületek - létrehozása lehet.

Eléggé meglepett a cikk, mert eddig azt hittem, hogy az (online) világ éppen ellenező irányba, az elkülönített fórumok és blogfelületek felől, a cikkekhez közvetlenül kapcsolódó viták felé halad. Ha van türelmed kivárni Marcus cége, a Chatmoderators.com honlapjának betöltődését könnyen rájössz, honnan fúj a szél. A "független szakértő" cége fórumok moderálásához és elemzéséhez árul szoftvereket.

Sokan vannak a közösségi média használói között, akik azt egyfajta vallásként élik meg. Ennek megfelelően dogmaként kezelik az ott kialakult (vagy kialakulni vélt) szabályokat. Chip Griffin egy friss bejegyzésében (szép képzavarral élve) néhány ilyen szabályról rántja le a leplet.

1. Nincs igazi blog RSS nélkül. (Ahogy nincs karácsony Corvin nélkül. - Ezt nem Griffin írta). Nézz kicsit körül (a a blogoszférán kívül eső) ismerőseid között, kérdezgesd őket az RSS-ről és elkerekedett szemüket, üveges tekintetüket látva be fogod ismerni: Az RSS minden praktikuma ellenére továbbra is egy über-geek játékszer.

2. Nincs blog hozzászólás nélkül. Sok blogban komoly értéket képviselnek a hozzászólások - néha komolyabbat, mint maguk a bejegyzések. Bár egyes fanatikusok (mint én is) kétségbe vonják a hozzászólások nélküli blogok értelmét, ennek ellenére léteznek ilyenek is. (A Médiablog minden látszat ellenére nem ebbe az irányba tart.) Griffin rámutat az 1. és a 2. pont közötti ellentmondásra: Akik RSS-ben olvasnak blogokat, nem látják a hozzászólásokat (Kivéve, ha van a blogokhoz hozzászólás-RSS. Griffin blogjához például nincs...)

3. Korai temetni a sajtóközlemény műfaját. Ez persze nem azt jelenti, hogy a bloggerket kell közleményekkel bombázni (néha jönnek a "Tisztelt Főszerkesztő..." kezdetű mailek...). A sajtóközleményeknek is megvan a maguk helye, azokban is van fejlődési potenciál. (Például meg lehetne tanulni profi, hatékony közleményeket írni.)

4. ....ugrás. A Social Media Release passzust átugrom, ez mifelénk ritka állatfaj. (Találkozott már vele valaki?)

5. A lényeg a párbeszéd, nem az üzenet. A "párbeszéd" kifejezés valóban szépen cseng, de az egyenlősdi a vállalati marketinges körökben elég idealisztikusan hangzik. Rendben, hogy a vállalatok ma nem képesek olyan módon ellenőrizni üzeneteiket, mint tették ezt néhány éve, de azért az túlzás azt képzelni, hogy a nonprofit, vagy a politikai kampányhoz elegendő elindítani a párbeszédet, aztán megy minden magától. A megfelelő üzenet igenis pátyolgatni kell.

6.

7.

8. A közönség már régimódi, az elmúlt világhoz tartozó fogalom. Mindössze a blogolvasók 1/10-e ír hozzászólást (Én mintha még kiábrándítóbb számokról írtam volna valamikor korábban.) Akárhogy is, az igazság az, hogy az emberek többsége nem vesz részt semmiféle párbeszédben, csak hallgatja (nézi, olvassa) a többieket. Ők továbbra is közönség, akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot. Persze, az új média sokkal inkább párbeszédközpontú, mint a régi, ennek ellenére még mindig komoly passzív közönségre létezik, hozzájuk nekünk kell szólnunk.

9. A hozzászólások hiánya a hatás hiányát jelenti. A közösségi média sok evangélistája azt hirdeti, hogy a hozzászólások mennyisége és az írások által kiváltott hatás egyenes arányban állnak egymással. (Egyesek ezt még a linkekkel is kombinálják valahogy.) Valójában a hozzászólások nagyon eltérően működnek az egyes közösségi médiatípusokban és iparágakban. A vitathatatlanul olvasott és befolyásos paidContentnél legfeljebb csak minden 10. bejegyzésnél találunk hozzászólást, általában ott sem többet háromnál. (Hazai példaként Bőgel Gyuri IT lábjegyzetét hoznám fel. Hatása vitathatatlan, viszont a hozzászólás kevés.)

Bár Griffin tudatában van annak, hogy további "szabályok" is léteznek, ezeket (szerencsére) egy későbbi, "bővített kiadáshoz" tartalékolja. Én meg egyre inkább úgy gondolom, hogy felesleges a közösségi médián belül definíciókkal és szabályokkal megtámogatott, merev skatulyákat felállítani. Ilyen, mesterkélt szabálygyűjtemények nélkül is nagyon hamar kiderül majd, mi az, ami működik, beépül az életünkbe.

A hír: A Topix a MediaNews csoporttal kötött megegyezés szerint a jövőben 61 online lapnak szolgáltat (kívülről) fórumot és hozzászólásokat. Nekünk mindettől persze a szemünk sem rebben. Részben azért nem, mert viszonylag ritkán olvasunk olyan lapokat, mint a DenverPost.com, vagy a SentinelandEnterprise.com, részben meg azért mert ismerős a konstrukció: Az Origo is hasonló módon, kívülről (origo.blogter.hu) oldotta meg a hozzászólások kezelését.

Az ünnepi hangulatot az ismert médiablogger, Howard Owens rondította el. Határozottan figyelmeztette a lapokat, hogy az interaktív felületek (blog, fórum) kihelyezése ugyan látszólag egyszerűbbé teszi a lapok életét, de éppen a legfontosabbról, az olvasókkal kialakított közvetlen kapcsolatról mondanak le ezzel.

A hozzászólásokról szóló vita stílszerűen hozzászólásokban bontakozott ki. A Journalism.co.uk blogjában Chris Tolles (a Topix vezetője) és Owens estek egymásnak. Tolles szerint sok szerkesztőségnél nem technikai, hanem a kulturális okai vannak, hogy nem tudják házon belül megoldani az olvasói vélemények kezelését Emellett a tömeges hozzászólások kezelése (automatikus moderálás, gyors működés) nem olyan egyszerű probléma, amit a polcról leemelt, kész szoftverekkel meg lehetne oldani.

Szeretem az ilyen vitákat. Igazságot ugyan nem tudok tenni, de ilyenkor mindkét oldalon elhangzik néhány jó érv.

A Kreatív Online már megint kitett magáért, amikor "Ringiér - online feladatokat adott" című cikkében ismertette a médiavállalat új online kezdeményezését. "A Nemzeti Sport és a Blikk brandjére épül a Ringier Kiadó újonnan indított site-jai, melyek ötféle szolgáltatáshoz kapcsolódnak. Az oldalakat két brandverzióban készítette el egy ügynökség, amelyet tenderen választott ki a kiadó." - olvasható a lényeget összefoglalni hivatott bevezetőben. Én már abban a korban vagyok, amikor pusztulnak az ember agysejtjei, ezért többször is elolvastam a címet és a bevezetőt, de így sem sikerült megértenem, miről is van szó. Az ezután következő zavaros cikket olvasva az a gyanúm támadt, hogy a szerzőnek sincs túl sok fogalma arról, mit is művel a Ringier.

Valamivel okosabb lettem, miután elolvastam a Mediainfo 5in1 csomagot indít a Ringier című anygát. Ebből legalább megtudtam, hogy 5 új, interaktív szolgáltatásról van szó.

Nyomozásomat folytatva jutottam el a Híradó honlapjára. Kicsit ugyan meglepett, hogy a Híradó (az ú.n. közszolgálati tévé ország-világnak szóló hírműsora) foglalkozik egy országos jelentőségűnek talán mégsem nevezhető témával, viszont itt már találtam olyan részleteket, amik alapján némi fogalmat alkothattam arról, mit is csináltatott a Ringiért a Carnationnal.

A három, eltérő bénasági fokú cikk közös vonása, hogy egyik sem a lényeggel, az új szolgáltatás ÉRTHETŐ ismertetésével, hanem a munka megszerzésének módjával (a Carnation pályázaton nyeret el... - gondoltam, hogy nem a skandináv lottón) kezdődik. Hát igen, kedves tartalomszolgáltatóink egy rosszul megírt sajtóközleményt szoptak be, amit aztán sem lenyelni, sem kiköpni nem bírtak.

Irány tehát az ősforrás, a Carnaton sajtóközleménye. Itt ilyenlyen szövegeket olvashatunk: "A Blikk.hu és NSO.hu site-okon már regisztrált felhasználók a jelszavukkal automatikusan beléphetnek a szolgáltató site-okra, és egyből használhatják a loginköteles funkciókat. Az új felhasználók a Belépő.hu oldalon regisztrálhatnak, és saját webes profilt hozhatnak létre."

Hát akkor most elmondom magyarul: A Ringier közös jelszóval elérhetővé tette, egyben bővítette a Blikk.hu és az NSO.hu regisztrációhoz kötött szolgáltatásait. Ezzel együtt egy új belépőoldal (Belepo.hu ) is készült, ahonnan egy helyről érhetők el ezek a szolgáltatások.

Szóval nem egy új sampon ez az 5in1. Miután így felcsigázott a sajtóközlemény, nem bírtam magam visszafogni és megnéztem.
Vicces. Ha sikerül regisztrálnod magad (nekem csak többszöri nekifutásra jött össze, pedig láttam már regisztrációs oldalt), akkor saját profilt alakíthatsz ki és megkeresheted a hozzád hasonló profilokat. Óriási. (Például ha zereted a nagy csöcsű csajokat nézni a Blikkben és szereted a focit,megtalálhatod a hozzád hasonlókat. - Ha adhatok egy tippet, még valamilyen sörmárkát is ide kellene csapni a pontosabb profilhoz). Van aztán itt linkgyűjtő is. (A közlemény szerint "a hazai piacon egyedülálló". - Ennyire nem ismerné a Carnation a hazai piacot?) A Bulvárklubban csatlakozhatsz Koltai Róbert (színész) rajongóihoz, Mind az öthöz. Egy pillantást vetettem még a Sztárhatározóra, majd gyorsan kiléptem.

Tudom, idehaza csak egy szűk, "beavatott" réteg használja az "igazi" webkettes szolgáltatásokat, ők vannak ott a Facebookon, használják a del.icio.us-t, a Google Readert, a ..... Nem hinném, hogy ezek a szolgáltatások hirtelen tömegessé válnának. De van értelme a "webkettő light" megoldásoknak? A Ringiér egyszer már csúnyán kudarcot vallott, szép csendesen ki kellett hátrálnia az eleve halva született Netpresszóból. A Belépő.hu & 5in1 szerencsére nem nyitóoldal, nem olyan látványos, ha nem működik. Elvegetál majd csendben, mint a többi hazai web 1,5-ös próbálkozás.

 

Oh, oh,
moziba visz el,

megnézem majd még egyszer,

mert a film is érdekel.
(Népszerű sláger a '60-as évekből)

"Elvégeztem egy gyorsolvasás tanfolyamot.
Utána elolvastam a Háború és békét.
Oroszországban játszódik."
(Pontatlan idézet Woody Allentől)

Elolvastam a Wikinómiát. Arról szól, hogyan lehetne végre igazából megvalósítani a szocializmust. Woody Allennel ellentétben én nem gyorsolvasással rágtam magam át a könyvön, vagyis még azt is elmondhatom, hogy a szerzők (Don Tapscott és Antony D. Wiliams) szerint mindez a Linux fejlesztésben és a Wikipedia szerkesztésben bevált módszeren, az egyenrangúak együttműködésén alapulva történne.

A Wikinómia (eredetiben Wikinomics) jól hangzó, de megtévesztő cím. Sokan azt hiszik, hogy a Wikipédiáról szól, pedig azzal csak egy rövidke rész foglalkozik a könyvben. A Wikipédia és a Linux valójában csak kiindulópont. Innen startolva, a gyógyszerkutatástól a motorkerékpár gyártásig számos területet érintve győzködnek róla a szerzők, hogy a multinacionális vállalatokon alapuló kapitalizmus ideje lejárt és csak azoknak a vállalatoknak van esélye a túlélésre, amelyek a globális együttműködés modelljét alkalmazzák.

A könyv nem a bennfentes közönségnek szól, vagyis nem azoknak, akik webkettes alkalmazásokkal kelnek és fekszenek. Inkább azoknak az üzletembereknek, akik a BusinessWeekben, vagy az Economistban is szívesen elolvassák az új stratégiákkal foglalkozó írásokat. (Nyilván nekik is köszönhető, hogy a könyv hosszú ideig szerepelt ilyen-olyan sikerlistákon.)

A Wikinómiában szó esik azokról a webes szolgáltatásokról, platformokról, amiket a felhasználók által bevitt tartalmak működtetnek. Amíg a flickr, del.icio.us, a YouTube ingyen biztosított felültetet ahhoz, hogy a felhasználók megosszák egymással tartalmaikat, addig minden rendben volt (még némi reklámot is elnéztünk nekik). De mi történt akkor, amikor egyszer csak sok-sok pénzért eladták a szolgáltatást a Google-nak, vagy a Yahoonak? (Hogy átélhessük a problémát nem kell már Amerikáig mennünk, hiszen ugyanez a kérdés merült fel az iWiW eladásakor is). Mi ingyen dolgoztunk, hogy aztán valaki egy szép kerek összeget kaszáljon ezért? Kié az ingyenes szolgáltatásokba bevitt tartalom? Kell-e visszajuttatni valamit a felhasználóknak?

Sokan, sokféleképpen leírták már, miért kell ingyenesnek lennie a webes tartalomnak és hogyan terjeszthető ki ez a weben túlra is. Arról is sokan írtak már, hogy működik a weben létrejött "gift economy" (ajándékgazdaság), hogy mindenki képességei és igényei szerint rak be és vesz ki információkat. (Lényegében ez a Megvalósult Kommunizmus.)

G. mesélte, hogy valamikor a '60-as évek elején B. közgazdász előadásán járt, ahol arról volt szó, hogy majd a kommunizmusban mindenki annyit vesz ki a közösből, amennyit akar. Erre felállt egy nő és megkérdezte, hogy akkor lehet-e neki 3 bundája? B. erre kihívta a pódiumra és megkérte, hogy vetkőzzön le meztelenre. A nő persze nem akart vetkőzni. B. megkérdezte, hogy miért nem, mire a nő azt válaszolta, hogy szégyelli magát.
"Na látja, ezért nem venne el a kommunizmusban 3 bundát!" - válaszolta B.

Ma, 40 évvel később már nem nehéz olyan embereket találni, akik egy nyilvános vetkőzésnél lényegesen megalázóbb helyzeteket is önként felvállalnak. A kommunizmus elnapolva. A bundákról beszélni is nevetséges.

A Facebook megkerülhetetlen téma. Először csak közvetett tapasztalatok alapján írtam róla, de idővel elkerülhetetlenné vált, hogy magam is belépjek. Azóta leginkább a különböző szakmai csoportok felderítéséve foglalkozom, illetve kísérletképpen magam is alapítottam több csoportot.
(Ezekről a tapasztalataimról majd máskor írok.)

Alapvetően nem azért regisztráltam magam, hogy ismerősöket gyűjtögessek. Aki ismerősbe belebotlottam, azt azért bejelöltem - néhányan engem is megtaláltak, de egészen az elmúlt napokig igen mérsékelt volt itt a "társasági élet". Tegnap hirtelen tömegesen kezdtek felbukkanni az ismerősök. (Többnyire virtuális ismerősök, akikkel "odakinn" még nem váltottunk 10 mondatnál többet egymással.) Állítólag nem véletlen a váratlan fellángolás, saját bevallása szerint HH adta meg a kezdőlökést. Vajon mekkora körre terjed ki egy ilyen felbuzdulás? Néhány száz, esetleg néhány ezer emberre? Az ismerősök ismerőseinek ismerőseivel mikor éri el a kritikus tömeget?

A Nagy Kérdés persze, hogy ki mit kezd most a Facebookon? Újra összeszedi az iWiW-en kínkeservesen összekapart 345 ismerősét? (Ez elég sokáig tarthat.) Teleaggatja személyes oldalát mindenféle digitális kütyüvel? (Tapasztalatom szerint sokan ezt teszik.) Megpróbálnak kapcsolódni valamilyen csoporthoz, közösséghez? (Itt több lehetőség kínálkozik, mert spenótkedvelők klubjától az autótervező szakcsoportig elég széles a választék.)

Egyáltalán, mi lesz most? Melyik közösségi hálóban kell jelen lenni, hogy megtaláljanak? Esetleg mindegyikben? (Jaj, ne!)

A Newsweek egy friss cikke szerint a hálózatok egyre inkább szakosodnak, próbálnak önálló karaktert kialakítani. A MySpace a csillogás - a Facebook a "geek" közönség helye. (Másképpen: A MySpace egyre inkább Hollywood, a Facebook pedig a Silicon Valley [Szilikonnvölgy CSAK AZÉRT IS!] [magyarul VALÓBAN Szilíciumvölgy] felé mozdul.)

Tapasztalatom szerint a két pólusos gondolkodás valahogy benne van a legtöbb emberben: Illés - Omega, Csaszi - Lukács, Freeblog - Blogter... (Persze itt-ott belezavarhatnak egyesek a két pólusú rendszerbe, mint a blogok esetében a Blog.hu) Vajon nálunk a "széles néptömegek" (köztük az angolul nem értők ) maradnak az iWiWen miközben a "menők" átteszik székhelyüket a Facebookra?

Tulajdonképpen a fenti kusza gondolatok csak bevezetőül szolgáltak ahhoz, hogy mindenkinek a figyelmébe ajánljam az Egyesült Államokban működő magyar kutató, Hargittai Eszter Whose Space? című tanulmányát A szerző tézise az, hogy nem véletlen, ki melyik közösségi hálózatot használja (és az sem, hogy a kimaradók miért nem használják egyiket sem). Hargittai számokkal bizonyítja, hogy a társadalmi helyzet, háttér, etnikum stb. hogyan határozza meg a választást.

Érzésem szerint az iWiW használói köre pillanatnyilag meglepően heterogén. Vajon hogyan fog ez változni a következő években?

A HVG a múlt héten írt arról hogy a "tisztasági csomag" egyik következményeként az MSZP-nek meg kell válnia a Népszabadság 26,5 százalékát tulajdonló Szabad Sajtó alapítványától. Az [origo] ezt most azzal egészíti ki, hogy beszámol a Tóbiás és Puch képviselő urak által benyújtott módosításokról. (Ezek azt célozzák hogy a kecske is jóllakjon és a médiabefolyás is megmaradjon.)

Ami igazán érdekes, az nem is a két rövid beszámoló, hanem a hozzászólások. A hvg.hu-n mindössze négy vélemény olvasható, ezek kiegyensúlyozottnak nevezhetők. Az [origo] cikkéhez látogatásomig 35-en szóltak hozzá. A legtöbb hozzászólás csak indulatot, fröcsögést tartalmaz. A legtöbben láthatóan azt hiszik, hogy valami friss leleplezésről van szó. A pártok és a sajtó egészségtelen kapcsolatáról szó sem esik.
Lehet, hogy mégis azoknak van igaza, akik szerint a megfelelő vitakultúrával nem rendelkező, szélsőségesen polarizált társadalmunkban nincs esélye a párbeszéden alapuló közösségi médiának?

Miközben a (fél)hivatalos blogger-tudósítók kellemesen elcsiripelgettek az Internet Hungaryn, a számomra bloggerként eddig ismeretlen Hertelendy Roland mindenkinél részletesebb, informatív összefoglalókat írt. Innen szereztem tudomást a Sanoma új vállalkozásáról, az FN Szemtanúról is.

„Az FN Szemtanú az első olyan magyarországi szolgáltatás, amely egy hírújsághoz kapcsolódóan, intézményes keretek között az olvasókat is bevonja az eddig szigorú keretek között zajló tartalomgyártási folyamatba, illetve a passzív szemlélők számára értékelési, véleményezési (kommentezési), a szalonképtelen véleményekkel nem szimpatizálóknak pedig jelentési lehetőséget ad.”- olvasom a Sanoma Újmédia-divízió blogján

Lefordítanám magyarra: Úgynevezett civil újságírás felületről van szó, ahova bárki feltölthet videót, képet, vagy szöveget. (Nem tudom, hogy a ki írja az Újmédia-divízió blogját, de egy ekkora kiadónál azért kereshetnének valakit, aki képes rövidebb mondatokban is képes kifejezni magát.)

Maga a felület nem különsebben izgalmas, de lényegében az, aminek lennie kell. Ugyan még kevéske anyag van fenn, annak egy része nem is eredeti, de ilyen rövid idővel a start után más nem is várható. Kérdés, hogy lesz-e elég lelkes (és színvonalas anyagot gyártani képes) önkéntes, illetve hogly lesz-e kellő energiája a szerkesztőknek kiszűrni a máshonnan „kölcsönzött”, vagy tudósításnak semmiképp sem nevezhető anyagokat. Egyébként a regisztráció és a feltöltés egyszerű, viszont nagyon szűkíti a közreműködők körét, hogy nem lehet közvetlenül mobilról anyagot feltölteni. Az oldal talán legértékesebb része eredetileg segédanyagnak készült. A „Hogyan legyek szemtanú” olyan videó-gyorstalpaló, amit azok is jól hasznosíthatnak, akik nem itt, hanem például saját blogjukon szeretnének videókkal villogni.

Talán érdekesebb lenne ez a Szemtanú, ha a Sanoma nem vár évekig, akkor vág bele a dologba, amikor még valóban forradalmi újdonság lett volna az ilyesmi, de hát nyugodjunk bele, hogy mifelénk az óvatos trendkövetés a normális, elvárható magatartás. (Erről mostanában részletesebben írt Doransky és Caracalla is.)

Hertelendy Roland blogjából tudom azt is, hogy a FN Szemtanút Doransky (pontosabban a Doransky-vezette blogteres fejlesztőcsapat) készítette. Különös helyzet, hogy a Blogter mindhárom vezető magyarországi tartalomszolgáltatónak dolgozik. A PR, vagy a reklámszakmában több esettel is találkoztam, amikor egy ügynökség azért nem indult egy pályázaton, vagy azért adta vissza a megbízást, mert ugyanabból az iparágból márt volt egy fontos ügyfele. Számos iparág van, ahol az effajta összeférhetetlenség eleve kizár bizpnyos munkakapcsolatokat. Nyilván máshogy néz ki mindez idehaza, egy online média – web 2.0. kapcsolatban, ahol eleve picike a piac, nagyon korlátozott a játékosok száma. Lehet, hogy saját fejlesztőcsapat a megoldás?

Mostanában mintha mindenki azon erőlködne, hogy valami érvényeset mondjon a Facebookról. Érthető, hiszen a Facebook elképesztő sebességgel növekszik, mindenki attól fél, hogy esetleg lemarad valami jóról.

Steve Outing az Editor & Producerben   is azt vizsgálja, mik is a média lehetőségei, hogyan profitálhat a közösségi hálózat lehetőségeiből.

A legkézenfekvőbb persze az a válasz, hogy oda kell menni, ahol az emberek vannak. A „mai fiatalok” a Facebookon lógnak, azon belül kommunikálnak egymással (számukra az e-mail valami ósdi dolog, amire csak végszükség esetén fanyalodnak.) Akkor tehát ott kell nyomni a híreket? Persze nem árt az óvatosság. Az „oda kell vinni a híreket, ahol a fiatalok vannak” mondat nem véletlenül ismerős. Ez volt a jelszava azoknak is, akik a Second Life játékban látták a média Nagy Lehetőségét. Nagy Pofára Esés lett a vége...

Annak, hogy egy lap egyszerűen csak saját profiloldalt nyisson a Facebookon nincs túl sok értelme Valamivel több fantázia van egy olyan alkalmazásban, aminek segítségével az érdeklődők saját profiloldalukba beköthetik a legfrissebb híreket. (Kérdés persze, hogy mi ennek az előnye egy RSS-olvasóhoz képest? Véleményem szerint semmi. Sőt...)

Szerintem az ilyen direkt nyomulásnál hatásosabbak lehetnek az olyan interaktív holmik, mint például a Compass . (A Wahingtonpost.com Facebook-alkalmazásáról korábban már írtam.)

A média számára a Facebook talán legnagyobb vonzereje a linkajánlás . A „hideg” ajánlásnál sokkal hatékonyabb ugyanis egy olyan link, ami egy közösségből (ez esetben egy Facebook csoportból) származik. Addig azonban nem vagyok meggyőződve a módszer hatékonyságáról, amíg nem láttam a számokat: Melyik kiadványnak mennyi új látogatót hozott a Facebook?

Érzésem szerint jelenleg nem annyira a média, inkább az újságírók számára kínál komoly lehetőségeket a Facebook. (Közülük is természetesen az angol nyelven írók vannak előnyben.)
Bizonyos témákban gyorsan és hatékonyan lehet információforrásokat, interjúalanyokat, szakértőket találni. Elég jól működik néhány újágíró-csoport is. Elgondolkodtató Pat Walters szabadúszó újságíró története arról, hogyan nőtt a júliusban kíváncsiságból indított Journalists and Facebook csoport mára egy csaknem 4000 fős tömeggé. (Persze itt is érvényesül a 90-9-1 szabály http://www.useit.com/alertbox/participation_inequality.html: A résztvevők 90 százaléka csak kukkolni akar, 9 százalék az alkalmi közreműködő, 1 százalék a valóban aktív...)

Magyar embernek magyar közösségi hálót! Néhány kíváncsi magyar is kóstolgatja a Facebookot és a többi népszerű közösségi hálót, de többségük a jól ismert szűk körből kerül ki. A magyar jelenlét ezeken a hálózatokon nyilván soha nem lesz tömeges, akik tehát a magyar közönséget akarják információkkal, reklámokkal célba venni, azoknak máshol kell keresgélniük. Például az iWiW-en. Itt persze kisebb a tömeg és finoman szólva szűkebben a lehetőségek is. Ez a hálózat továbbra is leginkább a „ki kit ismer” dagonyázásra való. (Van ugyan az iWiW-en is egy Az Újságírók virtuális személy 1543 ismerőssel, de eddig különösebb életkelt nem adott.)

A kíváncsibb magyar újságírók ugyan kalandozhatnak a Facebookon, de nem nagyon kell azon törniük a fejüket, milyen közösségi média-startégiát alakítsanak ki. Leginkább semmilyet

A konferencia ugyan nem költözött Budapepestre, perceken belül indul a program a szokásos helyszínen, a Club Tihanyban, én azonban idén "energiatakarékos üzemmódban", Budapestről próbálom meg követni a lenti eseményeket.

A hivatalos konferenciablog mellett idén is működik a Planet-IH, Tóth Benedek és Szedlák Ádám automatikus hírgyűjtője.

Az elmúlt években komoly erőbevetéssel - és változó sikerrel - vettem részt az IH-konferenciablog írásában. Kíváncsi vagyok, most mennyi informció jön át, olvasóként mit profitálok mások blogbejegyzéseiből.

Nem akarok senkit sem riogatni, de indult egy újabb hazai internetes közösségi háló, a Mutasd.be
Sokadik belépője a piacnak, de attól más, mint a többi háló, hogy itt nemcsak saját magad fényezed a profiloldaladon, de a barátaid is írnak rólad bemutatást. Ez persze nem afféle véresen komoly dolog, mint a bizniszvilágot célzó LinkedIn referenciái, hiszen a Mutasd.be elsősorban a tiniket veszi célba.

Némi hezitálás után 2 éve én is beléptem az iWiWbe (és némi hezitálás után még nem léptem ki), ott vagyok a LinkedIn-en is és kíváncsiságból körülnéztem a Facebookon is. (Közben vissza is utasítottam néhány újabb hálózatból érkező meghívást.) Viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, mert azzal áltathatom magam, hogy ez nálam amolyan kötelező tanulmányi kirándulás. De Te, akinek nem kell írnod róla,  miért töltöd az idődet azzal, hogy feliratkozol, gondozod a profilodat, keresed az ismerősöket?

A különböző cikkeket, tanulmányokat olvasgatva úgy látom, hogy a szórakozó tinédzserek mellett egyre többen hisznek abban, hogy a közösségi hálózatok segítségével átléphetik a bűvös Dunbar-számot (kb. 150 ember, akikkel képesek stabli kapcsolatot fenntartani), kitágíthatják valóban hasznos, működő kapcsolati hálójukat. Egyesek már nem is az ebből származó „kompetitív versenyelőnyre” hivatkoznak, hanem szinte vallásos meggyőződéssel hisznek benne, hogy esély sincs a túlélésnek (elsősorban a szakmai-üzleti túlélésről van szó) a közösségi hálók hatékony használata nélkül. (Ne kezdj most vadul embereket bejelölni az iWiW-en, részben mert erre a szinte teljesen nyitott, ezért a biztonság minimumát sem nyújtó hálózatra szinte semmifél ismert  törvény nem érvényes, részben meg azért, mert igazából nem annyira az érdekes, hogy te kiket ismersz, hanem hogy téged ki ismer!)

El tudod képzelni, hogy hazai üzleti partneredet egy közösségi hálón kéred meg arra, hogy mutasson be egy ismerősének? Kérnél ilyen módon referenciákat? Tennél fel szakmai kérdéseket a hálózaton talált szakértőknek? Néha az az érzésem, hogy a mi kultúránkban elfogadottabb idióta képeket mutogatni magunkról az iWiWen, mint „hivatalos énünknek” akár a  csücskét is megmutatni valamilyen „komoly” közösségi hálón. (Természetesen nem a webmunkások és egyéb megszállottak  szűk köréről van szó, akik valamennyi hálózaton jelen vannak.)

Adalék ( + kicsit loptam is belőle):

Survival Guide: Online Social Networking"

A nytimes.com-on olvastam, hogy a Facebookon rövid idő alatt összejött egy 750 tagot számláló iszlámellenes csoport. A kirekesztők szokásos érveléssel azt állítják, nincs semmi bajuk a rendes muzulmánokkal, de...

A történet érdekesebb része, hogy még gyorsabban megszerveződött egy sokkal nagyobb, 58.000 (!) tagot számláló csoport (vegyesen muzulmánok és nem muzulmánok), akik azzal fenyegetőztek, hogy kilépnek a közösségi hálózatból, ha a Facebook nem távolítja el az iszlámellenes csoportot. A Facebook nem lépett fel egyértelműen, inkább próbálta elmaszatolni az ügyet. A kifogásolt csoportot ugyan elérhetetlenné tette, de vezetőjét csak ideiglenesen, „tévedésből”  tiltotta ki a hálózatról.

Egy kis gyűlöletkeltésért persze nem kell a Facebookra menni. Az iWiW-en  például néhány kézenfekvő kulcsszó segítségével másodperek alatt találtam rá  például A GÓJ oldalra (1542 ismerős), A Magyar Anti...k Klubja oldalon nem nehéz  rájönni, mit kell a három pont helyére képzelni. (5 hét alatt 169 ismerős.) Anti Bevándorló Arabok [Buzi arabok] – az arabok elleni drasztikus fellépést sürgetve 6 hét alatt 199 ismerőst gyűjtött  Akad ott olyan csoport is, amelyik a „magyar iWiWért” küzd (még csak 192 ismerős) Folytassam?

Nem igen használom az iWiWet – nincs miért. Most, kicsit belekukkantva néhány olyan oldalba, ahova normálisan, ismerőseim révén soha nem jutnék el először meglepődtem. De miért is? Éppen az iWiW a webnek az a része, ahol legjobban leképeződik a "kinti" magyar társadalom. Logikus, hogy itt jött létre egy virtuális Kossuth tér.

Egyébként szép ez a békés együttélés, ahogy az iWiW oldalain gyűlölködik a „nemzeti többség” mellettük, fölöttük meg ott virítanak a szép, színes hirdetések. Szerencsére ez nem a Kossuth tér, itt nem csavarja húgyszag sem a hirdetők, sem a látogatók orrát.

Próbálok én is haladni a korral, ezért a fenti névvel saját csoportot nyitottam a Facebook.com-on.  Ha megkeresed, ezt olvashatod:

„Csoport azoknak, akiknek olyan sok a mondanivalójuk az online médiáról, hogy nem fér bele a Médiablog hozzászólás-ablakocskájába.”
Magyarul: Lehet képeket, linkeket, videókat stb. megosztani, vitatkozni, ötleteket felvetni, elvetni...

A Barkácsszakkör persze nem helyettesíti a blogot, inkább kiegészíti azt. Ha szeretnél részt venni benne, akkor
1) először regisztrálnod kell magad a Facebookra (egyébként is érdemes)
2) utána meg kell keresned a csoportok (groups) között a Médiablog barkácsszakkört
3) kérned kell a felvételedet

A Barkácsszakkör zárt csoport, vagyis itt abban a tudatban fejtheted ki szakai véleményedet, hogy pontosan tudod, kik is olvassák azt.

Működni fog?

Nagy durranás volt, amikor márciusban igazi web 2.0-ás honlappal rukkolt elő a USA Today.  (A premierről éni is beszámoltam  ). A honlapot még a kényes ízlésű Techcrunch is megdicsérte, a NY Times és a Washington Post elé követendő példaként állította.

Az USA Today elég biztosra ment, nem kezdett el házon belül barkácsolni, hanem a Pluck Social Media Suite  névre keresztelt, közösségi eszközökből összeállított, korábban már máshol bevetett csomagját alkalmazta.

A „webkettesítés”  minden jó szándék ellenére sem hozta meg  a Pluck által ígért (forgalom, oldalletöltés) növekedését. Ellenkezőleg: A honlap forgalma inkább visszaesett.) Az olvasók ragaszkodnak a megszokott külsőhöz? Az USA Today közönsége nem fogékony a webkettes huncutságokra? Nyilván hosszabb időre és több adatra van ahhoz szükség, hogy erről komolyabb véleményt lehessen mondani. Mindenképpen érdemes viszont felidézni Steve Rubelnek a felújított USAToday.com kapcsán leírt véleményét Szerinte ma már nem elég egy új közösségi hálózatot létrehozni, hanem hidat kell építeni a már meglevő, hasonló közönséget összefogó hálózatok felé.

Azt hiszem, ezen az újabb és újabb hazai klónok fejlesztőinek is érdemes lenne elgondolodniuk.

Használod a Google Newst, a Digget és a del.icio.ust? Akkor nyilván te is rájöttél már, hogy mindegyiknek megvan a maga előnye, ugyanakkor mindegyikből hiányzik is valami.

A Google News titkos algoritmusaival rengeteg hírforrást átnéz, de  csak ezekre a találatokra hagyatkozva vitaminhiányos maradna  a hírtáplálékod. A Digg.com hírszűrő-közössége leginkább az IT témákban tájékozott, nem biztos, hogy másban is jó ajánlataik vannak. A linkajánlókkal meg leginkább az a baj, hogy ezer helyről kell összegereblyézni a tippket.

Minderre elég sokan rájöttek, mindenkinek megvan módszere arra, hogyan lehet a legbiztosabban és a leghatékonyabban rendszeresen feltúrni a webet úgy, de azért állandóan akadnak újabb, minden korábbinál hatékonyabb módszereket ígérő vállalkozások.

Scott Karp a digitális média egyik legismertebb elemzője (Publishig 2.0 blog) ennél lényegesen tovább ment. A lehetőségeket elemezve megállapította, hogy a híraggregátorok algoritmusai ma még messze nem olyan jók, hogy helyettesíthessék az emberi intelligenciát. A Digg.com elemzésekor  - korábban számos cikkben foglalkozott vele – arra jutott, hogy elméletben óriásiak a módszerben rejlő lehetőségek, de jelenlegi formájában túl hierarchikus, valójában a résztvevőknek csak egy kis töredéke foglalkozik a hírek szűrésével, a többiek csak az eredményeket élvezik. További gondot okoz, hogy a Digg eredményei óhatatlanul egy szűk, az információkat többieknél sokkal hatékonyabban szűrő, de kis területre koncentráló társaság érdeklődését tükrözik.

Scott Karp szerint a közösségi hálózatban az információ szűrését azokra kell bízni, akik a legprofibbak ebben: az újságírókra. Karp és társai gőzerővel dolgoznak a Publish2 közösségi hálózaton, ami egyesít a szakmai közösségi háló, a közösségi szűrő és a webes könyvjelző erényeit.  A szeptemberben (próbaüzemben) induló Publish2 vállaltan elit hálózat lesz, ahová nem lehet csak úgy, az utcáról feliratkozni. Ugyanakkor számukra nem az az újságíró, aki valamilyen „hivatalos” szerkesztőségben dolgozik, hanem aki valóban hírek gyűjtésével foglalkozik (ennek megfelelően a hírbloggerek is újságírónak minősülnek.)

Az elvek szépek, az ismertetőt mindenképpen érdemes elolvasni, a többi pedig részben a készülő szoftvertől, de még inkább a közreműködő hírszűrő-újságírókon múlik.

Kétségek azért vannak. Scott Karp ugyan a média 2.0. egyik kitűnő szakértője, de a spanyolviaszt nem ő találta fel. A Daylife  a Newsvine, a Citizendium.com a Topix.com  a NewsTrust, a NowPublic  … mind-mind variációk erre, vagy egy nagyon hasonló témára. 

Nekem tetszik, amit Karp a Publish2 alapelveiről leírt, ha nem is értek pontosan minden részletet. (A kommentárokat és a hivatkozásokat olvasva ezzel nem vagyok legyedül.) Kérdés persze, hogy egy ilyen „elitklub” képes lesz-e elérni a működéshez szükséges kritikus tömeget, illetve hogy (a vállalkozó szellemű kockázati befektetőkön kívül) honnan termeli ki a rendszer a működéshez szükséges pénzt?

A mondás szerint egyik csoda sem tart tovább három napnál.. A jelek szerint ez a közösségi média lehetőségeinek a kiaknázására is vonatkozik.

Korábban egyre-másra jelentek meg a  hírek arról, hogy Nagy Cégek irodát, képviseletet nyitnak a Second Life játékban. A legnagyobbak egymás sarkát taposták, senki sem akart kimaradni. (Itthon csak az Index neve rémlik…) Egy idő után a dolog (a belépés ténye) elvesztette érdekességét, azzal meg nem nagyon törődött senki, mit is csinálnak ezek a cégek a virtuális világban. A Wired jóvoltából most kiderült: Sok pénzt folyatnak el a semmiért. (Hasonló tapasztalatokról számol be a LA Times is ) Az ok mindenhol ugyanaz: A virtuális kirendeltségek kongtak az ürességtől.

Todd Zeigler (Bivings Report) szerint a történet nem egyedi. Általában hasonló folyamat játszódik le mindig, amikor cégek / politikusok / szervezetek a nagy felhajtásnak bedőlve valamilyen közösségi hálózaton próbálnak meg kampányolni. Zeigler szerint ezek a kalandok hasonló életciklussal írhatók le:

1. fázis: Az első vállalkozó szelleműek kísérletezni kezdenek vele, hogyan lehet marketing célokra felhasználni az új helyeket (YouTube, MySpace, Second Life…) A Wall Steet Journal, vagy a Business Week lelkes cikkben számol be a dologról.

2. fázis: Az „én is” tömeg fejesugrása. Leginkább abban reménykednek, hogy a média figyelmének köszönhetően fényezhetik kicsit magukat. Maga a kampány általában felületes, az ügy iránti elkötelezettségük csekély. A legtöbb kampány kudarccal végződik.

3. fázis: A felhajtás (hype) lecseng. Az „én is” tömeg a következő Nagy Dolog” után veti magát. A kampány sikerét / sikertelenségét az általuk okozott habzás alapján ítélik meg.

Zeigler szerint a Second Life és a MySpace a 3. fázisnál tart, a Twitter, a Facebook és a YouTube a 2. közepén.

Mindez (szerintem) nem azt jelenti, hogy a közösségi hálókat ne lehetne üzleti / politikai stb. célra felhasználni, inkább azt, hogy nem árt alaposabban tanulmányozni, megérteni azt a közeget, ahol nyomulni szeretnénk. A hazai politikusok bénázásaa blogoszférában, vagy néhány halvány üzleti blog gyors bukása egyértelműen a felületességnek, a megcélzott közeg meg nem értésének köszönhető. Az elmúlt hónapokban jól érzékelhető, hogy a hazai média a korábbi, gyanakvó, gúnyos hangnemet elfelejtve kezd szakszerűbben foglalkozni a közösségi médiával. Várható, hogy ennek hatására idővel a hazai cégek, szervezetek is felbátorodnak. Tanulnak a külföldi hibákból? Lesz aki segítsen nekik? Valahogy nehezen tudom elképzelni.

Nagyon úgy néz ki, mindenki egyetért abban, hogy a hiperlokális (vagyis nagyon szűk helyi közösséget célzó) hírszolgáltatásé a jövő, csak eddig senki sem tudott ebből életképes üzletet csinálni.

A Backfence.com a helyi civil média nagy reménységeként indult, 2 elővárosi honlapocskából sebesen 13 tagból álló hálózattá fejődött, majd mikor elfogyott a 3 milliónyi befektetői pénz (dollár), villámgyorsan bedőlt.

A néhány ezer (vagy tízezer) embert kiszolgáló lokális webhelyek reklámokból nem tudják kitermelni az üzemeltetés költségeit (+ némi szerény hasznot). Itt-ott akadnak önkéntesek, de az elhalt kezdemlnyezések jól mutatják, hogy kizárólag rájuk alapozva nem lehet a helyi médiát üzemeltetni.  (Itt is csak a jól ismert refrén ismételhető: Működő üzleti modell kerestetik!)

Érdekes, hogy a mindennek ellenére számos nyomtatott lap éppen a hiperlokális médiában látja a menekülés (vagy legalább az élet némi meghosszabbításának) útját. Rátalálnak a  szilárd talajra, vagy elnyeli őket az ingovány?

Ha részletesebben is érdekel a téma, feltétlenül olvasd le az American Journalism Review elemzését

„Elindult a Médiapédia weboldal, amelyen a marketingesek és médiások kereshetnek és hozhatnak létre szócikkeket. Rajtuk kívül persze újságírók, cégvezetők és -tulajdonosok, oktatók és tanulók használhatják információs forrásként az oldalt. A wiki típusú online enciklopédia tartalmának szakmaiságát moderátorok biztosítják. Az oldalon helyet kapnak definíciók, módszerek, esettanulmányok, cégek, szakemberek stb., illetve wikis fórumozási és sajtóközlemény-felviteli lehetőség is van. A site-ot a Neo Interactive készítette és működteti.”

A fenti közlemény május 9-i dátummal került ki a Médiapédiára, vagyis hétfőn lesz két hónapos a drága. Lehet, hogy csak engem került el az információ, de inkább attól tartok, hogy eddig nem reklámozták halálra az új szakmai gyűjtemélnyt.  Pedig érdemes lenne.

Pillanatnyilag még csak 314 szócikk található a rendszerben. Nagyságrendekkel több kellene ahhoz, hogy valóban használható legyen. A Médiablog olvasóit ezúton is biztatni szeretném a közreműködésre!

A cégeknek (köztük a médiacégeknek) nem elég belépniük a Second Life-ba, vagy saját profilt létrehozni a MySpace-en,  vagy a Facebookon (nálunk legoininkább az iWiWen) és várni a csodást. Azok se számítsanak gyors változásra, akik figyelik a megmondóembereket és minden új webkettes holmit kipróbálnak.

Mindenképpen érdemes alaposan megvizsgálni hogy kik, és milyen módon használják a blogokat, a videómegosztókat, a közösségi hálózatokat. Az amerikaiak viszonylag jobb helyzetben vannak, mert olyan adatokat kapnak, mint ez itt, lejjebb. Mi, magyarok egyelőre epedve várjuk, hogy néhány részvizsgálat után valaki alaposabban, árfogón megvizsgálja a hazai piacot.

Ha bírod az angol nyelvet, akkor a legegyszerűbb, ha megnézed az eredeti, a BusinessWeek oldalán publikált ábrát. (Ott szép nagyban, olvashatóan látható minden.) A segítségre szorulóknak itt a magyarázat::

Legfelső sor (ciklámen szín): Alkotók Ők akik blogot írnak, videókat töltenek fel, vagyis (többé-kevésbé) önálló tartalmat állítanak elő. Persze, a 21 év körüli korosztály a vezető, de 40 év fölött is van némi jele az életnek. (Tapasztalatom szerint a szakblogok – ezen belül a j-blogok - szerzői között sok a 40 év feletti)

Második sor (piros): Kritikusok. Hozzászólásokat, értékeléseket, teszteket írnak. Véleméynem szerint rendkívül értékesek a média számára is. Ők azok, akik valóban kötődnek az adott témához, gyakran képesek komoly értéket hozzáadni az eredetileg publikált tartalomhoz. Az ábra jól mutatja, hogy itt valamivel jobbra (vagyis a tiniktől a huszonévesek felé tolódik a súlypont. Még a negyvenesek aránya is 18 %, ami nem is rossz, hiszen a huszonéves csúcs is „csak” ennek a duplája.

Harmadik sor (narancs): Gyűjtők. Ők azok, akik valóban használják az RSS-t és s címkéket. Szép, viszonylag egyenletes az eloszlás, viszont elég kiábrándító, hogy még a legaktívabb rétegben is csak 18 % a Gyűjtők aránya. (Érdemes törni miattuk magad?)

Negyedik sor (citromsárga): Csatlakozók. Ők azok, akik belépnek a közösségi hálózatokba. Nyilván nem fogsz meglepődni az eredményeken: Itt lehet elérni a huszonéveseket.

Ötödik sor (zöld): Kukkolók. Ők a blogok, videók, podcastok közönsége. Az eloszlás hasonló, mint az Alkotók között, de valamennyi korcsoportban 10-15 százalékkal többen vannak, mint azok. Az ábra jól mutatja, hogy hamis a mítosz: Nem csak az aktív tartalomelőállítók fogyasztják a közösségi tartalmakat.

Hatodik sor (szürke): Kivárók. Ugyan használják az internetet, de a közösségi média semmilyen formájában nem vesznek még részt. Óriásik a tartalékok. A médiának hatalmasak itt az esélyei. (Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy néz ki a szürke ábra nálunk?)

Megjegyzés: A BusinessWeek ábrái a Forrester Research anyaga alapján készültek A tanulmány sajnos fizetős, viszont elég részletesen ismerteti azt az Ars Technica

A Hitwise piackutató adatai szerint a különböző tartalommegosztó közösségek honlapjaira látogatók többsége csak „fogyasztani” akar. A YouTube látogatóinak például csak 0,16 százaléka tölt fel maga is anyagot. Valószínű, hogy nem a megosztandó anyag hiánya, vagy a feltöltés bonyolultsága az akadály. Az aktív (anyagot feltöltő) felhasználók aránya a fotómegosztó Flickr-en sem haladja meg a 2 százalékot.

Sajátos ellentmondás, hogy az alacsony aktív részvétel ellenére a „web 2.0. jellegű” oldalak látogatottsága az elmúlt 2 évben 668 százalékkal nőtt.

A Hitwise egy nemrég kiadott kutatási jelentése szerint 2006 szeptemberében a 20 leglátogatottabb közösségi hálózat forgalma elérte a teljes webforgalom 4,9 százalékát. (Jellemző egyébként, hogy közösségi oldalak látogatóinak többsége a MySpace-ről érkezik.)

Az alacsony aktív részvételből következik, hogy ezek a közösségi helyek  (alternatív tartalomszolgáltatóként) mégsem jelentenek akkora közvetlen veszélyt a hagyományos média számára, mint azt egyesek korábban feltételezték, ugyanakkor nagy (és még mindig meredeken növekvő) látogatottságukkal mégis tőlük vonják el a közönséget.

Létezik persze egy másik irány is.  A Hitwise „clickstream” vizsgálataiból látszik hogy a közösségi hálózatokból sokan lépnek tovább  a médiaoldalak és az online vásárlás felé. Az olyan domináns játékosoknak, mint a MySpace (vagy nálunk az iWiW) meghatározó szerepük lehet abban, merre mennek tovább a náluk nézelődők.

A Hitwise adataiból az is jól látszik, hogy saját online videó-bázist és YouTue-ban megfelelő együttműködést kialakító tartalomszolgáltatók komoly „downstream” forgalmat generálhatnak a YouTube jóvoltából. Vajon itthon mennyi idő kell egy ilyen összjáték kialakításához? Vagy a kereskedelmi tévék részéről  az új leosztásban is marad majd a tiltás?

Ha vannak élményeid azokból az időkből, amikor a divatos cuccokra vágyó nők igényeit a Centrum Áruházak és a Skála próbálták kielégíteni emlékezhetsz, mit jelentett egy Burda.  A német nyelvű cikkeket ugyan a legtöbben akkor sem tudták elolvasni, de lehetett nézegetni a szép képeket  és ott volt a lényeg, a  SZABÁSMINTA.

A kreatív nők természetesen a mindig is módosítgatták, csereberélték és variálták ezeket a szabászati „kottákat”. A kiadó most felismerte az ebben rejlő lehetőségeket és elindította a szabásminta-megosztó Burda Style közösségi honlapot. Szabásminta 2.0. Óriási ötlet.

A Wall Street Journal hosszú, alapos cikkben foglalkozik azzal, kik is a közösségi linkajánló (social bookmarking) oldalak véleményformálói.  A WSJ kellő időt és energiát áldozott a tippadók világának a feltérképezésére. Leírja a Digg, Reddit, Netscape stb. oldalak működési elvét, foglalkozik a manipulációk veszélyével és bemutatja azokat az embereket, akik tippjeikkel meghatározzák, mire is kattint az őket követő rengeteg internetező.

Korrekt cikk, de ha olvasgatod a témával kapcsolatos írásokat, sok új dolgot nem tudsz meg innen.  Mindössze 30 tippadótól származik a Digg címlapjára kerülő linkek harmada, a 12 éves Adam Fuhrer pörgeti leginkább a Reddit ajánlásait, igen tudjuk. A cikk igazi jelentőségét az adja, hogy a WSJ-ben, vagyis az üzleti élet legfontosabb lapjában jelent meg. Az üzleti élet szereplői ma már tudni akarják, mi történik az interneten. Vége a partizán időknek.

A Digg a közösségi szerkesztésű hírgyűjtők/linkajnlók legismertebbje, a sokak által másolt minta kénytelen átalakítani eddig modelljét.

Médiablog light: A Digg egy olyan webes közösségi felület , ahol bárki ajánlhat érdekesnek tartott cikkeket .Ezekből csak azok kerülnek fel a Digg címlapjára, amiket az olvasók „beszavaznak”. A címlapra kerülő cikkekre adott szavazatok alapján alakult ki a Digg toplista, azoknak az önkéntes „szerkesztőknek” a listája, akik a legtöbb „címlapos” cikket ajánlották

A Digg rendkívül népszerű. Ha egy cikkedre / blogbejegyzésedre mutató link felkerül a Digg címlapjára, az garantáltan rengeteg látogatót hoz (más kérdés, hogy ezekből mennyien maradnak meg). Nem meglepő tehát, hogy sokan próbálják ilyen-olyan módszerekkel manipulálni a Digg helyezéseket.

Kevin Rose (a Digg apukája), miután hónapokig „elfelejtett” írni a  Digg blogjába most "Néhány apró átalakítás…" (A couple updates...) címmel írt bejegyzést. Hosszasan magyarázza, hogy tudnak a próbálkozásokról, megfelelő eszközökkel rendelkeznek a manipulációk kiszűrésére...majd közli, hogy azonnali hatállyal megszüntetik a „Top Diggers” listát. (A „roszz fiúk” több élharcost is megkörnyékeztek.)

Faramuci helyzet. A Digg nem fizet az anyagokat felhajtó, ajánlásokat készítő önkénteseknek. A legaktívabb – rengeteget dolgozó – diggerek jutalma a felkerülés a „dicsőségtáblára”, a Top Diggers listára. Hogy hat majd az önkéntesekre, ha megszűnik ez a „jutalmazás”?

Tanulság? Legfeljebb annyi, hogy nagyon kevés még a közösségi szerkesztéssel kapcsolatos tapasztalat. Ez mutatják a Wikipedia és a Digg körüli problémák is. Meggyőződésem, hogy nincs igaza az ellendrukkereknek: Ezek a problémák nem a közösségi tartalomfejlesztés, szerkesztés életképtelenségét bizonyítják, legfeljebb csak azt, hogy még sok finomításra – idő, tapasztalat – van szükség.

A Top Diggers lista egyébként nem szűnt meg, csak máshol jelenik meg. Példál Christopher Finke weboldalán, aki teljesen nyilvános adatok (a felhasználói profilok) alapján, naponta kétszer frissítve publikálja azt. Egy nyertese tehát máris van az „apró átalakítsoknak”.