A Kreatív az enyémnél sokkal részletesebb (és helyben szerzett élményeken) alapuló BarCamp-beszámolójának legfontosabb tanulsága, hogy eljött az idő, amikor már a hagyományos (print) publikáláshoz legmakacsabbul ragaszkodó kiadók is keresni kezdik a menekülés irányát. Vagyis érdekelni kezdi őket a web. Az online stratégiákra (vagy ezek hiányára) most nem térnék ki - írok erről egyébként is eleget. Inkább a "hogyan állítsuk át a nyomtatott lap újságíróit a webre" problémakörrel koncentrálok:

1. Tapasztalatom szerint egyre többen dolgoznak a nyomtatott médiában olyanok, akik érdeklődnek az internetes újságírásban rejlő lehetőségek iránt, fogékonyak is azokra, csak a napi robot közben nincs alkalmuk alaposan foglalkozni velük.

2. "A 40 év felettiekkel kár is bajlódni". Ahogy előző bejegyzésem végén is megírtam, ez így nem igaz. A 40 éve feletti (és alatti) begyepesedett agyúakkal viszont valóban gondok lehetnek. Az internetes újságírást ugyanis nem lehet egy néhány hetes gyorstalpalón egyszer, örökre megtanulni. (Az eszközök, fogások gyorsan megtanulhatók, a nyomtatott lapkészítéstől eltérő szemlélet jóval lassabban épül be az agyba.)

3. Ha nem olvasol angolul, komolyan romlanak az esélyeid. Olyan szinten, hogy kis szótárazással megértsd a fontosabb szakmai cikkeket, gyorsan megtanulhatsz. (Ne keress kibúvót!)

4. Szerencsésebb országokban az újságírók akár 1 éves fizetés nélküli szabadságra is mehetnek, hogy közben "digitális átképzésen" vegyenek részt. (A tanfolyam idejére normális fizetésnek megfelelő ösztöndíjat kapnak.) Ezeket a programokat kifejezetten a karrierjük közepén tartó, vagyis tapasztalt újságíróknak tartják. Itthon vajon nem érezné kínosnak a szakma krémje, ha ilyen "átnevelésre" küldenék?

5. A külföldi tapasztalatok szerint a 2 hetes gyorstalpalók csak részleges eredménnyel járnak. Az az elmélet sem vált be, hogy az integrált szerkesztőségekben automatikusan szétterjed a digitális kultúra. Aktív, intenzív tanulás nélkül nem sajátíthatók el az online újságírás fogásai.

6. A "digitális átállás" nem passzív, hanem aktív folyamat. Aki csak felesleges nyűgnek, kötelező feladatnak érzi, aki csak letudja, mint a munkavédelmi oktatást, soha nem lesz jó online újságíró.

Bocs a lopott címért, de ez jellemzi a legjobban a helyzetet: Nem mentem el a BarCamp Budapest konferenciára, mégis írok róla.

A BarCamp érdekes rendezvény, ahol bárki előadhat. Ez egyszerre az előnye és a hátránya is. Elvileg nem lehet céges bullshitet nyomni - az az üzleti konferenciák legnagyobb rákfenéje -, de ez önmagában még nem garantálja a színvonalat. Ez is olyan rendezvény tehát, ahol elég rossz a jel/zaj viszony. (Az előadások hallgatása persze ürügy. Ha sok "geek arcot" akarsz egy helyen látni, akkor mindenképpen érdemes részt venni a rendezvényen - egy év múlva.)

A BarCamp alapvetően web 2.0-ás (szocmédiás) "tech" rendezvény, az "igazi" (nem- vagy csak részben szoc) média csak afféle színező adalék. (Jellemző, hogy miközben a fellépők és a közönség jelentős részét az induló (startup) vállalkozók teszik ki, a médiás beszélgetések résztvevői rendszerint a régi média jól ismert figurái.

Az idei rendezvényt több csatornán is követhettük. A Twitteren a #barcamp és a #barcampbp keresőcímkékre (hashtag) sok csirip bejött. A Trendlabor saját  oldalán tudósított (a Scribblelive.com-ot használták.). Hagyományos (140 karakternél hosszabb) összefoglalókat közölt a digibizz.hu (bevallom, róluk eddig még nem hallottam).  Követte az eseményeket az Index is, de ők láthatóan a Startup-versenyre koncentráltak. (Joggal.) (Nyilván sok blog is beszámolt a konferenciáról, de ezeket a bejegyzéseket - tudtommal - senki nem aggregálta.)

Én persze a médiás eseményeket figyeltem. Például azt, ahol Uj Péter (az Index főszerkesztője) a blogolást magasztalta. Joggal, hiszen az Indexnek az elmúlt években a legnagyobb húzása a blogok integrálása volt. Tehetségbánya, a megkopott újságírók újracsomagolása, vérfrissítés...csak (az elmondottak szerint) pénz még nincs benne. Kérdés persze, hogyan kell számolni a blogok jövedelmezőségét. Szerintem egészen biztosan nem a közvetlen hirdetési bevételek alapján. (Erről bővebb információt nem találtam.)

A blogolás önmagában ma már nem valami forradalmi tett, egyre inkább a mainstream online média része. Tulajdonképpen nincs helye egy újdonságokkal foglalkozó rendezvényen. Azt viszont szívesen megkérdeztem volna, milyen stratégiai megfontolások állnak a mögött, hogy az Index lassan (?) teljes árnyékszerkesztőséget működtet a Tumblren?

Érdekeseket mondott Vörös T. Károly, a Népszabadság főszerkesztője is. Egyik percben azt : "1996-ban felajánlották a Népszabadságnak, hogy vegye meg az Internettót". (@KreativMag). 1996-ban az Internetto-n nem sok megvásárolni való volt. Szerintem  a Népszabadsághoz még az internet sem volt bekötve. 1999-ben viszont tényleg tárgyaltak Nyirőékkel - az eredményt ismerjük. (Később, a már sikeresen működő Index megvásárlását is elpuskázták.)

"Csak remélni tudom, hogy nem későn kezdtünk bele az online-ba". Nem tudom, hogy VTK a közönséget nézi ennyire hülyének, vagy tényleg ennyire nem ismeri ki magát az online médiában?
Hagyjuk az Indexet, vagy az Origot. Kukkancsunk csak rá a lengyel Gazeta Wyborcza online kiadására! (Ja, van egy nemzetközi kiadásuk is.) Utána nézzünk rá a nol.hu-ra. Hát ekkora a késés. (Példálózhatnék cseh, vagy szlovák lappal is.) A Népszabadság úgy kezdte lebontani saját magát (újságírók kirúgása, a terjedelem "megújulásnak" álcázott csökkentése), hogy nincs hova menekülniük.

A tudósítások alapján unalmaska lehetett az "Offline újságok online megjelenése" című beszélgetés is. Először is, ez a téma már régen lefutott. Mit lehet erről most "vitatkozni". Ha mégis, mi értelme összeültetni egy politikai-közéleti, egy gazdasági(?) és egy sportkiadvány szerkesztőit? Egyébként is, várhatjuk, hogy az újságírók őszintén beszéljenek kiadványuk gondjairól, kibontakozási stratégiájáról? Aligha. (Kár, engem érdekelne, miért hagyta a Sanoma ennyire elfonnyadni egykori büszkeségét, a FigyelőNetet?

Miért érdekeljen engem, mit mond a komoly tévés és csekély online múlttal rendelkező Orosz Györgyi a fizetős tartalomról, amikor az Fn.hu még az ingyenes látogatókat is nehezen tudja becsalogatni? Dévényi István erőfeszítéseit nagyra tartom, szinte a semmiből, lényegében szólistaként futtatta fel a hetivalasz.hu-t, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy a fizetős olvasók helyett inkább az 1%-os adófelajánlásokra kellene hajtaniuk.)

Értem én, hogy Orosz Györgyit érdekli, hogyan tudnak az újságírók "átállni az online-ra." Semmiképpen sem erőszakkal. Bár a beszélgetés résztvevői szerint az idősebbek vannak nehezebb helyzetben, én inkább azt állítom, hogy azok, akik - életkoruktól függetlenül - nem elég nyitottak. A sztereotípiákban (35 fölött mindenki begyepesedett agyú hülye) gondolkodókat szeretném emlékeztetni, hogy Jeff Jarvis, Steve Outing, Vin Crosbie, Alan D. Mutter..., vagyis az online média legismertebb szakemberei szinte valamennyien "túlkorosak", itthon egyik kiadó sem foglalkoztatná őket.
 

Vannak, akik  úgy gondolják, hogy a helyfüggő szolgáltatások leginkább csak arra jók, hogy a betörők megtudják mikor nem vagyunk otthon. Közben fénysebességgel nő a Foursquare felhasználónak a száma.

A Foursquare eredetileg egy labdajáték neve. (A Wikipedia szerint a fejletlenebb társadalmakban ezt játsszák a tudatlan emberek, mivel nem ismerik a lábtengót.) Az idők változását azonban jól mutatja, hogy a Google-ban az "igazi" Foursuare már jó ideje (a wikipédiás szócikk ellenére) lenyomta a labdajátékot.

A Foursquare mobil közösségi őrület, ami egyesíti a GPS (helymeghatározás) és a közösségi média előnyeit...és hátrányait.

Képzeld el, hogy beülsz egy étterembe. A Foursquarre belépve azonnal láthatod a többi (foursquares) vendég véleményét, kritikáját a helyről, a felszolgált ételről-italról. (Korábban másodosztálytól lefelé az étlapba írtak üzeneteket a vendégek: "Resztelt májat ne egyél! A pacal viszont jó!")

Természetesen te magad is megoszthatod tapasztalataidat a jövőbeli vendégekkel. ezért valami bónusz pontokat is kapsz, majd kitűzőt, később meg "major" lehetsz, ami nyilván menő... (A részleteket elolvashatod a Foursrsquare megfelelő oldalán, vagy (magyarul) a varaljay.com-on.)

Egy pillanatnyi kétségem nincs afelől, hogy a ilyen mobilos-GPS-szes - szocmédiás cuccok nagy jövő előtt állnak. Ősi ösztön munkál bennünk. Évek óta sétálunk a kutyával, figyelem, ahogy helyhez kötött jeleket hagy és mások ilyen jelzéseit olvassa. GPS és okostelefon nélkül. Ugyanakkor elképedve figyelem, hogy egyesek önként, dalolva billentyűket nyomkodva adják fel magánszférájuk utolsó csücskét is. (Aki lúzer az iWiWen, lúzer lesz a négysarok.hu-n is. Lebukik mindenhol, ahol le lehet bukni...)

A Forsquare természetesen alkalmas arra is alkalmas, hogy kiderítse, melyik ismerőseid tartózkodnak a közelben. Persze ők is megtudják, hogy te ott vagy. Amíg egy jó bulihoz akarsz csatlakozni, addig rendben. Viszont a  valós és a virtuális tér keverésének  következménye, hogy kellemetlen ismerőseid nemcsak az iWiW / Facebook oldalaidat szállják meg, de bármelyik pillanatban a nyakadba zuhanhatnak.

Ez a blog (alapvetően) a médiáról szól, ezért megemlítem, hogy egyes online újságok, köztük a NYTimes.com máris rászabadult az új játékszerre. Sőt, a nemrég lezárult téli olimpia alatt keményen kavartak a vancouveri gasztronómia körül.

A Foursquare-őrület iPhone és Android telefonokkal indult, de már sok más (okos) készülékkel is űzhető. Én egyelőre maradok buta és láthatatlan.

Február második hetében tört ki a botrány: Zachery Kouwe, a NYTimes.com-on megjelenő DealBook blog egyik szerzője szép nagy darabokat nyúlt le mások cikkeiből. (A botrány akkor robbant ki, amikor a legngyobb rivális, a WSJ.com szerkesztője nyílt levélben tiltakozott egyik anyaguk "átvétele" ellen.

Ejnye-ejnye, lopni csúnya dolog. A tolvaj büntetést érdemel. (A Times belső szabályzatát megszegő újságírót azonnal felfüggesztették, majd az ügy gyors kivizsgálása után ki is rúgták.) Nem árt azonban tudni, hogy a Kouwe nem a nálunk oly divatos kopipészt (betű szerinti másolós) újságírást űzte. A New York Observernek adott interjúból kiderül, hogy az újságíró árgus szemekkel figyelte a konkurenciát és ha valami érdekeset talált, általában visszafejtette a híreket azok forrásáig, ellenőrizte az információkat, újta feldolgozta a témát. (Hát igen, néha nem homogenizálta eléggé az anyagot, nagyobb darabok is benne maradtak az eredeti írásból - néha a krémtúróval is előfordul.)

Korábban már többször is említettem azokat a felméréseket (és személyes tapasztalataimat), melyek szerint a média legfőbb információforrása maga a média. (Ha találsz olyan szerkesztőséget, ahol nem repülnek rá a versenytársak híreire, feltétlenül szólj!)

Egy ilyen botrány kiváló alkalom arra, hogy mindenki elmondja a véleményét. A Times ellenfelei "elegánsan" felemlegették az utóbbi évek összes plágium-botrányát (egy ekkora lapnál óhatatlanul összejön néhány), a Times védelmezői dicsérték a gyors és határozott lépéseket, az egyértelmű elhatárolódást. Számomra az egyik legemlékezetesebb vélemény mégis Felix Salmoné (Reuters), aki szerint a probléma gyökere abban van, hogy a nagy lapok, így a Times és a WSJ.com is a blogkonjunktúrát kihasználandó olyan újságírókat vetettek be blogolni, akiknek fogalmuk sincs a blogkultúráról, ezen belül a pontos idézés és a linkelés bevett normáiról. Ühüm.

Engem is rettenetesen idegesít, az innen-onnan átvett (nem feltétlenül lopott, gyakran csak "szindikált"), kontextus nélkül publikált, kizárólag kattintások  generálására szolgáló hírvatta, viszont óvatosabban kezelném a plágium kérdését. Egy olyan korban, ahol egyre meghatározóbb szerepet játszik a máshonnan vett, kész elemekkel dolgozó remix kultúra, abszurd dolog a szerzőség 19. századi fogalmait használni. (Ez a gondolat is plágium? Alan D. Mutter bejegyzése ihlette.)

Az idézet egy Haraszti Miklóssal készült minapi interjúból származik. Elég riasztó, mert ha szabad sajtóért évekig harcoló, majd a rendszerváltás után az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadságot felügyelő főemberévé lett, modern gondolkodóként ismert Haraszti is ezt mondja, mit várhatunk a többiektől?

Számomra meggyőzőbb Marc Andreessen álláspontja, aki a Techcrunchnak adott interjúban aki szerint a  Dél-Amerikát meghódító Cortes példáját kellene követni.  (Cortes a partraszállás után elégettette hajóit, hogy ne lehessen visszafelé, csak előre menni.)

Hogy jön ez ide? A hajók elégetése a lapkiadók számára nem más, mint a nyomtatott média idő (teljes leépülés) előtti felszámolása. Mindenki tudja, hogy "a jövő az interneté", de (majdnem) mindenki görcsösen próbálja az utolsó centet (fillért) is kipréselni a nyomtatott lapokból. A tények viszont azt mutatják, hogy a "többfrontos harc" egyre rosszabbul megy.

Csodálkozom, hogy Haraszti a fizetős médiában látja a sajtószabadság kibontakozásának útját. Az interneten ma (elvileg) 2 milliárd ember érhető el. (A szám napról napra növekszik.) vajon hányan hajlandók / képesek fizetni az online tartalomért?

Nem hiszem, hogy nyomtatott sajtónak az információk korlátozott elérhetőségének idejében kialakult modelljét kellene átvinni a webre.

Sok hosszú bejegyzés után most végre írok egy linkajánlót.

Getting the Mosf Out of Twitter (Hogy hozható ki a legtöbb a Twitterből) címmel a NYTimes.com közölt egy jó kis összefoglalót. Örülnék, ha itthon is sok ilyen gyakorlatias útmutató jelenne meg a mainstream sajtóban.

Hisz-e még a BBC a digitális médiában? - kérdezi a paidContent, illetve benne Nick Thomas, a Forrester elemzője? Emlékeztetőül: A héten Mark Thompson, a BBC vezérigazgatója új stratégiát jelentette be, aminek egyik kulcseleme a digitális költségvetés megkurtítása. (Nekem valamiért a Moszkva nem hisz a könnyeknek jutott az eszembe. Lehet, hogy a BBC stratégiája nem lesz ilyen sikeres?

Mi a közösségi tőke? Mit válaszolsz, ha megkérdezik, miért ölsz annyi időt, energiát a közösségi médiába? Miért éri meg, hiszen senki nem fizet érte? Ha elolvasod Birian Solis Social Capital: The Currency of the Social Economy című bejegyzését, talán meg tudod majd válaszolni a kérdést.

Garcia álmai az iPadról (Dr. Mario R.Garcia a világ talán leghíresebb újságtervezője. Most elolvashatod, mit gondol ő az iPadról.

Kampány a közösségi oldalakon - Nyusztay Máté alapos összefoglalója a Népszabadságban.

Ahogy más sporteseményt, a most lezárult téli olimpiát sem követtem. Most, utólag belebotlottam viszont egy internetes oldalba (eszközbe?), ami teljesen lenyűgözött.

Fontos kérdés, hogy mit lehet kezdeni egy nagyon összetett, számtalan dimenzióval rendelkező eseménnyel? Azt hiszem, nagyjából azt, amit az NBC szakemberei tettek.

Tulajdonképpen nehéz lenne olyan nézőpontot találni, ami szerint az NBC olimpiai oldalán ne dolgozták volna fel a sporteseményt. Sportágak, országok, versenyzők, helyszínek, érmek, legemlékezetesebb pillanatok...Az internet már itt is messze meghaladta a hagyományos média ma már ősréginek tűnő táblázatait, összeállításait.

A TV/rádió erőssége persze, hogy helyszíni közvetítéseket adnak. (Gyakran ez a helyszín a stúdió, ahonnan a monitorokat nézve közvetítenek.) Ennek új alternatívája a twitteres közvetítés. Önmagában primitívnek és szegényesnek tűnik, hogy valaki 140 karakteres szövegekben foglalja össze a történéseket, de ha sok a "tudósító", érdekes kép állhat össze a párhuzamos, vagy egymással vitatkozó twítekből.


Az NBC olimpiai oldala a Twitter-közvetítésben is példamutató volt. A Tweet Sheet oldalon például "riporter" (twítelő), vagy sportág szerint lehet szűrni a twíteket.

A leglenyűgözőbb mégis a Twitter Tracker. Itt egy csúszka segítségével választhat ki a vizsgálni kívánt időintervallumot, illetve a kép-térképen választhatsz sportágat, vagy sportolót. Eredményként természetesen az adott időben a kiválasztott témával foglalkozó twítek jelennek meg.

Persze ezt az egészet elmesélni nem lehet, kattintgatni, nézegetni kell.

Ha sportújságíró lennék, most hihetetlenül lelkesednék (vagy enne  a sárga irigység.) Nem vagyok sportújságíró, így csak eltátom a számat. Jó nagyra.

Sajátos szövetségre lépett a Yahoo és a Huffington Post. Egy új alkalmazás segítségével a Yahoo olvasói a webhely elhagyása nélkül böngészhetik a Huffington Post tartalmát.


A különböző kiadványok közötti tartalmi együttműködés (angolul syndication, magyarul...tudtommal nincs külön kifejezés) ősrégi gyakorlat, de itt másról van szó.  A Yahoo lényegében a HuffPost képes tartalomjegyzékét kínálja fel legértékesebb (Yahoo ID-vel rendelkező) felhasználóinak, ahonnan közvetlenül a HuffPost oldalaira kattinthatnak át.
(Mellesleg valamilyen "szerkesztőségi együttműködésről", vagyis kölcsönös, hagyományos tartalomátvételről is megállapodtak.)

A Huffington Post természetesen megfelelően ellentételezi a Yahoo "gesztusát": A Yahoo regisztrált felhasználói ezentúl külön regisztráció nélkül, a Yahoo ID segítségével csatlakozhatnak. a HuffPost Social News hálózathoz. Mindezt még kacifántosabbá teszi, hogy a HuffPost Social News a Facebook Connect segítségével már korábban sajátosan összehozta saját közönségét azok Facebook-kapcsolataival. Mostantól a Yahoo ID-vel belépő olvasók saját (szintén yahoos) ismerőseikkel is meg tudják osztani élményeiket, véleményüket. (Vajon összekapcsolódik majd a kétféle kapcsolati háló is?)

Az együttműködés az internet egyik legrégebbi, néhol kicsit rozsdás, de még mindig hatalmas szereplőjét hozza össze az egyik legsikeresebb újonccal. (A HuffPost májusban volt 5 éves!) A gyorsan növekvő sikerkiadványnak nagyon kell a Yahoo közönsége (havi 550 millió látogató, 260 millió feletti Yahoo Mail felhasználó). A gyors megújulásra már csak méretei miatt is képtelen Yahoo-nak viszont a sok unalmas, poros, "objektív" tartalom után óriási szüksége van a Huffington Post friss,  gyakran markáns véleményeket tükröző, néha provokatív, de (szinte) soha nem közömbös tartalmaira.

Az pedig, hogy az egyezség egyik tárgya a Social News közösségbe való bejutás, jól mutatja, hogy a jövőben egyre nagyobb értéket képviselnek majd a "minőségi" közösségi hálózatok.

Az idén is megjelent, de eddig csak mérsékelt visszhangot kapott a HubSpot The State of  the Twittersphere jelentése.

Az anyag a  HubSpot saját Twitter Grader eszközével, 5 millió twitterező és 6 millió twít vizsgálatával készült, vagyis az eredményeket nem kell szentírásnak venni, de feltétlenül érdemes tanulmányozni.


A legtöbben nyilván a felhasználók számának alakulásán rágódnak majd. Emlékszünk, 2008. utolsó hónapjában hirtelen felgyorsult a növekedés és egészen 2009. márciusáig úgy tűnt, hogy a twitterezők számának növekedése örökké tart. Aki kicsit is figyelt a szakértőkre tudta, hogy a hirtelen növekedést a celebek és a politikusok megjelenése, illetve követőik belépése okozta, de sokan inkább úgy interpretálták a dolgot, hogy itt az örök és megállíthatatlan növekedés. (Aki viszont átélte a '90-es évek végének dotcom-hisztériáját jól emlékszik a kollektív lufifújásra, aminek eredményeképpen néhányan sok pénzt kerestek, sokan pedig  rengeteget veszítettek.)

A csalóka ábrából úgy tűnhet, hogy 2009. márciusa után összeomlott a Twitter, pedig csak lelassult a növekedés.

A Twitterrel kapcsolatban (részben a média hatására) óriásiak a várakozások és gyakran hatalmasak a csalódások. A Twitter használata - 140 karakternyi szöveg begépelése - látszólag nagyon egyszerű. Értelmes, hasznos, hatékony felhasználása egyáltalán nem könnyű. Az új belépők magától a szolgáltatótól szintes semmi segítséget nem kapnak. Mindenkinek magának kell megküzdeni azért, hogy megtalálja a számára legjobban használható módszereket. Akinek nincs türelme ehhez, óhatatlanul lemorzsolódik. Aki marad, a korábbinál több embert követ, többen követik, gyakrabban csiripel. Erről szólnak, ezért fontosak a The State of  the Twittersphere 2010 ábrái.

Hazai mérési eredményeket, ábrákat nem találtam, de jól érzékelhető, hogy a Twitter komolyabb felfutása a  néhány hónapos késéssel, valamikor 2009. késő tavaszán kezdődött el. Ez talán nem volt annyira látványos, mint az amerikai "Twitter-robbanás", viszont hatása még mindig érezhető.

(Ha a jelentés alaposabb elemzésére vágysz, olvasd el Brian Solis írását.)

Új hónap - új óriásplakátok. Az egyik közülük az idősebb álláskeresőknek kínál megoldást.



Hazáig ismételgetem a címet, majd  otthon gyorsan beírom a böngészőbe: www.jobmatrix.hu

A feljövő oldal valahonnan nagyon ismerős. A színvilágból, a grafikai megoldásokból és persze az oldal tetején sorakozó linkekből elég hamar rájövök: a Jobmatrix.hu hu a Népszabadság Kiadó "állásportálja".

Rosszul méretezett oldal. (A jobb széle lelóg a monitorról.) A kínálatban mindössze 11 hazai és néhány külföldi állás. (Azokról sem tudni, mikor adták fel őket.) Logo1, Logo2...üres helyek az együttműködő partnerek emblémái helyén. Nem működő lábléc (Impresszum, Adatvédelem...). Nem működő Twitter-regisztráció. (Jobb is, hiszen a @jobmatrix cím láthatóan már valaki másé.)

Rövid keresés után kiderül, hogy a Jobmátrix még októberben debütált. (Nagy reményeket fűzhettek hozzá, hiszen indították  Az Év Honlapja versenyen is.) Nem egy félig kész, hanem egy valamikor elkészült, majd valamiért sorsára hagyott állásportált kezdtek most reklámozni.  Vajon miért?

A kiadók vonzódása az állásportálokhoz érthető. Néhány éve még szép bevételt hoztak nekik az álláshirdetések, ettől éppen az internet fosztotta meg őket. Most a legtöbben megpróbálják visszaszerezni azt, ami valamikor az övék volt. Ki saját fejlesztéssel, ki a már sikeres piaci szereplők felvásárlásával.

A világ fejlettebb részein egyre többet beszélnek, írnak arról, hogy  a "job board" (ezt hívjuk mi állásportának" már nem menő. Drága, rossz hatásfokkal működik, nem alkalmas a szűrésre,  a passzív álláskeresők elérésére. Az álláspiac beszűkülése, a vészesen csökkenő kínálat és az állásportál-üzlet megszilárdult belső viszonyai miatt elég merész vállalkozásnak tűnik egy új játékos belépése.

Nem értem, hogy a Népszabadság Kiadó miért éppen 2009. októberében, a gazdasági válság közepén próbált belépni az online álláshirdetések piacára. Nem értem, hogy miért hagyta elhalni a szolgáltatást. Végül nem értem, hogy most miért reklámoz óriásplakátokon valamit, ami láthatóan nem működik.

Erről az elhagyott weboldalról nem a Mátrix, hanem inkább a Stalker jut az eszembe.

Az elmúlt években a hozzászólók néhányszor a szememre vetették, hogy nem járok utána eléggé a dolgoknak, nem ellenőrzöm a leírtakat, sőt, időnként egyoldalúan interpretálok híreket, eseményeket.

Nem tagadom, mindez előfordul. Ha ugyanis mindezt megtenném nem blogger, hanem "igazi" újságíró lennék. Másképpen fogalmazva, független bloggerként megengedhetem magamnak a luxust, hogy olyan találgatásokba bonyolódjak, amiket egy szerkesztőség szigorúbb rendjében nem engedhetnék meg magamnak. (Független bloggernek tartom magam, mivel a Médiablognak helyet biztosító hvg.hu az elmúlt 4,5 évben még soha nem szólt bele, mit, hogyan írjak.)

Paradox módon időnként nem az információhiány, inkább a túl sok, pontosabban a túl közeli információk okoznak gondot. Néha összefutok ismerős újságírókkal, máskor egy bejegyzés hatására keresnek meg egy szerkesztőségtől. Ilyenkor elmondják, hogy "nincs igazad, mert...", vagy "jól látod, mert tényleg...", de rendszerint gyorsan hozzáteszik, hogy "ezt persze csak neked mondom, kérlek ne írd meg!"

Ha tehát nincsenek információim megírhatom, ha vannak nem írhatom meg. Ha szerencsém van, bennfentes információk nélkül is rátapintok a lényegre. Ha pechem van, alaposan mellé trafálok.

Ki állítja, hogy egyszerű a független médiablogger élete?

10 éve még tágra nyitott szemekkel figyeltük, ahogy a legnagyobb lapok önálló online szerkesztőségeket építettek fel. Néhány évvel később azután kiderült, hogy két, párhuzamosan működő szerkesztőséget fenntartani, működtetni még a legnagyobb  kiadók számára óriási megerőltetéssel jár. Következett a szerkesztőségek integrálásának az időszaka.

A következő években számtalan szakmai konferencia, tanulmány, cikk foglalkozott a hagyományos és az online szerkesztőségek összevonásával. Voltak sikertörténetek, volt néhány látványos akció, de kiderült, hogy a két szerkesztőség összegyúrása nem feltétlenül egyenes út a sikerhez, sőt, gyakran komoly mellékhatásokkal jár.

Az integrált szerkesztőség elve szép, de csak nagyon kevés esetben adottak a feltételek a megvalósításához. A legtöbb helyen kifejezetten visszalépés, hiszen nem történik más, mint az online szerkesztőség beolvasztása, a több évtizedes lapkészítési gyakorlat kiterjesztése a webre is. Az "integrált újságírók" többségének az online kiadás csak felesleges nyűg. Az integrációt úgy élik meg, hogy egy helyett két helyre kell írniuk - változatlan bérért.

Azt hiszem, igaza van azoknak, akik szerint az újságírás megújításának az alapja egy (vagy több) új szerkesztőségi modell kialakítása.  Benoît Raphaël az owni.fr blogban egy ilyen új modellt vázolt fel.

A szerkesztőségek hagyományosan szöveggyárként működnek. Miközben még egy olyan korszerűnek nevezhető kiadvány, mint a LeMonde.fr készítésének 30 százaléka is szövegek előállításából áll, ezek az anyagok csak a forgalom 15 százalékát hozzák. A rossz hatékonyságú szöveggyártás helyett inkább olyan tartalmat kellene előállítani, ami valódi hozzáadott értéket tartalmaz, valóban mást ad a közönségnek, mit a versenytársak.

Raphaël szerint a megoldás nem az integrált, hanem a kétszintű szerkesztőség. Ebben elkülönül a tartalomkészítők és a szerkesztők (content curators) szintje. "Mintapéldájában" a 100.000 példányban megjelenő, 36 oldalas, 1 €-ért árusított  "The Hope" (A Remény) című lap szerkesztőségét gyúrta át. Itt a nyomtatott szerkesztőségben eredetileg 85 "printes" újságíró és 7 olvasószerkesztő, míg az online kiadásban 7 újságíró és 1 közösségi menedzser dolgozott.

Az átgyúrt változatban a 80 újságírógól 10 üzleti egységet, tematikus csoportot alakítana ki. Ezek alapvetően függetlenül, akár önálló márkaként működnének. Mindegyik csoportban tartozna 8 újságíró, néhány blogger, egy közösségi szerkesztő, egy olvasószerkesztő egy marketinges és egy kereskedő (bocs, sales manager). Elképzelhető persze más felosztás is, de a lényeg az önállóság.

A szerepkörök, feladatok természetesen minden csoporton belül is megoszlanának.

A riporterek (újságírók, bloggerek) csak önálló anyagokat gyártanának.

A szerkesztők (curators) - újságírók és amatőrök a weben található információk begyűktésére, szűrésére, feldolgozására koncentrálnának.

A publicisták (bloggerek, újságírók, szakértők) nyomnák a vélemény-újságírást.

Egy 10 főből álló csapat kizárólag a közösségi információkra és az adatbázisokra koncentrálna.

A következő szinten 10 szerkesztő csücsülne. Mindegyikük 3-4 oldalt felügyelne és az ő dolguk lenne a többiek által előállított anyagból összerakni a lapot.

Raphaël szeritnt a javasolt struktúrában kevesebb emberrel frissebb, olvashatóbb tartalom állítható elő. Kíváncsi vagyok, melyik szerkesztőség lesz az első, amelyik ki meri próbálni!

 Néhány nappal ezelőtti zümmögős bejegyzésem után úgy gondoltam, hogy egy ideig nem foglalkozom a témával. Elmondtam mindent, amit a Buzzról gondoltam. Most - ha kicsit másik oldaláról is - mégis előveszem a témát. Saad Ahmed a Technorati blogjában azt írja ugyanis, hogy a Buzz hamarosan a Twitter fölé nő.

Ahmed szerint a Buzz mellett szól, hogy "többet tud": képet és videót tud integrálni a zümmögésekbe, jól kezeli az RRS-t stb. (Nem írja, de nyilván előnynek könyveli el azt is, hogy a Buzz nem korlátozza a megszólalások hosszát.)

Én éppen azért tartom használhatónak a Twittert, mert nem olyan mint egy arab bazár. (Félreértés ne essék, szeretem az arab, török és egyéb bazárokat, de nem hiszem, hogy az internetes villámkommunikációnak ezt a modellt kellene követnie.) Szeretem a 140 karakteres megszorítást is, mert a rövid bejegyzések egyszerűen, gyorsan átfuthatók.

Ahmed szerint abban is jobb a Buzz, hogy jobban követi a beszélgetések fonalát (thread).  (Sokévi gmailezés után mondhatom, hogy néha túl jól...) Tulajdonképpen a Google minden hasznos ötletet átvett a Twittertől, azután megcsinálta jobban. Ahogy szokta.

Tudjuk, a Google nagyon jó abban, hogy másoktól átvegyen és sikerre vigyen dolgokat. Az AdWords, a Google Docs, a Google Reader stb. nem a Google találmányai. Megvették, saját filozófiájuk szerint átalakították, a Google rendszerébe illesztették ... és sikerre vitték őket.

A Twitter az elmúlt években elég szép befektetői pénzeket szedett össze, de mindez eltörpül a Google anyagi lehetőségeihez képest. Ha a Google fantáziát lát a most még csak próbálgatott Buzzban, annyi pénzt, erőforrást rak mögé, amennyit csak akar.

Teljesen logikus Saad Ahmed gondolatmenete. És elég ijesztő is. Ezek szerint az internetes szolgáltatások is úgy működnek, mint a profi sport, vagy a könnyűzene. Az új tehetségeket felfedező, azokba befektető producerek/edzők feladata, hogy a profi szintre hozzák fel a tehetségeket. Utána "önként" fel kell ajánlaniuk őket a Nagy Cápáknak. Aki megfeledkezik erről...nos, ezek általában csak a nyálas hollywoodi filmekben szoktak győzni.

 "A hirdetők eddig kitartottak a lapok mellett, mert nem létezett más alternatíva. Ahogy a hirdetők az internet és más új, alternatív hirdetési lehetőségek hatására elkezdtek kihátrálni a napilapok mögül, úgy váltak finanszírozhatatlanná a gigantikus szerkesztőségek. A legtöbb lap komoly leépítésekbe kezdett, ez viszont elkerülhetetlen hatással lesz a lapok büszkeségére, az egyedi tartalomra. Ha viszont a saját tartalmat hírügynökségi anyagokkal, vagy olcsó töltelékekkel kezdik el pótolni, lemorzsolódnak a korábbi előfizetők..."

Az idézet egy 2007. januári  bejegyzésből származik, amiben a napilapok agóniájának egyik legismertebb szakértője,  Paul Gillin gondolatait foglaltam össze.

Napra pontosan három éve, egy tíz éves adatgyűjtésen alapuló amerikai kutatásra hivatkozva arról írtam,, hogy "a hírek (cikkek) minősége erősebben befolyásolja a profitot, mint bármi más. (Magyarán: Hiába állítasz elő és terjesztesz hatékonyan egy gyenge lapot, hosszú távon az nem lesz jövedelmező.)"

Az elmúlt napokban arról olvashattunk, hogy "a hatékony működés és optimalizálás érdekében" elbocsátások kezdődtek a Népszabadságnál.

Más lapokhoz hasonlóan évek óta olvadozik a Népszabadság olvasótábora.
Egyre kevesebb a hirdető. (Feltételezem, hogy a hirdetési árak is visszaestek.)
A lap ára egye nő.

Lehet, hogy már nincs min takarékoskodni. Elképzelhető, hogy már minden második neoncsövet kicsavartak a székház folyosóján, olcsóbbra cserélték a vécépapírt, szigorúan ellenőrzik a másolópapír használatot...

Még hátra lenne a lapméret, az oldalszám csökkentése, egyes gyengébb napok (például a hétfő) kihagyása.

Egy "szerkesztőségi integrációnak" becézett kirúgási hullámon már átesett a Népszabadság.  A szerkesztőség újabb megtizedelése már egyenes út a halálspirálhoz. Talán ideje lenne elgondolkodni valamilyen valódi reformról.

Nincs kedvem elemezni, hogyan használják az internetet a politikai pártok és a kampányoló politikusok. (Többnyire ügyetlenül, vagy egyenesen szánalmasan.) Ahhoz, hogy írjak a témáról, alaposabban át kellene néznem a pártok honlapjait, a politikusok weboldalait, Facebook oldalait, twítjeit. Na, ez az, amihez nincs  kedvem.

1998-ban (igen, én már akkor is éltem) még csak arról írhattam, hogy a politika még nem fedezte fel az internetet. 2002-ben már inkább úgy gondoltam, hogy bárcsak ne fedezte volna fel. (Emlékszik még valaki a kisgazdák honlapjára, aminek egyetlen "tartalma" Torgyán József egész képernyőt betöltő arcmása volt?)

2006-ban már volt webes kampány.Mérési eredmények nem ismertek, de elég biztosan ki merem jelenteni, hogy a szocik nem azért nyertek, mert Orbán Viktor (akkor még) mélyen lenézte a netet. Az online kampány akkori nagy nyertese a média volt: kaptak egy "érdekes", jól eladható témát. (Jellemző, hogy néhány, a témával foglalkozó blogbejegyzés hatására  hirtelen hozzám is dőlni kezdtek a tévés-rádiós-újságos megkeresések. Ha kicsit hosszabb a kampány, talán még Török Gábor is lehagyom...)

Szóval nem kívánom felújítani "online választási szakértői" tevékenységemet, csak azért írok, mert a Figyelőben belefutottam Szabó Márk (a Nézőpont Intézet vezető elemzője) Netkampányolók címmel megjelent elemzésébe.

Szabó egy "leleplezéssel" kezdi cikkét: Barack Obama nem a közösségi médiával, hanem e-mail listákkal és honlapokkal tudott olyan hatékony lenni. Ez persze így nem igaz, mint hogy az sem, hogy Obama imádott Blackberryjével nyerte meg a választást. Barack Obama győzelméhez a jól megválasztott, érthető üzeneteken, a jó szlogenen, kitűnő szónoki képességein át rengeteg tényező hozzájárult. Köztük az is, hogy a közösségi médián át olyanokat is elért, akiket másképpen nem tudott volna. Obama (stábja) azért volt fantasztikus, mert minden korábbinál jobban tudta integrálni a különböző kampányeszközöket és mindegyiket arra használta, amire az alkalmas. Ezt így leírni egyszerű, megvalósítani nagyon  nehéz.

Obama internetes kampánynak volt egy nem elhanyagolható másodlagos hatása. A média imádta a témát, állandóan foglalkoztak vele. (Biztosan elemezte már valaki, hány cikk, hány percnyi tévéműsor foglalkozott annak idején Obama online kampányával.) Az Obama-stáb nemcsak kommunikációra használta a közösségi médiát, hanem felépítette a korszerű, az emberekhez a közösségi médián keresztül is szólni képes vezető képét. A "látta már X párt, vagy Y politikus honlapját /blogját" jellegű kérdések mindezt figyelmen kívül hagyják.

Amortizálódott, hiteltelen politikusaink hogyan tudnának hirtelen olyan egyszerű, hihető, érthető üzenetekkel előállni, amire fel lehetne építeni egy integrált kampányt? Az óriásplakátokon általában ott a pártoldal és a "személyes" weboldal címe, a jelölt email címe. Nagyszerű. De mit lehet erről még írni?

Aki kicsit is ismeri az internetet tudja, hogy egy politikus személyes márkája a weben néhány hét alatt nem építhető fel. Azok a politikusok, akik egy éve még csak gúnyosan grimaszoltak, amikor belső megbeszéléseken szóba került hogy csinálni kellene valamit a weben, ma magabiztosan mosolyognak weboldalukról, rajongói oldalukról ... teljes 30 fős közönségükre.