"Alig bírtam abbahagyni a képnézegetést" - írta Minyo Szert Károly a Fortepan oldalról és egyáltalán nem túlzott. A Szepessy Ákos és Tamási Miklós szerkesztette, az  OSA támogatásával készült gyűjtemény csaknem 5000, 1900. és 1990. között készült, házi gyűjteményekből származó fotót tartalmaz. (A gyűjtemény folyamatosan bővül)


Úgy gondolom, már csak az ilyen történetmesélés miatt is érdemes volt kitalálni internet.

A napokban véletlenül bukkantam SocialTimes.hu oldalra. A szándék jó (összegyűjteni a közösségi médiával kapcsolatos tudnivalókat), a megvalósítás "lyukacsos". Nem csak azért, mert egyes menüpontok mögött nincs még tartalom, hanem mert egy kis szerkesztőséggel még akkor sem lehet követni a közösségi média eseményeit, ha az információk többsége más tartalomszolgáltatók tallózásából származik. (A témában meghatározó hírforrásnak számító Mashable sem közönséges blog, hanem komoly szerkesztőséggel dolgozó hírszolgáltató.)

Egy folyamatos információáram (ilyen a közösségi médiával foglalkozó hírek) feldolgozása csak folyamatosan, vagy ahhoz közelítve, nagyon gyakori mintavétellel lehetségesek. Legcélszerűbb módja a közösség bevonása, a közösségi szerkesztés. Ennek egyik legfrappánsabb megvalósulása a paper.li

Az ingyenes twitteres alkalmazás a követett csiripelésekből lúgozza ki a linkeket, majd ezeket a cikkeket, blogbejegyzéseket, videókat automatikusan "újságoldalba" tördeli. Ez eddig nem újdonság, ezt nagyjából tudta a korábban bemutatott Twitter Times is. A paper.li azonban nemcsak szebb oldalt csinál, rovatokba rendezi az anyagot, de sokkal nagyobb rugalmasságot kínál a források kiválasztásában is.. Alapanyagként akár 10 követett csiripelő nevét, 10 kulcsszót (#hashtag) és 10 listát is megnevezhetünk. A Twitter Times-szal ellentétben a paper.li nem kotlik órákig az anyagokon, hanem pillanatokon belül kiadja az eredményt. Persze semmi sem tökéletes. A paper.li ugyan élő tweet-folyamot is megjelenít a követett forrásokról, de az újság - nyilván az "erőforrások" szűkössége miatt -  egyelőre csak naponta egyszer frissül.

A paper.li félig-meddig csak játék, de jól példázza a következő évek egyik legfontosabb irányát: a személyre szabható / viselkedés-alapú, automatikus hírgyűjtést. A másik irány a nagyon magas színvonalú emberi szerkesztés, szűrés, cikkajánlás. A köztes- és félmegoldásokra egyre kevésbé lehet vevőt találni.

 Itt az ősz, indulnak a kommunikáció szakok, az újságíróiskolák és a médiamunkás-gyorstalpalók.
Én is azok közé tartozom, akik úgy  gondolják, hogy az online újságírás speciális készségeket, ismereteket követel, (nem az intenzív Ctrl+C - Ctrl+V mozdulatokra gondolok) melyeket az iskoláknak, tanfolyamoknak is figyelembe kellene venniük. Ezek között különleges helyet foglal el a közösségi média. Az emberek egyre több időt töltenek el a közösségi hálózatokon és ennek következtében egyre kevesebb idejük jut a hagyományos (megkeresem, kinyitom, elolvasom) médiafogyasztásra. A jól körülhatárolt, zárt "médiaegységek" egyre nehezebben értelmezhetők.

A most valamilyen médiatanulmányokat kezdők már az internettel együtt nőttek fel (anyatej, szívás, satöbbi), naponta órákat lógnak a Facebookon, elvileg nem kellene tehát túl sokat magyarázni nekik a közösségi média fontosságáról. A (külföldi) gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a legtöbb tanuló/hallgató a privát szféra részének tekinti a közösségi médiát és nem képes azt összekötni a munkával. (Nagyobb baj, hogy a gyakorló újságírók egy része is így van ezzel.) Mások éppen ellenkezőleg, bevinnék a közösségi kultúrát a szerkesztőségbe, de konzervatív szerkesztők mereven elzárkóznak minden próbálkozás elől.

Az oktatási intézmények nehéz helyzete igen bonyolult. Tanítsák a biztos alapokat, vagy foglalkozzanak a legfrissebb megoldásokkal? Egyébként is, nehezen hozható szinkronba a merev, lassan alakítható egyetemi közeg és a naponta változó közösségi média.

Megkönnyítené az oktatók helyzetét, ha jobbnál jobb példákkal állhatnának elő. Nem külföldiekkel, hanem hazaiakkal. A vezető hazai online kiadványok kisebb-nagyobb mértékben használják a közösségi médiát. Van, amelyik csak afféle divatos sallangként, de akad olyan is, ahol már alaposabban is beépült a nap újságírói munkába. Sok függ tehát attól, hogy egy tanintézmény oktatói honnan jöttek, milyen az adott kiadvány viszonya a közösségi médiához, mik a gyakorlati tapasztalatai?

Érdekelne azok véleménye, tapasztalata, akik az elmúlt években estek át valamilyen újságíróképzésen! Melyik iskolában tanítják jól a témát? Hol lépnek túl a száraz elméleten és foglalkoznak gyakorlati kérdésekkel is? Segítik-e ezek az ismeretek az elhelyezkedést?

 Újságíró, vagy valami hasonló vagy? Sok emailt kapsz? Te is azonnal "ráguglizol" az ismeretlen nevekre?
Ezután egyszerűbb lesz az életed, mert a Rapportive segítségével azonnal megtudhatod, kivel is levelezel.

A Rapportive másodpercek alatt letölthető és telepíthető Firefox / Chrome kiegészítő. Használatával afféle fapados CRM-mé alakul a Gmail jobb oldali sávja.


A szöveges hirdetések helyén megjelenik tehát a levél feladójának profilképe, rövid bemutatkozása, legutolsó twitteres megszólalásai, Facebook / LinkedIn / Flickr /MySpace profiloldlának linkje... (Mindez persze a Google-ból is kibányászható, de a Rapportive segítségével minden különösebb erőfeszítés nélkül, automatikusan megkapjuk.)

Az egyszerű és gyors informálódásnak persze ára is van: Mások rólunk ugyanilyen egyszerűen és gyorsan kaphatnak információkat. Olyasmit is, amit nem feltétlenül szeretnénk mindenkivel megosztani.

Többségünknek fogalma sincs arról, kik, milyen adatbázisokban, milyen információkat tárolnak rólunk. Boldogan engedélyezzük, hogy Google / Facebook,  LinkedIn profilunk használatával, külön regisztráció nélkül kapcsolódjunk újabb és újabb hasznos, érdekes, vicces szolgáltatásokhoz, de ritkán gondolkodunk csak el arról, mi ennek az ára.  Miközben láthatónak, megtalálhatónak kell lennünk, minden lehetséges módon optimalizáljuk közösségi jelenlétünket, szinte teljesen lemondunk online magánéletünkről.

Biztos vagyok benne, hogy néhány év múlva azok a szakértők lesznek a legkelendőbbek, akik könnyelműen szétszórt személyes adataink reprivatizálásában segítenek.

A hosszabb webes cikkek olvasása fárasztó. Vannak ugyan, akik tagadják ezt, de számos vizsgálat bizonyítja, hogy a felhasználók többsége nem szeret a weben hosszabb szövegeket olvasni. Magyarázat szerencsére akad bőven. Az egyik, hogy a "világító" képernyő fárasztja a szemet. A másik,  - ezzel az utóbbi hónapokban többször is foglalkoztam - hogy az interneten minket bombázó túl sok információ eltereli a figyelmünket, ezért nehezebb a hosszabb írásokra koncentrálni. (Nagyon erős jellemnek kell lennie annak, akinek a figyelmét egy hosszabb cikk olvasása közben sem tereli el egy link, cikkajánló, reklám, beérkező email, friss Twitter-csirip... ) Az emberiség jelentős része egyébként egyre kevésbé hajlandó 3000 karakternél hosszabb szöveg olvasásába bonyolódni, de ez egy másik problémakörhöz vezet...

Koncentráljunk most a még olvasni hajlandókra. Közülük sokan vannak, akik a képernyőn ugyan nem akarnak / hajlandók elolvasni egy hosszabb cikket, erre éppen nincs is lehetőségük, de szívesen elspájzolnák azt későbbi olvasásra. A legősibb módszer a kiválasztott cikkek nyomtatása: tömegközlekedés közben minden külső ingert (kivéve az utastársaink keltette hányinger) kizárva kitűnően olvashatók az A4-es lapok. (A nyomtatható változattal nem rendelkező oldalak - például a blogok - nyomatásához érdemes valamilyen "filéző" programot használni. Én mostanában a Readability nevűt szeretem.)

Sok-sok oldalt nyomtatni drága és nem igazán környezetbarát. Ráadásul egyre több embernek van valamilyen hordozható kütyüje, ami offline olvasásra is kiválóan alkalmas. Mostanában két olyan népszerű szolgáltatásba is  belefutottam amelyik a hosszú cikkek egyszerű mentését és offline olvasását támogatja. A Read It Later és az Instapaper alapelve nagyon hasonló, ízlés és a felhasználási mód kérdése, kinek melyik tetszik jobban. (Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a szolgáltatások nem közösségi linkmegosztók, hanem a teljes cikkek elmentését és későbbi offline olvasását is támogatják.) A mentés természetesen a szolgáltatás szerverén történik, vagyis ahhoz bármikor, bármilyen (támogatott) eszközzel hozzáférhetsz.

Kérdés persze, hogy mit szólnak mindehhez a kiadók? A Read It Later, az Instapaper és társaik elvileg új olvasókat szereznek, veszendőbe menő cikkeket mentenek meg. Gyakorlatilag azonban potenciális reklámfogyasztókat térítenek el, akik azután nyugodt, reklámmentes környezetben olvassák el a cikkeket. Ma még talán csak marginális jelenségről van szó, ezeket a szolgáltatásokat világszerte csak néhány millió ember használja, de most érdemes elkezdeni gondolkodni arról, hogyan illeszthető mindez az online újságok üzleti modelljébe. A hírek szerint az Instapaper már tárgyal néhány kiadóval, elképzelhető, hogy a közeljövőben egyes kiadványokon  közvetlenül is megjelenik a "Read Later" (nem a "Read It Later") gomb. Vajon mi lesz ennek az ára?

Vége a nyárnak, közeledik a hidegfront, hétvégén ismét érdemes kicsit rágódni az eddig valamiét kihagyott cikkeken, blogbejegyzéseken.

The Web is Dead - Ha a Wired cikkét eddig csak az Index sűrítményében,  vagy Doransky interpretációjában olvastad, itt az ideje, hogy magadévá tedd az eredeti szöveget is. Chris Anderson szokása szerint most is bőven szolgálat alaposabb emésztenivalót. A Wired cikkére rengetegen reagáltak, de csak kevesen tudtak érdemben is vitába szállni Anderson érveivel. Közülük mindenképpen kiemelkedik az Atlantic cikke.

Who's a journalist? Does that matter? - Ki az újságíró? Kit érdekel ez? Nem az az érdekes, milyen titulusa van valakinek, hanem hogy képe-es értékes tartalmat juttatni az új médiagazdasági-rendszerbe. Dan Gillmor az egyike volt azoknak, akik maguk is szétválasztották a minőségi  tartalomkészítést az intézményhez tartozást. Újabb kitűnő írás a "civil média" egyik legismertebb szószólójától.

5 Things You Need To Know About Facebook Places Right Now - Továbbra is úgy gondolom,  hogy a helymeghatározó szolgáltatásokat azért használjuk, mert elegánsabbnak gondoljuk a lámpaoszlopok és utcasarkok lepisálásánál. Elismerem viszont, hogy vannak, akik imádják az ilyesmit és rájuk az online média is ügyes megoldásokat építhet. Ha tehát a médiamunkás vagy, hivatalból neked is követned kell a fejleményeket.

New Kindle Leaves Rivals Farther Back - David Pouge, a Times tech szakírója szerint az új (szeptembertől kapható) Kindle e-olvasój maga mögött hagyja versenytársait. (Ha valaki valóban "csak" olvasni akar és elérhető áron szeretne hozzáférni a legnagyobb online elérhető könyvkínálathoz, akkor szerintem érdemes elgondolkodnia az Amazon 138 dolláros ajánlatáról.)

HTLM5 for journalists- "Kell-e értenie az újságíróknak a programozáshoz?" Évek óta folyik a kérdésről a vita. Egyértelmű, mindenkire érvényes válasz természetesen nincs. Annyi azonban egészen biztos, hogy az online újságírás lehetőségeinek megértéséhez (és ezek kiaknázásához) meg kell érteni bizonyos technikai alapokat.

"Magyar fejlesztésű honlap a legjobb weboldalak között"  - röppentette világgá a Világgazdaság a "szenzációs" hírt 2010. augusztus 24-én.

A gazdaság lap szerint a "a Facebook, Twitter, Flickr, YouTube, Wikipedia mellett a magyar fejlesztésű howislifetoday.com is felkerült a legszínvonalasabb portálok sorába."

Nos, a "toplistát", ahova a magyar webhely is felkerült a valamikor szebb napokat látott, de mára kissé megkopott fényű Pcmag.com készítette. Semmi különös, egyszerű szerkesztői ajánlat, amit a hangzatos TOP 100 címkével láttak el. (Ilyet bárki, bárhol, bármikor készíthet.)  Itt került a Facebook, a YouTube stb. "mellé" az ismeretlen hazai szolgáltatás. Ha már a "szomszédságnál" tartunk: Az ismert közösségi hálózatok a "Classic: Social", a Howislifetoday.com pedig az "Undiscovered: News" (felfedezetlen/hírek) kategóriában szerepelt.

Új magyar sztár született és elkerülte a figyelmemet? Rákerestem a Google-ban, a Google Newsban. Semmi. A Twitteren nem emlegeti senki. A Facebookon mindössze 55 rajongót sikerült eddig gyűjteniük.

Ettől ugyan még lehetne fantasztikus jó, izgalmas a szolgáltatás...de a howislifetoday.com szerintem nem az. Az "ötlet", amin alapul mindössze az, hogy (linkeket) küldhetsz be, amikről eleve el kell döntened jó, vagy rossz hírt tartalmaznak. Utána a közönség szavazhat a legjobb-legroszabb hírre, illetve megoszthatja ismerőseivel azokat. Ennyi. Hm.

Őszintén szólva már az is meglepett, hogy a szolgáltatással néhány hete foglalkozott a Népszabadság. (A cikk szerzője, Fülöp Hajnalka engem is megkérdezett, én már akkor is elmondtam, hogy csak egy sokadik hírgyűjtőt látok, amit  egy nem túl izgalmas ötlettel próbáltak meg eredetibbé tenni.)

Engem leginkább az érdekelne, hogyan sikerülhetett egy néhány hete működő, elég gyengén kivitelezett, nem túl izgalmas szolgáltatásnak bekerülnie Magyarország két vezető napilapjába és egy leszálló ágban levő, de még mindig olvasott amerikai online magazinba?

Korábban ugyan már közreadtam a turkálóban és említettem a Twitteren is, de úgy gondolom, hogy érdemes kicsit részletesebben is foglalkoznom Steve Rubel és David Armano 6 Digital Trends to Watch című prezentációjáról.

Rubelt nem kell bemutatnom, az elmúlt években gyakran emlegettem. Armano  Rubelhez hasonlóan szintén az Edelman ügynökségnél dolgozik, digitális marketinggel és vizuális kommunikációval foglalkozik. (Kitűnő Logic + Emotion blogját ezúton is figyelmedbe ajánlom!)  Egyik fontos feladatuk, hogy kihámozzák  a rendelkezésre álló tengernyi információ közül a fontos trendeket. A most bemutatott anyag, ami nem a közelebbi, vagy távolabbi jövőről, hanem a pillanatnyi helyzetről szól, ennek a hámozásnak az egyik eredménye.

1. Marketing a folyamatos információáramlás (stream) korában

Közönséged (ügyfeleid, alkalmazottaid) már nem statikus weboldalaidra látogatnak el, hanem egyre inkább olyan "beszélgetésekben" vesznek részt, melyek "külső helyszíneken" (Facebook, Twitter, alkalmazások stb.) zajlanak. Ha meg akarod ragadni a figyelmüket, neked is nagyon ott kell lenned ezeken a helyeken. (A 6. dia arról szól, hogy az emebrek leginkább azt képesek megemészteni, amiről 3-5 alkalommal hallottak. Egyáltalán nem felesleges tehát a több csatornán keresztül történő sulykolás.)

2. A média googlosodása (Googleization).

A hagyományos kulcsszavak mellett a minőségi tartalom és a közösségi kapcsolatok határozzák meg mennyire vagy látható a keresők számára. Ma már mindenki a  média része. (Ennek megfelelően a hagyományosan értelmezett médiának nem csak a többi médiacég, hanem minden tartalom-előállító a versenytársa.)

3. Az adatok évtizede

Egyre több adat válik elérhetővé. Bárkinek, bármiről. (Ez a megállapítás nem feltétlenül a hazai állapotokra vonatkozik.) Ezekből nagyon fontos dolgokat (például viselkedési mintákat) ismerhetünk meg, de ehhez először igazi adatmániássá kell válni. (Igaz, hogy az adatokhoz (kormányzat, helyi közigazgatás stb,) való hozzáférésben meg sem közelítjük a legfejlettebb országokat, mégis bőben van mit csinálnunk. Nagyon sokan még a saját honlapjuk forgalmát sem elemzik.)

4. Az üzlet is közösségivé lesz

A kijelölt szóvivő tevékenységétől a munkavállalók elkötelezettségének erősítéséig a hagyományos módszerek helyére mindenhol benyomulnak a közösségi megoldások. (A közösségi kommunikáció eredményeinek alkalmazása a vállalaton belüli kommunikációban az a terület, amiről nagyon szép, okos dolgokat lehet leírni, de - idehaza - egyelőre kevés eredményt lehet felmutatni. Mit is akarhatunk egy olyan közegben, ahol az intranet még 2010-ben is csak a vállalati telefonkönyv szinonímája?)

5. Location, location, location

Nemrég még a "mit csinálsz", most pedog a "hol vagy" a Nagy Kérdés. Egyre több platformon frissítheted pillanatnyi helyzetedet, amiből persze újabb adatfolyam keletketik. (Néhány, valóban hasznos kivételtől eltekintve hülyeségnek tartom ezt at új divatot, ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet beéőle üzletet csinálni.)

6. A privát is nyilvánossá válik

A személyiségvédelmi aggályok ellenére a közösségi megoldáson alapuló alkalmazások és maga a megosztás, mint tevékenység egyre népszerűbb. A hálózatokhoz kapcoslódva át kell értelmeznünk a privát fogalmát.

Végre elindult a Marketing&Média szaklap online változata. Nem kapkodták el. 2009. szeptemberében jelentették be, hogy a kiadvány eddigi kiadójáról, a Sanomáról leválva önállósul.

A helyzet kissé zavaros. A korábban is használt www.marketingmedia.hu címet beírva ugyanis (automatikus átirányítás után) a FigyelőNet média rovatoldala (http://www.fn.hu/media) jelenik meg. Az új kiadvány a korábbi közleménnyel ellentétben új címen (http://www.mmonline.hu) érhető el.
 
A baj mégsem ez, hanem a tartalom. Az új honlapon ugyanis alig akad saját információ. (Ami annak nevezhető, az is sajtóközlemények másokat megelőző közlése.)  A közepesen igénytelen, érdektelen oldalakon leginkább a konkurens kiadványok hírei sorakoznak. Az mmonline.hu még arra sem vette a fáradságot, hogy ezekhez a hírekhez egy saját, rövid összefoglalót írjon, a linkek közvetlenül vezetnek az eredeti cikkekhez. M, értelme ennek? Mire való egy ilyen alibi-honlap?

A Marketing&Média elődje, a Médiafigyelő igen informatív kiadvány volt. Nem a szélesebb közönségnek, hanem a "szakmának" szólt, ennek megfelelően az ára is elég borsos volt. Ahogy a korábbi, magas szakmai színvonalú, de "száraz" Figyelő is üzleti hetilappá szelídült, úgy alakult át a Médiafigyelő is szélesebb tematikát átfogó, olvasmányosabb kéthetilappá. Ezen a piacon azonban voltak már akkor más szereplők is. Őket lenyomni nem sikerült, az egyébként is kis piac osztódásnak indult. Idővel természetesen ez a terület is átalakult, egyre több információ vált online is (ingyen) elérhetővé, takarékossági okokból sok cég lemondta az előfizetést. A Sanomának már nem érte meg kiadni a lapot, de a szerkesztőség fantáziát látott az önálló (vélhetően olcsóbb, hatékonyabb) működésben. Vajon jól látták a helyzetet?

A hazai piac kicsi, a közölhető, érdeklődésre is számot tartó, fontos szakmai hír kevés. Ha megnézed a Reklámporta hírgyűjtő címeit, láthatod, hogy az egyes kiadványok "értesülései" közt nagyjából 80 százalékos az átfedés.  A komoly elemzések sok pénzbe kerülnek, keveseket érdekelnek, viszont könnyen üzleti érdekeket sérthetnek, ami a  nehezen megszerzett hirdetők elvesztéséhez vezethet. Mindez persze nem újdonság, ugyanezekkel a gondokkal küzd, ugyanilyen pengeélen balettezik több más terület szaksajtója is.

A "célcsoport", a médiaszakmában dolgozók talán még átpörgetik néha a kezükbe kerülő "szakmai kiadványokat", nézegetik ismerőseik (vagy a saját) fotóikat, de a fontos szakmai információkat nem itt keresik. Sokkal hatékonyabbak az informális csatornák, szép lassan ezen a területen is izmosodik a közösségi média. Nagyon nem értem meg azt az üzletembert, aki éppen most tartja elérkezettnek az időt, hogy médiával foglalkozó szaklapot/honlapot indítson, vegyen.

Közlemény: Szilágyi Árpád szerkesztő-műsorvezető meghívására augusztus 19-én este nem hivatalos baráti látogatást tettem a Magyar Rádióban.  A Pagodában a Netidők Asztaltársaságával áttekintettük az aktuális kérdéseket, ezt követően részt vettem a Netidők következő műsorának felvételén...

Szóval, ha nem csak olvasni, hanem hallani is akarod a véleményemet a fizetős online médiáról, akkor hallgasd meg ma este 11-től az MR2 Petőfin a Netidőket! (Én jól szórakoztam a felvételen, remélem Te sem fogsz unatkozni.)

 Korábban viccesnek találtam, hogy cégek komoly erőfeszítéseket tesznek - általában külső szakértők bevonásával - saját tevékenységük megértésére. Be kell látnom, hogy tévedtem, a dolog néha nem is olyan egyszerű. A Google-nak például évekbe tellett, mire megértette, hogy nem a kereső-bizniszben, hanem a hirdetési üzletben működik. (A keresés persze fontos, de nem cél, hanem eszköz a hirdetési üzlet működtetéséhez.)

A dolognak itt nincs vége, hiszen évek óta arról(is) folyik a vita, hogy a Google médiavállalkozás-e. (Az elmúlt évek szereposztása szerint azok, akik elől elhappolja az üzletet váltig állították hogy igen, a Google pedig azt hogy nem.)

Úgy látszik, hogy a Facebook esetében gyorsabb ez a folyamat. A "rajongói oldalak" és a 2010. tavaszán megjelent kiegészítők (leginkább a bármelyik médiaoldalba beépíthető "Tetszik" gomb) egyértelművé tették, hogy a Facebook és a média kapcsolata ezentúl a korábbinál szorosabb lesz. Ezt az együttműködést tette "hivatalossá" a Facebook + Media oldal.

Jó kis gyűjtemény, ami leginkább a kezdőknek és a középhaladóknak segít megérteni, mit is kezdhet egy médiavállalkozás a Facebookkal. Ha nem is pörög még szédítő sebességgel, rendszeresen kerülnek ki információk az üzenőfalra, két áttekintő anyag található a "Developers" és a "Journalists" fül alatt, két hosszabb írás pedig a "Jegyzetek"  fül alatt

Amiről biztosan nem találsz információt, az bevételmegosztás. Egyes hírszolgáltatók rengeteg rajongót gyűjtöttek össze a Facebookon. Miközben ők büszkén nézegetik oldalaikat, a Facebook a jobb hasábban hirdet (és kasszíroz). A pénz az övék, hiszen - úgy gondolják - hogy az új közönség megszerzésének lehetőségével és az "elkötelezettség növelésével" már fizettek a kapott forgalomért.

Érdekes, hogy a máskor könnyen és szívesen panaszkodó médiacégek most csendben vannak. Vagy lehet, hogy a háttérben már készülnek a különalkuk?

Malcolm Gladwell Nyílt titok című írásában (A kutya szemszögéből című kötetében jelent meg, angolul pedig Gladwell honlapján olvasható.) számos olyan esetet sorol fel, amikor a túl sok rendelkezésre álló információ akadályozta meg egy helyzet átlátását. Az Enron botránytól egyes orvosi diagnosztikai módszerek alkalmazásáig sorakoznak az esetek. Ezekben nem az újabb és még újabb információk begyűjtésére, hanem a már meglevő információk különleges, elemző feldolgozására lenne szükség. (Nem rajongok a közmondásokért, de erre a helyzetre tökéletesen illik "a fáktól nem látjuk az erdőt" népi bölcsesség.

Mint Mórickának, nekem is mindenről  AZ jut az eszembe. Vagyis nekem az online újságírás helyzete. Azzal áltatjuk magunkat - és minden lehetséges módon ezt erősítik a hírszolgáltatók is - , hogy az egyre újabb csatornák jóvoltából egyre jobban informáltak leszünk.

Az online hírszolgáltatók többsége ma a közreadott hírek mennyiségét tekinti a legfőbb értéknek. Az információk többsége azonban olcsó forrásokból (hírügynökségi anyagok, sajtóközlemények, hírgyárak) származó tömegtermék. Mivel ezek az információk a versenytársak számára is elérhetők, csak a publikálás sebességével lehet valami (látszólagos) értéket hozzájuk adni. A hírversenyben elért eredmények ugyan jól mutatnak, de a közönség 99 százaléka számára semmiféle jelentőséggel nem bír, hogy egy eseményről 2 perccel korábban, vagy későbben értesül.

Érdekes dolog a fizetős modellekről álmodozni,  az első konkrét lépések megtétele  előtt  azonban érdemes elgondolkodni arról, rendelkezik-e a kiadvány minőségi, egyedi "áruval"?

Egyediség, hitelesség, szakosodás, értelmes elemzés. Az olvasókra zúdított egyre nagyobb mennyiségű, jórészt felesleges információ helyett erre kellene haladni. Persze csak azután, ha sikerült megoldani a tyúk-tojás dilemmát: Előbb kell a megadott paraméterekkel minőségi tartalmat kínálni és utána pénzt kérni, vagy előbb kell előfizetőket gyűjteni, hogy legyen miből minőségi tartalmat előállítani?

Miért jó, ha használjuk a Twittert? Miért kell vért izzadnunk, hogy sok követőt szedjünk össze? Hogyan térül meg a csiripelésbe fektetett energia?

A Twitterrel foglalkozó cikkekből, elemzésekből, tanulmányokból ugyan óriási a felhozatal, de többségük inkább propagandaanyag, önfényezés, ingyenes csalinak szánt  "infotermék". Ezért is öröm, hogy most a HP kutatócége, a  rendkívül alapos anyagairól ismert HP Labs jelentetett meg egy komoly Twitter-elemzést.

A tudományos alaposság hátránya, hogy Influence and Passivity in Social Media nem afféle mesélős, esettanulmányokat ismertető, közösségimédia-szakértőket megszólaltató anyag, hanem egy 22 millió tweet feldolgozásán alapuló, vagyis kissé száraz, de tanulságos dolgozat. Megállapíthatjuk, hogy az úgynevezett IP Algoritmuson alapuló elemzés és a korábban megismert szakértői vélemények erősen eltérnek egymástól.

A tanulmány legfontosabb megállapításai:

A legtöbb Twitter-felhasználó passzív, nem használják az RT (re-Tweet) funkciót.
 - Különbséget kell tenni a népszerűség és a befolyás között. Éppen az RT-k alacsony száma miatt a sok követő nem egyelő nagy befolyással. (Ezt magam is észrevettem. Itthon mintha még alacsonyabb lenne a hajlandóság mások gondolatainak, információinak a megosztására.)
- Ha valaki nagyobb hatást akar kiváltani, valahogy rá kell vennie követőit az RT használatára.
- A csiripekben szereplő URL-ek elemzéséből az is kiderül, hogy a követők többsége nem kattint rá a linkekre sem.
- A Twitter, vagy más közösségi hálózatok kiválóan alkalmasak egyes információk hatékony terjesztésére, az üzenetek megsokszorozására, a gyakorlatban azonban az üzenetek többsége már a kapcsolatok első szintjénél megreked. 

A HP Lab tanulmánya tulajdonképpen nem mond sok újat, inkább csak megerősíti, amit eddig si tudtunk: A közösségi hálózatok nem üzenettovábbító - üzenetsokszorozó automataként működnek. A népszerűség és a befolyás közti gyenge kapcsolat nem jelenti azt, hogy ne léteznének az átlagnál befolyásosabb szereplők, illetve az átlagosnál jobban terjedő információk. Ahhoz tehát, hogy valóban hatékonyan használhassuk a közösségi hálózatokat már csak azt kell megtudnunk, kik ezek a véleményvezérek, mitől váltak azzá, illetve hogy melyek azok az információk, amik hirtelen aktív üzemmódba hozzák az addig passzív felhasználókat.

Talán még mindig  túl erős a szellemi immunrendszerem, egyszerűen nem bírom (soha nem  bírtam) ha hatalmi pozícióból kioktatnak.  Szalai Annamária, 9 évre frissen bebetonozott NMHH-vezér kinyilatkoztatásának (interjúnak nem nevezném)  harmadik bekezdése után sikítva dobtam el tegnap a Népszabadságot. Így nem juthattam el a következő szövegrészig:

 
Vince Mátyás  közleményben reagált Szalai kijelentéseire.
Az MTI elnöke hónapok óta folytatja "szabadságharcát". Próbálja megvédeni az MTI-t. Lényegében esélytelenül. A mostani üzenetváltásból egyértelműen kiderül, hogy véleménycseréről szó sem lehetett, a hírügynökség vezetője még a döntéshozók előszobájába sem jutott be.

Vince elkulloghatott volna szépen, csendben, de fontosnak tartotta, hogy megvédje az MTI-t, pontosabban azokat az embereket, akik ott az elmúlt években, folyamatosan romló körülmények között dolgoztak. Szép gesztus ez tőle, aminek minden bizonnyal kamatostul kell megfizetnie az árát.

Az ingyenes információmegosztás (gyakorló) híveként viszont ezúton is üdvözöm a kormányzat (és annak ökle, az MNHH) ez irányú törekvéseit. A fenti idézetből azonban valami mást hámoztam ki:

"Az ingyenesség azért lenne jó, mert ha már az állam egyszer pénzt fektet a nemzeti hírügynökség fenntartására, akkor a híreket el is kell juttatni az emberekhez."

Ha az állam (köz)pénzt fektet egy hírügynökség fenntartásába, akkor nem beszélhetünk ingyenes információmegosztásról. Ebben az esetben az állam adó formájában előre,  közvetlen tőlünk szedi be az előfizetési díjat. De mire is? Nyilván nem kormányzati kommunikációs csatornának kívánják használni a nemzeti hírügynökséget. Lehet, hogy az MTI amolyan hírgyűjtő-hírelosztó központ lesz, ahova mindenki beküldheti a (szerinte) fontos információkat? Rendben, de kinek mi a fontos?

Ha ingyenes lesz az MTI, nyilván nem csak a hírszolgáltatók, hanem az egyes emberek (polgárok) is közvetlenül hozzáférhetnek az ott felhalmozott információkhoz. A túl sok hír persze csak ártalmas túlterheléshez vezetne. A legegyszerűbb az lenne, ha mindenki megjelölhetné, milyen információforrásokat kíván követni. Nevezhetné ezeket akár "barátoknak" is. A neki tetsző híreket megjelölhetné ("Tetszik"), vagy megoszthatná az őt követőkkel.

Ha az előző bekezdésben leírtak ismerősek, az nem a véletlen műve! Természetesen a Facebook-modellről van szó. De minek egy új Facebookot csinálni, ha van már egy? Javaslom, hogy a Hatóság a nemzeti hírügynökségre szánt pénzt inkább költse a Facebook támogatására. Kevesebb macera,  jobb hatékonyság, biztosabb megtérülés!

Blogger létem hajnalán (2004. nyarán) írtam Steve Rubel kísérletéről, aki halált megvető bátorsággal napokra lemondott a hagyományos média használatáról és megpróbált kizárólag blogbejegyzésekből tájékozódni. (Azóta tudjuk, hogy ugyan néhány fontos eseményről lemaradt , de szerencsésen túlélte.

Nemrég néhány francia (?) újságíró egy faházba zárkózott be, hogy azután egy ideig csak a Twitteren keresztül tartsák a kapcsolatot a külvilággal. Ugyan nem tudom, hogy ehhez miért kellett a faház, de ők is túlélték.

Most  - minden tudományos megfontolás nélkül, nyaralás miatt -  nekem is sikerült 11 napra elszakadnom az internettől és íme, én is élek. Egyáltalán nem lettem feszültebb a Twitter hiánya miatt, nem álmodtam a Facebookról és nem okozott megvonási tüneteket a Google Reader hiánya sem.

Miről maradtam le? Gyors leltár után úgy látom, hogy lényegében semmiről sem. 

11 nap csirip-termésén nyilván nem fogom átrágni magam - ezzel máris rengeteg időt és energiát takarítottam meg. Akkor tehát jöjjenek a szokásos körök:

Az eMaSa kínálatán is erősen érződik az uborkaszezon. Igen, persze, augusztus 11-én vezető hír volt, hogy Schmitt Pál aláírta a médiacsomagot, de hát ki gondolta, hogy nem így lesz? Természetesen a csomag részeként megkaptuk Szalai Annamáriát is, de ez is tudható volt.
(Most tűnt csak fel az eMaSa egyik komoly hiányossága: A korábbi hírek között nem lehet normálisan böngészni.)

A Kreatív Online-ban csak a negyedéves gyászjelentés  MATESZ jelentés érte el az ingerküszöbömet, de az sem nyomta fel a vérnyomésomat (a bulvár hasít, a többi mélyrepül). Szomorú, de a Népszava új layoutja sem tudott izgalomba hozni.

Jöjjön inkább a külvilág: Az egyik biztos pont az Editors Weblog.  - Hoppá! Megfeledkeztem róla, hogy ők már augusztus 1-án szabadságra mentek. (Ma már frissülie kellene az oldalnak, de egyelőre ennek semmi nyoma.)

A paidContent nem nyaral, sok a hír, de kevés az igazán érdekes. Talán a Plastic Logic bejelentése tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Hivatalosan is elismerték, hogy felfüggesztették a várva várt Que e-olvasó fejlesztését. Az iPad újabb áldozata, nyugodjék békében.

A Niemna Journalism Lab az egyik olyan hely, ahol a szélcsendes időkben is lehet valamit találni.
Most például arról írnak, hogy az új hírnédia-vállalkozásoknak inkább a "szakmán" kívül érdemes körülnézniük. Hát, nem hangzik dícséretnek...

Folytassam? Szeretném a (média)Világ Ütőerén tartani az ujjam, de néha úgy érzem, mintha inkább a se egész más részében lenne...